Fűszerek az ókorban
(2025 május)
Bevezetés
Fűszer (https://en.wikipedia.org/wiki/Spice) minden olyan mag, virág, gyümölcs, gyökér, kéreg és más növényi anyag, amelyet ételek ízesítésére vagy színezésére használnak. A fűszereket megkülönböztetik a gyógynövényektől, és amelyek többnyire a növények levelei, virágai vagy szárai. Több növényrészt díszítésre is használnak. A fűszereket használták a gyógyászatban is, tartósításra, vallási rituálékban, kozmetikumokban vagy parfümgyártásban. A növényi alapú édesítőszerek, mint például a cukor, nem minősülnek fűszernek. Bőséges anekdotikus információ dokumentálja a gyógynövények egészségügyi és fűszerek történelmi használatát. A korai dokumentumok arra utalnak, hogy a vadászok és gyűjtögetők húst tekercseltek bokrok leveleibe, véletlenül felfedezve, hogy levelek fokozzák a hús ízét, ahogy bizonyos diófélék, magvak, bogyók és kéreg is, és arra is használták őket, hogy elfedjék az ételek kellemetlen ízeit és szagait, később pedig az ételek frissen tartására is használták.
A fűszerek a felhasználás módja szerint lehetnek friss, egész, szárított, reszelt, apróra vágott, zúzott, őrölt vagy tinktúra formájúak. A feldolgozás, aprítás az étkezés előtt, az étel elkészítése során a konyhában, de az asztalnál is történhet az étel tálalásakor, például a bors őrlése ízesítőként. Egyes fűszerek, mint például a kurkuma, ritkán kaphatóak frissen vagy egészben, és jellemzően őrölt, szárított formában vásároljuk őket. Az apró magvak, mint például az édeskömény és a mustármag, egészben, vagy por formájában is vásárolhatóak. A szárított fűszer eltarthatósága a leghosszabb, így nagyobb mennyiségben is megvásárolható és tárolható. A friss fűszer, mint például a gyömbér, általában ízletesebb, mint a szárított formája, de a friss fűszerek drágábbak és sokkal rövidebb az eltarthatósági idejük.
Nincs elegendő klinikai bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a fűszerek fogyasztása hatással lenne az emberi egészségre. India a globális fűszertermelés 75%-át adja, ami tükröződik a konyhájában is. Történelmileg a távolsági fűszer-kereskedelem az indiai szubkontinensen, valamint Kelet-Ázsiában és a Közel-Keleten fejlődött ki. Európa fűszerek iránti kereslete olyan gazdasági és kulturális tényező volt, ami ösztönözte a felfedezéseket a kora újkorban. A fahéj, a bors és a szegfűszeg, az ókori Mezopotámiában, Egyiptomban és Indiában voltak használatosak ételek ízesítésére, vallási rituálékban és gyógyászati célokra.
Az Oxford English Dictionary a zöldségeket azonosítja a fűszerek forrásaként, és van aki a növény gyökerével, rizómájával, virágával, termésével, magjával és kérgével azonosítja. Az Oxford Companion to Food szerint a fűszerek növényi eredete szigorú szabály, pedig az illatszer ámbrát gyakran fűszerként azonosítják állati eredete ellenére. Egy másik szempont a földrajzi eredet: az Oxford English Dictionary meghatározza, hogy a fűszerek a trópusokról származnak, míg az Oxford Companion to Food a köménymagot hozza fel példaként arra, hogy a fűszerek mérsékelt égövből is származhatnak. Az a felfogás, hogy a fűszerek trópusi eredetűnek gondolják megalapozott, eredetileg a "fűszer" szót keleti árucikknek tekintették. Ahogy az európaiak találkoztak Amerikával, pl. a kolumbiai cserekereskedelem esetén, a jelentés kibővült új aromás anyagokkal. Így egyes, az európai konyhára jellemző összetevők, mint például a fokhagyma és a torma, nem számítanak fűszernek, annak ellenére, hogy számos közös tulajdonsággal rendelkeznek.
