A felmelegedés miatt szárazság és aszály lesz, mit lehet tenni?
(2025 május)
A globális felmelegedés növeli a szárazság kockázatát és intenzitását, különösen Közép- és Dél-Európában. A melegedő klíma miatt hosszabb és intenzívebb szárazságok, valamint több hőhullám várható, ami kiégeti a növényzetet és erdőtüzeket okoz. A csökkenő csapadékmennyiség miatt gyakrabban lesznek hőhullámok, aszályos időszakok, erdőtüzek, a szélsőséges időjárási jelenségek, és az agrártermelés csökken. Az agrártermelés védelmére a vízkészletek megtartása, víztározók építése, a hatékony öntözési módszerek, a párolgás csökkentése megkerülhetetlenek. Magyarország az 1900-as években is mocsaras, néhol igen kellemetlen ország volt.
Pannónia a 2. században (https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Pannonia_t%C3%A9rk%C3%A9p_2._sz%C3%A1zad)
A Duna vízhozama Budapestnél a legmagasabb vízállásakor 10.000 m³/sec, a legalacsonyabbnál 600 m³/sec körzetében. A mocsarak a kisebb mélyedésekben alakultak ki, ahonnan a víz nem tudott lefolyni, vagy az árterületen, ahol két áradás közt nem száradt ki a talaj. Az áradások önmagukban is – egészen a gátépítések, a folyamszabályozás koráig – jelentős károkat okoztak, a kis lejtésű síkvidékeken kis vízszintemelkedés is teljesen elárasztotta a területet.
1934-35 között hatalmas aszály sújtotta az Alföldet, földművesek, gazdálkodók megélhetését hozta válságos helyzetbe a csapadékhiány. Óriási termés kiesés keletkezett. Horthy Miklós kormányzó kenderesi birtokain is elszikesedett a talaj, a halastavak kiszáradtak. Az Alföld kiszáradása sürgette az öntözés fejlesztését, az öntözéssel kapcsolatos tervek elkészítését, azok megvalósításához szükséges törvényi és költségvetési háttér biztosítását (https://gyereatiszatora.blog.hu/2017/02/17/hol_talalod_magyarorszag_egyetlen_fuggocsatornajat).
Magyarország akkori szakemberei tervbe vették a Tiszaörvényről induló és a Horthy birtokán át Kenderesig tartó szivattyútelep és a hozzájuk tartozó öntözőcsatorna-hálózat kiépítését. A munkálatok megkezdésére a kormánydöntés értelmében 4 millió pengőt különítettek el. A munkák során 410 ezer köbméter földet mozgattak meg a helyi és a Békés megyéből érkezett kubikosok. Tiszaörvénynél a Tisza vizét szivattyúkkal felemelve olyan öntözőrendszerbe szállítják a vizet, melynek teljes hossza közel 100 km, 115 négyzetkilométert fed le, végpontja pedig Kenderes. Gyakorlatilag Horthy Miklós kenderesi területeihez vezettek öntözővizet. Az öntözőrendszer 1941-es ünnepélyes átadásán maga a kormányzó vágta át a szalagot, mely ma is üzemel - útja végül betoncsatornában folytatódik.
Szicília példáján vizsgáljuk a lehetőségeket, a kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés. Szicíliában csak az öntözőrendszerekkel lehetséges a mezőgazdasági művelés, mert mediterrán, hosszú és száraz nyarai vannak. A hatékony csepegtető öntözés népszerű a régióban.
Szicília vízellátása
Szicília ősi víztározó rendszereire, beleértve a római ciszternákat is, példák a Castelmola-i római kutak, amelyeket i. e. 367-ben építettek Mylé ősi településének vízellátására. Eredetileg körülbelül harminc ciszterna volt, de ma már csak három maradt épségben, és egy, ami részben elpusztult. Az ókori víztározók típusai: ciszternák, a kisebb víztározók, amelyek épületekbe, házak udvaraiban építettek, impluviumok (= esővízgyűjtő kis medence az ókori római ház átriumában) . A nagyobb víztározókat vízvezetékek táplálták, a föld alatti víztározók az ivóvíz védelmére, a párolgás csökkentésére szolgáltak. (https://www.enjoysicilia.it/en/taormina-area//castelmola/pozz várositti-romani-castelmola). A blog második részében a római kori vízellátást és mezőgazdaságot vizsgáltuk.
