A folyók elterelése, átvágása ősrégi taktika a háborúk történetében, és a városok építésének történetében is. Mezopotámiában Mári és Babilon városokat úgy építették, hogy az Eufrátesz folyó egy-egy nagy kanyarulatát átvágták. Márit egy közel 10 km-es csatorna mellé építették, kb. i. e. 2900 -tól bronzgyártásáról nevezetes sumer város volt, i. e. 1759 -ig, amikor Hamurapi végleg elpusztította (neve a viharisten nevével kapcsolatos, https://en.wikipedia.org/wiki/Mari,_Syria).
Mári rekonstruált látképe, az Eufrátesz átvágására, mesterséges csatornára épült (https://en.wikipedia.org/wiki/Mari,_Syria)
Az Eufrátesz-folyó több eltereléséről tud a történelem. Hamurapi i.e. 1755-ben Esunnát a várost körül vevő csatornák vizének elterelése után
foglalta el (Roaf, Michael: A Mezopotámiai Világ Atlasza, Helikon, Budapest, 1998., 121.o.). Hamurapi fia pedig i.e. 1739-ben Babilontól délre elterelte az Eufrátesz vizét (121.o.), hogy kiéheztesse ellenfelét. II. Kürosz perzsa király i.e. 539-ben megtámadta az Új-babiloni birodalmat, elterelte az Eufrátesz folyó vizét Babilontól néhány kilométerre északra, és legyőzte az utolsó babiloni királyt.
Második Mári Királyság i.e. 2500 körül (Wikipedia)
A mitikus Semiramis, Asszíria királynője (i.e. 7. század, https://en.wikipedia.org/wiki/Semiramis) egy feliratban dicsekedett el azzal, hogy bátorsággal és ravaszsággal terjesztette ki határait: „Kényszerítettem a folyókat, hogy ott fussanak, ahol akarom, és azt akartam, hogy ott fussanak, ahol előnyös.” Az Eufrátesz átfolyt Babilonon, és kettéosztotta a várost. Semiramis megparancsolta mérnökeinek, hogy tereljék el a folyót, lehetővé téve, hogy serege a száraz folyómederben a városközpontba vonuljon (https://www.wondersandmarvels.com/2014/03/rivers-as-weapons-in-ancient-war.html).
Az Eufrátesz partjai mentén sok ókori város feküdt, például Ur, Kis és Babilon. A folyó az évszázadok alatt nyugatabbra tolódott, ezért a legtöbb ókori település napjainkban a folyótól több km-re K-re van. Babilon városát eredetileg az Eufrátesz két partjára építették, és a folyó vizét felhasználva széles és mély árkot alakítottak ki, amely körbevette a várost, valamint csatornák rendszerét hozták létre a város falain belül. Babilon i. e. 539-ben bekövetkezett bukása idején Kürosz perzsa király elterelte az Eufrátesz vizét, hogy a csapatai átkelhessenek a folyómedren, és bejuthassanak a gyanútlan városba.
Babilon látványképe előtérben a híddal (https://persianempire.org/)
Az ókori Egyiptomban a Nílust terelték el, pl. a piramisoknál. Az i.e. 2500-as években épült piramisoknak saját kikötőik voltak, ma a Nílus kb. 7 km-re folyik a piramisoktól. A kutatók szerint a folyóágy vándorolt K-re, de egy korabeli papiruszból tudni lehet, hogy az i.e. 2500-as években a piramisok tövébe ásott kikötőkbe hajókkal szállították a Tura-i fehér mészkőtömböket a Nílus másik partjáról, kb. 10 km távolságból (https://en.wikipedia.org/wiki/Diary_of_Merer). A papiruszt az első molóval, egy i.e. 2550 körül épített kikötőben, a Vörös-tengeri Wadi el-Jarfban találták. Utána a rómaiak idejéig nem építettek kikötőt molóval, Karthágó kikötője is ásott, kotort kikötő volt.
Gizai piramisok, szép fantázia rajz, a kikötőbe vezető egy helyen 40 m magas út: nem közismert, hogy építészeti csoda az út.
