RÓMAI KORI EZÜST ÉTKÉSZLETEK, TÁLAK, SERLEGEK
(2024 július)
ABSTRACT
A római fémművesség kezdetben az etruszk és később a görög formákat utánozta, majd az ezüst- és aranytárgyak gyártása jött divatba, aminek következtében a művészi megmunkálás igénye némileg háttérbe szorult. Az arany- és ezüstedények iránti kereslet olyan nagy volt, hogy Rómában sorozatban gyártották őket. A gyárban készült edények némelyike igen szépen volt megtervezve, az ezüst edényeket, például az ivópoharakat általában emberi alakokat ábrázoló domborművek díszítették.
/ROMAN SILVER TABLEWARE, BOWLS, BOWLS: Roman metalworking initially imitated Etruscan and later Greek forms, and later concentrated on the production of silver and gold objects, with the result that the need for artistic workmanship was somewhat eclipsed. The demand for gold and silver vessels was so great that they were produced in Rome. Some of the factory-made vessels were very elaborately designed, with silver vessels such as drinking cups usually decorated with reliefs of human figures.
BEVEZETÉS
A Római Köztársaságtól az i. u. harmadik századig terjedő időszak ezüst és arany étkészleteit vizsgáltuk. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
A nemesfém edények alkalmasak a társadalmi-gazdasági értékrend vizsgálatára, mivel valahol a műtárgyak és az árucikkek között helyezkednek el. E tárgyak ezüstből és aranyból készültek, anyagi értékkel is bírnak, de az étkezési szokásokban betöltött szerepük miatt is értékesek. A római világban az ezüst- és aranyedények művészeti értéket képviseltek.
A feliratok érzékeltetik, hogy milyen gazdasági, kulturális, társadalmi és esztétikai értéket képviseltek. Az arany és ezüst étkészlet egyik funkciója a vagyon megőrzése lehetett, de nem olyan eszköz, amely pénzügyi hozamot hozott. A vagyon luxus étkezési termékek formájában történő tárolásának előnyei inkább társadalmi jellegűek voltak. A nemesfém étkészletek használata a közös vacsorákon vagy a kiállításon a gazdagság, az ízlés képét sugallta. Az ezüst és arany étkészletek vagyonának megtérülése társadalmi, mint pénzügyi tőke volt (https://academiccommons.columbia.edu/doi/10.7916/fc5c-nf20)
Az ezüstnek nagy értéke és esztétikai vonzereje volt számos ősi kultúrában, ahol érméket, ékszereket, asztali edényeket, figurákat, rituális tárgyakat és nyersen megmunkált darabokat, úgynevezett hacksilver-eket készítettek belőle, amelyeket a kereskedelemben vagy a vagyon tárolására használtak. Hosszú időn keresztül a pénzverés féme volt, és az ezüstbányák megszerzése olyan helyeken, mint Görögország, Spanyolország, Itália és Anatólia, számos ókori konfliktust eredményezett. A fémet többek között az ókori Kínában, Koreában, Japánban és Dél-Amerikában is bányászták, gyönyörűen megmunkált tárgyakat készítettek belőle, amelyeket az elit használt, illetve az államok közötti adományozásra és presztízs-ajándékokra használtak. A könnyen bányászható, megmunkálható, újrafelhasználható és ragyogóan fényes ezüst egyike volt a nemzetközi árucikkeknek.
Az ezüst (Ag) lágy fém, amely csiszolható, amitől vonzó fényűvé válik, két olyan tényező, amely ideális volt az ókori fémművesek számára, akik nagy értékű termékek előállításához használták. Az ezüstöt olyan ércekből bányászták és olvasztották, mint az ólomkarbonát (PbCO3) és a galenit (PbS). Az ólomércek általában kevesebb mint 1% ezüstöt tartalmaznak, de bőségük és a könnyű olvasztás biztosította, hogy a fém ókori bányászata már a korai bronzkorban is jövedelmező volt. Az évszázadok során az olvasztási technikák fejlődtek, így a klasszikus korban Európában már az alacsony minőségű ércet is ki lehetett aknázni, a benne lévő kisebb ezüstmennyiség miatt. Sőt, az olvasztási technikák olyannyira fejlődtek, hogy a római korban már vissza lehetett térni a salakok újrafeldolgozásához, hogy az ezüstöt kinyerjék belőle. A fém keményítése érdekében gyakran ötvözték rézzel.
