HAJÓK TÖRTÉNETE: FÖLDKÖZI-TENGERI KALÓZOK A KÖZÉPKORBAN
(2021 május)
ABSTRACT
A kor legjelentősebb tengerészei a genovai Giovanni Andrea Doria* és a Barbarossa kalóz testvérpár voltak. Az Oszmán Birodalom elsősorban szárazföldön terjeszkedett, a flottája gyenge volt, a kalóz Barbarossa testvérek hozták létre azt a török tengeri fölényt a Földközi-tengeren, amely az 1571-es lepantói csatáig kitartott. A két Barbarossa bázisai a mai Algir és Tunisz területén voltak, akkori nevén a Berberparton, sok évtízeden át támadták a spanyol, francia, olasz és görög partokat. A kalóz támadások akkor nemcsak tengerészek magán vállalkozásai voltak, hanem a parti városállamok, hivatásos tengerészek, birodalmak kisebb háborúi. A kor hajótípusait is vizsgáltuk. / The most prominent seafarers of the time were Giovanni Andrea Doria* of Genoa and the Barbarossa pirate brothers. The Ottoman Empire expanded mainly by land, its navy was weak. The Barbarossa brothers established the Turkish naval supremacy in the Mediterranean that lasted until the Battle of Lepanto in 1571. The two Barbarossa were based in the area of present-day Algiers and Tunis, then known as the Barbary Coast, and for many decades they attacked the Spanish, French, Italian and Greek coasts. Pirate raids were then not only private enterprises of seafarers, but also small wars of coastal city states, professional seafarers, pirates and empires. We also looked at the types of ships of the time.
A Barbarossa testvérek zászlóshajója, gálya, 1534 (4)
ARAB TERJESZKEDÉS A FÖLDKÖZI-TENGER VIDÉKÉN
Az arabok (az Egyiptomban és az attól keletre élők szaracénok, nálunk szerecseneknek nevezzük őket, Egyiptomtól nyugatra élőknél mórok neven is előfordulnak, mindannyian K-ről vándoroltak be, nem egyiptomi őslakósok) nagy és heterogén népcsoport, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában élnek nagy számban. Egyes csoportok belőlük kialakult külön népcsoportokat képeznek (mint például a máltaiak). Az arabok létszáma körülbelül 500 millió főre tehető, amiből közel 100 millió fő a legnépesebb arab országban, Egyiptomban él. Nyelvük az arab nyelv, mely a sémi-hámi nyelvcsaládba tartozik (1). Fő vallásuk az iszlám, de több tízmillióra tehető köztük a keresztények lélekszáma..
A középkorban a világ tudományának és művészetének legnagyobb része Kínában és az arab világban koncentrálódott. Az arab tudósok, irodalmárok és képzőművészek azon túlmenően, hogy továbbmentették és továbbfejlesztették az ókori Egyiptom, Hellász és a Római Birodalom eredményeit, teljesen új tudományos eredményeket (https://hu.wikipedia.org/wiki/Arabok) és művészeti stílust is adtak a világnak. Tudósaik az orvostudomány, a kémia, a földrajz, a matematika, a csillagászat és az építészet terén is eredményeket értek el.
A legjelentősebb arab államalakulatok a középkorban a Mohamed próféta által alapított Kalifátuson kívül az Omajjád, az Abbászida, a Córdobai és a Fátimida Kalifátus, valamint két Szultanátus voltak. A birodalmak óriási területeket uraltak, központjaik nagy hírű városok, mint Medina, Bagdad, Damaszkusz, Kairó és Córdoba voltak, a városok a maguk fénykorában a világ legnagyobb és leggazdagabb települései közé tartoztak és a modern városi élet és kultúra meghonosítói. Az újkor kezdetére a mórok kiszorultak az Ibériai-félszigetről, a szaracénok a 15–16. századtól az Oszmán Birodalom uralma alá kerültek, majd a 18–19. századtól a mórok az európai gyarmatosítás áldozatává estek. K-n az oszmán uralom Levantéban 1918-ban kezdődött és a kőolajkincse átalakította az arab világot. A társadalmi fejlődésük nem alkalmazkodott a kor műszaki fejlődéséhez.
Az iszlám (jelentése: teljes meghódolás istennek) bölcsője Mekka. A városban élő Mohamed (570–632) tevehajcsárból lett kereskedő. Beutazta Arábiát és utazásai során megismerkedett a zsidó és keresztény vallásokkal, melyekből sokat merített, mielőtt látomásai nyomán 610 táján új tanokkal lépett fel. 630-ig az összes helyi törzs átvette az iszlám vallást, az arab törzsek egyesültek. Mohamed 632-ben meghalt, helyét a Abu Bakr vette át, aki felvette a kalifa, azaz a próféta követője címet. Abu Bakr-ral vette kezdetét az Omajjád-dinasztia (661-750), mely megkezdte a katonai expanziót. Elfoglalták az antik világ jelentős részét, elpusztították a hatalmas Perzsa Birodalmat és kiűzték Szíriából és Egyiptomból a bizánciakat. Észak-Afrikából kiindulva, 711-ben átkeltek a Gibraltári-szoroson és elkezdték az Ibériai-félsziget elözönlését, ahol 756-ban létrehozták a Córdobai Kalifátust, mely egészen 1492-ig fennmaradt. További előretörésüket megállította 732-ben Martell Károly vezette frank sereg. Kelet felé is indítottak hódításokat, és elértek egészen az Indus folyóig. Elfoglalták Szicíliát, Szardíniát és dél-Itáliát. 750-ben Mezopotámiában lázadásra került sor, aminek a végeredménye az Omajjád-dinasztia kiirtása volt. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Arabok). Nevezetesek voltak a bagdadi és kairói kalifátusok, a török-oszmán kalifátus meghódította a Földközi-tenger nagy részét, de a lepantói (1571) és a navarinói csaták (1827) után visszaszorult.
A Magreb (https://en.wikipedia.org/wiki/Maghreb) és az arab területek (Wikipedia)
A berber államok É-Afrikában (4)
Magreb lakói: kevert etnikumok, jellemzően berberek és az arabok. Leszármazottaikat – különösen Mauritániában – néha móroknak nevezik. A Magreb térséghez Marokkót, Nyugat-Szaharát, Algériát, Tunéziát és a régiót az Arab Kelettől elválasztó, sivatagos Líbiát szokták sorolni, néha Mauritániát is. Egyiptomban a koptok és őseik az őslakók. A kopt nyelv a koptok által a késő ókortól beszélt nyelv, az egyiptomi nyelv legkésőbbi fejlődési fázisa. A kopt egyház szervezetileg teljesen független a többitől és a legősibb máig fennálló keresztény egyház. Napjainkban Egyiptom népességének mintegy tíz százaléka, azaz körülbelül 10 millió ember tagja a kopt egyháznak. A klasszikus arab történetírók, mint például al-Makrízi, általánosan valamennyi nem muszlim egyiptomit koptnak neveztek.
A középkorban az Ibériai-félsziget arab államai is a magrebi kultúrkörbe tartoztak. Az afrikai északi, part menti városokban sok az európai bevándorló: spanyol muszlimok, akik a reconquista elől menekültek, franciák, olaszok, spanyolok és mások, akiket a kalózok hurcoltak el, illetve törökök, akik az Oszmán Birodalom terjeszkedése során érkeztek ide. A berber nyelveket szinte kizárólag a Magrebben beszélik és eredetileg (az arab törzsek benyomulása előtt és még ezután is) az egész térségben beszéltek berberül. A Magreb arab dialektusai sok közös vonással rendelkeznek, amely megkülönbözteti őket a Közel-Keleten és Egyiptom jó részében használt más dialektusoktól. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Magreb)
Az iszlám megjelenése és a 7. és 8. századi muszlim hódítások miatt a mediterrán gazdaság összeomlott és a kereskedelem visszaesett. A kelet-római (bizánci) birodalom elhanyagolta a szárazföldi kereskedelmi útvonalak újjáélesztését, a tengeri útvonalakra volt utalva, hogy a birodalmat egyben tartsa. A tömegkereskedelem 600-750 körül folyamatosan visszaesett. A gályákat továbbra is használták, de csak a luxuskereskedelem miatt voltak nyereségesek, ez biztosította a magas fenntartási költségeiket. A Földközi-tenger európai fele a 8. századtól kezdve küzdött a betörő muszlim arabok támadásáival, ami flottaépítésekhez és egyre nagyobb méretű hadigályákhoz vezetett. Nem sokkal Egyiptom és Levante meghódítása után az arab uralkodók a bizánci dromonokhoz nagy hajókat építettek a helyi kopt hajóépítők segítségével a korábbi bizánci haditengerészeti bázisokon. A 9. századra a bizánciak és az arabok közötti küzdelem a Földközi-tenger keleti részét a kereskedelmi tevékenységet ellehetetlenítette.
