A VELENCEI ARZENÁL (HAJÓGYÁR) TÖRTÉNETE
(2024 május)
ABSTRACT
Az Arzenál (https://en.wikipedia.org/wiki/Venetian_Arsenal) az 1100 -as évektől kiépülő hajóépítő műhelyekből, sólyákból és fegyverraktárakból álló hajógyár, amely az észak-olaszországi Velence városának K-i részében található. Az állami tulajdonban lévő Arsenalban a késő középkortól a kora újkorig a Velencei Köztársaság hadi- és kereskedelmi flottáit építették. A futószalag szerű gyártásszervezéséről nevezetes.
BEVEZETÉS
Velence az Adriai-tenger északi részén lévő mocsaras Velencei-lagúnában, 118 kisebb-nagyobb szigeten fekszik, két jelentős folyó, a Pó és a Piave torkolata között. Velence területe magába foglalja Burano, Murano, Torcello szigeteit a lagúna belsejében – sok apróbb szigettel együtt –, illetve Lidót és Pellestrinát a nyílt tenger felé. Velence egykor tengeri és kereskedelmi nagyhatalom volt, az üveg- és a hajógyártás központja, ma is nagy a történelmi, kulturális, társadalmi és közigazgatási jelentősége. Először Velence város néhány nevezetességét tekintjük át, a Rialtó-híddal és a Sóhajok-hídjával kezdjük, a Szent Márk bazilikával folytatjuk. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés, az Arzenál történetének, működésének ismertetése.
A Rialto-híd (https://en.wikipedia.org/wiki/Rialto_Bridge, https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_bridges_in_Venice)
A Rialto-híd (https://en.wikipedia.org/wiki/Rialto_Bridge ) a legrégebbi a Canal Grande-t átívelő négy híd közül Velencében.
A jelenlegi kőhidat, amely egy egynyílású, Antonio da Ponte által tervezett híd, 1588-ban kezdték el építeni, és 1591-ben fejezték be. Két rámpa vezet fel egy központi oszlopcsarnokba. Az oszlopcsarnok két oldalán fedett rámpák viszik az üzletsorokat. A híd mérnöki kivitelezését olyan merésznek tartották, hogy Vincenzo Scamozzi építész az összeomlását jósolta. A híd dacolt a kritikusokkal, és Velence egyik építészeti turisztikai látványosságává vált.
Története: A Canal Grande első hídja egy pontonhíd volt, amelyet Ponte della Moneta (Érmék hídja) néven emlegettek, a hídon való átkelésért fizetendő útdíj miatt. A keleti parton lévő Rialto piac fejlődése és jelentősége megnövelte a pontonhíd forgalmát, ezért 1255-ben egy fahíddal helyettesítették, amelynek két rámpája egy mozgatható középső résznél találkozott, amelyet fel lehetett emelni, hogy a magas hajók áthaladhassanak. A 15. század első felében a híd oldalai mentén két üzletsor épült. 1444-ben a ferrarai márki esküvőjére siető tömeg súlya alatt összeomlott, majd 1524-ben ismét összeomlott. A híd kőből való újjáépítésének ötlete először 1503-ban merült fel. Híres építészek ajánlottak terveket, mindegyikük klasszicista megközelítést alkalmazott több ívvel, amit a helyzethez nem megfelelőnek ítéltek, Michelangelo is felmerült a híd tervezőjeként. Az építkezés 1588-ban kezdődött és 1591-ben fejeződött be és a Rialto-híd a világ egyik leghíresebb hídja lett.
Sóhajok hídja: isztriai kőből épült barokk stílusban, a XVII. század elején. A nevezetes velencei híd a Szent Márk tértől nem messze található, a börtönök és a bíróság épületeit köti össze. A börtönökből a rabok számára folyosóként szolgált, hogy átmehessenek az állami inkvizítorok irodáihoz. A neve arra utal, hogy a Velencei Köztársaság idején a rabok, amikor áthaladtak rajta, felsóhajtottak a kilátás miatt, utoljára láthatták a külvilágot.