A sziget délnyugati részén található Agrigento és térsége földjeit ellátó Lago Arancio-tó eredetileg 34 millió köbméter vizet képes biztosítani, jelenleg azonban a mennyiség alig haladja meg a 8 millió köbmétert, azaz kb. 3/4 része kiszáradt. A közel 5 millió lakosú Szicíliában meghosszabbították a harmadik éve tartó válsághelyzetet, amelyet a szárazság miatt rendeltek el. A tengervíz sótalanítása hozhat haladást, a tengerparti egykori sótalanító létesítmények újraindítása, valamint két újabb megépítése. A sótalanítási rendszer bevált eszközként működik már Spanyolországban, Máltán, Szaúd-Arábiában és Kaliforniában is. Olaszországban jelenleg az országos vízkészlet alig négy százalékát nyerik sótalanítással. A környezetvédők szerint a tengervíz sótalanításának hátrányai között szerepel a magas költsége, valamint a só újrahasznosításának nehézsége. Az olasz Agrárszövetség szerint a fő baj a vízvezetékekkel van: a szicíliai csövek hatvan százaléka harminc évnél régebbi, ezért a vezetéken szállított víz több mint fele elvész. A szicíliai lakosság eléggé hozzászokott a helyzethez: már a hetvenes évektől együtt élnek a mindennapos vízkorlátozással, ami azóta csak rosszabbodott. (https://www.economx.hu/api/v1/cikk.php?cikkId=809868&os=)
Szicília (Wikipedia)
Szicília átlagos éves csapadékmennyisége valamivel több, mint 23 hüvelyk (58 cm), október, november és december a legcsapadékosabb hónapok, több mint három hüvelyk (kb. 7,5 cm) esővel havonta (https://www.climatestotravel.com/climate/italy/sicily):
| Month | Millimeters | Days |
|---|---|---|
| January | 90 | 12 |
| February | 70 | 9 |
| March | 60 | 9 |
| April | 45 | 7 |
| May | 25 | 4 |
| June | 10 | 2 |
| July | 5 | 1 |
| August | 10 | 1 |
| September | 40 | 5 |
| October | 80 | 8 |
| November | 85 | 10 |
| December | 95 | 12 |
| Year | 615 | 80 |
Összefoglalva: A vízkinyerést az esővíz gyűjtésével, kutakkal, a tengervíz sótalanításával oldják meg folyók hiányában Szicíliában. Számítani lehet arra, hogy a kisebb folyók, tavak nyáron kiszáradnak az erős párolgás miatt, továbbá a kutak elapadnak az alacsony talajvíz színt miatt. A víz megtartását, tárolását ciszternákkal, gátakkal, nagy tározókkal, az utóbbiak lehetnek földalatti tározók is (ma már talán elhagyott bányák is) oldják meg. A vízvezetékek karbantartása, a lehetséges veszteségek miatt, kritikus része a biztonságos vízellátásnak. Az öntözésnek drágább, de gazdaságos módja a csepegtetéses öntözés kisebb ültetvényeken.
Ivóvíz: vízhiányról beszélt a szicíliai Agrigento térségének vízszolgáltatási felelőse, aki szerint az utóbbi 50 év legsúlyosabb szárazsága elriasztja a turistákat. Agrigento területén a szálláshelyeken nincs folyamatos vízellátás. Szicília más részén 5-7 naponta biztosított a víz a háztartásokban, de van olyan település, ahol csak 20 naponta működnek a csapok. Az önkormányzatok víztartályokkal biztosítanak vizet a lakosságnak, az üzletekben pedig nagy mennyiségben vásárolják a palackozott vizet. Agrigento prefektusa szeptember 30-ig leállította a város három vízerőművét. A szintén szicíliai Palermo városában hétfőtől vezettek be vízkorlátozást. Helyfoglalás előtt a turisták arról érdeklődnek, le tudnak-e zuhanyozni esténként a nagy forróságban töltött napok végén. „Nem tudok mit válaszolni” – mondta egy szállásadó.
Tavalyhoz képest a sziget vízkészlete a felére csökkent. Agrigento lakosai már június elsején a városháza előtt tiltakoztak a korlátozások miatt.Vízválságot jelentett az olasz csizma sarkában található Puglia tartomány is, elsősorban Foggia és Bari térségében. A közép-olaszországi Lazio, Abruzzo és Marche régió több önkormányzata is éjszakai vízstopot rendelt el. A Marche-beli Ascoli városában, ahol több mint 45 ezren élnek, 500 eurós bírságot szabnak ki arra, aki megszegi az előírást, és éjszaka kinyitja a csapokat. Tilos az autómosás és a kertlocsolás is.