Érdekesség: a piros fűszerpaprika általános használata Magyarország területén az 1800-as években terjedt el, a nemzeti ellenállás jelképeként, és a bors pedig, ami a középkorban a legdrágább luxuscikkek közé tartozott, sokáig egyáltalán nem volt elérhető az egyszerű emberek számára. Előtte a falvak lakói az erdei, mezei vagy háztáji növényekkel tudták csak ízesíteni ételeiket, csak ezek voltak számukra az elérhetőek. Magyarországra a középkorban a legtöbb új fűszer az oszmán-török hódítások nyomán jutott el, beleértve a borsot, a későbbiekben pedig az amerikai eredetű fűszerpaprikát is. Az új fűszerek használatából a magyar főnemesség sem maradhatott ki: a méregdrága borsot, sáfrányt, szerecsendiót és társaikat már a középkorban is előszeretettel használták fűszerezésre. Bizonyos fűszernövények (https://www.penzcentrum.hu/hellovidek/20250524/durva-mivel-fuszereztek-regen-a-magyarok-igy-keszult-az-erdelyi-lucskos-kaposzta-a-paprika-bors-elotti-idokben-1178913) Magyarországon már a középkorban is a „karácsonyi” fűszerek közé tartoztak – ilyen volt az ánizs, a gyömbér, a szegfűszeg és a fahéj -, amelyeket leginkább csak ünnepi eseményeken használtak. Ha figyelmen kívül hagyjuk az egzotikus magfűszereket (pl. kömény, koriander, mustár és társait), akkor régen, a paprika, bors előtti időkben a magyarok a csombor (borsikafű), a lestyán, a kapor, a méz, a petrezselyem és a tárkony voltak a hagyományos zöld fűszerek, amelyek meghatározzák a magyar és a székely konyha ízeit.
Borsszedők (https://en.wikipedia.org/wiki/Spice)
Korai történelem
Kis mennyiségben használták, így kevés maradvány maradt fenn. A fűszer-kereskedelem az indiai szubkontinensen és a Közel-Keleten i. e. 2000-re fejlődött ki a fahéj a fekete bors kereskedelmével, Kelet-Ázsiában más fűszernövényekkel és a borssal. A fűszerekről szóló legkorábbi írásos feljegyzések az ókori egyiptomi, kínai és indiai kultúrákból származnak.
Kis mennyiségben használták, így kevés maradvány maradt fenn. A fűszer-kereskedelem az indiai szubkontinensen és a Közel-Keleten i. e. 2000-re fejlődött ki a fahéj a fekete bors kereskedelmével, Kelet-Ázsiában más fűszernövényekkel és a borssal. A fűszerekről szóló legkorábbi írásos feljegyzések az ókori egyiptomi, kínai és indiai kultúrákból származnak.
Az egyiptomiak gyógynövényeket használtak a konyhában is és a mumifikáláshoz. Az ókori egyiptomi orvosi gyakorlat ismertetése, az i. e. 1550-ből származó Ebers-papirusz mintegy nyolcszáz különböző gyógynövény használatát és számos gyógyászati eljárást ír le, amelyek köményt, koriandert, édesköményt, fokhagymát, mentát, hagymát, borsmentát, mákot és vöröshagymát tartalmaztak. A hagyma és a fokhagyma különösen fontos volt Egyiptomban, a Kheopsz-piramis építőmunkásai hagymát és fokhagymát fogyasztottak az egészség és az állóképesség megörzésére, és Tutanhamon király sírjában fokhagyma gerezdeket találtak. Néhány ókori egyiptomi még fokhagyma gerezdekből készült fafigurákat is elhelyezett a sírjaiban, hogy biztosítsa az ízletes és egészséges túlvilágot. Az egyiptomiak szívesen ízesítették ételeiket kardamommal és fahéjjal, amelyeket Etiópiából szereztek be.
