A Tywi coraclet ma is használják. Fűrészelt fűzfa lécek, csavart mogyoróból készült bőr hordszíj használata jellemzi, nincs fonott félkör alakú erősítő szalag, mint amilyen a Teifi korákulum farában található. A Tywi coracle hagyományos felépítése kőrislécek és szőtt mogyoróvessző test felhasználásával készült. A hosszanti és keresztirányú lécek száma egyenlő volt (7 mindkét irányban), két átlós léc elsősorban az első négy keresztléccel volt összefonva a csónak elején. Az ülést szilárd válaszfal támasztotta alá. A lazac és a sewin (tengeri pisztráng) halászata hálóval történik. Folyamatban van egy kérelem az Európai Uniótól annak érdekében, hogy a Tywi, Teifi és Taf folyókból halászott varrók és lazacok oltalmazott földrajzi jelzéssel kapjanak. (A Taf folyó, Ny-Anglia, azon kevés folyók egyike, ahol a coracle-halászat engedélyezett volt. A hagyományos építési mód szerint almafát használtak a lécekhez, a tartóssága miatt. A borítása bitumenes vászon volt.) A halászat egy speciális hálóval történik, amelyet a folyásiránnyal szemben két kő között húznak ki.
A kajak (https://en.wikipedia.org/wiki/Kayak) egy kicsi, keskeny csónak, amelyet egy jellemző, hosszú, duplatollú lapát hajt. A kajak szó az inuktitut qajaq szóból származik. A kajakot először a bennszülött aleut, inuit, yupik és valószínűleg ainu emberek, vadászok használták a világ szubarktikus régióiban. A brit angolban a kajakot egyfajta kenunak is tartják. Számtalan különböző típusú kajak létezik. A hagyományos kajaknak van egy zárt fedélzete és egy vagy több űlése, mindegyikben egy utas vagy kajakos ül, ami megkülönbözteti a járművet a nyitott fedélzetű kenutól. A fedélzet megakadályozza, hogy a hullámok vagy a fröccsenő víz bejusson a csónakba.
A kajakok nagyon eltérőek az anyagok, a hossz és a szélesség tekintetében, egyes kajakokat, például a verseny kajakot gyorsnak és könnyűnek tervezik, míg másokat, például a vadvízi kajakot erősnek és manőverezhetőnek tervezték.
Más kialakítások közé tartoznak a vízi járművet körülvevő felfújt légkamrák; az egytestű hajótest ikertestekkel való helyettesítése; és a kézi lapátok lecserélése más emberi hajtású meghajtási módokra, mint például a pedállal hajtott propellerekre és a „flipperekre”. Egyes kajakok külső hajtóerőforrásokkal is fel vannak szerelve, például vitorlával.
A csónakokkal a Jeges-tenger, az Atlanti-óceán északi részén, a Bering-tengeren és a Csendes-óceán északi részének szárazföldi tavain, folyóin és part menti vizein vadásztak. Az első kajakokat varrott fóka- vagy egyéb állatbőrökből építették, melyeket fára vagy fára feszítettek ki. bálnacsontváz keretre. (A nyugat-alaszkai bennszülöttek fát, míg a keleti inuitok bálnacsontot használtak a fák hiánya miatt). A kajakokról úgy tartják, hogy legalább 4000 évesek. A legrégebbi megmaradt kajakokat a müncheni Állami Néprajzi Múzeum észak-amerikai részlegében állítják ki, a legrégebbi 1577-ből származik. A szubarktikus vadászaok sokféle csónakot készítettek különböző célokra. Az Aleut baidarka dupla vagy három üléses kivitelben készült, vadászatra és utas- vagy áruszállításra. Az umiak egy nagy, nyílttengeri kenu, 5,2-9,1 m (17-30 láb), fókabőrből és fából készült, eredetileg egytollú lapátokkal evezték, és jellemzően egynél több evezővel rendelkeztek.
A "kajak" szó "férfi csónakot" vagy "vadász csónakot" jelent, mindegyiket maga a vadász építette, és szorosan illeszkedett a méretéhez. Az evezős tuilikot viselt, egy olyan ruhadarabot, amelyet a kajak peremére feszítettek, és húzózsinórral lezárták a kajak, a csukló és a csónaktető szélén. Ez lehetővé tette, hogy az "eszkimó forduló"-t, a borulás utáni átfordulást, különösen mivel kevés inuit tudott úszni; vizük túl hideg ahhoz, hogy egy úszó sokáig életben maradjon.
*
A természetben ásbványként megtalálhatóak a bitumen (pl. az Eufrátesz menti Hinél van egy bitumen tó) és az aszfalt. Fent az irodalomból nem derül ki egyértelműen, hogy bitument vagy fakárányt, esetleg szén-szurkot használnak-e É-n? A nyírfakátrány előállítás É-n több tízezer éves hagyomány.
A fa száraz lepárlásával kaphatóak: faszén. a folyékony faszesz, kátrány. és a légnemű: fagáz (részben éghető) szén-monoxid, hidrogén, metán, szén-dioxid, nitrogén keveréke. A fa száraz lepárlásánál a fát zárt térben, oxigéntől elzárva. 430 °C-ig hevítik.
A fa lepárlásának hagyományos módja az erdei szénégetés. A hasábokra darabolt fát szabályos rendben szorosan egymás mellé és egymásra állítgatják, lehullott falevelekkel, majd földdel betakarják, ez a boksa. Belsejében üreget hagynak, amit gyúlékony anyaggal, forgáccsal, fahulladékkal töltenek ki. A boksát a tetején gyújtják be, é s a fa lassan, füst nélkül, gőzölögve, 8–12 napig izzik, majd eloltják. Az elkészült faszenet zsákokba töltik. Régen kovácsok, lakatosok, bádogosok fémek izzításához vásárolták, és ezzel fűtötték a régi vasalókat is. A boksaágetésnél faszenet állítanak elő, a fa többi alkotórésze veszendőbe megy.
Egy köbméter bükkfából (ami kb. 720 kg súlyú) közel 200 kg faszén nyerhető, továbbá labor körülmények között metanolt, ecetsavat, hangyasavat, gázokat, kátrányt is kinyerhetünk.
Egy köbméter bükkfa lepárlásával retortában (nem jön ki a kb. 700 kg!)
• 190–200 kg faszenet,
• 50–60 kg kátrányt,
• 30–38 kg ecetsavat,
• 11–12 kg metanolt állíthatunk elő.
Ha ásványszenet a levegő kizárása mellett erősen hevítünk, a benne levő víz és szénhidrogének gázalakban elillannak (szurokként lecsapódnak), és csak tiszta szén marad vissza. Az ásványszén legtöbb fajából így visszamaradó szén por alakú és tüzelésre alkalmatlan. A fekete kőszénnek egy fajtája, amelyet tapadó kőszénnek neveznek, a kiégetéskor megolvad rövid ideig, összetapad és a gázok elillanása után visszamaradó koksz fémfényű, kemény, az üveget is karcolja. Nagy égéshője miatt a legjobb tüzelőanyag fémkohókban.