Az ezüst (Ag) lágy fém, amely csiszolható, amitől vonzó fényűvé válik, két olyan tényező, amely ideális volt az ókori fémművesek számára, akik nagy értékű termékek előállításához használták. Az ezüstöt olyan ércekből bányászták és olvasztották, mint az ólomkarbonát (PbCO3) és a galenit (PbS). Az ólomércek általában kevesebb mint 1% ezüstöt tartalmaznak, de bőségük és a könnyű olvasztás biztosította, hogy a fém ókori bányászata már a korai bronzkorban is jövedelmező volt. Az évszázadok során az olvasztási technikák fejlődtek, így a klasszikus korban Európában már az alacsony minőségű ércet is ki lehetett aknázni, a benne lévő kisebb ezüstmennyiség miatt. Sőt, az olvasztási technikák olyannyira fejlődtek, hogy a római korban már vissza lehetett térni a salakok újrafeldolgozásához, hogy az ezüstöt kinyerjék belőle. A fém keményítése érdekében gyakran ötvözték rézzel.
RÓMAI KORI ÖTVÖSSÉGRŐL
A Római Birodalomban ötvösművészei (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96tv%C3%B6ss%C3%A9g) többféle eljárást alkalmaztak: az arany ékszereket lemezből kalapálták vagy öntött eljárással készítették, ezeket a technikákat vették igénybe az ezüst és a bronz megmunkálása során is. Vannak eljárások, amelyek kivitelezésével az ötvösök mindmáig sincsenek teljesen tisztában. Ilyen volt a granuláció, amely apró gömböcskék felforrasztását jelentette az arany ékszerek felületére. Nyújtott fémszálból, drótból is forrasztottak motívumokat, de alkalmaztak áttöréses és véséses technikát is - az utóbbi érdekes fény-árnyék hatást eredményezett az ékszerek felületén. Díszítésre használtak üveget, üvegpasztát, drágaköveket és ásványokat egyaránt.
A rómaiak ötvösművészete eleinte az etruszk, később a görög formákat utánozta. Az aranyban való gazdagság és a pompaszeretet a súlyosabb aranytárgyak előállítására törekedett, melynek következtében a művészi megmunkálás igénye háttérbe szorult. Olyan nagy volt a szükséglet arany- és ezüstedényekre, hogy azokat gyári úton, Rómában állították elő. A gyárilag előállított edények között igényesen tervezettek is vannak, ezüstedényeket, pl. ivókupákat rendszerint domborműszerűen emberi alakokkal díszítenek. A legtöbb gyári készítmény a kedvelt görög formák utánzata, s közepes minőségű a művészi kivitel tekintetében.
Ezüst ivópoharak (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96tv%C3%B6ss%C3%A9g)
SZÉP EZÜSTTÁRGYAK KÉPEI
Római harci szekér, másolat (https://royalgallery.az/en/mehsullar/statutes-12/fiqur-1482)
Sótartók kinagyítva
Jellegzetes a penge alakja (https://mauranus.blogspot.com/2013/06/un-cuchillo-militar-tardorromano-en-el.html)
Ezüst evőeszközök (https://www.liveauctioneers.com/price-result/rare-ancient-roman-silver-spoon/)
Tálalókészlet (https://forum.index.hu/Article/showArticle?na_start=7315&na_step=30&t=9239971&na_order=)
Tálalókészlet (https://www.metmuseum.org/art/collection/search/250912)
Serleg a Bertouville-kincsből (File:Cup centaurs Berthouville CdM.jpg)
Serleg pár (https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Pair_of_silver_scyphi_(cups)_with_relief_decoration_MET_gr1994.43.1-.2.R.jpg)
_with_relief_decoration_MET_gr1994.43.1-.2.R.jpg){kind=link}
Serleg diadalmenettel (https://livyarrow.org/2023/04/12/99-of-234-triumphal-chariot-car-imagery/)
EZÜSTBÁNYÁK
A tartományokban sok féle fémet bányásztak, míg Közép-Itália szegény volt fémércekben. A Köztársaság korában az Itáliai-félsziget északi részén, az etruszk Toszkánában, és Galliában, az Elba és Szardínia szigeteken találtak érceket. Ibéria meghódítása a fémek szempontjából is igen hasznosnak bizonyult, a terület ásványi anyagokban igen gazdag volt. A birodalom fénykorában Róma az északnyugat-afrikai Tingitanától Egyiptomig, Arábiától Észak-Örményországig, Galatiától Germániáig, Britanniától Ibériáig hasznosította az ásványkincseket. Britannia, Ibéria, Dácia és Noricum különleges jelentőséggel bírt, mert igen gazdag lelőhelyekkel rendelkeztek. (https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_metallurgy).
