Diocletianus császár fürdői és palotája
(2025 augusztus)
Diocletianus 264-305 között római császár volt, létrehozta az autokratikus (itt: egyszemélyi vezetésű, később 2 + 2 társuralkodó vezette, azaz a tetrarchia-t) kormányzatot a birodalomban, a korszakot tetrarchiának vagy Késő Római Birodalomnak is nevezik. Diocletianus reformjai segítettek abban, hogy a Nyugatrómai Birodalom még további kétszáz éven át fennálljon, és a reformok megteremtették az alapokat a Bizánci Birodalom létrejöttéhez, (hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r), és Bizánc további, ezeréves fennállásához. 284 és 298 között években Diocletianus háborúk hosszú sorát vívta a birodalom egyik végétől a másikig, megőrizve ezáltal a birodalom kiterjedt határait és elnyomva a belső felkeléseket. 298-ra sikerült visszaszorítania a germán betöréseket a Duna és a Rajna vonalánál, megálljt tudott parancsolni a szászánida inváziónak Szíriában és Palesztinában, és legyőzte a politikai ellenfeleit is. Katonai és politikai okokból társcsászárokat is vett maga mellé, ezzel megszüntette a birodalom egységét, de megkönnyítette a védelmet és kormányzását.
A hadsereg, az egyre bonyolultabb hivatalszervezet és a nagy építkezések, például a thermák, a salonaei (mai Split) palota rengeteg pénzt emésztettek föl. A hiányokat sem az adóreform, sem az árak maximalizálása nem enyhítette. Újra élesztette a császárkultuszt, a kereszténységgel szemben erélyesen fellépett. Hatalmát belső küzdelmek és gazdasági bajok megingatták, trónjáról saját elvei alapján önként lemondott, és visszavonult a palotájába. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
Diocletianus, 264-305, tetrarchiája, a négyfelé osztott, kormányozható birodalom
(hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r)
Az ókori rómaiak fürdőkultúra gyökereit meg lehet találni az ókori görögöknél, a folytatását római tradicíóként a Római Birodalom területén, (https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_Roman_public_baths), továbbá a tisztasági célú fürdés újjáéledését a török fürdőkben (https://en.wikipedia.org/wiki/Hammam).
Római fürdő keresztmetszeti képe, a mozaikszerű oszlopsorok a kőpadozatokat tartották, és a padozat alá melegített levegős fűtést építettek (http://archiv.magyarmuzeumok.hu/latogato/2857_igy_wellnesseztek_az_okorban)
A nagy fürdőkben márvánnyal és mozaikokkal borították a padlót. A stukkókkal bevont falakon fákat, madarakat és volt ahol pásztorokat ábrázoló freskók voltak. A belső kupolákat égszínkék festék, aranycsillagok és égi képek díszítették. Szobrok és szökőkutak díszítették a külső és belső tereket (https://en.wikipedia.org/wiki/Ancient_Roman_bathing). A legtöbb fürdőben volt egy apodyteriumlat - egy helyiség közvetlenül a bejáratnál-, ahol a fürdőző a ruháit tárolta. Gyakran ez volt az első helyiség, ahová a fürdőbe látogató belépett. Ezután a fürdőző a tepidáriumbalat (száraz gőz, meleg helyiség), majd a caldáriumbalat (még melegebb helyiség) ment, a nedves gőzfürdőbe, végül pedig a frigidáriumbalat (hideg helyiség), itt volt a hideg vizű medence. A meleg helységeket az üreges padló alatti tűzhely fűtötte, hidegvizes medencék is voltak, amelyeket a fürdőző hűsítésre használhatott. Az izzasztó- és/vagy merülőfürdőkben és a hűvösebb tepidáriumban folyt a társasági élet. Itt történt az olajos masszázs és a strigilnek nevezett fémeszköz használata (https://magazin.belfoldipihenes.hu/tepidarium-caldarium-frigidarium-ha-nem-birod-szaunat/), ami az izzadság vagy az olaj lekaparására szolgált. Egyes fürdőkben volt száraz pihenőhelyiség is (https://en.wikipedia.org/wiki/Ancient_Roman_bathing).