Basilicata tartomány közlése szerint a térség vízkészlete 210 millió m3-rel kevesebb tavaly július közepéhez képest, és a rendelkezésre álló mennyiség az ilyenkor szükségesnek kevesebb mint egyharmada. A római alsóházban az évtizedek óta nem használt dél-olasz öntözőkutak működésbe helyezését sürgették. A helyzetet bozóttüzek súlyosbítják: Szicíliában év eleje óta már több mint 10 ezer hektárnyi terület égett le, 30 százalékkal több, mint 2023 ugyanezen időszakában. (MTI)
Tavalyhoz képest a sziget vízkészlete a felére csökkent. Agrigento lakosai már június elsején a városháza előtt tiltakoztak a korlátozások miatt.Vízválságot jelentett az olasz csizma sarkában található Puglia tartomány is, elsősorban Foggia és Bari térségében. A közép-olaszországi Lazio, Abruzzo és Marche régió több önkormányzata is éjszakai vízstopot rendelt el. A Marche-beli Ascoli városában, ahol több mint 45 ezren élnek, 500 eurós bírságot szabnak ki arra, aki megszegi az előírást, és éjszaka kinyitja a csapokat. Tilos az autómosás és a kertlocsolás is.
Basilicata tartomány közlése szerint a térség vízkészlete 210 millió m3-rel kevesebb tavaly július közepéhez képest, és a rendelkezésre álló mennyiség az ilyenkor szükségesnek kevesebb mint egyharmada. A római alsóházban az évtizedek óta nem használt dél-olasz öntözőkutak működésbe helyezését sürgették. A helyzetet bozóttüzek súlyosbítják: Szicíliában év eleje óta már több mint 10 ezer hektárnyi terület égett le, 30 százalékkal több, mint 2023 ugyanezen időszakában. (MTI)
Lago Arancio-tó, Szicília legnagyobb tava, kiszáradt
Szicíliában számos gát található, az egyik legrégebbit a punok építették. I. e. 480-ban Agrigento uralkodója legyőzte a karthágói csapatokat. A rabszolgává tett pun hadifoglyok több középületet, vízvezetéket és egy jókora mesterséges tavat építettek Akragaszban. A mai gátak létfontosságú szerepet játszanak a vízgazdálkodásban és az energiatermelésben. A gátak különféle célokra tárolják a vizet, beleértve az öntözést, a mezőgazdaságot és a városi vízellátást. A gátak segítenek a vízek szabályozásában, megakadályozva az áradásokat.Pl. a Pozzillo-gát, az Ancipa-gát, és számos más, mint például a Rosamarina, a Lentini és a Disueri gátak. A Salso-Simeto vízrendszerhez tartozó Pozzillo-gát Szicília legnagyobb mesterséges víztározója. Fontosabb gátak:
Pozzillo-gát: Regalbutóban található, a Salso-Simeto vízrendszer része, és visszatartja a Salso folyót.
Ancipa-gát: A Simeto folyón található, és a Salso-Simeto vízrendszer része.
Rosamarina-gát: Egy jelentős gát Szicíliában, amelyet a Tripadvisor látnivalóinak listáján is említenek.
Lentini-gát: Az egyik gát, amelyet a Pizzi Instruments egy regionális monitoring program részeként ellenőrzött.
Disueri-gát: Egy másik gát, amelyet megfigyelés és kutatás tárgyát képezték.
Pozzillo-gát: Regalbutóban található, a Salso-Simeto vízrendszer része, és visszatartja a Salso folyót.
Ancipa-gát: A Simeto folyón található, és a Salso-Simeto vízrendszer része.
Rosamarina-gát: Egy jelentős gát Szicíliában, amelyet a Tripadvisor látnivalóinak listáján is említenek.
Lentini-gát: Az egyik gát, amelyet a Pizzi Instruments egy regionális monitoring program részeként ellenőrzött.
Disueri-gát: Egy másik gát, amelyet megfigyelés és kutatás tárgyát képezték.
A rómaiak gátakat építettek az öntözéshez szükséges víz tárolására a latifundiumokon, a villák környékén. Tudták, hogy a túlfolyókra szükség van a földes partok eróziójának megakadályozásához. Egyiptomban a rómaiak átvették a nabateusoktól a vádi (vízmosás) öntözésként ismert technológiát. A vádiöntözés egy olyan technika volt, amelyet az évszakos áradások során keletkező nagy mennyiségű víz összegyűjtésére és a vegetációs időszakra történő tárolására fejlesztettek ki. A rómaiak sikeresen fejlesztették tovább a technikát (https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_Roman_dams_and_reservoirs) nagy léptékben.