Róma kereskedelme Trajanus császár idején, 117 körül (http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf)
A Római Birodalom fémbányái, ezüstbányák: Ibéria, Gallia, Laurion (Görögország), Kis-Ázsia, India, Baktria, Britannia, Ciprus (https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_metallurgy)
Az ezüst hővezető- és fényvisszaverő-képessége minden más féménél jobb; utóbbi tulajdonsága miatt már az ókorban is tükröket készítettek belőle. Öntésre csak ötvözetei alkalmasak. Tiszta állapotában rendkívül lágy, könnyen megmunkálható, de puha, könnyen kopik. Rézzel szokás ötvözni, ez nagymértékben növeli szilárdságát, miközben az ötvözet egészen 50% ezüsttartalomig megtartja fehéres, az ezüstre jellemző színét. A rómaiak és a görögök is arany-ezüst ötvözetet használtak (80% arany-20% ezüst) amit elektrumnak neveztek. Az első arany és ezüst pénzérmék kb. az i. e. VII. századból származnak, Rómában i. e. 217-ben verték az első ezüstpénzt. Az ólom-szulfid (galenit) általában tartalmaz ezüst-szulfidot, amiből ki lehet vonni az ezüstöt, már az ókorban is felhasználták azt a tulajdonságát, hogy a higannyal amalgámot alkot. Az argentitet konyhasóval kezelték, hogy ezüst-kloridot kapjanak, majd ehhez adták a higanyt, és az amalgám izzításával a higanyt elpárologtatták, hogy tiszta ezüstöt kapjanak.
ÉTKÉSZLET LELETEK: "EZÜSTKINCSEK"
Mildenhalli-kincs (https://seuso.mnm.hu/hu/a-seuso-kincs/hasonlo-kincsleletek/a-mildenhalli-kincs)
Kaiseraugsti-kincs (https://seuso.mnm.hu/hu/a-seuso-kincs/hasonlo-kincsleletek/a-kaiseraugsti-kincs)
SEUSO KINCS
Seuso kincs
(https://hu.wikipedia.org/wiki/Seuso-kincs, https://elkh.org/hirek/a-csfk-koordinalta-az-egyik-legjelentosebb-keso-romai-kori-ezustkincslelet-archeometriai-vizsgalatat-a-seuso-kutatasi-projekt-kereteben/)
Negyedszázaddal ezelőtt értesült a közvélemény és a magyar szakemberek arról, hogy Angliában árverésre kerül „Pannónia kincse”. Az aukciós katalógusban szereplő fényképek bizonyították, hogy a kincs egykori tulajdonosa, az i. u. 4. században élt római császár, Seuso, akinek a neve az egyik tálon szerepel, a Duna vidékén, valahol a Balaton környékén használta az ezüstdíszeket, és valamilyen veszély miatt elrejtette az ezüstedény készletet. Valamikor az 1970-es években találhatták meg. Ez nem lehetett egyszerű művelet a jelentős súly (67 és fél kilogramm az üst nélkül) és a terjedelem miatt.
Biztos, hogy a kincset egy dunántúli gazdag római földbirtokos használta és rejtette el, akkor hogyan lehetséges, hogy a washingtoni perben nem Magyarországnak ítélték a kincset? Azóta részben sikerült részben visszavásárolni a kincset.
