CARACALLA FÜRDŐI
(2023 október)
ABSTRACT
A Caracalla-fürdő Rómában a város második legnagyobb római nyilvános fürdője volt a Diocletianus-fürdő* után. A fürdők valószínűleg i. u. 212 (vagy 211) és 216/217 között épültek, Septimius Severus és Caracalla császárok uralkodása alatt. 530-ig működtek, majd használaton kívül romba dőltek.
Fürdőként való működésük idején számos más nevezetes ókori és modern épülethez szolgáltak inspirációul, mint például a Diocletianus-fürdő*. A romok alól előkerült műalkotások között híres szobrok is találhatóak, mint a Farnesei Bika és a Farnesei Herkules. // The Baths of Caracalla:Terme di Caracalla in Rome, Italy, were the city's second largest Roman public baths, or thermae, after the Baths of Diocletian. The baths were likely built between AD 212 (or 211) and 216/217, during the reigns of emperors Septimius Severus and Caracalla. They were in operation until the 530s and then fell into disuse and ruin.
Both during and since their operation as baths, they served as inspiration for many other notable buildings, ancient and modern, such as the Baths of Diocletian. Artworks recovered from the ruins include famous sculptures such as the Farnese Bull and the Farnese Hercules.
BEVEZETÉS
Caracalla termái (https://hu.wikipedia.org/wiki/Caracalla_term%C3%A1i) Caracalla római császár fürdőépülete Rómában. A 3. század elején építették, és a 6. század közepéig használták. Alaprajzát egymáshoz kapcsolódó, keresztboltozattal és kupolával fedett kerek és sokszögű termek csarnokrendszere alkotta. Befogadóképessége 1600 fő körül lehetett, naponta átlagosan nyolcezren keresték fel. Caracalla termái egyike a legjobb állapotban megmaradt római kori fürdőknek. A fürdő építését Septimius Severus császár uralkodása alatt kezdték el, majd fia és utóda Caracalla császár idejében 216-ban avatták fel. Az épületegyüttesen még ezután is folytak a munkálatok. 270 körül egy tűzvész után Aurelianus császár uralkodása alatt az épületen helyreállítási munkákat végeztek. A 3. század végén Diocletianus császár idejében átalakították a vízvezetéket. A következő jelentős átalakítás Constantinus császár uralkodása alatt történt a 4. század elején, amikor a caldarium egyik oldalát egy félkörív alakú apszissal bővítették ki. A fürdő 537-ig üzemelt, amikor Róma ostroma alatt a gót támadók elvágták a vízvezetéket, hogy ezzel is kényszerítsék a rómaiakat a város feladására. Ettől az időtől kezdve a fürdők elvesztették jelentőségüket, aminek oka nemcsak a vízhiány volt, hanem az is, hogy a fürdő távol helyezkedett el a városközponttól, így a lakosság félve a gót támadóktól nem látogatta.
A 6. és a 7. század folyamán a területet temetőnek használták, a Rómába érkező és a városban elhunyt zarándokokat temették a fürdő falai mellé. A 12. században a fürdő épületét kőbányának használták templomok és paloták díszítéséhez. A 14. században kihasználva a bőséges vízkészletet a területen szőlőt és zöldségeket termesztettek. Az írott forrásokból kiderül, hogy az épület egy jelentős része még a 16. század elején II. Gyula pápa idejében is viszonylag jó állapotban volt. Néhány évvel később III. Pál pápa, aki új palotája építéséhez keresett épületelemeket és szobrokat 1545 és 1547 között „ásatásokat” végeztetett a fürdő területén, amelynek eredményeként számos szobor, szoborcsoport és bronztárgy került napvilágra.
1870-ben a fürdő területét állami tulajdonná nyilvánították. 1878–79-ben találták meg a caldariumot, a melegvízes termet.