KALÓZKODÁS
A Földközi-tenger nyugati részén és az Atlanti-óceánon a Frank Birodalom felosztása a 9. század végén instabil időszakot hozott, ami a Földközi-tengeren megnövekedett kalózkodást és portyázást eredményezett, különösen az újonnan érkezett muszlim hódítók miaqtt. A helyzetet súlyosbították a portyázó skandináv vikingek, akik hosszúhajókat használtak, olyan hajókat, amelyek sok szempontból nagyon közel álltak a gályákhoz, és hasonló taktikát is alkalmaztak, de a mediterrán gályahagyománytól függetlenül fejlődtek. A fenyegetés elhárítására a helyi uralkodók nagy evezőshajókat, gályákat kezdtek építeni, némelyik 30 evezőpárral is rendelkezett, amelyek nagyobbak, gyorsabbak és magasabb oldalúak voltak, mint a viking hajók. A skandináv terjeszkedés, beleértve a Földközi-tengerre való behatolásokat és a muszlim Ibéria, sőt maga Konstantinápoly elleni támadásokat is, a 11. század közepére alábbhagyott. Ekkorra a kereskedelmi forgalomban stabilitást eredményezett a keresztény királyságok, például a francia, a magyar és a lengyel királyságok megjelenése, de a Bizánci Birodalom folyamatosan a keleti fenyegetésekkel küzdött.
A 10. században a kalóztámadások száma folyamatosan nőtt, ami nagyobb hajókat eredményezett, nagyobb létszámú legénységgekkel. Az egyre növekvő itáliai városállamok építették, amelyek meghatározó tengeri hatalmakká váltak, köztük Velence, Genova, Amalfi és Pisa. A bizánci hajóterveket átvették, az új kereskedelmi gályák a dromonokhoz hasonlóak voltak, de nehézfegyverzet nélkül, gyorsabbak és szélesebbek. 1000 fős legénységgel is rendelkezhettek, és mind a kereskedelemben, mind a hadviselésben alkalmazták őket. A nagyméretű kereskedelmi gályák fejlődésének további lendületet adott a Szentföldre utazó nyugat-európai zarándokok áradata. Velence, Genova és Pisa súlyos pénzeket keresett a keresztesek szállításával.
A keresztes háborúk (1095–1291):Genova felemelkedését a keresztes hadak szállításának köszönhette. A keresztes hadjáratok oka a muszlim hódítás, közvetlen oka Jeruzsálem elfoglalása volt. Európa északi részén állandóan katonáskodtak a lovagok, ez ott a lovagok kora volt. Az itáliai városállamok ugyancsak gyakran háborúztak, hol a kalózokkal, hol egymással, hol a pápával, hol a császárral. A muszlim hódítók hosszú évszázadokra megvetették a lábukat az Ibériai-félszigeten, míg Afrikában és a keleti területeken véglegesen. A keresztes hadjáratok nem hasonlíthatók össze más háborúkkal, a pápaság szervezte egész Európában zarándoklatként. A hadba vonuló keresztesek személye és vagyona sérthetetlen volt, A muszlim irodalom hasonló szellemben beszélt a dzsihádnak nevezett „szent háborúról”. A pápaság az ezredforduló után befolyásos "nagyhatalom" lett, ezzel párhuzamosan hadviselő is, a katolicizmus ellenségeit egyszerűen kiközösítették, eretneknek, illetve pogánynak nyilvánították, így már lehetett háborút viselni ellenük. A muszlimok 1078-ban Jeruzsálemet is elfoglalták és megtámadták Bizáncot is. A bizánciak vereségnek a keresztes hadjáratok elindításban döntő szerepe volt.
A bizánci dromonok igen nagy méretű gyors gályák voltak. Keresztes-hadjáratokban a seregek szállításához É-Európában a koggékat (3,5) használták (kiszorították a gályákat), a genovaiak kereskedésre használták a gályákat, koggékat, karakkokat, hadi gályákat (3,5) is építettek, egy másik hajójuk az araboktól átvett kicsi, de gyors, a Máltán igen kedvelt felukka (5) volt, és a nagyobb xebec. A sok ágyúval szerelt nagy vitorások, a galleonok szorították ki a gályákat később.
A kor hajói, felső képen egy kogge (4)
Bárkák (barque) a 18. századból, a második képen egy másolat (4)
Keresztes háborúkban (1095–1291) koggékat használtak (https://hu.wikipedia.org/wiki/Keresztes_h%C3%A1bor%C3%BAk)
Első hadjárat (1095–1099)
Norvég hadjárat (1107–1110)
Velencei hadjárat (1122–1124)
Második hadjárat (1147–1149)
Harmadik hadjárat (1189–1192)
Negyedik hadjárat (1202–1204)
Ötödik hadjárat (1217–1221)
Hatodik hadjárat (1227–1229)
Hetedik hadjárat (1248–1254)
Nyolcadik hadjárat (1269–1272)
KALÓZTÁMADÁSOK
Az arab (berber, https://hu.wikipedia.org/wiki/Berberek) kalózok állama a Földközi-tengeren a középkorban és kora újkorban: Berber-partnak (a mai a mai Marokkónak, Algériának, Tunéziának és Líbiának felel meg) nevezett észak-afrikai partvidék berber tengeri rablói voltak. A kalózok elsősorban Algír, Tunisz és Tripoli városaiból indultak portyáikra. Vadászterületük a Földközi-tenger nyugati része volt, de portyáztak az Atlanti-óceán nyugati partvidékén és Angliáig, sőt Izlandig vagy Dél-Amerikáig is eljutottak. A hajók elfogásán kívül kirabolták a partmenti városokat, falvakat is zsákmány és rabszolgák után kutatva. Spanyolország és Olaszország egyes partvidékei teljesen elnéptelenedtek, mert a berberek a 16. és 19. század között kb. 800 ezer-1,25 millió embert hurcoltak el a rabszolgapiacokra. A kalózok aktivitása a 17. század második felétől kezdett el visszaesni, amikor az egyre erősebb flottákat építő európai hatalmak kényszerítették a berber államokat, hogy szerződésben garantálják az É-i kereskedőhajók biztonságát. Támadások azonban továbbra is előfordultak, Algír 1830-as francia megszállása pedig végképp véget vetett a berber kalózok tevékenységének.
Berber gálya (4)
Berber gályák harcban (4)
A spanyolországi iszlám területek 1492-es visszafoglalása után kezdtek a kalózok intenzív támadásokba a berber partokról: Algír, Tunisz Dzserba, Salé kikötőiből indultak egy-egy bej magánvállalkozásaként, és nagyobb hadjáratokká szerveződtek, különösen, amikor az oszmán flottával egyesülve támadtak. 1504-ben, amúgy egy görög fazekas fia és testvére azzal kezdte kalózkodását, hogy elfogta a pápai flotta két hajóját és a tuniszi bej szolgálatába szegődött, a zsákmány egy részéért a tuniszi kikötőt használta bázisként. 1516-ban az algíri bej s segítségét kérte, akit segítség helyett a saját palotájában megfojtott és kinevezte magát algíri bejnek, Európában Barbarossának nevezték. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Hajreddin_Barbarossa)
Az algíriak az új bej ellen V. Károly Német-Római császárhoz (1500-1560) fordultak segítségért (https://hu.wikipedia.org/wiki/V._K%C3%A1roly_n%C3%A9met-r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r), aki sereget küldött, a harcban Barbarossa elesett, a testvére lépett a helyére, hasonlóan Barbarossa néven. Felajánlotta Algírt az Oszmán Birodalomnak és a szultán vazallusa lett. 1519-ben V. Károly 50 hajóból álló flottát küldött ellene Algírba, eredménytelenül. A berber flotta Barbarossa vezetésével minden tavasszal elindult rablóútjára, télen a gályák nem merészkedtek ki a tengerre. A parti városokat támadták, főleg Spanyolországban. 1543-ben Barbarossa elfoglalta Tuniszt és 61 gályával indult Itália ellen. V. Károly a genovai Andrea Doria* vezetéséve flottát küldött Tunisz ellen, aki bevette Tuniszt. (3). Barnarossza azonban elmenekült, elfoglalta Minorca szigetét és nagy zsákmánnyal Konstantinápolyba hajózott, ahol a szultán 6000 ajándék fogolyért a török flotta nagyadmirálisává nevezte ki.
Az algíriak az új bej ellen V. Károly Német-Római császárhoz (1500-1560) fordultak segítségért (https://hu.wikipedia.org/wiki/V._K%C3%A1roly_n%C3%A9met-r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r), aki sereget küldött, a harcban Barbarossa elesett, a testvére lépett a helyére, hasonlóan Barbarossa néven. Felajánlotta Algírt az Oszmán Birodalomnak és a szultán vazallusa lett. 1519-ben V. Károly 50 hajóból álló flottát küldött ellene Algírba, eredménytelenül. A berber flotta Barbarossa vezetésével minden tavasszal elindult rablóútjára, télen a gályák nem merészkedtek ki a tengerre. A parti városokat támadták, főleg Spanyolországban. 1543-ben Barbarossa elfoglalta Tuniszt és 61 gályával indult Itália ellen. V. Károly a genovai Andrea Doria* vezetéséve flottát küldött Tunisz ellen, aki bevette Tuniszt. (3). Barnarossza azonban elmenekült, elfoglalta Minorca szigetét és nagy zsákmánnyal Konstantinápolyba hajózott, ahol a szultán 6000 ajándék fogolyért a török flotta nagyadmirálisává nevezte ki.