Az ősi ékírásos feljegyzések feljegyezték a fűszerek és gyógynövények használatát Mezopotámiában, a termékeny Tigris és Eufrátesz völgyekben, ahol számos aromás növény volt ismert. Az i. e. 3. évezredből származó sumer orvosi irodalom agyagtáblái különféle illatos növényeket említenek, köztük a kakukkfüvet. A szegfűszeget már i. e. 1700-tól használták Mezopotámiában. Egy ékírásos tekercs, melyet Asszíria királya (i. e. 668-633) jegyzett le, aromás növények hosszú listáját jegyezte fel, mint például a kakukkfű, szezámmag, kardamom, kurkuma, sáfrány, mák, fokhagyma, kömény, ánizs, koriander, szilfium, kapor és mirha. Az ókori asszírok is használták a szezámmagot növényi olajként. II. Merodák-Baladan (i. e. 721-710) babilóniai király 64 különböző növényfajt termesztett királyi kertjében. Feljegyzéseket vezetett számos fűszer- és gyógynövény, például a kardamom, a koriander, a fokhagyma, a kakukkfű, a sáfrány és a kurkuma termesztéséről. Babilónia vallásában egy ősi holdistenről volt szó, aki a gyógynövényeket felügyelte. A gyógynövények erős részeit nem tetézték napfényben, és holdfényben takarították be. A hagyma, a fokhagyma és a mogyoróhagyma az i. e. 6. századra népszerű fűszerré vált Perzsiában. Kürosz király (i. e. 559-529) feljegyzései 395 000 csokor fokhagyma nagykereskedelmi vásárlását jegyezték fel. A perzsák illóolajokat is állítanak elő rózsákból, liliomokból, korianderből és sáfrányból.
I. e. 1000-re Kínában, Koreában és Indiában már gyógynövényeken alapuló gyógymódok léteztek. A korai felhasználásuk a mágiához, az orvostudományhoz, a valláshoz, a hagyományokhoz és a tartósításhoz is kapcsolódott. Indonéz kereskedők utaztak Kínába, Indiába. Szerecsendiót és szegfűszeget hoztak Kínába a Molukkákról. Anekdotikus bizonyítékok arra utalnak, hogy a kínai udvaroncok az i. e. 3. században szegfűszeget hordtak a szájukban, hogy édes legyen a leheletük, amikor a császárhoz szóltak. Az 5. században a gyömbérnövényeket cserépben termesztették, és hosszú tengeri utakon szállították Kína és Délkelet-Ázsia között, hogy friss élelmiszert biztosítsanak és megelőzzék a skorbutot. Az indiaiak az olyan fűszereket és gyógynövényeket, mint a fekete bors, a fahéj, a kurkuma és a kardamom évezredek óta használják étkezési és egészségügyi célokra. Sushruta, egy ókori sebész (kb. i. e. 4. században), fehér mustárt és más aromás növényeket használt az ágyneműben, hogy elűzze a rosszindulatú szellemeket. Szezámmagból készült borogatást is alkalmazott a műtét utáni sebekre, amely valószínűleg fertőtlenítőként működött. Csaraka (1. század) és Szusruta II (2. század) orvosi írásai fűszerekre és gyógynövényekre hivatkoznak. A Sushruta (egymásik) fűszereket és gyógynövényeket, fahéjat, kardamomot, gyömbért, kurkumát és borsot is használt gyógyító célokra. A fűszereket, mint a kardamom, a gyömbér, a fekete bors, a kömény és a mustármag, az ókori gyógynövényekben különféle egészségügyi előnyök miatt is használták. A gyógyászatban a fűszereket, például a szegfűszeget és a kardamomot bételdió levelekbe csomagolták, és étkezés után rágcsálták, hogy fokozzák a nyáltermelést és segítsék az emésztést.
A Közel-Keleten és Afrika keleti partvidékén az arab kereskedők megkönnyítették az útvonalak kiépülését Indián keresztül. Alexandria, az egyiptomi kikötőváros vált a fűszerek fő kereskedelmi központjává. A fűszerút Japán partvidékétől Kínán és Indonézia szigetvilágán keresztül haladt, Indiát érintve egészen a Közel-Keletig, ahol viszont már Arábia kereskedői irányították a fűszerek Európába történő szállítását.
