Az utakon sok gyalogos volt, ügyes-bajos dolgaikat intézték a közeli városokban vagy Rómában, bevásároltak a nagy számú piacokon, valamelyik gyógyfürdőben tisztálkodtak. Ló, öszvér vagy szamár hátán kevesen utaztak, lovakon is csak a küldöncök, hírvivők közlekedtek. Az itáliai lovak, a rómaiak lovai hidegvérű, erős, nehéz állatok voltak, nem lovaglásra, hanem vontatásra tenyésztették ki őket. Egyes szerzők szerint a római lovak leszármazottjai a mai pinzgaui lovak (Ausztria); melyek kitűnő, hidegvérű, erős igénybevételre alkalmas állatok. A római lovak marmagassága ≈1,55 méter volt, a ma tenyésztett lovaké 1,60-1,70 méter. A hidegvérű lovak ugyan lassúbbak, de ellenállóbbak is, jobban bírták a kemény utak kövezetét. A rómaiak a patkolást csak nagyon későn ismerték meg, a fémpapucsba bújtatott patájú lovakat nem lehetett nagyobb sebességre ösztökélni, mert könnyen lesántultak. A lovak mellett a rómaiak szívesen használták az öszvéreket is a szekerek vontatására. Az öszvérek ellenállóbb, kisebb igényű állatok, mint a lovak. A rómaiak sokáig nem ismerték a nyerget, de nem szőrén ülték meg a lovakat, hanem lótakaró pokrócot tettek maguk alá. Ugyanígy ismeretlen volt a kengyel is. Ezért az utak szélén sok helyen kisebb, oszlopszerű köveket helyeztek el, hogy arról lehessen a ló vagy az öszvér hátára felülni. A lovaglás nem volt sport Rómában, de azért akadtak lovaglótanárok, ugyanis a római lovagoknak lóháton kellett az időnként a szemléjükön megjelenni és gondozott lovon. Szenvedélyesen űzték a lósportot kocsihajtókként. A hírhedt Nero császár (54-68 között uralkodott) túlzott odaadással szentelte magát és idejét a kocsihajtásnak, ami nemtetszést váltott ki a senatori rangú rómaiak kötött, főleg azt, hogy az uralkodó versenyzett is a római circus-okban. És természetesen eredményesen, hiszen egy császárnak győznie kellett. A versenyzők nem hidegvérű lovakat használtak, hanem a versenyzésre alkalmas, gyors járású lovakat tenyésztettek ki. Főként észak-afrikai (mauretaniai, numidiai) származású lovakat használtak hátaslóként és a kocsiversenyeken, és a versenylovakat Itália déli nagy legelőin, Apuliában, Calabriában tenyésztették is.
Utazókocsik: kedvelt volt az etruszk eredetű, kétkerekű carpentum. Látszólag könnyű, elegáns szekrényét gazdagon díszítették, sarkaiból négy, felfelé nyúló rúd tartotta a kocsi domború tetejét. Oldalai bőrből vagy selyemből készültek, hogy megvédjék az utasokat az időjárástól vagy a kíváncsiak kandi tekintetétől. Előkelőbb hölgyek szerettek a kényelmesen berendezett carpentumban utazni. Iulius Caesar i. e. 45-ben alkotott városi törvénye (lex Iulia municipalis) megtiltotta, hogy a Vesta-szüzeken kívül bárki más nappal kocsival közlekedjék a városokban, különösképpen pedig Róma utcáin. Azok az utasok, akiknek útja a városokon át vezetett, csak a napnyugta után, az éjszakai órákban kocsizhattak át akár Rómán, akár más városon. A teherhordó társzekerek is éjjel közlekedtek a városok utcáin. A súlyos teherrel megrakott járművek a nem sima kövezeten dübörögve szállították árujukat, ami -és a kocsisok kurjongatása- még a jó alvókat is felverte álmukból.
Csak a császári ház néhány hölgye részesült abban a kiváltságban, hogy ünnepélyes alkalmakkor kocsiban közlekedhetett a Város utcáin. Ilyen kedvezményben részesítette Claudius császár a feleségét, Messalinát, majd későbbi feleségét, Agrippinát. Pedig éppen Claudius újította meg Iulius Caesarnak ekkorra némileg feledésbe merült - előbb említett - törvényét, mert többen nem tekintették már magukra kötelezőnek. A későbbi császárok is követték Claudius példáját, és hasonló kiváltsággal kedveskedtek asszonyaiknak. A császári hölgyek képmását feltüntető pénzérmék hátlapjára is - sokat mondóan - a carpentum nevű szekér képét verették. A rendeletet, a lex Iulia municipalis-t Hadrianus, majd Marcus Aurelius császár is felújította, sőt meg is szigorította.