Római fürdő belülről, fantáziakép
Diocletianus termái (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_term%C3%A1i) az ókori Róma városának és egyben a Római Birodalomnak a legnagyobb közfürdője volt. Mintegy 13 hektár területen nyolc év alatt, 298 és 306 között épült Róma hét dombja közül a legkisebbnek az északkeleti platóján. Nagyságra területileg körülbelül megfelelt Caracalla termáinak, de belső kiépítettsége, épületeinek mérete miatt kétszer annyi ember, mintegy 3000 fürdőző használhatta egyszerre. A fürdő 597-ig maradt használatban, akkor a nyugati gótok** Róma ostroma során lerombolták a vízvezetékeit, és többé már nem is állították helyre. A középkorban építőanyag-forrásként, kőbányaként használták, és a 16. század folyamán nagyarányú átalakításokat végeztek a területén.
Diocletianus fürdője, Paulin rézkarca, 1880 (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_term%C3%A1i)
Diocletianus fürdője romokban (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_term%C3%A1i)
Diocletianus fürdőjének alaprajza (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_term%C3%A1i)
1=Caldarium 2=Tepidarium 3=Frigidarium 4=Natatio 5=Palaestra 6=Főbejárat 7=Exedra
Diocletianus fürdőjének romjai (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_term%C3%A1i)
Diocletianus fürdőjének makettje (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_term%C3%A1i)
A fürdő Laokoón-csoport szobra a római Vatikáni Múzeumban,
(https://hu.wikipedia.org/wiki/Laoko%C3%B3n-csoport)
A Piazza della Republica, Diocletianus fürdőinek déli falára építették
(https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_term%C3%A1i)
Diocletianus splíti palotája (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_palot%C3%A1ja)
Az épületegyüttesnek nem volt közvetlen előzménye a római építészetben. A külső falak csaknem szabályos téglalap alaprajzúak, 175-181 x 216 m méretűek. A palota sarkában lévő tornyok a római katonai építészet hagyományait követik. A palotának négy bejárata volt: három a szárazföldi és egy a tenger felőli oldalon. Az Aranykapu (Porta Aurea, az északi bejárat), a Vaskapu (Porta Aenea, a nyugati bejárat), a Tengeri Kapu (Porta Meridionalis, a déli bejárat), és az Ezüstkapu (Porta Argentea, a keleti bejárat). A mai főbejárat Porta Aenea, vagyis a Vaskapu. A palota területét két részre osztották, az északi részen a szolgálati helyiségek, az őrség szálláshelyei, a raktárak voltak. A déli, fényűzőbb részen, amelyet a boltozatos alépítmények (a palota úgynevezett pincéi) fölé emeltek, a császári család épületrészei voltak.
Diocletianus palotája, rajz (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_palot%C3%A1ja)
A homlokzatok sem voltak egyformák. A reprezentatívabb a déli, a tengerre néző homlokzat volt, melynek alsó részén (amelyet Diocletianus idejében részben elöntött a tenger) kisebb nyílások és ajtók voltak. A keleti és nyugati homlokzatok díszítés nélküliek voltak. Az északi homlokzaton volt a palota főbejárata, az Aranykapu, kettős ajtóval, amelyen egy boltív volt fülkékkel, amelyekben szobrok voltak (valószínűleg Jupiter és négy tetrarcha szobrai). A Cardo, a főutca a császár lakása előtti nyílt térhez vezetett, amelynek bal oldalán volt a császár mauzóleuma (ma a Szent Dujam székesegyház), jobbra több templom volt. Az egyik Jupiteré volt, a másik Vénuszé.
