Miért idegenkedünk és félünk az MI-től?
 
 
                                                                                                                                                                                                                                (2025 szeptember)
 
 
 
 
 
 
 
 
Általában miért félünk, tartunk, idegenkedünk az új dolgoktól?
MI válasz:  Bizonytalan helyzetek kerülése gyerekkortól kezdve tanult védekezés, a kiszámítható környezet kevesebb energiát igényel. Az ismeretlen helyzetek szorongást váltanak ki, mert nem tudjuk, hogy barátságosak vagy ellenségesek-e? Az új dolgok esetén, új helyzetekben nem tudjuk, hogyan lehet befolyásolni a jelenségeket, és mi a következménye az változásnak.
A régi, megszokott elhagyása veszteségélmény: akkor is, ha a változás pozitív,  a megszokott munkahely, kapcsolat vagy életforma elvesztése negatív élmény, ma a komfortzónából való kilépésnek nevezzük ezt a helyzetet. Hajlamosak vagyunk a mentális kényelmükhöz ragaszkodni, az új dolgok pedig kihívást jelentenek. A társadalom jutalmazza a stabilitást és a kiszámíthatóságot, ezért a változástól való félelem jutalmazott, tanult viselkedés.
Hogyan küzdhetünk meg az ismeretlentől való félelemmel? Megismeréssel: ha pontosan meghatározzuk a ismeretlent, lehetőleg lépésenként, akkor csökkentő a negatív hatás. 
 
Miért félünk és idegenkedünk a mesterséges intelligenciától, miért vagyunk óvatosak az MI-vel?
MI válsz: A mesterséges intelligenciával szembeni idegenkedésünk nem igazán a technológiával szembeni, hanem nen tudjuk, hogy mi a pontos jelentősége, hogyan befolyásolja a jelenünket, a jövőnket, nem tudjuk, hogy mit tud, és hogy mit fog tudni az MI. A fiatalok még tanulják a világot, kicsi a félelemküszöbük.
Tartani lehet tőle, hogy a cselekvőképességünket korlátozzák a gépek, amelyek gyorsabban, pontosabban vagy kíméletlenül hoznak döntéseket. A lehetőség, hogy az MI emberi felügyelet nélkül hoz visszavonhatatlan döntéseket – legyen szó munkáról, igazságszolgáltatásról vagy hadviselésről –, erősen nyugtalanító. A félelem és a döntések- alapja pedig a gépi megfigyelés is, adatvédelmi aggodalmakkal, pl. az arcfelismerés, az adatprofilozás. 
Az emberek nemcsak a munkahelyek elvesztése miatt aggódnak, hanem az egész életmódjuk elvesztése miatt, ha a gépek felülmúlják sok mindenben őket.
Aggodalmak merülnek fel azzal kapcsolatban is, hogy a mesterséges intelligencia erkölcsi döntéseket hoz (pl. az egészségügyben, oktatásügyben vagy a hadviselésben) emberi empátia vagy árnyalatok nélkül.
A média fenyegetésként festette le sokszor a mesterséges intelligenciát, ami rossz irányban alakította a közvéleményt. A gépek azt tudják, amire programozták őket: a lehetséges döntések halmazát mi határozzuk meg. Az MI még átláthatatlan, és túl gyorsan is fejlődik. Attól félnünk kell, hogy a gépeket valakik ellenünk használják, a félelem okozza a bizonytalanságot, különösen akkor, ha nagy a tét.
 
Nem kell tartani az MI-től? (https://hold.hu/holdblog/kijozanodas-az-ai-horrorbol-a-szilicium-kavet-ker/, dr. Jeney Csabától, rövidítve) Platón Phaidrosz-ában Szókratész elmesél egy történetet Thot-ról, aki az a vicces egyiptomi isten íbisz madárfejjel és írótáblával, aki feltalálta az írást és elvitte azt az egyiptomi fáraónak, Thamusz-nak. Thot azt állította, hogy az írás segít emlékezni a dolgokra. A fáraó azonban tiltakozott: az írás nem erősíti, hanem gyengíti a memóriát, mert az emberek többé nem a saját emlékezetükre, hanem az írásra fognak hagyatkozni, és hogy a leírt szöveg csak látszat-tudás – amely a valóság illúzióját kelti. Aztán a könyvnyomtatás megjelenésekor azt tartották, hogy a túl sok könyv összezavarja az elmét és eretnekséghez vezet; a 18. században a villámhárítót sokan Isten akaratába való tiltott beavatkozásnak tekintették.
 
A 19. században a vasútról terjedt el, hogy 30 km/óra felett veszélyes az emberi szervezetre, idegösszeroppanást vagy „railway madness”-t okozhat, mert milyen az már, hogy a fák mennek, ráadásul hátrafelé? A „Red Flag Act” (1865, Egyesült Királyság) csak egy normál, bornírt angol törvény volt, előírva, hogy az önjáró gépkocsik előtt egy embernek kellett piros zászlóval gyalogolnia (városban 60 yarddal, vidéken 200 yarddal), figyelmeztetve a veszélyre. A kísérgetés harmincegy évig maradt érvényben, angol autóklubok a mai napig megemlékeznek erről a dátumról (lásd Emancipation Run = London to Brighton Veteran Car Run, akkor indításként széttépték a vörös zászlót), és a megengedett sebességet felemelték 4 mérföld/óráról 14 mérföld/órára. 
 
