A RÓMAI KORBAN ≈ 2 °C-KAL MELEGEBB VOLT MINT MA
(2026 április)
A kutatók szerint a globális átlaghőmérséklet 2025-ben kb. 1,5 Celsius-fokkal haladta meg az 1850-1900 közötti átlagot, Európában 2.5 fokkal. A rómaiak idején legalább hasonlóan meleg volt, és a rómaiak örültek a melegedő időjárásnak, az éghajlat közrejátszott Róma felemelkedésében. Régészek, klímakutatók, geográfusok és történészek a fák évgyűrűit vizsgálták, több ezer fosszílizálódott és élő fa évgyűrűit mérték meg. A Római Birodalom korában, mintegy két évezrede a nyarak melegek és csapadékosak voltak, az éghajlat kevésbé volt változékony, ez a földművesség fejlődésének a kora volt. I.sz. 250 és 600 között az időjárás változékonyabbá vált, ez volt a Nyugatrómai Birodalom hanyatlásának és a népvándorlások kora, amely gyökeresen átalakította Európát. A hőmérséklet és a csapadék mennyisége csupán a 800-as évek elején tért vissza a római kori szintre, Európában ekkor alakultak új királyságok.
A római kor jelentős részében a maihoz hasonlóan meleg, sőt helyenként még melegebb időjárás uralkodott, a Római Klímaoptimum (i. e. 250 – i. u. 400) neveznek. A rómaiak idején az átlaghőmérséklet a maihoz képest 2 - 3 °C-kal magasabb volt, ami lehetővé tette a szőlőtermesztést a mai Nagy-Britannia területén. Az éghajlat meleg és nedves volt a Birodalom virágkora alatt.
A rómaiak számára a gabona volt a legfontosabb élelmiszer, a búza (Triticum és a Triticum dicoccum, tönkebúza), a tönkölybúza, az árpa (Hordeum), a köles (Panicum), kását csináltak a kölesből, a lencse (Lens culinaris), a borsó (Pisum sativum). a bab (Faba), a csicseriborsó voltak az a főételek alapanyagai. Időnként pusztító szárazságok is előfordultak, például i. sz. 133-ban Timgad városában (Észak-Afrika) öt évig nem esett eső. A birodalom késői szakaszában (i. sz. 250 után) az időjárás kiszámíthatatlanabbá vált, a súlyos aszályok pedig éhínségekhez és társadalmi konfliktusokhoz is vezettek.
A rómaiak mérnöki zsenialitásukkal és építészeti megoldásaikkal védekeztek a forróság ellen. A legismertebbek a vízvezetékek és fürdők. Hatalmas vezetékeken keresztül szállítottak friss vizet a városokba. A leggazdagabbak házaiban a falakba épített csöveken keresztül keringettek hideg vizet, ami hűtötte a helyiségeket. A köztereken a kutak és minden udvaron ciszternák voltak. A nagy tömegű beton- és kőfalak napközben elnyelték a hőt, de éjszaka leadták. A belső udvarok (Atrium, Peristylium) és oszlopcsarnokok (Porticus) árnyékot és természetes légmozgást biztosítottak. A meleg levegő felszállását segítették a tetőnyílások és a magasan elhelyezett ablakok is. A lenből vagy könnyű gyapjúból készült, bő tunica és stola jól szellőzött. A közfürdők (Thermák) nemcsak higiéniai, hanem lehűlési lehetőséget is nyújtottak.
Római kori klímatörténet
I. e. 3000-től i. e. 2000-ig lehűlés jellemezte az időjárást, de i. e. 2000-től i. e. 1500-ig egy rövid felmelegedési szakasz volt, amelyet ismét hidegebb időjárás követett. Az i. e. 1500-750 közötti hideg a kontinentális gleccserek és az alpesi gleccserek újbóli jégnövekedését, valamint a tengerszint 2-3 méterrel a jelenlegi szint alá csökkenését idézte elő. Az i. e. 750-től kezdődő felmelegedés i. e. 150-ig tartott. A Római Birodalom virágzásának idején (i. e. 150-300-ben) egy lehűlés kezdődött, amely körülbelül i.sz. 900-ig tartott, de a globális átlaghőmérséklet viszonylag meleg maradt körülbelül i.sz. 600-ig.
