HAJÓK TÖRTÉNETE: TENGERI CSATÁK A FÖLDKÖZI-TENGEREN AZ  I.E. ELSŐ ÉVEZREDBEN
 
 
(2022 02 02)
 
 
 
 
ABSTRACT
Az i. e. 1400-as években kezdődött az akhájok kivándorlása a tengeren a mükénéi kultúra területéről. Legkorábban talán a valószínűleg a a pelaszgok lakta szigetekre, a minószi Krétára i.e. 1450 körül és Ciprusra. Az i. e. 1237-es Trója-i háború egységesnek mutatja az akhájok sok törzsét, az akhájok vezette Tengeri népek i. e. 1175-s Nilus-deltai csatájában mégis vereséget szenvednek Egyiptomtól. Egyiptom nagy nyílzáporokkal nyeri meg a csatát a már részben vasfegyverekkel és hajókon is támadó Tengeri népek ellen, akiket az egyiptomi hajók a pontosan meg nem nevezett „szigetekig” üldöztek. Bár Ugaritban -a Szíriai nagy kikötőjű amorita városállam- találtak egy Merneptah fáraó nevét viselő kardot, valamint egy vaspengével és arannyal díszített bronznyéllel ellátott csatabárdot, Egyiptomban nem terjedt el a vaskészítés a faszén hiánya miatt.
A „Tengeri népek” minden várost felégettek, csak Tyre-t és Athént nem tudták bevenni. Mindenki menekült, majd ők is menekültek a  megjelenő dórok elől. David Attenboroughtól egy idézet ide illik: "Ha összegyűjtesz 100 fekete hangyát és 100 tűzhangyát, és beteszed egy üvegbe, semmi sem fog történni. De ha fogod az üveget, és jól összerázod, a hangyák elkezdik egymást ölni."
Az etruszkok és a szárdok valószínűleg ekkor indulnak Itália felé, a zsidók és a krétai akhájok letelepedtek Kis-Ázsiában -ők a későbbi vaskészítő filiszteusok-, a föníciaiak és a dórok is elindulnak a Földközi-tenger Ny-i medencéjébe, de egymástól függetlenül, nem szervezetten. Itáliában, Szicíliában és Karthágó környékén értékes, jó gabonatermő területek voltak, és magukkal vitték a vaskészítés ismeretét is. A korábbi, közvetítő lánckereskedelméről nevezetes föníciai-pun kereskedő réteg társadalmi súlya lecsökkent, és a szoldos hadseregeik -ezek Szicíliánan, Ibériánan, Korzikán harcoltak-, továbbá a Karthágóban és Ustica-ban és környékén létrejött ipari és mezőgazdasági termeléssel foglalkozó arisztokraták is súlya megnőtt. 
A Földközi-tenger Ny-i medencéjében az etruszkok, a föníciaiak és a dór görögök alapítottak egymással külön-külön is csak laza szövetséget alkotó városállamokat. A városok sok háborút vívtak egymással, de végül Róma megerősödésével Rómáé lett a hatalom a Földközi tengeren. (A  görög-perzsa háborúkat K-n itt nem ismertettük.) / HISTORY OF SHIPS: NAVAL BATTLES IN THE MEDITERRANEAN IN THE FIRST MILLENNIUM BC: In the 1400s BC, the Achaeans began to migrate by sea from the Mycenaean culture. The earliest was probably the islands inhabited by the Pelasgians, Minoan Crete around 1450 BC and Cyprus. The Trojan War of 1237 BC shows the many tribes of the Achaeans as united, yet the Achaean-led Sea Peoples were defeated by Egypt in the Battle of Nilus Delta of 1175 BC. Egypt wins the battle with great arrows against the Sea Peoples, some of whom were already attacking with iron weapons and ships, and were pursued by Egyptian ships to unspecified 'islands'. Although an Amorite sword bearing the name of Pharaoh Merneptah and a bronze battle-axe with an iron blade and a gold handle were found in Ugarit, the large port city-state of Syria, ironworking did not spread in Egypt because of the lack of charcoal.
The 'Sea Peoples' burnt all the cities, except Tyre and Athens, which they could not take. They all fled, and then they fled from the emerging Dorians. A quote from David Attenborough is apt: 'If you collect 100 black ants and 100 fire ants and put them in a jar, nothing will happen. But if you take the jar and shake it well, the ants will start killing each other."
The Etruscans and the Sardinians probably set off for Italy at this time, the Jews and the Cretan Achaeans settled in Asia Minor - they are the later iron-making Philistines -, the Phoenicians and the Dorians also set off for the western Mediterranean basin, but independently, not in an organised way. In Italy, Sicily and around Carthage, they had valuable areas of good grain production and brought with them the knowledge of ironmaking. The social weight of the Phoenician-Punic merchant class, formerly known for its intermediary chain trade, declined, and the importance of their armies of mercenaries - who fought in Sicily, Iberia and Corsica - and of the industrial and agricultural aristocrats of Carthage and Ustica and its environs increased. 
In the western Mediterranean basin, the Etruscans, Phoenicians and Doric Greeks founded city-states in loose alliance with each other. The city states fought many wars with each other, but eventually, with the strengthening of Rome, Rome became the dominant power in the Mediterranean.
 
 
 
 
BEVEZETÉS 
A vizsgált korszak közepét "Sötét kor"-nak (i.e. 1150- i.e. 850) nevezik a történészek, az írásbeliség hiánya miatt. Előtte az akhájok,  "Tengeri népek" vándorlása a jellemző a Földközi-tenger medencéjében,  a "Sötét kor" után a föníciaiak és a dór görögök Ny-ra történt elvándorlása. Az akhájok vezette "Tengeri népek" támadásai, vándorlása: Az aszályos időjárás és az akhájok, trákok, később a dórok a túlnépesedés miatt elvándoroltak, először D-re, aztán Ny-ra. Már önmagában a Tengeri népek támadása is népvándorlás volt. Vándorlásuk egybe esik a fémek, első sorban a vas elterjedésének útvonalaival is (i.e. 1300 után Anatóliából D-re, majd Ny-ra). Merentah (i. e. 2013 -2003) fáraó a líbiaiakat verte le. Nomád népcsoportok fosztogatták a gazdag városállamokat, a tengeren kalózok garázdálkodtak. A kánaáni kis vazallus államok szokásukhoz híven a fáraó halálának hírére lázadással reagáltak, a Deltába már korábban is gyakran betörő líbiaiak pedig új tervvel álltak elő: szövetséget kötöttek az akháj Tengeri népekkel i.e. 1208 körül – köztük az akhájokkal, lükiaiakkal, sardanákkal (szardíniaiak vagy szardeisziek), turusákkal (etruszkok vagy tarszosziak) és a sekelesekkel (talán szicíliaiak), hogy területeket foglaljanak el a Nílus deltavidékén. A törzsszövetség élén a libu törzs állt, Líbia névadói. Ügyes taktikai húzásként megpróbáltak lázadást kirobbantani Núbiában, hogy megosszák az egyiptomi haderőket.

tengeri migráció

A Tengeri Népek támadás sorozata több mint két évszázadig tartott az i.e 1300-s évektől, A Nílusi csatával ért véget (4) 

 
 

1280px Bronze age collapse.svg

Az akhájok kilenc éves csatában elfoglalták Tróját ( i.e. 1190 - 1180), aztán Dél felé terjeszkedtek, de i.e. 1175-ben vereséget szenvedtek a Nílus-deltában (4)

Van utalás arra, hogy miután haza tértek az akháj hajók a Trója-i csatából, i.e. 1237 körül volt, mindjárt tovább indultak a trójaiakat üldözve K-re, és Ciprus felé. A trójai és a Nílus-deltai, Dzsáh-i csaták és az új vasfegyverek, a szárazság lehettek az okai az ismételt akhájok és az etruszkok, szárdok, később a föníciaiak, dórok kirajzásának. A történelemben sokszor előfordult, hogy egy hosszú csata után a hadviselt katonák nem széledtek szét, de nem is tudnak beilleszkedni: folytatták a megszokott életmódot, pl. a nomád habiruk Amurrúban, -akik részben korábbi hükszoszok-, zsoldosok, majd később útonállók is voltak.

Akháj eredetű és valós alapú a legenda: tíz évig tartó trójai háború befejezése után- i.e. 1180 után- még további tíz évig tartott Odüsszeusz útja haza, ezt 40 napban foglalja össze az Odüsszeia c. eposz. Az útleírás bizonyítja, hogy az akhájok, trákok, dardánok előtt nem volt ismeretlen a Ny-i medence

Odysseus Journey.svg

                    Odüsszeusz (A tíz évig tartó trójai háború befejezése után még további tíz évig tartott a hazaútja, ezt 40 napban foglalja össze az Odüsszea című eposz.) utazásainak rekonstruált útvonala kb. fedi a föníciai telepeket (4)

A föníciai (pun), majd a görög (dór) terjeszkedést, gyarmatosítást feltehetően megelőzte az etruszkok, szárdok Ny-Mediterráneumba történő vándorlása. Egymással is és később Rómával is sok tengeri csatát vívtak: végül Róma lett az egyed uralkodó a Földközi-tengeren. A Ny-ra vándorolt föníciaiakat punoknak nevezi az irodalom. A Bevezetésben a népvándorlásokat és a vándorló népek hajóépítését ismertetjük.  A kutatás módszere az internetes keresés volt, célja  az ismeretterjesztés.

A Bronz-kor végén, a népvándorlások idején jelenik meg két fémötvözet: az ónnal rézből készített bronz és a szénnel ötvözött acél használata, melyekkel új fegyverek, szerszámok készítését eredményezték. A réz és a vas önmagukban nem alkalmasok szerszámok készítésre, a rezet ónnal, a vasat szénnel kell ötvözni, hogy kemény és kopásálló fémeket kapjunk. A korábbi bronzfegyverek arzénbronzból készültek, ami a természetben megtalálható termésfém. Ismerték korábban az ónnal történő ötvözést is Eblában:  (Ugarit* volt a kikötője, ami a ciprusi réz szállításán gazdagodott meg), de a Kestel-i (D-Anatólia) kassziterit bánya i.e. 1860 körül kimerült és az Óasszír ónkereskedelem is leállt, így az ónhiány kikényszerítette a a vaskészítést.

A faszén ismerete szükséges a vasolvasztáshoz, továbbá a szénnel való ötvözés ismerete is szükséges az acélkészítéshez. (https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/szakkepzes/mezogazdasag/muszaki-alapismeretek/vas-szen-allapotabra/vas-vakarbid-allapotabra 

Map PH and Gr

A már letelepedett etruszkokat a föníciaiak (punok) és a görögök Ny-Mediterrániumba  történő bevándorlása követte  i.e. 1000 és i.e. 700 között (4)

Először a jeles vaskészítő (volt ónbányájuk is) etruszkok vándoroltak be Itáliába, talán nem sokkal a Trója-i háború -i.e. 1190, dardán (trák) -akháj csata, 9 évig tartott, vetettek, arattak- után, vagy a Nílus-deltai csata (i.e. 1175, Tengeri-népek csatája III. Ramszesszel) után. Településeik az i.e. 11-10. században jelentek meg  Etruriában, (http://www.egypercesek.hu/cikkek/etruszktemetkezesi_040115/), előbb a Türrén-tenger partján és Elba szigetén, majd az Itáliai- félsziget belsejében. A Trójai, Lemnosz-szigeti, és Hérodotosztól (i.e. 450 körül, https://en.wikipedia.org/wiki/Etruscan_origins) származó Kis-Ázsiai eredetet feltételezzük, ami mellett egy 6. századi Lemnosz-szigeti sztélé is szól, https://en.wikipedia.org/wiki/Lemnos#Prehistory.A 20. század második felében egyre több mítoszról derült ki, hogy nagyon is valós történeti magja van. Így az etruszkok származására nézve fontos momentumnak tűnik, hogy a hettita Vilusza állammal kapcsolatos hettita dokumentumok ta-ru-ú-i-ša vagy ta-ru-i-ša nevet használnak Trója városára. Ez a névalak pedig kapcsolatot teremt az egyiptomi turusa népével, amely az ógörög nyelvben türszénosz lett. A Trója → etruszk kapcsolatot a trójai Aeneis-féle eredetmítosz is megerősíti." (Wikipedia). Az etruszkok az i. e. 8. században már helyi hatalomként jelentek meg, és kereskedelmüket kiterjesztették Korzikára, Szardíniára, Szicíliára.  

A kutatók szerint a etruszkok, szárdok együtt vándoroltak el, hajóztak Ny-ra. A Szardínia-szigeti szárdokat egyes tudósok összekapcsolták a sherdenekkel (Tengeri népek egyike), akiknek a jelenlétét több ókori egyiptomi feljegyzés igazolja. A bronzkorban Szardínián beszélt nyelvek egy része az etruszkhoz volt hasonló. A korai időpontot valószínűsíti, hogy a kivándorlásnak az i.e. 8. századi görög gyarmatosítást megelőzően kellett történnie, a hagyományok szerint. Az elvándorlás a kutatók által elfogadott útvonala: Kréta szigete- Balkán- Itália- Szardínia- Elba. Tehát az etruszkok és a szárdok feltehetően együtt és hajókkal menekültek Ny-ra a trójai, esetleg a Nílus-deltai csata idején.
 
Etruscan civilization map
 
 
      Az etruszk városállamok i.e. 750 körül (4) 
Elba szigete különlegesen fontos volt az etruszkoknak: vasérc (hematit és pirit) bányákat műveltek a szigeten (a termelés csak 1982-ben szünt meg). Elba szigetén található ércek a világ legrégebbi vaslelőhelyei közé tartoznak. (https://www.infoelba.com/discovering-elba/history-of-elba/mines/) A vas kitermelésének és megmunkálásának egyik eredete Elba szigetén van Európában,  ("kék ásvány" az egyiptomiaknál, "sziderosz" a görögöknél). A sziget helyzete miatt is stratégiai jelentőségű volt a tengeri kereskedelem ellenőrzése miatt,  kimeríthetetlen ásványkincsei miatt, amelyek mindig is idevonzották a nagy mediterrán hatalmakat. Az etruszk uralom alatt Elbát "Az ezer tűz szigete" néven emlegették, folyamatosan füstőlt, köszönhetően a kúp alakú kemencéinek. Az égetés egészen a i. e. 1. század végéig tartott. A történészek által felfedezett mintegy száz "kemence" ma is látható,  jellegzetes etruszk kúp alakúak, és a hulladékhalmok nyomai. A vas kitermelése és megmunkálása szervezett iparággá vált: uralmukat éppen az ásványi ércek miatt egészen az Elbáig terjesztették ki. A későbbi években, mivel a kohókban a vas megolvasztásához szükséges fa kezdett fogyni, a vasat továbbra is Toscanában, de már a szárazföldön dolgozták fel. Az első vaskohók még csak kis gödrök voltak, a vasércet faszénnel izzították. A szén redukálta a vasércet, azaz eltávolította oxigéntartalmát. A gödrök azután nagyobbak lettek, agyagbélést kaptak, a tűz táplálásáról természetes huzattal gondoskodtak. A gyártott termék nehezen olvadt meg, a viszonylag kis hőmérséklet miatt a szén alig ötvözte a vasat. Az eljárás során az ércből salakkal szennyezett acélszerű terméket kaptak. A salakot kovácsolással távolították el, az anyagot ezután acélként fel lehetett használni. A fejlődés eredményeként a kemencék tovább nőttek, és az intenzívebb, bőrtömlős levegőbefúvásról is gondoskodtak. Ezek voltak a bucakemencék, amiket évszázadokon át használtak. A nyersvasat faszénnel fűtött kemencében, oxigénben dús atmoszférában égették. A módszer évszázadokig használatos volt, például Svédországban még a 20. század elején is állítottak elő acélt ezzel a módszerrel. Fontos megjegyezni, hogy az addigi acélgyártási eljárások esetén az acél nem folyékony állapotban jelent meg.
 
