HAJÓK TÖRTÉNETE: AZ ILLÍREK ÉS LIBURNÁIK
(2024 november)
Bevezetés
Két evezősoros adriai eredetű liburnák, vitorlás-evezős kereskedelmi és hadihajók.
Általánosan használták a Mediterraneumban a császárság, Augustus korától
A Balkán-félsziget nyugati területein i. e. 1000 körül tűntek fel, majd terjedtek el az egymással is háborúskodó illír törzsek. Alapvetően kereskedelmi tevékenységet folytattak, (https://hu.wikipedia.org/wiki/Alb%C3%A1nok), és kalózkodtak. Két féle hajót használtak: a sokevezős, nagyon gyors, csak evezőkkel hajtott lemboszt kalóztámadásokra, és a vitorlás-evezős liburnákat szállításra és tengeri csatákban. A törzsek az i. e. 4. századtól kialakult Illír Királyság keretein belül éltek. Gyakran viseltek háborút szomszédaikkal, a tengerparton megtelepedő görög kolóniákkal és a makedónokkal, majd a terjeszkedő rómaiakkal. A Római Birodalom az első római–illír háború megnyerésével (i. e. 229–228) elhódította az első illír területeket, i. e. 168-ban pedig végérvényesen is bekebelezte országukat, amely Illyricum néven a birodalom egyik tartománya lett. A rómaiak latinosították a vidék lakóit, katonai táborokat, kolóniákat alakítottak ki Illyricumban, s fejlesztették a tartomány úthálózatát is. Az illírek lakta területeken korán megjelent a kereszténység, s a Római Birodalom kettészakadásával bizánci érdekterület lett, amelyen osztrogót, bolgár és szláv barbár törzsek vonultak keresztül. Az illírekre vonatkozó említések a krónikákban ekkor már ritkultak, s a 7. századra az illírek el is tűntek a barbár törzsek tengerében.
Az Illír Királyság Agron király idején az Adrián, i. e. 231 -ben
Az illír őstörténetről és a bronzkorról (https://en.wikipedia.org/wiki/Illyrians): a taulantiiak – egyik törzs az illír törzsek régebbi csoportjai közül – Dél-Ilíria (a mai Albánia) Adriai-tenger partján éltek, és különböző időpontokban uralták a Drin folyó síkságának nagy részét, amely az Epidamnus/Dyrrhachium környékét foglalja magában. Az i. e. 7. században a taulantiiak Corinth segítségét kérte a Liburnia elleni háborúban. A vereség és az É-i Liburnia régióból való kiűzetés után i. e. 627-ben alapították az illír szárazföldön az Epidamnus nevű kolóniát, amelyről úgy gondolják, hogy a régió egy barbár királyának a neve volt. Virágzó kereskedelmi központ alakult ki, és a város gyorsan növekedett. A Taulanti királyság az i. e 335 és i .e. 302 közötti években érte el a csúcspontját. Az illír királyságok gyakran kerültek konfliktusba a szomszédos ókori macedónokkal, és az illír kalózokat is jelentős fenyegetésnek tekintették a szomszédos népekre nézve. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
Jirecek vonal a hellén-görög hatás É-i határa (Wikipedia)
A Neretva-deltában erős hellenisztikus befolyás volt jelen. Fővárosuk a hercegovinai Daorson volt, amely a klasszikus illír kultúra fő központja lett. Daorsont az i. e. 4. században megalitikus, 5 méter magas kőfalak vették körül, amelyek nagy trapéz kőtömbökből álltak. Daors egyedi bronzérméket és szobrokat is készített. Az illírek a görög gyarmatokat is meghódítottak a dalmát szigeteken. Az i. e 3. század második felében számos illír törzs egyesült egy protoállam létrehozására, amely a mai Albánia központi részétől egészen a Hercegovinában található Neretva folyóig terjedt. Kalózkodásból finanszírozták, és i. e 250-től Agron király irányította. Az illírek támadását Agron alatt, a i. e. 232-ben vagy 231-ben végrehajtott aerolok ellen, Polybios írja le:
Száz lembosz 5000 emberrel a fedélzetén felhajózott, hajnalban lehorgonyozva gyorsan és titokban partra szálltak. Azután a saját országukban megszokott rend szerint felálltak, és előrenyomultak az aitóliai vonalak ellen. Az illírek egyetlen csoportja, akiknek száma és szoros rendje ellenállhatatlan súllyal bírt, a könnyű fegyverzetű csapatok kiszorítását szolgálta, és visszavonulásra kényszerítette az ellenséget.