A villa gazdasági és lakóépület- vagy épületegyüttes-típus volt az ókori Római Birodalomban. Lehetett városoktól független major (villa rustica) vagy (https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_Roman_cisterns) városi mintára épült vidéki ház (villa urbana). Ismereteinket Vitruvius és az Ifjabb Plinius munkái is segítik. A villa rustica valószínűleg a parasztházból (capanna) fejlődött ki, a gazdasági udvar körül lakószárnnyal, istállóval, malommal, sütödével, présházzal, raktárakkal. A nagyobb villák alaprajza kezdetben a lakóházéval volt rokon. Átriummal, oszlopokkal körülvett ciszternás udvarral, kerttel. Minden udvarház közepén ciszterna volt és impluvium (= esővízgyűjtő kis medence az ókori római ház átriumában) . A villák valójában a mezőgazdasági birtokokon épült gazdasági központok voltak, lakó- és gazdasági épületekkel. Ellátták a tartomány nagy részét mezőgazdasági terményekkel, gabonával, olajjal (a görögök ültették), gyümölccsel, szőlővel, állati termékkel. A szicíliai mezőgazdaság a római korban (az i. e. 241-es első pun háborútól a Nyugatrómai Birodalom i. sz. 476-os bukásáig) a sziget a gazdag mezőgazdasági termeléséről volt ismert, amiért a "Róma kenyértartója" becenevet kapta. A rómaiak olyan infrastruktúrákat fejlesztettek ki, mint az utak és a vízvezetékek, ciszternák, a sziget erőforrásait nagymértékben kiaknázták. Az első pun háború után Szicília lett Róma első tartománya. Kezdetben csak a sziget nyugati része volt római ellenőrzés alatt, de a második pun háború után az egész szigetet, a közeli szigetekkel együtt, beépítették a Római Köztársaságba. Szicília kulcsfontosságú volt Róma gabonaellátása szempontjából. A római nemesek tulajdonában lévő nagy földbirtokok (latifundiumok) alakultak ki. A rómaik gyarmatokat és városokat alapítottak, mint Syracuse, Catania és Palermo, amelyek fontos közigazgatási és kulturális központokká váltak, de kevés erőfeszítést tettek a régió teljes romanizálására, amely nagyrészt görög maradt.
Római víztározók építése az öntözéshez szükséges víz tárolása: a délnyugat-spanyolországi Rio Tinto bányákban nagy átmérőjű, római kori függőleges kerekeket ástak ki, amelyek vízemelésre szolgálnak. A rómaiak számos gátat építettek a vízgyűjtésre, például a Subiaco-gátakat, amelyek közül kettő az Anio Novust, a Rómát ellátó legnagyobb vízvezetéket táplálta. Állítólag az egyik Subiaco-gát volt a valaha talált vagy feltételezett legmagasabb. 72 gátat építettek Spanyolországban, például a méridaiakat, és sok más ismert a birodalomban. Több földgát is ismert Nagy-Britanniából, köztük egy jól megőrzött példány a római Lanchesterből, a Longoviciumból, ahol valószínűleg ipari méretű kovácsolásban vagy kohászatban használták, ítélve meg az észak-angliai lelőhelyen talált salakhalmok alapján. A víztározók a vízvezeték-rendszerek mentén is gyakoriak, és számos példa ismert egyetlen lelőhelyről, a nyugat-walesi Dolaucothi aranybányákból. A kőműves gátak gyakoriak voltak Észak-Afrikában, mivel megbízható vízellátást biztosítottak a települések mögötti vádikból.
A rómaiak számos gátat építettek a vízgyűjtésre, például a Subiaco-gátakat, amelyek közül kettő az Anio Novust, a Rómát ellátó legnagyobb vízvezetéket táplálta. Állítólag az egyik Subiaco-gát volt a valaha talált legmagasabb. 72 gátat építettek Spanyolországban, például a méridaiakat, és sok más ismert a birodalomban. Több földgát is ismert Nagy-Britanniából, köztük egy jól megőrzött példány a római Lanchesterből, a Longoviciumból, ahol valószínűleg ipari méretű kovácsolásban vagy kohászatban használták, ítélve meg az észak-angliai lelőhelyen talált salakhalmok alapján. A víztározók a vízvezeték-rendszerek mentén is gyakoriak voltak, és számos példa ismert egyetlen lelőhelyről, a nyugat-walesi Dolaucothi aranybányákból. A gyakoriak voltak Észak-Afrikában, mivel megbízható vízellátást biztosítottak a települések mögötti vádikból.
