Az első mólóval épített kikötő (I.e. 2570 körül), móló, Wadi el-Jarf tengerparti része, sok kőhorgonyt is találtak a tengerben (https://honorfrostfoundation.org/category/egypt-projects/)

Az amorita Ugarit állam, volt azonos nevű város és kikötő is (Wikipedia)

.

 Egyiptomi kikötői falikép, III. Thotmesz  egyik hivatalnokának sírmelléklete

(Kákosy, 3, 47.o., https://bencsik.rs3.hu/?Itemid=237)

 

Avarisznak három kikötője volt (4)

Alexandria tengeri kikötőjét a Pharos-sziget védte természetes hullámtörőként, és egy mesterséges gát kötött össze a szárazfölddel. A Pharost az ókori világ hetedik csodájának számító világítótorony tette híressé. A 120/140 méter magas építmény II. Ptolemaios Philadelphos (i. e. 283-246) idején épült. Bár a szakirodalomban régóta vita folyik arról, hogy mikortól funkcionált ténylegesen is világító toronyként, annyi bizonyos, hogy a A római korban fénye már 50 km-ről mutatta az utat a hajósoknak.
A Pharost a 10. században már jelentősen károsította egy földrengés, de csak a 15. század végére tűnt el véglegesen az öbölben, amíg 1994-ben Jean-Yves Empereur expedíciója fel nem fedezte alapjait. A Pharost és a szárazföldet összekötő mesterséges gát kettévágta Alexandria tengeri kikötőjét: a keleti Nagy Kikötőre és a nyugati Eunostos-kikötőre.

Alexandria tengeri kikötője nem közvetlenül a Nílus-deltában feküdt, így a folyami hordalékkal történő feltöltődés nem okozott problémát. (A Mareótis-tó nyugati részének leghíresebb mesterséges kikötője volt Taposiris Magna, ahol egy olyan világítótorony állt, amelyet a Pharos kicsinyített másolatának tartanak a kutatók. A téli időszakban a tengeri hullámverés is keleti irányban vitte el a hordalékot,  így Alexandria tengeri kikötője nem volt veszélyben.)

Alexandria kikötőjének méretei is lenyűgözőek: a nyugati (Eunostos) kikötő 300 hektár, a keleti (Megás Limen) pedig 350 hektár területet foglalt el. (Összehasonlításul: Ostia kikötője a traianusi bővítések után 110 hektár területre terjedt ki.) 

MINÓSZI CIVILIZÁCIÓ KIKÖTŐI (i.e. 2000 - i.e.1450 között) 

Knoszosznak nem volt saját kikötője, a 6-7 km-re fekvő Amniosz volt a kikötője, és a további minószi kikötőkről nincsenek részletes leírások. A Santorini szigetén fekvő Akrotiri tengeri foknál talált freskó alapján voltak az Akrotiri-i kikötőben épületek is. Mélosz szigetére jártak obszidiánért már a fahajók építése előtt is, nádhajókkal. Egyiptomba, a görög szárazföldre, Ugaritba, Ciprusra, a Deltába nyersanyagot, fegyvereket, textíliákat, fémvázákat, ivócsészéket, valamint finomkerámiát vittek-hoztak. (G. Barraclough, N. Stone: The Times Atlasz - Világtörténelem. Akadémiai Kiadó, 66. o. (1992)) A távoli hajóutak expedíció jellegűek voltak, a nem rendszeres kereskedelmi járatok voltak.

Föníciai és hükszosz kikötők

 Fönícia nevű államalakulat soha sem létezett. Nehezen, de az egymással is rivalizáló kikötőállamok együttműködése kialakult III. Thotmesz hódításai után, Türosz kikötőben gyűjtötték az Egyiptomnak fizetendő adót a föníciai kikötők, a Melquart templomban (a templom a föníciai-pun kereskedelmi birodalom közponja volt). A III. Thotmesz előtti időkben is, az i.e. a 2600-as években már Bübloszig egyiptomi felségterület volt Levante. III. Thotmesz (i.e. 1458 - 1425) hozta létre az egyiptomi haditengerészetet, hivatásos flottát építtetett Bübloszban, adófizetővé tette Levantét. Az ő idején honosodott meg az üvegipar, az üvegtömbök készítése Egyiptomban. 

UGARIT

Még az i.e. 1700-as években lendült fel az É-i Ugarit ciprusi rézkereskedelme, Ugaritot Egyiptom nem foglalta el, de adót fizetett Egyiptomnak. Ugaritot a fémkereskedelem a kor legnagyobb kikötőjévé tette. Egyiptom és a Kréta szigete voltak a legnagyobb kereskedelmi partnerei a tengeren. Ugarit kikötője kotort, természetes kikötő volt, kb. 120 sólyával, 120 hajót tudtak egyszerre építeni, javítani (más forrás szerint 170-et). Ugarit mellett volt a Hazzi hegy, ahová az első Baál-templomot építették, innen figyelték a hajók érkezését. A templom adományokat, gyakran kőhorgonyokat is kapott, a hajók szerencsés megérkezésekor. A fémeket nyers öntvény (kb. 30 kg-os ingót, melynek minősége a nagyságával nőtt) alakban szállították. A szárazföldön szamárkaravánokkal, a szamarak oldalán, gyékényzsebekben, ezért voltak nyersbőr alakúak. I.e. 1850-tól ónhiány volt Mezopotámiában, mert a Taurus hegyi Kestel-i ónbánya kimerül. Az Assuron keresztül, kb. 60 éven át érkező afganisztáni ónkaravánokat, - ez a nevezetes Óasszír karavánút, bár ilyen nevű birodalom nem létezett-, az amorita I. Samsi-Adad szervezte, de csak további 40 évig működtek, a becslések szerint évi 1.5 tonna ónt importáltak. I. Samsi-Adad halála után rövid időre, aztán le is állt az út, majd az afganisztáni ónkereskedelem Hammurápi kezébe került.

Ugarit-i hajók szállították a rezet Ciprusról, olcsóbb volt mint az anatóliai réz. Egyiptomba bronz öntvényeket vittek eladni a ugariti-hükszosz kereskedők és van rá bizonyíték, hogy megtanították a bronzöntést is az egyiptomiaknak. Egy másik, és a hajóépítés szempontjából fontos felismerésük volt, hogy az Ugarittól néhány kilométerre délre fekvő ( a mai Latakia területén) fekvő aszfalttó bitumenjével szigetelték a hajóik és a házaik alját. 

Hükszósz birodalom i.e. 1600 -as években 

Más ugariti-hükszosz újításaik, amelyeket az egyiptomiak eltanultak, vagy egyszerűen megvásároltak: a vertikális szövőszék, gyapjúszövet, kerék, lant, a bíborcsiga festék, a bőr mellvért, sisak, ló vontatta kétszemélyes harci szekér, reflex íj, egyedi kerámia fajták, bronzművesség, az ugariti -és egyben az első- ábécé, üvegművesség, faszén használat, hajóépítés a keel nevű fenékgerendával. A Mári-i levelekből tudunk a lovak használatáról az 1700-as években, és küllős kerekű harci kocsikról. Figyelemre méltó, hogy a reflex íj, melynek két vége visszahajlított és ragasztott, számos ábrázoláson látható, gyártása igen komoly anyag- és szakismereteket feltételez. A vas használatának nincs nyoma, de ismerték a  viaszveszejtéses bronzöntést. Amíg a réz jól nyújtható, de puha, csak tőr készíthető belőle, addig a arzénbronz kovácsolása nehéz munka, a kovácsolástól megkeményedik, és így 60 cm-s kard készíthető a rideg arzénbronzból és kővésők. Az ugariti hajókat, kereskedőket szívesen látták, mert fát, olajat, bort, bíborfestéket, fémeket és új és ismeretlen iparcikkeket közvetítettek, amiért Egyiptom gabonával, arannyal fizetett, majd a hükszoszok letelepedtek több mint 150 évre. Avariszban, a hükszósz fővárosban (Nílus-delta) nagy kikötőt-erődöt építenek és raktárak, gabona tárolók, és több kikötő találhatóak a hükszosz időkből. A tengeri kereskedelem megmagyarázza a hükszoszok békés "beszivárgását" Egyiptomba.

Föníciai kikötők térképe és sok kis királyság a szárazföldön  (Wikipedia) 

A föníciai kikötők története egyben a föníciai civilizáció felemelkedése és a tengeri kereskedelmének kibontakozása. A föníciaiak kezdetben csak Kánaán északi részén éltek (a mai Ugarit, Szimirra, Arvad  -Szíria-, és Büblosz -Libanon- területén), később híres tengerészek és kereskedők lettek, akik hatalmi szerepet játszottak a Földközi-tenger medencéjében, az Atlanti-óceánra is kihajóztak, és kikötővárosokat is alapítottak. A hajófának alkalmas fenyőerdők meghatározóak voltak a kikötők alapításánál, továbbás a gabonatermesztés lehetősége: a távoli utakon vettek-arattak. Föníciai tengerjárók építéséről:

                                  Használtak már árboctartó oldalköteleket, a felső képen az első két evezősoros, döfőorros gálya, i.e. 700-ból

 Föníciai kereskedelmi és hadihajók 

Egy külső hossztartós- föníciai újítás- hajó újjáépítve, fenékgerendás, keeles, de gerinc nélküli hajó. Az ugaritiak találták ki a kívülre és a palánkok közé szerelt hossztartókat. Az egyiptomiak a fedélzet felett, tartókon átvezetett igen vastag hosszanti merevítő kötelet használtak.

ARVAD

 

Arwad egy erődített sziget volt (Wikipadia) 

 

III. Thotmesz egyiptomi fáraó Kr. e. 1450 körül ötödik hadjárata során elfoglalta a szigetet. Az i. e. 14. század közepéről származó Amarna-levelek jelentős kereskedelmi központként emlékeznek meg Arvádról, amelynek lakói amoriták voltak. A föníciai városállam i. e. 1200 körül, a tengeri népek támadása révén került ki Egyiptom befolyása alól. Arvád a tengeri kereskedelemben Türoszhoz (Tyre) mérhető fontosságra tett szert az i. e. 1. évezred első felében, és a szárazföldön is kiterjesztette a befolyását: északra a vagy hatvan kilométerre fekvő mai Dzsabláig, a szárazföld belseje felé pedig a vagy nyolcvan kilométerrel keletebbre levő mai Homszig. Az Alavita-hegység alacsonyabb déli vonulatai között a Baal-templomáról ismert Baotocecea részben a hajóépítéshez nélkülözhetetlen faanyag kitermelését biztosította. Ebben az időszakban Amrít volt a szigetlakók szárazföldi „elővárosa”. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Arv%C3%A1d)

 

UTICA, A LEGRÉGEBBI FÖNÍCIAI GYARMATI KIKÖTŐ, É-AFRIKÁBAN 

A legrégebbi föníciai és nyugati telep Utica, a kikötőt folyamatosan feltöltötte a Medjerda folyó. Utica-t  i.e. 1101 körül telepűlt,   (https://en.wikipedia.org/wiki/Utica,_Tunisia), majd később Kárthágó (i.e. 814), ami  szomszéd és iker-városa volt 40 km-re.  A folyó (https://en.wikipedia.org/wiki/Medjerda_River, a medrét folyamatosan változtatta. Olyan folyótorkolatokban kötöttek ki a föníciaiak, ahol volt édesvíz és partra lehetett futtatni hajókat. A kikötő helye:  https://en.wikipedia.org/wiki/Ghar_el-Melh.

I.e 814-ben talán nem engedték letelepedni a türoszi Didó herceget Uticaban, mert a kikötő már akkor is kicsi volt, tovább hajóztak és Karthágóban telepedtek le. A gyarmatosító Tyre-ieket Karthágó alapítása után a rómaiak punoknak nevezik, vallásukra Baal és Melqart kultusza a jellemző, később Apollo, Tanit (Anat) és Dionysus (ami trák eredetű) kultusza is.( https://hu.wikipedia.org/wiki/Ba%C3%A1l).  Baal az  Amarna-levelekben és az ugariti irodalomban Addu/Haddu viharistennel azonos. Dagan isten, valamint Él isten (a panteon feje) fiaként is megjelenik a nyugati sémi népeknél. Neve egy Ugarit közeli hegyről (Hazzi-hegy) ered, a későbbiekben a hegy ormát Baál hegyeként tisztelték. Az ugariti szövegekből tudható, hogy Baál, aki a hatalmas viharisten, legyőzi a tengeristent is.

 

Uticában és Karthágóban megtermett a tönkölybúza, a két és hatsoros árpa, a csicseriborsó (https://en.wikipedia.org/wiki/Cognomen) és a lencse is jó termést hozott, ha július-augusztusban volt egy kis eső és "csak" 34 fok, D-ről 1000 méter feletti hegyek védik. A hideg és száraz évek is voltak i.e. 1300 és i.e. 300 között,  az É-i gleccserek növekedtek, a cseppkövek pedig nem növekedtek. A hideg és száraz időjárás a Földközi-tenger medencéjében a létfontosságú gabonatermelésnek igen kedvezőtlen, Utica (és majd Kartágó) szerepe a gabonatermelésben felértékelődött. Közvetítő tengeri kereskedelmet folytattak. A városállamot megosztotta az arisztokraták két része, ami Uticára is jellemző volt: rabszolgatartó-földbirtokos és hajótulajdonos-kereskedő rétegek léteztek, a második réteg zsoldosokat alkalmazott. Utica (jelentése Óváros, Karthágó jelentése Újváros) lényegesen korábbi mint Karthágó. Régészeti emlékeket csak későbbről találtak, az i.e. 1100-s leletek talán a homok alatt vannak még. Karthágó 40 km-re fekszik az É-i Uticatól. (https://en.wikipedia.org/wiki/Utica,_Tunisia). I.e. 540-ig függetlenek voltak és rivalizáltak. Karthágó meghódította Utica-t, de előtte több mint fél évezredig erősen függtek tegymástól, kereskednek-rivalizálnak, így Uticát méltánytalanul elfelejtette a történelemtudomány. Leptis, Líbiában, Tripolitániumban volt az egyik első kereskedelmi telepük az i.e. 8. században, Karthágó fennhatósága alatt állt, de i.e. 515-ben a görögök elfoglalják.