600-900 között (a "Sötét középkor" idején) a globális átlaghőmérséklet lényegesen hidegebb volt, mint ma. A leghidegebb időszakban a Nílus (i. sz. 829) és a Fekete-tenger (i. sz. 800-801) befagyott.
Az utolsó 5500 év hőmérsékletei
Alboran egy sziget, Gibraltártól K-re)
Mérések bizonyítják, hogy az i. u. 1–2. században meleg és nem száraz klíma jellemezte a Római Birodalmat, amit a klímatörténészek Római Klíma Optimum-nak vagy Római Meleg Periódusnak (Roman Warm Period) neveznek.(Roman Climate Optimum, i. e. 250 - i. u. 400, https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_Warm_Period). A kutatók szerint (https://www.grulltibor.hu/teruelet-es-eghajlat) a római korban a Birodalom területén a mainál 2–3°C-kal magasabb volt az átlaghőmérséklet. Olajmécsesekkel, fáklyákkal világítottak, és a rómaiak már használtak gyertyákat is, sőt ők tekinthetők a mai értelemben vett faggyú és viaszgyertya tömeges elterjesztőinek.
Az Alpok hágói egész éven át járhatóak voltak, ami megkönnyítette az északi provinciák: Gallia, Belgica, Germania, Raetia és Noricum meghódítását. A meleg időszakra utalnak a szőlőkultúra kiterjedése Britanniában (Nene-völgy), valamint Germaniában, a Rajna- és a Mosel völgyekben; az olívaolaj-termelés a lykiai Sagalassosban, ahol hidegebb a klíma a magas fekvés miatt, (a település 1450–1600 méterrel fekszik a tengerszint felett), és ma már nem nő meg az olajfa. Plinius szerint a bükk az ő korában a hegységekben is nőtt. A Magas-Alpoknak olyan régióiban is foglalkoztak bányászattal, ahol még a 20. század végén is állandó fagy uralkodott. Észak-Afrikában is nedvesebb volt az éghajlat. Claudius Ptolemaeus egyiptomi tudós (kb. 100–160) 120 körüli éghajlati naplójában havonta feljegyezte a csapadékmennyiség alakulását, ami – az augusztus hónapot kivéve – egyértelmű eltérést mutat a mai rendkívül száraznak mondható egyiptomi éghajlattól. (Egy vékony sávban az északi tengerparton a csapadékmennyiség elérheti az évi 400 mm-t is, de Közép- és Felső-Egyiptomban évek telhetnek el anélkül, hogy eső esne.)
A második század végén a gleccserek újra gyarapodtak, a spanyol, osztrák, bolgár mérések szerint is lehűlés következett. Klímatörténészek szerint beköszöntött a Késő Római Átmenet (Later Roman Transition) kora. Cyprianus a Demetrianushoz címzett vitairatában azt írta 251/2 körül: „A téli eső nem elég kiadós a vetés kikeléséhez, nyáron nincs meg a szokásos parázsló hőség a termés beéréséhez, a tavaszok sem dicsekedhetnek enyheségükkel, így a fák sem roskadoznak a gyümölcsöktől ősszel.” (Cyprianus, Ad Demetrianum 3. Vanyó László ford.) Róma addigi legnagyobb bel- és külpolitikai, a gazdaság és a társadalom egészére kiható válsága is ekkor, a harmadik század közepén (i. u. 235–284) következett be. Alexandria püspöke azt írta, hogy a Nílus medre olyan száraz lett, mint a sivatag, és a papirusz dokumentumok szerint ez nem csupán irodalmi hasonlat volt a részéről.