**
A római korban épített óriás ciszternák kisebb műszaki csodák: jellemzőik a vízálló beton oszlopok és a vizálló egyiptomi festék használata. (https://bencsik.rs3.hu/egyiptomi-tengeri-hajoepites-toertenete-i-e-1200-ig/380-okori-romai-ciszternak.html). Legnevezetesebbek a római ciszternák, az isztambuli óriás ciszterna és a dél-itáliai Misenumban található "Piscina Mirabilis". Nevezetes a pompeii víztorony. Neolitikus esővíz gyűjtő változatai a levantei házak padlójába süllyesztett vízálló mészgipsz falusi ciszternák. A római házak impluviuma (= esővízgyűjtő kis medence az ókori római ház átriumában) és az udvari, kb. 10 m3 -es ciszternák, a hozzá tartozó csövek, szerkezetek összegyűjtötték, szűrték, hidegen tartották és tárolták a vizet, valamint hűtötték és szellőztették a házat.
A ciszterna sziklába vagy földbe vágott, ásott, szigetelt falú fedett esővízgyűjtő tartály. Városokban, várakban (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ciszterna) építettek ciszternákat, általában többet. Az esővíz gyűjtést- és elvezetést biztosították, gyakran többszörös szűrőberendezéssel is ellátták őket. Építészeti kiképzésük változatos volt. A római, bizánci és arab építészetben impozáns méretű csarnokká váltak, melynek mennyezetét boltozat vagy síkfödém borította, ezeket oszlopokkal támasztották alá. A legtöbbet a kora középkorban építették, de még a reneszánsz idején is épültek ciszternák, ezek technikailag fejlettebbek voltak. A római korban épített ciszternák is kisebb műszaki csodák, jellemzőik a vízálló beton oszlopok és a vizálló egyiptomi festék* használata. Legnevezetesebbek a rómaiak isztambuli óriás ciszterna és a dél-itáliai Misenumban található "Piscina Mirabilis". Egyik legrégebbi esővízet gyűjtő változata a levantei ház padlójába sűllyesztett vízálló mészgipsz neolitikus falusi ciszterna. A római házak impluviuma és a hozzá tartozó szerkezetek összegyűjtötték, szűrték, hűtötték és tárolták a vizet, valamint hűtötték és szellőztették a házat.
Az édesvíztározókat általában a vízvezetékek és mellékvezetékeik végpontjain állították fel, és a városi háztartásokat, a mezőgazdasági birtokokat, a császári palotákat, a fürdőket vagy a római haditengerészet bázisait látták el vízzel. (Néhány nagy római kori ciszterna: https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_Roman_cisterns, érdemes megnézmi : Aljibe of the Palacio de las Veletas in Cáceres, Spain. Portuguese cistern (Mazagan) in El Jadida, Morocco. Cistern in Silves, Portugal. Matera, southern Italy. Aljibe of the Palacio de las eletas in Cáceres, Spain. Portuguese cistern (Mazagan) in El Jadida, Morocco. Cistern in Silves, Portugal. Matera, S-Italy).
Az édesvíztározókat általában a vízvezetékek és mellékvezetékeik végpontjain állították fel, és a városi háztartásokat, a mezőgazdasági birtokokat, a császári palotákat, a fürdőket vagy a római haditengerészet bázisait látták el vízzel. (Néhány nagy római kori ciszterna: https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_Roman_cisterns, érdemes megnézmi : Aljibe of the Palacio de las Veletas in Cáceres, Spain. Portuguese cistern (Mazagan) in El Jadida, Morocco. Cistern in Silves, Portugal. Matera, southern Italy. Aljibe of the Palacio de las eletas in Cáceres, Spain. Portuguese cistern (Mazagan) in El Jadida, Morocco. Cistern in Silves, Portugal. Matera, S-Italy).
Piscina Mirabilis, Olaszország (https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_Roman_cisterns)
A Piscina Mirabilis a legnagyobb víztározó, amelyet a rómaiak építettek Itáliában. Misenum városa alatt található a Nápolyi-öböében, elsődleges feladata az itt állomásozó római flotta ivóvízzel való ellátása volt. A hatalmas tározót Augustus császár hadvezére, Agrippa parancsára építették, hogy a misenumi hadikikötőben állomásozó helyőrséget és az ide befutó hajókat ellássák ivóvízzel. A tározót teljes egészében a város alatti tufarétegekből vájták ki, az oldalait vastag stukkórétegekkel szigetelték. A medencét átszelő mély keresztfolyosó szolgált a víz tisztítására: ebben ülepedett le a szennyeződés, amelyet aztán a víztározó kiürítése után el tudtak távolítani. A vizet a tározó tetején levő szellőzőnyílásokon engedték be a medencébe. Eredeti állapotában 15 m mély, 72 m hosszú és 25 m széles volt. Összesen 12 000 m³ vizet volt képes tárolni. Boltozatos mennyezetét 48 oszlop tartotta. Az Aqua Augusta vízvezeték látta el, amely a Serino környéki források vizét szállította Nápolyon keresztül, egyes részei ma is láthatóak.