Szent Márk tér (https://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_M%C3%A1rk_t%C3%A9r)
A Szent Márk bazilika Velence város főtemploma, a bizánci építészet remekműve. A bazilikát sok száz évig, a 11. századtól a köztársaság 1797-ben bekövetkezett bukásáig építették. Minden kor rajta hagyta a nyomát. Elrendezése a konstantinápolyi Hagia Szophia-templomot idézi. A bazilika egyszerre három alaprajzi sémát egyesít magában: a bizánci eredetű görög kereszt formát, a mellékhajókkal ellátott ókeresztény bazilikát és egy kettőskereszt alakút. Az épület jellegét a burkolás módja határozza meg. Az európai építészettel szemben, a bizánci burkolat a szerkezeti elemek tömbszerűen tagolatlanok, a formákat a burkolóanyagok, a berakások, a mozaikdíszítések emelik ki. A boltívek, a kupolák alakja, a mozaikdíszítés és a márványburkolat bizánci eredetűek, de a homlokzat kialakításakor sok nyugati, román és gótikus elemet is felhasználtak. A jelenlegi épület már a harmadik ezen a helyen.
Canal Grande (https://hu.wikipedia.org/wiki/Canal_Grande)
Canal Grande a palotákkal (https://hu.wikipedia.org/wiki/Canal_Grande)
Canale Grande (Nagy Csatorna): Velence nevezetes vízi útja a főpályaudvar (Santa Lucia pályaudvar) és a Szent Márk-medence között csaknem négy kilométer hosszan kanyarog (30-90 méter széles, és átlagban 5 méter mély). A Canale Grande felett négy híd - a Rialto, a Ponte degli Scalzi, a Ponte dell' Accademia faszerkezetű hídja, valamint a legújabb üveg Ponte della Costituzione ível át, melyeken kívül csak gondolás átkelő helyeken (traghetti) lehet átjutni a túlpartra. (https://utazom.com/olaszorszag/velence/latnivalok-velenceben-a-canale-grande-es-a-rialto-hid).
AZ ARZENÁL TÖRTÉNETE
Egy bizánci stílusú létesítmény már a 8. században létezett, bár a jelenlegi épületet 1104-ben kezdték építeni, nincs bizonyíték a pontos dátumra, de a 13. század elején már biztosan létezett. Ma (2024-ben) kb. 920 éves.
Az arzenál munkásai új lőfegyvereket, hadigépeket, katapultokat is kifejlesztettek az 1370-es években, néhány évvel később a genovaiak ellen használt számos kézifegyvereket. A kézifegyverek torkolati sebessége a számszeríjénál nagyobbra volt. Az Arzenál új, könnyű tüzérségi fegyverét terepi használatra alkalmas mozgó kocsikra is szerelték.
Máig nem tudni biztosan, hogyan alakult ki a Canale Grande, feltételezések szerint egy régi folyó nyomvonalát követi. Már a legkorábbi időkben - a római kor előtt - adriai venét törzsek épületeiket cölöpökre építették, s halászatból és sókereskedelemből tartották fenn magukat. A római kor, majd a bizánci uralom idején vált sűrűn lakottá a lagúna, majd a IX. században a dózse Malamocco-ból a biztonságosabb Rivoaltus-ba helyezte át székhelyét. A növekvő kereskedelmi forgalom is áthelyeződött a mélyebb Canale Grandéra, ahol biztonságos és a hajók számára könnyebben megközelíthető csatorna-kikötő jött létre. Akkor még szélesebb volt a Canale Grande, mely parányi, kiépületlen szigetek között kanyargott, melyeket csupán alkalmi fahidak kötöttek össze egymással.