A rómaiak egy sor konfliktusba keveredtek az illírekkel, amelyeket illír háborúkként is ismernek, és i. e. 229-től i. 168-ig, amikor a rómaiak legyőzték Gentiust Scodránál. Az I. században a római Illyricum tartományban zajlott le a nagy illír felkelés, amelyben a bennszülött népek szövetsége fellázadt a rómaiak ellen, de a rómaaik leverték.
A római kori Illíria
Illír hadviselés (https://en.wikipedia.org/wiki/Illyrian_warfare): Az illírek története az i. 2. évezred elejétől a kalózkodás története Illíria régiójában és Dél-Olaszországban is, ahol az Iapyg-i civilizáció virágzott. Az illíreket az ókorban képzett kézművesként és hajóépítőként ismerték, és hadihajóikkal ellenőrizték az Adriai- és a Jón-tenger nagy részét. Az illíreknek olyan hatékony fegyvereik voltak, mint a sica, az ívelt hegyű kard, amely Illíriából származik, és végül az egész Balkánon átvették, majd később a rómaiak is használták.
Az illír haditengerészet: Hírhedt tengerészek voltak az ókori világban és nagyszerű hajóépítők. A legügyesebb illír tengerészek a liburnok, japodák, dalmaták és ardiaek voltak. A legnagyobb haditengerészetet Agron királyuk építette az i. e. 3. században. Az illír taktika abból állt, hogy négyes csoportokba szervezték a gályáikat, és a szélső oldalakon kezdték a támadást, elsöprő számban szálltak át az ellenséges hajókra.
Az illír hadihajókat sok nép átvette, a görögök és a rómaiak is. Illír kézműveseket még a macedón király is felbérelt 100 hajó építésére az első macedón háborúban. Az illír hajók legkorábbi bizonyítéka egy glasinac-i bronzra metszett hajó, amely az i. e. 8. századból. A hajónak az eleje egy állat, valószínűleg egy ló volt, ami az illír hajók kedvelt ábrázolása volt, a föníciaiakhoz hasonlóan.
A liburnusok híres tengerészek voltak, akik az Adriai- és Jón-tengert uralták már az i. e.1. évezred elejétől. A rómaiak elsősorban a kalózkodásukról ismerték őket. A liburnus haditengerészet fő kikötője az i. e. 5. század óta a Krk-sziget keleti fokánál található Corynthia volt, amely 7 feltárt dokkot, tengeri arzenált és köves erődítményt tartalmazott; a korai kikötő ókori és középkori funkciójában a 16. századig megmaradt. A liburniak különféle hajótípusokat építettek; galyájuk a szállítógályák korai prototípusa volt, a lembus egy nagy halászhajó volt eredetileg. Egy i. e. 1. századból származó, 10 méter hosszú hajó maradványaira bukkantak a Nin melletti Zatonban (Aenona), egy hajógerincet, amelynek alsó deszkája mindkét oldalán 6 sor fadeszkából készült, jól összeillesztve, összevarrva, gyantázott zsinórokkal és faékekkel. Lombhullató fákat (tölgy és bükk) használtak.
Az illíreket gyakran kalózoknak nevezték, akik görög és római hajókat raboltak ki. Illyria kalózkodása hírhedtté vált, és bukásukat okozta. Egyenetlen, töredezett partjaik a szigetek védőhálójával tökéletes búvóhelyeket képeztek, ahonnan könnyű és gyors Lembuszok megtámadták a hajókat. Az illírek kalózkarrierje Teuta királynő alatt érte el tetőpontját. Az illírek átszállással történő lerohanás taktikát gyakoroltak az ellenséges hajók ellen. Az illír hadihajók három fő típusa a Lembus, a Liburna és a Pristis volt.
Lembus: (görögül: λέμβος, "csónak", lembusként romanizálva) egy ősi illír halász- és hadihajó volt, egyetlen sor evezőparttal, vitorlák nélkül. Kicsi volt és könnyű, alacsony szabad oldallal. Gyors és manőverezhető hadihajó volt, amely az evezősökön kívül 50 ember szállítására volt képes. Leggyakrabban az illír törzsek kalózkodásra használták Dalmácia területén. A hajóépítést V. macedón Fülöp is átvette, majd nem sokkal később a szeleukidák, Róma, sőt Nabis spártai király is, amikor újjáépítették a spártai haditengerészetet. Az evezők száma 16 és 50 között mozgott, lehetnek egy- vagy kétárbocosok, egyes típusoknak döfőorruk is volt, másokat feltehetően futárnak és gyors teherhajónak használtak.