A középkorban az olasz köztársaságok, Velence és Genova uralták az Európa és í Közel-Kelet, Ázsia közötti fűszer kereskedelmet, az útvonalak az Indiai-óceánon és a Jóreménység-fokon keresztül haladtak.Az európai fűszer-kereskedelem előtti legfontosabb felfedezés a monszunszelek voltak (i. u. 40 körül). A történészek úgy vélik, hogy a délkelet-ázsiai Banda-szigetekről származó szerecsendió az i. e. 6. században került Európába. A fűszereket kezdetben kereskedelmi célra használták, a Római Birodalom idején kereskedelmi útvonalakat építettek ki Arábiával. A kereskedők kassziát, fahéjat és más fűszereket szállítottak, és szándékosan titokban tartották termékeik származási helyeit. A szándék azért volt, hogy monopolhelyzetbe kerüljenek a fűszer-kereskedelemben. A arabok történeteket találtak ki arról, hogyan szerezték be a fűszereket, magas szinten tartották a fűszerek értékét. Több évszázadon át titokban tartották az eredetet mind az ókori görög, mind az ókori római civilizációk elől, egészen az i. sz. 1. századig, amikor Plinius római tudós összefüggésbe hozta az arab történeteket az árinflációval. Ahogy idősebb Plinius is írt róla, a rómaiak már az i. sz. 1. században fogyasztottak szegfűszeget.
Mohamed (i. u. 570-632) a Koránban fektette le az iszlám alapelveit, és társtulajdonosa volt egy olyan üzletnek, amely mirhát, tömjént és ázsiai fűszereket árult. Mohamed halálát követő négy évszázadon át követői (mohamedánok) virágzó civilizációt hoztak létre, koruk kiemelkedő tudósai voltak. Fejlesztették a virágillatok kinyerésének folyamatát a virágokból és gyógynövényekből, és technikákat dolgoztak ki az illóolajok lepárlására aromás növényekből. Később (az i.u. 9. század körül) az arab orvosok fűszereket és gyógynövényeket használtak szirupok és ízesítő kivonatok előállítására.
A középkor korai szakaszában (még a keresztes hadjáratok előtt) az ázsiai fűszerek Európában drágák voltak, és főként a gazdagok használták őket. Egy font sáfrány ugyanannyiba kerül, mint egy ló; egy font gyömbér, annyi, mint egy juh; 2 fontnyi szerecsendió-virág annyi, mint egy tehén. Egy 1393-ból származó germán ártábla egy font szerecsendiót 7 hizlalt ökör értékének tekint. A fekete borsot, valamint más fűszereket és gyógynövényeket, gyakran használták pénzforrásként. A kelet-európaiak 10 font borsot fizettek azért, hogy kereskedhessenek a londoni kereskedőkkel. Európa-szerte a borsszemeket elfogadták fizetőeszközként.
A keleti fűszertermesztőktől a nyugat-európai fogyasztókhoz tartó hajózás fokozatosan felváltotta a szárazföldi fűszerutakat, amelyeket korábban a közel-keleti arab karavánok tettek lehetővé. Az egzotikus fűszerek és gyógynövények iránti kereslet elősegítette a felfedező utakat. Az európaiak új tengeri útvonalak utáni kutatása a keleti fűszerekben gazdag régiókba, mint például India és a Fűszer-szigetek, Kolumbusz és da Gama útjaihoz vezetett. A fűszer-kereskedelem hatalmas vagyont termelt a különböző birodalmak és kereskedőcsaládok számára, gazdasági növekedést és politikai hatalmi harcokat váltva ki.