V. Károly német-római császár Tuniszt támadja (4)
Tuniszi csata 1535-ben (4)
Az első, hajógerinccel épített vitorlás karavella típus, V. Károly használta a tuniszi csatában, 1535, karavellák voltak az első óceánjáró hajók magasított oldalfalakkal (4)
Sale ostroma (4)
Tripoli ostroma festményen (4)
Algir ostroma (4)
Andrea Doria* Barrbarossát üldözve 1538-ban találkozott az albán partoknál Barbarossával. Dória 80 velencei, 36 pápai, 30 spanyol ás 50 kisebb hajós flottát parancsnokolt, Barbarossának 150 gályája volt és a csata Barbarossa győzelmével végődött. 1541-ben Doria az egyesült keresztény flottával Algir ellen indult: V. Károly is részt vett a csatában, de egy vihar szészórta a flottát. Algír ostroma megszakadt, az ostromlottak kitörtek, és csak a máltai lovagok önfeláldozásának volt köszönhető , hogy a keresztény flotta nem veszett oda.
V. Károly német-római császár 1530-ban a máltai szigeteket a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendnek** adományozta, akiket a terjeszkedő Oszmán Birodalom 1522-ben elűzött Rodoszról. Ezzel megkezdődtek a török támadások. 1551-ben a Szinán pasa vezette törököknek nem sikerült elfoglalniuk a Nagy Kikötő erődjeit, ám Gozo teljes lakosságát elhurcolták, és Tripoli erődjét is elfoglalták a lovagrendtől. 1565-ben a harcos szerzetesrend visszaverte a legnagyobb, több hónapos török támadást, "Málta nagy ostromát". Ezután végleg megtelepedtek Máltán, és hozzáfogtak a további erődítéshez, és az új főváros, Valletta építéséhez, ami nevét az ostrom győztes Nagymestertől, Jean Parisot De La Valette-től, kapta. Hagyományaikhoz híven, kórházat alapítottak; 1595-ben létesítettek egy orvosi főiskolát, 1768-ban egyetemet. 1742-ben alapítottak egy tengerészeti főiskolát, és 1779-ben egy hajózási fakultást az egyetemen. Ezekben az időkben Európa legjobb tengerésztisztjei a máltai kiképzés termékei voltak.
Máltai Lovagrend gályái (4)
Török és Máltai hajók csatája az 1700-as években (4)
A Máltai kikötő, Valetta 1800-ban (4)
Dzserba szigetéről és Algírból folyamatosan indultak márciusban rablóhadjáratok. 1565-ben a berber flotta részt vett a szultán Málta elleni támadásában, fél évig ostromolták a máltai kikötőt, ami Valette kapitány a máltai kikötő vévadója) vezetésével védtek. a spanyol flotta érkezésének hírére a törökök megfutamodtak, amikor a berberek kapitánya is elesett, vége lett az ostromnak. Az új kapitány egy renegát calabriai olasz lett, Ali néven, a szultán kinevezte algíri bejjé. 1570 -ben Ali bevette Ciprust*** Velencétől. A hírre a pápa flottát gyűjtött Giovanni Doria* vezetésével, velencei és spanyol gályákat, 206 hajót, 48 000 embert. A görög Lepantói csatát az egyesült török-berber hajóhad elvesztette 1571-ben.
1580-ban az albán Murad Reisz állt a kalózok élére, ő a pápai flotta két hajóját fogta el, az egyik az admirális gályája volt. Kiment az Atlanti-ócánra is és 1585-ben a Kanári-szigeteket fosztotta ki. 1595-ben Algír admirálisa lett.
A spanyolok több expedíciót vezettek a kalózok ellen, nem sok eredménnyel. 1509-ben és 1510-ben blokád alatt tarották Orán, Bougi és Algír kikötőit. Algír előtt a Penon szigeten erődöt emeltek, 1529-ben foglalták el a kalózok. 1518,1519, 1534-ben indultak expedíciók a kalózok ellen, 1534-ben Andrea Doria* vezetésével a spanyol flotta bevette Tuniszt. 1541-ben sikertelenül Algírt, majd 1550-ben sikerrel támadta Mehadiát. Andrea Doria* mellett a Johannita lovagrendről** is meg kell emlékezni, továbbá a foglyokról, akik a támadások egyik oka voltak: ők voltak a gályák korszakában a nélkülözhetetlen evezősök mind a két oldalon, akiket esetleg váltságdíjért kiváltottak. A szegénysorsúak kiváltásával szerzetesrendek foglalkoztak.
A FÖLDKÖZI-TENGERI GÁLYÁK
A hajók túlnyomó többségét adó gályák a 16. század közepére elérték technikai határukat. Mivel a bronzból (amikor elfogyott a bronz, akkor rézből), később öntöttvasból készített megbízható ágyúk gyorsan elterjedtek, sokat helyeztek el belőlük a gályákon, ami nagyobb hajótestet igényelt. A 16. század közepére a gályák így nagyobbak és erősebb fegyverzetűek lettek elődjeiknél, de nehézkesebbek is lettek és csökkent a hatótávolságuk.
Gallia sottil (közönséges gálya, 4)
A flottákban többféle gálya szolgált. A legáltalánosabb a gallia sottil (a közönséges gálya) volt, amely a flották nyolcvan százalékát tette ki. Egy tipikus velencei gálya 41 méter hosszú, öt méter széles, 1,2 méter merülésű volt. A hajót 144 evezős húzta, oldalonként 72 lapáttal. Más gályákon az evezősöket másképp ültették és egy lapátot akár több ember is húzott. Míg a spanyolok nagy hangsúlyt helyeztek a tüzérségre, addig a velenceiek és a törökök a mozgékonyságot és a sebességet növelték az ütőerő kárára. Így a velenceiek és a törökök gályáin csak egy középső és két oldalsó löveg volt, a spanyol, a nápolyi és néhány genovai gályán viszont négy-öt ágyút helyeztek el. Voltak olyan galeaszok, amelyeknek az oldalát különleges rombolószerkezettel is ellátták, hogy szétzúzhassák velük az ellenséges hajó evezősorait. Ezért a galeasz magasabb hajóoldallal készült, mint a gálya, de nyílt óceáni hajózásra még ez sem volt alkalmas. Bár vitorlás hajó volt, ütközetben csak evezőkkel hajtották. Egy-egy evezőnél általában négy–hét ember ült, tehát mindkét oldalt számítva körülbelül 12 ember, középen szabad utat hagytak a felügyelő számára. ezért a hajót szélesre építették. A nagyobb szélesség a hajó hosszúságának növelését is megkövetelte: a törzs hossza elérte a 80 métert. A galeasz vízkiszorítása 1000 t körül mozgott. A nagy mennyiségű fegyveren kívül 400 evezős és 300 tengerész és katona befogadására is alkalmas volt. Tulajdonképpen egy óriása gálya volt, amelynek a tüzérségi ereje lényegesen felülmúlta a közönséges gályák rombolóerejét. Az első galeaszok először 1431-ben a Genovai Köztársaságban jelentek meg. A gályától elérően csak a Földközi-tenger térségében használták, északon nem terjedt el. Átmenetet képezett az evezőshajók és a vitorlások között, így az evezősök több mint 2000 évig uralták a Földközi-tengert.
Nagy és tengeri kereskedő államok az 1500-as években, csaták helyszinei (4)
A Velencei Köztársaság gyarmatbirodalma (4)
Velencei gálya (4)
Velencei gálya (4)
A gályákat használták a kereskedelemben, még akkor is, amikor a vitorlás hajókon egyre hatékonyabb hajótestet és kötélzetet fejlesztettek ki; és mert szél nélkül is haladtak az evezőkkel, rendkívül megbízhatóak voltak. A kereskedelmi gályák tervezésének csúcspontját a Velencei Köztársaság állami tulajdonban lévő nagy gályái jelentették, amelyeket először az 1290-es években építettek. Ezeket a keletről érkező jövedelmező luxuscikkek, például fűszerek, selyem és drágakövek szállítására használták. Minden tekintetben nagyobbak voltak a korabeli hadigályáknál (akár 46 m), mélyebb merüléssel rendelkeztek, és több helyük volt a rakomány számára (140-250 t). A 150-180 fős fizetett evezősök teljes létszámával, akik mind rendelkezésre álltak a hajó támadás elleni védelmére, nagyon biztonságos utazási módot jelentettek. Ez vonzotta a jómódú zarándokok Szentföldre való szállításának üzletét, amely a Velence-Jaffa útvonalon mindössze 29 nap alatt teljesíthető volt.
A korai keresztes hadjáratok idején a fő szállítási útvonalak a Szentföldre irányultak. A későbbi útvonalak a Földközi-tengeri kikötőket kötötték össze, a Földközi-tenger és a Fekete-tenger között (a gabonakereskedelem hamarosan megszűnt Konstantinápoly 1453-as török elfoglalásával), valamint a Földközi-tenger és Brugge között - Sluysba az első genovai gálya 1277-ben, az első velencei gálya pedig 1314-ben érkezett -, és Southampton között. Bár elsősorban vitorlás hajók voltak, számos kereskedelmi kikötőbe való be- és kihajózáshoz evezőket használtak, ami a velencei lagúnák esetén a be- és kihajózás leghatékonyabb módja volt. A 100 tonnával kezdődő és 300 tonnásra is épített velencei galyák nem voltak koruk legnagyobb kereskedelmi hajói, mert a 15. században a genovai karakkok meghaladhatták az 1000 tonnát. Az evezők miatt ezek a hajók a part közelében is hajózhattak, ahol kihasználhatták a szárazföldi és tengeri szeleket és a parti áramlatokat, hogy megbízhatóan továbbhaladtak a szembe széles szakaszokon. 1447-ben például a firenzei gályák 14 kikötőt terveztek meglátogatni Alexandriába tartva és onnan visszatérve. A nagy létszámú legénység védelmet nyújtott a kalózkodás ellen is. Ezek a hajók nagyon tengerállóak voltak; egy firenzei nagy gálya 1430. februárjában indult Southamptonból, és 32 nap alatt tért vissza Pízába. Annyira biztonságosak voltak, hogy az árukat gyakran nem is biztosították.