Diocletianus palotájának főtere (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_palot%C3%A1ja)
Diocletianus palotája, középen a mauzóleumával (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_palot%C3%A1ja)
Diocletianus palotájának főbejárata, rajz (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_palot%C3%A1ja)
Diocletianus mauzóleuma, rajz (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_palot%C3%A1ja)
Összességében a Diocletianus-palota egy nagyméretű császári villa, egy hellenisztikus város és egy megerősített katonai tábor (erődítnény, castrum) elemeit tartalmazza. Építészeti szempontból a fesztávokat boltívekkel zárták le, míg a reprezentatív részeken a kőgerendákkal. A reprezentatív részek, valamint minden más, nagyobb igénybevételnek kitett épületrész szilárd, finoman megmunkált kőből készült. A falak vakolt vagy burkolt részei is finomabb kőből épültek, közönként négy sor téglával. A boltozatok könnyű folyami kőből (tufa), de a nagyobb terhelésnek kitett részek téglából készültek. A mennyezet és a tetőszerkezet fából készült. A szárazföld felé néző elülső falakon a palota erőd jellegét a tizenhat torony adta. A négy saroktorony négyzet alakú volt. A nyolc nyolcszögletű torony közül hat a három szárazföldi bejárat mellett, hat téglalap alakú torony pedig a sarok és a nyolcszögletű tornyok között helyezkedett el.
Diocletianus palotájának déli, tengeri oldala (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_palot%C3%A1ja)
Diocletianus-vízvezeték Split, Horvátországban. Vízzel látta el Diocletianus császár palotáját; részben restaurálva.
Diocletianus-vízvezeték Split (https://en.wikipedia.org/wiki/Aqueduct_of_Diocletian)
*
A pannoniai és moesiai Duna-flotta kikötői Diocletianus tetrarchiája idején: (https://romaikor.hu/a_romai_hadugyek/romai_legiok_es_katonai_taborok/
A Notitia dignitatum segítségével képesek vagyunk egészen az Enns torkolatáig vezetni a dunai flották állomásait. Föntről lefelé Noricumtól kezdve a negyedik században a dunai flottaállomások:
1. Lauriacum (Lerch) az Enns torkolatnál praefectus Classis Lauriacensissel. (Notitia dignitatum occ. XXXIV. 33.)
2. Arlapa (Gross Pöchlarn az Ipps torkolatánál: praefectus Classis Arlapeusis. (Not. dig occ. 33.)
3. (Comagene), hol hadseregünk hídászosztálya is gyakorlatozik, a Classis Maginensis állomása. (Notitia dignitatum XXXIV. 28.)
Mindezek Noricum területére estek és a régi Pannoniae Classis Histricajának állomásai:
Vindomana (Wien)
Carnuntum (Deutsch Altenburg) Pannonia prímában.
Praefectus Classis Histici Carnunto. Not. occ. 33. Brigetio, Aquincum kimaradtak a lajstromból anélkül, hogy ezért a megszüntetésüket is feltételezhetnénk. A Brigetiotó-i Flórentiáig (Mohács) számító Pannonia Valeria-ban (Diocletianus hasonlónevű leányáról, ki Galerius császár felesége volt), éppen az első határállomás, vagyis Mohács említésbe (Notit. dígnít. X XVIH. 58.) Florentina hajóosztály. Praefectus Classis Historicae Florentina. Bizonyos tehát, hogy ennek a hajóosztálynak már elébb, a Classes Flavia Pannonjában is léteznie keltett.
1, A Dráva-foknál a Classis Flavia Pannonica szervezetében feltételezett állomást Eszéken a praefectus classis Istrici Mursae (Not. occ. 31.) tényleg képviseli.
2. A Száva mentén: I. Siscia (Sziszek) Classis Aegotensium, sive secunda Pannonica Siscia (Notitia dignit occ. XXXIII. 51.) mellett említésbe jött. Gradiscánál: Servitium, mint a praefectus Classis primae Pannonicae állomása, (Notitia dignitatum occ. XXXII. 55.)
3. Graium (Raéa Bőcking Notitia dignitatum 11/680.) a Classis secunda Flavia állomása.
4. Sirmium (Mifrowitz) a Classis Flavia Augustáéval.
5. Taurunum (Zimony) a Száva-Duna-szögben Moesia hajóosztály-állomásai. Ezzel szemben:
6. Singidunum (Belgrád), ahova Menander Protector (332, 334.) jelöl hajóállomást.
Ily módon a IV. században a Száva hajóhada Sziszek (Siscia), Grasca, Mitrovitz (Sirmium), Zimony (Tauruuin) kikötőkkel bírt s a Száva-Duna szögében Belgrád is hajóállomás volt.