Érdekesség: Amikor Róma a Földközi-tengert is meghódította, ami a kalózok legyőzését jelentette, nem volt szüksége a tovább nagy csatahajókra. Közepes méretű gyors, döfőorros liburnákat használtak. Teherszállításra, személyszállításra és hadi- és futárhajóként is alkalmas volt. A liburnák neve, és építése egy dalmáciai liburnusz törzstől származik, és egy gálya féle, fenékgerendás, de gerinc nélkül épített hajó volt. Először a palánkokat erősítették össze, és csak utána a hajóbordákat. A hajóépítési mód fenn maradt a portugál Tengerész Henrik idejéig, az 1400-as évek elejéig. Tengerész Henrik- az afrikai arany eredetét keresve- felderítette óceáni hajóival Ny-Afrika partjait. A hosszú utakra sok élelmet, vizet, és akkor még vetőmagvakat (!) is kellett magukkal vinni, ha messzire mentek, akkor vetettek-arattak. A hajógerincre épített hajók kb. fele olyan súlyúak, mint az oldalpalánkokra épített hajók. A gerinces hajók sok készletet, árut tudtak szállítani, és az óceáni hullámok ellen magas oldalfalakkal építették a hajókat, evezők nélkül. Tengerész Henrik hajóit úgy ismerjük, mint az első tős felfedező utak hajóit, és az első gerinces hajókat a földrajzi felfedezések korában, a 15. és 16. századokban.
Illír-római gyors és döfőorros liburna, teherszállításra, személyszállításra és hadi- és futárhajóként is használták
(https://ferrebeekeeper.wordpress.com/tag/liburna/)
A fűszereket az Ószövetségben is említik, a Teremtés könyvében Józsefet testvérei eladták rabszolgának fűszerkereskedőknek. A Kivonulás könyvében a mannát úgy írják le, hogy megjelenésében hasonló a korianderhez. Az Énekek Énekében valaki sok sáfrányhoz, fahéjhoz és más fűszerekhez hasonlítja kedvesét. Az Énekek Énekében számos kulináris fűszert említenek, köztük a fahéjat és a sáfrányt. I. e. 1000-ben Sába királynő meglátogatta Salamon királyt Jeruzsálemben, és felajánlott neki „120 mérő aranyat, sok fűszert és drágakövet” Az Újszövetség a vallásos tizedről beszél, amely „a fűszerekből – mentából, kaporból és köményből – egy tized” (Máté 23:23).
Fűszerek az Ókori Görögországban és az ókori Rómában
Az ókori görögök keleti fűszereket (például borsot, kassziát, fahéjat és gyömbért, https://en.wikipedia.org/wiki/Ancient_Roman_cuisine) importáltak a Földközi-tenger térségébe, és sok, a szomszédos országokban termelt fűszert is fogyasztottak. A kömény és a mák kenyérhez, az édeskömény ecetes mártásokhoz, a koriander, mint étel- és borízesítő, valamint a menta, mint húsmártások ízesítője volt. A fokhagymát a vidéki emberek széles körben használták a főzés során. Az ókori görögök petrezselymet és majoránnát viseltek koronának az ünnepeiken, hogy megelőzzék a részegséget.
A fűszerek és gyógynövények fontos szerepet játszottak az ókori görög orvostudományban.
Hippokratész (i. e. 460-377) fűszerekről és gyógynövényekről írt, többek között sáfrányról, fahéjról, kakukkfűről, korianderről, mentáról és majoránnáról. Megjegyezte, hogy nagy gondot kell fordítani a gyógynövények gyógyászati célú előkészítésére. A Hippokratész által használt 400 gyógynövény közül legalább a fele ma is használatban van. Nagyjából 500 évvel később Theophrastus (i. e. 372-287), akit néha a „botanika atyjaként” is emlegetnek, két könyvet írt, amelyekben több mint 600 fűszer- és gyógynövényismeretét foglalta össze. A görög orvos, Dioszkoridész (i. u. 40–90) megírta a De Materia Medica című művét, amelyet több mint 1500 éven át használtak botanikai és orvosi ismeretek gyakorlójaként mind Keleten, mind Nyugaton. A gyógymódok a fűszerek és gyógynövények kiterjedt katalógusán alapultak, és szisztematikusabbak voltak, mint elődei, akik a mágiára és a babonára alapozták gyógymódjaikat.