 

ACRE

"Az első régészeti leletek a Neolitikum (kőkorszak, kb. i. e. 8000–4200) végéről valók, de az első jelentősebb város csak a kora bronzkorban alakult ki (i. e. 3300–2200). Az akkori város kikötőként és szárazföldi kereskedelmi csomópontként is funkcionálhatott, majd az i. e. III. évezred végén, s a kb. i. e. 2200–2000-ig tartó szünetet követően a II. évezred elején erődített kánaánita, amorita várossá bővült. A masszív sáncfal 150 holdnyi (kb. 0,6 km²) területet fogott közre. A tudósok erre a korszakra datálnak egy szenzációs régészeti leletet,  egy ezüst bikaborjút, melynek mérete kb. 10,2 cm*11,5 cm, s amely feltehetőleg Élt vagy Baált reprezentálja. Az egyiptomiak fennhatóság alatt volt i. e. 1550 körül és volt Ptah temploma. A Nílusi csata után a filiszteusok uralták, az öt nagy filiszteus város egyike. " (Wikipedia) 

ARVAD (ARADOSZ)

"Kb. 800m x 500 méteres sziget. III. Thotmesz egyiptomi fáraó i. e. 1450 körül, az ötödik hadjárata során elfoglalta a szigetet. Az i. e. 14. század közepéről származó Amarna-levelek jelentős kereskedelmi központként emlékeznek meg, Amurrú állam fövárosa és kikötője i.e. 1300 körül. I. e. 1200 körül elfoglalták a tengeri népek. Arvád a tengeri kereskedelemben Tyre-hez (Türosz) mérhető fontosságra tett szert az  i. e. 1. évezred első felében, és a szárazföldön is kiterjesztette a befolyását: északra a hatvan kilométerre fekvő mai Dzsabláig, az Orontesz folyó síkságáig, délre Beirúton túl, és a szárazföld belseje felé. Hajóépítése jelentős a korban, az Alavita-hegység alacsonyabb déli vonulatai között a Baal-templomáról ismert Baotocecea részben a hajóépítéshez nélkülözhetetlen cédrusfa volt található. Amrít  és Tartus voltak a szigetlakók szárazföldi települései." (Wikipedia)

Arvád  Szíria egyetlen szigete a Földközi- tengeren, Tartúsz kikötővárosánál, ami már a bronzkor óta folyamatosan lakott volt. Arvád nagyjából ovális, észak-déli irányba elnyújtott, mintegy 800 méter hosszú sziget, Tartúsz városától nagyjából 5, a tengerparttól pedig megközelítőleg 2,5 kilométerre nyugatra fekszik a Földközi-tengeren. Tartúsz  Szíria ma második legfontosabb kikötővárosa, Latakia (ahol az ugaritiak bitumen tava volt) után. A szigetet az i. e. 2. évezred elején a amoriták telepítették be. A Tripolisztól mintegy 50 kilométerre északra fekvő sziget egy kopár szikla volt, amelyet erődítmények és több emeletes házak borítottak. A sziget körülbelül 800 m hosszú és 500 m széles volt, masszív fallal körülvéve, és a szárazföld felé keletre egy mesterséges kikötőt építettek. A korai időkben kereskedelmi várossá fejlődött, mint a legtöbb későbbi föníciai város ezen a tengerparton. Az egyiptomi III. Thutmóse a szigetet elfoglalta az észak-szíriai hadjárata során (i. e. 1472, de Byblosban éptette a hajóit), és említést tesznek róla II. Ramszesz hadjárataiban az i. e. 13. század elején, az Amarna-levelek is említik, mint az amoritákkal szövetkezett a szíriai egyiptomi birtokok elleni támadásokban. A szomszédos Amrít (Tartúsz kikötővárosától hét kilométerre délre, az Amrít-patak két partján) fekszik. Az amríti tell első rétegei z i. e. 3. évezredből, az amurrúk idejéből származnak, de a várost magát valószínűleg a 2,5 kilométerrel nyugatabbra fekvő Arvád szigetének lakói alapították szárazföldi bázisként. A délebbi kereskedővárosokkal (Ugarittal és Büblosszal) vetélkedő Arvád a fénykorát Ugarit Kr. e. 1200 táján bekövetkezett bukása után élte.

 

BÜBLOSZ 

A régészeti leletek szerint a város területe már i. e. 5000 évvel lakott volt, a világ legrégebbi városának tekintik. I. e. 3000 éve már kikötő volt Bübloszban és i. e. 2800 körül városfal is magasodott, a közelében sumer enklávéket (telepeket) találtak. Büblosz a Földközi-tenger keleti részének legfontosabb fa lelőhely központjává fejlődött, és Egyiptommal nagyon szorosak voltak a kapcsolatai. Az Óbirodalom fáraóinak hajóépítéshez, tetőgerendákhoz, sírépítéshez és temetkezési rituálékhoz volt szüksége a cédrusfára és más faanyagra is. Cserébe Egyiptom aranyat, alabástromot, papiruszkötelet és lenvásznat küldött. Kb. i.e. 3000 -től folyamatos volt az egyiptomi jelenlét, favágó és katonai telep, kereskedelmi képviselet is volt Bübloszban (1), nem lehet egyszerű kereskedő telepnek tekinteni.

 

 

Büblosz kikötője 2016 -ban, az ókori várost átépítették több évezred alatt (https://lcf.lau.edu.lb/images/phoenician-byblos.pdf) 

 

 

 

Büblosz ásatási területe az ókori kikötő helyével (4)

Byblos és Ugarit az egyiptomi Óbirodalom régészeti maradványainak levantei központjai. A leletek között szerepelnek kőtálak a harmadik dinasztia idejéből, kő áldozati tál töredéke; vázatöredékek és más kisebb tárgyak a negyedik dinasztiából; valamint számos különböző királyi nevet, például Unis és I. Pepi nevét viselő edények és töredékek az ötödik és hatodik dinasztiából. Az egyiptomiak Ba'alat Gebal, "Byblos úrnőjének", egy helyi istennőnek a templomát Hathor egyiptomi istenségével egyenértékűnek tekintették.

A palermói kő egy sztélé, amely az Óbirodalom királyi évkönyveit ábrázolja. Az V. dinasztia végére datálható, és utalásokat tartalmaz egy, a Földközi-tengeren keresztül Szíriába irányuló kereskedelmi expedícióra. "40 (cédrusfával) megtöltött hajót" hoztak vissza Snefru uralkodása alatt, a Negyedik dinasztia idején. Bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a szíriai fakereskedelem, amely számára Büblosz fontos volt, a tengeren keresztül zajlott. Sahure fáraó idejéből egy alabástrom serlegen találták meg Sahure nevét. Az i.e. 1600-as évektől, a hükszosz időkben a bübloszi fennhatóságot nem mindenki tekinti egyiptominak, a kutatók amorita eredetű hükszosz fennhatóságúnak tekintik. A hükszosz időkig a Büblosztól É-ra fekvő területen volt csak amorita befolyás. Az i. e. 2. ezred második felében a szíriai Ugarit lett a közel-kelet legforgalmasabb kikötője, a ciprusi rézkereskedelem és az Egyiptomi kereskedelem lendítette fel Büblosz kereskedelmét. Amikor i. e. 1180 körül a Tengeri népek a szíriai Ugaritot lerombolták, Bübloszt is felgyújtották, de visszanyerte régi rangját. 

Egyik  legrégebbi föníciai lelet Ahiram király Bybloszban előkerült monumentális kőszarkofágja. A szarkofág fedelének peremén olvasható az első ismert, föníciai betűkkel írt felirat. A szarkofág keletkezési idejéről megoszlanak a vélemények. Egyes ikonográfiai elemei az i.e. 13. századi egyiptomi és hettita hatás alatt álló művészethez köthetők, mások a feliratot későbbre datálják. Az ugariti volt az első betűírásos ábécé, onnan került át Bybloszba, a föníciakhoz (https://en.wikipedia.org/wiki/Ahiram_sarcophagus), majd közvetlenül vagy közvetve a görögök és az etruszkok is örökölték.

Büblosz-i cédrusrönkök, papirusz sás szállítása Egyiptomba: a temetési Napbárkákat Bübloszból szállított cédrus rönkökből építették, a cédrusfából épített hajókat "bybloszi hajóknak" nevezték Egyiptomban. A hajózás a piramisok korában is a partok mentén történt, papirusznád hajókkal, éjszakára kihúzták a partra a hajókat. Az egyiptomi Napbárkák az első fahajók a Földközi-tenger környékén, csak kultikus célra használták e hajókat. Kb. az i.e. 3000 utáni években kezdték építeni őket, először tamariszkusz fából. A hajók építéséhez használt cédrusfa mennyisége kevés volt, az épület-födémgerendákhoz és koporsókészítéshez használt rönkök mennyisége volt a nagyobb. I.e. 2650 -től a piramis építéseknél is használták a cédrusrönköket. 30 -kovakő szerszámokkal dolgozó- favágó volt szükséges egy, néha több mint egy tonnás cédrusrönk az erdőből történt kivonszolásához, a cédruserdők magasan, 1500 méter felett voltak, Byblosznál kezdődtek és Ugarittól É-ra, az Amanusz hegységben is nőttek cédrusok. Az épületek szerkezetét a rönkök hossza határozta meg: hosszú, folyosó szerű termeket építettek, belső udvarokkal, a cédrusrönköket többségében tetőgerendaként használták. Tutajként, esetleg nádhajók mellé kötve szállították Avariszba- a Delta és Büblosz távolsága 500-600 km légvonalban, a Delta 250 km-s széles, és onnan végül a nagy hajóépítő műhelybe, Memphiszbe, ez további 200 km.

Összefoglalva: Az Egyiptomi Óbirodalom idején (i. e. 2686 körül - i. e. 2181) Byblos egyiptomi ellenőrzés alá került. A várost az amoriták lerombolták i. e. 2150 körül, az Óbirodalom bukása után keletkezett hatalmi vákuum idején. Az egyiptomi Középbirodalom (i. e. 1991 körül - i. e. 1778) megjelenésével azonban Byblos védőfalait és templomait újjáépítették, és a város ismét egyiptomi hegemónia alá került. I. e. 1725-ben az egyiptomi Nílus-deltai és a föníciai tengerparti városok a Középbirodalom felbomlásával a hükszoszok kezére kerültek. I.e. 1550-ben Egyiptom kiűzte a hükszoszokat, és hatékonyan védte a mitanni és hettita inváziókkal szemben. Ebben az időszakban virágzott újra a fakereskedelem. A bübloszi ábécé 22 mássalhangzóból állt, amely elég egyszerű volt ahhoz, hogy a kereskedők is használhassák. Az Egyiptommal való kapcsolat a 14. század közepén ismét megromlott, amiről a bübloszi királlyal folytatott amarnai levelezés tanúskodik. A levelekből kiderül, hogy Egyiptom képtelen volt megvédeni Bübloszt és területeit az amorita, majd hettita betörésekkel szemben. II. Ramszesz idején helyreállt az egyiptomi hegemónia Büblosz felett, ennek ellenére a várost nem sokkal később, i. e. 1195 körül az akháj Tengeri népek lerombolták. Egyiptom ebben az időszakban meggyengült, és az 1175- ös Nílus-deltai csata után jött létre Fönícia, és a virágzás és függetlenség időszakát élte át.

 

SZAREPTA

Kis település lehetett, valószínűleg megkímélték a tengeri népek. Szidon közelében volt a kikötője, később az egyiptomi és asszír feliratokban is szerepel. I.e.  701-ben Szancherib meghódította; i. e. 7. században Tyre birtokába került. 

SZIDON

A "Tengeri népek" után a filiszteusoktól szenvedett vereséget. A gyógyítás/gyógyulás/egészség föníciai istenének, Eshmunnak a vallási központja volt. (https://en.wikipedia.org/wiki/Eshmun) Később üveggyártásáról lett nevezetes. Szidontól D-re, a Tyre-i Vének Tanácsa irányította a kereskedelmet és a telepek alapítását. Valamennyi településen tisztelték Melqartot, Tyre főistenét. Melqart ibériai templomának oszlopait Heraklesz oszlopainak is nevezik. (https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A9rakl%C3%A9sz_oszlopai) Az i.e 13. század eseményeiről Homérosz és az argonauták története tudósít, amiből a görögök partközeli hajózása, kezdetleges csillagállás szerinti tájékozódás, a Földközi-tenger nyugati medencéjének és a Fekete-tengernek a kezdődő bejárása olvasható ki."

SZIMIRRA

"Szimirra (Sumur) Nyugat-Szíria jelentős amorita ókori települése, fontosságára uatl, hogy sok néven ismert. Az É- szíriai tengerparton Arvád (Tartúsz) és Ugarit között, az előzőtől északra 50, az utóbbitól délre 30 kilométerre terült el. Az i. e. 2. évezred egyik legfontosabb kereskedelmi kikötője volt. Palotát és sok ciprus és, helyi kerámiát találtak. A hükszoszok alatt és III. Thotmesz fáraó után, Ehnatonig Egyiptom befolyása alatt állt, majd hettita befolyás alá került. Földrajzi helyzetéből adódóan gyakran kellett védekeznie Byblosz vagy Amurrú támadásai ellen.

Az egyiptomi 18. dinasztia második felében instabil állapotok voltak Föníciában. Az Amarna-levelekben több is akad, amelyik Abímilki amurrúi király agresszióiról számol be. Amurrú vezetésével lázadás tört ki Büblosz ellen és Amurrúhoz csatolták a Szimirrát. Az egyiptomiak visszafoglalták a várost, de Aziru újra elhódította. Környékéről származhattak a sardanok, a szárdok lehetséges ősei.

A kádesi csata koráig bizonytalan jogállású volt, de a csata előtt inkább a hettiták hatalma érvényesült, annak ellenére, hogy I. Széthi fáraó több hadjáratot vezetett a térségbe. A kádesi csatát követően a hettiták  elhagyták a területet, a hettita-egyiptomi békeszerződésben lemondtak róla. Amikor egyiptomi fennhatóság alatt volt, akkor a várost katonai elöljáró vezette" (https://hu.wikipedia.org/wiki/Szimirra). A 9. században leégett.

 

TRIPOLI

A legkorábbi településnyomok I.e. 1400-as évekig vezethetőek vissza. Az i.e. 9. században a föníciaiak alapítottak itt várost és hamarosan a föníciai városállamok hármas szövetségének fővárosa lett. (A görög tripolis: három város jelentésű.) A szövetséget alkotó városállamok: Tyre, Tripolí, Arvad voltak. 