Karakkok (a kis karakkot naó-nak nevezték), Magellán hajója a Victoria (4)
Az Oszmán Birodalom a 16. században mediterrán stílusú gályákkal próbált szembe szállni a portugálokkal az Indiai-óceánon, de kudarcot vallottak a hatalmas óceánjáró portugál vitorlás karakkokkal szemben. Bár magukat a karakkokat hamarosan felülmúlták más típusú vitorlás hajók, nagyobb hatótávolságuk, nagy méretük és magas felépítményeik miatt, a karakkok számos kovácsoltvas ágyúval felfegyverkezve könnyedén felülmúlták a rövid hatótávolságú, alacsony oldalfalú török gályákat. A spanyolok nagyobb sikerrel használták a gályákat gyarmati birtokaikon, a Karib-tengeren és a Fülöp-szigeteken a kalózok vadászatára, és szórványosan Hollandiában és a Vizcayai-öbölben is bevetették őket. Spanyolország négy állandó gályaszázadot tartott fenn, hogy őrizze partjait és kereskedelmi útvonalait az oszmánok, a franciák és azok kalózai ellen. Ezek együttesen a 17. század elején a Földközi-tenger legnagyobb gálya flottáját alkották. Ezek alkották a spanyol földközi-tengeri hadiflotta gerincét, és arra használták őket, hogy csapatokat, utánpótlást, lovakat és lőszert szállítsanak Spanyolország itáliai és afrikai birtokaira.
Prevezai csata, 1538 (https://hu.wikipedia.org/wiki/Pr%C3%A9veza)
Dzserbai csata 1560 (https://hu.wikipedia.org/wiki/Dzserbai_csata)
1450 körül három nagy tengeri hatalom osztozott a Földközi-tenger különböző részei felett, amelyek a gályákat használták elsődleges fegyverként a tengeren: az oszmánok keleten, Velence középen és a Habsburg Spanyolország nyugaton. Flottáik magja a Földközi-tenger több nagy, teljes mértékben megbízható tengeri bázisán összpontosult: Konstantinápoly, Velence, Genova és Barcelona. A 16. századi földközi-tengeri tengeri hadviselés többnyire kisebb léptékben zajlott, a portyázások és kisebb akciók domináltak. A 16. században mindössze három igazán jelentős flottacsatát vívtak ténylegesen: az 1538-as prevezai, az 1560-as dzserbai (https://hu.wikipedia.org/wiki/Dzserbai_csata) és az 1571-es lepantói csatát. Lepantó lett az utolsó nagy, kizárólag flottákkal vívott csata, és a résztvevők számát tekintve is az egyik legnagyobb csata volt a kora újkori Európában a napóleoni háborúk előtt.
A mediterrán hatalmak gályahadakat alkalmaztak a Földközi-tengeren kívüli konfliktusokhoz. Spanyolország a Nyolcvanéves háború későbbi szakaszában gályaosztagokat küldött Hollandiába, amelyek sikeresen működtek a holland erők ellen a zárt, sekély parti vizeken. Az 1560-as évek végétől gályákat használtak arra is, hogy ezüstöt szállítsanak genovai bankároknak a holland felkelés elleni spanyol csapatok finanszírozására. 1583-ban a gályák és gályák részei voltak annak a több mint 16 000 fős inváziós haderőnek, amely 1583-ban meghódította az Azori-szigeteket. Az 1588-as híres spanyol armada hajóin mintegy 2000 gályarab volt, bár ezek közül csak kevesen jutottak el magára a csatára. Az európai és közel-keleti vizeken kívül Spanyolország gályákat épített a kalózok és a magánhajósok elleni küzdelemre a Karib-tengeren és a Fülöp-szigeteken egyaránt. A 16. században az oszmán gályák az Indiai-óceánon szálltak szembe a portugál behatolással, de a nyílt vizeken kudarcot vallottak a magas oldali, masszív portugál karavellákkal szemben. A gályák a portugálok által a 16. században az Indiai-óceánon is használtak gályákat.
A mediterrán hadigályáról a vitorlás hajóra való áttérés a technológiai fejlődéshez és az egyes hajótípusok kezelési jellemzőihez kötődik. A fő tényezők az új vitorlázat, az ágyúk megjelenése a hajófedélzeten voltak. A vitorláshajó mindig ki volt szolgáltatva a szélnek, és azok, amelyek evezőket is hordoztak, nem voltak evezőhasználatra optimalizálva. A gálya azonban a vitorláshajókhoz képest hátrányokkal rendelkezett. Kisebb hajótestük nem volt képes annyi rakományt befogadni, és ez korlátozta a hatótávolságukat, mivel a legénység részére gyakrabban kellett élelmiszert pótolni. A gálya alacsony oldal magasságának köszönhetően a vitorlás hajóval való szoros küzdelemben a vitorlás hajónak volt magassági előnye. A vitorlás hajó oldalmagassága miatt távolról és zordabb szélviszonyok között is hatékonyan tudott harcolni.
Vitorlásokkal szemben egy evezős hadihajó veszélynek volt kitéve, mivel az evezőknek a vízvonal közelében kellett lenniük, és így könnyen bejutott a víz a gályákba, ha a hajó megbillent. Ezen előnyök és hátrányok miatt a gálya elsősorban part menti hajó volt és maradt. A vitorlás hajókra való áttérés a Földközi-tengeren a lőporos fegyverek elterjedése miatt következett be. A csak vitorlákkal épített hajók idején a taktika gyakran ugyanaz volt egészen a 16. századig. A vitorláshajó esetén kezdetben a nagy ágyúk és más fegyverzetek nem voltak hatékonyak, mert a korai bronz puskaporos fegyverek hatótávolsága korlátozott volt, gyártásuk drága volt. Az öntöttvas ágyúk lehetővé tették a hajók és hadseregek sokkal olcsóbb felszerelését. A lőpor ára is csökkent a korban.
Spanyol galleon (4)
A gálya megnevezés a Földközi-tengeren már legalább 2000 éve a hadihajók szinonimái, gálya nevű hajókat a 9-10. századtól építettek. Szerepüket a puskapor és a nehéztüzérség feltalálásával betöltötték. A gályák kiérlelt technológiát jelentettek, kialakult taktikával és hagyományokkal rendelkeztek, valamint a társadalmi intézmények és a haditengerészeti szervezetek megszokott eszközei voltak. A kiéleződött konfliktusok miatt ez a gályaflották méretének jelentős növekedéséhez vezetett 1520-80 körül, mindenekelőtt a Földközi-tengeren. A gályák és az evezős hajók 1560-as évek után elvesztették jelentőségüket. Hatékonyan harcoltak más gályákkal, szélcsendben vagy kedvezőtlen szélben támadhattak vitorlás hajókat. A gályák nehéz tüzérségét az orrukban szerelték fel, ami könnyen illeszkedett a régóta fennálló taktikai hagyományhoz, miszerint a támadást szemből, az orral előre kell végrehajtani. A gályákon lévő tüzérség az 1480-as években történt bevezetésétől kezdve képes volt gyorsan lerombolni a 16. században még uralkodó magas, vékony középkori kőfalakat. Ez átmenetileg védtelenné tette a régebbi tengerparti erődöket, amelyeket át kellett építeni, hogy megbirkózzanak a puskaporos fegyverekkel. A bronzágyúk és a kisméretű tűzfegyverek felhalmozása és általánossá válása a Földközi-tengeren a 16. század folyamán növelte a hadviselés költségeit, de ellenállóbbá tette a flottákat az emberveszteségekkel szemben. A régebbi távolsági fegyverek, mint az íjak, a számszeríjak kezeléséhez jelentős szakértelemre, néha egy életen át tartó gyakorlásra volt szükség, míg a puskaporos fegyverek sikeres használatához lényegesen kevesebb kiképzésre volt szükség. A sokkal olcsóbb öntöttvas ágyúk bevezetése az 1580-as években a "halálos ítéletet" jelentette a hadigályákra, galeonokat kezdtek építeni, és az ágyúkkal a hajók oldaláról tüzeltek. A puskaporos fegyverek kiszorították a közelharcot is. Támadó fegyverként a lőfegyverek minimális karbantartás mellett évekig tárolhatók voltak, és nem igényelték a kézi fegyverekkel harcoló katonákkal kapcsolatos kiadásokat. A munkaerőt így ágyúkra lehetett cserélni, ami a vitorlás hajóknak kedvezett, amelyek sokkal gazdaságosabban használták fel a munkaerőt. A vitorlások stratégiai hatótávolsága is megnőtt, harci hajóként felülmúlták a gályákat. (https://www.wikiwand.com/en/Galley)
A lepantói csata, 1571, gályák és galleonok csatája volt (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lepant%C3%B3i_csata)
LEPANTÓI CSATA
1571-ben a genovai haditengerészet 29 gályával (összesen 53 hajóval) járult hozzá a Szent Liga flottájához a fontos lepantói csatában, amelynek során Giovanni Andrea Doria genovai admirális szétzúzta az oszmán, a török-berber flottát. A döntő keresztény győzelem véget vetett a mediterrán oszmán uralomnak.