Később, az i. sz. III. században már a magasabb rangú császári tisztviselők is kocsikon közlekedtek Rómában. Alexander Severus császárról (222-235 között uralkodott) írják: „Minden senatornak megengedte, hogy Rómában ezüsttel diszített raedát és carrucát tartson; úgy vélte, emeli Róma tekintélyét, ha egy ilyen nagy város senatorai ilyeneket használnak.”
A carpentumon kívül még többféle kétkerekes kocsit használtak a római birodalomban. Ilyen volt a könnyű, tető nélküli cisium is. Két, néha három lovat vagy öszvért fogtak elébe, és mivel gyors közlekedésre is alkalmasnak bizonyult, nagyobb távolságokra is használták. E könnyű építésű járműnek az volt a hátránya, hogy nagyobb málha nem fért el a könnyű szekereken, de igen elterjedtek, és azoknak a társadalmi rétegeknek, amelyek nem tarthattak kocsit és lovakat, nagy szolgálatot tettek a cisiarius-ok, a szállítási vállalkozók. Bérbe lehetett venni fogatjaikat, nagy távolságra is lehetett járműveiken lovasszekéren utazni.
A raedá-t nagyobb utazásokra használták, ennek a szekrénye egy egész háznépet befogadhatott. Ellentétben a legtöbb kocsifajta tömör kerekével, a raeda négyküllős szekér volt, s aránylag könnyen gördült, még rosszabb minőségű utakon is. A kocsis elől felmagasított bakról hajtotta a befogott négy lovat vagy öszvért. A kocsi szekrényének két oldala mellett padok húzódtak, és - ha nem volt túl sok - az utasok a kisebb málhájukat is elhelyezhették benne.
A császárkor kezdete óta terjedt el a tarruca, a raedához hasonló, de elegánsabban kiképzett jármű. Szintén nagyobb távolságokra való utazásra használták. A lóváltó állomásokon pihent lovakkal lehetett a fáradt állatokat felváltani. Róma szinte minden kapuja előtt ott tartózkodtak a bérkocsisok, és kínálgatták alkalmatosságukat azoknak, akik Rómát el akarták hagyni. Ahogy általánossá vált az utazás, többfajta szekér került divatba. Valamennyinek volt előnye és hátránya. A galliai belgák és a britannusok használta harckocsikból alakult ki a kétkerekű, könnyű essedum, amelyet már Cicero korában is használtak. Az erősebb építésű essedumot pedig teherszállításra alkalmazták. Ugyancsak belga vagy britanniai mintára készült a covinus, amelynek a szekrénye csak elől volt nyitott és a szekrényből hajtották a lovakat, az öszvéreket.
Kevésbé kényelmes járműnek számított az ugyancsak galliai származású petorritum, amely inkább csomagszállító eszköznek számított.
Ha a módos római kényelmes kocsiján útnak indult, málháját - és cselédségét - petorritum szállította. Már Horatius megkülönböztette a teherszállító kocsikat. A vagyonos római polgár, valamint a családja a galliai eredetű raedán utazott szívesen. Ez a kocsi - különösen mert az állami posta (cursus publicus) is használta – birodalom szerte népszerű közlekedési eszköznek számított.
A III. század végén pedig Aurelianus császár megengedte, hogy minden polgár úgy díszíthesse tarrucá-ját, ahogy akarja, ha kedve van akár arannyal is, nem úgy mint régen, amikor legfeljebb bronz-vagy elefántcsontdíszek kerülhettek a kocsira. A carrucá-t a tulajdonosaik egyfajta „hálókocsinak” is használták, ezeket carruca dormitoriának nevezték. Leginkább asszonyok használták, hosszabb utakra.
Későbbi ökröskordé (plaustrum, Köln-Rekonstruktion-eines-römischen-Transportwagens.)
Teherszállításra általában a plaustrum -ot használtak, amelyek először két tömör keréken gördültek, ez lehetett a legrégibb szállítóeszköz. Kerekeit a tengelyhez rögzítették, és már ezért is éktelenül nyikorgott (Vergilius (Aen. XI. 138). és Ovidius (Trist. 10. 59. 12. 31.) fülét is bántóan hasogatta). A plaustrumot főként a mezőgazdaságban használták, valamint a városokban szemétfuvarozásra.
postakocsi
Postakocsi váltóállomáson
Több más teherszállító járműről is megemlékeznek a források: a sarracum is kis átmérőjű tömör (korong) keréken gördült, szálfák vagy egyszerre több ember szállítására volt alkalmas. A katonák poggyászát carrus-ban vitték a menetelő legiók után, az arcerá-ben pedig - többek között - főként betegeket szállítottak.