Panorámaképe (https://hu.wikipedia.org/wiki/Caracalla_term%C3%A1i)
AZ ÉPÜLET
A fürdő a külső falakat is beleszámítva egy 337 x 328 méteres területet foglal el. Északkelet-délnyugat irányba tájolták, központi része, a tulajdonképpeni fürdő teljesen elkülönül a külső falaktól, amelyek minden oldalról körbe veszik. A terület nem teljesen vízszintes, a legmagasabb és legalacsonyabb pontja közötti szintkülönbség eléri a tizennégy métert. Az alacsonyabban fekvő részen a szintkülönbség egy részét feltöltötték, melléje háromszintes, szintenként eltolt épületet emeltek, amelynek teteje a fürdő egy részének alapjául szolgált, és benne alakították ki a kiszolgáló-helyiségeket. A számítások szerint az építkezésen (beleértve a kőfejtést és az építőanyagok helyszínre szállítását is) átlagosan naponta kilencezer ember dolgozott öt éven át. A fürdőhöz kapcsolódó vízvezetéket 212-ben készíthették, erre utal Caracalla egy dedikációs felirata, amely az ásatások során került elő. A vízvezeték nyomvonalát nem sikerült pontosan rekonstruálni, eddig csak néhány rövidebb darabját azonosították az Aurelianus-féle fal. Annyi bizonyos, hogy a fürdőbe a víz az épület déli oldala felől érkezett meg, ahol ma is láthatók tizennyolc ciszterna maradványai. A ciszternákból nyomás alá helyezett szerteágazó ólomvezetékek rendszerén keresztül juttatták el a vizet a medencékbe. A hidegvizes medencékbe folyamatosan engedték a vizet, a melegvizes medencéket időnként teljesen leengedték majd meghatározott időközönként újratöltötték. A vízelvezetést egy tíz méterrel a földszint alatti csatornarendszer segítségével oldották meg. A karbantartást bonyolult föld alatti folyosórendszer tette lehetővé. A caldarium alatt alakították ki az ötven kemencéből (ebből huszonnégy a mai napig látható) álló fűtési rendszert. A kemencékben naponta átlagosan tíz tonna fát használtak fel, a föld alatti raktárakban összesen körülbelül kétezer tonna fát tudtak tárolni.
A fürdőépület (https://hu.wikipedia.org/wiki/Caracalla_term%C3%A1i)
A fürdő északkeleti oldalán négy bejáratot alakítottak ki, míg egy ötödik, széles lépcsősorral megközelíthető bejárat az északnyugati oldalra került. A külső falaknál találhatók a ciszternák és két szimmetrikusan elhelyezkedő könyvtár (a déli oldalon), két esedra fűtött helyiségekkel (a nyugati és a keleti oldalon), és a bejáratok (az északi oldalon). A külső fal és a központi terület között díszkertet alakítottak ki. A tulajdonképpeni fürdő épülete egy 214 x 110 méteres négyszög alakú területen fekszik, eredetileg tégla alakú volt, amelyből csak a caldarium teteje és két oldalon kisebb esedrák emelkedtek ki. Középen volt a frigidarium négy hidegvizes medencével. A frigidariumot egy nyitott uszoda (natatio), öltözők, a tepidarium (két langyosvizes medencével), két tornacsarnok, két szauna és a caldarium (hét melegvizes medencével) vette körül. A fürdőnek azok a részei, ahol a tornacsarnokok voltak kétszintesek lehettek, a második szinten kialakított helyiségek funkciója még nem teljesen tisztázott.
Jó állapotú mozaik (https://hu.wikipedia.org/wiki/Caracalla_term%C3%A1i)
A föld alatti helyiségeket bonyolult szerteágazó folyosórendszerrel kötötték össze. A folyosók egy része keskeny volt és alacsony, bennük helyezték el az ólomból készült vízvezetékeket. A vízellátást körültekintően megszervezték a fürdőbe látogatók nagy száma miatt. A teljes folyosórendszer hossza elérte az öt kilométert. A többi folyosó hat méter széles és ugyanolyan magas volt, hosszúságuk összesen több száz métert tett ki. Ezek a folyosók a kemencékhez vezettek, azért ilyen nagy méretűek, mert a fűtéshez felhasznált fát lovas szekerekkel szállították ide. A folyosókat lámpásokkal világították meg, a lovak számára itatókat alakítottak ki. Ezeknek a folyosóknak a boltozatát jellegzetes kocka alakú, 19 x 19 centiméteres téglákból építették. Gondoskodniuk kellett a föld alatti helyiségek szellőztetéséről is, ellenkező esetben a fűtéshez használt faanyag átnedvesedett volna. Az 1912-ben feltárt malmot a fürdővel egyszerre építették. A 3. században leégett, majd kisebb változtatásokkal újjáépítették és az 5. századig használták. A vízimalmokat** ismerték, gabonaőrlésre használták, más gépeket nem találtak fel. Elgondolkodtató, hogyan alakult volna a történelem, ha a rómaiak feltalálják a gőzgépet? (https://romaikor.hu/romai_epiteszet/infrastruktura/vizvezetekek_es_kozmuvek/vizgazdalkodas_es_a_kornyezet_kapcsolata_a_romai_birodalomban/gepek_es_technologia_a_romai_vizgazdalkodasban/cikk/vizimalmok)