Seuso kincs tárgyai (https://elkh.org/hirek/a-csfk-koordinalta-az-egyik-legjelentosebb-keso-romai-kori-ezustkincslelet-archeometriai-vizsgalatat-a-seuso-kutatasi-projekt-kereteben/)
A kincs művészi és anyagi értékét tekintve is, a ma ismert és fennmaradt, ezüstből készített ötvösművészeti tárgyak között a legértékesebbnek számít a késő római császárkorból. A tizennégy ismert darab összsúlya kb. 68,5 kg (a „polgárdi ezüstállvány” elnevezésű kinccsel együtt 88,5 kg).
Tálfelirat: PELSO (Balaton rómaikori neve, https://seuso.mnm.hu/hu/a-seuso-kincs/a-kincs-modern-kori-t%C3%B6rt%C3%A9nete)
A leletek többsége mitológiai alakok és történetek (Achilles, Meleagros, Hippolytos) domborműves ábrázolásaival díszített edény. A kincs legjellegzetesebb darabja a vadásztál, amelynek a domborművén lakomázó rómaiak előtt az asztalon hal van feltálalva, két rabszolga ételt és italt kínál nekik, más alakok vadászaton elejtett állatokat dolgoznak fel. A kincsek mérete, az ezüstedények díszítésének művészi kvalitása, egyedisége és a nemesfém mennyisége miatt is értéke felbecsülhetetlen.
A leletet valószínűleg 1976-ban találta meg Sümegh József, akinek 1980-as rejtélyes halála után az ezüsttárgyaknak nyomuk veszett. Bécs és London után 1990-ben New Yorkban tűnt fel a kincs, ezután hosszú pereskedés következett a leletek eredetének bizonyítására. Mivel a tárgyak tulajdonjoga így bizonytalanná vált, a kincset nem lehetett eladni, illetve megvenni. 2014-ben a magyar állam 15 millió eurót (kb. 4,5 milliárd magyar forintot), majd 2017-ben 8,6 milliárd forint kompenzációs díjat fizetett a kincsek őrzési jogáért, ezzel a Seuso-kincs összes ismert darabja Magyarországra került.
Esquiline kincs
Az Esquiline római ezüstkincs, 1793-ban találtak a római Esquiline-dombon. A kincs a késő antik ezüstmunka szép példája az i.sz. 4. századból, a főbb darabok valószínűleg körülbelül 380 darabos gyűjteményből származnak. 1866 óta 57 tárgy van a British Museumban.
A kincs két legfontosabb tárgyai díszes ezüst-aranyozott vésett dobozok, amelyeket Projecta Kazettájaként és a Múzsa kazettájaként ismernek. A kincs egy gazdag, magas társadalmi státuszú római háztartás vagyonának része volt. A gyűjtemény 8 tányért (4 kör alakú és 4 téglalap alakú), egy hornyolt tányért, egy "Pelegrina" feliratú kancsót, egy lombik dombornyomott jelenetekkel, egy amforát, 6 lószerszámkészletet, valamint bútorszerelvényeket, köztük 4 Tyche figurát, amelyek a 4 a Római Birodalom főbb városai: Róma, Konstantinápoly, Antiochia és Alexandria, két zászlót, és egy sor ékszert tartalmaz. Bár számos nagy késő római kincset fedeztek fel, a legtöbb a birodalom pereméről (például Nagy-Britanniából) származik, és nagyon kevés tárgyról feltételezhető, hogy a korabeli ezüstművesek Rómában készítettek, így az Eesquiline jelentős kincs. A kincs a British Museum 41-es termében látható a Karthágói kincs mellett, valamint a Mildenhall-kincs, a Hoxne-kincs, a Water Newton-kincs és a Corbridge Lanx brit leleteinek közelében. A fennmaradt késő római ezüstkincsek többsége a British Museumban található (https://en.wikipedia.org/wiki/Esquiline_Treasure).
Karthágói ezüstkincs
Az i.sz. negyedik század második felére datálható karthágói ezüstkincs 31 különböző tárgyat tartalmaz, luxus ezüst étkészleteket és ékszereket, amelyek minden bizonnyal egy gazdag római családhoz tartoztak, akik valamilyen oknál elásták, oka a 400 körüli vallási viszály miatt lehetett, de valószínűbb, hogy a kincset a vandálok elől rejtették el. Az egyik edény közepére D D ICRESCONI CLARENT van írva, amely a Cresconii-hoz, egy nagyhatalmú karthágói észak-afrikai római családhoz kapcsolódik, akik jól ismertek az akkori okiratokból.