Mint sok más ókori társadalom, az etruszkok is hadakoztak, a nyári hónapokban hajóztak és folytattak a hadjáratokat; távoli területeken is portyáztak, külterületet próbáltak elfoglalni, hogy értékes erőforrásokhoz, például földhöz, keresett árukhoz és rabszolgákhoz jussanak. A kalózok ellen is küzdöttek, és ők is kalózkodtak.  Az is valószínű, hogy a csatában elfogott tengerészekért nagy összegű váltságdíjat kértek vagy fizettettek vissza. Az etruszk korszakra vonatkozó írásos feljegyzések töredékesek, de általánosan elfogadott vélekedés szerint az etruszkok a rómaiakkal  közel két évszázadon át (i. e. 700 körül - i. e. 500 körül) versengtek a közép-itáliai félsziget ellenőrzéséért, és végül a római terjeszkedés áldozatai lettek.
 
HAJÓÉPÍTÉS  
 
images 3
 
 
Egy pentekontera (2x24 + két kormányevezős, a leghosszabb hajónak számít a korban) látható egy etruszk vázán (James W. Hagy: 800 years of Etruscan ships. August 1986, International Journal of Nautical Archaeology, Volume 15, Issue 3, https://doi.org/10.1111/j.1095-9270.1986.tb00580.x)
 
pentekonter
Görög pentekontera (2x24 + két kormányevezős, 4)
 

Kevés etruszk hajóról maradt fenn kép, és hajóroncs nem is maradt ránk. Az első lelet egy egyszerű halászhajó hangulatos ábrázolása egy sírkamrából:

necropoli tarquinia 640x480

Freskó egy etruszk halászhajóról (3)

Az 5. szádból találtak egy fontos freskót (Tomba del Nave, Etruria), amely egy, az első kétárbocos hajót ábrázolja. Az etruszkok két nagy vitorlával  építtek hajót (3, 93.o.): Falikép és rekostrukciók: 

Tomba della Nave

két árcoc

YYoung Lady of Tarquinia4 copy

Az első kétárbocos szállító hajót az etruszkok építették, falikép és rekonstrukciók (3,4 és https://warther.org/Carvings.php )

 
A föníciaiak (https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%B6n%C3%ADciaiak)  nem tekinthetőek egységes etnikumnak, többségük amorita, kánaánita volt, a kánaáni nyelveket beszélték. Átvették az ugariti ábécét, tovább is fejlesztették, saját írásaik (Karthágó-i könyvtáruk) szétszóródtak, amikor a rómaiak megsemmisítették Karthágót. Az i. e. 9-8. században kereskedelmi monopóliumuk megteremtése során állandó kereskedelmi állomásokat, kikötőket telepítettek Afrikában, Szicíliában, Szardínián és Ibériában. Három neves pun háborúban Róma legyőzte őket.
Az i.e. 1100-as évektől a laza szövetséget alkotó kikötők: Arwad (Aradosz sziget), Byblosz, Szimirra, Sidon, Ullaza és a legerősebb Tyre, az utóbbit a Tengeri népek sem tudták bevenni. Tyre környékén voltak mezőgazdasági művelésre alkalmas földek. Büblosz a legjelentősebb föníciai város,területén már az i.e. 2600-as években egyiptomi kolónia létezett, az egyiptomiak cédrusfát szállítottak a Deltába Bübloszból, valamint olajat, majd bort, fűszereket. Tyre lett a vezető város, mert Tyre vetette ki és győjtötte be az Egyiptomnak fizetendő adót. A közös adófizetés következtében alakult ki a kikötők szövetsége.
Az égei kereskedelem fő közvetítő állomásaivá váltak a föníciai városok, mert a Tengeri népek i.e. 1180 körül elpusztították Ugaritot, a korábbi egyeduralkodó kereskedővárost. Bár a föníciai városok adót fizettek Egyiptomnak, ettől eltekintve megőrizték függetlenségüket, Türosz (Tyre)-nak lett vezető szerepe. Befolyási övezetük rohamos növekedésnek indult, nyugat és kelet között közvetítő lánc kereskedelmet folytattak, ehhez megszerezték a sivatagi karavánok célállomásai (Hamát, Damaszkusz és Thapszakosz, ahova a keleti áruk érkeztek) feletti ellenőrzést. A föníciaiak az i. e. 1. évezred első felében a Földközi-tenger partjai mentén két fő útvonalat alakítottak ki, telepeket, támaszpontokat, átrakodóhelyeket, kikötőket alapítva, amelyek később független városállamokká váltak. Föniciában az egymás közötti közlekedésük is a tengeren történt, mivel a hegyes, sziklás szárazföldön a parton nem volt lehetséges.
Az i. e. 10. században kereskedelmi telepet alapítottak Ciprus D-i részén és Kisázsia partvidékén (Pamphülia és Lükia), ahol összeütközésbe kerültek a görögökkel, akik elűzték őket Rodoszról, a Szporádokról és a Dorádokról. Első telepeiket Hippo Dyarrhitus-t és Utica-t, Cádiz még  i. e. 1100 körül alapították, i. e. 814–813-ban Karthágót. Észak-afrikai telepeik közül a legfontosabbak a korai
Utica és Karthágó lettek. Az utóbbi állam népét punokként ismerjük, a rómaiak nevezték őket punoknak, de föníciai alapítású városok.
A Tirrén-tenger vidékét átengedték az etruszkoknak és a görögöknek, Afrikával való kereskedelem céljából Szicília nyugati részén, Máltán, Gozón, és Pantelerián alapítottak telepeket az i. e. 9. században. Szardínián és Ibizán keresztül eljutottak az Ibériai-félszigeten Tarzisz országáig (Gades, a mai Cádiz már i.e. 1001-ben). Itt ónt és sok ezüstöt vettek fel, melyet vagy helyben, vagy a Kasziteridész-szigeteken bányásztak. Visszatérésükkor, kihasználták az afrikai partok áramlatait. 
Kereskedelmüket Szardíniára és Ibériára is kiterjesztették, érdekeik védelmére pedig haditengerészetet hoztak létre. A föníciaiak és az etruszkok kereskedelmi partnerekké, majd riválisokká váltak, árukat cseréltek egymással, és portyákat indítottak egymás ellen. A helyzet megváltozott, amikor i. e. 750 körül megkezdődött és megnőtt a dór görög aktívitás a Földközi-tenger nyugati részén.

Pun keresk i.e. 800

Föníciai hajó i.e. 800 -ból (5)

Föníciai hajóknak az i.e. 1100-as években volt egy egyedi sajátossága, de néhány egyiptomi hajó is átvette az i.e. 17. században (30.o.,34. ábra, 34.o.,40. ábra, 49.o.54. ábra): a meredeken emelkedő, majdnem egyenes halfarok alakú orrtőke és esetleg tattőke, ez ugariti örökség, amit a föníciaiak is használtak. E tőkével egybe építették a hosszanti, a hajó alakját követő megnövelt függőleges felületű gerendát, a keelt, amivel háromnegyed és enyhe oldalszélben is jól lehet vitorlázni, el lehetett hagyni az alsó vitorlarudat. A  mükénéiek függőleges orrtőkéket és más fajta, az orrtőkén túl meghosszabbított false keelt építettek. A hajók naponta történő partra futtatásakor, húzásakor fontos szerepe volt, védte a hajók alsó karvel palánkjait. 

Sea peoples vessel from Mendinet Habu

Meghosszabbított mükénéi-akháj keel, a false keel (4)

A külső tőke  beépítésének és egyben a kétféle palánkolás szemléltetésére tekintsük az alábbi ábrát, a varrott karvel palánkok elterjedtek Európán kívül is és a Mediterráneumban:

                                                                                                                                  Karvel vs klinker

A palánképítés módszerei: klinker és karvel palánkok, a klinker palánkot a vikingek használják majd, először csak a vízszint felett (4)

Karvel palánkos, varrott, caspos, hosszú-palánkos, keeles, egy négyszögletes vitorlával épített evezős hajókat építettek, sok kereszttartóval. Az alját latakiai (Szíria, Ugarittól mellett) bitumennel szigetelték. A hossztartókat a hajó oldalára illetve  a palánkok közé erősítették a nagy tengeri hajókon. Köhorgonyokat használtak, két kormány evezővel irányították az árboc kosaras hajókat. A föníciaiak találják ki a két sor evezős hajókat. 

Alsó kép: használták az árboctartó oldalköteleket is, a felső kép az első két evezősoros hajó i.e. 700-ból:

föníciaiai hajók

 

 

PUN hajó

Pun hajó keresztmetszete és varrott kereszttartókkal, Karthágó-i kikötő i.e. 500 körül (4) 

Ninive dombrművek

                   Ninive-i dombormű II. Szanherib asszír király (i.e. 704-681) idejéből, kereskedelmi és konkáv orrú döfőorros hadi hajók (4)

II. Szanherib asszír király (i.e. 704-681) építtette a föníciaiakkal a domborműn látható két sor evezős vitorlás hajókat. Döfőorros hadihajókat és kereskedelmi hajókat, az utóbbiakat az Eufrátesz folyón talán vitorla nélkül is használták. Meglepő a vitorla nélküli ábrázolás, de valószínűleg volt vitorlájuk. (Létezik egy cédrusrönköket vontató vitorlás hajókat ábrázoló dombormű is Ninivéből.) A fedélzet magasságában látható pajzsokat a nyilak ellen erősítették fel. A képekből látni lehet, hogy ezek fenékgerendás és keel-es hajók, biztosan nem gerincesek,

A hadi gályákon az evezősöket a hajó külső szélén, cölöpsorra erősített gyékény, néha bőr-, fémpajzsok is védték. Kereskedelmi hajókon az evezősöket és a fedélzeten tárolt árukat egy oszlopsorra erősített gyékény választotta el illetve takarta. A föníciai eredetű punok bronzból készítették a döfőorrokat és sokat. Felfedezték Kis-Ázsiának az ibériai ezüst bányákat, később már vasat is használtak Mezopotámiában, pl. a szomszédaik, a filiszteusok. Cipruson volt réz, a föníciaiaknak voltak telepei a szigeteken, a görögök üldözik majd el őket.

Az i.e. 1176-os Nílus -Deltai csata után III. Ramszesz letelepíti a krétai akhájokat a föníciai városoktól D-re (ők lesznek a filiszteusok). A területtől É-ra terült el a korábbi amorita Amorrú állam, amit már megszállva tartottak az akhájok i.e. 1200 körül. Tehát a Nílus-deltai csata (i.e.1176) előtt a föníciaiaknak, - vagy talán egy részüknek, mert Tyre-t nem égették fel az akhájok-,  el kellett menekülniük, talán D-re, majd Ny-ra az akhájok vezette Tengeri népek támadása elől. 1100 körül kezdődött a dórok vándorlása: mindenki menekült az Égei-tengerről a vas fegyveres, lovas dórok elől, az akhájok is, a dórok ÉNy-ról terjeszkedtek, később ők is Ny-on alapítottak városokat. A dór vándorlás önmagában elegendő ok arra, hogy a trójaiaknak, akháj-pelaszgoknak, dardánoknak és az etruszkoknak, szárdoknak, a föníciaiaknak menekülniük kelljen.

Fönic

Késői kereskedelmi hajó  i.e. 200 körül (6. 38.o.)

phoen map 1

A punok útvonalai a partokat követték, kikötőket, raktárokat, telepeket alapítottak (4)

A görög sötét korban (i. e. 1150 - 900)  a korábbi mükénéi civilizáció központi és déli, valamint a minószi civilizáció területeit a dórokkal azonosítható nyelvi és tárgyi kultúra váltotta fel az i. e. 12. századtól kezdődően. A folyamat pusztulással járt, de a konkrét eseményekről keveset tudunk, ebben az időszakban kezdődött az első dór vándorlás. A dórok jelenlétére régészeti bizonyíték viszont csak az i. e. 10. század közepéről van geometrikus díszítésű kerámiák formájában, azaz a pusztulás és a dórokra vonatkozó megnyugtató bizonyíték között közel két évszázadnyi űr tátong. Az ellentmondás talán úgy oldható fel, hogy a pusztulást nem a dórok okozták, hanem „átutazó” tengeri népek is, és a dórok pedig beszivárogtak az üres területekre.  

Phoenician Trade Routes 1024x548

 

 

1280px Bronze Age End.svg

Tengeri népek vándorlása (4)

800px Wells Hellenic races

Dórok vándorlásai (4)

Az iónok az  Attikai-félszigeten, égei-tengeri szigeteken, Kis-Ázsia nyugati partvidékén letelepednek le, az aiolok Közép-Görögországban, Thesszáliában, a dórok: Peloponnészoszon, Krétán, a déli szigeteken. A görög gyarmatosítási törekvések második (valószínűleg a harmadik) hulláma a Ny-Mediterráneumban az itáliai Cumae i. e. 750-re és a szicíliai Naxos i. e. 735-re történő betelepítésével kezdődött. A következő 100 éven belül számos görög város telepített gyarmatokat Dél-Itália partjai mentén és Szicília nagy részén, amely lehetővé tette az e területek körüli kereskedelmi útvonalak ellenőrzését és a Messinai-szoros uralmát. Szicíliai városaik Szürakuszai, Messina, Dél-Itáliában: Nápoly (neapolis=új város).

Az etruszkok néha összecsaptak a görögökkel, de nem tudták megállítani a folyamatot. Bár a gyarmatosítási folyamat nem valamiféle mesterterv szerint zajlott, és több görög város egyszerre tevékenykedett, a föníciaiak és az etruszkok számára valószínűleg úgy tűnt, hogy a görögök áradata elárasztja a Tirrén-tenger partvidékét. A Szicíliát és Dél-Itáliát magába foglaló, a görögök által gyarmatosított övezet Magna Graecia néven vált ismertté. A területen élő görögök a szárazföldi görögökhöz hasonlóan viselkedtek, politikai és kereskedelmi területüket szomszédaik rovására bővítették, miközben életben tartották az otthoni ión-dór viszályt. A gyarmatosítás lehetőséget jelentett a kereskedelem fejlődésére, de  a kalózkodásra is és egyéb konfliktusokra a terület tengeri kereskedelmének ellenőrzéséért az etruszkok, föníciaiak és görögök között.