A Mithrász-szentélyt szintén a 20. század elején tárták fel. Bejáratát egy rács vagy ajtó zárta le. A szentély öt helyiségből állt, az első egy előcsarnok volt a fürdő egyik lépcsője alatt. Északi falába egy kisméretű, félkör alakú félkupolával borított medencét építettek be. Az előcsarnokból egy folyosó vezet a szentély következő helyiségébe, amelyet szintén egy ajtóval vagy ráccsal zártak le. Innen nyílik a tulajdonképpeni Mithrasz-szentély, a legnagyobb amit Rómában építettek. A nagyméretű, téglalap alakú termet keresztboltozatokkal fedték le, padlóját fehér és fekete mozaikokkal díszítették. Az északi hosszú falon ma is felismerhető egy Mithrászt ábrázoló freskó. Az alak fríg sapkát visel, hasa előtt egy napábrázolással. A padlóba egy nagyméretű, kerek aknát ástak, amelyet valószínűleg egy márványból faragott rács fedett. Itt áldozták fel a bikákat az istenség tiszteletére. A központi helyiségből két másik terembe juthatunk, melyeknek eredeti funkciója még nem teljesen tisztázott.
Rekonstrukció a 7. századból (https://hu.wikipedia.org/wiki/Caracalla_term%C3%A1i)
A padlót mozaikokkal vagy márvánnyal, a falakat színes stukkóval, üvegmozaikokkal vagy színes márványokkal borították. Ezenkívül a fürdő területén és a kertben szobrok százait helyezték el. Ezekből néhányat bronzból öntöttek, de túlnyomó többségük márványból készült. Az első szobrok III. Pál pápa idejében kerültek elő. Az egyik leghíresebb közülük a Farnese-bika, amelyet jelenleg Nápolyban őriznek.
Farnese-Hercules, márványszobor (https://hu.wikipedia.org/wiki/Caracalla_term%C3%A1i)
Fantáziakép az egyik fürdőteremről (https://utazom.com/olaszorszag/roma/latnivalok-romaban/caracalla-thermai)
Belső terem rekonstrukciója (https://en.wikipedia.org/wiki/Baths_of_Caracalla#/media/File:Caracalla_innen.png)
A RÓMAI FÜRDŐK FŰTÉSE
A légfűtéses központifűtés-rendszer kialakulását Itália területén a fürdőkultúra és nem az itáliai tél hidege tette szükségessé. A fűtött helyiség 60-80 cm magas oszlopokon állt. (https://romaikor.hu/romai_epiteszet/romai_epiteszeti_technologiak/futesi_rendszerek/cikk/a_modern_kozponti_futes). A fűtést az épületen kívüli kisméretű szobából végezték: az égéstermék az oszlopok között haladt az épület másik oldalára, esetleg a falakban függőlegesen, és végül a szabadba távozott. A rendszert „hipokaustumlat” fűtésnek nevezték. A padló alatt csatornában vezették a füstöt, és a padló szintjén, a falakban alakítottak ki füstjáratokat. A hypocaustumotlat (a padlóba épített meleglevegő-fűtés, fűtőkamra) C. Sergius Orata római lovag találta fel az i. e. 1. században. A helyiség kőpadlóját közfürdőnél 120 cm magas téglákból vagy kőből készült oszlopok tartották. A téglaoszlopok lehettek négyszögletesek vagy gömbölyűek. Az oszlopokra helyezett kőpadlót lebegőpadló-nak nevezik. A lebegőpadló kőlapjaira vastag terrazzo, ami márványdarabokból készül mozaikszerű kőpadló, réteget hordtak fel, hogy légmentesen zárjon. A falakra üreges fali téglaburkolást helyeztek, az üregrendszer továbbította a szobák falain keresztül a belső légtérbe a meleget. A lebegőpadló egyenletesen melegített, de az építése bonyolult volt, ezért később már csak fűtőcsatornákat építettek, amit átkötő nyílásokkal a szomszédos szobákba is átvezettek. A csatornák elhelyezése annak megfelelően történt, hogy milyen irányban lehetett elhelyezni a huzatot biztosító szellőző-nyílásokat. Vannak olyan épületek, ahol csak fűtőcsatornákat alkalmaztak. Előfurdult, hogy az épületen belülről, a konyhából fűtötték a csatornákat.