***
Szicília ókori mezőgazdasága (https://www.grulltibor.hu/gazdasagfoeldrajz) Az i. e. 3. század második felétől Róma gabonaellátását még főként Sardiniából és Siciliából fedezték Puteoli kikötőjén keresztül. A köztársaságkori Sicilia a rómaiak szemében a város „gabonáskosarának” számított (provincia frumentaria ), amit a vert pénzeken kalásszal szimbolizáltak. Traianus korától kezdve az africai és egyiptomi gabona fő kikötőjének Portus (Ostia) számított, bár Puteoli szerepe továbbra sem volt elhanyagolható a keleti kereskedelemben.
Az olajfa kétévente hoz termést, de ennek mennyisége igen hektikusan változhat az éghajlati változások szerint – az olajtermesztés azonban ezzel együtt sem jelent akkora kockázatot, mint a szőlőművelés és bortermelés. Az olajfa művelése igen kevés gondozást kíván, ám szüretelése rendkívül munkaigényes: az olajfát sem rázni, sem bottal ütni nem szabad, így minden szemet kézzel szakítanak le a fáról. Szemben a borral és a gabonával, az olaj különleges tárolási módszerek nélkül egy évig is eltartható, tehát tartós fogyasztási cikk. Az olívaolaj tápértéke igen magas, 100 gr megfelel 1,5 liter tejnek. A mediterrán vidékeken fogyasztását a római korban 20–50 liter/fő közé teszik, de az olajat nemcsak étkezési célokra használták. Mindenekelőtt világításra, lámpaolajként volt rá szükség (csak Rómában évi 3 millió liter fogyott ebből), ezen kívül parfümök, kozmetikumok, tisztálkodószerek kedvelt alapanyagaként is használták, . Diodorus Siculus megfigyelte, hogy a szicíliai görög kolónia, Akragas (Agrigento) a Kr. e. 5. században gazdagodott meg a Karthágóba exportált olívaolaj révén, mivel akkoriban még nem terjedt el az olajfakultúra Észak-Afrikában, noha ebben nem sokkal később bizonyosan változás állt be. Egy a Corpus Aristotelicumhoz tartozó mű azt állítja, hogy a föníciaiak exportáltak olívaolajat a spanyolországi Tartessosba, melyért cserébe ezüstöt kaptak. Később ez a vidék (Hispania Baetica) lett a Mediterráneum legfőbb olívaolaj-exportőre (Ps-Arist. Pr. 844a 17-24; vö. Diod. Sic. XIII. 81.4-5; Iust. Epit. XLIII. 4.1-2). Az irodalmi forrásokból következetes képet kapunk arra vonatkozóan, hogy a Földközi-tenger nyugati térségében a görög és föníciai kereskedelemnek és kolonizálásnak köszönhetően terjedt el az olaj- és szőlőművelés a Kr. e. 800-tól kezdve. A szőlőgazdálkodást, a bortermelést mégis kedvező befektetésnek tartották, mert az ingatlan vásárlása kevesebb kockázatot rejtett magában, mint a kereskedelmi vagy hitelügyletek. A szőlősgazdáknak természetesen a bortermés, az ecet, valamint a passum eladásán kívül még egy bevételi forrásuk volt: a szőlővenyigék értékesítése.
A köztársaság korában az itáliai gazdáknak a szőlészet egyik igen jövedelmező forrása volt, ezért nem jó szemmel nézték az Itálián kívül fekvő tartományok növekvő bortermelését, hiszen ezek mind versenytársnak számítottak, márpedig az itáliai gazdák anyagi jólétét a köztársaság érdekeivel azonosították. Cicero szerint nem helyes, nem igazságos, de feltétlenül okos, hogy az Alpokon túl élő népeknek megtiltották a bor- és olajtermelést, csak azért, hogy az itáliai gazdák termelvényeiket magasabb áron értékesíthessék. Ennek a rendelkezésnek tulajdonítható, hogy Gallia később híres szőlőgazdasága a tartomány meghódítása után még jó ideig nem érte el Itália színvonalát.