Hajózás: legkorábban nád dereglyéken eveztek, maximum napi 10-20 km-t haladtak a szigetek között, látótávolságra. A Théra közelében lévő görög szigeten, Meloszon talált bánya  több mint 10000 éves lehet. Az időpont fontos, adalék Kréta szigetére (i.e. 3600 körül) és Európába (i.e. 5150 után) történt első bevándorlásokhoz. Csak vízen szállíthatták az obszidiánt aszigetek között, sok szigeten ma sincs település. Legrégebbi hajózás Melosz szigetére történt obszídiánért: A navigálás módja szigetről-szigetre: A Peloponnészoszról, vagy Ephezoszból, Miletoszból hajókkal első sorban Meloszra, Gyalira, majd i.e. 3600-tól Krétára, Thérára hajóztak. É-n Trójától a part mentén, a Fekete tenger felé fontos volt az útvonal, mert a szigeteken kevés volt a gabona. Giali szigetre is jártak obszidiánért. Gyali, a malomköveiről is nevezetes a Niszirosz és Kos szigetek (https://en.wikipedia.org/wiki/Nisyros) között található. 

Nappal az empírikus  látótávolság a tengeren km-ben: L (km) = 3.57 SQRT h, ahol az SQRT négyzetgyökvonást jelöl, h a megfigyelő tengerszint feletti magassága méterben, azaz tengerszinten 4.5 km, 1.7 m magasról . 100-300 méter magas hegyek és szigetek között 10 km is lehet, a halászok ismerték is az útvonalakat. Az áramlatok csak Trója irányából segítették a hajózást:

Áramlatok

                                                                                                                                 Áramlatok a Földközi-Tengeren (4)

A navigálási módszer már megfogalmazható: a görög szigeteken általában vannak néhány száz méter magas hegyek, (és a látótávolság km-ben L= 3.57 SQRT h, ahol h a hegy magassága m-ben), így 10-20 km-re elláttak, aminek max. kétszerese lehetett a napi távolság

A Trója-i csata (i.e. 1237) hajóinak íves tatjáról, fedélzetéről (ebből alakul ki a 2x25 evezős, konkáv orrú, rostrumos, híres és gyors gálya, a penteconterre) egy vázakép:

ship55

ship74

A Tengeri Népek és az Égei-tengeri hajók összehasonlítása: madárfejes (kacsafejes) orrtőke (A), emelvény (B), az evezősök védelmét szolgáló oldalsó emelványek (kosárfonat, marhabőr, C-D), hajótest (E), keel (F), az egyenes orrtőke miatt hasonló hajók (A képek eredete: http://www.salimbeti.com/micenei/ships.htm, ahol igen jó összefoglaló az Égei-tengeri leleltekről. A dolgozat nézete szerint már a minószi kultúra, i. 1800 előtt már építettek döfőorros hajókat az Égei-tengeren, kb. az alábbi kép szerint, ami szerintünk téves. Szerintünk az első döfőorros hajót III. Ramszesz építette.) 

reasonable reconstruction of the Achaean 120BC

 Gálya típusú hajó a Trója-i háború (i.e. 1194 után), a Nílus-Deltai csata (i.e. 1175) idején ilyen hajókkal támadták a krétai akhájok III. Ramszeszt, false keeles hajó. (4) 

Az apró orrtőke nem ábrázolási hiba, más ábrázolásokon is látható: döfőorrnak kicsi, a false keel, a talpgerenda meghosszabbítása. A Tengeri Népek, pl. az akhájok építésére az egyenes, függőleges orrtőke, keel jellemző. A kikladikus orrú hajókon ritkán ábrázolták a kormányevezőket. Képek kormányevezőkkel, kevés van:                   

  • Korm evező ship17 1

  • Iolkosz-ról, i.e. 2000 után a kiegészített ábrán középen látszik a hozzá rajzolt kormányevező is, az eredeti töredékek a két oldalon láthatóak.

  • kormány evező ship34

    Az i.e. 1200-as években, roham fedélzettel szerelt, partra futtatható, (https://en.wikipedia.org/wiki/Naval_ram) hadihajó kormányevezővel.

    korm evship27

    Nevezetes Pylosz-i hajó, fedélzetes, i.e. 1200 körül, a köteleket görbére rajzolták, a Nílusi csata képein láthatóak hasonlóak, false keeles (http://www.salimbeti.com/micenei/ships.htm)

    ship52 ARGO

     Argo nevű replika, egy ógörög hajó másolata, false keeles, ami a hajó alját védte partra futtatáskor (4)

    Vázák képein a homéroszi legenda későbbi ábrázolása többször előfordul:

    Konkáv

     Konkáv hajóorr rostrummal (https://hu.wikipedia.org/wiki/Od%C3%BCsszeusz)

    A hajótörő kos (döfőorr, ram, rostrum) felszereléséhez meghosszabbított erős fenékgerendák szükségesek, melyek bizonyíthatóan az i.e. 1200 évektől léteztek. Az i.e. 1177-s Nílus-deltai csatát III. Ramszesz döfőorros hajókkal és az íjászaival nyerte meg, becsalta és a partra szorította, felgyújtotta a Tengeri Népek hajóit a Deltában.  

  • t.   

    föniciai i.e. 400 ból

    Görög kereskedelmi hajók, hajórajban, hadihajókkal együtt vitorláztak, partra szállás létrával történt (5,39.o.)

    görög bi

    Görög két sor evezős hadihajó, ezt a punok találták ki és hasonlót építettek a görögök is, de szögletes rostrummallat, döfőorral, raman- mal, oldalfeszítő árbockötelekkel, a punok a rómaiak ellen (4)

    Korának leggyorsabb hajója i.e. 800 körül a görög pentekontera (http://heihachi.eu/history/warmatrix/time1/time5/pentekonter.html), egy 2x24 evezős, 30 méter hosszú, két méter széles, 80 cm merülésű evezős hajó, nagy hullámokban használhatatlan és veszélyes volt. (Nem használtak ballasztot, arra is figyeltek, hogy könnyű fából készüljön az evezősök miatt.)  További öt ember kezelte a vitorlákat és a kormányt.

    pentekonter

     Pentekontera, 2x25 evezős nevezetesen gyors görög hadi gálya, a harci fedélzet pun találmány (a kép eredete: http://heihachi.eu/history/warmatrix/time1/time5/pentekonter.html)

    Nem kellett félteni a punokat, etruszkokat, görögöket: minden hajóalkatrészt lemásoltak egymásról, amire szükségük volt. A punok a lelőhelyeket tartották titokban, még egymás előtt is, pl. hamis mesékkel, hírekkel.   

    TRIERESZ Olympias.1

    Újjáépített görög három evezősoros, a leggyorsabb gálya típusú hajó, jól látszik a segéd-fenékgerenda (4)

  • RAM 2
     
    ram Olympias.1
     
    Bronz döfőorr (raman, rostrumlat) önmagában és felszerelve (4) 
  • A görögök fedélzet alatti hosszanti feszítőköteles hajókat építettek a megfelelő minőségű fák hiánya miatt, a felhasznált hajófa fenyő volt -firan és pinean -, a kisebb fajsúlya miatt, így is 150 ember kellett egy trireme sólyára vontatásához. A rövid végükön is csapolt palánkok összehúzására és a hossztartók helyett a görögök használták a fedélzet alatti hosszanti merevítő kötelet (hypozomata)*. Továbbá a keményfa csapokat. A képek tanúsága szerint a hajókat segéd fenékgerendákkal építettek, rövidpalánkos hajókat ácsoltak, nem volt elegendő hosszú cédruspalánkjuk
  • (* Hypozomata...the Greeks used devices called 'under-belts'. These were probably heavy ropes fitted low down in the ship and stretched by means of windlasses from stem to stern. In the Naval Inventories four are the norm for each ship, while six are taken on distant missions {IG 22 1629.11). Indeed when a trireme was in commission she was often described as 'girded', that is, with the hypozomata fitted (IG22 1627.29) on was required. Apollonios of Rhodes, describing the building of the Argo, says that the Argonauts 'first girded the ship mightily with a well twisted rope from within, putting a tension on each end so that the planks should fit well with the tenons and should withstand the opposing forces of the sea surge' . 
  • (http://www.ancientportsantiques.com/wp-content/uploads/Documents/ETUDESarchivees/Navires/Documents/Fields2007-GreekWarships.pdf).
  • .
  •  
  • Görög kolóniák
     
    D-Itália görög Magna Graecia telepei az i.e. I. évezredben, É-Itáliát az etruszkok foglalták el (4)
  •  
  • Griechischen 1 und phönizischen Kolonien
     
    Görög, fönícia és etruszk(szürke színnel) gyarmatok, köztük Korzika, Elba és Szicília i.e. 600 körül (WIKIPEDIA)  

 

 

TENGERI CSATÁK AZ I. ÉVEZREDBEN

ETRUSZKOK HÁBORÚI A GÖRÖGÖKKEL

Az alaliai tengeri csata (Szardíniai-tengeri csata, https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Alalia) i.e. 540 és i. e. 535 között zajlott Korzika partjainál a görögök és a szövetséges etruszkok, karthágóiak között. Egy 60 fokaiai hajóból álló görög haderő legyőzött egy 120 hajóból álló pun-etruszk flottát, miközben a Földközi-tenger nyugati részére és a közeli Alalia (ma Aléria) kolóniára vitorlázott. "Karthágó részben azért hozta létre a haditengerészetét, hogy ellenálljon a görög betolakodásoknak a föníciai befolyási övezetben. A föníciaiak kezdetben (i. e. 750-650) nem álltak ellen a görögöknek, de miután a görögök valamikor i. e. 638 után visszatértek Ibériába, közben legalább két évszázadon át  nem látogatták,  Karthágó a föníciai ellenállás vezetőjévé vált. Az i. e. 6. században Karthágó olyan hajóflottát épített, amely kereskedelmi szempontból uralta a Földközi-tenger nyugati részét. 580-ban a szicíliai Motya, Panormus és Solus föníciai városok és az elímiaiak összefogtak, hogy legyőzzék a görögöket Selinus és Rodosz Lilybaeum közelében, ami az első feljegyzett incidensük volt Szicíliában. Ezek a városok függetlenek maradtak, amíg i. e. 540 után a karthágói tengerészet elfoglalta őket. 
A kis-ázsiai (mai Törökország) fokaiai (https://en.wikipedia.org/wiki/Phocaea) görögök i. e. 600 körül alapították Massalia kolóniát, amelyet a karthágóiak megpróbáltak akadályozni, de sikertelenül. Massalia virágzó kereskedelmi központ lett, és Karthágó egyik fő riválisa a spanyol piacokon és a Gallián keresztül folytatott ónkereskedelemben. A fokaeusok i. e. 562 körül a korzikai Alaliában is telepítettek egy kolóniát. Amikor maga Phokea városa i. e. 546-ban perzsa kézre került, a legtöbb phokeuszi Alaliába költözött azért, mert jó viszonyban voltak a Messinai-szoros mentén fekvő görög kolóniákkal, és még vámmentes átkelést is biztosítottak számukra. Később, a csata után, i. e. 540-ben megalapították Eleát Dél-Itáliában (Magna Grecia).
A fokaeusoknak akkor sikerült megalapítaniuk a bázisukat, amikor Karthágó a pun kolóniák védelmével volt elfoglalva Szicíliában (a görögök i. e. 580-ban kezdtek el behatolni a pun városokba) és területeket hódítottak Szardínián, Tírusz a perzsa uralommal nézett szembe, az etruszkok pedig terjeszkedtek Itália-szerte, az etruszk liga megalakításával kezdődően. A görögök Korzikáról kezdték el támadni a karthágói és etruszk kereskedelmet, amely öt éven át ellenőrizetlenül folyt. Mivel azonban attól tartottak, hogy a görögök legközelebb az észak-itáliai és szardíniai gyarmataikat fenyegetik, az etruszkok és a karthágóiak i. e. 540 körül egyesítették erőiket a görögökkel szemben. Nem ismert, hogy a karthágóiak az etruszk ligával vagy egyes etruszk városokkal szövetkeztek-e.
Feltételezések szerint a fokaiai görögök 60 pentekontere (48 evezővel és két kormánylapáttal rendelkező hajó) gyült össze, nem pedig a szalamiszi csatában híressé vált trirem-ek, három evezősorosok. A szövetséges flotta pedig kétszer akkora volt, és szintén pentekonterekből állt. A csata részletei hiányosak, de az ismert, hogy bár a görögök elűzték a szövetséges flottát, saját flottájuk majdnem kétharmadát elvesztették közben: Hérodotosz szerint ez pirruszi győzelem volt, a megmaradt hajók kosai súlyosan megsérültek. A görögök felismerve, hogy egy újabb támadásnak nem tudnak ellenállni, kiürítették Korzikát, és kezdetben az itáliai Rhegionban kerestek menedéket. A karthágóiak és az etruszkok harci veszteségei nem ismertek. Ezt a csatát "Szardíniai-tengeri csata" néven is ismerik."
 
Battle of Alalia map
 
                                                             
                                                                Az alaliai tengeri csata (https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Alalia) i.e. 540 és i. e. 535 között ( Vörös: görögök, kék: punok, sárga: etruszkok)
 
Az alaliai csata következményei: Korzika etruszk kézre került, míg Karthágó megtartotta Szardíniát. Karthágó még két nagyobb tengeri csatát vívott a görög Massaliával, és mindkettőt elveszítette, de így is sikerült lezárnia a Gibraltári-szorost a görög hajózás elől, és ezzel i. e. 480-ra megfékezni a görög terjeszkedést Spanyolországban. Az etruszkok dél-itáliai görög területek meghódítására tett kísérleteivel szemben a görög Cumae városa állt. I. e. 524-ben legyőztek egy etruszk inváziót. Karthágó legyőzte egy spártai herceg kísérletét Észak-Afrika (i. e. 513 körül) és Nyugat-Szicília (i. e. 510 körül) gyarmatosítására. Miközben Karthágó i. e. 509 után Szardínián egy bennszülött felkelés kezelésével volt elfoglalva, a görög Szirakuszai város szövetkezett a görög Agrigentum városával, hogy kihívást intézzenek a karthágóiak ellen Szicíliában. Ez teremtette meg a Karthágó és a görögök közötti szicíliai háborúk (i. e. 480-307) előzményeit. Hérodotosz szerint a fokaeusok csak a csata után költöztek Itáliába, ahol megalapították Eleát. (Volt egy további allilai (i.e.387) csata is, ahol agallok legyőzik a rómaiakat és kifosztják Rómát (https://hu.wikipedia.org/wiki/Alliai_csata), ezután 700 évig Rómát nem tudták elfoglalni! I. e. 282-ben a populoniai csatában a  rómaiak végleg megtörik az etruszkok ellenállását.