Velence, mint köztársaság a IX-X. században megerősödött: kereskedelmi kapcsolatai jelentőssé váltak, Szent Márk evangelista hamvait elhozták Egyiptomból (ezzel Velence védőszentje lett, az államot pedig Szent Márk Köztársaságnak nevezték), majd a X. században a Nagytanács vette át az irányítást, vagyis a dózse mellett egy 6 tagú tanács, a Signoria ténykedett. A politikailag legbefolyásosabb szereplők a patrícius családok közül kerültek ki. A Velencei Köztársaság a XII-XV. század között élte fénykorát, erre utalnak az ebben az időszakban a Canale Grande partján felépült fényűző palazzók, paloták. A több mint 170 nagyszabású épület - melyek a Canale Grande partján sorakoznak- azt a jólétet képviselik, melyet a Velencei Köztársaság ekkor kivívott magának. A nemesi családok hatalmas költségeket fordítottak palotáik díszítésére, fényűzővé tételére, ezzel is büszkén mutogatva gazdagságukat.
VELENCEI ARSENAL
Az Arzenál (https://en.wikipedia.org/wiki/Venetian_Arsenal) egykori hajógyárakból és fegyverraktárakból álló gyártelep (ma innovációs park a neve a hasonló telepeknek), amely az észak-olaszországi Velence városának K-i részében található. Az állami tulajdonban lévő Arsenal a késő középkortól a kora újkorig a Velencei Köztársaság haditengerészeti erejének gerincét adta, „a történelem egyik legkorábbi nagyipari vállalkozása” volt. Korfu szigetén (https://en.wikipedia.org/wiki/Venetian_arsenal,_Gouvia) építettek a velenceiek egy hasonlót.
A Velencei Köztársaság gyarmatbirodalma
Az Arzenál építése 1104 körül kezdődött, ekkor Velencében köztársaság volt. Az ipari forradalom előtt Európa legnagyobb gyára volt, 45 hektár (110 hold) területen, vagyis Velence területének mintegy tizenöt százalékát foglalta el. 3,2 kilométeres fallal, bástyákkal volt körülvéve, a magas falak védték az Arzenált a nyilvánosság elől, őrök védték a kerületét.
Az Arzenál különböző műhelyei hajóalkatrészeket, lőszert, kötelet és kötélzetet állítottak elő, ezeket az alkatrészeket egy nap alatt összeszerelték. Az Arzenál fakészletét a haditengerészetének tulajdonában lévő, a velencei Montello-hegy területén lévő erdő biztosította. Az Arzenálban készült Velence tengeri kereskedelmi és hadihajóinak többsége, amely a város gazdasági gazdagságának és hatalmát biztosította a Velencei Köztársaság 1797-es Napóleon általi bukásáig. A hajógyár Velence Castello kerületében található, ma állami tulajdonban van.
Az Arsenal főkapuja, a Porta Magna 1460 körül épült, és a velencei reneszánsz építészet egyik első alkotása volt. A ma Horvátországban, de akkor még velencei területen fekvő Pulában található római diadalív alapján készült. A mellette található két, Athénból zsákmányolt márvány oroszlánt 1687-ben állították fel. Az egyik oroszlánon, amelyet pireuszi oroszlánnak neveznek, figyelemre méltó rovásjelek vannak, amelyeket állítólag skandináv zsoldosok véstek bele a 11. században.
AZ ARZENÁL TÖRTÉNETE
Egy bizánci stílusú létesítmény már a 8. században létezett, bár a jelenlegi épületet 1104-ben kezdték építeni, nincs bizonyíték a pontos dátumra, de a 13. század elején már biztosan létezett. Ma (2024-ben) kb. 920 éves.
A hajógyár kezdetben is állami tulajdonban volt, és magánépítésű hadihajók javítására szolgált, de 1320-ban megépült az Arsenale Nuovo, amely jóval nagyobb volt az eredetinél, az állam teljes haditengerészetét és a nagyobb kereskedelmi hajókat is egy helyen építették és javították. Az Arsenal a kötélgyártás, bronzöntés és vitorlaszabás fontos központjává vált, és az Arsenal munkásai számára lakásokat építettek a falain kívül.