A: Hafré (Kefren) Völgytemploma**, mellette volt a Szfinx (azaz "Hafré képmása"),
B: Hafré útja,
C: Hafré Nap Temploma, (Felül Khufu, Kefren apja piramisánál hasonló a tagozódás),
D: Menkauré piramisa, itt is volt Nap templom, kikötői út és volt Völgytemploma*
(https://hu.wikipedia.org/wiki/Menkaur%C3%A9-piramis#A_hagyom%C3%A1ny_szerinti_%C3%A9p%C3%ADttet%C5%91k)
A RÓMAIAK
Lucius Metellus római parancsnok, aki i. e. 143-ban Spanyolországban harcolt, egy patakot irányított el, hogy szó szerint kiöntse az ellenséget. A spanyol hadsereg egy könnyen elárasztott síkságon táborozott egy patak mellett. A római légiósok eltérítették a patakot, és lesben várták, hogy levágják a pánikba esett spanyolokat, amint magaslat felé futottak.
I. e. 78-74-ben Róma nehéz hadjáratba keveredett Isauriában, Kelet-Törökország egy zord régiójában. Az isauriak független hegyi népek voltak, akiket a rómaiak „banditáknak” tituláltak. Publius Servilius végül legyőzte Isauria megerősített városait azáltal, hogy elterelte a hegyi patakokat, ahonnan az isauriak ivóvízhez jutottak, megadásra kényszerítve őket.
Julius Caesar, Galliában i. e. 51-ben hasomlóan járt el Cadurci városa ellen. Mivel a várost folyó és sok forrás vette körül, folyóterelési terve szerint kiterjedt földalatti csatornákat ástak a légiósai. Aztán Caesar úgy helyezte el az íjászait, hogy vágják le a kiszáradt gallokat, amint megpróbálták elérni a folyót. A cselszövés sikeres volt: Cadurci megadta magát.
Polyaenus, egy macedón ügyvéd, katonai értekezést írt Lucius Verus és Marcus Aurelius római császároknak i.sz. 161-ben. Ebben azt állította, hogy a mitikus hős, Herkules megváltoztatta egy görög folyó folyását, hogy elpusztítsa a minyánok-at, mert félt szembenézni a képzett lovasokkal egy nyílt csatában. Ennek a történetnek az értelme, hogy lehetőséget adjon a társcsászároknak, hogy igazolják amiért alattomos cselekhez folyamodtak, ahelyett, hogy kockázatos, szemtől szembe vívott csatákat vívtak volna a legyőzhetetlen közép-ázsiai pártusok ellen. Az erősen páncélozott lovasságukról és félelmetes lovasíjászaikról nevezetes pártusok éppen akkor támadták meg a Keleti Birodalmat. Valójában soha nem győzték le őket a rómaiak.
Az olyan ravasz taktikák, mint a folyók elterelésével egy város bevétele, vagy áradások előidézése, a szokványos hadviselés példái. Ha az ilyen trükkök nem ölték meg teljes lakosságot vízbefulladás miatt (ahogy ez a korai középkorban az iszlám támadásoknál elöntött városokkal történt), a folyók elterelése kevés erkölcsi felháborodást keltett, mert egy felkészült városnak vagy hadseregnek képesnek kell lennie arra, hogy az ilyen támadásokat kivédje.
A víz vagy az élelmiszer titokban történő mérgezése más kérdés, etikai kérdéseket vetett fel a legtöbb ókori társadalomban. A víztornyokat és a ciszternákat próbálták megmérgezni.
Pompeii víztorony, elvi rajz, mai fénykép. Ólomtartályos
(https://blog.msc-sahc.org/seismic-assessment-of-ancient-water-towers-in-roman-pompeii/)
Pompeii víztorony ma (http://www.romanaqueducts.info/picturedictionary/pd_onderwerpen/distribution.htm)
A vizet sokféle felhasználó számára biztosították, beleértve az egyszerű embereket szökőkutak, magánfelhasználók, nyilvános fürdők és naumachiák (főleg Rómában, vagy közelében, http://www.romanaqueducts.info/picturedictionary/pd_onderwerpen)felhasználását.