Location Battle of Alalia

Az alaliai tengeri csata (https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Alalia) i. e. 540 és Kr. e. 535 között zajlott Korzika partjainál a görögök és a szövetséges etruszkok és karthágóiak között.

A cumae-i csatában (i. e. 474, https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Cumae ) az etruszkok és szövetségeseik vereséget szenvedtek a görög Cumae előtti vizeken Cumae és Szirakúza egyesített haditengerészetétől. Ez a vereség  megakadályozta az etruszk befolyás déli terjeszkedését, és a dél-itáliai területvesztés kezdetét jelentette. A római-etruszk háborúk során a római szerzők beszámoltak Veii városának elhúzódó ostromáról. A  római sereg 9 éven át sikertelenül ostromolta Veii etruszk városát, mielőtt a rómaiaknak sikerült alagutat ásniuk a város falai alá, és Veii bukását előidézni. A beszámoló valódiságát nehéz megállapítani. A dél-itáliai Cumae görög gyarmatosított várost a i. e. 8. században alapították az etruszkok déli határa felé eső területen. A cumae-i csata legalább két, Cumae és az etruszkok közötti ütközet (https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Cumae) jelentett: i. e. 524-ben egy umbriaiakból, dauniaiakból, etruszkokból és másokból álló inváziós sereget a cumae-i görögök legyőztek. 504-re a déli etruszkok vereséget szenvedtek a kumaiaktól, de továbbra is erős haderőt tartottak fenn.

474-ben képesek voltak flottát felállítani, hogy közvetlen támadást indíthassanak Cumae ellen. Az i. e. 474-ben vívott tengeri csatában szirakuszaiak és Cumae egyesített haditengerészete harcolt az etruszkok ellen. A csatában a szirakúzai I. Hiero szövetkezett a dél-itáliai tengeri görög városok tengeri erőivel, hogy megvédjék magukat az etruszkok dél-itáliai terjeszkedése ellen. 474-ben a Nápolyi-öbölben fekvő Cumae-nál találkoztak az etruszk flottával, és legyőzték azt. Vereségük után az etruszkok elvesztették politikai befolyásuk nagy részét Itáliában. Elvesztették a tenger feletti ellenőrzést, és területeiket végül a rómaiak, a szamniták és a gallok foglalták elAz etruszkok később csatlakoztak az i. e. 415-ben a Szürakusza-iak elleni sikertelen athéni hadjárathoz, ami még inkább hozzájárult a hanyatlásukhoz.

 
A szicíliai háborúk, vagy görög-pún háborúk (https://en.wikipedia.org/wiki/Sicilian_Wars)
A görögök Szicília keleti részét uralták, míg Karthágó a nyugati részt. A két kultúra összecsapása a görög-pun háborúkhoz vezetett (i. e. 580 és 265 között). A görög államok i. e. 262-ben békét köttek a Római Köztársasággal, a rómaiak Szicíliát köztársaságuk első tartományaként igyekeztek annektálni. Róma az első pun háborúban (i. e. 264 és 241 között) megtámadta Karthágó szicíliai birtokait, és Szicília lett az első római provincia az Itáliai-félszigeten kívül. A második pun háborúban (i. e. 218 és 201 között) a karthágóiak megpróbálták visszafoglalni Szicíliát, a szigeten lévő görög városok egy része a karthágóiak oldalára állt. A Szirakuszában élő Arkhimédész segítette a karthágóiakat, a római csapatok megölték i. e. 213-ban, amikor lerohanták Szirakuszát.  A karthágói kísérlet kudarcot vallott, és Róma ezúttal is könyörtelenül irtotta a betolakodókat; M. Valerianus római konzul i. e. 210-ben azt jelentette a római szenátusnak, hogy "egyetlen karthágói sem maradt Szicíliában".
 
A szicíliai háborúk, vagy görög-pún háborúk az ókori Karthágó és a szicíliai Szirakúza vezette görög városállamok között Szicília és a Földközi-tenger nyugati része feletti ellenőrzésért vívott konfliktusok sorozata volt i. e. 580 és 265 között. A három pun-római háború, melyeket " a három pun háború"-nak neveznek, i.e. 264 - i.e. 146 között történtek. A  háborúkról nem maradtak fenn karthágói feljegyzések, mert amikor a várost i. e. 146-ban a rómaiak lerombolták a harmadik pun háborúban, a karthágói könyvtár könyveit szétosztották a közeli afrikai törzsek között, a karthágói történelemre vonatkozóan egy dokumentum sem maradt fenn. A szicíliai háborúkrra vonatkozó ismereteink nagy része görög történetíróktól származik.
Karthágó gazdasági sikere (a gabonatermesztésben) és a tengeri (fém-, só-, üveg) kereskedelemtől való függősége miatt hatalmas és főleg zsoldos haditengerészetet hozott létre, hogy elrettentse a kalózokat és a rivális nemzeteket. Tengerészeti, hajóépítő tudásukat, tapasztalatukat a föníciaiaktól örökölte. A görögök, akárcsak a föníciaiak, tapasztalt tengerészek voltak, akik virágzó kolóniákat hoztak létre a Földközi-tenger egész területén. A görögöket és a föníciaiakat vonzotta a jó gabonatermő Szicília, voltak nagy gabonatermesztő területeik Karthágóban is, itt az arisztokráciájuk birtokában, és számos kolóniát és kereskedelmi állomást létesítettek a partjai mentén. A települések között évszázadokon át kisebb csaták folytak, a K-i medencében a föníciaiakkal, a Ny-i medencében a punokkal. 
A föníciaiak kezdetben (i. e. 750-650) nem támadták a görög telepeseket, de a görögök i. e. 638 után elérték Ibériát, Karthágó a föníciai-pun ellenállás vezetője lett, az i. e. 6. században Karthágó olyan birodalmat hozott létre, amely egészen a i.e. 2. századig uralta a Földközi-tenger nyugati részének kereskedelmét. 580-ban a szicíliai föníciaiak és az elímiaiak egyesülve legyőzték a szelinuszi és rodoszi görögöket Lilybaeum közelében, ez volt az első feljegyzett föníciai-görög incidens Szicíliában. A következő ismert görög betörésre 70 évvel később került sor.  
 
Görög települések Szicíliában: a Szicíliát és Dél-Itáliát magába foglaló, görögök által gyarmatosított terület Magna Graecia néven vált ismertté. Az ezen a területen élő görögök politikai hatalmukat és kereskedelmi területüket a szomszédaik rovására bővítették, miközben a iónok és a dóriaiak közötti viszály megmaradt. Szicíliában az ióniai görögök baráti viszonyban voltak a szicíliai őslakosokkal és a föníciaiakkal, de a dór görög kolóniák agresszívebbek voltak, és a tengerparttól a bennszülöttek kárára terjeszkedtek a szárazföld belseje felé. A görög gyarmatok között, valamint az őslakosok és a görögök között konfliktusok törtek ki, melyek helyi ügyek voltak. A bennszülöttek, a görögök és a föníciaiak között is virágzott a kereskedelem, és a görög gyarmatok terjeszkedtek, ami az első szicíliai háború-ként ismert eseményekhez vezetett.
 
Előzmények, a dór terjeszkedés: a karthágói Malchus állítólag valamikor i. e. 540 után "meghódította egész Szicíliát", és a zsákmányt Türoszba küldte. Harminc évvel később a dór Dorieus herceg, miután elvesztette a spártai trónt, megjelent Szicíliában, miután Karthágó i. e. 511-ben hároméves harc után kiűzte Líbiából. Karthágó Segesta segítségével i. e. 510-ben legyőzte Dorieus expedícióját. Miközben a nyugat-szicíliai harcok lejátszódtak, a szicíliai görög kolóniák többsége zsarnokok uralma alá került. A legnevesebb dór Gela városállam volt, i. e. 505 és 480 között sikeresen bővítette területét a bennszülött szicíliaiak és más görög városok kárára. Gela-i Kleander (i. e. 505-498) és testvére, Hippokratész (498-491) sikeresen elfoglalták mind a jóniai, mind a dóriai görögök területeit, és i. e. 490-re Zankle, Leontini, Catana, Naxos, valamint a szomszédos szicíliai területek és Camarina a gelaiak ellenőrzése alá került. Gelo, Hippokratész utóda, i. e. 485-ben elfoglalta Szürakuszákat, és a várost fővárosává tette. Etnikai tisztogatással, deportálással és rabszolgasorba taszítással. Gelo a korábbi ióniai városokat dór várossá alakította át, és Szirakúszát Szicília uralkodó hatalmává tette.  Akragaszi Theron akragasi zsarnok (i. e. 488-472) sikeresen elfoglalta Szikán és Szicília területeit. Hogy megelőzzék az Akragasz és Szirakúza közötti konfliktusokat, Gelo és Theron egymás családjába házasodott, és így egységes frontot alkottak a szicíliai szikeliek és a szicíliai ióniai görögök ellen. A görög Szicília erőforrásainak és emberi erőinek nagy része e két agresszív zsarnok kezében összpontosult, fenyegetést jelentve minden más szicíliai területekre. A jón görögök Karthágót hívják segítségül: a dór fenyegetés ellensúlyozására néhány jón város Karthágó szövetségese lett. Szicíliában i. e. 483-ra három hatalmi tömb egyensúlyozott - északon a jónok, nyugaton a karthágóiak, keleten és délen a dórok. A középen a szicíliaiak és szikszaiak passzívak maradtak, de az elimiaiak csatlakoztak a karthágói szövetséghez.
 
Az első háború Szicíliáért (i.e.480)Karthágónak hatalmas kereskedelmi flottája volt, a korban a legnagyobb, a kereskedelmi hajókat szerelte fel hadi célokra is, hogy elriassza a kalózokat és a rivális országokat. Mivel parasztsága nem volt és a földeket rabszolgák művelték, így a haderő  különböző nemzetiségű zsoldosokból állt. Nagy részüket Észak-Afrikából toborozták, a numidíaiakból jó lovasságot tudtak szervezni. A mai Spanyolország területén élő ibérek ügyes gyalogsági erőt jelentettek, míg a baleár-szigeteki parittyások is jól használták fegyvereiket. Akadtak ezenkívül görög és makedón zsoldosok is. Karthágót külpolitika sikerei és növekvő ereje egyre több konfliktusba sodorta a görögökkel, akik szintén jelentős pozíciókkal rendelkeztek a Földközi-tenger középső részében. Terjeszkedése során más államokkal is összetűzésbe került, így például az etruszkokkal is, akik Korzika keleti peremterületét birtokolták, míg a sziget java része pun fennhatóság alatt volt. Szardínia szigete Karthágóé volt. Szicília Karthágó városának viszonylagos közelében fekszik, ezért lett az ütközőzóna. A görögök és a föníciaiak is szívesen alapítottak gyarmatokat és kereskedőállomásokat a szigeten már a kitelepülés korai időszakában. és ezek közt évszázadokon keresztül folyt a villongás.
I. e. 480-ban Gelo, Szürakuszai türannosza görög támogatással megkísérelte egyesíteni a szigetet. Karthágó nem hagyhatta figyelmen kívül ezt a fenyegetést, és Perzsiával szövetségben háborút indított a görögök ellen, elindítva addigi legnagyobb szabású katonai akcióját Hamilkar vezetésével. A források Hamilkar seregét háromszázezer főre teszik, ami valószínűleg túlzás. Útban Szicília felé azonban a rossz időjárás miatt Hamilkar flottája  jelentős veszteségeket szenvedett. Panormusnál (a mai Palermo) szállt partra. A himérai csatában i. e. 480-ban döntő vereséget szenvedett Gelotól. Vagy a csatában ölték meg, vagy a vereség után szégyenében öngyilkosságot követett el. A vereség jelentősen meggyengítette Karthágót és a régi arisztokrácia, földbirtokosok vezette kormányzat elűzéséhez vezetett és megalakult a Karthágói Köztársaság. 
Gelo, Siracusa türannisza és Akragaszi Teron az általuk vezetett szövetséges görög-szicíliai csapatok élén legyőzték Hamilkár karthágói hadseregét. Hamilkár, aki Karthágó uralkodója volt i. e. 510–480 között, elesett a csatában. Karthágó kénytelen volt e vereség nyomán jóvátételt fizetni és jó időre lemondani a szicíliai ambícióiról. Ezzel lehetővé vált Szürakuszai és Akragasz városállamoknak a következő évszázadok domináns hatalmi centrumaivá válása. Himéra uralkodójának elűzése váltotta ki a csatát i. e. 483-ban, ami Karthágóhoz fordult segítségért. Karthágó nagy haderőt gyűjtött és szerelt fel majd Panormoszon kikötve Himéra ellen vonult. Teron és Gelo megnyerték a himériai csatát a karthágói sereggel szemben és rengeteg rabszolgát ejtettek. Ez mintegy 70 évre garantálta a békét Karthágó és a szicíliai városállamok közt, és utóbbiakban virágzó építkezéseket hozott.
 
A második háború Szicíliáért (https://hu.wikipedia.org/wiki/Karth%C3%A1g%C3%B3#A_m%C3%A1sodik_h%C3%A1bor%C3%BA_Szic%C3%ADli%C3%A1%C3%A9rtA punok nem tudtak belenyugodni a szicíliai görögök elleni vereségbe. I. e. 410-re Karthágó kiheverte a veszteségeket. Addigra meghódította a mai Tunézia jó részét, megerősítette észak-afrikai gyarmatait és újabbakat alapított. (Ebben az időben haladt keresztül Mago Barca először a Szahara sivatagon, Hanno, a navigátor pedig Afrika partjai mentén mélyen délre hajózott.) Bár ugyanebben az évben az ibériai gyarmatok elszakadtak, megfosztva Karthágót fő ezüst- és rézforrásaitól, Hannibal Mago, Hamilkar unokája már készülődött az újabb szicíliai hadjáratra, miközben expedíciók indultak a mai Marokkó és Szenegál területeire és az Atlanti-óceánon.
I. e. 409-ben Hannibal Mago megindult Szicília ellen hadseregével. Sikerrel elfoglalt néhány kisebb várost, mint Selinust (mai Selinunte) és Himerat, mielőtt visszatért Karthágóba a hadizsákmánnyal. A fő ellenség, Szürakuszai azonban érintetlen maradt, így i. e. 405-ben Hannibal Mago újabb vállalkozást indított, ezúttal az egész sziget birtoklásáért. Most azonban elkeseredett ellenállásba ütközött. Agrigentum ostroma közben pestis tizedelte meg a karthágóiakat, amelynek maga Hannibal Mago is áldozatul esett. Utódja, Himilko, bevette Gela városát és többször legyőzte az új szürakuszaii türannosz, I. Dionüsziosz seregeit, de a pestis az ő erőit is meggyengítette és békét kellett kérnie, mielőtt visszatért Karthágóba.
I. e. 398-ra Dionüsziosz visszanyerte erejét, megszegte a békeszerződést és lecsapott Motya karthágói erődítményre. Himilko válasza határozott volt: nem csak Motyát foglalta vissza, hanem bevette Messinát is. Végül ostrom alá vette magát Szürakuszait. I. e. 397-ben még folyt az ostrom, i. e. 397-ben azonban megint pestis tört ki a karthágóiak között, és ettől összeomlottak.
A karthágóiak erre az időre már szinte megszállottként sóvárogtak Szicília birtoklására. A következő hatvan évben folyamatosan harcoltak. I. e. 342-re a karthágói uralom a sziget délnyugati csücskébe szorult vissza, a Halükosz folyón túlra.
 