A kincs tartalmaz egy pár lapos edényt (amelyek közül az egyik alapján azonosítható a név), két tálat, szélén domborműves, üldözéses és kalapált pásztorjelenetekkel, négy félgömb alakú tálat magasan elvékonyodó lábakkal (melyek közül kettőnek megvan a fedele), lapos tál, közepén vésett fogantyúval és békával, tizenkét ezüstkanál, valamint vegyes ékszergyűjtemény: ujjgyűrű, kameó, egy pár fülbevaló, több mélynyomó és két nyaklánc, az egyik arany, a másik drágakövekkel. Az ékszerekkel díszített nyaklánc tizenkét sokszögű smaragdból, tizenhárom zafírból áll, amelyekhez huszonöt gyöngy kapcsolódik, amelyek mindegyike arany láncszemekkel van összekötve.
A családnak két ezüstgyűjteménye lehetett volna: az egyik argentum potorium néven ismert, ami az ivókészlet volt, a másik pedig étkezési célra, az argentum escarium. A lelet között több ezüst félgömb alakú fedeles tál is található, amelyek 12 cm magasak és 12 cm átmérőjűek. Az edény tartalmaz egy magas talpat, amely kiegészíti az edény fedelének gombját. A tálak fedelének ívelt felületén is finom munkák találhatóak. Hasonló tálakat találtak Viminaciumban, Szerbiában (https://en.wikipedia.org/wiki/Carthage_Treasure).
HOXONE KINCS
A Hoxne-kincs a legnagyobb Nagy-Britanniában felfedezett késő római ezüst- és aranykincs. A negyedik és ötödik századi arany- és ezüstérmék legnagyobb gyűjteménye, amelyet Nagy-Britanniában találtak. A kincs 14 865 római arany-, ezüst- és bronzérméből, valamint körülbelül 200 ezüst étkészlet darabból és arany ékszerből áll. A tárgyak most a londoni British Museumban vannak kiállítva, ahol a legfontosabb darabok és a többi válogatás állandó kiállításon látható.
A kincseket tölgyfadobozba, egy kis ládába temették, amely nemesfém tárgyakkal volt megtöltve, többnyire típus szerint külön válogatva, egyeseket kisebb fadobozokba, másokat zacskóba vagy szövetbe csomagolták. Az ásatás során előkerültek a láda és a szerelvények maradványai, például zsanérok és zárak. A kincs érméi i.sz. 407 után kelteznek, ami egybeesik Nagy-Britannia római provincia végével. A kincs tulajdonosai és eltemetésének okai ismeretlenek. Valószínű, hogy a kincs csak egy részét képviseli tulajdonosa vagyonának, mivel hiányoznak a nagyméretű ezüst tálalóedények és néhány leggyakoribb ékszertípus.
A Hoxne-kincs számos ritka és fontos tárgyat tartalmaz, mint például egy arany testláncot és ezüst-aranyozott piperatoria-t, köztük a császárné edényét. A tárgyak nagyrészt sértetlenek (https://en.wikipedia.org/wiki/Hoxne_Hoard).
A Hoxne kincs egy része (https://en.wikipedia.org/wiki/Hoxne_Hoard)
Arany testlánc (https://en.wikipedia.org/wiki/Hoxne_Hoard)
Ezüst kanál (https://en.wikipedia.org/wiki/Hoxne_Hoard)
WATER NEWTON KINCS
A Water Newton kincs egy negyedik századi római ezüstkincs, amelyet Durobrivae római város közelében fedeztek fel Water Newtonban, Cambridgeshire angliai megyében 1975-ben. A kincs 27 ezüsttárgyból és egy kis arany táblából áll. A gyűjtemény egyes darabjain található feliratok miatt felmerült, hogy egy helyi templomban használták őket, így a tárgyak alkotják a keresztény liturgikus ezüst legkorábbi csoportját, amelyet a Római Birodalomban találtak.