CÁDÍZ (GADÍR IBÉRIÁBAN, A MÁSIK LEGRÉGEBBI FÖNÍCIAI KIKÖTŐ NY-N, AZ AFRIKAI UTICA MELLETT)

A város Spanyolország délnyugati részén az Atlanti-óceán partján a Cádizi-öbölbe benyúló félszigeten fekszik. A várost Gadir néven a föníciaiak alapították. A név jelentése "falakkal körülvett város".  A félsziget egyik fontos kereskedelmi központja lett, melyet az ősi nyugat-európai városok közül a legkorábbinak tartanak. A hagyomány szerint Cádizt i. e. 1100 körül a föníciaiak alapították, de a legrégibb régészeti leletek az i. e. 9. századból valók. Később a görögök a várost már Gadeira néven ismerték, melyet a monda szerint maga Héraklész alapított. Ebből az időszakból a város legfontosabb emléke a föníciai isten Melkart temploma. Néhány történész a templom hatalmas oszlopait Héraklész oszlopaival azonosítja, Melkartot a görögök Héraklésznek tartották. (Wikipédia)

 

SZIMIRRA

"Szimirra (Sumur) Nyugat-Szíria jelentős amorita ókori települése, fontossága miatt rendkívül sok néven ismert. Az É- szíriai tengerparton Arvád (Tartúsz) és Ugarit között, az előzőtől északra 50, az utóbbitól délre 30 kilométerre terült el. Az i. e. 2. évezred egyik legfontosabb kereskedelmi kikötője volt. Palotát és sok ciprusi, helyi kerámiát találtak. A hükszoszok alatt és III. Thotmesz fáraó után, Ehnatonig Egyiptom befolyása alatt állt, majd hettita befolyás alá került. Földrajzi helyzetéből adódóan gyakran kellett védekeznie Byblosz vagy Amurrú támadásai ellen.

Az egyiptomi 18. dinasztia második felében instabil állapotok voltak Föníciában. Az Amarna-levelekben több is akad, amelyik Abímilki amurrúi király agresszióiról számol be. Amurrú vezetésével lázadás tört ki Büblosz ellen és Amurrúhoz csatolták a várost. Az egyiptomiak visszafoglalták a várost, de Aziru újra elhódította. Környékéről származhattak a sardanok, a szárdok lehetséges ősei.

A kádesi csata koráig bizonytalan jogállású volt, de a csata előtt inkább a hettiták hatalma érvényesült, annak ellenére, hogy I. Széthi fáraó több hadjáratot vezetett a térségben. A kádesi csatát követően a hettiták  elhagyták a területet, a hettita-egyiptomi békeszerződésben lemondtak róla. Amikor egyiptomi fennhatóság alatt volt, akkor a várost katonai elöljáró vezette" (https://hu.wikipedia.org/wiki/Szimirra). A 9. században leégett.

 

TYRE (TÜROSZ) 

Büblosz és Ugarit mellett a legrégebbi föníciai városállam, a azárazföldi Óváros közel i.e. 2000-ből, a két kis sziklaszigetre épített erődített Újváros kb. i.e. 970 -ből.  A Tengeri népek csak Tyrét (https://en.wikipedia.org/wiki/Tyre,_Lebanon és Klengel, 6) és É-n Szardeiszt, Anatóliában nem gyújtják fel, ezért az 1100-as években Tyre vezető szerephez jutott. Fönícia (Tyria-nak is nevezték) civilizációs jellemzői ugariti eredetűek (Ugarit felégetése után a K-i tengeri városállamokat is az akháj denyenek-danunák gyújtották fel), a krétai eredetű  akháj danunák folyamatosan támadták Levantét a tenger felől is, Türoszt már az i.e. 1300-s években is megostromolták (EA 151 jelű Amarna levélben Abilmilku, Tyre uralkodója, említi a fenyegető danunákat, akhájokat, akiknek a királya hirtelen meghalt, amivel elmúlt a veszély, mert a testvére békésebb volt), de az ostrom közben meghal a danunák királya. Az akhájok a Tengeri népek legerősebb népe, Ciprust és később Ugaritot is elfoglalták i.e. 1180-s években. 

 

 

Türosz (Újváros, Szur, i.e. 970-ben alapították) kikötői, a töltés hossza 750-800 méter (4)

 

A Melqart-kultusz régészeti bizonyítékai legkorábban Türoszban találhatóak, és elterjedt a Türosz által alapított föníciai kolóniákban. Melqart nevére hivatkoztak a szerződéseket szentesítő eskükben, minden új föníciai kolónián szokás volt Melqartnak, mint a tíriai kereskedők védelmezőjének templomot építeni: pl. Cádizban a Melqart-templom a föníciai megszállás legkorábbi emlékei közé tartozik i..e. 1100-ból. (A görögök hasonló gyakorlatot követtek Héraklész tiszteletére és fémoszlopokkal.) Karthágó egészen a hellenisztikus korszakig évente még a közkincstár 10%-ának megfelelő adót is küldött az istennek Türoszba. Türoszban Melqart főpapjának lenni a király után a második legfontosabb tisztség volt.

 

 

 

 

A falakkal védett Türosz (Újváros, Szur) kikötői (4)

 

Nagy Sándor támadásának idejétől ( i.e. 332) a Türosz Új- és Óvárosát összekötő földnyelv feltöltődött, eredetileg Új-Türosz  egy nehezen ostromolható sziget volt, amit hajókkal szállított ivóvízzel láttak el:

 

 

Türosz falai, erődítményei Nagy Sándor idején i.e. 332-ben

Tyre kevés emberrel és korának legmagasabb technikai színvonalán sokféle terméket (fém, fa, bőr, textil, üveg, épület anyagok, festékek, olaj, bor, bíborfesték) állított elő. Az előállítás módját és lelőhelyeiket titkolták. Könyvtár, raktár listák nem maradtak fent, csak vallási szövegek.     

Baál vallás, az ábécé, öntözés nélküli földművelés (gabona, szőlő, füge, olaj, len), fejlett ipar (kvarc üveg-fújás, textilfestés, hajóépítés), tengeri kereskedelem (faanyag, cédrus, fémek, bíborcsiga festék) jellemző. A vasgyártást tavi-mészkő segítségével, az átlátszó üveg készítését is a föníciaiak találták ki, a vasét talán a hettitáktól vagy a filiszteusoktól tanulták el. (Vízét Usu városból kapta.) Adódik a következtetés, hogy az amorita eredetű ugaritiak és flottájuk D-re menekültek, beleolvadtak a föníciai amorita-hurrita lakosságba. Az É-ra fekvő amorita Amurrú államban sok, korábban elmenekült hükszosz telepedett be, ők habiru (https://en.wikipedia.org/wiki/Habiru) néven is előfordulnak, hadviselt "obsitosok", jutott belőlük Föníciába is. 

Amurrú állam (https://hu.wikipedia.org/wiki/Amurr%C3%BA_(kir%C3%A1lys%C3%A1g) kikötője  Arvad (Aradosz néven is) volt, lakossága amorita, kisebb részben lótenyésztő hurrita, továbbá habiru. Byblosztól É-ra az i.e.1350-s években jön létre az Amurrú Állam, rövid tengerparttal, Arvad, Szimirra kikötőkkel.  Délről Egyiptom, III. Thotmesz, Keletről a hurrita Mittani állam, É-ról a hettiták szorongatták. 

(https://hu.wikipedia.org/wiki/Ugariti_%C3%A1b%C3%A9c%C3%A9). 

Az Amarna levelek alapján (https://en.wikipedia.org/wiki/Ushu) Tyre-ben az 1300-as években már voltak raktárak. Tyre sziklára épült iker-kikötő volt, Föníciát későbbTyriának is nevezték. Az 1100-as években kolóniákat alapítottak az Égei-tengeren, Cipruson (Didó az alapító, Cipruson Venusz kultusz), É-Afrikában (Líbiában és Tuniszban), majd Szicíliában, Máltán, Korzikában, Ibériában (Tartessus és Cadiz városok). Uticát i.e. 1101 körül alapították majdnem elsőként, Kárthágót i.e. 814-ben alapítják a Tyre-i  Pygmalion és Didó. Türosz kikötőt az i. e. 3. évezredben alapították egy, a szárazföldtől 630 méterre és 1,6 km hosszan elterülő szigeten. A szigetet  is egy keskeny természetes földgát kötötte össze a szárazfölddel, amit Nagy Sándor a város i. e. 332-es ostromakor szélesített ki mintegy 60 méteresre. Strabón szerint a városnak „két kikötője van: az egyik zárt, a másik, amelyet egyiptominak neveznek, nyitott”; az előbbi az északi, más néven „sidóni”, az utóbbi a déli kikötő volt. A légi fényképezés, továbbá a szárazföldi és tenger alatti kutatások nagyrészüket feltárták, főként az északi kikötőt. Tyrus a tengeri forgalom szempontjából a Mediterraneum legjelentősebb kikötővárosai közé tartozott. A déli kikötőt egy kb. 675 m hosszú és 7,5 m széles hullámtörő gát védte, belső oldalán széles teraszok terültek el, és legalább két bejárata volt. Ugyancsak itt voltak a száraz és vizes dokkok. A mólókon erős bástyák emelkedtek, védelmet nyújtva a kikötőben horgonyzóknak. Egy emberöltővel Strabón után Plinius nem túlságosan hízelgő leírást hagyott hátra a városról: „most ennek [a városnak] minden előkelősége a csigákban és a bíborban van”, de a kikötőket nem is említette. Pedig védhető kikötője volt, mert a Tengeri Népek nem tudták felégetni.

 

 

 

                                                                                         Az akháj vezetésű  Tengeri Népek támadásai

A főbb föníciai útvonalak, a part mentén hajóztak 

KARTHÁGÓ

Strabón írja: „Karthágó félszigeten fekszik, melynek kerülete 360 stadion, s ezen egyik tengertől a másikig fal húzódik, melynek 60 stadionnyi hosszúságát maga a félsziget nyaka alkotja [...] A város közepén volt a Byrsa nevű fellegvár, elég meredek és körös-körül lakott magaslat [...] A fellegvár alatt feküsznek a kikötők és a Kothón, egy kerek, tengerszorossal körülvett kis sziget; a szoros mindkét oldalán hajóépítő üzemek vannak”.

Karthágó félszigetét délről a kettős Tuniszi-öböl határolja. A természetes lagúnát azonban nem használták kikötőnek, hanem a Byrsa alatt két mesterséges kikötőt ástak: az egyik a körkörös alaprajzú belső kikötő, a másik pedig négyszögletes alaprajzú külső kikötő. Az előbbiben a hadiflotta állomásozott, az utóbbit pedig a kereskedelem céljaira tartották fenn.  Karthágó kikötője az eltelt századok alatt nem töltődött fel iszappal, hanem csupán erodálódott a hullámzás következtében. (Szemben például az északi partvidéken fekvő Uticával, amely az eliszaposodás következtében teljesen használhatatlanná vált.)

A római Carthago kikötője 13-14 hektáros alap területen feküdt, amivel messze elmaradt Portus-Ostia 110 hektáros kiterjedésétől. Az egykori pun főváros kikötőjét (i. e. 2. századi állapotában) Appianos írta le részletesen:

A kikötők egymásból nyíltak, és a tenger felől egy hetven láb szélességű bejáraton át voltak megközelíthetőek, amelyeket láncokkal lehetett lezárni. A külső volt a kereskedelmi kikötő, ahol sok különféle kötelet helyeztek el. A belső kikötő közepén egy sziget volt, és azt is, meg a kikötő partját is nagy mólók vették körül. A mólók tele voltak dokkokkal, amelyek kétszázhúsz hajó befogadására voltak alkalmasak, valamint a felszereléseket tároló raktárakkal. Mindegyik dokknak két ión oszlop tartotta a homlokzatát, és egymás mellett sorakozva a kikötőt és a szigetet körülvevő oszlopcsarnok látszatát keltették.
A szigeten a flottaparancsnok sátra állt; innen hangzottak fel a kürtjelek, itt szólt a hírnök és innen követte az eseményeket a fővezér. A sziget a hadikikötő bejáratánál feküdt, és megmagasították, hogy a hadvezér jól tudja követni innen a tengeren zajló eseményeket, másrészt pedig hogy a hajósok kintről ne lássanak be a hadikikötőbe, és ne tudjanak mindent alaposan szemügyre venni. Még a kereskedelmi kikötőbe érkező idegenek sem tudták szemrevételezni a hajókészítő műhelyeket. A hadikikötőt ugyanis kettős fal vette körül, és a városba igyekvő kereskedők útját úgy alakították ki, hogy elkerülje a hajókészítő üzemeket. A régészeti kutatások feltárták, hogy az északi hadikikötő bejárata a déli kereskedelmi kikötőből nyílt. Az utóbbi mellett nyugatra feküdt Taanit temploma, ahonnan szintén nyílt egy bejárat. A hadikikötő közepén fekvő kis sziget a 2. században egy oszlopcsarnokokkal övezett piazza lett, melynek közepén egy templom és egy nyolcszögletű épület emelkedett.

 

Ókori görög és római kori kikötők

Az ókori görög kikötőépítészet a korai mérnöki munka egyik csodája, de alig van információnk a kikötőik építési módjáról. Mélyvízbe (több mint 20 méter mélyre) is lesüllyesztettek kőtömböket a hullámtörők alapozásához, nem tudjuk hogyan.

Pireusz, Athén fő kikötője, amely az i. e. 5. századtól virágzott. A görögök gyakran választottak természetes öblökkel vagy félszigetekkel rendelkező helyszíneket, ilyen volt Pireusz is, amelynek három kikötője volt: Kantharosz (kereskedelmi), Zea és Münchenia (katonai). A szárazföldtől egy keskeny sávval volt elválasztva. Itt építettek védelmi falakat is és kikötőket a haditengerészet számára. Stratégiai kialakítása segített Athénnak megnyerni a kulcsfontosságú csatákat, mint például a Szalamiszi ütközetet. Raktárak, hajószínek, dokkok, sólyák: hosszú, fedett építmények is voltak, amelyeket ferde rámpákra építettek, hogy három evezősoros hajókat vízre bocsássák. Tetőkkel védték a fahajókat a rothadástól és a tengeri fúrócsigáktól. 

 

A görög, főníciai és római gyarmatok kikötői

(https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_G%C3%B6r%C3%B6gorsz%C3%A1g#/media/F%C3%A1jl:Griechischen_und_ph%C3%B6nizischen_Kolonien.jpg)

 

Hullámtörők és mólók: A kikötőben lévő hullámok ellen hullámtörőket építettek kőtömbökből vagy törmelékhalmokból a széljárások, áramlatok figyelembevételével. Betont nem használtak, csak mészhabarcsot, ami nem tengerálló. Például Rodosz vagy Athén Pireusz kikötőjében kőből épült, monumentális hullámtörő rendszerek maradtak fenn. Ezeket gyakran hatalmas kőtömbökből rakták össze, és a helyszínre hajókkal szállították őket.