És most mit látunk? Az ausztrál sajtó például arról ír, hogy az egyetemisták az AI-ra támaszkodva „kiszolgáltatják a gondolkodásukat”, ami „kognitív hanyatláshoz” vezethet. Más források a munkahelyek elvesztését hangsúlyozzák: a Business Insider szerint az AI akár az „entry-level white-collar jobs” – belépő szintű adminisztratív állások – 50 százalékát is megszüntetheti. A Financial Times még drámaibban fogalmaz: az AI-használat „az érvelési, memória- és problémamegoldó képességek hanyatlásához vezet”. És igen, sok bátorság van abban, ahogy a Szilícium-völgy sárba tiporja a szerzői jogokat egy bátor új világ ürügyén. 
Az AI-val kapcsolatos jövőképek sokszor olyan forgatókönyvekre épülnek, amelyekre a jelenlegi modellek még egyáltalán nem képesek. Egy ilyen az Általános Mesterséges Intelligencia (AGI), ami még nem létezik – „it’s still missing something” (Sam Altman) –, és jelenleg nincs sem modellünk, sem világos elképzelésünk arról, hogyan lehetne ilyet létrehozni. A mostani generatív rendszerek hajlamosak magukat kompetensnek „láttatni”, de valójában csak „heurisztikák zsákjai” (bags of heuristics – vagyis szabályok struktúra nélküli halmaza), csak beszélni tudnak jól, valahogy úgy, mint a Mátyás királynál jelentkező szerzetes, orator perpetuus, aki akármilyen hosszú szónoklatot tud írni akármilyen témáról. Sokszor inkább marketingfogásnak látszik, mint valódi, strukturális áttörésnek. Az olyan történetek sem segítenek, hogy valakit kirúgtak a Google-től, mert „belehabarodott” egy tudatosnak vélt modellbe, ami  inkább a pszichés zavar esete, semmint technológiai áttörés.
Hallani lehet arról, hogy a modellek „stratégiailag” módosítják a válaszaikat. Valójában nincs stratégia: ha a tréningadatok és a felhasználói promptok abba az irányba tolják, hogy megfeleljen, akkor aszerint fog viselkedni. A „viselkedési” heurisztika a nyelvi mintákon keresztül épül be, az implicit „viselkedéseket”  megtanulja, pl. megtanul hazudni (= hamis állítás) is, hiszen mi rendszeresen hazudunk, ha kell, ha nem-, és a hamis állításoknak van egy követhető mintázata a nyelvben. A  szintaxist kiválóan javítja: az AI-forradalom felértékeli az emberi szemantikus tudást.  
Tudományos példa is van: ha egy alapvetően „kedves” modellt újra tanítunk hacker exploitok-kal (rosszindulatú kódot tanítunk), akkor a beállítottsága teljesen más irányba sodródik, ami a gépnek a nyelvi statisztikák szerint „logikus” tanulás. Ami ma valóban veszélyes, az ma az elektromos áram ára, és arra is vannak evidenciák, hogy bár jelenleg a USA GDP-növekedés nagyobb részét az AI adja, de talán csak egy buborékot fúj (!).
 
 
Az ismeretlentől való félelem időfüggése 
A gyerekek, természetüknél fogva felfedező hajlamúak, ami a tanulásnak és fejlődésnek az alapvető eleme. Az ügyesebb, bátrabb kisgyerekek számára több a pozitívan végződő próbálkozás, ami önmagában kialakítja és megerősíti a kísérletezés önjutalmazó természetét. Az kevésbé ügyes, bátortalan kisgyerekek számára több a negatívan végződő próbálkozás, amiért bátorításra, segítségre van szüksége. A környezet jutalmazása, büntetése erősen befolyásolják a sikerélményeket, a tapasztalatokon túlmenően. A kísérletező tanulási folyamat vége az, hogy az új dolgok kipróbálásához társított negatív érzések védelmi mechanizmusként megakadályozhatják, hogy a gyerek később vállalkozószellemű legyen. Ahogy idősebb lesz, a tapasztalatok is visszafogják az ismeretlen kipróbálásától, a múlt tapasztalataira támaszkodik, azokat használja fel a döntések meghozatalánál. Ismeretlen helyzet esetén hiányoznak azok a tapasztalatok, melyek alapján döntenie lehetne, ezért megpróbálja elkerülni a cselekvést, amit félelemnek nevezünk. Ugyanakkor a komfortzóna hamis biztonságérzetet nyújt, mert rontja a környezethez való alkalmazkodóképességet. Mindig is volt a környezetnek szerepe az egyén teljesítményének elismerésében, de ma a kommentek miatt új szerepet kapott az internetes társadalom. A következmény: eleget tenni a netes kihívásoknak, és a torz személyiségfejlődés, ami már tragédiákhoz is vezetett. A jobbik eset a belső kényszer, ha valaki tökéleteset akar alkotni, és inkább el se kezdi. Jó példa amikor hiányos nyelvtudással valaki némán hallgat, de aki -ha hibásan is- beszél, gyorsabban megtanulja a nyelvet.
A kutatások szerint az ember sokkal jobban fél egy bizonytalan végkifejlettől, mint egy előre ismert negatív eredménytől, ezért próbálkozunk kis lépésekben ismeretlen környezetben, adaptációnak nevezzük. Tudatosítani kell, hogy ismeretlen a környezet, és felmérni a lehetséges kockázatokat, esetleg próbalépésekkel, továbbá nem árt némi elszántság. Idősebb korban csökken a vállalkozószellem, a kockázatvállalás, a jobb előrelátás segít a sikerekben, mert kevesebb az ismeretlen.