A legismertebb illír hajók a liburnák voltak, amelyet a görögök libyrnisnek, a rómaiak pedig liburnának nevezték, és evezőkkel-vitorlával hajtották. A liburna egy könnyű hajótípus volt, egy evezősorral, egy árboccal, egy vitorlával és hajló orral. Az orr alatt egy döfőorr volt, amelyet az ellenséges hajók tenger alatti törésére készítettek. Eredeti formájában egy liburna hasonlított a görög 50 evezős vitorlásra hasonlított. Egy sor evezős volt, mindkét oldalán 25 evezővel, míg a Római Köztársaság késői korában két evezőpaddal (bireme féle), de gyorsabb, könnyebb és mozgékonyabb, mint a bireme. és triremes. A liburniai tervezést a rómaiak átvették, és az ókori Róma haditengerészetének kulcsfontosságú részévé vált, valószínűleg a macedón haditengerészet közvetítésével az i. e. 1. század második felében. A liburnák kulcsszerepet játszottak a görögországi actiumi tengeri csatában, i. e. 31 -ben. Tengerészeti és manőverező tulajdonságai miatt legyőzték a sokkal nagyobb és nehezebb keleti hajókat. A liburna a sajátos szerkezeti jellemzőiben különbözött a hadihajóktól. 33 m hosszú és 5 méter széles volt, 0,91 méteres merüléssel. Két sor evezős oldalanként 18 evezőt húzott. A hajó vitorlával 14 csomót, evezőkkel 7 csomót tudott megtenni. Kereskedők és futárok is használták.
Miután a rómaiak átvették a liburnát, a hadi felszerelését módosították. Döfőorral szerelték, és rakéták elleni védelemmel. A hajóbástyákat úgy helyezték el, hogy lefelé, az ellenség átszálló alakulataira is lehessen tüzelni róluk, a saját tengerészgyalogosokat is támogatni tudják róla. A tornyok azonban könnyen összedőlhettek, és ha egy hajónak menekülnie kellett, inkább a tengerbe dobták őket. A torony festése köveket utánzott, és a megkülönböztethetőség miatt minden flotta más színűre festette tornyait. A csata után is a tengerbe dobták a tornyokat. A hajópalánk merev volt, de – a pajzsok megtámasztása miatt – csak térdig ért. A korábbi gyakorlat utánzásaként pajzsokat festettek rá. A haditengerészeten belül valószínűleg különböző méretű liburnák voltak a speciális feladatokra, mint a felderítés és a kalózkodás elleni járőrözés. A rómaiak különösen a birodalom távoli tartományaiban használták a liburnát, ahol a hajók alkották a flotta zömét, de kis számban Ravenna és Micenum flottáiban is szerepelt. Nagy számban szolgáltak rajtuk az illírek, főleg a dalmátok, liburnusok és a pannonok.
Fokozatosan a liburna a római hajók különböző típusainak általános elnevezése lett, amelyet a késő antik teherhajói közé soroltak. Tacitus és Suetonius a csatahajó szinonimájaként használták. A feliratokban a csatahajók osztályának utolsójaként említik: hexeres, penteres, quadrieres, trieres, liburna. A középkori forrásokban a "liburna" hajókat gyakran a középkori horvát és dalmát kalózok és tengerészek használták, de valószínűleg nem mindig azonos hajókra utaltak. Pristis típusú hajók: aristis (ógörögül Πρίστις) egy döfőorros hosszú és keskeny hadihajó volt (az Aeneisben egy bizonyos hajó neve is volt).
