A RÓMAI KORI SZTOIKUS FILOZÓFIA AZ ÉLETÖRÖM FILOZÓFIÁJA VOLT
(2025 FEBRUÁR)
- „Tűzz magad elé egy jellemet és mintaképet, és tartsd magad hozzá, akár egyedül vagy, akár az emberek között. Legtöbbször hallgass és csak a fontos dolgokról beszélj, de azokról is keveset. Egyszer-egyszer, ha a körülmények kívánják, beszélgethetsz, de nem közönséges dolgokról; nem a gladiátorokról, a lóversenyekről, az atlétákról, de még csak az ételekről és italokról sem, amelyekről általában beszélgetni szoktak; elsősorban azonban a személyek gáncsolásától, dicsőítésétől és összehasonlításától tartózkodj. […] A nemi érintkezéstől a házasság előtt, amennyire csak tudsz, tartózkodj. Aki pedig él vele, csak úgy tegye, ahogy a törvény engedi. A magad részéről azonban ne kellemetlenkedj és ne gáncsold azokat, akik nem tartózkodnak tőle. Azt se hozd fel folyton, hogy te tartózkodó vagy […] Testednek csak a feltétlenül szükséges dolgokat szerezd meg, táplálékot, italt, ruházatot, lakást és személyzetet. A külső díszt és a fényűzést teljesen kerüld.” (Epiktétosz kézikönyve a sztoicizmusról)
A sztoikus filozófia részben a sors bölcs elfogadása, az erős érzelmektől való tartózkodás, részben a boldogság, az életöröm filozófiája, de a hedonizmus* negatív kicsengése nélkül. (Hedonizmus = egy ókori görög filozófiai irányzat, amely a testi és szellemi élvezetet tekintette a legfőbb jónak, ma szűkebb értelemben élvhajhászást jelent.) A sztoikus iskolát kitioni Zénón (kb. i. e. 334–262) alapította i. e. 300 körül, a szókratészi filozófia hagyománya élt tovább a sztoicizmusban. A szókratészi hagyományt tudatosan fel is vállalta (http://hyperion.szepmuveszeti.hu/hu/hyperion/lexicon/5180), a sztoikus bölcs figuráját Szókratészről mintázták meg. A sztoicizmus a nevét egy athéni oszlopcsarnokról kapta. A logikát és a fizikai ismereteket ötvözték az etikával és az erényességgel. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés , a római eli életvezetési elveinek megismerése.
A császárkori sztoicizmus főbb képviselői közé tartozik Seneca (kb. i. e. 1 – i. u. 65), Musonius Rufus (kb. i. u. 30– 101/102), az eklektikus Cicero (i. e. 108 - -i. e. 43), Epiktétos (i. u. 55–135) és Marcus Aurelius (i. u. 121–180) császár, továbbá a római elit ideológiája volt. A császárkorban a hagyományos logikai és természetfilozófiai érdeklődés átrendeződött moralizáló etikává. A reneszánszban és a kora újkorban a sztoicizmusnak az etikai-morálfilozófiai ága vált ismertté és gyakorolt jelentős hatást – az antik epikureizmus és szkepticizmus mellett – a filozófiára és gondolkodásra.(Epikureizmus = a hellenizmus korának filozófiai iránya, etikai tanítása, amely legfőbb emberi értéknek a lélek nyugodt derűjét és a magasrendű szellemi élvezeteket tekinti)
A sors derűs elfogadását és az önuralmat hirdette, és a természettel való harmóniára való törekvést, a negatív érzelmektől való elszakadást. A "boldogság, szellemi jólét" útja az emberek számára az, hogy elfogadják a pillanatot úgy, ahogyan az megjelenik, és nem hagyják, hogy az élvezet vágya vagy a félelem irányítson. Az ember az elméjét arra használja, hogy megértse a világot, kivegye a részét a természet célszerűségéből, hogy együttműködjön másokkal, és tisztességesen és méltányosan bánjon mindenkivel. A rómaiak, akik mindig és mindenben a gyakorlati értelmet, hasznot keresték, a sztoikus filozófia eredményeit – leginkább az etikát – a helyes, harmonikus életvitel alapelveként alkalmazták, és a sztoicizmus életfilozófiává vált a korban. Az önmérséklet – különösen fontos, a sztoikus filozófia legalapvetőbb gyakorlati életelve: „az ész vezessen”, ne a vágyak és érzelmek, a gyönyörvágy és a gyűlölet, a harag, és a félelem – ez utóbbiak rabságban, függőségben tartják a lelket és szellemet, így tartózkodni kell tőlük. Ez a szenvedélymentesség elve.