Cölöpalapozás: sekély tengerparti vizekben cölöpöket vertek le az aljzatba, majd kövekkel és habarccsal töltötték ki a területet. Ezzel stabil alapot hoztak létre. Víz alatti habarcs: A rómaiakkal ellentétben (akik később víz alatt is megkötő betont használtak), a görögök természetes módon szilárduló kőanyagokat és facölöpöket használtak, az építkezést úgy időzítették, hogy apály idején dolgozhassanak. Védelmi létesítmények: A kikötői bejáratok tornyai, láncai és a keskeny öblök védhetővé tették a kikötőket a tengeri flottatámadásokkal szemben.

Görög hajórészek nevei, az Argó (i.e. 1200 körüli, az aranygyapjú legenda) konkáv orrú, döfőorros hajója, hasznos fantázia-ábra, a hajótörő kos hiteles ábrázolása vázákon látható, konkáv hajóorr jellemzi, fenékgerendás, gerinc nélküli hajó, merülése 1 méter körüli volt.

Delos: Az Égei-tenger szigete, amely a kereskedelem és a vallási központ volt. A szigeten nagyszabású kikötő épült, amely a hajók fogadására és az áruk tárolására szolgált.

 Epheszosz: Jelentős kereskedelmi kikötő volt Kis-Ázsiában. Fénykorában – az i. sz. 1. században – lakóinak száma elérte a félmilliót. Róma után a birodalom második legfontosabb városa volt.

I. e. 560 körül a várost a Lüdiaiak királya, Kroiszosz (Krőzus) foglalta el, aki megkímélte a lakosságot és újjáépíttette az Artemisz templomot. Az új templom, az ókori világ hét csodája közül az egyik, i. e. 550 körül készült el. Márványból építették, a cellát kettős oszlopsor vette körül, a templom cellájában Artemisz ébenfából faragott kultuszszobrát helyezték el. Nagy Sándor idején a kikötő teljesen feltöltődött, és a kikötőn kívül is nagy területek mocsarasodtak el, ami nagymértékben megnövelte a malária terjedésének veszélyét, új várost építettek. Amikor i. e. 27-ben Augustus császár lett, Epheszoszt Asia provincia fővárosává tette. A város Róma után a birodalom második legnagyobb városa lett, fénykorát az i. sz. 1. és 2. században élte. Lakosainak száma elérte a félmilliót, közülük sokan kézművességgel vagy kereskedelemmel foglalkoztak. Minden évben nagyszabású ünnepségeket tartottak Artemisz istennő tiszteletére, melyeken közel egymillió ember vett részt. Számos fürdőt, középületet építettek, vízvezetékrendszere a legmodernebb volt az ókori világban.

Miletosz: A görög gyarmatosítás központja, amelynek kikötője kulcsfontosságú volt a terjeszkedésben. Milétosz az anatóliai parton elterülő kisváros Számosz szigetétől délre, az i. e. 7. és 6. században Iónia legfontosabb városa volt, és mintegy kapuként állt a görög világ és a Perzsa Birodalom között (ami később a vesztét okozta). Milétoszt egyesek szerint Krétáról, mások szerint a görög szárazföldről, megint mások szerint az éppen akkor felégetett Trójából elmenekült lakosok alapították. Hérodotosz  görög történetíró arról számol be, hogy a "megszállók nem hoztak magukkal feleségeket, hanem káriai asszonyokat vettek feleségül, miután megölték azok rokonait".  Milétosz a Földközi-tenger medencéjében száznál több gyarmatot alapított, a gyarmat-városokkal szoros kapcsolatot tartottak 

 Rodosz: A föníciaiak kereskedelmi telepeket és templomokat építettek. Az i. e. 16. században a minószi civilizáció hatókörébe került, Krétáról érkezett telepesek településeket lapították. A minószi civilizáció hanyatlása után, i. e. 1450 körül a mükénéi kultúrát képviselő akhájok foglalták el a szigetet. Homérosz szerint Rodosz kilenc hajóval járult hozzá az akhájok későbbi trójai háborújához, ezeket Héraklész fia vezette.  

 Mükénéi (Pylos-i) akháj hajó rajza (fenékgerendás, gerinc nélküli hajó, merülése 70-80 cm-es volt,

http://www.salimbeti.com/micenei/ships.htm)

 A dórok i. e. 11. században érkeztek észak felől, és Rodoszt is megszállták. Az rodoszi  három település irányítását  átvették, és az i. e. 8. században Kosszal, valamint a kis-ázsiai partokon lévő városaikkal úgynevezett hexapoliszt (hat város) hoztak létre. Az unió évszázadokon át virágzott, tagjai kereskedtek Ciprussal, Egyiptommal, Szíriával, a föníciaiakkal és természetesen a görög államokkal is. A fő kereskedelmi útvonal kelet felé vezetett a part menti hajózás miatt. A rodosziak a kilikiai Tarsusban is kereskedelmi állomást hoztak létre i. e. 800 körül, de ez utóbbit i. e. 696-ban az asszírok támadása elpusztította. Ekkoriban hozták létre a lükiai  kereskedelmi raktáraikat.] Rodosz később, más görög poliszokkal együttműködve, kolóniákat létesített Szicíliában (Gela, i. e. 688), Dél-Itáliában, a Baleár-szigeteken, az észak-afrikai partokon (Kiríni), az Ibériai-félsziget és a mai Franciaország földközi-tengeri partjain is. A rodoszi kerámia vetekedett a korinthoszival és saját vonásokkal rendelkező aranyművesség is kialakult. A görög–perzsa háborúk elején, i. e. 490-ben a perzsa király még sikertelenül ostromolta Lindosz várát, de néhány évvel később már sikerült elfoglalniuk a perzsáknak a szigetet. Rodosz így a szalamiszi csatában már a perzsák oldalán harcolt 40 hajóval.  A nagy athéni győzelmek után Rodosz belépett a Déloszi Szövetségbe (i. e. 479), amelyet Athén és más égei-tengeri városállamok alapítottak.

A sziget az anatóliai partokhoz közel fekvő hadikikötője kitűnően ellenőrizte a part menti hajózást. Rodosz hatalma gyorsan növekedett és különböző gyarmatokat alapított. I. e. 396-ban egy spártai-perzsa konfliktus során Rodosz újra átállt, ismét a perzsák oldalára. A polisz a Spárta-ellenes görögök és a velük tárgyaló perzsa követek találkozóhelye lett. I. e. 357-ben a rodosziak szövetséget kötöttek Büzantion (Βυζάντιον) polisszal, a későbbi nagy hatalmú Bizánc elődjével, amely Athén ellenfele volt. Rodoszt Khiosz, Kosz és más poliszok is követték, és a bekövetkező tengeri csatában vereséget mértek Athénre i. e. 355-ben. Nagy Sándor felemelkedésekor, i. e. 332-ben Rodosz Nagy Sándor szövetségese lett. Beleegyezett egy makedón helyőrség állomásoztatásába és segítséget nyújtott Türosz ostromához. Nagy Sándor halála után elűzték a helyőrséget és az egyiptomi Ptolemaioszokkal építettek ki kapcsolatokat. 

 

 

 

 

A széttárt lábú rodoszi kolosszus lándzsával a jobb kezében és karddal a bal kezében a kikötő bejárata felett,

amelyen áthalad egy hajó. Ábrázolás 1580 körül

 

 

Rekonstruált, bronzzal borított döfőorros (ram_an, rostrum_lat), három evezősoros trireme, fő- és segéd-fenékgerendákkal építették, nem gerinces hajó, hosszanti

feszítő kötelek (hypozomat) tartották össze, nehéz hajó volt 

 

 

Görög három evezősorosok

 

 

 

A bronzkori Görögország Itáliában: 

 

Magna Graecia (latin, jelentése Nagy Görögország) volt a rómaiak által használt neve a Dél-Olaszország partmenti területein, a mai Campania, Puglia, Basilicata, Calabria, Szicília régiókban görög telepesek által lakott területnek; a legészakibb Cumae és Neapolis voltak. A telepesek az i. e. 8. században magukkal hozták a görög civilizációt, amely máig maradandó nyomot hagyott Itálián, az Ókori Róma kultúráján. Rómának nem kellett a Peloponnészoszra menni a számukra kedves görög kultúra megismeréséért. A gyarmatosítás a görög kultúra, az ógörög nyelv, a vallási szertartások, a hagyományok, a független poliszok terjesztését jelentette. Az eredeti görög civilizáció tovább fejlődött kölcsönhatásban a helyi civilizációval. A legfontosabb kulturális hatás az volt, amikor a khalkiszi/küméi görög ábécé (amelyet elfogadtak az etruszkok is) nagybetűs változata átalakult a világ ma is legszélesebb körben használt latin ábécéjévé.

Sok új görög város gazdag és hatalmas lett, mint pl. Nápoly ('Új Város'), Szürakuszai, Acragas, Paestum, Szübarisz. Magna Graecia egyéb jelentős városai voltak még: Tarentum, Epizephyrian Locri, Rhegium, Krotón, Thurii, Elea, Nola, Ancona, Syessa, Bari, Némelyik ma is létező város. 

 

 

A görögöktől átvett első európai "küméi" ábécé (https://en.wikipedia.org/wiki/Archaic_Greek_alphabets) 

 

Kümé, Cumae és Nápoly: (https://en.wikipedia.org/wiki/Cumae) Kümé, olaszul: Kumai, volt az első ókori görög gyarmat az itáliai szárazföldön, amelyet az i. e. 8. században alapítottak euboeai telepesek. Hamarosan az egyik legerősebb gyarmattá, gazdag római várossá vált, amelynek maradványai a mai Cuma falu közelében fekszenek, amely az olaszországi Campania Nápoly metropoliszában. Volt akropolisza.

A legrégebbi régészeti leletek i. e. 900-850-re datálódnak, az újabb ásatások pedig vaskori itáliai népek későbbi lakóhelyeit tárták fel, akiket a görögök Ausones és Opici néven emlegettek (akiknek földjét Opiciának nevezték).

A görög települést az i. e. 8. században az euboeai Eretria és Chalcis városaiból kivándorlók alapították egy opiciai település mellett. A görögök a közeli Pithecusae-ben (a mai Ischia) telepedtek le, és az ischiaiak vezették őket Cumae-ba. Az ősi helyszín a Monte di Cuma dombon és későbbi akropoliszon volt, amelyet egyik oldalról a tenger, a másik oldalról pedig a Campaniai-síkság szélén fekvő, különösen termékeny földek vettek körül. Folytatták tengeri és kereskedelmi hagyományaikat, Cumae telepesei a földterület kihasználásával megerősítették politikai és gazdasági hatalmukat, és a szomszédos népek rovására terjeszkedtek. A kolónia virágzott, és az i. e. 8. században már elég erős volt ahhoz, hogy a szicíliai Zancle alapítására, egy másik csoportot pedig az achaiai Tritaea megalapítására küldje.
Cuma az i. e. 7-6. század folyamán a Punta Campanelláig szinte az egész campaniai partvidék fölött megalapozta uralmát, és uralmat szerzett Puteoli és Misenum felett.

A kolónia terjesztette a görög kultúrát Itáliában, és bevezette a görög nyelv dialektusát, valamint az euboeai ábécét, amelynek egy változatát az etruszkok adaptálták és módosították, majd a rómaiak újra adaptálták, és ebből lett a ma is világszerte használt latin ábécé.

Dionüsziosz szerint

Cumae abban az időben egész Itáliában híres volt gazdagságáról, hatalmáról és minden egyéb előnyéről, mivel a Campaniai-síkság legtermékenyebb részét birtokolta, és a Misenum körüli legkedvezőbb kikötők úrnője volt.
A kumai görögök növekvő hatalma a térség számos őslakos törzsét arra késztette, hogy szervezkedjen ellenük a kapuániai etruszkok vezetésével. Ezt a koalíciót a kumaiak i. e. 524-ben az első kumai csatában legyőzték a kumaiak.
Később a római szenátus ügynököket küldött Cumae-ba, hogy Róma ostromára készülve gabonát vásároljanak, aztán i. e. 505-ben Cumae segített a latin Aricia városának a clusiumi etruszk erők legyőzésében (lásd: Clusium és Aricia közötti háború), és valószínűleg ekkor alapította Cumae a i. e. 6. század végén Neapolist ("új város").
Cumae és Szirakuszai (Szicília) egyesített flottái i. e. 474-ben a cumae-i csatában legyőzték az etruszkokat.

Apollón temploma az i. e. 5. században elküldte Rómába a nagyra becsült Szibillinus könyveket.
A görög korszak Cumae-ban i. e. 421-ben ért véget, amikor a szamnitákkal szövetséges oszkánok lerombolták a falakat, elfoglalták a várost, és feldúlták a vidéket. A túlélők egy része Neapolisba menekült.

Az akropolisz falait i. e. 343-tól kezdve újjáépítették. Cumae Capuával együtt római uralom alá került.
A város a római korban a Kr. e. 1. századtól kezdve Campania összes városával együtt virágzott, különösen a Nápolyi-öbölben, mivel a gazdag rómaiak kívánatos területévé vált, akik nagy villákat építettek a part mentén. Megépült a "központi fürdő" és az amfiteátrum. A polgárháborúk idején Cumae volt az egyik erődítmény, amellyel Octavianus védekezett Sextus Pompeius ellen. Augustus alatt kiterjedt közműépítési és útépítési munkálatok kezdődtek, és Cumae-ban vagy annak közelében több közúti alagutat is ástak: az egyik a Monte di Cumae-n keresztül a fórumot a kikötővel összekötő, a Grotta di Cocceio 1 km hosszú, az Avernus-tóhoz vezető alagutat, a harmadik pedig a "Crypta Romana", amely 180 m hosszú a Lucrino-tó és az Averno-tó között. Apolló és Demeter templomait helyreállították.

 

 

 

A nápolyi öböl (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1poly#A_v%C3%A1ros_alap%C3%ADt%C3%A1sa)

 

A legendák szerint az első kolóniát az argonauták (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1poly#A_v%C3%A1ros_alap%C3%ADt%C3%A1sa) alapították Nápolyt  Phalerum néven. A történeti emlékek arra is mutathatnak, hogy Parthenopé név alatt a Rodosz szigetéről érkező görög tengerészek alapítottak telepet. Claverius római történész írásaiból ismert, hogy a települést Neapolis urbs ante Partenope dicta est prius Phalerum (Nápoly, Neapolis városa korábban Parthenopé előtte Phalerumnak neveztetett) név alatt is emlegették, az argonauta legenda Phalerumja ténylegesen létezhetett. Az írás a sziget gyarmatosítása idején (Kümé-i ábécé elterjedése Európában) terjedt el.  A görögök mellett a közeli sziget, Ischia ősi telepesei a föníciaiak voltak, a görög, a föníciai és az őslakos közösségek egy időben léteztek. 