1522-ben már a Nagy Szulejmánt már 300-nál is több vitorlás hajó kísérte Rodoszra. 1534-ban újjá építette a flottáját az Aranyszarv-öbölben lévő arzenáljában, 1538-ban még csak 90 nagyobb és 50 könnyű, kisebb gályájával (galiottal) szálltak szembe a keresztény Szent Liga flottájával, de 1571-ben Lepantónál már több mint 200 nagy gályából és 56 kis galiotból állt az oszmán flotta. Hiába pusztult el ebben a csatában a hajóhad nagyobb része, mindösszesen hét hónappal a nagy vereség után már ismét 250 gályájuk, nyolc galeasszuk (velencei mintára épített, óriás hadihajó) és egy sor kisebb hajójuk szállt tengerre.
A lepantói csatát 1571 -ben vívta az egyesült keresztény flotta az Oszmán Birodalom hajóhadával a Jón-tengeren, a mai Görögországhoz tartozó Patraszi-öbölben. Az ütközetben nagyjából 600 hajó vett részt, a Földközi-tenger összes gályájának hetven százaléka, valamint 140 ezer ember – katonák, tengerészek, gályarabok. Málta 1565-ös sikertelen török ostroma után I. Szulejmán oszmán szultán északnyugat felé terjeszkedett, és Magyarországot támadta meg. Az idős uralkodó Szigetvár ostroma közben meghalt. A törökök visszavonultak, az 1568-ban kötött drinápolyi béke biztosította a nyugalmat a Duna mentén. Az új szultán, II. Szelim úgy döntött, hogy a Földközi-tengeren folytatja a hódítást. Az ellentétes érdekeik miatt egymásra gyanakvó Spanyolország és Velencei Köztársaság csak 1570-ben szövetkezett, miután a törökök elfoglalták a velenceiek által birtokolt Ciprust. Ciprus könnyű és a muzulmánok szemében fontos célpont is volt: a Mekkába és Egyiptomba vezető tengeri úton feküdt, továbbá kiváló menedékül szolgált a zarándokokat és kereskedőket támadó kalózoknak. 1570 nyarán a szultán 300 gályával és több mint 60 ezer emberrel támadta Ciprust és alig két hónap alatt el is foglalta.
Lepantói csata, 1571 (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lepant%C3%B3i_csata)
Lepantói ütközet: gályák és galleonok, 1571
ARAB HAJÓK
Az arabok felukkákat, dhow-okat és gályákat építettek. A Hariri kódex hajó ábrázolása egy kormánylapátos arab hajóról 1300 körül:
Arab tengeri kormánylapátos hajó, i.u. 1300, Perzsa öböl, alul a vízmerítő matrózok, kutató horgonyos, karvel palánkos "varrott" hajó (4)
FELUKKÁK
A felukka kicsi és nagyon gyors vitorlás. Segédevezős szép hajó, ma is használják a Níluson, Spanyolországban. Valószínűleg É-Afrikai, arab eredetű, a gályák korszakából. Gyorsaságát a mórok kihasználták a kalózkodásaik során. Gyakran a nagy hajók a fedélzetükre emelték és a hajók közötti kommunikációt és a partra jutást is szolgálta futárhajóként. A legnagyobbak merülése sem haladta meg az egy métert. A kétárbócos változaton az első árbóc egy kicsit előre döntött. Latin vitorlával szerelték, ahol a háromszög alakú vitorla alsó csúcsából néha levágtak egy darabot a könnyebb kezelhetőség miatt, (ezt néhol arab vitorlának nevezik, a nehezen kezelhető latin vitorla csonkításával fejlődött a vitorlázat.) Gyorsaságban felülmúlták a gályákat. A katalán felukka (felouque) mind a két árbóca előre dőlt és a hajótörzs mindkét oldalára gyakran egy-egy szemet festettek az egyiptomi és görög hajókhoz hasonlóan. A magasra felnyúló latinvitorla a Földközi-tenger déli részére jellemző gyengébb szélben, széllel szemben is használhatóvá tette a hajót.
Felukkák napjainkban a Níluson (4)
AZ ARAB DHOW
A Perzsa-öbölben, az Indiai-óceánon, a Vörös-tengeren, a Földközi-tengeren ma is használt arab vitorlás. A hajó orra hegyes, ívelt orrtőkével, a tat csapott. Egy-két latin, esetleg arab vitorlával szerelik, hosszú bambuszrudakra. Érdekesség, hogy toldott, szakadt vitorlákkal használják, mert nagy szélben "jobb, ha a vitorla szakad, mint a borulás" elvet követik, praktikus.
Rekonstruált dhow (4)
Dhow-k versenye ma (4)
Két árbócos dhow (4)
A BERBER XEBECEK
Algériai kalózhajó (4)
Egy óriás xebec-fregatt: a polocca - chebec (4)
Xebec (4)
Chebec (5)
Xebecek, szép hajók (4)
Barcelónai xebec 1735-ből (4)
OSZMÁN GÁLYÁK
Isztambul a Márvány-tenger, az Aranyszarv- és a Boszporusz-öböl partján fekszik, így a vízi közlekedés ugyanolyan fontos, mint a közúti, valamint biztonságos és stratégiailag fontos természetes kikötő. Isztambul hajóit és csónakjait evezőkkel vagy vitorlákkal hajtották. A 17. században csak a város kereskedelmi hajói 2600-at számláltak, nem is beszélve a hadihajókról és a sok ezer csónakról. Isztambulban sokféle evezős csónakot használtak, amelyeket bérbe adtak az üzleti ügyeiket intéző egyszerű polgároknak, vagy magántulajdonban voltak. Az előbbi típusból a kis pereme caique volt a legelterjedtebb, amelyet az Aranyszarv vagy a Boszporusz átkelésére és rövid távolságok megtételére használtak a partjaik mentén. Az Isztambul szigeteire vagy a Boszporusz felső szakaszán fekvő falvakba tartó hosszabb utakra a mavna nevű vitorlásokat használták.
A nagyobb sebességű, rendkívül könnyű és karcsú piyade caique volt a gazdagok által kedvelt típus, amelyet néha külföldi nagykövetek és palotai tisztviselők is használtak. A piaci bárkák a kor buszai voltak, nagyméretű, nehéz hajók, amelyeket nagyszámú ember szállítására építettek. Hosszuk 13 méter, szélességük 2,5 méter volt, megemelt orr- és fartőkékkel, amelyek a zord időben a hullámok ellen védelmet nyújtottak. Három vagy négy evezőpárral rendelkeztek, és 50-60 utas befogadására voltak alkalmasak. Kereskedelmi áruk vagy személyes holmik szállítására is használták, amikor az emberek költöztek.
A királyi hajók műalkotások voltak, gazdagon díszítettek, és a tatjukon pavilonokat alakítottak ki a szultán vagy családtagjai számára. Általában 30-32 méter hosszúak voltak, és 16 evezőpárral eveztek. A pavilonok belsejét gyöngyház, teknőspáncél, elefántcsont és ébenfa díszítette, és türkizekkel díszítették. A kúpos orrtőkék faragványai aranyozottak voltak, és kiterjesztett szárnyú sasokat vagy más madarakat ábrázoltak. Néhány ilyen királyi evezőshajó látható az isztambuli Haditengerészeti Múzeumban, a legnagyobb és legimpozánsabb a IV. Mehmed szultán (1648-1687) hajója. A hajó 40 méter hosszú és 5,9 méter széles, 24 evezőpárral, amelyek mindegyikét három evezős, azaz összesen 144 evezőpár alkotja.
A kikötőhelyek száma a 16. században 21 volt Isztambulban. A viteldíj a célállomás távolságától és az evezősök számától függött. A 17. század közepén 8000 hajós és 4614 hajó volt Isztambulban a korabeli török szerzők szerint. Az első jelentősebb oszmán haditengerészeti arzenált I. Bajezid (1389-1402) uralkodása alatt hozták létre Geliboluban. Két évvel Isztambul elfoglalása után II. Mehmed szultán haditengerészeti Arzenált épített több dokkolóval az Aranyszarv északi partján. Csodálatos Szulejmán (1520-1566) uralkodása alatt ez az arzenál 200 dokkra bővült.
