AZ ÓKORI EGYIPTOMIAK ÁTLAGOS MAGASSÁGA
(2024 október)
Az egyiptomi férfiak átlagos magassága a korai dinasztikus korra (i. e. 2925-2575) jellemző 169,5 centiméterről az Újbirodalom (i. e. 1550-1070) idejére 161 centiméterre csökkent. Az átlagos magasság 165,7 centiméter volt. A nők testmagassága a kései időszakban (i. e. 712-332) 155,6 centiméter volt, míg a korai dinasztikus időszakban 159,5 centiméter volt, átlagosan 157,8 centiméter volt, meglepő a csökkenő magasság..
A fáraók átlagos testmagassága 166 centiméterre tehető, lényegesen kisebb ingadozással. A királynők és hercegnők átlagos testmagassága a kutatók szerint 156,7 centiméter volt. Magyarázat arra, hogy mai szemmel az ókori ajtók alacsonyak, az ágyak, a trónszékek kicsik.
Egy másik tanulmány szerint a predinasztikus időszaktól (i.e. 5000) egészen a dinasztikus időszak kezdetéig (i.e. 3100) az egyiptomiak termete nőtt, amit később csökkenés követett (i.e. 1800-ig). A jelenséget a mezőgazdasági termelés ingadozásával magyarázzák. Az időszak alatt azt találták (a 150 csontvázból álló mintájukból), hogy az átlagos magasság 157,5 cm volt a nőknél és 167,9 cm (5 láb 6 hüvelyk) a férfiaknál. A különbség más a modern populációkban, ahol a férfiak és nők közötti átlagos különbség már 12-13 cm, az ókori Egyiptomban csak 10,4 cm volt.
A legmagasabb fáraó* II. Ramszesz volt, 175 centiméteres magasságával. Felesége Nefertari -korának képviselőivel ellentétben- kivételesen magas volt a 165 centiméterével, magasabb, mint egy újbirodalomi átlagférfi. Egy tanulmány szerint a fáraók magassága a testvérházasságok miatt volt magasabb. Az egyiptomi fáraóknak minőségileg és mennyiségileg is több étel, fehérje állt rendelkezésükre az átlagemberekhez viszonyítva. A magasságot számos tényező befolyásolja, beleértve a genetikát, a táplálkozást és az általános életszínvonalat. Az ókori egyiptomiak viszonylag alacsonyabb termete valószínűleg a fehérjehiányos étrendnek köszönhető. (Levelezés Prof Manfred Bietak-kal.) Szarvasmarhát, birkát, kecskét, sertést ettek, de kérdéses, hogy ki és mennyit?
Az i. e. 3000-től erősödő szárazság magyarázat lehet a csökkenő fehérjefogyasztásra. Egyiptom éghajlata nem változékony, mint a többi mediterrán országé, hiányzik a mediterrán télnek megfelelő esős évszak. Decembertől márciusig hűvös a levegő, éjszaka néha fagypontig süllyed a hőmérséklet, de az év nyolc hónapjában nagyon meleg van, júliusban árnyékban 40 fok fölé emelkedik a hőmérő. A forró délkeleti szél csak február közepétől június közepéig fúj, és beborítja a növényeket porral; az év többi részében, még a legmelegebb évszakban is, az északnyugati szél mérsékli a meleget.
*Érdekesség: egy ma is magasnak, az ókori átlagmagassághoz képest feltűnően óriásnak tekinthető az 1,987 méteres Szanaht egyiptomi fáraó (i. e. 2650 körül). Talán már az idejében indítottak kereskedelmi expedíciókat a Sínai-félszigetre türkizért. (https://mult-kor.hu/osi-egyiptomi-farao-lehet-az-elso-ismert-orias-20170807)
FEHÉRJÉK FOGYASZTÁSA Az ÓKORI EGYIPTOMBAN
Az Újbirodalom korabeli templomábrázolásokon gazdag áldozati asztalokat látunk azokkal az ételekkel és italokkal, amelyeket a fáraó az isteneknek ajánl fel áldozatként. Vannak olyan szöveges források is, amelyek a templomoknak adott adományokról számolnak be, köztük élelmiszerekről, pl. a III. Ramszesz uralkodási idejéről származó Nagy Harris Papirusz. Először a templom szentélyében, a templom főistene számára ajánlották fel, ezt követően a templomban tisztelt többi isten és a király oltáránál, és végül a részt vevő papok között osztották szét.
A településeken a házak maradványaiban azonosíthatóak a konyhák, és néhány esetben használati tárgyak is előkerültek, például őrlőkő, szita. A házak pincével is rendelkeztek, ahol az élelmiszereket tárolni tudták és tartozott hozzájuk magtár is, amiben a gabonát tárolták.
Azonban a megmaradt, kutatható települések, nem tipikus egyiptomi települések, például a 12. dinasztia piramis építőinek városa Khaunban, Fajjumban; vagy az Újbirodalom idején a királyok sírjait építő munkások települése Deir el-Medinában, Luxor nyugati partján; illetve Amarna, Ekhnaton királyi székhelyének egyes városrészei. Sajnos az esetek legnagyobb részében az ókori egyiptomi települések a modern városok alatt helyezkednek el, ezért a kutatásuk nem lehetséges (https://maatkara.extra.hu/enciklopedia/etel_ital1.htm).
Az Óbirodalom idején még éltek olyan állatok Egyiptomban, amelyek később egy kiszáradási folyamat miatt már nem fordultak elő. A szárazság magyarázat lehet a csökkenő fehérjefogyasztásra.