Az ókorban, legalább is a Földközi-tenger térségében, a kocsit, szekeret húzó állatokat a fejükre vagy a nyakukra helyezett szerszámmal fogták be a jármű elé. A könnyű szűgyhámot és a hidegvérű lovak hámigát, amiknek révén az állat egész testével húzhat akkoriban még nem ismerték. Csak kisebb erőkifejtésre voltak képesek a befogott állatok. A járművek megterhelését szabályozták is, II. Theodosius császár 438-ban közzétett törvénykönyve, a Codex Theodosianus pontos előírásokat tartalmazott, amelyek főként a császári és állami postára vonatkoztak. A jogszabály a már régóta érvényben levő előírásokat foglalta össze, amikor egyes kocsifajták legnagyobb terhelését megállapította. A könnyű, személyszállításra használt birota 200, a vereda 300, a currus 600 font terhet vihetett magával (1 római font 327,45 gramm), a raeda és a carpentum 1000-1000 fontot szállíthatott, a lassú, áruszállításra alkalmas angariá-t és a clabulá-t pedig 1500 font súllyal lehetett megterhelni. Theodosius jogszabálya azt is meghatározta, hogy a raedá-t nyáron nyolc, télen tíz öszvér húzhatja, a kisebb kocsik elé viszont hármat foghatnak. Elrendeli még, hogy a carpentumok nem vihetnek több, mint két-három személyt. A jogszabályok az előírások megszegőire megtorlásként súlyos büntetéseket szabtak ki arra, aki a megengedettnél többet rakott fel a járműre, a rakodómunkásokra is. A szabad polgárok büntetése a száműzetés, a rabszolgáké pedig az életfogytiglani, bányában eltöltendő kényszermunka volt.
Már az ókori embert is érdekelte, hogy hány mérföldet tett meg kocsiján vagy hajóján utazva. Erről nemcsak a mérföldkövek tájékoztatták az utasembert, hanem ügyes készülékek, amelyekkel meg lehetett állapítani a megtett út nagyságát. Alexandriában már az i. e. III. században feltalálták azt a játékos gépecskét, amely megbízhatóan mérte a megtett utat. Az i. sz. I. században az alexandriai Heron leírta az ügyes készüléket. Az ókori „taxamétert” hodometronnak nevezték (180 körül), s lényege az, hogy a kocsikerékhez kapcsolódva annak minden fordulatát számolta, s egy készülék mutatta a megtett távolságot. Mert ismerték a kerék kerületét, pontosan ki lehetett számítani a megtett utat. A hajókra pedig kis lapátkereket szereltek, amelynek fordulatszámából - fogaskerekű áttétel révén - látni lehetett, mekkora távolságot tett meg a hajó.
A római utazókocsik ábrázolásait gyakran láthatjuk az észak-itáliai és a Duna-menti tartományokban feltárt síremlékek domborművein, és a sírköveket díszítő faragványok között gyakran találkozunk raeda, és plaustrum ábrázolásokkal. A kutatók úgy vélik, hogy a halott túlvilágra vezető útjára utalnak ezek, de felmerült az a nézet is, hogy a halott foglalkozására vagy a mindennapi élettel kapcsolatos eseményre utalnak. Nem hiányoznak róluk a kocsit húzó lovak, öszvérek, de még a kocsisok sem, akik az állatokat hajtják.
Nyitott szekér (Antiochiai mozaik, 250)
Campana-Relief (I. századi római dombormű egy tábornok szekerét ábrázolja valószínűleg)
Diadalmenet szekéren
HARCI - ÉS VERSENY-, ÉS DIADALMENETEKHEZ HASZNÁLT SZEKEREK
A biga (latin, https://en.wikipedia.org/wiki/Biga_(chariot)) az ókori Rómában közlekedésre, diadalmenetekre és versenyekre, szertartásokra használt kétlovas szekér. A művészetben, és alkalmanként a tényleges szertartásokon más állatok is helyettesíthették a lovakat. A biga kifejezést a modern tudósok más indoeurópai kultúrák hasonló szekereire is használják, különösen az ókori görögök és kelták kétlovas szekereire. További szekerek, melyeket a befogott állatok száma alapján különböztenek meg: quadriga, a négylovas szekér, amelyet versenyzésre használtak; a triga, azaz háromlovas szekér, amelyet valószínűleg gyakrabban hajtottak szertartásokon, mint versenyeken; és seiugis vagy seiuga, a hatlovas szekér, amellyel ritkábban versenyeztek és az irányítása nagyfokú ügyességet igényelt a vezetőjétől. A biga és a quadriga voltak a legelterjedtebb típusok.