A négy alapvető sztoikus erény: a bölcsesség, a bátorság, az igazságszeretet, és a mértéktartás (a felosztás még Platóntól ered) volt. A sztoikus filozófia az hatást gyakorolt a közéletre és a tudományra (lásd Idősebb Plinius, Seneca, Marcus Aurelius), és a római kor egyik legfontosabb szellemi irányzata lett, mert bátorság, méltóság, a szenvedés tűrése, a sors elfogadása beleillett a római katonapolgár világába (https://hu.wikipedia.org/wiki/Sztoikus_filoz%C3%B3fia)
A sztoicizmus rendszere a logika, a fizika és az etika összefüggő hármasára épült. A sztoikus bölcs számára az erkölcsi tökéletességhez elengedhetetlen volt a világ megértése, az ítéletalkotáshoz a logika tudománya. A sztoikus logika számos ponton jelentősen különbözött az arisztotelészi logikától, sok szempontból a modern kori logikákkal mutat rokonságot. A sztoikus bölcs a logika nélkül nem volt képes felvázolni azt a fizikai (metafizikai) szemléletet, amely a világot egyrészt anyagi természetűnek tekintette, másrészt organikus isteni lényként írta le. A kozmoszt – és benne bennünket is – áthatja az isteni értelem, amely a pusztulás és újjászületés örök körforgásában nyilvánul meg. Mivel a kozmosz maga isteni, ezért minden részlete tökéletes összhangban és szigorú kapcsolatban van minden részlettel, és az egésszel is, a mindenség egészét egy fátumnak nevezett szigorú oksági láncolat irányítja.
A bölcs ember cselekedeteit a sztoikus meggondolások irányították. A bölcs életének minden olyan tényezőjét és összetevőjét, amelyet nem irányíthatott és uralhatott, tehát amelyek nem tőle, hanem külső hatásoktól függtek, kívülállással szemlélte. A bölcs a szenvedélyeket és a téves ítéleteket, vagyis mindent, ami gátolja az önmegvalósítást, kigyomlálta magából, és figyelmét kizárólag azokra a dolgokra összpontosította, amelyek csak és kizárólag tőle függenek. (A „sztoikus” melléknév köznyelvi használata innen származik.) A sztoikus számára csak az számított igazán jónak, ami saját magunktól függ és a saját hatalmunkban áll, és egyedül az erény az, ami valóban csak és kizárólag tőlünk függ. Az erény tehát az egyetlen jó. Minden más általában jónak vagy rossznak tekintett dolog: közömbös. (Diogenés Laertios 7.102 részletes listáján „az élet, az egészség, a gyönyör, a szépség, az erő, a gazdagság, a hírnév, az előkelő születés, és ezek ellentétei: a halál, a betegség, a fájdalom, a rútság, a gyengeség, a szegénység, a rossz hírnév, az alacsony származás” szerepelnek.) A különböző sztoikus irányzatok finom megkülönböztetéseket tettek a „közömbös” dolgok kategóriáján belül. A sztoikus erényfogalom egyik példája, hogy a sztoikus bölcs még a legnagyobb szerencsétlenségek és fájdalmak közepette is boldog marad, hiszen erényes. Az is következik, hogy a bölcsesség elérése szinte lehetetlen: nagyon keveseknek sikerült (az egyik standard példa Szókratesz), a többieknek meg kell elégedniük az erény felé való törekvéssel.