A kincset szántás közben fedezték fel 1975 februárjában; több tárgyat megrongált az eke. Valószínűleg a közeli, római erődített helyőrségi város, Durobrivae egyik lakója temette el. Kilenc ezüst edény mellett a fennmaradó tárgyak fogadalmi jelzők, amelyekbe labarum (a chi-rho kereszt) vésett és dombornyomott, és többnyire háromszög alakúak. Megtalálhatóak kancsók, tálak, edények, szűrő, és egy gravírozatlan, kétnyelű, formájú (cantharus) álló pohár, amelyet később kehelyként használtak. A lelet fontossága miatt a British Museumban található, és az eredeti kincs egy része 2019 januárjáig látható volt a Szentpétervár Múzeumban.
Díszített ezüst kancsó, magassága 20,3 cm magas, 11,6 cm maximális szélesség, súlya 534 g. Több zónában akantusz jellegű lombmotívumokkal, levéltekercsekkel. A fogantyú levált; a töredék a kincs része (https://en.wikipedia.org/wiki/Water_Newton_Treasure).
Függesztett tál alsó része, szélessége 18-19 cm, súlya 220,4 g. Lényegében csak az alsó része egy nagy, de vékony függő tálnak, amely esetleg lámpaként is használható volt. A díszítés kívülről repoussé van megmunkálva, belülről nézve dombormű. Más töredékeket is találtak, köztük felfüggesztésre szolgáló gyűrűket és láncdarabokat, valamint a perem részeit. Kilenc dekorációs és díszléc zónája van. Néhány nagyon hasonló tálat találtak Franciaországban és Írországban; a díszítése a vágott üvegtálak díszítését imitálhatta (https://en.wikipedia.org/wiki/Water_Newton_Treasure).
A kincs része egy feliratos ezüst tál, magassága 11,5 cm, szélessége 17 cm, súlya 663 g. A tál egyik oldalán súlyosan sérült alján feliratok találhatóak. Bár nem olyan, mint a keresztény istentiszteletről ismert más ősi kelhhek, ez a létező legrégebbi ismert kehely. Kialakítása olyan, mint a ravennai San Vitale-bazilika mozaikjain ábrázolt kehelyé. Áldozatot mtatnak be, de nem a tüzes pogány oltárnak, hanem egy fehér ruhával letakart kőasztalnak. Rajta két kenyér ábrázolása, valamint egy tálé, amelynek fogantyúi megegyeznek a Water Newton kehelyével.
A talált tárgyak többsége kis tábla, amelyet valószínűleg fogadalmi felajánlásként egy templom falára rögzítettek. Némelyiken lyukak vannak a szögek számára, például az egyetlen aranytáblán, és egy másikon egy felirat, amely szerint "Anicilla teljesítette fogadalmát, amelyet megígért". A tárgyak többségének háromszög alakú "levél" formája eredetileg pogány volt, de a chi-rho monogram az első olyan lelet, amely azt mutatja, hogy ezt a gyakorlatot a keresztények átvették (https://en.wikipedia.org/wiki/Water_Newton_Treasure)
A Corbridge tálca
A Corbridge Lanx egy római kori ezüst tálca neve, amelyet 1735-ben találtak az észak-angliai Corbridge közelében. Valamikor egy nagyobb római kincs része volt. A British Museum végül 1993-ban vásárolta meg.
1735-ben egy helyi suszter lánya megtalálta az ezüst tálcát a Tyne folyó partján, Corbridge falu közelében, Northumberland államban. A tizennyolcadik század elején körülbelül 30 év alatt számos ezüsttárgyat találtak a közelben, amelyek valószínűleg egy nagy római kincs részei voltak. Sajnos a többi tárgy eltűnt a kincsből, csak a Corbridge Lanx maradt meg. A lanx Northumberland hercegeinek tulajdonába került, és 1993-ig a birtokukban maradt, amikor Henry Percy herceg eladta a British Museumnak.
A nagy ezüsttálca téglalap alakú, és antik mitológiai jelenetekkel van vésve. Ez a különösen extravagáns példa, amelyet akár római bankettek tálalójának, akár áldozati rituális tálcának terveztek, stílusában hasonlít a Mildenhall-kincsből származó több tálhoz, és a Kr. u. 4. századra datálható. A tálca fő jelenete Apollón istent mutatja egy szentély bejáratánál, aki íjat kulcsol a lábánál lírával. Tőle balra belép Artemisz és Athéné istennők beszélgetés közben. A központban lévő két női istenséget nem határozták meg véglegesen. Az istenek előtt egy oltárt ábrázolnak, mellette Artemisz kopója, egy elesett szarvas és egy griff, egy mitikus állat, amelyet gyakran Apollónnal társítanak.