A gályáknak 25 különböző típusa volt, a legfontosabb a kadirga, amely 49-50 evezőpárral rendelkezett, és minden evezőt öt emberrel láttak el. A nagyobb bastard 72 evezőpárral rendelkezett, mindegyik hét emberrel. A gályák rendkívül hosszú és keskeny hajók voltak, és nagyon kis merüléssel. A vitorlás hajóknak körülbelül 12 típusa volt, két vagy három árbocos. A legnagyobbak a két- vagy háromfedélzetű gályák voltak, a háromfedélzetű gálya 80-110 ágyúval rendelkezett. A haditengerészeti flotta minden tavasszal tengerre szállt, hogy megvédje a partokat a kalózoktól és az ellenségtől, és a tél kezdetén visszatért a kikötőbe. A flotta kihajózása és visszatérése egyaránt ünnepélyes esemény volt, amely hatalmas tömegeket vonzott. Elsőként a vitorlákkal felszerelt gallionok indultak útnak, őket követték a kisebb vitorlás hajók, majd mögöttük a gályák.
Az oszmán területen lévő hajóépítő műhelyekben, arsenálokban kötelezően kézikönyveket használtak, és az előírások betartását felügyelők ellenőrizték. A kézikönyv (hisba) pl . meghatározta, hogy ''a hajó addig rakodható rakománnyal, amíg a külső hajótest melletti vízvonal (plimsoll) látható''. A szabály előírta, hogy minden hajón fel kellett a vízvonalat, amely jelzi, hogy a hajó milyen mélyen merülhet terhelve. A túlterhelés elleni rendelkezés célja nem csak az esetleges elsüllyedés veszélye volt, hanem az evezősök túlterhelésének veszélye is. A hajók típusai, méretei és műszaki felépítésük a rendeltetésük és az útvonalaik szerint változtak. Több mint 150 hajót használtak: folyami hajókat, a part menti hajókat, valamint az óceánjáró és tengerjáró hajókat, amelyek szerkezetükben is különböztek egymástól. A palesztinai, török és francia partoknál a közelmúltban végzett víz alatti régészeti ásatások fényt derítettek az iszlám hajóépítési technológiára a hetedik századtól kezdve. Anyagi és írásos bizonyítékok azt mutatják, hogy a tipikus méretű kereskedelmi hajók hossz-szélesség aránya általában 3:1 vagy 4:1 volt, vékony keel és lekerekített hajótest volt a jellemző, a hajó szélessége a szállítási kapacitás maximálásából következett. A bordákat a keelre építették és belső fenékgerendával fogták össze. A hajógerinces építési mód az 1500-as években terjedt el, a velencei Arzenálon keresztül. A palánkokat bitumennel szigetelték. Az iszlám mediterrán területe és a birodalom keleti része közötti építési technikák és módszerek közötti legnagyobb különbség a karvel palánkozással kapcsolatos. A Vörös-tengeren és az Indiai-óceánon a hajó palánkjait vékony kötelekkel "varrták", erősítették össze, míg a Földközi-tengeren néha átfedéses klinker palánkokat is készítettek, a vikingektől ismerték, amihez vasszögeket használtak. A Földközi-tengeren az iszlám hajók felszerelésének jellegzetes vonása volt a latin vitorla. (https://weaponsandwarfare.com/2009/03/26/islamic-ships-and-shipbuilding/)
Ábra: S- belső fenékgerenda, K- a keel, az angol terminológia szerint gerincet is jelenthet, alatta a koptató gerenda, F-kereszttartók, bordák, G- Fenékpalánkok, lehetnek átfedésben is:
Keel* és belső fenékgerenda, K és S betűkkel jelölve, a keel alatti, betűvel nem jelölt koptatógerendán csúszott a hajó a parton partra futtatásnál (4)
16. századi hadigálya rajza (4)
Ottomán gályák( 4 )
Ottomán Xebec (4)
Ottomán Xebec orrvitorlával és latin vitorlákkal (4)
OSZMÁN KARAKKOK
Máltai karakk (4)
OSZMÁN GALLEONOK KÉPEI
Török galleon 1650-ben (4)
Oszmán teljes vitorlázatú óriás galleon, de csak három vitorlát szereltek a korban egymás fölé, i (4)
Török galleonok (4)
*
Andrea Doria régi nemesi családból született. Korán árvaságra jutott, ettől kezdve katona lett. Először VIII. Ince pápa seregében szolgált 1487 és 1492 között. Ezután aragóniai Alfonz nápolyi seregébe állt. A város elfoglalása után 1495 belépett a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendbe, és zarándoklatot tett a Szentföldön. 1503-ban hazatért, majd Korzikán harcolt Genova seregében a franciák oldalán. Nemsokára azonban már részt vett a hűbérúr Lajos francia király elleni lázadásban. A genovai flotta parancsnoka lett, 1507 és 1519 között hosszú portyákat és hadjáratokat vezetett a Földközi-tenger nyugati és középső részében és az Adriai-tengeren. Időközben Franciaország, majd 1522-ben a Német-római Birodalom vette át a hatalmat Genovában, Doria I. Ferenc francia király tengernagya lett. 1524-ben sikerült felszabadítania az ostromlott Marseille-t. 1527-ig ismét pápai szolgálatban állt, ám egy év múlva ismét a franciákat támogatta. A király azonban vonakodott megfizetni Doriát, és Savona városát sem volt hajlandó visszaadni Genovának, ezért 1528-ban V. Károly császár szolgálatába szegődött. Az éppen Nápolyt blokád alatt tartó unokaöccsét, Filippinót visszarendelve Genovába ment, újra kiűzte a franciákat, és császári védelem alatt újra létrehozta a köztársaságot. Alkotmánya egészen 1798-ig érvényben volt. Nem fogadta el a dózse címét, viszont elvállalta az örökös cenzorságot, és a Liberator et Pater Patriae (A haza felszabadítója és atyja) címet. Doria hathatós támogatást nyújtott Károlynak Itália meghódításában és az Oszmán Birodalom elleni harcokban. 1532-ben elfoglalta a krétai Corona és a görögországi Patrasz városait. 1535-ben a császár személyes közreműködésével meghódította Tuniszt. A következő évben egy vegyes velencei, pápai és máltai flotta élén sikerült meglepnie a muszlim kalóz Barbarossát Észak-Afrikában, aki csak nehezen tudott elmenekülni előle. 1541-ben csatlakozott a császárhoz a - tanácsa ellenére elindított - algíri expedícióban, ahol csak kitűnő képességei mentették meg a sereget a teljes pusztulástól.
1544-ben a császár békét kötött Franciaországgal, a hetvenéves Doria ezért joggal remélte, hogy békében élheti le hátralévő éveit. Azonban hatalma és befolyása, valamint örökösének, Giannino unokaöccsének arroganciája 1547-ben lázadáshoz (Fiesco-összeesküvés) vezetett a Doria család ellen. Gianninót megölték, ám Doria végül leverte a lázadókat, és az őket támogató Pier Luigi Farnese parmai herceg meggyilkolásához is köze lehetett. Ezután is több összeesküvést szőttek ellene (pl. Giulio Cibò, 1548), ám sikertelenül. Sikerrel állt ellen a császár kísérleteinek is, hogy egy spanyol csapatokkal megrakott citadellát építsen a város fölé. Éveivel ereje nem hagyott alább, 84 évesen, 1550-ben Claude de la Sengle johannita nagymester oldalán ismét tengerre szállt a muszlim kalózok ellen, ám nagy ellenségét, Turgut reiszt nem sikerült elfognia, csak mahdíjai bázisát foglalta el. Nemsokára újra kitört a háború a birodalom és Franciaország között, amelyben utóbbi elfoglalta az akkor a genovai Szent György Bank által irányított Korzikát. Doria két évet töltött a szigeten harcolva (1553-1555), váltakozó sikerrel. Ezután visszatért Genovába, és a hajóhad parancsnokságát átadta unokaöccsének, Giovanni Andrea Doriának. Még megérte unokaöccse hadjáratát Tripoli ellen, amelyből csak az életét sikerült megmentenie. Nem sokkal 94. születésnapja előtt halt meg. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Andrea_Doria)
A kor két legjelentősebb tengerésze, akik ellenfelek is voltak, Giovanni Andrea Doria és egy Barbarossa nevű kalóz volt, mert az Oszmán Birodalom korábban elsősorban szárazföldön terjeszkedett és flottája gyenge volt, és a két Barbarossa testvér, Arudzs és Hajreddin Barbarossa hozta létre azt a török tengeri fölényt a Földközi-tengeren, amely még haláluk után is, az 1571-es lepantói csatáig kitartott (https://hu.wikipedia.org/wiki/Hajreddin_Barbarossa).
**
A Máltai Lovarrend: Jeruzsálemben van az eredete a tizenegyedik században. A század közepén létezett egy Sancta Maria Latina nevű bencés monostor, egy hozzá kapcsolódó ispotály (azaz kórház és menhely), és benne az Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett kápolna. Az alapítványt, amelyből az ispotály működött, a dél-itáliai Amalfi-i kereskedők létesítették 1070 táján, zarándokok befogadására; az ispotályt valószínűleg nem a bencések, hanem elkötelezett világi segítők működtették. Az első keresztes hadjárat 1099-ben elfoglalta Jeruzsálemet. Ezután az ispotály fontossága megsokszorozódott, a sok sérült és beteg kereszteslovag és a megnövekedett zarándokforgalom miatt. Hírét is vitték az egész Európában, egyszerű fekete köpeny viselését írták elő, amelyet a bal vállon fehér nyolcágú (Amalfi jelvényeként ismert) kereszt díszített. Ma ezt a jelvényt "máltai kereszt"-ként ismerik. A „johannita” elnevezés arra utal, hogy a kezdettől fogva Keresztelő Szent János volt az ispotály patrónusa (függetlenül attól, hogy az eredeti kápolnájuk egy másik Szent János nevét viselte.)