Elsőként Domitianus tiltotta meg, hogy Itáliában újabb szőlőskerteket létesítsenek, egyben elrendelte, hogy a tartományokban a szőlő ültetvények fele részét irtsák ki (Suet. Dom. 7). Ennek a rendelkezésnek – a történetíró, Suetonius tudósítása szerint – az volt az oka, hogy Domitianus uralkodása alatt egy esztendőben ugyan kitűnő szőlő- és bortermés volt, ellenben gabona alig termett. A császár azt hitte, hogy a gabona termesztését a szőlő kedvéért elhanyagolták, s ezért rendelkezett így. Valószínűbb azonban az a feltevés, hogy Domitianus az itáliai szőlősgazdákat fenyegető veszélyes versenyt akarta megszüntetni, vagy legalábbis csökkenteni, és ezért újította fel a köztársaság egykori, már elfelejtett jogszabályát. Szerencsére a császár nem sokat törődött a rendelet betartatásával, ennek ellenére azt az óvatosabb tartományi földbirtokosok többé-kevésbé tiszteletben tartották. Domitianus csaknem kétszáz évvel korábbi tilalmát Probus császár Kr. u. 276-ban hatálytalanította, mivel a mai Franciaország, Spanyolország és Britannia valamennyi lakosának megengedte, hogy szőlőültetvényt birtokoljon (Aur. Vict. Caes. 37.3; SHA Prob. 18:8). A császár még katonáit is felhasználta békeidőben szőlőtelepítésre. Ez okozta vesztét: midőn szülővárosában, a pannóniai Sirmiumban katonáival mocsarat csapoltatott le, hogy az így nyert földeken szőlőtőkéket ültessen, a legionariusok meggyilkolták.
A passum egy mazsolás bor(félig szárított, aszalt szőlőből készült bor) volt, amelyet feltehetően az ókori Karthágóban (a mai Tunézia területén) fejlesztettek ki, és onnan terjedt el Itáliába, ahol a Római Birodalomban népszerű volt. A legkorábbi fennmaradt utasítás az egyetlen ismert karthágói recept. Ez egy töredék Mago pun mezőgazdasági kézikönyvéből, Decimus Junius Silanus (Kr. e. 2. század) latin fordításában. Columella (Kr. u. 1. század) összefoglalása miatt maradt fenn: A passum receptjét Mago, egy pun író jegyezte fel egy mezőgazdasági kézikönyvben. Az eredeti pun mű elveszett, de a receptet egy későbbi latin mű, idézi.
Elsőként Domitianus tiltotta meg, hogy Itáliában újabb szőlőskerteket létesítsenek, egyben elrendelte, hogy a tartományokban a szőlő ültetvények fele részét irtsák ki (Suet. Dom. 7). Ennek a rendelkezésnek – a történetíró, Suetonius tudósítása szerint – az volt az oka, hogy Domitianus uralkodása alatt egy esztendőben ugyan kitűnő szőlő- és bortermés volt, ellenben gabona alig termett. A császár azt hitte, hogy a gabona termesztését a szőlő kedvéért elhanyagolták, s ezért rendelkezett így. Valószínűbb azonban az a feltevés, hogy Domitianus az itáliai szőlősgazdákat fenyegető veszélyes versenyt akarta megszüntetni, vagy legalábbis csökkenteni, és ezért újította fel a köztársaság egykori, már elfelejtett jogszabályát. Szerencsére a császár nem sokat törődött a rendelet betartatásával, ennek ellenére azt az óvatosabb tartományi földbirtokosok többé-kevésbé tiszteletben tartották. Domitianus csaknem kétszáz évvel korábbi tilalmát Probus császár Kr. u. 276-ban hatálytalanította, mivel a mai Franciaország, Spanyolország és Britannia valamennyi lakosának megengedte, hogy szőlőültetvényt birtokoljon (Aur. Vict. Caes. 37.3; SHA Prob. 18:8). A császár még katonáit is felhasználta békeidőben szőlőtelepítésre. Ez okozta vesztét: midőn szülővárosában, a pannóniai Sirmiumban katonáival mocsarat csapoltatott le, hogy az így nyert földeken szőlőtőkéket ültessen, a legionariusok meggyilkolták.