Az ókori Rómában a fűszereket a főzésben, az illatszerkészítésben és még az orvostudományban is használták. A legnépszerűbb fűszerek közé tartozott a bors, amely annyira értékes volt, hogy „fekete aranyként” ismerték, valamint a gyömbér, a fahéj, a szegfűszeg, a szerecsendió és a kurkuma. A helyi gyógynövényeket, mint például a bazsalikomot, rozmaringot, zsályát, kakukkfüvet, metélőhagymát és babérlevelet is gyakran használták. Menta és oregánó: a gyógynövényeket friss, hűsítő és csípős ízek hozzáadására is használták. A rómaiak a fűszerek és gyógynövények pazarló felhasználói voltak. Az ókori Rómában fűszeres vizes borokat ittak, és a fűszerillatú balzsamok és olajok népszerűek voltak a fürdés utáni használatra. Mivel a fűszereket egészségügyi eszköznek tekintették, borogatásokban és gyógyító tapaszokban is használták őket. Amikor a Római Birodalom kiterjedt az Alpok északi oldalára, az ott élő gótok, vandálok és hunok keletről megismerkedtek a borssal és más fűszerekkel, használták a köményt, a hagymát, a rozmaringot és a kakukkfüvet.
A Római Birodalom 117-ben, Traianus császár uralkodása idején nyerte el legnagyobb kiterjedését, beleértve a mai Magyarország területére eső Pannoniát is. A rómaiak rengeteg olyan kultúrnövényt – fűszereket, gyümölcsfákat, gabonaféléket, zöldségeket - honosítottak meg és terjesztettek szerte a birodalom területén, amelyek azóta is az európai gasztronómia alappilléreit jelentik. A legfontosabb fűszernövények között érdemes kitérnünk a petrezselyemre, a kaporra, a hagymafélékre (póréhagyma, fokhagyma, vöröshagyma) és az édesköményre, de nekik köszönhetjük az olyan mediterrán alapfűszereket is, mint a bazsalikom, a szurokfű (oregánó), a rozmaring vagy a kakukkfű. Szintén a legfontosabb zöld fűszerek közé tartozik a citromfű, a menta, a majoránna, a tárkony, illetve a bársonyos levelű zsálya is. Ezeket a zöld fűszereket a későbbiekben a kolostorkertekben is termesztették, azonban az egyszerűbb háztáji kiskertekben, sőt, fajtától függően még vadon is lehetett találkozni velük.
Érdekesség: A szegfűszeget már i. e. 1700-ban Mezopotámiában is használták, de az ókori indiai és kínai kultúrákban is nagyra értékelték. A kínai konyha ismerte a chili paprikát is, amely eredetileg gyógynövényként használt fűszerkeverék volt (https://www.mccormickscienceinstitute.com/resources/history-of-spices). A bors, az egyik legkorábbi, Kelet és Európa között kereskedett árucikk, a „fűszerek királyaként” volt ismert, és a középkorban bérleti díjként, hozományként és adóként használták. Az indiai fekete bors vagy a kurkuma az ókorban és a középkorban is valódi luxuscikknek minősültek: sokszor még az aranynál is drágábban mérték ezeket, fizetőeszközként is megállták a helyüket, a velük ízesített lakoma pedig a legmagasabb szintű státusszimbólumok közé tartozott. A fahéjat évszázadok óta használják a főzésben és a hagyományos orvoslásban, és az egyik első fűszer volt, amely eljutott a Földközi-tengerre.
A sáfrány története, a „vörös arany” az ókortól napjainkig
A fűszersáfrány termesztésére az i. e. 2300-as években utaltak elsőként. Az ókori sumér uralkodó: Sargon nevének jelentése: „Sáfrány város”, az „Ebers”-féle papirusztekercsek, a Biblia és az ős-indiai írások is említik a növényt. I. e. 1700 körül Krétán talált freskókon is megtalálható a sáfrány. A termesztett fűszersáfrány vad változata (Crocus cartwrightianus) is innen származik. A jelenleg fűszerként termesztett változatát a késői bronzkorban állították elő, talán ugyancsak Krétán. Érzéstelenítésre, fájdalomcsillapításra, görcsoldásra alkalmazták, színező tulajdonságai is ismeretesek voltak már akkor is.