Tanításaikban nagy hangsúlyt helyeznek három eszményképre mint elérendő és megvalósítandó célra. Ezek a bölcs, a filozófuskirály és a világpolgárság eszményei:
A bölcs eszménye
A sztoikusok is vallották, hogy mindenki a boldogságot, szabadságot keresi. Bár elvileg mindenki szabadnak és boldognak érezhetné magát, sokszor mégis boldogtalanok vagyunk. A sztoikusok szerint bölcsnek lenni annyit tesz, mint boldognak és szabadnak lenni, ami egy állandósult lelki-szellemi állapot, egyfajta kiegyensúlyozott rendíthetetlenség. Hogyan elérhető? Először pontosabban meg kell értenünk, mit is jelent boldognak, szabadnak, azaz bölcsnek lenni, azután pedig sok gyakorlásra van szükség. Egy-egy szakma gyakorlása segít a munka terén: stabilabb életvitelt tesz lehetővé, például az anyagi javak vagy a társadalmi megbecsültség szempontjából. A bölcs mindenekelőtt a természettől tanul, mert a természet mutatja a legjobb példát a harmóniára, a teljességre. Így tehát megfigyeli, tanulmányozza és igyekszik is alkalmazkodni hozzá. Elfogadja a természet törvényeit, beleértve a folytonos változás és elmúlás kényszerítő erejét is. Az szabad, aki önszántából engedelmeskedik annak, ami szükségszerűen bekövetkezik.
„A mindenség részének, a világtermészettől befogott összes dolognak szükségszerűen el kell pusztulniuk, vagy – kifejezőbb szóval – el kell változniuk. Ha ez a változás természettől fogva rossz – mégpedig szükségszerűen rossz – volna számukra, akkor az egész – tekintve, hogy részei mindig mássá és mássá változnak, és így vagy úgy pusztulásra hajlamosak – nem volna jó vezetés alatt. Vajon maga a természet arra vállalkozott-e, hogy önmaga károsítsa saját részeit, hogy bajnak tegye ki, sőt szükségszerűen bele is döntse őket a bajba? Vagy talán tudatában sincs annak, hogy ilyesmi megesik? Mindkét föltevés elfogadhatatlan.” (Marcus Aurelius: Elmélkedések X/7.)
A természet szabta korlátokon belül szabadon dönthetünk arról, hogy hogyan viszonyuljunk a világhoz, másokhoz, a helyzetekhez, önmagunkhoz. A hozzáállásunkban, és abban, hogy milyen elvekhez ragaszkodunk, teljes szabadságot élvezünk, és a bölcs tud is élni ezzel a szabadsággal. Minden mással viszont, ha a sors úgy hozza, derűvel tud megbékélni, legyen szó a társadalmi megbecsülésről, hírnévről, gazdagságról, egészségről vagy bármi másról, ami nem csak tőle függ. Ehhez azonban nélkülözhetetlen, hogy felismerjük és belássuk, hogy mi függ tőlünk és mi nem, hogy aztán annak tulajdonítsunk jelentőséget, ami kizárólag tőlünk függ. Az összes többi dologban inkább csak egyfajta szerencsejátékosok lehetünk, akiknek néha kedvez a sors, néha pedig nem, de az eseményeket nem mi irányítjuk. Márpedig, ha nem mi irányítjuk a saját sorsunkat, akkor nem vagyunk szabadok, így igazából sokszor boldogok sem lehetünk. „Aki szabad akar lenni, az ne akarjon és ne kerüljön olyasmit, aminek megszerzése és elhárítása másoktól függ. Ha nem így cselekszik, rabszolgának kell lennie.” (Epiktétosz kézikönyvecskéje 14.)
A római polgárság eszménye
A görög világban a hazához való hűség, lojalitás elsősorban a városra, a poliszra vonatkozott. Természetesen adódott, hogy aki a város, a polisz polgára, az élvezi az ebből fakadó előnyöket és biztonságot is, ugyanakkor kötelességének is érzi, hogy felelősségteljesen hozzájáruljon virágzásához, amennyire csak tud.(https://www.ujakropolisz.hu/cikk/sztoikus-bolcs-filozofuskiraly-vilagpolgar). A polgári tudatot tágítják tovább a sztoikusok, mikor magukat elsősorban embernek tekintik, és csak aztán egy város vagy birodalom polgárának. Az egész világ válik számukra a hőn szeretett hazává, a városállammá. Mindenütt otthon érzik magukat és a világ minden tájékáért felelősséget éreznek. A kozmosz az én poliszom – ebből fakad a manapság oly sokszor félremagyarázott kozmopolita kifejezés.
Az eszme nem mond ellent a helyi, lokális értékek ápolásának, mert ebben a nagy egységben nem egymás rovására fogunk össze, hanem egymást gazdagítjuk és erősítjük. „Városom és hazám, mint Antoninusnak: Róma, mint embernek: a világ. Tehát csak az a jó nekem, ami ezeknek a közösségeknek is hasznos.” (Marcus Aurelius: Elmélkedések VI/44.)