 

 

                                                                                                                                                                      Ischia és Procida szigetei régi térképen

 

 

 

 

Ischia szigete ma

 

A görögök mellett a közeli sziget, Ischia ősi telepesei a föníciaiak voltak, a görög, a föníciai és az őslakos közösségek egy időben léteztek.  Az i. e. 7. és 6. században Parthenopé virágzó kolónia volt Kümé fennhatósága alatt, amely az egész Nápolyi-öböl területét uralta. I. e. 524-ben az etruszkok, sikertelenül ugyan, de megostromolták Kümét, ezáltal jelezve terjeszkedési törekvéseik kezdetét az Appennini-félszigeten. Kümé a szürakuszai türannosszal, Hierónnal szövetkezett és a görögök i. e. 474-ben tengeri csatában szétverték az etruszk hajóhadat. A győzelem jelentősége igen nagy volt: az etruszkok ezentúl nem jelentettek hatalmat a tengeren és kénytelenek voltak visszavonulni a félsziget északabbi részeire. Ezután a szürakúszaiak megszállták Ischia szigetét, de már i. e. 470-ben el kellett hagyniuk, mert kitörtek a sziget vulkánjai.

Kümé és Parthenopé koloniája -az ősi Nápoly- tovább virágzott és hamarosan szükségessé vált Parthenopé kibővítése. A települést alapításakor sziklás, mély völgyek valamint a tenger által határolt területre építették, a terjeszkedésnek a természet állta útját. Ezért i. e. 470 után egy új város nőtt ki az egykori Parthenopé mellett Neapolisz (latinul Neapolis) néven (görög jelentése új város). Az egykori Parthenopét ezek után Paleopolisznak (latinul Palaeopolis) nevezték (görög jelentése régi város). Az i. e. 5. században a küméi görög telepesek, irigyelve szomszéduk gazdagságát, elfoglalták a kolóniát. Az itt lakókat kelet felé kényszerítették, ahol új várost alapítottak. A mai kikötőtől északra fekvő Neapolis lakosságát i. e. 450-re khalkiszi, pithékusszai és athéni telepesek gyarapították.Az új város, Neapolisz, a szürakúszai görögök védelme alatt gyorsan fejlődött, gazdagodott és fokozatosan Athén fennhatósága alá került. Periklész hamar felismerte a város stratégiai jelentőségét a görögök Földközi-tengeren folytatott kereskedelmében, ezért kiemelt figyelmet szentelt a fejlesztésére. Ebből az időszakból származik a város alakját mai napig meghatározó szabályos, négyszögletes, rácsos utcahálózat, amelyet a görögök találtak fel Pireusz megtervezésekor. Parthenopéval ellentétben Neapolisznak kitűnő lehetőségei voltak terjeszkedésre, noha a mocsaras vidék miatt nem alakult ki mezőgazdasági hátországa, ezért a város ellátása szinte teljes mértékben a tengeri kereskedelemre volt utalva. Az i. e. 5. században a várost erős, helyszínen fejtett tufából épített falakkal vették körül. Ezeket a falakat az i. e. 4. században megerősítették, a várost kettős fal védte, maradványai ma is láthatóak.

 

 

Nápoly falai a görög negyeddel (https://en.wikipedia.org/wiki/Archaeological_sites_in_Naples)

 

Szürakúza Szicíliában a Magna Greacia_lat (https://en.wikipedia.org/wiki/Magna_Graecia), "Nagy Görögország" legnagyobb városa volt, történelme, hajóépítése  már az etruszkokkal kezdődött. A föníciaiak Sour-ha-Koussim-nak hívták, jelentése a "Sirályok köve", innen származhat Szirakuszai neve. Kikötője a korban -geológiai adottságok miatt- kicsinek számított.  

Szürakúszát  (https://hu.wikipedia.org/wiki/Siracusa) i. e. 734 és 733 között alapították (később mint Karthágót, amit i. e. 816-ban) korinthoszi görög telepesek. A város ősi magja egy sziget volt, amit Ortygiának neveztek. Szürakúza gyorsan nőtt és virágzott, és egy időben a Földközi-tenger térségének legerősebb görög városa lett. Kolóniákat hoztak létre az i.e. 600-as években, gazdaságának alapja a gabonatermelés volt. I. e. 485-ben Gelón lett a város uralkodója, aki a környék lakói közül sokakat Szürakúszába telepített, a városfalakon kívül pedig új negyedeket építtetett föl. Szürakúza erősödő hatalma elkerülhetetlenné tette a karthágóiakkal való összecsapást. A punok uralták Szicília szigetének nyugati részét. A i. e. 480-ban a himérai ütközetben (https://hu.wikipedia.org/wiki/Him%C3%A9rai_csata) Gelón megsemmisítő vereséget mért a Hamilcar vezette afrikai pun seregekre. A győzelem emlékére templomot emeltek Pallasz Athéné tiszteletére. Gelónt fivére,  I. Hierón követte, aki a küméi (https://en.wikipedia.org/wiki/Etruscan_civilization, https://hu.wikipedia.org/wiki/Cumae ) ütközetben az etruszkok ellen harcolt i.e. 474-ben. Küzdöttek az ellenük szegülő szikulokkal, és a Tirrén-tengeren keresztül expedíciókat indítottak Korzika és Elba szigete felé. Mivel a karthágóiak kereskedelmi riválisai voltak Magna Graeciának, az i. e. 600-265 közötti szicíliai háborúkban a görögökkel többször összecsaptak Szicília szigetéért. 

Az i.e. 5. század végén Szürakuza háborúzott az athéniakkal is, (https://hu.wikipedia.org/wiki/Szic%C3%ADliai_hadj%C3%A1rat), akiknek a peloponnészoszi háborúhoz nyersanyagokra és erőforrásokra volt szükségük. A szürakúzaiak Spárta segítségét vették igénybe Athén ellen. A háború athéni vereséggel végződött: i.e. 415-ben az athéniak 134 három evezősorossal és 27 ezer emberrel támadták Szürakúzát, a szürakúzaiak a korinthosziakkal (3. 94.o.) kitalálták, hogy a döfőorros athéni hajók ellen a hajóik oldalait gerendákkal megerősítették, ami ellenállt a döfőorros hajók támadásainak. Az athéni flotta megsemmisült, a szállítóhajókkal együtt 200 hajó. Ekkor Szürakúzának már 250 ezres lakossága volt. 

 

 

Szürakúza látképe a tengerről a városfallal (https://hu.wikipedia.org/wiki/Siracusa)

 

 

 

 

 

A szürakúzai kikötő egy része az Otrigia szigetre épült (https://hu.wikipedia.org/wiki/Siracusa)

 

Az i. e. 4. század elején Szürakúza türannosza, I. Dionüsziosz háborúban állt Karthágóval, aki Szicília egy részét elvesztette, de visszatartotta a pun erőket a sziget többi részének elfoglalásától. A háborúskodás után Dionüszosz erődítményt emelt a városban levő Otrigia szigetén és egy 22 km hosszú falat építtetett a város köré. I.e. 397-ben  a város újra hadba lépett Karthágó ellen, eleinte változó hadiszerencse jellemezte a háborút. A karthágóiaknak végül sikerült magát Szürakúzát is megostromolniuk, de a városlakók szerencséjére pestis sújtott a pun hadakra, és a punok elvonultak. 

I. e. 392-ben megállapodás született arról, hogy Szürakúzának jogában áll újabb területeket szereznie Szicíliában és D-Itáliában. Megalapították Adrano, Ancona, Adria, Tindari és Tauromenosz városát, és meghódították a mai Reggio Calabria területét Itáliában. Hadisikerei mellett Dionüsziosz pártfogolta a művészeteket is, maga Platón is számos alkalommal meglátogatta Szürakúzában. 

A hosszadalmas belső villongások gyengítették Szürakúza hatalmát és a szürakuszai pártok és érdekcsoportok közti valódi vetélkedést Agathoklész, egy zsarnok puccsal való hatalomra kerülésével (i. e. 317) szűnt meg a torzsalkodás. Folytatta a punok elleni háborút, változó szerencsével. Némi lélektani sikert ért el azzal, hogy a háborút a karthágóiak földjére, Afrikába helyezte át, súlyos veszteségeket okozva az ellenségnek. A harcok újabb békeszerződéssel értek véget, ami azonban nem akadályozta meg a karthágóiakat abban, hogy beavatkozzanak a szürakuzai belpolitikába Agathoklész i. e. 289-ben bekövetkezett halála után. A beavatkozás miatt a városlakók az epiruszi Pürrhosz segítségét kérték. Az ő rövid uralkodása után II. Hierosz került hatalomra (Kr. e. 275). II. Hierosz uralkodása ötvenéves békés és virágzó korszakot hozott magával. Ebben az időben keletkeztek a város leghíresebb antik emlékei. Bevezette a Lex Hieronica néven ismertté vált mezőgazdasági 10-edet, egy nevezetes adót. Uralma alatt élt minden idők leghíresebb szürakuszai Archimedesz. A rómaiak Marcus Claudius Marcellus konzul vezetésével, i. e. 214-ben megostromolták a várost. Szürakúza három évig kitartott, de i. e. 212-ben végül elesett. A legenda szerint a város bukását az okozta, hogy valaki kinyitott egy ajtót a városfalon. Az ütközetben lelte halálát Archimédész* is.

 

 ITÁLIAI KIKÖTŐK

A római kori kikötők építéséről már több információval rendelkezünk (https://books.openedition.org/editionscnrs/22293), építészeik már használtak betont, mégpedig egy ma is különlegesnek számító tengervízálló betonfajtát, amibe a Nápolyi-öbölben a Pozzuoli városnál található habkövet, horzsakő törmeléket (puccolán) kevertek. Néhol az irodalomban vulkáni hamunak nevezik. A beton előállításának ismert módszere, hogy a kalcitot vízzel keverik, így hidratált égetett mész jön létre. Ezt puccolánnal és még több vízzel keverték el. Egy másik lehetséges módszer az úgynevezett száraz keverés, amikor az égetett meszet közvetlenül a vízhez és a puccolánhoz keverik anélkül, hogy először hidratálnák azt. Ekkor rögös darabok maradnak benne, amit mészkőként ismerünk. A módszerrel elkészített beton önjavító. A betonban idővel repedések keletkeznek, amelyeken át a belsejébe folyhat a víz, ám a benne lévő mészkővel érintkezve újra kristályosodni kezd. A laboratóriumban a száraz keveréssel előállított betonnál azt találták, hogy a repedés magától bezárult, és két héttel a megjelenése után már nem folyt bele a víz. A betont a Római Birodalomban széleskörűen használták építkezéseken is. A betonmólókat úgy építették, hogy nagy faládákba betont öntöttek, és elsűllyesztették a ládákat. pl. Cesareában. Grüll Tibor egy jó áttekintő munkája a római kori mediterrán kikötőkről: https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2015/03/2014_01_grull.pdf. 

Az ókori Róma idején Itáliában három nagyobb kikötőcsoport alakul ki: az első Ostiá-nál, Rómánál, egy másik a Pozzuoli- (a Nápolyi) öbölben, ahol Puteoli, Misenum voltak a legnevezetesebbek, és egy további csoport Ravenna környékén, az adriai hajók számára. Róma város nagy ókori kikötői: Ostia és Portus voltak, melyek egyben hadikikötők is voltak. Ostia a köztársaság korában Róma legfontosabb tengeri kereskedelmi kikötője és haditengerészeti támaszpontja volt a Tiberis torkolatában. Claudius, majd Traianus újabb kikötőket építtettek, mivel a régit az elhomokosodás használhatatlanná tette. Világítótornyokat is emeltek. 

 

Gabonaszállító evezők nélküli corbita

 

Ostia (https://www.britannica.com/place/Ostia) a Tiberis torkolatánál feküdt, de ma a folyó deltájának természetes növekedése miatt a folyón felfelé mintegy 6 km-re (4 mérföld), a mai Róma városától délnyugatra. Az ókori Róma kikötői (https://en.wikipedia.org/wiki/Category:Roman_harbors) között a legfontosabb kikötő Róma saját kikötője, Ostia volt. Az ásatások alapján Ostia ma Olaszország egyik legnagyobb és legérdekesebb régészeti lelőhelye. Tudjuk, hogy Claudius császár I. u. 42 és 54 között új kikötőt épített Portusnál, és Ostiát az új kikötő kereskedelmi központjaként működtették. Ostiában mindenhol Portusra vonatkozó utalásokat és feliratokat találunk, de a saját kikötőjére semmilyen utalást. 

 

 

 

 

Ostia kikötő, modell (Vatikáni Múzeum)

 

 

Ostia sólepárló hely volt legrégebben, húsok, halak tárolásához nélkülözhetetlen volt az i.e 6-8. századokban a só. A rómaiak Ostiát tekintették első gyarmatuknak, és negyedik királyuknak, Ancus Marciusnak (i.e. 620, Livius szerint, Livius az ötödik századról szóló beszámolóiban kétszer említi Ostiát, és a Tiberis rendkívüli áradásait i. e. 414-ben és 363-ban) tulajdonították a város alapítását. A város magja csak az i. e. 4. században jelent meg, a 3. században épült ki, a központi rész egy nagy tufatömbökből épült erődítmény, a Castrum. A szövegekből kiderül, hogy a pun háborúk idején vált a kikötő kereskedelmi és katonai kikötővé. Ostia stratégiai jelentősége a Tiberis torkolatának védelme szempontjából már korán nyilvánvalóvá vált, és a várost megerősítették (a dátum vitatott, valószínűleg az i. e. 4. század közepén) a katonai táborral vagy castrummal. Ez megerősítette Róma előnyös helyzetét a kalózokkal és a szomszédokkal folytatott folyamatos konfliktusaiban, és fontos utánpótlási szerepet játszott a Karthágó elleni háborúkban. A castrum nagy hatással volt a város későbbi négyszögletes elrendezésére. Amikor Róma haditengerészetet fejlesztett ki, Ostia haditengerészeti állomáshely lett, és a pun kori Ostia városának a köztársasági korszakra vonatkozó bizonyítékai elszórt irodalmi töredékekből állnak. A castrum létrehozását követően az i. e. 3. századra Ostia elsősorban tengeri támaszpont volt; i. e. 278-ban Karthágóból küldött flottát fogadott, hogy segítsen a rómaiaknak Pyrrhus ellen, (i. e. 278-ban állítólag egy karthágói flotta elérte Ostiát) és i. e. 217-ben innen indult a Hannibál ellen Spanyolországban harcoló hadsereg ellátmánya. A pun háborúk idején (i. e. 264 - i.e. 146) Itália nyugati partvidékének fő flottabázisa volt. https://hu.wikipedia.org/wiki/Pun_h%C3%A1bor%C3%BAk). Az i. e. harmadik századtól Ostia elsősorban haditengerészeti támaszpont volt. I. e. 267-ben a quaestores classici (a flottát felügyelő tisztviselők) egyikének, a quaestor Ostiensisnek a székhelye lett. A hivatal a pun  Karthágóval vívott háborúkhoz kapcsolódott. Ostia már  katonai kikötő volt, és ezért a lakosokat felmentették a katonai feladatok alól, hogy a kikötőben dolgozhassanak.