A negyedik szicíliai háború (i. e. 383-376)
Dionüsziosz Kr. e. 383-ban ismét megindította az ellenségeskedést. Mago szövetkezett a Tarasz vezette itáliai ligával, és nagy erőkkel szállt partra Bruttiumnál, kétfrontos háborúba kényszerítve Szirakuszákat. Az első négy év hadjáratainak részletei hiányosak, de i. e. 378-ban Dionüsziosz legyőzte Magót Szicíliában a kabalai csatában. Karthágó, amelynek Afrikában és Szardínián is lázadásokkal kellett szembenéznie, békét kért. Dionüsziosz arra kérte Karthágót, hogy ürítse ki egész Szicíliát, így a háború ismét kiújult, és Himilko, Mago fia i. e. 376-ban a kroniumi csatában megsemmisítette a szirakuszai sereget. Az ezt követő békeszerződés 1000 talentum jóvátétel fizetésére kényszerítette Dionüszioszt, és Karthágónak meghagyta Nyugat-Szicília ellenőrzését.
 
Az ötödik szicíliai háború (i. e. 368-367)
Dionüsziosz i. e. 368-ban ismét megtámadta a pun birtokokat, és megostromolta Lilybaeumot. Flottájának veresége súlyos csapást jelentett. I. e. 367-ben bekövetkezett halála után fia, II. Dionüsziosz békét kötött Karthágóval, és Karthágó megtartotta a Halcyas és a Himeras folyótól nyugatra fekvő szicíliai birtokait.
 
A hatodik szicíliai háború (i. e. 345-339)
Karthágó i. e. 345-ben keveredett bele a szirakuszai politikába, és csapatainak sikerült bevonulnia a városba az egyik politikai vetélytárs meghívására. A parancsnok, Mago Afrikába vonult vissza, és megölte magát, hogy elkerülje a büntetést. Timoleon Kr. e. 343-ban átvette a hatalmat Szirakuszában, és megkezdte a karthágóiak szicíliai birtokainak fosztogatását. A karthágóiak szicíliai expedíciója i. e. 339-ben a krimissusi csatában megsemmisült. Az ezt követő békeszerződés értelmében Karthágó a Halcyas folyótól nyugatra fekvő területek felett továbbra is Karthágó rendelkezett.
A hetedik háború Szicíliáért: I. e. 315-ben Agathoklész, Szürakuszai türannosza, megszerezte Messinát. I. e. 311-ben, az érvényes békeszerződést megszegve, megtámadta Karthágó maradék sziciliai birtokait és ostrom alá vette Akragast. Hamilkar vezette a karthágói ellencsapást, hatalmas sikerrel. I. e. 310-re az övé volt majdnem egész Szicília, és már magát Szürakuszát ostromolta. Agathoklész elkeseredésében 14 ezer emberrel partraszállt Afrikában, és magát Karthágót fenyegette. Nem csalódott, az anyaváros visszarendelte Hamilkart. I. e. 307-ben Agathoklész vereséget szenvedett, mégis megmentette uralmát. A békeszerződés alapján megtarthatta Szürakuszát, a szicíliai görög erősséget.
A háború egy másik leírásban: I. e. 315-ben Agathoklész, Szirakuszai zsarnoka elfoglalta Messana városát, a mai Messinát. I. e. 311-ben megszállta az utolsó karthágói birtokokat Szicíliában, amivel megszegte az érvényben lévő békeszerződés feltételeit, és megostromolta Akragaszt. Hamilcar, Hanno, a navigátor unokája sikeresen vezette a karthágói ellentámadást. A Himera-folyónál vívott csatában i. e. 311-ben legyőzte Agathoklészt. Agathoklésznek Szirakúszába kellett visszavonulnia, míg Hamilcar megszerezte az uralmat Szicília többi része felett. Ugyanebben az évben magát Szürakuszát is ostrom alá vette. Kétségbeesésében Agathoklész titokban 14 000 fős expedíciót vezetett az afrikai szárazföldre (v.ö. a 3. háborúval), abban a reményben, hogy uralmát úgy mentheti meg, hogy maga Karthágó ellen vezet ellencsapást. Ebben sikerrel járt: Karthágó kénytelen volt visszahívni Hamilkárt és serege nagy részét Szicíliából, hogy szembenézzen az új és váratlan fenyegetéssel. A két sereg az első, Karthágón kívüli fehér tuniszi csatában találkozott egymással. A Hanno és Hamilcar vezette karthágói sereg vereséget szenvedett. Agathoklész és seregei ostrom alá vették Karthágót, de az túlságosan erősen megerősített volt ahhoz, hogy meg tudják támadni. De a görögök lassan elfoglalták egész Észak-Tunéziát, amíg két évvel később, i. e. 307-ben vereséget nem szenvedtek. Maga Agathoklész visszaszökött Szicíliába, és 306-ban békeszerződést kötött a karthágóiakkal, amelyben Agathoklész megtartotta a sziget keleti felének ellenőrzését.
 
Pürrhosz háborúja (i. e. 278-276)
Miután Agathoklész békét kért, Karthágó rövid ideig ellenállás nélkül uralta Szicíliát, ami a pirrhoszi háborúval ért véget. A szicíliai pirrhoszi hadjárat, a pirrhoszi háború második szakasza (I. e. 280-265), amely végül a pun háborúkhoz vezetett, a görög-pun háborúk végső részének tekinthető. Az epiruszi Pürrhosz Szicíliába érkezett, hogy megmentse a szigetet a karthágóiaktól, meghódította Palermót, Eryxet és Iaitiast, de Lilybaeum ostroma kudarcot vallott. Ezért visszatért Itáliába. Róma, Szicília közelsége ellenére, nem vett részt az i. e. 5. és 4. században lezajlott szicíliai háborúkban, mivel a i.e. 5. században Latiumban zajló helyi konfliktusokra, a i. e. 4. században pedig magának Itáliának a meghódítására összpontosított. Róma későbbi szicíliai szerepvállalása vetett véget a szigeten folyó végtelen háborúskodásnak.

 

PUNOK HÁBORÚI RÓMÁVAL

Karthágó Város Észak-Afrikában, a Tuniszi-öbölben. Föníciai alapítású, (Új- Város, közelében az Ó-város jeletésű, i.e. 1101-ben alapított Utica, a kikötőjét feltöltötte egy folyó) latin néven a punok városa. Ott épült, ahol Észak-Afrika partja megközelíti Szicíliát, így a Földközi-tenger mindkét medencéjét ellenőrizte. Az új település gyorsan meghódította az afrikai hátországot és erődítményével, kikötőjével és flottájával erős várossá épült ki. A félszigeten fekvő városnak a fellegvárát 3 km-es fal kerítette körül, és itt volt Melqart temloma az akropoliszon, az Óvárosban, majd később, amikor É felé terjeszkedett, kialakult az Újváros. Istállóiban 4000 harci ló és 300 harci elefánt állt készenlétben. Volt 75 km hosszú vízvezetéke, hadi és kereskedelmi kikötője és a vastag várfalakban óriási élelmiszer- és takarmányraktára. Lakóinak száma a virágkorában 700 ezer lehetett. A punok relatíve kevesen voltak, sok zsoldos alkalmaztak.
Először az i. e. 5. században folytattak heves harcokat Szirakuzával Szicília birtoklásáért. A további terjeszkedésben megakadályozta óket Róma, közel 150 éves közdele volt és Róma győzelmével végződött. Karthágót a föld színével tették egyenlővé.

A római seregek a szárazföldön elfoglalták Szicília punok uralta részének keleti felét, a punok serege a sziget nyugati végébe szorult vissza. A rómaiak expedíciós sereget tettek partra Afrikában, amit ezúttal még sikerült szétverniük a punoknak, de a rómaiak a tenger felől blokád alá vették a szicíliai sereget. A felmentésére küldött karthágói flotta vereséget szenvedett, és a karthágóiak békét kértek. A Róma által elfoglalt Szicília, Szardínia és Korzika római provincia lett, Karthágónak súlyos hadisarcot is kellett fizetnie". A római-pun háborúra az ürügyet a Messína-i (Szicília) zsoldosok szolgáltatták, akik  Rómához fordultak segítségért Karthágó ellenében. I. e. 260 körül kezdődött a háborúskodás, i.e. 146-ig tartott sok részletben, három fő fázist szoktak megkülönböztetni, Karthágót a rómaiak lerombolták a legvégén, de később újra építették saját maguknak, virágzó nagyváros lett, de már csak rómaiak lakták, akik átvették a pun kereskedelmet is.

BIG 0014583789

rimskij flot konstrukciya i tipi korablej 2 1

Római hadihajó rajza és vázlata, az utóbbi hadigépek megjelölésével a fedélzetén (4) 

Az agrigentumi csata (Szicíliai város, i. e. 262) volt az első pun háború első ütközete és az első nagyszabású katonai összecsapás Karthágó és a Római Köztársaság között. A csata i. e. 262-ben kezdődött, és egyrészt római győzelemmel, másrészt Szicília római ellenőrzésének kezdetével zárult. A két ellenség két hónapon át közvetlen összecsapás nélkül, közel egymáshoz állomásozott a városon kívül. A karthágóiak folyamatosan üzeneteket és tűzjeleket küldtek a város élelmiszerhiánya miatt. A rómaiak is közel álltak az éhhalálhoz. Hosszú küzdelem után a rómaiak a karthágóiak nagy részét megölték; a karthágóiak 3000 gyalogost és 200 lovast vesztettek el, valamint 4000 foglyot, és nyolc elefántot öltek meg, 33 elefánt pedig mozgásképtelenné vált. Az egész ostrom során a rómaiak közel 20 000 gyalogost és 540 lovast vesztettek el. A nagy római veszteségek és a karthágói sereg elmenekülése miatt nem sem ítéltek diadalmenetet.

Ecnomusi csata: Az i. e. 256-ban Szicília déli partjainál lezajlott ecnomusi csata az ókor egyik, ha nem a legnagyobb tengeri csatája volt. A rómaiak az első sikeren felbuzdulva kibővítették a flottájukat, így már 330 quinqueremes állt harcra készen, összesen 140 000 emberrel. A karthágóiak 350 hajóval indultak útnak, és a két hatalmas flotta Szicília partjainál találkozott. A rómaiak négy, ék alakban elhelyezett hajórajba szerveződtek. A karthágóiak arra törekedtek, hogy az első két római századot elcsalják a hátsó kettőtől, és egy bekerítő mozdulattal elkapják őket. A karthágói flotta azonban - akár a manőverezőképesség hiánya, akár a szándékok megfelelő kommunikációja miatt - a hátsó római szállítószázadot támadta, miközben az első két római század a karthágói központon belül nagy pusztítást végzett. A közelharcban a hajózási képességek keveset számítottak, a corvuszok pedig győztek. A győzelem ismét Rómáé lett. Karthágó 100 hajót vesztett, míg a rómaiak csak 24-et.

Egy ütközet, ahol a corvuszokat nagy sikerrel alkalmazták, a Mylae-i csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/Mylaei_csatavolt Szicília északi partjainál, i. e. 260-ban. A csata: egy lipari csatavesztés után a római vezér flottájával Szicíliába hajózott. A karthágóiak a szokásos taktikájukat alkalmazták, ami az ellenség hajóinak meglékelése volt, csatahajóik orrával az ellenséges hajó oldalát betörjék. A rómaiak célja az volt, hogy közel kerüljenek a karthágói hajókhoz, hogy alkalmazhassák a corvus-t. A rómaiak taktikája meglepetést okozott, a csata elején 30 karthágói hajót foglaltak el, köztük a vezérhajót is. A karthágóiak vezére, egy kis hajóval kényszerült menekülni a csata színhelyéről. A két flotta 130 hajóval egyenrangú lett volna, de a karthágóiak, mivel nem számítottak arra, hogy a rómaiak a tengeri hadviselésben erősek lehetnek, nem vették azt a fáradságot sem, hogy csatasorokat alakítsanak ki. A corvus pusztítóan sikeres támadófegyvernek bizonyult a karthágóiak ellen. Az Első Pun háború részletes története az I. Függelék-ben található.  