„Aki azonban az okos, világpolgárhoz és állampolgárhoz méltó lelket értékelni tudja [...] és a maga lelkét igyekszik értelmes, közérdeket szolgáló állapotban és tevékenységben megtartani, hasonló törekvésében embertársát is támogatja.” (Marcus Aurelius: Elmélkedések VI/14.)
A filozófuskirály(-császár) eszménye
A sztoikusok az uralkodással kapcsolatos nézeteikben is követik a platóni hagyományt. Platón az Állam című művében fejti ki, miért az a legjobb, ha a lehető legbölcsebbek, a bölcsességet keresők, azaz a filozófusok vezetik az államot. „Ha azoknak a számára, akik vezetni fogják az államot, találsz olyan életformát, amely többet ér az államvezetésnél, akkor lesz megvalósítható a jól kormányzott állam. Csakis ebben az államban fognak a vezető helyekre a valódi gazdagok kerülni, akik nem aranyban gazdagok, hanem abban, amiben a boldog ember gazdag: ez pedig a jó és bölcs élet. De ha koldusok és magánvagyonra éhes emberek lepik el a közügyeket, akik úgy gondolják, hogy onnan kell javakat rabolniuk, akkor nem valósítható meg a dolog. Mert ha a vezetés hatalmi harcok középpontjába kerül, ez a belső háborúskodás nemcsak őket, hanem az egész államot tönkreteszi.” (Platón: Állam, 7. könyv, 521.)
A Római Birodalomban az Antoninusok, a sztoikus filozófiát nagyra becsülő, a kultúrát és művészeteket kiemelten támogató császárok kora a birodalom egyik legvirágzóbb, legbékésebb időszaka volt. Marcus Aurelius trónra kerülésével pedig beteljesült a platóni álom, egy ízig-vérig sztoikus filozófus lett az állam legfőbb vezetője. Kétezer év távlatából se nagyon van, aki megkérdőjelezné az ő emberi és vezetői kvalitását, humanizmusát, a közjó iránti elköteleződését. Pedig ekkor már alapjaiban rengették a birodalmat a belső és külső viszályok, az állandó háborúskodások, a császári palotában zajló intrikák és családi botrányok. Ilyen körülmények között még szembetűnőbb Marcus Aurelius lelkiereje és helytállása, amelyet filozófiai tanulmányaiból merített. Erről ő maga így ír: „Vigyázz, el ne császárosodj, fel ne vedd szokásaikat, légy csak egyszerű, jó, tiszta, komoly, kendőzetlen, igazságszerető, istenfélő, jóindulatú, szeretetteljes, tántoríthatatlanul kötelességtudó. Arra törekedj, hogy az maradj, amivé a filozófia igyekezett tenni. Tiszteld az isteneket, segítsd embertársaidat. Rövid az élet. A földi lét egyetlen gyümölcse a tiszta érzésvilág és a közérdekű tevékenység. Nem gyalázkodott, nem aggodalmaskodott, nem gyanakodott, nem volt tudálékos! Kevéssel beérte: lakással, fekvőhellyel, ruhával, élelemmel, kiszolgálással! Szerette a munkát, türelmes volt! Egyszerű életmódja lehetővé tette, hogy alkonyatig kitartson ugyanabban a munkában: még testi szükség sem bántotta, csak a megszokott órában. Baráti kapcsolataiban állhatatos, mindig egyforma volt. Ha valaki szókimondóan szembeszállt nézetével, eltűrte, sőt örült, ha valami jobbra figyelmeztette. Istenfélő volt, de nem babonás."
Irodalom: Marcus Aurelius: Elmélkedések VI/30, Marcus Aurelius írása az emberhez méltó életről, https://web.archive.org/web/20041021040727/, http://gondolkodom.hu/acview.php?ArtID=335, és Marcus Aurelius: Elmélkedések, https://mek.oszk.hu/00600/00606/
Marcus Aurelius császár, a sztoikus filozófus élete
Marcus Aurelius a Római Birodalom császára (161 – 180) neves sztoikus író volt. A Pax Romana utolsó császára volt, sok történész úgy véli, hogy Róma hanyatlása fia, Commodus alatt kezdődött (https://hu.wikipedia.org/wiki/Marcus_Aurelius_r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r). Fiatalon, már 138 -tól magas tisztségeket töltött be, 145-ben feleségül vette a császár lányát, Faustinát. Fogadott apjának, a császárnak hű és meghitt fiaként/barátjaként jártasságot szerzett a császári hatalommal járó feladatok megoldásában. A sztoicizmus egyik legjelentősebb római képviselője. Császárként, a birodalmat ért súlyos csapások alatt is bátorságával, kötelességei megtartásával tűnt ki a császárok közül. Sokat tett a Rómában kitört éhínség enyhítésére, lecsendesítették a Germania Inferior és Britannia provinciákban kitört lázadásokat.