Corbridge tálca, 4. század, (British Museum 15362738120, https://en.wikipedia.org/wiki/Corbridge_Lanx)
BERTHOUVILLE KINCS
(https://en.wikipedia.org/wiki/Berthouville_Treasure)
Egy római kori ezüstkincs, amelyet 1830 márciusában szántás során fedeztek fel az észak-franciaországi Villeret településen. A felfedezéskor szerény 15 000 frankért megvásárolt kincset a párizsi Bibliothèque nationale Cabinet des Médailles-ban őrzik.
A kincs ezüst és egyéb fémtárgyakat tartalmaz, amelyek típusa és minősége változó, és az 1. és a 2. század végéig terjedő időszakból származnak. A kincseket a 2. század végén vagy a 3. század elején rejtették el, de olyan örökbecsű darabokat tartalmazott, mint egy ezüstkorsó, amelyet az i u. 1. században Itáliában készítettek. A lelet összesen 93 darabot tartalmazott, amelyek közül néhány fogantyú volt, össztömege 25 kg. A legtöbb tál, csésze és korsó, de van egy ivóedény is. Van még két ezüst Merkúr-szobor (a nagyobbik 60 cm magas) és egy ezüst mellszobor egy istennőről, valószínűleg az anyjáról, Maiáról, talán a gall istenségek romanizált változatait ábrázolva. Négy tálon Merkúrhoz kapcsolódó, bevésett emblematikus mintákat és a VSLM latin nyelvű képletes iniciálét találjuk, amely a votum solvit libens merito („Szabadon teljesíti fogadalmát, ahogyan megérdemli”) rövidítése. Az edények közül kilenc darab alkot egy 1. századi luxus háztartási ezüstből álló csoportot, ezek között van egy hozzáillő pár ezüst ivókupa (scyphi) kentaurokat ábrázoló dionüszoszi képekkel, és egy pár ezüst borkorsó. A korsók között van egy pár ezüst boroskancsó is. A lelőhely közelében 1861-1862-ben és 1986-ban végzett további ásatások egy gall-római színházat és egy szentélyt tártak fel, talán az utóbbinak szentelték az ezüsttárgyakat.
A kincs ezüst és egyéb fémtárgyakat tartalmaz, amelyek típusa és minősége változó, és az 1. és a 2. század végéig terjedő időszakból származnak. A kincseket a 2. század végén vagy a 3. század elején rejtették el, de olyan örökbecsű darabokat tartalmazott, mint egy ezüstkorsó, amelyet az i u. 1. században Itáliában készítettek. A lelet összesen 93 darabot tartalmazott, amelyek közül néhány fogantyú volt, össztömege 25 kg. A legtöbb tál, csésze és korsó, de van egy ivóedény is. Van még két ezüst Merkúr-szobor (a nagyobbik 60 cm magas) és egy ezüst mellszobor egy istennőről, valószínűleg az anyjáról, Maiáról, talán a gall istenségek romanizált változatait ábrázolva. Négy tálon Merkúrhoz kapcsolódó, bevésett emblematikus mintákat és a VSLM latin nyelvű képletes iniciálét találjuk, amely a votum solvit libens merito („Szabadon teljesíti fogadalmát, ahogyan megérdemli”) rövidítése. Az edények közül kilenc darab alkot egy 1. századi luxus háztartási ezüstből álló csoportot, ezek között van egy hozzáillő pár ezüst ivókupa (scyphi) kentaurokat ábrázoló dionüszoszi képekkel, és egy pár ezüst borkorsó. A korsók között van egy pár ezüst boroskancsó is. A lelőhely közelében 1861-1862-ben és 1986-ban végzett további ásatások egy gall-római színházat és egy szentélyt tártak fel, talán az utóbbinak szentelték az ezüsttárgyakat.
Tálalótál-tartólábak (tripod), a tálalótálakat nem az asztalokra, hanem lábakra helyezték (https://art.thewalters.org/detail/9780/folding-table/)