A drepanai (vagy drepanumi) tengeri csata i. e. 249-ben zajlott az első pun háború során a nyugat-szicíliai Drepana (a mai Trapani) közelében, a karthágói flotta és a római flotta között. A karthágóiak Lilybaeum (a mai Marsala) erődítményét blokád alá vették, hogy megtámadják a közeli Drepana város kikötőjében tartózkodó rómaiakat. A római flotta éjjel hajózott ki, hogy meglepetésszerű támadást hajtson végre, de a sötétben szétszóródott. A karthágói vezér ki tudta vezetni flottáját a tengerre, mielőtt az a kikötőben rekedt volna; miután tengeri mozgástérhez jutott, ellentámadásba lendült. A rómaiak a parthoz szorultak, és egynapos harc után súlyos vereséget szenvedtek a jobban képzett legénységű, mozgékonyabb karthágói hajókkal szemben. Ez volt Karthágó legnagyobb tengeri győzelme a háborúban; Drepana után tengeri offenzívára váltottak, és szinte kisöpörték a rómaiakat a tengerről. Hét év telt el, mire Róma ismét megpróbált jelentős flottát felállítani, míg Karthágó a legtöbb hajóját tartalékba helyezte, hogy pénzt takarítson meg és munkaerőt szabadítson fel. 
A csata: amikor a rómaiak hajnalban Drepanához közeledtek a sötétben nehéznek bizonyult az állomáshely megtartása. Ezt súlyosbította a 10 000 új evezős,  akik nem voltak kiképezve és nem rendelkeztek tapasztalattal a régi legénységgel való együttműködésben. Ennek eredményeképpen a reggeli órákban a római hajók hosszú, rendezetlen sorban helyezkedtek el. A karthágói parancsnokot meglepte, amikor az őrszemek jelentették a rómaiak közeledtét. Hajói azonban tengerre készen álltak, és azonnal megparancsolta, hogy a helyőrséget tengerészgyalogosként vegyék fel a fedélzetre, és kövessék őt a tengerre. A római flotta több mint 120 hajóból állt; egyes források 200-at említenek. A karthágóiaknak 100 - 130 hajójuk volt. Mindkét oldalon minden hadihajó teljes létszámú tengerészgyalogosokat szállított.
A római hajók közül az elsők elérték a kikötő torkolatát, és megpróbálták elzárni a kikötőt. A római parancsnok látva, hogy a meglepetés elmúlt, megparancsolta nekik, hogy vonuljanak vissza, és fejlődjenek fel harci alakzatba. E parancs továbbítása némi időt vett igénybe, és azt eredményezte, hogy egyes hajók reagáltak rá, és a még mindig előre nyomuló többi hajó útjába fordultak. A rómaiak hajózása olyan rossz volt, hogy több hajó összeütközött, vagy letördelték az evezőket a baráti hajókról. Eközben karthágóiak flottája a megzavarodott római előőrs mellett elhaladt, és nyugat felé haladt tovább, a város és két kis sziget között, hogy elérje a nyílt tengert. Itt volt mozgásterük, és dél felé tartottak, a rómaiakkal párhuzamos csatasort alkotva. A karthágóiaknak sikerült öt hajval a római zászlóshajójától délre, a partnál ejtőzniük, és így elvágták a teljes római flottát a Lilybaeum felé vezető visszavonulási útvonalától.
A rómaiak eközben egy nyugat felé néző vonalba rendeződtek, a partot maguk mögött tartva, ami megakadályozta, hogy átkaroljanak. A karthágóiak támadtak, és nyilvánvalóvá vált rómaiak hadirendjének gyengesége. A karthágói hajók könnyebb építésűek és fordulékonyabbak voltak, a legénységük pedig tapasztaltabb és összeszokottabb volt. A rómaiaknak hiányzott a corvus, a csapóhíd. Másrészt a karthágóiak valószínűleg túlerőben voltak. A karthágóiak további előnye volt, hogy ha egy-egy hajó sérült a közelharcban, akkor megfordíthatta az evezőket és visszavonulhatott; ha a római hajó követte, akkor mindkét oldalát sebezhetővé tette. A rómaiaknak, akik mögöttük szorosan ott volt a part, nem volt ilyen előnyük, és a kölcsönös védelem érdekében igyekeztek szoros alakzatban maradni. A csata keményen küzdött, és egész nap tartott. A római tengerészgyalogosként szolgáló légiósok minősége és szoros alakzatuk megnehezítette a partraszállást. A karthágóiak azonban ügyesen manővereztek a rómaiakkal szemben, és egyre nagyobb előnyre tettek szert a védtelenül álló hajók ellen, amelyeket megrohamozhattak, és folyamatosan egyre nagyobb előnyre tettek szert. Végül a római fegyelem megtört; több hajót szándékosan zátonyra futottak, hogy a legénységük elmenekülhessen. A római parancsnok vezetésével 30 római hajó sikeresen kitört, ezek voltak az egyetlenek, akik túlélték a csatát. Az eredmény teljes római vereség lett: 93 hajójukat elfogták, ismeretlen számú elsüllyedt, és 20 000 ember meghalt vagy fogságba esett, ez volt Karthágó legnagyobb tengeri győzelme a háborúban.
 
Az Aegates (Egad-i) -csata (i. e. 241), amelyet az első pun háború idején vívtak. Az Aegates-szigetek között zajlott, Szicília szigetének nyugati partjainál. Ez volt a 23 évig tartó első pun háború utolsó és döntő csatája.
A római hadsereg már évek óta blokád alá vette a karthágóiakat utolsó erősségeikben, Szicília nyugati partvidékén. A rómaiak, akik már majdnem csődbe mentek, kölcsönt vettek fel, hogy hadiflottát építsenek, amellyel Szicíliát tengeri blokád alá vehetik. A karthágóiak egy nagyobb flottát állítottak össze, amelyet arra akartak használni, hogy utánpótlást vigyenek Szicíliába. A római flotta feltartóztatta, és egy kemény csatában a jobban kiképzett rómaiak legyőzték a kisebb létszámú és rosszul kiképzett karthágói szállító flottát, amelyet tovább hátráltatott, hogy tele volt ellátmánnyal, és még nem hajózták be a tengerészgyalogosokat. Következményeként Karthágó békét kért, és beleegyezett a egy szerződésbe, amelyben Karthágó átadta Szicíliát Rómának, és jelentős jóvátételt fizetett. Ezentúl Róma volt a vezető katonai hatalom a Földközi-tenger nyugati részén, és egyre inkább a keleti földközi-tengeri térségben is.
 

First Punic War 264 BC

Első pun háború idején (https://hu.wikipedia.org/wiki/Els%C5%91_pun_h%C3%A1bor%C3%BA)

 
A karthágóiak terve az volt, hogy titokban az Aegatész-szigetek legnyugatibbikának számító szigeténél, titokban összegyűjtik a 250 quinqueremesből és nagyszámú, de ismeretlen számú szállítóhajóból álló flottájukat. Ott vártak volna a követő szélre, és a számuk álatal biztosított meglepetésre támaszkodva tették volna meg a 45 km-es utat Lilybaeumig, mielőtt a rómaiak tudomást szereztek volna róla; és összevonhatták volna a flottájukat.  Kirakodtak volna, főként gabonát, továbbá a karthágói hadsereg nagy részét a fedélzetre vitték volna, hogy tengerészgyalogosként harcoljanak a quinqueremes hajóikon. Keresték volna a római flottát. Tekintettel a sok rendelkezésre álló szállítóhajóra, nem világos, hogy a karthágói hadihajók miért voltak megrakva rakománnyal is; és miért nem szállítottak már az afrikai haderejükből hozott tengerészgyalogosokat. A karthágói flotta i. e. 241 március elején érkezett meg Szicília partjaihoz. 

I.e. 241-ben Ny-Szicíliánál, az Aegadi szigeteknél a rómaiak meglepetés szerű támadása Karthágónak 120 hajós veszteséget, ami a flottájának a nagyobbik fele volt, okozott. Végül a punok vesztettek és teljes Szicília római kézbe került (Háborúk (https://hu.wikipedia.org/wiki/Pun_h%C3%A1bor%C3%BAk): 

Aegade islands241a

Aegadi csata, i.e. 241, Karthágó súlyos vereséget szenved a tengeren Rómától (4)

A karthágói flottát római felderítők észrevették, a római parancsnok pedig felhagyott a blokáddal, és 200 quinqueremesének fedélzetére vette az ostromló római hadsereg katonáiból származó tengerészgyalogosok teljes létszámát, majd a római flotta kihajózott és lehorgonyzott Aegusa szigeténél, 16 km-re Szicíliától. Másnap, március 10-én reggel a szél erősen nyugatról fújt, és az áramlás is ugyanabba az irányba tartott.[78] Hanno azonnal vitorlát bontott Lilybaeum felé. A parancsnok mérlegelte a támadás kockázatát a széllel szemben, az ellenkező eset azzal a kockázattal járt, hogy hagyja, hogy a karthágóiak elérik Szicíliát, hogy felmentsék Lilybaeumot, Drepanát és a kartágói sereget. A kedvezőtlen körülmények ellenére a parancsnok úgy döntött, hogy elfogja a karthágóiakat, és elrendelte, hogy flottája készüljön fel a csatára. A római hajók lerakták árbócaikat, vitorláikat és más felesleges felszereléseiket, hogy a zord körülmények  hajózhatóbbak legyenek. A szemben álló flották Phorbantia (a mai Levanzo) szigetétől nyugatra találkoztak]. Levanzo szigetének közelében számos ólomhorgony töredékét találták meg. A római flotta valószínűleg itt állt meg, és hajói ezután szándékosan levágták a horgonyaikat, hogy csökkentsék a súlyukat - egy-egy horgony 270 kg-ot nyomott.  A rómaiak egyetlen rajvonalat alkottak, és a széllel szemben, erős hullámzásban eveztek a karthágóiak felé. A karthágóiaknak nem sok választásuk volt, leengedték a vitorláikat és harcba szálltak.
A csatában a rómaiak sokkal mozgékonyabbak voltk, mivel hajóikon csak a legszükségesebbeket szállították, míg a karthágóiak a tartós utazáshoz szükséges felszereléssel és a szicíliai helyőrségek ellátásával voltak megrakodva. A karthágói legénységet is sietve toborozták, így tapasztalatlanok voltak, és hajóikról hiányoztak a tengerészgyalogosok, mert a szárazföldi seggel akarták pótolni. Ez volt a második alkalom, hogy római flotta a corvus alkalmazása nélkül harcolt a karthágóiakkal - az első alkalommal, a drepanai csatában csúfos vereséget szenvedtek -, de hamar fölénybe kerültek, és hajóik nagyobb manőverezőképességét kihasználva megrohanták a karthágói hajókat. A római hajók a karthágóiak egyik legjobb hajójának mintájára készültek, és a legénységük is jobb volt. 50 karthágói hajót süllyesztettek el a rómaiak, 70-et pedig 10 000 emberrel együtt foglyul ejtettek. A csata kemény volt, a rómaiaknak is 30 hajója elsüllyedt és további 50 megrongálódott. A karthágói flotta többi részét csak az mentette meg, hogy a szél irányának hirtelen megváltozása lehetővé tette számukra a menekülést; mivel a rómaiak a parton hagyták árbocaikat, vitorláikat és kötélzetüket, nem tudták üldözni őket. A karthágóiak maradéka visszatért Karthágóba, ahol sikertelen parancsnokukat megölték.

Egy pun polgárháború akkor tört ki, amikor a ki nem fizetett uticai (Utica Karthágó közelében egy hasonló méretű pun testvérváros volt) pun zsoldosok Karthágóra támadtak, és az Első Pun háborúban meggyengült Karthágó nagyon komoly veszteségeket szenvedett. Karthágó, megelőzve a katonai katasztrófát, tárgyalásokba kezdett, ahol sikerült megállapodnia az uticai zsoldosok kifizetéséről. Azonban Karthágónak elfogyott a pénze, ezért a lázadások folytatódtak, és a polgárháború végül karthágói győzelemmel ért véget, ezt követően a zsoldosok néhány vezérét kivégezték. (A Wikipédia nyomán.) Az első Pun háború után az addig szövetséges kisebb Utica és Karthágó viszonya megromlott, mivel Karthágó nem volt hajlandó kifizetni, a vele akkor még szövetséges Uticának a hadba  lépés fejében ígért pénzt. Utica végét az jelentette, hogy egy folyó feltöltötte a kikötőjét.

Kalózok elleni casták: I.e. 226-ban, nem sokkal az Első Pun háború után a Balkán-félsziget körüli szigetek dalmát, illír, kelta, liburniai kalózai ellen kellett tengeri háborút indítania Rómának (3, 105.o.). Az Adriai-tenger kalózai 220 hajóból álló flottát tudtak kiállítani. Zsoldért és zsákmányért a makedon királyságnak is kalózkodtak, ez volt az egyik oka az Illír kalózháború-nak. A kalózok előnyben voltak a szigetek között, mert a hajóik, a liburnák kisebb méretű, gyors és fordulékony hajók voltak. Rómának 200 hajóval és 20000 főnyi legénységgel sikerült csak a kalózokat ártalmatlanná tenni. A kalózok a hadisarc mellett Korfu szigetével és balkáni kikötőkkel fizettek, de csak néhány évtizedre lett biztonságos a terület. Rómának ezzel a háborúval egy gyors és fordulékony hajótipus került a birtokába: a liburna. A liburnát eredetileg a dalmáciai Liburnia területén élő liburnuszok építették gyors és meglepetésszerű támadosokra. Mások is átvették kalózkodásra és a korvus hatástalan volt a liburnák ellen, azok gyorsassága miatt. Úgy sikerült legyőzni a kalózokat, hogy a kikötőiket foglalta el Róma. Róma átvette, lemásolta liburnákat , de két evezősorost építettek és evezés közben szerelhető, leengedhető vitorlával. OLyan népszerű lett a ez a liburni, hogy kiszorította a többi hajótípust az egész birodalomban.

A háború elhúzódott, mivel Róma azonnali észak-afrikai inváziója költséges kudarcnak bizonyult. Egy római expedíció i. e. 217-ben megtisztította az itáliai vizeket a karthágói portyázóktól, és a rómaiak végül legyőzték a karthágói flottát, de nagyrészt azért, mert gyorsabban tudták pótolni az elvesztett hajókat és embereket, ami egy igazi kimerítő háborúvá vált. Vegyes győzelmek-vereségek árán, elszenvedett vereségekkel és katasztrófákkal, mint például 280 hajó és 100 000 ember elvesztése egyetlen viharban a délkelet-szicíliai Camarina partjainál, de végül Róma győzedelmeskedett.

ie 241 Marsal wreck Stern and keel of the Punic ship

Egy, az első pun háború idején elsüllyedt 2x17 evezős 35 méteres liburna keel-je i.e. 235-ből. ( https://en.wikipedia.org/wiki/Marsala_Ship)

Liburna

Adriai eredetű liburna római változata, evezős-vitorlás, döfőorros gyors hadihajó (4)

A második pun háború, vagy ahogy a rómaiak nevezték, Hannibál elleni háború a Földközi-tenger medencéjében vívott háború volt a Római Köztársaság és a Hannibal vezette karthágói seregek között, i. e. 218 és 201 között. A második pun háborúban kelt át Hannibal seregével az Alpokon. Itáliában véres csatákban sorra tönkreverte az ellene támadó római seregeket, míg végül Karthágó védelmére vissza kellett térnie Afrikába, ahol vereséget szenvedett. Róma a második pun háborúval egyidőben vívott egy háborút V. Philipposz makedón király ellen is.(https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1sodik_pun_h%C3%A1bor%C3%BA). második pun háború Hispánia területéért is folyt, szárazföldi hadművelet volt.  A tehetséges karthágói hadvezér, Hannibál harci elefántokkal és nagy sereggel indult el Észak felől, hogy az Alpok hegyvonulatain átkelve elfoglalja Rómát. 16 éven át harcolt a római légiók ellen, több győzelmet is aratott, de a várost nem tudta elfoglalni. Végül egy római hadsereg átkelt Afrikába, és Karthágó ellen indított támadást. Hannibál seregét is haza hívták, de Afrikában a rómaiak súlyos vereséget mértek a punokra az uricai csatában (Függelék).