Társadalmi helyzettől függetlenül a két legalapvetőbb élelmiszer a kenyér és a sör volt az ókori Egyiptomiak számára, egyben ez volt a két legfontosabb áldozati ajándék is. Egy jellegzetes áldozati tálcán egy söröskorsó, egy sütemény és egy kenyér látható. Tudjuk, hogy az egyiptomiak főleg búzát és az árpát termesztettek. A korai időszakban még nem tettek éles különbséget közöttük, mindkettőt gabonának vagy magoknak nevezték. A dinasztikus kort megelőző időkből származó lelőhely Merimde, a Deltában. I. e. 4000-nél korábbi és itt már megtalálható az árpa (Hordeum vulgare), és a tönkebúza (Triticum dicoccum). Mindkettőt használták a kenyér és a sör előállításához. A legkorábbi konkrét kenyérmaradványok még a fáraókort megelőző időkből származnak, a Badari-kultúra sírjaiból. A sírmellékletek között tönkebúza-kenyér volt, feltehetőleg mivel ez a jobb minőségű, mint az árpalisztből készült kenyér.
Egy kutatócsoport az i. e. 3500 és i. sz. 600 között Egyiptomban élt emberek múmiáinak szénizotópjai alapján a növényeket két kategóriába sorolta, az elsőbe - C3 - tartozik a legtöbb növény: a fokhagyma, a padlizsán, a körte, a lencse és a búza. A másik, kisebb csoportot - C4 - alkotta a köles és a cirok. A kutatás alátámasztja, hogy az ókori egyiptomiak leginkább vegetáriánusok voltak, étrendjük alapja búzából és árpából állt. A C4-növények - köztük a köles és a cirok - táplálékuk kevesebb mint tíz százalékát tették ki. A Nílus völgye szárazabbá vált i. e. 3500 és i. sz. 600 között. Érdekesség: a Nílus partján élő népnek sok halat kellett volna ennie. Domborművek ábrázolják, hogy lándzsával, hálóval halásztak, a régészeti leletek szerint pedig Gáza és Amarma területén is fogyasztottak halat. Az izotópos vizsgálat azonban arra utal, hogy a halevés nem volt széles körben elterjedt szokás. Az állatokat misztikus vallási hiedelmek is védték.
A legfontosabb gabonatermelő vidék Egyiptomban a Fajjúm volt, ahol a Moérisz-tó vízét használták az öntözésre. A déliek a területet az első. Narmer fáraó idején foglalták el, sokat háborúztak a területért É-Egyiptommal. A legtöbb áldozattal járó csatában 47 ezer északi áldozat volt i. e. 2700 körül (https://hu.wikipedia.org/wiki/Haszehemui, Másfél évezreddel később, II. Ramszesz idején, a kádeshi csatában 18 ezres volt az egyiptomi sereg.) A Középbirodalom idején több fáraó is csökkentette a Moérisz-tó vízszintjét, hogy még több területet tegyen alkalmassá a mezőgazdaságra. A Ptolemaiosz-korban a Fajjum a legvirágzóbb és a legsűrűbben lakott régiója volt az országnak. Jó legelők voltak a Nílus-deltában, a hükszósz korban említoik a marhatenyésztését.
A fáraókor végén és később Egyiptom nagy mennyiségben exportált gabonát, különösen Rómába. Gabonában számították az adót, a béreket is gabonában vagy kenyérben és sörben határozták meg.
Pékség és sörkészítő műhely (https://traveltoeat.com/tomb-of-meketre-metropolitan-museum-nyc/)
Ismeretes egy pékség és egy sörkészítő műhely modell (Meketré sír, a 11. - 12. dinasztia, Mentuhotep idején). A kenyér és sörkészítés szorosan összekapcsolódott az ókori Egyiptomban, mert azonos alapanyagok kellettek hozzá. Meketré modelljén egy műhelyen belül, de két külön helyiségben végzik a tevékenységeket. Az előtérben, bejárati ajtónál egy a kezében jogart tartó elöljáró ül. A bejárattól jobbra haladva az előtéren keresztül a sörfőzdébe jutunk. Az itt folyó tevékenységről a második részben fogok írni. A bejárattal szemben található pékséget fal osztja két részre. Az elsőben egy férfi ismét mozsárral zúzza össze a gabonát. Két női molnár őrli aztán lisztté egy kövön egy másik kő segítségével. A forgó kézimalmot nem ismerték a Görög-római kor előtt. Ezt követően a lisztet általában átszitálták. Ezt a munkafolyamatot ezen a modellen nem örökítették meg. Mindezek ellenére a liszt még így is tartalmazott durva gabonaszem töredékeket, esetenként egész szemeket is. Hogy jobb lisztet nyerjenek ki belőle, ezért a gabonát gyakran beáztatták, hogy a külső réteg megpuhuljon, majd szőnyegeken, a napon megszárították az őrlés előtt. Két férfi magas kádakban keveri ki a tésztát. Két fekete kemencét felügyel két férfi, amelyben kisütik a kenyereket. Egy kosár sült kúpos kenyerekkel van tele. A második helyiségben hasonló tevékenység folyik. Két férfi mozsárban zúzza össze a gabonát. Két másik férfi különböző formájú kenyereket készít. Itt is van két fekete színű kemence, amelyben kisüthetik a kenyereket, ezeket egy-egy férfi felügyeli.