A katonai rend kialakulása és a szentföldi évek: A"Murisztán" negyed ó-Jeruzsálemben. Itt volt az első johannita ispotály. Az ispotályosok (vagy johanniták, később Szent János lovagok) eleinte kizárólag az általuk fenntartott kórházak betegeinek ápolásával foglalkoztak. Ám hamarosan ők is bekapcsolódtak a zarándokok védelmébe és a muszlimok elleni harcokba. Jeruzsálem keresztény kézre kerülése után sok keresztes katona és lovag lépett be a rendbe: a jeruzsálemi királyságnak szüksége volt harci tudásukra és időnkénti bevetésükre, így a 12-ik század közepére kialakult a rend kettős betegápoló és katonai jellege, katonai gyakorlatai és hierarchikus szervezete, amelyet egy 1155 táján szerkesztett új rendi regula rögzített. Hamarosan a templomos lovagok mellett a Szent János lovagok lettek a jeruzsálemi királyság legfélelmetesebb harcosai: jellemző, hogy a hattíni csata után Szaladin megkegyelmezett az elfogott keresztény harcosoknak, kivéve a templomosokat és az ispotályosokat, akiket egy szálig lemészároltatott.
A rend tizenhárom várat és erődítményt épített, illetve átvett, ezek – a templomosok és mások által működtetett erődítményekkel együtt – kulcsszerepet játszottak a Szentföldi latin királyság védelmében. A három legnagyobb ispotályos várnak máig láthatók a maradványai: Margat és a Krak des Chevaliers a mai Szíriában, Belvoir a mai Izraelben. 1268-ban kb. 300 lovag volt a Szentföldön, nem beleszámítva a segélyszolgálataikat.
Jeruzsálem eleste (1187) után a rend központja St. Jean D’Acre (Akkóba) költözött, itt működtette a legnagyobb ispotályát, de a következő században a harci működése maradt előtérben. A keresztesek, így az ispotályos lovagok is, lassan ki lettek szorítva minden területükről, amíg végül 1291-ben, véres ostrom után, elveszítették utolsó támpontjukat is, az akkói várat. Ezzel véget ért a szentföldi keresztes jelenlét.
St. Jean d'Acre elvesztése után a lovagrend, viszonylag kevés túlélő létszámával, Ciprusra költözött át. Megkapták az uralkodótól Limassol városát, ahol hivatásukhoz híven, már 1296-ban ispotályt alapítottak. Közben, a pápa jóváhagyásával, eldöntötték, hogy szárazföldi harcosokból átképezik magukat haditengerészekké, és neki is kezdtek a kiképzéshez és egy flotta építéséhez. (Segített nekik ebben a templomosok feloszlatása 1310-ben, mert a templomosoktól elkobozott vagyonoknak egy része átszállt az ispotályos rendre.) Viszont a rend konfliktusba került a ciprusi uralkodóval, így 1309-ben elfoglalta az akkoriban zavaros tulajdonú Rodosz szigetet, ahol hagyományos ispotályos munkáját folytatta, és két évszázadon át a keresztény világ egyik védőbástyájaként szerepelt az erősödő Oszmán Birodalom ellen. A lovagrend függetlenségét más államok is elismerték. Ebben az időszakban alakult ki a rend szuverén jellege: saját pénzt veretett (a "scudo"-t), több állammal diplomáciai kapcsolatot tartott fenn. Hatalmas erődítményeket és egy lovagoknak szánt városrészt épített. Ugyanakkor a rend belső átszervezésére is sor került. Kialakult a lovagok „langue” (nyelv) szerinti felosztása. (A magyar nyelvű lovagokat eleinte – valószínűleg az Anjou királyok hatására – az olasz nyelvhez sorolják, az 1600as évek elejéig, amikor is áthelyezik őket a német „langue”-hoz.)
A rend kiterjesztette hatalmát az egész Dodekanészosz fölött. 1344-ben segített Smyrna (mai Izmir) elfoglalásában, és 1402-ben, amikor Smyrnából elűzték, elfoglalta helyette a Bodrum előtt fekvő Szentpétervárt, amely 1522-ig bázisul szolgált szárazföldi kampányainak az oszmánok ellen, amelyek során sok keresztény rabszolgát szabadított ki.
Az oszmán birodalom nem tűrhette az előretolt helyben befészkelt erős ellenfelet. 1480-ban próbálkozott először Rodosz ostromával, sikertelenül. Ez aztán a fiatal Szulejmán szultánnak 1522-ben sikerült, kemény harc után. A rend olyan bátran védekezett, hogy a szultán megtisztelte a túlélőket azzal, hogy vagyonaikkal, levéltárukkal, békében hagyhatták el a szigetet, azokkal a lakókkal együtt, akik nem óhajtottak oszmán uralom alatt élni. Ezt a nagylelkűséget a szultán később többször megbánta.
A máltai évek (1530-1798): A Rodoszból való száműzetés után a megfogyatkozott lovagrend saját terület nélkül maradt. V. Károly német-római császár Málta szigeteit ajánlotta föl nekik, évi egy vadászsólyom jelképes hűbéri ellenszolgáltatásáért. A lovagok eleinte a szigeteket alkalmatlannak találták a letelepedésre, de végül hat évi siracusai tartózkodás után, 1530-ban mégis birtokba vették Máltát, az észak-afrikai Tripolival együtt. Azonnal nekifogtak a sziget erődítéseinek megerősítéséhez.
1565-ben került sor történelmük legnagyobb csatájára, a "nagy ostrom"-ra, amely során hatalmas erőfeszítéssel visszaverték a török flotta támadását, ezzel megtörve az oszmán birodalom verhetetlenségének hírét. Hat évvel később, 1571-ben, hatékonyan részt vettek a lepantói csatában, amelyben a hatalmas egyesített keresztény hadiflotta döntő győzelmet aratott, végleg megtörve az oszmán tengeri hatalmat és elhárítva az évszázados veszélyt Európa déli határán. A veszély elmúlása után nagyszabású építkezésbe kezdek. Kiépítették és megerősítették az új fővárost, amit a Nagy Ostrom vezéréről, Jean Parisot de La Valette nagymesterről, Vallettának neveztek el. A – hagyományaiknak hűen – első években létesített kórház helyében hatalmas modern kórházat építettek a fővárosban (Sacra Infermeria). Málta szigete a 18. században fokozatosan kereskedelmi és szolgáltató központtá vált, a nagymesterek színházat, könyvtárt alapítottak a szigeten. 1595-ben létesítettek egy orvosi főiskolát, 1768-ban egyetemet. 1742-ben alapítottak egy tengerészeti főiskolát, és 1779-ben egy hajózási fakultást az egyetemen. Ezekben az időkben Európa legjobb tengerésztisztjei a máltai kiképzés termékei voltak.
A rend hajóflottája a 16. században először négy, 1685-től pedig nyolc gályából állt, nem számítva a nagy vitorlás hadihajókat és a kisebb hajókat. Ha az európai hatalmak hadiflottát állítottak fel, akkor ahhoz általában a máltaiak is csatlakoztak. A tengeri haderő viszont főleg rendészeti feladatokat látott el: rendszeresen járőrözött a Máltai-szorosban, a Tirrén-tengeren, Szicília körül és az Adria bejáratánál, védve a partvidékeket a portyázó oszmánoktól és berberektől. A rendi őrjáratok mellett a lovagok is portyáztak a tengeren és az oszmán birodalom parti területein. A zsákmány a rend kincsesládáiba került; az elfogott török és észak-afrikai rabszolgáknak egy része váltságdíj fejében kiszabadult, a többit gályarabságra fogták vagy szolgaként eladták. Ugyanakkor a rend keresztény rabszolgák ezreit szabadította ki az elfogott kalózhajókról, és parti portyák által a nagy rabszolgakereskedő központokból. Az észak-afrikai kalózok elleni hadjárataik olyan sikeresek voltak, hogy ez a tevékenység a 18. század elejére a Földközi-tenger középső szakaszán erősen lehanyatlott, és csak a 19. században – miután a rendet kiűzték Máltáról – erősödött föl újra. Viszont eközben, a reformáció és a francia forradalom hatására, a rend elveszítette franciaországi és a protestánssá vált területeken levő hatalmas tulajdonait.