A gyorsaságáról nevezetes döfőorros (rostrumlat, ramang) liburna arányai, 20-30 méteres hajók voltak
(https://www.the-blueprints.com/blueprints/ships/ships-other/92165/view/roman_liburna/)
Voltak már kerekes hajóik is, hasonlók a mai kerekes gőzösökhöz, melyeken a gőzerőt ökrök pótolták. Az első századokban Dalmáciában kísérleteztek egy állati (hat ökör) meghajtású lapátokkal működő liburna típusú gályával. Az állatok által forgatott lapátokkal hajtott hajókat a történelem folyamán mindig előnyösebbnek tartották, mint az emberi erővel, evezőkkel hajtott hajókat, mégsem terjedtek el a forgatott lapátok a kereskedelmi hajózásban, aminek a tengerek erős hullámzása lehet az egyik oka. Az első századokban a liburnusok népe Dalmáciában kísérletezett egy ökrök meghajtású lapátokkal működő liburna típusú gályával. A lapátkerekek mint meghajtási eszköz első említése a negyedik vagy ötödik századi De Rebus Bellicis (XVII. fejezet) című katonai értekezésből származik, ahol a névtelen római szerző egy ökörhajtású lapátkerekes hadihajót ír le:
"Az állati erő, amely könnyen és gyorsan hajtja a tengeri harcokra alkalmas hadihajót, amelyet hatalmas mérete emberi erővel már nem működne. A hajótestben a hajó oldalaihoz erősített kerekeket páronként befogott ökrök forgatják; a kerekek kerülete mentén kiálló lapátok vannak, amelyek a kerekek forgása közben evezőlapátként ütik a vizet, bámulatos és zseniális hatásúak, és gyors mozgást eredményeznek. Ez a hadihajó ráadásul saját tömege és a benne működő gépezet miatt olyan erővel száll harcba, hogy minden közelről érkező ellenséges hadihajót könnyedén összetör és megsemmisít".
"Az állati erő, amely könnyen és gyorsan hajtja a tengeri harcokra alkalmas hadihajót, amelyet hatalmas mérete emberi erővel már nem működne. A hajótestben a hajó oldalaihoz erősített kerekeket páronként befogott ökrök forgatják; a kerekek kerülete mentén kiálló lapátok vannak, amelyek a kerekek forgása közben evezőlapátként ütik a vizet, bámulatos és zseniális hatásúak, és gyors mozgást eredményeznek. Ez a hadihajó ráadásul saját tömege és a benne működő gépezet miatt olyan erővel száll harcba, hogy minden közelről érkező ellenséges hadihajót könnyedén összetör és megsemmisít".
Illír erődítmények (pl. Daorson óriási falai,Tilurium és Setovia Delmata): az illírek hegyi erődöket építettek menedékhelyként és talán lakóhelyként is. A legtöbb ház kerek vagy ovális volt, nagyon kevés kivételtől eltekintve, a legnagyobbak pedig 200 méter hosszúak voltak. A Castellierek (kastélyerődök) megerősített városrészek voltak, általában dombokon vagy hegyeken, vagy ritkábban (például Friuliban) síkságon. Egy vagy több koncentrikus fallal védték a városokat, amelyek Isztria és Venezia Giulia területén lekerekített vagy ellipszis alakúak, vagy Friuliban négyszögletesek voltak, belül volt a lakott terület. Mintegy száz castellierit fedeztek fel Isztrián, Friuliban és Venezia Giuliában, mint például a közép-nyugati Isztriai Leme-ben, az Elleriben, Muggia közelében, a Monte Giove-ban Prosecco (Trieszt) és San Polo közelében, nem messze. Monfalcone-ból. A legnagyobb castelliere azonban talán a dél-isztriai Nesactium volt, nem messze Pulától.
Érdekesség: az i. e. 3. században az ardiata Agrón illír király száz lemboszt (liburnát) vetett be Medion felszabadításakor, Pharoszi Démétriosz és Szkerdilaidasz i. e. 221–220 fordulóján szintén kilencven lembosszal indultak Pülosz ostromára. A Róma ellen hadat viselő V. Philipposz makedón király i. e. 216-ban illír hajóácsokat fogadott fel, és száz lemboszt építtetett velük, amelyek az első római–makedón háború idején, i. e. 214–205-ben már a makedón flotta kötelékében harcoltak. III. Pleuratosz i. e. 189-ben hatvan lemboszból álló flottával dúlta végig az aitóliai partokat. A harmadik római–illír háború idején, i. e. 170 körül a rómaiak 54 lemboszt zsákmányoltak Genthiosz illír királytól. A háború végéig összesen 220 illír lembosz került a rómaiak birtokába. A hajótípus szerkezeti elemeit a hadigályáik tervezésénél lemásolták a rómaiak. A lembosz jelentőségét mutatja, hogy ábrázolása a Genthiosz által veretett pénzérmékre is felkerült, innen ismertek orr-részének, tatjának és evezősorának formai sajátosságai.)