Velence az Arzenálban fejlesztette ki a hadihajók tömeggyártásának módszereit, többek között a gerincre-bordákra történő hajóépítést, amely felváltotta az egyiptomi- föníciai-görög-római hajótestbe bordákat építő gyakorlatot (https://en.wikipedia.org/wiki/Ancient_shipbuilding_techniques#Shell-first). Az új építési módszer sokkal gyorsabb volt, és kevesebb fát igényelt. Hatékonyságának csúcsán, a 16. század elején az Arsenal mintegy 16 000 embert foglalkoztatott, akik naponta néha egy hajót, gályát is képesek voltak legyártani, és szabványosított alkatrészekkel felszerelni, felfegyverezni. Évente több mint ötven hajót építettek. Olyan gyártósorra szervezték a részműveleteket, amire az ipari forradalomig nem volt példa, és a hajókat görgőkön mozgatták egyik műhelyből a másikba. Olyan szakemberek dolgoztak az Arzenálban mint a vitorlagyártók, az evezőkészítők, fémöntők (a gályák döfőorrát öntötték bronzból), majd később az ágyúöntők.
Az arzenál munkásai új lőfegyvereket, hadigépeket, katapultokat is kifejlesztettek az 1370-es években, néhány évvel később a genovaiak ellen használt számos kézifegyvereket. A kézifegyverek torkolati sebessége a számszeríjénál nagyobbra volt. Az Arzenál új, könnyű tüzérségi fegyverét terepi használatra alkalmas mozgó kocsikra is szerelték.
Maffioletti metszete, amely a velencei Arzenált ábrázolja 1797-ben, a hajókkal, létesítményekkel és felszereléssel, közvetlenül mielőtt Bonaparte megszálló csapatai kifosztották, felgyújtották. (Haditengerészeti Történeti Múzeum, Velence, Gian Maria Maffioletti: The Arsenal of Venice, https://en.wikipedia.org/wiki/Venetian_Arsenal)
A 16. század végén az Arsenal tervezői még nagyobb hajókat terveztek, nehéz haditengerészeti ágyúkat szereltek a fedélzetekre. A legnagyobb az a gálya volt, amelyet a lepantói csatában (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lepant%C3%B3i_csata) használtak az oszmán törökök ellen, és amelyet a régi kereskedelmi „nagy gályából” fejlesztettek ki. Vitorlákkal és evezőkkel egyaránt hajtották, és a hajó oldalán kerekekre szerelt ágyúkkal rendelkezett. A csatában azonban lassú és nehézkes volt, csak kevés épült belőle. A gálya típus, amelyet szintén az Arsenalban fejlesztettek ki, egy felfegyverzett vitorlás hajó volt, a kereskedelmi „kerek hajó” karcsúbb változata. Hasznos volt a nagyobb tengeri csatákban, de a kis öblökben és a dalmát partvidék kiterjedt szélvédett partjainál már túl nagy volt.
Lepantói csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lepant%C3%B3i_csata)
A város egyik legnagyobb gondja, a fa hiányát még valahogy megoldották, sokkal komolyabb nehézséget jelentett a munkaerő, a tengerészek, és az evezősök hiánya. Aztán megjelent a konkurencia is: Genova, majd a 17. századtól Hollandia a világ legnagyobb hajóépítő nemzete lett.
Az Arzenál jelentős részét a napóleoni megszállás idején lerombolták, felgyújtották, de később újjáépítették, és az Arzenált ismét haditengerészeti bázis lett. Ma a történelmi hajókonzerváló és felújító központ is van az Arzenálban.