A 4. század már viszonylag békésebb időszak volt: a klíma melegedett, de nem érte el a Római Klímaoptimumot. Az időszak nagyjából egybeesik Theodosius császár (379–395) birodalomegyesítő kísérletével. Az 5–6. században a globális méretű járványokhoz társult egy lehűlési folyamat is, amit Késő Antik Kis Jégkorszaknak (Late Antique Little Ice Age) neveznek. Okai az 530-as vagy az 540-es években az északi féltekén bekövetkezett erős vulkanikus tevékenység, amelynek hatását az északi és a déli sarkvidéken vizsgált jégmagokban is megtalálták. Az irodalmi források szerint 536-ban, és az azt követő évtizedben az átlaghőmérséklet 2,5–2,7°C-kal esett vissza. Észak-Európában a hideg, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Ázsia egyes részein a szárazság jelentette a fő problémát. Az aszályos időszakok alatt a Kaszpi-tenger vízszintje a minimumra csökkent. Dél-Itáliában, Görögországban, Anatóliában és Palesztinában a lakosság a tengerpart vidékére költözött, a szárazföld belseje nagymértékben elnéptelenedett. Erre az időre esik Kis-Ázsia nagyvárosainak, Ephesusnak, Antiochiának és Palmyrának a bukása is. Prokopios bizánci történetíró szerint az egykor virágzó észak-afrikai városokat: Leptis Magnát és Ptolemaiszt „nagyrészt homok borítja”, lakói pedig elhagyták „a szélsőséges vízhiány miatt”.
A Birodalom meggyengült, a nyugati gótok 410-ben kifosztották Rómát, a vandálok végigvonultak valamennyi nyugati provincián, és 429-ben a római Africában álltak meg. A burgundok 443-ban Savoyán, a frankok az Alsó-Rajna, az alemannok a Felső-Rajna vidékén telepedtek meg. A krízis az 5. században tetőzött, amit jelez, hogy az utolsó nyugatrómai császárt, Romulust Augustulust (475–476) egy germán hadvezér megfosztotta hatalmától.
Arábiában 600 körül olyan településeket hagytak el, ahol korábban a leleményes öntözőrendszerrel (qanat) történt a földek megművelése. A kedvezőtlen klíma miatt a hagyományos települések lakói elvándoroltak, a sivatagi életmódhoz szokott arabok pedig terjeszkedtek, ami az iszlám elterjedését is jelentette.
Római kutak, ciszternák, vízvezetékek
Traianus császár uralkodása idején a vízvezetékek felügyelője Julius Frontinus volt, aki a következőket írja:
“A rómaiak négyszáznegyven évig beérték olyan vizek használatával, amelyeket helyben találtak, a Tiberis, a források és a kutak vizével. Később azonban már 18 forrás vizét vezették 12-70 km-es távolságról magas vízvezetékeken, mintegy 580 km hosszú rendszereken át a városba." Az császárkori Római Birodalom idejéből részletes leírások állnak rendelkezésünkre: több száz km távolságból is vezettek vizet Rómába. A helyi csatlakozó vezetékeken -és egy fogyasztásmérő csövön- keresztül juttatták be a házak udvarába. A helyi vezetékek ólomból, a mérővezetékek rézből készültek. Az ókori Rómában és a Római Birodalom más városaiban is a vízvezetékrendszerek csöveit ólomból (esetleg agyagból) készítették, ez volt az ólom legfontosabb felhasználási területe. A magasvezetékek miatt víztornyokat nem, vagy csak alig építettek, pl. Pompeiiben.