)
A Római Birodalom Marcus Aurelius idején (https://hu.wikipedia.org/wiki/Antoninusi_j%C3%A1rv%C3%A1ny)
A keletről hazatérő seregek pestist (mások szerint fekete-himlőt) hurcoltak Rómába, a járvány szörnyű, közel 10%-os pusztítást végzett a Birodalomban. A Dunán átözönlő germán törzsek feldúlták az észak-itáliai városokat, csak súlyos harcok árán sikerült őket visszaverni. 161 őszén vagy 162 tavaszán a Tiberis kiáradt, elárasztva Róma nagy részét. Sok állat vízbe fulladt, és a várost az árvíz miatt éhínség is sújtotta. Válságos volt a helyzet Marcus Aurelius idején.
Marcus Aurelius győzelmi oszlopa (https://en.wikipedia.org/wiki/Marcus_Aurelius)
Pannonia védelmi problémájának megoldása: a hadi költségek fedezésére elárvereztette a császári kincstárat. Pannoniában a harcok nagy területen és különböző helyeken folytak (170 -175), de győztesen tért vissza. A határon lévő tartományokban az új telepeseknek jogokat adott, amivel hozzájárult a dunai provinciák gazdasági megerősödéséhez, városaik fejlődéséhez. Tervezte, hogy a Dunától, Pannonia és Noricum provinciáktól északra (a mai Nyugat-Szlovákia, a morva területekkel) és keletre, Pannóniától Dacia provinciáig (Havas-alföd és a Tiszántúl egy része) új provinciákat létesít. Elképzelésében megakadályozta, hogy a szíriai helytartó (172) fellázadt Róma ellen. 178 -ban ismét a Dunánál volt, de a terület teljes meghódítását ezúttal sem sikerült befejeznie. Váratlan halála miatt szándéka – hogy a Birodalom határvidékén a tartós béke legyen – soha sem valósult meg. Talán pestisben halt meg Vindobona (a mai Bécs, 180). Hamvait hazavitték Rómába és Hadrianus mauzóleumába (a mai Angyalvár) temették el, mások szerint az emlékoszlopa alá.
Kapcsolata Kínával: egy kínai történeti munka említést tesz a Kínai Birodalomba küldött első római követekről (166). A küldöttség délről érkezett – valószínűleg tengeri úton –, és orrszarvútülköt, elefántcsontot, teknőspáncélt vitt ajándékba magával. Amikor a küldöttség megérkezett Luoyang kínai fővárosba, fogadta őket Huan császár. A római források nem erősítik meg a császári küldöttség látogatását, lehetséges, hogy a „követek” kereskedők voltak, akik Aureliustól függetlenül jutottak el Kínába.
Marcus Aurelius bronz lovasszobrát, amely a középkorban a római lateráni palotában állt, 1538-ban visszahelyezték a Capitoliumra (Piazza del Campidoglio). Noha Róma kereszténnyé válását követően általános gyakorlat volt, hogy a bronzból készült szobrokat beolvasztották, ez a szobor egyedüliként fennmaradt.
Marcus Aurelius diadalíve Líbiában (https://en.wikipedia.org/wiki/Arch_of_Marcus_Aurelius_(Tripoli))
*
Tanításuk szerint az ember legfőbb célja az élvezetszerzés (https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%BCr%C3%A9n%C3%A9i_hedonizmus). Az antik világ két hedonista iskolát tart számon: az egyik a kürénéi hedonisták, a másik az epikureus iskola. A két iskola közös vonása az volt, hogy mindketten a gyönyört tartották a legfőbb jónak, azonban eltértek egymástól abban, hogy mi is a gyönyör. Míg az epikureusok a gyönyörnek a fájdalommentességet, zavartalan testi és szellemi állapotot tartották, a kürénéiek ezt egyáltalán nem tartották gyönyörnek, hanem csak a fájdalom és gyönyör köztes állapotának. Szerintük a gyönyör olyasmi kell, hogy legyen, ami mozgással kapcsolatos.