A liburna vagy liburnica császárkori római evezős hadihajó lett, vitorlákkal is rendelkezett (https://hu.wikipedia.org/wiki/Liburna) A principatus időszakában (a principatus: köztársasági formákkal leplezett egyeduralmi forma Augustus idejétől, Róma aranykora) váltotta fel fokozatosan a nála nagyobb, de lassúbb triremiseket. Altalánosan, és még a középkorban is használták. A tengereken kívül használták a nagyobb határfolyókon, és a nagyobb belső tavakon is. A Dunán, és a Rajnán (a birodalom északi határain) a barbárok betöréseinek kivédésére, illetve felderítésére használták. Gyorsaságát kis mérete és vitorlája mellett a többi hajóhoz képest nagyobb evezősűrűségének köszönhette. A nagyobb evezősűrűség titkát még nem sikerült pontosan feltárni, de középkori analógia alapján feltételezik, hogy az evezőpadokat ferdén helyezték el benne. Így egymás mellett akár 3-5 evezős is elfért úgy, hogy evezés közben nem zavarták egymást.
Más forrás szerint: a libunák a liburnusoktól, egy Fiume környékén élő Adriai-tengeri népről, államról, Liburniáról kapták a nevüket. A Fiume (Rijeka, https://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0007/7.html) partvidékének és a körülfekvő szigeteknek őslakói voltak. Országukat a rómaiak Liburnia néven említik. Liburniától nyugatra a Monte Maggiorén túl Isztria, délre - a mai Dalmácia helyén - Illyria, a belföld felé eső hegyvidék (a mai Horvátországban és Krajnában) feküdt. A liburnusokat a rómaiak jeles tengerészekként és ügyes hajóépítőknek ismerték. A liburnusok békés természetű nép lehettek, mert minden hajózási ügyességük mellett sem foglalkoztak tengeri rablással, mint déli szomszédjaik, a harcias illyrek.
Liburna Civitavecchia kikötőjében (https://civitavecchia.portmobility.it/en/roman-galley-liburna-port-civitavecchia).
A kikötőt és a várost Traianus császár alapította, több mint 1900 éve. 30 méter hosszú és 8 méter széles hajó volt.
A felső evezősor evezőszekrénye egy rekonstruált liburnán
(https://civitavecchia.portmobility.it/en/roman-galley-liburna-port-civitavecchia).
Liburna Civitavecchia kikötőjében
(https://civitavecchia.portmobility.it/en/roman-galley-liburna-port-civitavecchia).
Külön személyszállító hajóik nem voltak a rómaiaknak, az utasokat is a liburnák, az áruszállító és hadihajók, a hadsereg hadihajói szállították. Az utasnak általában magának kellett hosszas keresgélés után helyet foglalni, bár Ostiában hajózási vállalatok is működtek, amelyek segítettek a személyszállításban. Egyes kikötőkből csak úti okmányokkal lehetett kihajózni. Nem tudjuk, mennyire volt elterjedt ez a gyakorlat, tény azonban, hogy a Birodalom gabοna ellátása szempontjából kulcsfontosságú Egyiptomot csak érvényes útlevél birtokában lehetett elhagyni.
Az áruszállító kereskedelmi hajók személyeket is szállítottak, és a hivatalos látogatásra utazó államférfiak, magas rangú római tisztségviselők - ha lehetett -
(https://romaikor.hu/a_romaiak_mindennapi_elete/kozlekedes_es_utazas/utazas_a_tengeren_/a_tengeri_utazas/cikk/teherszallito_kereskedelmi_hajok) a hadihajókon utaztak, ez volt a biztonságosabb.
*A legnevezetesebb íllír: Teuta királynő https://hu.wikipedia.org/wiki/Teuta_ill%C3%ADr_kir%C3%A1lyn%C3%A9 ógörög Τεύτα; ? – i. e. 227 után)
illír királyné, az i. e. 250 körül - i. e. 231-ig uralkodó Agrón király első felesége volt. A király halála után, i. e. 231–227 között az Illír Királyság régensnője, a kiskorú Pinnész király gyámja volt. Az illíreket vízen és szárazon ütőképes haderővé fejlesztő király örökségét vitte tovább, az illír–epiróta háborúban legyőzte az Epiróta Szövetséget (i. e. 230), a fortélyosan megnyert paxoszi tengeri csata után bevette Kerküra (Korfú) szigetét (i. e. 229). A történelmi hagyományban a legnagyobb illír uralkodók között említik a nevét, noha de jure sohasem volt királynő. Emellett területszerzései, nyers erőszakon alapuló politikája, az illír flotta fosztogatásra és kalózkodásra való megszervezése, régensi hatalma mindössze négy évében, az első római–illír háború (i. e. 229–228) kirobbanásához, majd végső soron az Illír Királyság bukásához vezetett. Önként mondott le a régensi tisztségről i. e. 227-ben, sorsa ezt követően ismeretlen.