Útcai vízvezeték (https://www.dailymail.co.uk/sciencetech/article-4800450/People-Pompeii-POISONED-drinking-water.html)
Ólom vízvezeték (https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Lingotes_ARQUA.jpg)
Bronz elzáró szelep, római kori, ritka lelet
Pompeii víztorony, elvi rajz, mai fénykép. Az ólomtartályos víztorony építése kivételesnek mondható a Birodalomban
(https://blog.msc-sahc.org/seismic-assessment-of-ancient-water-towers-in-roman-pompeii/)
Szifon: a tárolók között zárt ólomcsövek voltak (https://engineeringrome.org/the-water-system-of-ancient-rome/)
Római nyitott vízvezeték (https://www.jw.org/hu/konyvtar/folyoiratok/g201411/romai-vizvezetekek-epitese/)
Pont du Gard alsó szinten úttal (Nimes, Gallia, https://simple.wikipedia.org/wiki/Aqueduct)
A leggazdagabb polgárok közül néhányan -állami kitüntetésként- jogot kaptak az ingyenes vízellátásra. A városokban és községekben a vízvezetékekből folyó tiszta víz látta el az iparágakat, például a festőmanufaktúrákat, a malomipart. A használt víz, és a vízfelesleg a dísz- és veteményeskerteket táplálták. A vízvezeték vizének engedély nélküli vidéki elterelése a mezőgazdaságban a vegetációs időszakban gyakran előfordult, és ritkán vonták felelősségre az elterelőket, mert ez segített alacsonyan tartani az élelmiszerárakat; a mezőgazdaság volt Róma gazdaságának és gazdagságának az alapja.
Róma vízvezeték rendszere
Vízvezetékek a Nápolyi-öbölben
(https://www.watermuseums.net/campaigns/valuing-ancient-water-cultures/roman-aqueducts/)
Róma első vízvezetéke (i. e. 312) épült, a város marhapiacán lévő szökőkutat, itatót látta el vízzel. Az i. u. 3. századra a városnak tizenegy vízvezetéke lett, amelyek a több mint egymilliós lakosságot egy vízpazarló gazdaságban is el tudta tartani, a víz nagy része a város számos nyilvános fürdőjét is ellátta. Az egész Római Birodalomban a városok a közérdek alapján tárgyaként finanszírozták a vízvezetékeket: "egy drága, de szükséges luxus, amelyre mindenki törekedhetett és törekedett is." A legtöbb római vízvezeték megbízhatónak és tartósnak bizonyult; néhányat a kora újkorig fenntartottak, és részben még ma is használnak. A vízvezetékek tervezésének és építésének módszereit Vitruvius jegyezte fel a De architectura című művében (i. e. 1. század). A vízvezeték-építészet nevezetes példái közé tartoznak pl. a segoviai vízvezeték tartóoszlopai és a konstantinápolyi vízvezetékkel táplált ciszternák.
Segoviai magas vízvezeték
A Philoxenosz-ciszterna
(Isztambul, https://en.wikipedia.org/wiki/Cistern_of_Philoxenos)
A háztetők a belső udvarok befelé lejtettek, a hol kis ciszternákban, medencékben gyűjtötték az esővizet, minden udvarban. Az éghajlat melegedésével a magas vízvezetékek vize segített a vízellátásban az aszályos időszakokban.
Római villa Szerbiában
RÓMAI KORI VÍZIMALMOK
A rómaiak rögzített helyzetű vízimalmokat és hajómalmokat is építettek. A taposó malmokat kövek emelésére használták, nem közismert. Az úgynevezett „görög vízimalmok” vízszintesen forgó vízkerekéhez függőleges tengely tartozott, ezzel szemben a római malmok vízkereke függőleges volt, a tengelye volt vízszintes. A görög malom volt a korábbi, egyszerűbb szerkezet, de csak nagy vízhozamú vízfolyások mellett lehetett működtetni, ott is csak kisebb méretű malomköveket volt képes meghajtani. A római malom szerkezete bonyolultabb volt, mivel a vízkerék a tengelyére merőleges malomkerék-tengelyt fogaskerék-áttétellel hajtotta. Különösen nagy és bonyolult volt a Franciaországban, Arles közelében feltárt 2. századbeli római kori barbegali akvadukt vízimalmok rendszere.