 

 

 

 Ostia  kikötője, Traianus császár építette (https://civitavecchia.portmobility.it/en/visiting-harbour-trajan-fiumicino)

 

 

A pun háborúk után, az i. e. II. században Ostia fokozatosan kereskedelmi kikötővé változott. Róma városának lakossága a katonai sikerek után egyre nőtt. Szicíliából és Szardíniából, később Africa Proconsularisból, a mai Tunéziából is hoztak gabonát, amely i. e. 146-ban provinciává vált. A quaestor fő feladata mostantól a gabonaimport felügyelete volt. Az i.e. 1. században Ostia már létfontosságú szerepet játszott Róma élelmiszer-ellátásában. I. e. 87. -ben Marius elfoglalta Ostiát, hogy megfossza Rómát az áruellátásától a tengerekről. A kikötői infrastruktúra (azaz az áruk be- és kirakodására szolgáló dokkok) a folyóparton helyezkedtek el, a várossal és a raktározási létesítményekkel (raktárakkal) közvetlen kapcsolatban voltak. I.e. 67-ben Ostia fontos szerepet játszott a ciliciai kalózok megfékezésére tett erőfeszítésekben, akik valóban megtámadták a kikötőt. I. e. 69/8-ban a várost ismét kifosztották a kalózok, akik egy flottát is elpusztítottak a folyami kikötőben. Nem sokkal később Pompeius elbánt ezekkel a kalózokkal. Valószínűleg ez utóbbi invázió vezetett ahhoz, hogy Marcus Tullius Cicero i. e. 63-ban új városfalakat építtetett.

 

Ostia a köztársaság korában Róma legfontosabb tengeri kereskedelmi kikötője és haditengerészeti támaszpontja volt a Tiberis torkolatában. A város fontos szerepet kapott a római polgárháborúban is, amikor Caius Marius i. e. 87-ben elfoglalta és felégette, hogy Rómát kiéheztesse. A polgárháború győztese, Lucius Cornelius Sulla a várost erődítményszerű tervek alapján építtette újjá, mintegy 68 hektár területen. A 2,8 kilométeres fal két végpontján a folyóra támaszkodott, rajta három kapu nyílt.

I. sz. 68-ban azonban kalózok rabolták ki és gyújtották fel.  A támadók elpusztították a római hadiflottát és két neves szenátort is elraboltak. A kalóztámadás Rómában is pánikot váltott ki, és ennek nyomán a szenátus elfogadta a fiatal Aulus Gabinius törvényjavaslatát, a lex Gabiniát, ami lehetővé tette Cnaeus Pompeius Magnus számára, hogy hadat gyűjtsön és leverje a kalózokat. A várost újjáépítették és védőfalakkal látták el Marcus Tullius Cicero kezdeményezésére. A kikötő a császárság idején is nagy kereskedelmi forgalmat bonyolított. Augustus uralkodásától kezdve a császárok középületekkel, szobrokkal gazdagították a várost. Az 1. században Tiberius római császár felépíttetett egy fórumot. Claudius, majd Traianus pedig újabb kikötőket, mivel a régit az elhomokosodás használhatatlanná tette. Ugyanakkor világítótornyot is emeltek. A 2. századra azonban a várostól északnyugatra felfejlődött Portus kikötője hosszabb távon megindította Ostia gazdasági hanyatlását. Ostiát a i. u. 2. században szinte teljesen újjáépítették.

 

 

 

Portus volt Claudius első kikötője, és Traianus egy hatszögletű medencével bővítette.

 (https://en.wikipedia.org/wiki/Portus)

 

I. u. 103-ban Traianus egy másik kikötőt épített a szárazföld belsejében – egy hatszögletű medencét, amely 39 hektáros (97 holdas) területet zárt körül. Csatornák kötöttek össze Claudius kikötőjével, közvetlenül a Tiberisszel, valamint a tengerrel. A medence máig fennmaradt, és ma egy nádas lagúna. Kiterjedt raktárak vették körül, amelyek maradványai ma is láthatóak. Portus több mint 500 évig volt az ókori Róma fő kikötője, és mindent szállított az üvegtől, kerámiától, márványtól és rabszolgáktól kezdve az Afrikában befogott és Rómába szállított vadállatokig, amelyeket a Colosseumban való látványosságokhoz szállítottak. A csatorna: 2010-ben Portusban fedezték fel „a rómaiak által valaha épített egyik legnagyobb csatornát”, amelyet egyre inkább Karthágóhoz vagy Alexandriához hasonló fontosságúnak tekintenek. Ez a csatorna kötötte össze Portust Ostiával. Körülbelül 400 éven át, az i. u. második század végétől az ötödik és hatodik századig, ezt a 100 yard (90 méter) széles csatornát használták áruk szállítására a Birodalom egész területéről Rómába.

 

Traianus hatszögletű kikötője

 

Centum Celae: Traianus császár építtetett egy másik kikötőt is a mai Civitavecchia helyén (https://hu.wikipedia.org/wiki/Civitavecchia). Etruszk települések romjaira épült Centum Celae néven a 2. század elején. A Centum Cellae név első előfordulása az ifjabb Plinius egyik leveléből származik (i. u. 107). A név eredete vitatott: felvetették, hogy a császár villájának centum ("száz") csarnokaira utalhat. A középkorban Centumcellae bizánci erődítmény volt, az újkorra Róma fő kikötője lett.

 

  

 

 

Civita Vecchia kikötője, Traianus császár építette, rá épült Róma újkori kikötője 

 

 

 

A római Centumcellae kikötője, a mai Civitavecchia kikötője alatt volt. 1: Külső medence; 2: Belső medence; 3: Torre del Lazzaretto, 4: A Torre del Bicchiere helye, amely ma már elpusztult; 5: A világítótorony helye; 6: A korábbi világítótorony helye; 7: A kikötő közelében futó Via Aurelia, amelyen az árukat Rómába szállították. Kép: Google Earth, kiegészítésekkel (Keay et al. nyomán)

 

 

A római Centumcellae kikötő maketje

Civitavecchia kikötője (https://www.romanports.org/en/articles/human-interest/137-centumcellae-the-port-of-trajan.html), a régi római Centumcellae kikötő maradványain fekszik. Az  i. u. 2. század elején épült Traianus császár villája közelében. Az építkezést valószínűleg a császár kedvenc építésze, a damaszkuszi Apollodoro végezte, aki az anconai kikötőnek és sok más korabeli építménynek is az építésze volt. A fiatalabb Plinius (Epist. 6.31) az első szerző, aki említést tesz Centumcellae-ről. Eygik levelében ezt írta: "A kikötő amfiteátrum alakban épült, a déli oldalon íves hullámtörővel, az északi oldalon pedig egyenes hullámtörővel. Az egyenes hullámtörőt alagutakkal látták el a hullámok megszüntetésére." A kikötőt egy úgynevezett "antemurale" (partfal) is védte, ez esetben egy mesterséges sziget, amelyet a darsena (belső kikötő) feltárásából nyert kövekből építettek. A darsena a kikötőmedence északi oldalán helyezkedett el (és még ma is ott van). A sziget a parttól mintegy 500 méterre feküdt, a két hullámtörő pedig egymástól 400 méter távolságra. Így a medence teljes területe 200.000 négyzetméter volt. A kikötő átlagos mélysége körülbelül 6 méter volt. Mindkét hullámtörő végén egy-egy erődítményt építettek. A déli oldalon lévőt a lakosok "il Bichiere" (az üveg) névvel illették alakja után. A másik, az északi oldalon lévő erődöt "il Lazzaretto" (a Lazaret). A mesterséges sziget két végén is két kis erődítmény is állt, amelyek között a sziget közepén egy nagy világítótorony állt. Az ókori kikötő kétségtelenül oszlopcsarnokokkal, templomokkal, oszlopokkal és szobrokkal épült, amint azt a kikötő körül hátrahagyott számos törmelékből következik. A darsena mögött egy nagy bazilika (bírósági épület) maradványait találták meg, amely 100 méter hosszú és 38 méter széles volt. A bazilikát két oszlopsor osztotta három galériára. Ez mutatja a kikötő jelentőségét pénzügyi szempontból is és az igazságszolgáltatás és a kereskedelem szempontjából is.

A NÁPOLYI ÖBÖL KIKÖTŐI

Nápoly kikötője a nápolyi San Elmo kastélyból a Vezúvval (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1polyi-%C3%B6b%C3%B6l) 

 

 

 

A Nápolyi-öböl ma a Vezúvval (Wikipedia)

 

 

Nápolyi-öböl 10 mérföld (16 km) széles, és délkeleti irányban 20 mérföldre (32 km) hosszú D-i irányban a Misenum-fokig, a Tirrén-tengeren, Dél-Olaszországban. Az öböl híres a festői szépségéről, a Vezúv és vulkáni hegyek veszik körül. Ma a legnagyobb kikötője Nápolyban van; de az ókorban Pozzuoli kikötő volt a fontosabb és a nagyobb. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés. 

Az öböl görög terület volt, (https://hu.wikipedia.org/wiki/Magna_Graecia), 8–7 évszázaddal időszámításunk előtt a görögök telepítették be Dél-Itáliát. Különböző okok miatt vándoroltak: éhínség, túlnépesedés, új kereskedelmi és gabona termelési lehetőségek, kikötők és hajófa  keresése, illetve a hazájukból való száműzetés. Településeik voltak Szicíliában, a Nápolyi-öbölben és az Appennini-félsziget déli részén is. A rómaiak Szicíliát, és a félsziget lábát a Magna Graecia néven nevezték.  Sztrabón szerint Magna Graecia története már elkezdődött, mire a trójai háború kitört (kb. i. e. 1180), és a betelepülés sok évszázadon át tartott.

Az öblöt kikötők, városok veszik körül: Nápoly, Pozzuoli, Baiae, Stabiae és Sorrento. Az öböl partján találhatók Pompeii és Herculaneum római városok romjai és a Vezúv. (Amalfi és Positano az öböl külső oldalán vannak). Az öböl bejáratánál Ischia, Procida és Capri szigetei találhatóak. A történelem során bekövetkezett földmozgások miatt a partvonala gyakorta változott, az ókorban a nevezetes Baiae üdülővároska nagy része elsüllyedt, ma a tenger alatt van. Az öböl partjának legnagyobb ókori kikötője a névadó Puteoli, vagy Pozzuoli kikötő (https://www.britannica.com/place/Bay-of-Naples).

 

 

 

 

 

A Nápolyi-öböl a Vezúvval felülnézetben (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1polyi-%C3%B6b%C3%B6l)

 

Nápoly várost a görögök alapították az i. e. 400-as években, Mivel a települést alapításakor sziklás, mély völgyek valamint a tenger által határolt szűk területre építették, a terjeszkedésnek a természet állta útját. I. e. 470 után egy új város nőtt ki Neapolisz néven (görög jelentése új város) mellette. Az új város, Neapolisz, azaz Nápoly a szürakúszai görögök védelme alatt gyorsan fejlődött, gazdagodott és fokozatosan Athén fennhatósága alá került.  Az i. e. 5. században a várost erős, helyszínen fejtett tufa darabokból épített falakkal vették körül. Ezeket a falakat az i. e. 4. században megerősítették, végül a várost erős kettős fal védte, maradványai ma is láthatóak.

I. e. 328 -ban Róma szövetségese lett, nem sokkal később a D-i Pompeji is. A punok elleni háborúban sok hajót gyártottak a rómaiak számára, hajósai a gályákon szolgáltak. Hannibál sikertelenül ostomalta az erős falait. Nápoly birtokai között volt Capri és Ischia is. A város gazdaságát súlyosan érintették a Puteoli által i. e. 199-ben bevezetett vámok, ekkor Puteoli jelentősége rohamosan nőtt és a Római Birodalom egyik legfontosabb kikötőjévé vált, valamint a földközi-tengeri kereskedelmi flotta bázisává. Az i. e 82-es polgárháborúban Sulla seregei részben elpusztították Nápolyt, megfosztották flottájától és Ischia szigetétől, Puteoli vette át a kereskedelmi szerepét. 

Nápoly Augustus idején Nápoly a hellenisztikus kultúra egyik központjává vált. További visszaesések az i.sz. 62-es és 64-es földrengésekkel, valamint a Vezúv 79-es kitörésével következtek be.  I. e 50-ben a város támogatta Pompeiust a polgárháborúban Julius Caesarral szemben, Nápoly ismét a vesztes oldalon volt, Puteoli pedig tovább gyarapodott.

 

 

POZZUOLI (PUTEOLI), KÜMÉ (CUMAE), MISENUM, PORTUS IULIUS KIKÖTŐK

 

 

A Nápolyi-öböl É-i része: a Pozzuoli-öböl (https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Isola_di_Nisida_2.JPG)

 

 

 

 

A megtalált csatornák a tengert a Lukrinói-tavat és az Averino-tavat kötötték össze.