Agrón az elődjét nagyságában és ütőerejében jóval felülmúló flottát és hadsereget szervezett, birodalma a Narón és az Aóosz völgyei között húzódott. Az ókori történelmi munkák szerzői azonban csupán uralkodása végén emlékeztek meg róla. Teuta feltehetően nem szült fiúutódot, ezért Agrón – a kor szokásainak megfelelően – később egy második asszonyt is nőül vett, Triteutát, aki egy fiúgyerekkel, Pinnésszel örvendeztette meg. Agrón váratlanul bekövetkezett halála idején, i. e. 231-ben Pinnész még karonülő gyermek volt, ezért az illíriai öröklési rendnek megfelelően Teuta vette át régensként az uralkodást.
Teuta államügyeit egy tanácsadói testület, a philoi segítségével intézte, amelynek legfontosabb tagja Pharoszi Démétriosz volt. Sógorát, Agrón öccsét Teuta az illír hadsereg főparancsnokává nevezte ki. A kortárs Polübiosz történeti munkája szerint hadseregének vezetőit a már férje idejében is jellemző partvidéki fosztogatások és a kalóztevékenység fokozására ösztönözte, emellett újabb lemboszokat építtetve tovább-bővítette az illír flottát. Politikáját tekintve megsokszorozott intenzitással folytatta Agrón területszerző hódításait, különösen az országától délre fekvő epiruszi területek rovására.
Teuta államügyeit egy tanácsadói testület, a philoi segítségével intézte, amelynek legfontosabb tagja Pharoszi Démétriosz volt. Sógorát, Agrón öccsét Teuta az illír hadsereg főparancsnokává nevezte ki. A kortárs Polübiosz történeti munkája szerint hadseregének vezetőit a már férje idejében is jellemző partvidéki fosztogatások és a kalóztevékenység fokozására ösztönözte, emellett újabb lemboszokat építtetve tovább-bővítette az illír flottát. Politikáját tekintve megsokszorozott intenzitással folytatta Agrón területszerző hódításait, különösen az országától délre fekvő epiruszi területek rovására.
Háború Epirusszal: uralkodásának második évében, i. e. 230-ban megindította az Epiróta Szövetség elleni hadjáratát. Flottájának egy része a peloponnészoszi Éliszt és Messzéniát támadta, ezalatt a flotta nagyobbik része és az 5 ezres gyalogság Epirusz ellen indult. A főváros, Phoiniké bevételét követően Teuta hadvezére megsemmisítő vereséget mért az epiróta seregre. A további összecsapásoknak kényszerűen véget vetett, mert Teuta aggasztó híreket kapott országa északkeleti vidékeiről: a forrongó lakosság Dardániához kívánt csatlakozni. A harcoló felek fegyverszünetet kötöttek, amelynek értelmében az illírek a hadi zsákmány és a rabszolgának elhurcoltak felett még hadisarc megfizetésére is kötelezték az epirótákat. Teuta flottájával visszatért fővárosába, fővezére pedig a szárazföldi úton leverte a dardánokkal szövetkező északkeleti illíreket.
Teuta Illír Királysága az epiróták legyőzésével, majd a lázongás leverésével katonailag az Adria keleti medencéjének egyik legütőképesebb katonai hatalma lett. Polübiosz feljegyzései szerint az i. e. 231-es medioni illír diadal után az Epirusz elleni hadjárat, Phoiniké eleste és lakóinak rabszolgasorba taszítása nem kis nyugtalansággal töltötte el a partvidék görög lakosságát. Az epiróták és az akarnaniaiak éppen ezért csakhamar követséget menesztettek Teuta királynéhoz, és szövetségre léptek vele az aitólok és az akhájok elleni további harcokban.