A római hierapolisi fűrészmalom vázlata. A legkorábbi vízimalom és gép, melybe forgattyús tengelyt és hajtórudat építettek (https://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%ADzimalom)
Aqua Claudia építése 38–52 között taposómalommal, csörlővel
A taposómalom vagy taposókerék (mókuskerék) az emberi erővel hajtott malmok egy fajtája, kevéssé ismert, de a korban a 19. századig gyakran használt római gép (https://hu.wikipedia.org/wiki/Tapos%C3%B3malom) volt. A taposómalom legfontosabb része a taposókerék, gyakran ezt is taposómalomnak nevezik. A taposókerék eredete ismeretlen. Első ábrázolása Szirakuzából, első írásos említése az i. e. 3. századból való, a görögök és a rómaiak is használták. (Az egyiptomiak nem használták, a nagy köveket fordított "V" alakú, kétlábú emelőkkel rakodták.) A középkori nagy templomépítkezések ismert gépei voltak a taposókerékkel hajtott daruk. A 15. századra Európa összes nagyobb bányájában alkalmazták a taposókerékkel hajtott emelőgépeket, a nagy templom- és várépítkezéseken, valamint a tengeri kikötőkben is emberi meghajtású darukat használtak.
A RÓMAI FÜRDŐK ÉS TŰZOLTÓK SZIVATTYÚI
Számos -több mint tíz- bronzból, ólomból, bőrből (a szelepekhez szükséges) és fából készített szivattyút találtak, főleg a Birodalom É-i területein. Az alapkoncepció egyszerű: egy dugattyús hengert megtöltünk vízzel; ami a vizet egy csövön keresztül magasabb szintre nyomja. A hengerhez két visszacsapó szelep szükséges; egy a bemenetnél és egy a kimenetnél. Az elképzelést Alexandriai Ctesibiusnak (i. e. 270 körül) tulajdonítható. Három ókori szerző - Philón, Vitruvius és Héró - írja le az erőszivattyút. Azt mondják, hogy különálló, egymáshoz illesztett fémdarabokból készült, ketten pedig azt állítják, hogy bronzból készült.
A szivattyú elvi rajza (Rajzolta R. Spain, https://books.openedition.org/pcjb/405)
Erőszivattyú általános felépítése, a háromdimenziós nézeten a szivattyú hátulról látható.
1. Blokk; 2. Henger; 3. Ólombélés; 4. Dugattyú; 5. Dugattyútömítés; 6. Beömlőszelep-ülés; 7a. Jobb bemeneti szelep; 7b. Bal bemeneti szelep; 8. Kilépőnyílás a hengerből; 9. Vízszintes csatlakozójárat; 10. Függőleges csatlakozójárat; 11. Szeleptér; 12a. Jobb kimeneti szelep; 12b. Bal oldali kivezető szelep; 13. Kivezetőcsatorna; 14. Szállítócső; 15. Csatlakozócső; 16. Dugók.
1. Blokk; 2. Henger; 3. Ólombélés; 4. Dugattyú; 5. Dugattyútömítés; 6. Beömlőszelep-ülés; 7a. Jobb bemeneti szelep; 7b. Bal bemeneti szelep; 8. Kilépőnyílás a hengerből; 9. Vízszintes csatlakozójárat; 10. Függőleges csatlakozójárat; 11. Szeleptér; 12a. Jobb kimeneti szelep; 12b. Bal oldali kivezető szelep; 13. Kivezetőcsatorna; 14. Szállítócső; 15. Csatlakozócső; 16. Dugók.