1798-ban Napóleon minden ellenállás nélkül elfoglalta Máltát, és kiűzte a rendet. Máig vitatott kérdés, hogy puhaság vagy lojalitás konfliktus miatt nem védekeztek (ebben az időben a lovagok kétharmada francia volt), vagy az a tény volt a döntő, hogy a máltai lovagok hivatásukból kifolyólag nem harcolhattak keresztények ellen. (https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1ltai_lovagrend)
***
Ciprus: A hetedik századtól kezdődően Ciprust több hullámban támadták az iszlám hitre tért, portyázó, és megerősödő arabok, akik legfőbb térségbeli ellenfelük, a Bizánci Birodalom ellen vonulva érintették Ciprust. Pusztításaik elsődleges célpontjai a keresztény templomok voltak. 647 körül egy omajjád kalifa elfoglalta Constantiát, és feldúlta a szigetet. Végső célja Konstantinápoly elfoglalása volt, és az elkövetkező években több kísérletet tett a bizánci főváros elfoglalására, mindannyiszor végig dúlva Ciprust. Támadásai 678-ban értek véget, amikor megsemmisítő vereséget szenvedett, és békekötésre kényszerült a bizánci császárral. Az arab támadók további öt nagyobb hulláma következett be a 9. század elejéig, az arab betörések folytatódtak egészen 965-ig, amikor az arabok ellen sikeres hadjáratot indító bizánci császár végleg megtisztította a szigetet az arab csapatoktól. A keresztes háborúk idején Ciprus fontos szerepet játszott: fekvése miatt a bizánci hadak bázisul használták a mohamedánok elleni hadműveletek során. Az nyolc keresztes hadjárat közül csak az első kettő nem érintette Ciprust. A keresztes hadjáratok során a nyugatiak befolyása megerősödött a szigeten, 1148-ban a velenceiek kereskedelmi jogokat kaptak a szigeten. 1158-ban egy újabb arab betörés sújtotta a szigetet. 1291-ben a királyságot elfoglalták a muzulmánok. 1340 körül Famagusta kikötője komolyan felértékelődött, mivel a térség többi kikötője, muzulmán kézbe került. Számos nyugati állam kereskedői jelentek meg a szigeten, és a már jelenlévők is megerősödtek, így az 1208 óta kereskedelmi kolóniával rendelkező genovaiak, vagy az 1308 óta kereskedelmi kolóniával rendelkező velenceiek. A térségben egyre komolyabb hatalmi tényezővé váltak a törökök is. I. Péter ciprusi király hamar felismerte a fenyegetést és európai szintű szövetséget igyekezett toborozni a törökök ellen: beutazta az európai királyi udvarokat, de nem sikerült összefogást életre hívnia, így egymaga kezdett a muzulmánok elleni háborúba Kis-Ázsiában és Egyiptomban. A genovaiak és velenceiek egyre nyíltabban vetélkedtek egymással a sziget erőforrásaiért. Ez 1372-ben nyílt háborúhoz vezetett: II. Péter koronázása során Famagustában viszály, majd utcai harc tört ki, aminek nyomán Genova hajóhadat küldött és megszállta a várost. A fontos kereskedelmi központ kikerült a ciprusi király fennhatósága alól, helyét a királyságon belül Lárnaka vette át. Az Egyiptomból támadó Mamlúk Birodalom 1426-ban hatalmas vereséget mért a Ciprusi Királyságra, 70 éves mameluk uralom következett. Ciprus végül Velence közvetlen irányítása alá került. A Velencei Köztársaság egyetlen célja az volt, hogy megvédje érdekekeit a Földközi-tenger keleti felében, így Cipruson a katonai célok felülírtak minden más célt. De 1517-ben elfoglalta a másik nagy térségbeli ellenfél, az Oszmán Birodalom. Ekkortól a velenceiek is nagyobb figyelmet fordítottak a sziget védelmi rendszerére: a meglévő védműveket fejlesztették, újakat hoztak létre és több katonát állomásoztattak a szigeten. Főként Limassol megerősítése és Nicosia várfalának átépítése tűnt szükségesnek. 1567-ben került sor a 11 bástyával megerősített csillag alakú erődítmény felépítésére.
Nem sokkal a nicosiai erődítmény munkálataik után a várt oszmán támadás be is következett: II. Szelim szultán 1570 nyarán indította meg azt. A sziget két legjobban megerősített városánál bontakozott ki komolyabb ellenállás: Nicosia négy hónapos ostrom után 1570. szeptember 9-én, Famagusta pedig 11 hónapos ostrom után a következő évben került megszállás alá. A sziget többi részét a törökök viszonylag akadálytalanul foglalták el. 1571-re a sziget az Oszmán Birodalom ellenőrzése alá került és ezzel kezdetét vette a 300 éves oszmán uralom. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ciprus_(sziget)
****
Rodosz: 653-ban I. Muávija omajjád kalifa hadai foglalták el Rodoszt, akik összegyűjtötték a rodoszi kolosszus bronzanyagának maradványait és eladták egy zsidó kereskedőnek. 807-ben Hárún ar-Rasíd bagdadi kalifa alattvalói, a szeldzsuk törökök fosztogatták. 1082-ben a velenceiek Bizánc engedélyével kereskedelmi állomást létesítettek szigeten. 1248-ban a genovaiak foglalták el a szigetet. 1275-ben Bizánc újjáépíttette Rodosz városfalait, de aztán, több más területtel együtt, 1278-ban hivatalosan is átengedte a genovaiaknak a szigetet. 1306-ban Vinioli genovai admirális eladta Rodoszt, Kosz és Lerosz szigeteivel együtt a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrendnek, akiket 1291-ben kiűztek a Szentföldről és addig Cipruson leltek menedéket. A lovagok Rodoszra költöztek, de a lakosság jelentős ellenállást tanúsított velük szemben, ezért csak 1309-re tudták konszolidálni uralmukat a sziget felett. A lovagok hatalmukat hamarosan kiterjesztették a Dodekanészosz legnagyobb részére, kivéve Kárpáthosz, Kaszosz és Asztipalea szigeteit. A lovagrend rodoszi uralma idején, 1309-től 1522-ig tartott. A lovagok idején a sziget és a város, bár külföldi uralom alatt, de jelentős fejlődést ért el. A keleti és nyugati kereskedelmi kapcsolatok egyaránt jól fejlődtek, a kor fontos olasz, spanyol és francia kereskedelmi és pénzügyi vállalkozásai telepedtek meg Rodoszon. Fellendült az építészet, aminek emlékei ma is láthatók Rodosz város világörökségi óvárosában. A legnevezetesebbek a Nagymesteri Palota és a Lovagok utcája. Török uralom: 1480-ban II. Mehmed oszmán szultán seregei sikertelenül ostromolták a szigetet. 1522. június 28-án azonban I. Szulejmán oszmán szultán 100 000 fős sereggel támadt Rodoszra. A lovagok a nép támogatásával kemény ellenállást fejtettek ki. Egy elégedetlen lovag, d'Amaral azonban árulást követett el: megmutatta a törököknek a várfalak leggyengébb pontját. Az árulót és társait kivégezték, de a török győzelmet már nem lehetett elhárítani. A nagymester 1522 decemberében tárgyalásokat kezdeményezett, majd megállapodott a szultánnal a szabad elvonulásban, amire 1523. január 1-jén került sor. A hátramaradó lakosságnak azonban sok szenvedést kellett elviselnie.
******
Kréta szigete: 1204-ben, amikor a negyedik keresztes hadjáratban a keresztesek elfoglalták Konstantinápolyt, a sziget először a genovaiak majd 1212-től a velenceiek kezébe került, a velencei uralom megközelítőleg 4 évszádig tartott. A lakosság megszállónak tekintette a hatalmaskodó nyugatiakat, tíz fölkelés is kitört ellenük a súlyos adók, és a felekezeti különbség miatt. A velencei uralom a sziget nagyobb részén gyorsan összeomlott a törökök 1640-es támadásai idején, ugyanakkor Candia ostroma 21 évig tartott, így 1669-től számítjuk az oszmán korszakot. Iráklion, az akkori Candia magas falakkal és bástyákkal volt körülvéve, melyeket a 17. században délre és nyugatra is kibővített. A gazdagok negyede az északkeleti részen volt található, ahol az elit lakott. Az Oszmán Birodalom ideje alatt a várost „kihalt város”-ként is ismerték, mert a hosszú ostrom során elnéptelenedett. A város népességét kétféleképpen próbálták helyreállítani a törökök: az első variációnál a török elit próbálta meg helyreállítani a romvárost nagy összegű adományokkal. A második módszer az volt, hogy a bevételek növelése érdekében eladták a városi tulajdonokat, hogy a pénzből fejleszteni tudják a várost és a hozzá tartozó területeket. 1770 húsvétján jelentős felkelés volt a szigeten az oszmán hatalom ellen. Az 1866–1869-es krétai forradalom egy 3 éves lázadás volt a török uralom ellen, és ez volt a 3. és egyben a legnagyobb forradalom a görög függetlenségi háború (1821–1829) és a független krétai állam létrejötte között (1898).
IRODALOMJEGYZÉK
(1) ROAF, Michael: A Mezopotámiai Világ Atlasza, Helikon, Budapest, 1998.
(2) Kákosy, László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Ozirisz Kiadó, Budapest, 2005.
(3) Marjai, Imre - Pataky, Dénes: A hajó története. Corvina, 1973.
ill. Marjai, Imre: Nagy hajóskönyv. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1981. ISBN 963 11 5573 0
(4) WIKIPÉDIA, a képek eredetét nem midig sikerült utólag kideríteni: az INTERNET-s kutatás egyik tulajdonsága, hogy nagy és összegyűjtött, összeolvasott agyag mennyiségileg kis része egy dolgozat és utólag gyakran nem sikerül kideríteni a képek, térképek eredetét, mert kép WEB címmel nem menthető, csak egy szűk karakterkészlet menthető, amúgy érthetően.
(5) GULAS, Stefan - LESCINSKY, Dusan: A vitorlás hajók története, Madách Kiadó, Pozsony 1984.