Háború Rómával: a katonai siker nyomán Teuta fokozta a partvidék és a tengeren közlekedő itáliai és görög kereskedőhajók elleni támadásokat és fosztogatásokat. A megfélemlített lakosság és a kereskedők Rómához fordultak katonai segítségért. A szenátus először diplomáciai úton kívánta elsimítani az ellentéteket. A Teutához menesztett római követek egyikét azonban a királyné meggyilkoltatta. Teuta tisztában volt vele, hogy az orgyilkosság felér egy hadüzenettel. Így, hogy védelmi pozícióit biztosítsa, i. e. 229-ben megkísérelte bevenni Epidamnosz városát, majd miután ebben kudarcot vallott, flottája Kerküra ostromára készülődött. A kerküraiak akháj szövetségeseikhez fordultak segítségért, akik tíz hadihajóval meg is jelentek a Jón-tengeren. A könnyű lemboszokból álló illír flotta a paxoszi tengeri csata során egy fortélyos hadicsellel legyőzte az akhájokat, egyik hajójukat – fedélzetén magával a sztratégosszal – pedig el is süllyesztették. Teuta harcosai előtt a kerküraiak önként megnyitották a kapukat, akik egy Pharoszi Démétriosz vezette helyőrséget telepítettek a városba. Ezt követően az illír flotta visszahajózott Epidamnosz alá, és újra ostrom alá vette a várost, de eredménytelenül.
Háború Rómával: a katonai siker nyomán Teuta fokozta a partvidék és a tengeren közlekedő itáliai és görög kereskedőhajók elleni támadásokat és fosztogatásokat. A megfélemlített lakosság és a kereskedők Rómához fordultak katonai segítségért. A szenátus először diplomáciai úton kívánta elsimítani az ellentéteket. A Teutához menesztett római követek egyikét azonban a királyné meggyilkoltatta. Teuta tisztában volt vele, hogy az orgyilkosság felér egy hadüzenettel. Így, hogy védelmi pozícióit biztosítsa, i. e. 229-ben megkísérelte bevenni Epidamnosz városát, majd miután ebben kudarcot vallott, flottája Kerküra ostromára készülődött. A kerküraiak akháj szövetségeseikhez fordultak segítségért, akik tíz hadihajóval meg is jelentek a Jón-tengeren. A könnyű lemboszokból álló illír flotta a paxoszi tengeri csata során egy fortélyos hadicsellel legyőzte az akhájokat, egyik hajójukat – fedélzetén magával a sztratégosszal – pedig el is süllyesztették. Teuta harcosai előtt a kerküraiak önként megnyitották a kapukat, akik egy Pharoszi Démétriosz vezette helyőrséget telepítettek a városba. Ezt követően az illír flotta visszahajózott Epidamnosz alá, és újra ostrom alá vette a várost, de eredménytelenül.
A stratégiai ponton fekvő Kerküra eleste felgyorsította az eseményeket, vagy éppen végső ürügyet szolgáltatott Rómának a katonai beavatkozásra: Róma hadat üzent az Illír Királyságnak, kitört a háboró Rómával.
Első római–illír háború. Kétszáz hajó élén Gnaeus Fulvius Centumalus consul kihajózott Itáliából, és egyenesen Kerküra felé vette az irányt. A történelem során első ízben szelték át római hajók háborús céllal az Itáliától keletre lévő tengereket, rögtön 200 hajó. Pharoszi Démétriosz minden ellenállás nélkül átengedte a várost a rómaiaknak, és a háború idejére tanácsadójukul szegődött. Korküra (a mai Korfu) városában, Korfu szigetén a Teuta által kinevezett kormányzó, Démétriosz elárulta őt – azonnal átengedte a várost a rómaiaknak, továbbá csatlakozott is hozzájuk, mint a térséghez jól értő tanácsadó. A római csapatok városról városra haladtak egészen az illír területek korabeli fővárosáig, Szkodráig (a mai Shkodra Albániában). Az illír erők nem jelentettek kihívást a gyakorlott római seregnek, és Teuta kénytelen volt visszavonulni. I. e. 228-ra a teljes illír tengerpart római fennhatóság alá került, Teuta pedig i. e. 227-ben megadta magát. (https://m.mult-kor.hu/teuta-a-romaval-is-szembeszallo-illir-kalozkiralyno-20180627) A római flotta ezt követően Apollóniánál egyesült Lucius Postumius Albinus 20 ezer gyalogosból és 2 ezer lovasból álló seregével, majd felszabadították az illírek által ostromlott Epidamnoszt, és az Ardaxanosz völgyéig nyomultak előre. A mai napig azonosítatlan Nutria városánál ugyan vereséget szenvedtek az illírektől, de még felszabadították Issza szigetét, majd visszatértek Epidamnosz környékére.