Az Arzenál látképe, legkorábban Velence területének 50%-t foglalta el, 3.2 km hosszú gáttal vették körbe (https://en.wikipedia.org/wiki/Venetian_Arsenal)
TÖMEGTERMELÉS AZ ARZENÁLBAN
A velencei arzenálnak a korban egyedülálló képessége volt, hogy futószalagon gyártotta a gályákat, és az ipari forradalom előtt a legnagyobb hajógyárat hozta létre Európában. Az Arsenal termelési kapacitása kereskedelmi és hadiflották építésére alakalmas volt abban a korban, amikor „Európában nem volt hatékonyabb gyártási képesség, mint a céhrendszer, a kézművesek hagyományokhoz kötött módja, hogy a készségeket átadják fiaiknak vagy tanoncoknak, miközben monopolizálták is a kézműves darabok gyártását és értékesítését egy adott régióban...”
Az Arzenál az eljövendő idők előhírnöke volt." Dante Poklában is megemlítik:
Télen forr a szurok, hogy újra és újra bekenjék a hajókat.
Mert vitorlázni addig nem lehet velük;
az egyik újjá építi a hajóját, a másik pedig újra fényezi
a bordáit, melyeket már sokat próbáltak.
Egyik a hajó orrát, másik a tatját kalapálja.
Ez evezőket készít, az meg kötelet csavar.
Más a nagyvitorlát és a nagyárbocot javítja...
Mert vitorlázni addig nem lehet velük;
az egyik újjá építi a hajóját, a másik pedig újra fényezi
a bordáit, melyeket már sokat próbáltak.
Egyik a hajó orrát, másik a tatját kalapálja.
Ez evezőket készít, az meg kötelet csavar.
Más a nagyvitorlát és a nagyárbocot javítja...
A velencei arzenál tömeggyártó létesítménnyé 1320 körül az Arsenale Nuovo létrehozásával vált. Az Arsenale Nuovo az eredeti nagyobb és hatékonyabb változata volt. Előzően az Arsenal a hajók karbantartására szolgált. Az Arsenale Nuovo létrehozásával, valamint a Nagy Gálya kifejlesztésével és bevezetésével a velencei Arzenál állami nagyipari létesítmény (projekt) lett. A Nagy Gálya feltalálása jelentős, mert ezeket a hajókat építették először Velencében gerincre-bordákra, Velence előtt csak Portugáliában az 1400-as évek elején. A módszer kevesebb fát használ, és rövidebb építési időt eredményez. A 16. századra az Arsenal a világ legerősebb és leghatékonyabb hajóépítő vállalatává vált. Nemcsak hajókat, kötélzetet és egyéb hajózási kellékeket szállított, hanem a velencei haditengerészet egyik fő lőszerraktára is volt, és képes volt naponta egy teljesen felszerelt kereskedelmi vagy haditengerészeti hajó felszerelésére és gyártására.
Európa többi részén egy hasonló méretű hajó gyártása gyakran hónapokig is eltarthatott. A nagy termelési kapacitás annak volt köszönhető, hogy az Arsenal közel 16 000 embert foglalkoztatott, és hogy az Arsenalon belül hatékonyan megszervezték a termelést. A gyártás 3 fő szakaszra oszlott:
a hajó gerincének és a bordáinak összeépítése,
a palánkok, a fedélzetek, a kabinok felerősítése,
valamint a végső összeszerelésre, az árbóc beemelése.
Minden egyes szakasz szakmunkásokat foglalkoztatott, akik az adott gyártási szakaszra specializálódtak és szabványosított alkatrészeket használtak. Futószalagos gyártást valósítottak meg, a hajók mozogtak egyik műhelyből, raktárból a másikba. Arsenalban egy időben több hajót építettek, a gyártás és karbantartás különböző szakaszaiban. A gyár elrendezését úgy alakították ki, hogy a gyártási szakaszok során minimális anyagmozgatás legyen szükséges és cserélhető alkatrészeket alkalmaztak. A már úszó gályákat görgők vagy csatornák segítségével a műhelyek között mozgatták. Az szerelési módszer a világ többi részén csak a 20. század elején valósult meg, később pedig Henry Ford mozgó futószalaggá alakította át.