A passum egy mazsolás bor(félig szárított, aszalt szőlőből készült bor) volt, amelyet feltehetően az ókori Karthágóban (a mai Tunézia területén) fejlesztettek ki, és onnan terjedt el Itáliába, ahol a Római Birodalomban népszerű volt. A legkorábbi fennmaradt utasítás az egyetlen ismert karthágói recept. Ez egy töredék Mago pun mezőgazdasági kézikönyvéből, Decimus Junius Silanus (Kr. e. 2. század) latin fordításában. Columella (Kr. u. 1. század) összefoglalása miatt maradt fenn: A passum receptjét Mago, egy pun író jegyezte fel egy mezőgazdasági kézikönyvben. Az eredeti pun mű elveszett, de a receptet egy későbbi latin mű, idézi.
****
Nehéz bármit is kideríteni Szicília talajvíz-éről, pedig biztosan van térképe. A talajvíz az édesvízkészlet azon része, ami a felső vízzáró réteg felett helyezkedik el, és ott kitölti a talajszemcsék közötti üres teret. A víztömeg felső szintjét talajvízszintnek nevezik, ennek magassága függ a csapadék-, a talaj-, a hőmérséklet- és nyomásviszonyoktól. Ahol lehet, kutakkal emelik ki a vizet, ha a kutak kiszáradnak, amikor a talajívszínt lecsökken, akkor baj van.
A talajvíz úgy keletkezik, hogy a csapadék, vagy egyéb felszíni víz beszivárog a talajba. A talajvíz szintje évszaktól függően változik. A tavaszi olvadás hatására, illetve ősszel a jelentős mennyiségű csapadék miatt megnövekszik a talajvízszint. Az éves ingadozása akár egy-két méter is lehet. A talajvíz távolsága a felszíntől átlagosan 2-5 méterre tehető, ez a szint az esetek nagy részében követi a domborzatot. Szárazabb időszakokban a talajvíz mennyisége csökkenhet. A gyors és nagy esők többnyire tovább folynak és kevesebb idő marad, hogy a víz beszivárogjon a talajba.
A talajvíznek több típusa ismert, ilyenek például a típusos talajvíz, a pangó talajvíz, a lejtők talajvize, de ide sorolandó a legkedvezőbb, úgynevezett áramló talajvíz is. A felszín alatti vizek mozgását – tulajdonképpen akárcsak a felszíni folyók, patakok esetében . az itt jelen levő vizek potenciális energiájában megtalálható eltérések és a hajszálcsövesség okozzák. Az áramlás pedig mindig a magasabb talajvízszintű területek felől az alacsonyabb talajvízszintű és megcsapolt területek irányába tart.
Magyarországon a Duna–Tisza között elterülő Homokhátság 2020 óta hivatalosan is félsivatagnak számít. Ezen a területen több víz párolog el és távozik különböző csatornákon, mint amennyi csapadék hullik. Kérdéses a Homokhátság vízutánpótlásának megoldása. Hasonló problémákkal néz szembe a Nyírség is. A folyók 19. századi szabályozásoknak a következményei a szűkebb hullámterek. melyek ahhoz vezetnek, hogy az árvízszintek magasabbak lesznek, hiszen nem tudnak ki- és elterülni. A kis vízszint erodálja a folyó medrét, amely ezáltal süllyed. Az Alföldön a szabályozások előtt a kis- és az árvízszintek között csupán 3-5 méteres különbség lehetett. Ma ez a szintkülönbség Csongrádnál 14 méter.
Például a Tiszán az év 80 százalékában alacsony a vízszint, amely leszívja a talajvizeket: az év nagy részében folyamatos a víz áramlása a Tisza felé, de a néhány napos árvizes időszakban a folyó nem tudja visszatölteni a talajba a vizet.
„Évente 2-4 centimétert süllyednek a talajvízszintek. Ez rossz hír, mert a legfontosabb víztározónk mégiscsak a föld” – közölte Láng István, aki hozzátette, hogy ezt a negatív tendenciát igyekeznek vízpótló rendszerekkel kell ellensúlyozni. Ezért épült a Tiszalöki és a Kiskörei vízlépcső. A főigazgató szerint a Kiskörei tározó szinte állandósítja a Tisza vízszintjét: körülbelül egyméteres szintkülönbség van a téli és a nyári vízállás között. Ennek komoly hatása van a természetre is: például Kisköre fölött, a Poroszlói-medence már a világörökség része, ahol rehabilitálódott a – szabályozás előtti – tiszai élővilág.
Tata városa már felismerte a vízmegtartás problémáját. Az önkormányzat föld alá helyezhető víztároló edényeket ad ki a lakosoknak annak érdekében, hogy fékezze az esővíz eláramlását. „Dombvidékeken erősen ajánlott a tatai önkormányzat példája” – állította Láng István, az Országos Vízügyi Főigazgatóság főigazgatója.