Hannibal route of invasion hu.svg

Hannibál útvonala (Wikipedia) 

A Második pun háború után Róma Keleten is terjeszkedett. Ürügyet a D-Anatóliai kilíkiai kalózok szolgáltattak, a Rodosz körüli vizeken voltak aktívak. Rodosz erős flottát épített a veszély elhárítására. A makedon király, V. Fülöp -aki a 2. Pun háborúban a punokat segítette Róma ellenében- felfogadta a kilíkiai kalózokat, Rodosz pedig i.e. 201-ben Rómához fordult segítségért. A háború i.e. 200 -197 között zajlott és V. Fülöp vereégével végződött, akinek le kellett mondania a görög területekről. Róma nem állt meg, hellén-görög területek ellen vonult. III. vagy Nagy Antiokhosz, i. e. 241 – Kr. e. 187., hellén király i.e. 194-ben meghódította Trákiát a Balkánon, ami római érdekeket sértett. Tetézte a bajt, hogy i. e. 195-ben még a Karthagóból menekülő Hannibalt is befogadta, aki Itália mihamarabbi megtámadására ösztökélte a királyt. Óriásira nővő hatalmától félve Róma és szövetségesei, Rodosz és Pergamon számára i. e. 192-ben telt be a pohár. A rómaiak a i. e. 191-es thermopülai diadalukkal hamarosan kiűzték a keleti erőket Európából, a rhodosziak pedig két összecsapásban megsemmisítették Antiokhosz flottáját (eurümedóni és müónesszoszi csata). A király békét kért, ám a kemény feltételek hallatán inkább a küzdelem folytatása mellett döntött. I. e. 190-ben a magnésziai csatában döntő vereséget mértek a számszerű fölényben levő seregre. Antiokhosz birodalma ezt a vereséget nem tudta kiheverni, és i. e. 188-ban rendkívül súlyos feltételeket volt kénytelen elfogadni: lemondott egész Anatóliáról, flottájának nagyját és összes harci elefántját kiszolgáltatta Rómának, hadisarc gyanánt pedig 15 000 talentumot kellett kifizetnie tizenkét esztendő leforgása alatt.

pentacontere romaine

Római egy sor evezős (a gögrögöknél pentacontere) gálya (eredete: https://www.naval-encyclopedia.com/antique-ships/roman-ships/) 

quinquereme rome imper

Római két sor evezős gálya az i.e. 1. századból, a hajó oldalán hosszanti merevítésekkel, corvus-szal (eredete: https://www.naval-encyclopedia.com/antique-ships/roman-ships/

quadrireme rome

Két árbocos (eredete: https://www.naval-encyclopedia.com/antique-ships/roman-ships/) római csatahajó

A harmadik pun háborút a Karthágónak a békés időszakban elért gazdasági megújulására féltékeny Róma indította. A háború kirobbanásához ürügyül szolgált,, hogy egy, a rómaiak által támogatott numídiai (Numidia Karthágó D-i szomszéd állama, gabona termesztése nevezetes a korban) király hódító törekvéseit a karthágóiak fegyveres erővel hárították el. Ezt Róma a i. e. 201-ben kötött béke megszegésének tüntette fel. A rómaiak i. e. 149-ben partra szálltak Észak-Afrikában, és ostrom alá vették Karthágót. Két évig tartó eredménytelen ostrom után i. e. 147-ben körülzárták a várost, mely az éhezés miatt végül i. e. 146-ban arra kényszerült, hogy megadja magát. A várost a rómaiak lerombolták, a túlélőket eladták rabszolgának, Karthágó birtokainak egy részét Africa néven provinciává szervezték, másik részét a D-i Numidia kapta meg. A pun terület új-régi fővárosa Utica lett ismét.

Pompeius és a kalózok az ókori Földközi-tengeren: Rodosz hanyatlásával, amely évszázadokon át felügyelte a Földközi- és a Fekete-tenger térségét, hogy megvédje jövedelmező kereskedelmi útvonalait, az i. e. 1. században ismét elharapózott a kalózkodás. A több mint 1000 kalózhajó, amelyek gyakran hajóútvonalak mentén szerveződtek flottákkal és admirálisokkal, immár a tengeri kereskedelem ostorává váltak. Magabiztosságuk is nőtt, háromárbocosokat szereztek, és még magát Itáliát is megtámadták, megtámadták Ostiát, és megzavarták a rendkívül fontos gabonaszállítást. I. e. 67-ben Róma ismét flottát gyűjtött össze, és Nagy Pompeius azt a feladatot kapta, hogy három év alatt szabadítsa meg a tengereket a kalózoktól. A rendelkezésére álló 500 hajóval, 120 000 emberrel és 5000 lovassal Pompeius 13 részre osztotta haderejét, és maga is egy hajóraj élén először Szicíliát, majd Észak-Afrikát, Szardíniát és Spanyolországot tisztította meg. Végül a kis-ázsiai Kilikia felé hajózott, ahol a kalózok bázisa volt, és ahol Pompeius szándékosan hagyta őket összegyűlni egy utolsó döntő ütközetre. A tengeren és a szárazföldön támadva, és a koracsiumi csatában győztesen, Pompeius a kalózok megadásáról tárgyalt, azzal az kedvezménnyel, hogy szabad földet kaptak azok, akik békésen feladták magukat. A Földközi-tenger teljes római ellenőrzését fenyegető utolsó veszély is megszűnt. A háború 1600 hajóba került Rómának, de a díj megérte: a Földközi-tenger feletti egyed uralom. Ez a tengeri ellenőrzés hasznosnak bizonyult Róma háborúiban Nagy Sándor utódbirodalmaival a makedón háborúkban.

Julius Caesar Tengeri csatája a ventekkel Morbihani csata (i.e. 56.-ban,  https://weaponsandwarfare.com/2015/08/27/caesars-naval-campaign-against-the-veneti/
Mivel a 220 hajóból álló venetiai ellenséges flotta megsemmisítése volt az egyetlen tartós megoldás a probléma megoldására, Caesar utasította a katonáit, hogy építsenek hajókat. Gályái azonban hátrányban voltak a jóval vastagabb palánkokból készült venetiai hajókkal szemben. A hajók a palánkok vastagsága miatt ellenálltak a döfőorros támadásoknak, míg nagyobb oldalmagasságuk miatt lövedékekkel árasztották el a római hajókat. A lövedékek még a Caesar által a hajókra fából épített bástyákat is elérték. A venetiaiak olyan ügyesen manővereztek a vitorlásaikkal, hogy az átszállás, a csapóhíd használata is lehetetlen volt. Ezek a tényezők, valamint a partok és a több mint 7 méteres árapályok alapos ismeretének hiánya miatt a rómaiak hátrányban voltak.  A rómaiak kitartása és találékonysága segített, Caesar legátusa (Decimus Junius Brutus Albinus) kapta meg a római flotta parancsnokságát és egy döntő ütközetben sikerült megsemmisítenie a gall flottát a Quiberon-öbölben, miközben Caesar a partról figyelte az ütközetet.
 
 
Map of GalliaGaul

Bretagneban is volt egy velencei (Veneti) vevű törzs Caesar idején, akikel a tengeren meg is ütközött (https://weaponsandwarfare.com/2015/08/27/caesars-naval-campaign-against-the-veneti/)
 
A rómaiak hosszú csáklyákat használtak, amivel a mellettük elhaladó hajók köteleit (melyek a fedélzet szélén voltak rögzítve) elvágták, aminek hatására a hatalmas bőrből készült nagyvitorlák a fedélzetre zuhantak, ami kezelhetetlenné tette a hajót, akár vitorlázni, akár evezni akartak. A rómaiaknak végül sikerült a fedélzetre átmászniuk, és az egész venetiai flotta a kezükbe került. A venetiaiak  30-40 méter hosszú és 10-12 méter széles, evezők nélküli, négyszögletes vitorlájú hajóik voltak. Nagyon magas oldaluk volt, így a legénység védve volt a római lövedékekkel szemben. A Lorient-nál lezajlott tengeri csata során Caesar flottája 220 velencei hajó ellen harcolt, a rómaiaknak azzal sikerült behozniuk kezdeti hátrányukat, hogy hosszú rudakra szerelt éles kampókkal (dorydrepania) elvágták ellenfelük köteleit; addig ismeretlen vagy nem leírt harci módszerrel, mert a bőrvitorlák leestek, így a velenceiek mozgásképtelenné váltak.

Polgárháború a tengeren: Julius Caesar (https://bencsik.rs3.hu/component/content/category/182-hajok-toertenete-julius-caesar-a-tengeren.html?layout=blog&Itemid=101) Pompeius flottájának maradványait és a liburnákat, melyek a római haditengerészet gerincévé váltak, használta a Britannia megszállására indított hadjáratokban. A nagyobb, második hadjáratban i. e. 54-ben 800 hajóból álló flotta vett részt. Marcus Agrippa parancsnoklása alatt 370 hajót küldött Szicília flottájának megtámadására. A jól képzett tengerészek hiánya ismét újításokra kényszerítette a parancsnokokat, és Agrippa a manőverezőképesség helyett a nyers erőt választotta, és katapulttal kilőtt vonóhorgot alkalmazott hajóin. Ez az eszköz lehetővé tette, hogy a hajókat szoros közelségbe csörlőzzék, hogy megkönnyítsék a tengerészgyalogosok számára a partraszállást. A fegyver i. e. 36-ban a 600 hajóval vívott naulochosi csatában (Szicília) pusztítóan hatásosnak bizonyult. 

 
Az actiumi csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/Actiumi_csata) a római polgárháború következményeiben legjelentősebb tengeri összecsapása volt, amelyet Octavianus vívott Marcus Antonius ellen (akit Kleopátra egyiptomi királynő is elkísért hajóival), i. e. 31-ben a görögországi Actium római kolóniánál (a mai Préveza közelében). A csatát Octavianus nyerte. A csata időpontját ezért gyakran a Római Köztársaság majdnem ötszáz éves története végpontjának tekintik.  A csata előzménye: a Szenátus megfosztotta hatalmától a távol lévő Antoniust és háborút hirdetett Kleopátra ellen. A Szenátus harmada és mindkét konzul Antonius mellé állt. I. e. 31-ben háború kezdődött, amikor Octavianus hadvezére, Agrippa elfoglalt az egy, Antoniushoz hű görög kikötővárost. Antonius serege az actiumi földnyelv csücskén táborozott le, amelytől keletre egy szoroson túl volt az Actiumi-öböl, a tengeri ütközet zhelye. A szárazföldön csatatornyok, az öböl oldaláról pedig hadihajók sora védte a tábort. Octavianus serege az öböl északi, átellenes oldalán ütött tábort. A két sereg hónapokig nézett farkasszemet egymással, miközben csak kisebb csatározások folytak. Ezek közül az összecsapások közül egy bizonyult jelentősnek: a táboroktól délre Agrippa elvágta Antonius seregének szárazföldi utánpótlási vonalait.
A két flotta i. e. 31 -ben találkozott az Actiumi-öböl vizein kívül. Antonius, aki kiváló hadvezér volt, de a tengeri csaták vezetésében nem volt gyakorlata, 220 hadihajót vezetett a szoroson keresztül a nyílt vizekre. Itt állta el az útját Octavianus flottája, amelyet Agrippa vezetett. Közben Antonius táborában feszültség támadt a hadvezérek és Kleopátra között, mert szívesen hazaküldték volna a királynőt. Kleopátra azonban attól tartott, ha elmegy, meggyengül befolyása Antonius felett. A hadvezérek tanácsai ellenére – akik jobban otthon érezték magukat a szárazföldi hadviselésben – arra vette rá Antoniust, hogy a döntő csatát a vízen vívják meg.
 
Battle of Actium hu.svg
Az actiumi csata  (https://hu.wikipedia.org/wiki/Actiumi_csata)
 
A flották: Antonius hajói nagy négysorevezős gályák (quinquereme) voltak, amelyeknek az orrán bronzlemezekkel fedett döfőorrok voltak Antonius szerencsétlenségére azonban a hajók közül soknak a legénységét megtizedelte egy maláriajárvány, amely lecsapott rájuk, miközben Agrippa flottájának érkezésére vártak. Sok evezős meghalt, mielőtt a csata még elkezdődött volna. Antonius felgyújtatta azokat hajókat, amelyeket nem tudott személyzettel ellátni, a többit pedig egy csoportba rendezte. Octavianus flottája jobbára kisebb hajókból, liburnákból állt, amelyeket Antoniusénál jobban képzett, pihentebb és teljes személyzettel láttak el. A könnyű hajók könnyebben manővereztek, mint a nagy négysorevezősök, emellett a közelharchoz elegendő emberrel és fegyverzettel voltak felszerelve.
 
A rómaiak legnagyobb csatahajója, a quinquereme
Szerencsére, találtak egy domborművet Rómában ami egy"ötös", (öten űltek egy csoportban) három evezősoros hajót ábrázol,  az Isola Tiberina-n.A hellenisztikus kori hadihajók közül talán a leghíresebb, mivel a karthágóiak és a rómaiak is széles körben használták, a quinquereme (latinul: quīnquerēmis; görögül: pentērēs). A Szürakuszai zsarnok, I. Dionüsziosz (r. i. e. 405-367) i. e. 399-ben, a karthágóiak ellen irányuló nagyszabású haditengerészeti fegyverkezési program részeként már alkalmazta. A 4. század nagy részében az "ötösök" voltak a legnehezebb hadihajótípusok, és gyakran a triremes és quadriremes flották zászlóshajójaként használták őket. Athén pedig 324-ben vetett be néhányat. A "ötösök" a 4. században a legnehezebb hadihajótípusok közé tartoztak. Ezek mind három evezősoros hajók voltak, egy nagy négyszögletes fővitorlával és egy kis négyszögletes (artemon) orrvitorlával szerelve. A vitorlák anyaga helyenként változott, papírusz, fehér len vagy bőr volt, gyékégy szövéssel. Keeles, de nem gerinces varrott hajók voltak, sok kereszttartót építettek be. A hossztatókat a karvelpalánkok közé és kívülre, a hajók oldalára építették, jó védelem volt az ellenséges hajók döfőorra ellen. 
A Földközi-tenger keleti részén a legnehezebb hajók közül a 4. század utolsó két évtizedében megjelenő masszív poliremesek váltották fel őket,[6] de nyugaton a karthágói haditengerészet fő támasza maradtak. Amikor a Római Köztársaság, amely addig nem rendelkezett jelentős haditengerészettel, belekeveredett a Karthágóval vívott első pun háborúba, i.e. 264-ben a római szenátus 100 quinquereméből és 20 triremesből álló flotta építésébe fogott.  A rómaiak lefoglaltak egy hajótörött karthágói quinqueremét, és azt használták fel saját hajóik tervrajzaként, de azt állítják, hogy a római másolatok nehezebbek voltak, mint a jobban megépített karthágói hajók. De  "négyeseket" és "hármasokat" is építettek, a különbség az evezőpadok méretében és a hajók szélességében volt. Az "ötös" típus elterjedt "hadihajó" volt, egyrómai quinqueremes összesen 420 fős legénységet szállított, amelyből 300 evezős volt, a többi tengerészgyalogos. Ha eltekintünk a kb. 20 fős fedélzeti legénységtől, és elfogadjuk az evezősök 2-2-1 arányát, akkor a quinquereme mindkét oldalon 90 evezővel és 30 fős evezőscsapatokkal rendelkezett. A ráépített fedélzetű quinquereme egy 70-120 fős tengerészosztagot is képes volt szállítani, így a teljes létszám körülbelül 400 fő lehetett.  Egy "ötös" kb. 45 m hosszú, kb. 100 tonna súlyú, vízszintben kb. 5-6 m széles, és a fedélzete kb. 3 m magasan állt a tenger felett. A quinquereme jobb volt, mint a régi trireme, amelyet azonban sok haditengerészet jelentős számban megtartott. 
 
római triremis
 
Római triremis, az orrán kis négyszögletes orrvitorlával, az artemonnal (4)

Az ókori tengeri csatákban az egyes hajók számára az volt a cél, hogy ütközve lerohanják az ellenséges hajót, illetve nyilakkal és katapultokból kilőtt kőlövedékekkel támadjanak. Antonius abban bízott, hogy legnagyobb hajóival visszaszoríthatja Agrippa északi szárnyát, Octavianus flottája azonban elkerülte az összecsapást. Antoniusnak szét kellett nyitnia csatavonalát, elhagyva a part nyújtotta védelmet és megütközni.