A kürénéi hedonisták csak a jelen gyönyört fogadták el gyönyörnek, vagyis sem a múltbeli dolgok kellemes emléke, sem a jövőbeli esetleges gyönyörök nem töltenek el minket gyönyörrel. Továbbá a gyönyör individuális jellegú. Az ember célja az életben a pillanatnyi gyönyör maximalizálása. Határozottan elutasították azt az álláspontot, hogy például érdemes a jelenben tartózkodni bizonyos dolgokból egy jövőbeli nagyobb gyönyör érdekében. A testi gyönyöröket a szellemi gyönyörök elébe helyezték. A gyönyör úgy határozták meg, mint a hús sima mozgása. Külső tényezők csak abban az esetben vehetők figyelembe, amennyiben hasznosak, ezért a törvények és a szokások is áthághatóak, ha a gyönyör eléréséről van szó. Egyetlen gátja a büntetéstől való félelem, mert a büntetés fájdalmat vonhat maga után. Diogenész Laertiosz a következőket írja a kürénéiek gyönyörképzetéről: "A gyönyör még akkor is jó, ha a legilletlenebb tettekből származik…, mert még ha a cselekedet helytelen is, de a gyönyör önmagáért kívánatos és jó. (Diogenész Laertiosz: Híres filozófusok élete 88.)
Annikerisz még tovább módosította az eredeti hedonista elképzeléseket, és megengedte, hogy a szülő és barát befolyással legyen a boldogságra, és azt is állította, hogy a boldogság nemcsak a pillanatnyi gyönyörtől függ, hanem a múlt és jövőbeli gyönyörök összessége is számít. Többre tartotta a szellemi gyönyöröket a testieknél. Theodórosz már a testi gyönyöröket csak köztes örömnek nevezi, az igazi örömnek a bölcsességet nevezte. Szerinte nem minden gyönyör azonos, a pillanatnyi gyönyört azonban ő is előtérbe helyezte.
A görögöktől származó, de a rómaiak által nagyban átalakított bacchikus szertartások (bacchanáliák) szexualitástól túlfűtött jellege olyan súlyos társadalmi gondokat okoztak a Köztársaság korában, hogy azokat egy időre (i. e. 186-ban) szenátusi rendelettel betiltották, sikertelenül. A görög Afrodité és a későbbi római Vénusz tisztelete, Erósz (Ámor) kultusza nemcsak a romantikus szerelemmel, de a testi vággyal és erotikával is szorosan egybekötődött. Vénusz-terrakotta szobrocskákat római katonai terekben és településeken is gyakran találtak, ezeknek pontos funkciója (erotikus mágia, termékenység, szexuális stimuláció) vitatott.
A római vallás közel másfél ezer éves története során számos alkalommal változott, és néhány archaikus elem már a Köztársaság korában furcsának és értelmezhetetlennek tűnt, ami ugyanakkor jelzi azt is, hogy miként változott a szexualitás, nuditás és test kapcsolata. A Lupercalia ünnepe (eredeti nevén Februa – innen a február hónap neve) február 15-én Róma város megtisztításának, kollektív purifikációjának ünnepe volt, amely termékenységi rítussal, az újjászületéssel zárult. A városalapítás mítoszához szorosan kötődő archaikus ünnepnapon egy kecskebakot és egy kutyát is áldoztak a rómaiak, majd a bak bőréből kialakított szandállal vagy bőrdarabbal a Luperci fiúk meztelenül futottak a Palatinus körül és az útjukba eső nőket és anyákat megpaskolták. Mindezt a nők sokszor keresték is, hisz ez a rítus a termékenységet és a könnyű szülést is szolgálni hivatott.
A római vallásnak talán legszemélyesebb, érzelmi kötődésből fakadó politikai reformja Hadrianus császár idején következett be. Az utazó és philohellén császár – bár nős volt, Sabina császárnéval élt házasságban – igazi szerelme egy fiatal pásztorfiú volt Anatóliából. A férfi homoerotikus viszony a római korban, különösen felnőtt, házas állampolgárok számára tiltott volt. Hadrianus különleges viszonya a császári, sajátos magánéleti viszonyok egyikeként értelmezendő, és nem egy társadalmi normaként.