A bigára történő legkorábbi utalás i.e. 700 körüli. A görög szekérversenyeket már az olimpiai játékokon bevezették, a források i. e. 680-ban jegyzik fel, amikor quadrigae-k is versenyeztek. A korai lovas versenyeket i.e. 648-ban jegyezték fel. Athénban a kétlovas szekérversenyek az 560-as évektől kezdve az atlétikai versenyek részét képezték, de nem voltak az olimpiai játékok részei. Az öszvérek által húzott bigae-k a 70. olimpián (i. e. 500) versenyeztek, de a 84. olimpia (i. e. 444) után már nem voltak részei a játékoknak.
A szekérversenyek az archaikus időktől kezdve a római vallási ünnepek alkalmával tartott szent játékok részét képezték. A játékokat bemutató magisztrátus jogosult volt egy biga hajtására.
A verseny bigae építésének fő információ forrásai a Római Birodalomban talált bronzfigurák, amelyeknek egy különösen részletes példáját a British Museum őrzi. További források a domborművek és a mozaikok. Az ábrázolások szerint a könnyű vázra minimális szövetből, vesszőkből vagy bőrből készült kast erősítettek. A súlypontja alacsonyan volt, a kerekek viszonylag kicsik voltak, körülbelül 65 cm átmérőjűek.
A 60 cm széles és 55 cm mély testhez a mellvéd tartozott, körülbelül 70 cm magas volt. A kerekeket vas abronccsal erősítették, de súlyát minimálisra csökkentették. A jármű súlyát 25-30 kg-ra becsülték, súlya a hajtóval pedig 100 kg lehetett. A biga jellemzően egyetlen vontatórúddal épült, két igásló húzta. A kétlovas versenycsapat szekere vélhetően nem különbözött másképp a négylovas csapat által vontatott szekértől, így a biga lovai egyenként ≈50 kg-ot, míg a quadriga lovai egyenként ≈25 kg-ot húzhattak.
A British Museum egyik bigája
Carro római szenátor diadalmenete
A quadriga négylovas ókori díszkocsi (https://hu.wikipedia.org/wiki/Quadriga), a harci szekér egy speciális változata. A keleti, szíriai- egyiptomi mintájú harci kocsi egy kései utódja, amely eltávolodott az eredeti funkciótól. Négy ló befogása kétféleképpen lehetséges: vagy páronként, egymás előtt, vagy a négy ló egymás mellett helyezkedett el. Az előbbit az utazó kocsiknál alkalmazták. Ennek ellenére a quadrigában is egyetlen iga van, a középső két ló közötti rúd. A két szélső lovat csak „szálakkal” (funalis) kötötték a szekér elé. A quadriga-t gyakran alkalmazták díszítményként, a diadalívek tetején.
Az asszírok azért alkalmaztak négy lovat, mert nehéz, magasított és mellvéddel ellátott szekereket húztak, amelyen négy harcos foglalt helyet a korábbi egyiptomi kétszemélyes és a hettita három személyes szekerek helyett. Mezopotámiából Szírián keresztül terjedhetett el a használata először a Földközi-tenger keleti medencéjében, később a nyugati görög településeken illetve Rómában. A görögök és a rómaiak versenyzésre használták, sem a görög, sem a római harcászat nem alkalmazta a harci szekereket, a lovasságot is csak kisebb mértékben. A kocsiversenyek a legnépszerűbb műsorok voltak a rendezvényeken. Látható volt a Ben-Hur című film leghíresebb jelenetében kiváló minőségben. A szekér szekrénye kisebb lett, mint a harci szekereké volt, már csak egy, legfeljebb két ember foglalt helyet benne. A tengelytávolsága viszont maradt széles, így stabil jármű volt. A négy ló a könnyített szekeret és a kevesebb embert nagy sebességgel volt képes vontatni. A quadriga alkalmazásai a diadalmenetekre korlátozódtak: a Római Birodalomban a győztes hadvezér diadalmenete során többnyire quadrigán vonult fel az őt ünneplő tömeg előtt.
Quadriga