A nagy közfürdők fűtés, hypocaustumok nélkül elképzelhetetlenek voltak. A birodalom északi provinciáiban a lakóházakban fűtöttek, fűtőcsatornákkal biztosították a meleget. A hypocaustumlat a provinciákban, mind a városokban, mind a villákban is gyakori volt. A fűtés nem jelentett luxust a tartományok lakóinak. De az emeleti bérlakásokban a központi fűtést nem lehetett megoldani. Az emeleti lakásokban -éppúgy, mint a hypocaustum feltalálása előtt a domusokban és villákban-, hordozható parázstartó serpenyőkben (caminuslat) és hordozható vas- vagy bronzkályhákban (fornaceslat) faszenet égettek. A vidéki házakban a tapasztott kemencék mintájára kandallókat (focuslat) is építettek. Vas vagy bronz sütőlapokkal, kályhákkal egybeöntött, hengeres tartályokban vizet melegítettek, mint a modern század eleji fürdőszobakályhákban. Az egy-két helyiséges (https://romaikor.hu/romai_epiteszet/romai_epiteszeti_technologiak/futesi_rendszerek/cikk/a_modern_kozponti_futes) bérlakásokban a konyhai tűzhely volt egyben a kályha, ahol a hidegebb napokon melegedhettek.
A római birodalom bukása után a hypocaustumlat fűtési rendszert elfelejtették, csak az egyedi fűtések maradtak meg. A szegényebb emberek otthonában a fűtés és a főzés egy helységben történt, pl- a sárból, agyagból készített kemencével, majd sparhelttel. A középkori várakban a kandalló és a füstös szabadtűzhely volt a használatos. A tüzelő és hamuzó nyílással szerelt vaskályhák viszonylag későn, a 18. században jelentek meg (https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1lyha).
*
Diocletianus-fürdője
Három kép Diocletianus-fürdőjéről (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_term%C3%A1i)
**
Vízimalmok: Eredetük a vízemelő kerekeknél található (https://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%ADzemel%C5%91_ker%C3%A9k). Már Gilgames korában, aki Urukban uralkodott, és Babilonban is alkalmazták a vízemelőt.
Vizemelő kerék (demonstrációs célú mai kerék Erlangenben, https://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%ADzemel%C5%91_ker%C3%A9k)
A folyóvíz által hajtott kereket a vízimalmok használták gabona őrlésére, illetve kovácsműhelyek a tűz fújtatására, víz átemelésére. Az állatok (szamár, ökör) által hajtott gabonaőrlő malmok után az első században a vízimalmok két fajtája alakult ki. Az egyik, amelynél a malomkerék vízszintes síkban forgott. Ekkor a malmot a kerék és a kereket hajtó víz fölé építették, hogy a kerék és a malomkő egy tengelyen mozoghasson. Nem kellett fogaskereket beépíteni, de a víz elterelése mérnöki feladat volt. A másik esetben a függőleges síkban forgó kerekek terjedtek el, a tengelyek vízszintesen forogtak, a malomköveké pedig függőlegesen. Fogaskerekeket kellett a szerkezetbe építeni.
Kínai, vízszintes síkban forgó, függőleges tengelyű malom (https://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%ADzimalom)
A rómaiak kétféle vízkereket is használtak: felül- és alulcsapott kerekeket. Mindkettőnek volt előnye és hátránya. Az alulcsapott kis hatásfokkal rendelkezett, de kis esésű, bővizű folyókon is használható volt. Alkalmazhatóak folyókra telepített úszó bárkákon is. A Római Birodalomban közvetlenül hidakra építették, ahol a pillérek által leszűkített keresztmetszeten a folyó sodra felgyorsult. Róma belvárosában két malom is épült egymás mellé. A vízimalmokat főként gabona őrlésére használták Plinius szerint, de alkalmazták márvány darabolására (fűrészelésére) is. Az i. sz. 3. századi hiaropolisi fűrészmalom az első olyan gép, melybe forgattyús mechanizmust is építettek.
A felülcsapó kerékhez kisebb vízmennyiség is elég volt, de nagy esésű folyóra kellett a malmot építeni. Gát és víztározó építése szükséges működéséhez. A felülcsapott kerekeket néha olyan patakokra telepítik, melyeknek nagyon nagy határok között változik a vízhozama, néha el is apadnak. A vízszint-különbségeket gát, zsilip építésével ill. időszakos használattal egyenlítik ki.
Római kori fűrészmalom működési eleve (https://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%ADzimalom)