Teuta ez idő alatt Rhizónba fészkelte be magát, de az illírek ellenállása végül megtört. A tél elmúltával, i. e. 228 kora tavaszán került sor a béketárgyalásokra a szenátus és Teuta Rómában megjelent képviselői között. Ennek értelmében az Illír Királyság elismerte Róma fennhatóságát és hadisarcot volt köteles fizetni a hódítóknak. Teuta uralma Lisszosz tágabb környezetére szorult vissza. A meghódított területek egy részét a rómaiak protektorátusuk alá vonták, ahol a háború elmúltával is negyven hajót és egy illírekből szervezett légiót állomásoztattak. Szolgálataiért cserébe Pharoszi Démétrioszt megtették szülőföldje, Pharosz és az azzal határos dalmáciai partok kormányzójává.
Teuta királyné bukása: Teuta nyers erőpolitikája tehát nem vezetett sikerre: Róma megvetette lábát az Adriai-tenger keleti partvidékén, és a protektorátusuk alá vont illíriai területek szolgáltak az elkövetkező évtizedekben területszerző hadjárataik kiindulópontjául. Polübiosz diplomáciai érzékkel nem rendelkező, gyilkos indulatokkal túlfűtött, kiszámíthatatlan uralkodóként írta le az özvegy királynét, akinek bukása elkerülhetetlen volt. Az Aitóliai, az Akháj és az Epiróta Szövetség kitörő lelkesedéssel fogadta bukásának hírét, azt mondván, hogy Teuta illírjei nem egyik vagy másik nép, hanem mindannyiuk közös ellenségei voltak. Appianosz ugyanakkor arról számolt be, hogy a békekötés után Teuta a rómaiakhoz menesztett egy küldöttséget, és megkövette őket az elmúlt évek illíriai eseményei miatt – jóllehet, igyekezett halott férjére, Agrónra hárítani a politikai felelősséget –, egyúttal a római dezertőröket és hadi foglyokat is visszajuttatta a köztársaságnak. Cassius Dio történeti munkája szerint Teuta a rákövetkező évben, i. e. 217-ben lemondott régensi hivataláról. Hogy további sorsa hogyan alakult, arról nem szólnak a korabeli krónikák. Lemondását követően a Teutát eláruló Pharoszi Démétriosz, a rómaiak helytartója nőül vette Agrón másik özvegyét, Triteutát, ezzel a kiskorú illír uralkodó, Pinnész törvényes gyámja, az Illír Királyság régense lett. Démétriosz kalandor politikusnak bizonyult, az i. e. 220-as évek közepétől visszatért a kalózkodás gyakorlatához, Makedónia szövetségeseként szembefordult Rómával, és végül az i. e. 219-ben kitört második római–illír háború vetett véget régensi hatalmának.
Teuta királyné bukása: Teuta nyers erőpolitikája tehát nem vezetett sikerre: Róma megvetette lábát az Adriai-tenger keleti partvidékén, és a protektorátusuk alá vont illíriai területek szolgáltak az elkövetkező évtizedekben területszerző hadjárataik kiindulópontjául. Polübiosz diplomáciai érzékkel nem rendelkező, gyilkos indulatokkal túlfűtött, kiszámíthatatlan uralkodóként írta le az özvegy királynét, akinek bukása elkerülhetetlen volt. Az Aitóliai, az Akháj és az Epiróta Szövetség kitörő lelkesedéssel fogadta bukásának hírét, azt mondván, hogy Teuta illírjei nem egyik vagy másik nép, hanem mindannyiuk közös ellenségei voltak. Appianosz ugyanakkor arról számolt be, hogy a békekötés után Teuta a rómaiakhoz menesztett egy küldöttséget, és megkövette őket az elmúlt évek illíriai eseményei miatt – jóllehet, igyekezett halott férjére, Agrónra hárítani a politikai felelősséget –, egyúttal a római dezertőröket és hadi foglyokat is visszajuttatta a köztársaságnak. Cassius Dio történeti munkája szerint Teuta a rákövetkező évben, i. e. 217-ben lemondott régensi hivataláról. Hogy további sorsa hogyan alakult, arról nem szólnak a korabeli krónikák. Lemondását követően a Teutát eláruló Pharoszi Démétriosz, a rómaiak helytartója nőül vette Agrón másik özvegyét, Triteutát, ezzel a kiskorú illír uralkodó, Pinnész törvényes gyámja, az Illír Királyság régense lett. Démétriosz kalandor politikusnak bizonyult, az i. e. 220-as évek közepétől visszatért a kalózkodás gyakorlatához, Makedónia szövetségeseként szembefordult Rómával, és végül az i. e. 219-ben kitört második római–illír háború vetett véget régensi hatalmának.