Az Aldunánál Temes-Kubin átellenében Margum a Classis Sudensís et Germanensis állomása vala (Notitia dignitatum XLI. 39.).
Pár kilométerrel alább Viminacium (Kostolaé) a Classis Histricaval. (Notitia dignitatum XLI. 38.)
Jóval a Vaskapun alól Brzo Palánknál, ahova a Duna orsovai nagy fordulóját magkerülő Mirob hegyi út átvág Milanováctól, a Vaskapun kívül, Egeta a Classis Histrica (Notitia dign. occ. XLII. 42.) következő állomása. Ebből következtethetőleg a hazánk területére eső aldunai zuhatagok a Kazánnal és Vaskapuval nem képeztek külön hajóosztályt; hanem Margum és Egeta közé tehettek beosztva. Lennebb a Lim beömlésénél az előző három században Felső-Moesía határsarkát alkotó s Diocletianustól az akkor kikerekített Dacia novába osztott Ratiaría (Arcar Palankanál) a Classis Ratianensissel jött a Notitia dignitatum or. XLII. 43. említésbe.
Az Olt torkolatán alul Diocletianus szervezetében is fennmaradt Alsó-Moesiában két légióállomáson, t. i. Novae (Sistovo) és Durostorum (Silirta). jóval alul Transmarisca, a mai Tutrukáti Diocletian szervezetének egyetlen folyamhajózási osztálya, mint a Transmarisca naves amnicae. (Notitia dignitatum XL. 36.)
A Duna alsó dobrtidgeai két fordulóját, Csernavodától már Scythia tartomány néven kormányozák a IV. században s Plateypegiae Scythia minorban a Notitia dignitatum XXXIX. 30. szerint szintén naves amnes állomás volt. Ezen naves amnes-ek mellett a Notitia dignitatum XXXIX. 20, XLII. 22 és 28.
Diocletianus szervezetének következtethetőleg a praefectus classis nem a tartományi admirálist jelent, mint a Classis Flavia Moesicaban és Pannonicaban; hanem annak csakis trierarchia hajóosztályparancsnokával azonosítható hatáskört tölthetett be.
A római hajóhad tehát végig küzdötte a római birodalom aldunai határvillongásait, az évröl-évre hatalmasodott barbár támadásokkal szemben igazán védbástyáját alkotta a határszéleknek. Julianus 361-ben 3000 hajóval [Zosímus III. 10.] folytatta harcait s 383 és 3S6-ban Theodosius Procustius vezérrel, ésd a hajóhadjuknak köszönhették a scythákon kivívott fényes győzelmüket. (Zosimus IV. 35., 139., 16.)
A római hajóhad tehát végig küzdötte a római birodalom aldunai határvillongásait, az évröl-évre hatalmasodott barbár támadásokkal szemben igazán védbástyáját alkotta a határszéleknek. Julianus 361-ben 3000 hajóval [Zosímus III. 10.] folytatta harcait s 383 és 3S6-ban Theodosius Procustius vezérrel, ésd a hajóhadjuknak köszönhették a scythákon kivívott fényes győzelmüket. (Zosimus IV. 35., 139., 16.)
A római kori hajók a Duna mentén fontos szerepet játszottak a birodalom védelmében és kereskedelmében. A Duna limes mentén erődök, őrtornyok és utak hálózata biztosította a határvédelmet és a kereskedelem ellenőrzését. A római hadiflottához tartozó gályák mellett gabonaszállító hajók is közlekedtek, melyeket a korabeli módszerekkel építettek. A római hajók ábrázolásai, például Marcus Aurelius császár emlékére emelt emlékművön látható képek, segítenek megérteni a korabeli hajózás jellegzetességeit. A Danuvina Alacris, egy római őrhajó replikája, melyet a "Living Danube Limes" projekt keretében készítettek, a római hajózás történetének élethű bemutatása.