A szaggatott pirossal jelölt partszakasz az ókorban lakott volt

(https://journals.openedition.org/mefra/1334?lang=en) 

 

Pozzuoli, Puteoli, https://www.britannica.com/place/Bay-of-Naples) kezdetben görög gyarmatváros volt, a rómaiak i. e. 194-ben hozták létre kolóniájukat. A város neve latinul kutacskát jelent és a környéken található számos hévíz forrásra utal. Kikötője fontos gabona átrakó hely lett. Strabón megállapította, hogy „a város igen nagy kereskedelmi piac, minthogy homokjának alkalmas volta miatt művészileg kiépített kikötői vannak,…, a homokot ugyanis mészkővel vegyítve töltéseket hánynak a tengerbe, és a nyílt partokat öblökké alakítják, úgyhogy a legnagyobb teherhajók is biztosan kiköthetnek” (V. 4. 6. C 245). Puteoli kikötőjének nagy része mára tenger alá került.Mára elég jól ismerjük az öblöt: nyugaton, Baiae előtt egy hatalmas, zárt öböl, a Lacus Baianus helyezkedett el, egy keskeny, betonnal szegélyezett csatorna kötötte össze a tengerrel. A terület keleti részén, Puteolinál helyezkedett el a Portus Iulius, amelyet i. e. 37-ben Octavianus és Agrippa építtetett ki hadikikötőnek. Mellette helyezkedett el egy rakpart, a Ripa Puteolana, ahová a gabonaszállítmányok futottak be. Puteoli kikötőjének betonból készült rakpartját Antoninus Pius idején állították helyre. A kikötő épületei olyan híresek voltak, hogy a 3-4. században szuvenírként árusított üvegpoharakon ábrázolták őket:

 

 

 

(https://www.ancientportsantiques.com/a-few-ports/puteoli/pozzuoli-prague/)

 

 

 

 

Puetoli hullámtörője 1786-ban még létezett, az eliszaposodás megelőzésére ívesek (Pozzuoli-Paoli, ca1768, 

https://www.ancientportsantiques.com/a-few-ports/puteoli/)

 

Az alexandriai flotta legfontosabb itáliai kikötőjének Puteoli számított. A többnyire flottában haladó gabonaszállítók érkezését Seneca írta le érzékletesen: „Hirtelen alexandriai hajók tűntek föl ma előttünk, úgynevezett postahajók, amelyeket előre szoktak küldeni, hogy a flotta érkezését jelentsék. ...igazi öröm a megpillantásuk. Puteoli egész lakossága a mólón gyülekezik, és pusztán a vitorlafajta alapján bármilyen nagy hajórajban felismeri az alexandriai hajókat: mert a csúcsvitorlát csak ezeken szabad kifeszíteni, amelyet más hajók csak nyílt tengeren használnak”. A görög alapítású Puteoli egész gazdasága a keletről beáramló tengeri kereskedelem köré épült. Strabón nem szentelt különösebb figyelmet Puteoli kikötőjének, mindössze megállapította, hogy „a város igen nagy kereskedelmi piac lett, minthogy homokjának alkalmas volta miatt művészileg kiépített kikötői vannak [...] a homokot ugyanis mészkővel vegyítve töltéseket hánynak a tengerbe és a nyűt partokat öblökké alakítják, úgyhogy a legnagyobb teherhajók is biztosan köthetnek ki”.

Puteoli kikötőjének nagy része mára tenger alá került. A terület térképezése és feltárása 1959-ben kezdődött és kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan zajlik. Mára elég jól ismerjük a terület topográfiáját: nyugaton, Baiae előtt egy hatalmas, zárt öböl, a Lacus Baianus helyezkedett el. Ezt egy keskeny, betonnal szegélyezett csatorna kötötte össze a tengerrel. A terület keleti részén, Puteolinál helyezkedett el a Portus Iulius, amelyet i. e. 37-ben Octavianus és Agrippa építtetett ki hadikikötőnek. E mögött helyezkedett el a ripa Puteolana, ahová a gabonaszállítmányok futottak be, s amelyekről fentebb Strabón leírását is idéztük. Puteoli kikötőjének betonból készült rakpartját Antoninus Pius idején állították helyre. A kikötő épületei olyan híresek voltak, hogy a 3-4. században szuvenírként árusított üvegpoharakon ábrázolták őket, amiket a városba látogatók szerte hordtak a birodalomban. Leghíresebb és legszebb példányuk ma a prágai Nemzeti Múzeumban található.

 

Portus Julius (Nápolyi-öböl) története: (https://en.wikipedia.org/wiki/Portus_Julius) Portus Julius (latinul Iulius) volt az első kikötő, amelyet kifejezetten a nyugati római haditengerészeti, a misenumi flotta, a Classis Misenensis bázisául építettek; míg a keleti flotta a ravennai kikötőben állomásozott. A kikötő Misenumban, a Nápolyi-öböl északi végén lévő félszigeten feküdt. 

Portus Julius hadikikötőt a római flotta bázisául építették. A kikötő Misenum közelében, a Nápolyi-öböl északi végén lévő félszigeten feküdt. I. e. 36-tól Baiae magában foglalta Portus Juliust, a római haditengerészet nyugati flottájának bázisát, mielőtt a Lucrinus-tó  eliszaposodása miatt elhagyták. A flottát 4 mérföldre (6,4 km) délre fekvő Cape Miseno két kikötőjébe költöztették. 
A Portus Juliust Agrippa építette flotta gyakorlatok számára, a belső tó, az Averno-tó láthatatlan volt a tengerről és öböl vizei felől, ezért a flotta gyakorlatokat titokban lehet tartani. Agrippa i. e. 37-36 között ásatott egy csatornát, amely összekötötte az Averno tavat a Lucrino tóval, és egy második, rövidebb csatornát, amelynek rejtett bejárata van a Lucrino-tó és a tenger között volt. Az Averno tótól északra, Kümé városáig egy hosszú közúti bekötőalagutat ásatott ki az utánpótlásra. 

A Portus Julius építése: a polgárháborúk idején Octavianusnak szüksége volt egy biztonságos tengeri kikötőre, ahol flottát építhetett és képezhetett ki a Sextus Pompeius (Nagy Pompeius kisebbik fia) elleni hadjárathoz. Sextus gyakran portyázott Itália partjainál és a Róma gabonaellátását biztosító hajózási útvonalakon. A művelet irányításával Octavianus a hadvezéréhez Marcus Agrippához fordult. Agrippa tudta, hogy a belső Averno-tó láthatatlan a környező tenger és öböl vizei felől, ezért a flotta gyakorlatok láthatatlanok voltak Sextus flottája számára.  Agrippa i. e. 37-36 között ásatott egy csatornát, amely összekötötte az Averno tavat a Lucrino tóval, és egy második, rövidebb csatornát, amelynek rejtett bejárata volt a Lucrino tó és a tenger között. Az Averno-tótól északra, Kümé városáig egy hosszú közúti bekötőalagutat, a Grotta di Cocceio-t ásatta ki. A csatorna mellett egy másik, rövidebb csatornát is építettek. Agrippa stratégiája bevált, Sextus előtt ismeretlen maradt az Averno-tavon épített hajógyár, a sólyák. Amikor a flotta elkészült, teljesen felszerelték, kiképezték, Agrippa flottája elhagyta a bázisát, és legyőzte Sextust a naulochusi csatában,  Szicília északi partjainál. Röviddel a Sextus elleni háború sikeres befejezése után az első Portus Juliust félbe hagyták, mivel a Lucrinói-tó a felhalmozódott iszap miatt nem volt hajózható. A közeli Misenum adott otthont a haditengerészeti támaszpont második és nagyobb változatának. A rómaiak új hullámtörőket is építettek. A támaszpontot az Aqua Augusta vízvezeték táplálta, amely Kümé, Nápoly, Pompeji és az öböl környéki más városokat is ellátta.

 

Misenum hadikikötő (https://hu.wikipedia.org/wiki/Misenum) a Pozzuoli-öböl nyugati végén, a Tirrén-tengeren fekszik. Marcus Agrippa, Augustus jobbkeze alapította i. e. 27-ben. A kikötő fontossága csak a 4. században indult hanyatlásnak ( flottakikötő még az 5. században is működött).Az ókorban Misenum volt a római haditengerészet legnagyobb kikötője, ez volt a római flotta, a Classis Misenensis bázisa. Az ókori kikötő két részből állt, a külső részből, amelyet ma Porto di Miseno néven ismerünk, és amelyet mólók védtek (maradványaik ma is léteznek), és a ma Mare Morto vagy Lucrinói-tó néven ismert belső kikötő, a tó mára majdnem eliszaposodott. Az ókori város a külső kikötő déli részénél terült el, Miseno falu közelében, ahol megtalálták egy színház és fürdők maradványait is.

 

 

 

A Nápolyi-öböl É-i része, A Pozzzuoli-öböl városkái, az Arco Felice egy viadukt, a Via Appia bekötő útja (Wikipedia)

 

 

 BAIAE, RÓMA MULATÓ- ÉS FÜRDŐVÁROSA

A Pozzuoli-öbölben feküdt Baiaes, egy hírhedt üdülőváros, és Portus Julius, Agrippa hadikikötője. Baiaei öbölben a gazdag rómaiak pilonokra, boltíves oszlopsorokra közvetlenül a tenger fölé is építettek villákat. Az üdülőtelepeket, építményeket úgy tervezték, hogy az öbölből, a tengerről nézve látványosak legyenek. Több évszázad alatt a város lassan a tenger alá süllyedt, ma régészek és mérnökök kutatják a víz alatt. Baiae fürdőhely és buliváros is volt, a rómaiak bankettezési, flörtölési és pajzán mulatóhelye. Az augusztusi korból származó beszámoló szerint „a kicsapongás és a bűnbarlang” városa volt, sok vídám termálfürdővel. Mára nagy része a tenger alá süllyedt.

 

 

                                  Baiae ma, tavak lagúnák alkotják (https://www.europosters.hu/italy-campania-bacoli-miseno-f310999419)

 

Baiae Puteoli szomszédos települése, felkapott üdülőhely volt (https://en.wikipedia.org/wiki/Baiae). A település legkorábbi korabeli leírása ie 178-ból származik Aquae Cumanae (Kümé) néven.  A római mérnökök kamrák- és alagutak rendszert építettek ki, amelyek föld alatti hőt és meleg ásványvizet vezettek Baiae nyilvános és magánfürdőibe, amelyeket rekreációra és különféle betegségek kezelésére használtak. Az ókorban évszázadokon át divatos volt, a gazdag rómaiak Capri, Pompeji és Herculaneumnál is jobban kedvelték. Baiae már a köztársasági korszakban is hírhedt volt lakói és vendégei hedonista életmódjáról, botrányairól. 

 

I. e. 80-tól kezdve villákat építettek Baiaeban. A Római Birodalom mulató-fürdője lett, a római arisztokrácia divatos dobézoló helye, ahová a gazdagok és az hatalmasok jártak "kikapcsolódni". Baiae fürdőhely és buliváros is volt, a rómaiak bankettezési, flörtölési, és a kor szellemének megfelelő, igen pajzán mulatóhelye. Egy augusztusi korból származó beszámoló szerint  „a kicsapongás és a bűnbarlang”. Az 1. században „Baiae és a bűn” volt az ifjabb Seneca által írt erkölcsi episztolák egyike; „a luxus örvényének” és „a bűn kikötőjének” írta le, ahová "a lányok azért jártak, hogy lányokként, néhány férfi lányokként, és az öregasszonyok mindig lányokként játsszák magukat".  Jelentsen bármit is Seneca megjegyzése, nem 18 éven aluliaknak való hely volt. Marius, Lucullus és Pompeius is gyakran megfordult itt. Julius Caesarnak volt itt villája, és a város nagy része Augustus alatt már császári tulajdonba került. 

 

 

 

Baiae ma, tavak lagúnák alkotják (https://hu.wikipedia.org/wiki/Bacoli)

 

 

Baiae villái egy rézkarcon (https://www.meisterdrucke.ie/fine-art-prints/German-School/940713/Coastline-of-the-Bay-of-Naples-from-the-Ancient-Roman-Town-of-Baiae,-Cape-Miseno,-with-Vesuvius-in-the-Distance.html)

 

 

 

Egy romos villa ma Baiaeben (https://www.around-naples.com/en/ancient-roman-baths-of-baie.html)

 

A gazdag rómaiak pilonokra, boltíves oszlopsorokra, közvetlenül a tenger fölé építették a villáikat, az üdülőtelepeket. Az építményeket úgy tervezték, hogy az öbölből, a tengerről legyenek látványosak. Egy lagúnát választottak le a tengerből egy hosszú beton parttal, rajta egy hajózható bejárattal, és a lagúnát  körbe építették villákkal. Több évszázad alatt a város lassan a tenger alá süllyedt, ma régészek és mérnökök kutatják a víz alatt.

Még ma is, "Ha az idegenvezető egy esernyőt lebök a földbe, és gőz és láva jön ki belőle”.  Ezért a vulkáni kalderát az Avernó-tónál az ókori görögök és rómaiak az alvilág bejárataként tisztelték, de egy fontos technológiai fejlesztést eredményezett: a vízálló cement - a mész és a vulkáni habkő keveréke - a beton hely találmány, légies kupolák és márványozott homlokzatok, valamint saját osztriga- és halastavak és pazar fürdőházak építését ösztönözte.

Kitérő: a habkő vagy horzsakő a vulkanikus kőzetek egyike, erősen hólyagüreges, likacsos, durva szerkezetű vulkáni üveg, ami tartalmazhat kristályokat is. A vízalatti vulkánkitörésekkor a vízben a lehűlés gyorsabb, mint a levegőn, nagy mennyiségű habkő jön létre és kerülhet a vízfelszínre; mivel a kőzetbe zárt gázok miatt a fajsúlya kisebb a víznél, ezért a kőzet ott nagy kőzet-tutajként úszhat.

 A vízben kötő hidraulikus beton (habköves, horzsaköves, https://hu.wikipedia.org/wiki/Habk%C5%91, tengervízálló cement)  felhasználását az i. e. 2. század utolsó negyedében kezdték meg a rómaiak, az első fennmaradt maradványai Cosa kikötőjében kerültek elő az i. e. 2. század végéről, illetve az 1. század elejéről. A beton kikötőkben való alkalmazását már Vitruvius is javasolta (5. szöveg). "A pulvis Puteolanus, mai nevén pozzolana olyan vulkanikus kőtörmelék, amely csak Pozzuoli környékén volt megtalálható, s innen exportálták a Mediterráneum legtávolabbi sarkaiba. A 2001-ben kezdődött Roman Maritime Concrete Study, ROMACONS,  programban már jó néhány kikötő hidraulikus betonból készült építményeit megvizsgálták, például a Portus, Anzio, Cosa, Brindisi, Baiae; Caesarea, Alexandria, Chersonnesos, Pompeiopolis kikötőkét). Puteoli kikötőjének betonból készült rakpartját Antoninus Pius idején állították helyre (opus pilarum, CIL X 1640–1641). A kikötő épületei olyan híresek voltak, hogy a 3–4. században szuvenírként árusított üvegpoharakon ábrázolták őket, amelyeket a városba látogatók széthordtak a Birodalomban. Leghíresebb és legszebb példánya ma a prágai Nemzeti Múzeumban található." (https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2015/03/2014_01_grull.pdf)

 

 

 

Rézkarc, öbölrészlet (https://www.bbc.com/travel/article/20180104-ancient-romes-sinful-city-at-the-bottom-of-the-sea)

 

Baiaet a gazdag rómaiak többre tartották Caprinál, Pompejinél és Herculaneumnál. I. e. 80 -tól villákat építettek. Az ókori szerzők szerint versenyeztek egymással az építmények gazdagságában. Augustus idejétől lett kiemelkedően divatos, a császárok és udvaraik gyakran tartózkodtak Baiaen. Hírhedt volt hedonizmusáról és botrányairól, az összejövetelekről, és az azokról szóló pletykákról. Ma Bacoli területén fekszik. Az elsüllyedt Baia Park magában foglalja a teljes ősi partvonalat, amely Baia jelenlegi kikötőjétől Pozzuoliig terjed.