(Rajzolta R. Spain, https://books.openedition.org/pcjb/405)
VÍZEMELŐ KEREKEK
A rómaiaknál a vízemelő kerék legrégebbi típusa a tympanum, a görögöknél tympanon (vagy tympanion, azaz "dob" vagy "tamburin") néven volt ismert. A vízkerék nagy mennyiségű vizet tudott felemelni, de csak a kerék átmérőjének kevesebb mint felére tudta megemelni. A dobhoz hasonlított, deszkákkal körülvett üregből, fakeretből állt. A belsejét általában nyolc részre, ék alakú rekeszekre osztották, amelyek falait szurokkal vagy viasszal tömítették. A kerék függőleges síkban forgott, és egy erős vízszintes tengelyre volt szerelve. Az vízikerekek meghajtásához a kerék kerületén taposó embereket (általában alacsony rangú rabszolgákat vagy elítélt bűnözőket), vagy egy derékszögben csatlakoztatott fogaskerékhez erősített teherhordó állatokat alkalmaztak. Ahogy az egymást követő rekeszeket a kerék alján lévő vízbe merítették, a kerék peremén lévő, egymástól egyenlő távolságra lévő nyílásokon keresztül töltődtek fel. Amikor az egyes rekeszek elérték a tengely vízszintes szintjét, a víz a kerék tengelyében, a rekesz oldalfalainak végpontjánál lévő kör alakú lyukon keresztül egy vályúba ürült.
A noria kifejezést olyan eszközökre használják, amelyek a mozgó víz erejét használják a kerék forgatására. Al-Dzsazari híres könyve a mechanikai eszközökről például a vízzel hajtott kereket és számos más típusú, állatok által hajtott vízemelő eszközt a saqiya általános kifejezés alatt csoportosítja. Spanyolországban a noria kifejezést használják mindkét keréktípusra, akár állatokkal, akár vízáramlással hajtják őket.
Magas vízvezeték és vízikerék
(http://www.romanaqueducts.info/aquasite/foto/noria-hama.jpg)
Magas vízvezeték és vízikerék rajza
(http://www.romanaqueducts.info/aquasite/foto/noria-hama.jpg)
Magas vízvezeték és vízikerék, a kerék felerősítése
(http://www.romanaqueducts.info/aquasite/foto/noria-hama.jpg)
A vízerővel forgatott vízikerekek (például a Cordobában található Albolafia, először Iránban, ahol al-Muqaddasi környékén számos vízikereket írnak le az Ahwaz folyó mentén. Szíriában, Hama városában még ma is nevezetes látványosság az Orontes folyó mentén a 20 méter átmérőjű, 120 rekesszel felszerelt kerék, amely egy kőből készült vízvezetékbe ürül. A Tajo folyóból a Toledo melletti Talavera de la Reina folyóba szállított a vizet. Két típusa létezik: rekeszes peremmel, vagy kis edényekkel (fából készült vödrök vagy fazekak) ellátott peremmel szerelt.
Vízemelő kerék, vödörsoros változat
A lapátos vízemelő kerekek már az i. e. 4. században megjelentek az ókori Egyiptomban, és a hidraulikus noria is megjelent az i. e. 4. századra Egyiptomban, a saqiyah-t pedig egy évszázaddal később találták fel. Ezt támasztják alá a faiyumi régészeti leletek, ahol a vízikerék legrégebbi régészeti bizonyítékát találták meg, egy saqiyah formájában, amely az i. e. 3. századból származik. Egy szintén a Faiyumban talált, i. e. 2. századból származó papirusz említést tesz egy öntözésre használt vízikerékről, egy Alexandriában talált, i. e. 2. századi freskó egy rekeszes saqiyah-t ábrázol, és a rodoszi Callixenus írásai említik a saqiyah használatát a Ptolemaiosz Királyságban IV. Ptolemaiosz Philopator fáraó uralkodása alatt, az i. e. 3. század végén.
Vízemelő kerék, alsó hajtású, vedres (https://www.machinerylubrication.com/Read/1294/noria-history)