Az első ismert naumachiát Julius Caesar rendezte Rómában, i. e. 46-ban, diadalmenete alkalmából. Miután kiásatott egy medencét a Tiberis mellett, amely alkalmas volt a valódi hajók, biremák, triremák és quinqueremák befogadására, 2000 harcost és 4000 evezőst küldött harcba, mindannyian hadifoglyok voltak.
I. e. 2-ben a Mars Ultor ("Mars, a bosszúálló") templomának felavatására Augustus* császár -Caesar mintájára- egy nagyobb naumachiát rendezett. Ez a naumachia a görögök és a perzsák közötti csatát ábrázolta, és egy 400 x 600 méteres medencét igényelt, amelyet a Tiberisen átívelve hoztak létre. 3000 férfi - az evezősöket nem számítva - harcolt 30 kosokkal, döfőorrokkal felszerelt hajóban és több kisebb csónakban. I. u. 52-ben Claudius egy természetes vízen, a Fucinus-tónál tartotta a talán "legepikusabb" ilyen eseményt, hogy megünnepelje a vízelvezetési munkálatok és az alagútépítés befejezését a helyszínen. Száz hajó és 19 000 harcos vett részt rajta,[1] akik mind halálra ítélt foglyok voltak. Suetonius sok évvel az esemény után írt beszámolója szerint a "morituri te salutant" ("a halálra készülők üdvözölnek téged") mondattal tisztelegtek a császár előtt. Nincs bizonyíték arra, hogy ezt a megszólítási formát ezen az egyetlen naumachián kívül máskor is használták volna.
*I. e. 2-ben Augustus az athéniak és a perzsák közötti tengeri csatát játszatta el. A Tiberis jobb partján, Rómában egy épített medencében, amelynek a nyomait nemrég fedezték fel. A területen harminc hajó, két és három evezősoros döfőorros hajók tengeri csatái zajlottak. Más kisebb hajókkal együtt kb. háromezer harcoló ember és az evezős vett részt. Az esemény olyan hatalmas volt, hogy több harcos vett részt, mint amennyi egy valódi, élő csatában.
I. e. 2-ben Augustus az athéniak és a perzsák közötti tengeri csatáról rendezett naumachia csatornái, először a víz leengedése történt gyorsan, később már a víz feltöltése is (Wikipedia)
Fantáziakép az i. e. 2-ben tartott Augustus féle naumachia-ról
Tengeri hadijáték a Colosseumban.
A tetőszerkezet működése a mai napig nem ismert pontosan, sűrű tartóoszlopokra erősített kötelekre elhúzható ponyvákat szereltek
A rómaiak jó mérnökök voltak: a rómaiak a felesleges vizet és szennyvizet mosdók, utcák és/vagy csatornák öblítésére használták fel. A legtöbb római vízvezeték megbízhatónak és tartósnak bizonyult; néhányat a kora újkorig fenntartottak, és részben még ma is használnak. A vízvezetékek tervezésének és építésének módszereit Vitruvius jegyezte fel a De architectura című művében (i. e. 1. század). A vízvezeték-építészet nevezetes példái közé tartoznak a segoviai vízvezeték tartóoszlopai és a konstantinápolyi vízvezetékkel táplált ciszternák.
Ibériában, a León tartományban lévő Las Médulas a Római Birodalom legfontosabb aranybányája volt, ahol az i. e. 1. századtól kétszáz éven át folyt a kitermelés. A rómaiak a nemesfémet a környéken másutt, például az Eria folyó völgyében is bányászták. Az ókori aranybányában a rómaiak bonyolult hidraulikai rendszert, csatornákat, tározókat alkalmaztak, amellyel a bánya vízellátását biztosították úgy, hogy eltereltek egy folyót. A római vízmérnökök technológiája megismerhető az idősebb Plinius (i. sz. 23-79) római író és polihisztor leírásaiból, aki Hispania Tarraconensis tartomány procuratoraként felkereste az aranybányákat.