A területen volt a  Porto Iulius kikötő, amely két tóból, a hajógyárból (arzenál) és számos, áruk tárolására szolgáló épületből állt. A táj mai képe nagymértékben eltér a terület régi elrendezésétől, a teljes parti sáv elsüllyedése miatt: a "Submerged Park of Baia" nevű tengeri védett terület ma vízalatti múzeum. A Baia-öblöt egy belső tó, egy lagúna alkotta, amely egy csatornán keresztül csatlakozott a nyílt tengerhez, és amelynek partján sok kis kikötővel és halastóval épített villa volt. A villák legkiemelkedőbb tulajdonosai közé tartozott Scipioni, Gaius Mario, Julius Caesar, Cicero, Pompeo Magno, Marco Antonio és maguk a császárok, akik császári palotát építettek Baián, Augustus, Tiberius, Claudius, Caligula, Nero, Adriano és Alessandro Severo.

Az irodalmi források által sokat ünnepelt monumentális épületekből kiemelkedik a három nagy, kerek, kupolás tetejű terem, amelyeket az irodalmi hagyomány úgy nevez, hogy  "Merkurus temploma" (a félgömb alakú kupola legrégebbi példája), "Diana temploma" és "Venere temploma": ezek impozáns termáltermek, fürdők voltak. Baiae nevezetes épületei voltak az amfiteátrum, a harmadik legnagyobb a Birodalomban, a színháza, az óriás ciszterna, a legnagyobb a Birodalomban és a 16 lábon álló mólója.

 

 

 

Puteoli hullámtörője, az eliszaposodás megelőzésére íves (Stabiae kikötöben találták a freskót, https://en.wikipedia.org/wiki/Stabiae)

 

Bacoli  5 km-re Puteolitól nyugatra, a Flegrei-félsziget vulkáni területén fekszik, a régi Baiaera építették. Határai: Monte di Procida és Pozzuoli. Több önálló településből jött létre: ezek Baia, Cappella, Cumae, Fusaro, Miliscola, Miseno és Torregaveta, amelyek görög-római települések voltak a Pozzuoli-öböl partján.  Az első jelentős város, amelyet a mai község területén megalapítottak, Cumae (a görög Kümé) volt, akropoliszának maradványai ma is láthatóak. Miután a város Magna Graecia része lett, Cumae lett a vidék központi települése, leigázva a szomszédos településeket.  A római időkben is sikerült megőriznie görög hagyományait. Ekkor épült meg Misenum hadikikötője, Baiae termái. 

 

Kümé: A Nápolyi öbölben (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1poly#A_v%C3%A1ros_alap%C3%ADt%C3%A1sa) Kümé települést  feltehetően i. e. 8. században alapították görög telepesek, akik az Euboia szigeti Cumából és Khalkiszból érkeztek a vidékre, i. e. 1050-ben. Kümé (Cumae) volt az első görög kolónia az Appennini-félszigeten, a későbbi Magna Graeciában. Az Ischia és Szicília szigetein lévő kolóniákat szintén Cumából és Khalkiszból származó telepesek alapították. Kümén keresztül honosodott meg Itáliában a Cumaei ábécé, melyet a későbbiekben átvettek a rómaiak is. A kolónia az i. e. 6 században a vidék legbefolyásosabb városa volt, fennhatósága alá került Puteoli (Pozzuoli), Misenum, majd később Neapolis, azaz Nápoly is. A küméi görögök fennhatósága ellen a capuai etruszkok lázadást szerveztek, szövetkezve a vidék többi őslakos nemzetével, a szürakuszai türannosszal, Hierónnal is szövetkeztek. I. e. 524-ben a küméiek leverték a felkelőket, a küméi és a szürakúzai közös flotta i. e. 474-ben elsöprő vereséget mért az etruszkokra. A győzelem jelentősége igen nagy volt: az etruszkok ezentúl nem jelentettek fenyegetést a tengeren és visszavonultak a félsziget északi részeire. A szürakúszaiak megszállták Ischia szigetét, de már i. e. 470-ben el kellett hagyniuk, mert kitörtek a sziget vulkánjai, de Kümé és kolóniája tovább virágzott. Kümé az itt talált görög ábécéjéről nevezetes. Kontinensünkön itt ismerték először a betűírást. Az ugaritiak-főníciaiak alfabetikus írásai a görög szigetvilág közvetítésével, megszépült formában Kümében vertek gyökeret a kontinensen. Az ischiai múzeumban megtekinthető a Nestor kehely, amin a küméi ábécé betűit megtalálták, régi görök nagybetűket.

 

 

 

A Nápolyi-öböl a Vezuvval (Wikipedia)

 

 

A Nápolyi öbölben (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1poly#A_v%C3%A1ros_alap%C3%ADt%C3%A1sa) Kümé települést  feltehetően i. e. 8. században alapították görög telepesek, akik az Euboia szigeti Cumából és Khalkiszból érkeztek a vidékre, i. e. 1050-ben. Kümé (Cumae) volt az első görög kolónia az Appennini-félszigeten, a későbbi Magna Graeciában. Az Ischia és Szicília szigetein lévő kolóniákat szintén Cumából és Khalkiszból származó telepesek alapították. Kümén keresztül honosodott meg Itáliában a Cumaei ábécé, melyet a későbbiekben átvettek a rómaiak is. A kolónia az i. e. 6 században a vidék legbefolyásosabb városa volt, fennhatósága alá került Puteoli (Pozzuoli), Misenum, majd később Neapolis, azaz Nápoly is. A küméi görögök fennhatósága ellen a capuai etruszkok lázadást szerveztek, szövetkezve a vidék többi őslakos nemzetével, a szürakuszai türannosszal, Hierónnal is szövetkeztek. I. e. 524-ben a küméiek leverték a felkelőket, a küméi és a szürakúzai közös flotta i. e. 474-ben elsöprő vereséget mért az etruszkokra. A győzelem jelentősége igen nagy volt: az etruszkok ezentúl nem jelentettek fenyegetést a tengeren és visszavonultak a félsziget északi részeire.

  

A szürakúszaiak megszállták Ischia szigetét, de már i. e. 470-ben el kellett hagyniuk, mert kitörtek a sziget vulkánjai*. Ezzel szemben Kümé és kolóniája tovább virágzott. Mivel a települést alapításakor sziklás, mély völgyek valamint a tenger által határolt szűk területre építették, a terjeszkedésnek a természet állta útját. I. e. 470 után egy új város nőtt ki Neapolisz (latinul Neapolis) néven (görög jelentése új város) mellette. Az egykori Kümét ezek után Paleopolisznak nevezték, görög jelentése régi város. (Gaius Lutatius Catulus római consul írásai szerint viszont az i. e. 5. században a küméi görög telepesek, irigyelve szomszédjuk gazdagságát, elfoglalták a kolóniát. Az itt lakókat kelet felé kényszerítették, ahol új várost alapítottak. A mai kikötőtől északra fekvő Neapolis lakosságát i. e. 450-re khalkiszi, pithékusszai és athéni telepesekgyarapították.)

Az új város, Neapolisz, azaz Nápoly a szürakúszai görögök védelme alatt gyorsan fejlődött, gazdagodott és fokozatosan Athén fennhatósága alá került. Periklész hamar felismerte a város stratégiai jelentőségét a görögök Földközi-tengeren folytatott kereskedelmében, ezért kiemelt figyelmet szentelt a fejlesztésére. Ebből az időszakból származik a város alakját mai napig meghatározó szabályos, négyszögletes, rácsos utcahálózat, amelyet Hippodamosz talált fel Pireusz megtervezésekor. Neapolisznak kitűnő lehetőségei voltak terjeszkedésre, de a mocsaras vidék miatt nem alakult ki nagy mezőgazdasági hátországa, ami következtében a város ellátása szinte teljes mértékben a tengeri kereskedelemnek volt kiszolgáltatva. Az i. e. 5. században a várost erős, helyszínen fejtett tufa darabokból épített falakkal vették körül. Ezeket a falakat az i. e. 4. században megerősítették, így a várost kettős fal védte, maradványai ma is láthatóak.

 

 

 

 

A Ny-i Pozzzuoli-öböl városkái (Wikipedia)

 

 

 

A rómaiak fennhatósága alatt: a rómaiak felismerték Neapolisz stratégiai jelentőségét, és tudták, hogy a város védvonalait nehezen tudnák áttörni, emiatt inkább diplomáciai úton próbálták a város szövetségét megszerezni. I. e. 328-ban Neapolisz elfogadta Róma feltételeit és civitas foederata, szövetséges város lett, ami biztosította önállóságát a birodalom keretei belül. A város élére római consul került. Közvetlenül e szövetség után Pompeji is megnyitotta kapuit a rómaiak előtt. Neapolisz nem legyőzöttként került ki a konfliktusból és biztosított volt a város további fejlődése. A rómaiak a korábban megkötött szerződést léptették ismét életbe, és ismételten elismerték a városok szuverenitását és görög hagyományait.

A rómaiak által biztosított jogok birtokában a neapoliszi görögök mindenkor kitartottak a rómaiakkal kötött szövetség mellett, így amikor a dél-itáliai görögök Pürrhosz vezetésével, majd Hannibál a punok élén Róma ellen indult, a Nápoly nem nyitotta meg kapuit Róma ellenségei előtt. Sőt a punok elleni háború nehéz időszakában is sok hajót gyártottak a római seregek számára és a helyi hajósok római gályákon szolgáltak. Neapolisz védvonalainak megtörése még Hannibál számára is elérhetetlennek bizonyult. Kénytelen volt a város ostromát feladni, miután nem sikerült a várost ellátó tengeri útvonalakat ellenőrzése alá vonni. A pun háborúkat megsínylette ugyan a város, azonban gazdasági szerepe és jelentősége a Római Birodalmon belül tovább növekedett, annak ellenére, hogy továbbra is görög város volt. A városnak kiterjedt birtokai voltak, hozzá tartoztak többek között Capri és Ischia.

 

PUTEOLI-ÖBÖL

Róma lassan megváltoztatta a szövetséges városok, így a görög városok jogállását is, és ezzel egyidőben latinosították el a városok nevét is, így lett Neápoliszból Neapolis. A város gazdaságát súlyosan érintették a Capua és Puteoli által i. e. 199-ben bevezetett vámok. A Puteoli-öböl, Miseum jelentősége rohamosan nőtt és a Római Birodalom egyik legfontosabb kikötőjévé vált, valamint a földközi-tengeri flotta legfontosabb bázisává, ezáltal Neapolis háttérbe szorult. I.e. 90-ben a város megkapta a római municipium valamint lakosai a római polgár titulust, a birodalomért tett szolgálatai elismeréseként. Ennek ellenére a neapolisiak megpróbálták visszautasítani ezt, ami annak tulajdonítható be, hogy a város lakosaiban erősen élt a görög szellem. A köztársaság utolsó századában a rómaiak már nemcsak hódítói, hanem hódolói is voltak a görögségnek. A görög kultúra kedvelői előszeretettel keresték fel a hellén hagyományokat őrző Neapolist. Sokan meg kellemes éghajlata és földjeinek gazdagsága miatt szerették a várost és környékét. 

Az i. e. 82-es polgárháborúban a  győztesen kikerülő Lucius Cornelius Sulla megfosztotta Neapolist nemcsak a flottájától, hanem Ischia szigetétől is, aminek következtében a város fazekas manufaktúrái nyersanyag nélkül maradtak. Különösképpen a közeli Puteoli, húzott hasznot Neapolis kínos helyzetéből. I. e. 50-ben a város szintén a vesztes oldalon állt Pompeius és Caius Iulius Caesar polgárháborújában. Ezek után a Tirrén-tenger legfontosabb hadikikötője Misenum lett, a kereskedelem pedig Baiae kezében összpontosult. 

"A görög alapítású Puteoli egész gazdasága a keletről áramló tengeri kereskedelem köré épült (https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2015/03/2014_01_grull.pdf). Strabón nem szentelt különösebb figyelmet Puteoli kikötőjének, mindössze megállapította, hogy „a város igen nagy kereskedelmi piac lett, minthogy homokjának alkalmas volta miatt művészileg kiépített kikötői vannak,…, a homokot ugyanis mészkővel vegyítve töltéseket hánynak a tengerbe, és a nyílt partokat öblökké alakítják, úgyhogy a legnagyobb teherhajók is biztosan kiköthetnek” (V. 4. 6. C 245). Puteoli kikötőjének nagy része mára tenger alá került. Mára elég jól ismerjük a terület topográfiáját: nyugaton, a fürdőhely, Baiae előtt egy hatalmas, zárt öböl helyezkedett el. Ezt egy keskeny, betonnal szegélyezett csatorna kötötte össze a tengerrel. A terület keleti részén, Puteolinál kapott helyet a Portus Iulius, amelyet i. e. 37-ben Octavianus és Agrippa építtetett ki hadikikötőnek. E mögött helyezkedett el a Ripa Puteolana, ahová a gabonaszállítmányok futottak be, s amelyekről fentebb Strabón leírását is idéztük. A vízben kötő hidraulikus beton (habkőves, horzsakőves, https://hu.wikipedia.org/wiki/Habk%C5%91, tengervízálló cement)  felhasználását a Kr. e. 2. század utolsó negyedében kezdték meg a rómaiak, az első fennmaradt maradványai Cosa kikötőjében kerültek elő az i. e. 2. század végéről, illetve az 1. század elejéről. A beton kikötőkben való alkalmazását már Vitruvius is javasolta (5. szöveg). A pulvis Puteolanus, mai nevén pozzolana olyan vulkanikus hamu, amely csak Pozzuoli környékén volt megtalálható, s innen exportálták a Mediterráneum legtávolabbi sarkaiba. (A 2001-ben kezdődött Roman Maritime Concrete Study, ROMACONS,  programban már jó néhány kikötő hidraulikus betonból készült építményeit megvizsgálták, például a Portus, Anzio, Cosa, Brindisi, Baia; Caesarea, Alexandria, Chersonnesos, Pompeiopolis kikötőkét). Puteoli kikötőjének betonból készült rakpartját Antoninus Pius idején állították helyre (opus pilarum, CIL X 1640–1641). A kikötő épületei olyan híresek voltak, hogy a 3–4. században szuvenírként árusított üvegpoharakon ábrázolták őket, amelyeket a városba látogatók szerte hordtak a Birodalomban. Leghíresebb és legszebb példánya ma a prágai Nemzeti Múzeumban található." (https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2015/03/2014_01_grull.pdf).