Az actiumi ütközet: Látva, hogy Antonius rosszul áll, Kleopátra flottája visszavonult a nyílt tenger felé, anélkül, hogy felvette volna a harcot. Antoniusnak néhány másik hajó védelme alatt az ellenség vonalát áttörve sikerült elmenekülnie, hátrahagyott hajóit azonban Agrippa elfogta, vagy elsüllyesztette.
A csata politikai következményei mélyrehatóak voltak, bár Antonius nagyhírű hadvezér volt, a csata elvesztése azonban olyan mértékben kiábrándító volt követői számára, hogy katonái tömegesen hagyták el, anélkül, hogy harcba szálltak volna: a sötétség leple alatt a szárazföldi seregből 19 gyalogsági légió és 12 000 lovas dezertált. Antonius öngyilkosságot követett el, Kleopátra pedig a megadásról akart tárgyalni Octavianusszal. Miután megalázó feltételeket kapott, i. e. 30. augusztus 12-én ő is öngyilkos lett: a beszámolók szerint egy datolyáskosárba rejtett jáspiskígyóval maratta halálra magát. Az actiumi csata lehetővé tette a Római Birodalomnak Egyiptom bekebelezését. A csata ugyanakkor tekinthető a Római Köztársaság végének és a császárkor kezdetének is.

 

* UGARIT: Az amoriták valamikor i..e.1900 körül alapították Ugarit királyságát. Ebből a korszakból csak annak a dinasztia-alapító ősnek a nevét ismerjük (Niqmadu fia Jaqarum), akinek uralkodóháza a i.e. 19. századtól a i..e. 14. századig maradt hatalmon. Jó kapcsolatokat épített ki a középbirodalmi Egyiptommal, a XII. dinasztia fáraóival (I. és II. Szeszósztrisszal és III. Amenemhattal). Számos egyiptomi követ és kereskedő hozott egyiptomi műtárgyakat ekkor Ugaritba. Ugarit neve több százszor szerepel az Ebla-i könyvtár agyagtábláin, a Mári királyi palotában talált ékírásos levelekben (Zimri-Lim uralkodása, Kr.e. 1780—1760), a szép számmal előkerülő Kamares kerámia pedig Ugarit jó krétai kereskedelmi kapcsolataira utal. Valószínű, hogy az Akropoliszon álló Hazzi-i hegyi Baál-templom és Dagan-templom is ekkortájt épült, és a közelükben talált híres sztélét is itt szentelhették fel valamikor a i.e. 18. században.
A kor legnagyobb, 100-150 sólyásra becsült kikötőjét építettékfel, amely egyben a bronzkészítéséről nevezetes Ebla kikötője volt. A kikötő egyik raktárépületének romjai között 1000 flaska illatosított ciprusi olaj került elő. Ugarittól délre volt egy nagy bitumen tó, Latakia területén, bitumennel szigetelték a hajók alját és a házaik talapzatát, vízszivárgás ellen.
Ugaritból indultak Egyiptomba a hükszoszok az i.e. 1700-as években, és alapították a Deltában Avariszt, a későbbi hükszosz fővárost, a hükszoszok ismertetik meg Egyiptommal a kereket, a lovasszekereket, és a hajókeelt, továbbá valószínűleg ők alapították a föníciai halászkikötőket is.
Ugarit a i. e. 16—14. században élte virágkorát. I..e. 1500 körül a Mitanni Birodalom vazallusa, de ahogy az Amarna levelek sejtetni engedik, a i..e. 15. század közepén már valószínűleg egyiptomi protektorátus volt, de szoros és békés egyiptomi kapcsolatai elvitathatatlanok. Az egyik amarna levélből tudjuk, hogy a várost tűzvész pusztította el. Ugarit királyai járatosak voltak a diplomácia útvesztőiben, így sikeresen lavíroztak Egyiptom és Mitanni, majd Egyiptom és a Hettita Birodalom között. Rövid „semleges” korszaka után I. Suppiluliumas hettita uralkodó szíriai háborúi idején Ugarit hettita függésbe került (I.e. 14. század második fele). Jó diplomáciai kapcsolatai mellett Ugarit elsősorban kiterjedt egyiptomi, anatóliai, ciprusi réz, krétai és mezopotámiai kereskedelmének köszönhette gazdagságát. Jó kereskedelmi kapcsolatai voltak a mükénéi Görögországgal, Krétával is és Ugarit volt az Óasszír kereskedelmi út tengeri kikötője, végpontja. Ugarit elsősorban ciprusi rezet, valamint illatszereket, gabonát, fát, sót és bort exportált. A virágzó városnak az Akropolisz és a királyi paloták között, valamint az Alsóvárosban és a Déli városban kiterjedt lakónegyedei voltak, kőből, illetve kőalapokra épült bitumennel szigetelt téglafalakból álló házakkal. A tehetősebb családok földbe épített álboltozatos kamrasírokba temetkeztek. A királyság gazdasági életében a kereskedelem mellett fontos szerepet játszott a mezőgazdaság, a bronzművesség, hajóépítés és a textílgyártás és a bíborfesték előállítása is.
A várost egykor erős fal vette körül, amelyen a kapukon kívül a hattusaihoz hasonló kapu is volt. A város legfontosabb részei a már említett lakónegyedeken kívül az Akropolisz és a palotanegyed voltak. Az Akropoliszon állt a város két főtemploma, a Baál- és a Dagan-templom mellett a „főpap háza” és a „jóspap háza” is. A két templom alaprajza hasonló volt: egy négyszögletes antecella állt az egyszerű, szintén négyszögletes, vastagfaló cella előtt. A két templom közül került elő a vallási könyvtár, ahonnan nagy mennyiségű, egyedülálló ugariti mitológiai szöveg került elő. Az ugariti szövegeket agyagtáblákra, ékírással írták. Ez az ékírás azonban eltér a hagyományos mezopotámiai ékírástól, mivel nem szótagírás, hanem a világ legkorábbi ismert ábécéje. Soknyelvű szótárokat, könyvtárakat találtak. I.e. 1180 körül pusztítják el a Tengeri népek, nem épült újjá.

 

 

 

 
IRODALOMJEGYZÉK
(1) ROAF, Michael: A Mezopotámiai Világ Atlasza, Helikon, Budapest, 1998.
(2) Kákosy, László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
(3) Marjai, Imre - Pataky, Dénes: A hajó története. Corvina, 1973.
ill. Marjai, Imre: Nagy hajóskönyv. Móra Ferenc Könyvkiadó, (1981). ISBN 963 11 5573 0
(4) WIKIPÉDIA, a képek eredetét nem midig sikerült utólag kideríteni, a NET-s kutatás sajátsága, hogy nagy, összegyűjtött, összeolvasott agyag mennyiségileg kis része egy dolgozat és utólag nem sikerül kideríteni a képek, térképek eredetét, mert képnévként csak egy szűk karakterkészlet menthető, amúgy érthetően.
(5) GULAS, Stefan és LESCINSKY, Dusan: A vitorlás hajók története, Madách Kiadó.1984.
(6) KLENGEL, Horst: Az ókori Szíria története és kiltúrája, Gondolat, 1977.
 
 
FÜGGELÉK
Az uticai szárazföldi csatát I. e. 203-ban vívták a római és a karthágói seregek, a második pun háború idején. Egy meglepetésszerű támadással a római hadvezér, Scipio jelentős sikert ér el, megsemmisítve nagyszámú karthágói és velük szövetséges numidiai csapatot a mai Tunézia Medjarda folyójának kiömléséhez közel, Utica kikötőjénél. Róma döntő stratégiai előnyre tett szert, a háború színterét Itáliából Észak-Afrikába tette át, karthágói területre, nagyban hozzájárulva a végső római győzelemhez. Afrika inváziója i.e. 204-ben kezdődött. Több száz szállító hajóval érkeztek a római csapatok, legfeljebb 35 000 katona, körülbelül 35 km-re északkeletre Karthágótól. Már Scipio érkezése nagy félelmet keltett, s ő kihasználta a zavarodottságot s elfoglalt számos várost s a vidéken fosztogatott. A karthágói hadvezér, ki szembeszállt vele Hasdrubal volt. Ő jelentős lovasságot indított útnak, hogy megállítssa a pusztítást és, hogy korlátozza Scipio manővereit, ám a rómaiak legyőzték őket. Így a római hadvezér ideiglenes előnyre tett szert.
Utica ostroma: Miután bőséges zsákmányt és nagyszámú rabszolgát gyűjtött, Scipio úgy döntött, Utica ellen vonul. Célja volt elfoglalni az ősi főníciai várost, s bázisává tenni későbbi hadműveleteihez. A közvetlen támadást a falak ellen visszaverték, jóllehet, a rómaiakat ostromgépek és a flotta is támogatta, tehát a rómaiaknak szabályos ostrommal kellett bevenniük a várost. A két nagy ellenséges hadsereg megjelenése hamar véget vetett az ostromnak. Ezek Hasdrubal  csapatai voltak, aki látszólag nem hezitált többet. Hasdrubal 20 000 gyalogos és 7000 lovassal, míg hagyományos szerzők 33 000 katonával rendelkezett, míg a másik numídiai sereg dupla ennyivel, ám ezen számokat a modern kutatók túlzásoknak tartják, az egyesült karthágói-numídiai sereget összesen 33 000- 47 500 főre becsülik. A két hadsereg arra kényszerítette Scipiót, hogy visszavonuljon, egy Uticához közel eső földnyelvet, melyet később Castra Corneliának neveztek el, választott ki ezen célra. Megerősítette, majd téli szállásait is ott alakította ki, az utánpótlásokra, (ruhára és gabonára) támaszkodva melyeket Szicíliából, Szardíniából és Ibériából kapott. Hasdrubal és Syphax saját, elkülönített táborát némi távolságra húzta fel az ellenségtől.
Béketárgyalások: A tél folyamán a karthágóiak folytatták csapataik felszerelését. Flottát építettek, hogy elvágják a rómaiak utánpótlás vonalait, így blokád alá vonva seregüket, illetve zsoldosokat vártak Ibériából és Liguriából. A mindennapos csatározások a két fél között ideiglenesen megszűntek, hogy a megbékélésről döntsenek. Hasdrubal elfogadta a javasolt feltétéleket, melyek kikötötték, Karthágónak és Rómának is kölcsönösen vissza kell vonnia csapatait Itáliába és Afrikába, de nem kell megszakítania az előbb említett katonai előkészületeket. Egy ilyen feltételek melletti béke nyilvánvalóan nem az eredeti a célt jelentette.
Egyrészről Scipio arra törekedett, hogy félrevezesse az ellenséget, tettetvén, hogy bizonytalan, és ezért a béke megkötésére vágyik, másrészt pedig az ellenség pozíciójának és szervezettségének felderítése volt célja. A követei, akiket elővigyázatosan választottak ki az előbb említett cél eléréséhez, tájékoztatták Scipiót, mindkét tábor viskói elsősorban fából, nádból, s egyéb éghető anyagokból állnak.
A csata: Az előbbi információk alapján, Scipio alaposan kidolgozta tervét a csatához. Tudván a karthágói előkészületek folytatásáról Castra Cornelia lerohanása céljával, így már a tavasz első jeleinél megelőző csapásról döntött. Az antik szerzők két lehetséges verziót vázolnak fel. Scipio egy 2 000 fős osztagot állított azon dombon, mely Uticára nézett, hogy így megtévessze ellenségeit, azt tettetvén, a város megtámadására készül. Egy másik, kisebb osztagot a tábor őrzésével és védelmével bízott meg, a város védőinek esetleges támadásával szemben. A fősereg éjszaka vonultak, több mint 10 km-t, elérvén a punok tábort még hajnalhasadás előtt. Két részre osztván hadseregét, s utasítta katonáit, hogy az ellenség egyik táborában tüzeket gyűjtva pusztítsák el azt. A katonáknak esélye sem volt megmenekülni, mivel alvás közben, teljesen felkészületlenül érte őket a támadás. A palánkokon kívüli,kunyhókból induló tűz könnyen terjedt és csakhamar elemésztette az egész tábort. Minden kijáratot elálltak a rómaiak, nagyszámú fegyvertelen katonát mészároltak le, míg sokak a lángok közt vesztek vagy a teherhordó állatok taposták össze őket a kapuknál. Ugyanez történt Hasdrubal táborával is, habár a katonái felkeltek a szomszédos táborban kiütött tűz hírére. Sokan közülük fegyvertelenül indultak a másik táborba segíteni, azt gondolván, véletlen folytán ütött ki a tűz. Scipio a káosz ezen pillanatára várva utasította a serege másik felét támadásra. A karthágóiaknak nem volt lehetősége szervezett ellenállásra, így gyorsan leverték ellenállásukat. Csupán Hasdrubal egy kis számú csapat kíséretében tudott elmenekülni.
Következmények: A karthágóiak súlyos veszteségeket szenvedtek, szárazföldi csapataik tulajdonképpen megsemmisültek. Az egyesült karthágói-numídiai sereg 91 500 fős veszteséget szenvedett el, halottakkal és foglyokkal együtt, 2 500 túlélővel. Livius 40 000 halottat, 5 000 foglyot és 2 500 túlélőt ismer, ellentmondva ez előbbi számadatnak, habár mind egyetértenek abban, a rómaiak vesztesége minimális volt. "...nem lehet még egy olyan katasztrófát találni, még akkor se ha túlzásokba esünk, amely összehasonlítható lenne ezzel, oly' sok borzalommal haladja meg az összes eddigit. Az összes zseniális hőstett közül mely Scipio életútját kísérte, ez tűnik számomra a legfigyelemreméltóbbnak." Egy, egy egyedülálló csapással volt képes Scipio megszabadulni a karthágói blokádtól, hovatovább, ilyenformán újraindulhatott az offenzíva, még azon a nyáron. Rövid idő múlva ezt a "nagy síksági csata" (avagy bagradasi csata) követte amely szintén Hasdrubal vereségével végződött. Karthágó kénytelen volt visszahívni csapatait Itáliából, egy utolsó döntő összecsapás érdekében, melyre i. e. 202-ben került sor, s mely katasztrofális vereséggel végződött a punok számára, így végül a második pun háborút egy békeszerződés zárta le i.e. 201-ben.