Egyiptomban Kleopátra gyakran vett sáfrányos fürdőt, mert afrodiziákumnak tartották, a görögök is alkalmazták. A perzsák sáfrányt szórtak a hitvesi ágy köré és áldozati takaróikba sáfrány szálakat szőttek. A görög mitológia szerint, amikor Zeusz Hérával hált, ágyuk mellett sáfrány nőtt, a főisten megittasult az erős illattól. A görög monda szerint az ősi időkben született Saffron az Olimposz egyik Istenének Hermésznek barátja. A két férfi versengett egymással íjászatban. Saffron beleszeretett egy gyönyörű hercegnőbe Szmiliába, aki viszonozta érzéseit. Egy nap Saffron azt mondta Hermésznek: “Te lőj először.” Így is lett. De a nyíl Saffron szívébe fúródott és súlyosan megsebezte őt. Szmilia könnyei találkoztak Saffron vérével és szétterjedtek a Földön virág formájában. A hercegnő könnyei kék szirmok lettek a vér vöröseivel és sárgáival.
A sáfrány bibéi (https://www.anazon.in/Roseate%C2%AE-Kashmiri-Saffron-Natural-Original/dp/B08SM5DRNV)
A római mondás is innen ered: „Dormivit in sacco croci.”, jelentése szó szerint „Sáfrány ágyon aludt.”, azt fejezi ki, hogy valaki vidám és önfeledt állapotba kerül. A Római Birodalom császárai pedig sáfrányszirmokkal tömették ki a párnáikat. Nagy Sándor seregeiben gyógyszerként alkalmazták, ahogyan Kínában is. A középkorban, a X. században arab kereskedők ismertették meg ismét az értékes fűszert az európai konyhaművészettel. Az Ibériai-félszigeten olyan jól megtelepedett, hogy a sáfrányminőséget szabályozó nemzetközi szabvány értékeihez a legjobb La Mancha sáfrány szolgált etalonként. Ázsiában is jól ismert volt az őszi sáfrány, a buddhista szerzetesek ruhájának színét is a kedvelt fűszernövény bibéiből készült főzet adja. A tavaszi változata erős méreg!
A sáfrányszedő – a freskó Krétán, a knósszoszi palotában található. Jól felismerhetőek a virágból kilógó bibék.
A tavaszi sáfrány erős méreg! (https://ng.24.hu/kultura/2022/03/14/a-safrany-haziasitasa/)
A fűszer sáfrány (Crocus sativus) a tavasszal virágzó sáfrányok ősszel nyíló rokona, a tavasszal virágzó sáfrányok, bár a felületes szemlélő számára ugyanolyannak tűnhetnek, mint a jóféle sáfrány, ezek mind mérgezőek. Az őszi sáfrányt használták a sumer, a minószi, az asszír és a babiloni kultúrákban is, gyógyászati célokra és színező anyagként, de ekkor még a vadon élő növényeket gyűjtötték. A virág háziasított változatával elsőként a minószi civilizáció idejéből ránk maradt freskókon találkozhatunk, például Szantorini (Théra) szigetén, Akrotiri ősi falai közt, vagy épp a krétai Knósszosz egyik freskóján. Az egyiptomiak ábrázolták krétai követeket egy 3500 éves egyiptomi (thébai) sírban, akik sáfránnyal festett kelmét vittek ajándékba. A lineáris B írásrendszerben is külön ideogrammát kapott a sáfrány, amik arra utalnak, hogy valahol e régióban lehetett a háziasítás, és a mai fűszernövény őse. Történelmi adatok szerint a mai Iránban a Zagrosz-hegységben, s az ország északkeleti régiójában is, már az időszámításunk előtti 8-5. század környékén biztosan termesztettek sáfrányt, festékanyagáért, a név is perzsa eredetű (zarparan – aranyfüzér jelentéssel). A jóféle sáfrány bibéi megszárítva kerülnek piacra, Egy kilónyi sáfránybibe 450 ezer szálacskából áll, s ezt 150 ezer virágból gyűjtik össze .(https://ng.24.hu/kultura/2022/03/14/a-safrany-haziasitasa/).
.