Római hajótípusok a Dunán:
Hadihajók (gályák): A római flotta gerincét alkották, feladatuk a védelem és a kereskedelem biztosítása volt.
Gabonaszállító hajók: Az evezők nélküli, nagy vitorlákkal felszerelt hajók a gabona és más áruk szállítására szolgáltak.
Danuvina Alacris (replika): egy 1600 éves római őrhajó másolat, amely a Duna mentén közlekedett.
Hadihajók (gályák): A római flotta gerincét alkották, feladatuk a védelem és a kereskedelem biztosítása volt.
Gabonaszállító hajók: Az evezők nélküli, nagy vitorlákkal felszerelt hajók a gabona és más áruk szállítására szolgáltak.
Danuvina Alacris (replika): egy 1600 éves római őrhajó másolat, amely a Duna mentén közlekedett.
1600 éves római őrhajó másolat (https://www.carnuntum.at/hu/danuvia-alacris)
A Duna-i római flotta (https://romaikor.hu/a_romai_hadugyek/romai_haditengereszet/a_belso_vizeken_allomasozo_folyami_hadero/
A Duna a Római Birodalom egyik legfontosabb vízi útja volt. Hajózható mellékfolyóival együtt egy közlekedési hálózatot alkotva összekötötte a nyugati, közép-európai, balkáni és fekete-tengeri provinciáit. A Duna a folyami kereskedelem révén a birodalom gazdaságának egyik fő ütőere volt, katonai szempontból is kiemelkedő jelenőséggel bírt.
Az i. u. I. századtól kezdve 400 éven keresztül a Duna képezte a Római Birodalom északi határát, a partjain kiépített katonai objektumok alkották a ripá-t, azaz a római határvédelmi rendszert, amelyet gyakran, hibásan általánosítva limesnek neveznek. A limes kifejezést az ókorban csak olyan határszakaszra használták, ahol azt ténylegesen sáncok és árkok alkották. Az olyan határszakaszokra, mint például a pannoniai, ahol végig folyó mentén építették ki a rendszert, a ripa kifejezést használták.
A Drávánál és a Szávánál kezdve, ez a két folyóvölgy volt, ahová a Júliai Alpokon átkelve először leereszkedtek a hódító légiók. Mivel Pannonia vidékei közül először a Dráva-Száva köze került római uralom alá, az említett két folyó által biztosított vízi út volt az első, amelyik katonai és gazdasági szempontból kulcsfontosságú szerepet játszott az i. u. I. század első évtizedeiben. Az első flottaegységek is ezeken a vizeken álltak szolgálatba. A legelső hajózásra utaló nyomok a Száva menti Sisciához (a későbbi Sziszek, ma: Sisak, Horvátország) és Sirmiumhoz (a későbbi Szávaszentdemeter, ma Srimska Mitrovica, Horvátország) köthetőek.
Ezzel körülbelül egy időben feltételezhető a római hajózás megindulása is a Dráván Poetovio (a későbbi Pettau, ma Ptuj, Szlovénia) és Mursa (a későbbi Eszék, ma Osijek, Horvátország) központtal. Természetesen a Száva és a Dráva menti kikötők lehetővé tették azt is, hogy a római hajók a Dunát is igénybe vegyék a Kazán-szorosig, amely egészen a késő római időszakig nem csak földrajzi, hanem adminisztratív határt is jelentett az al-dunai (moesiai) és a pannonai római flották között.
Ezzel körülbelül egy időben feltételezhető a római hajózás megindulása is a Dráván Poetovio (a későbbi Pettau, ma Ptuj, Szlovénia) és Mursa (a későbbi Eszék, ma Osijek, Horvátország) központtal. Természetesen a Száva és a Dráva menti kikötők lehetővé tették azt is, hogy a római hajók a Dunát is igénybe vegyék a Kazán-szorosig, amely egészen a késő római időszakig nem csak földrajzi, hanem adminisztratív határt is jelentett az al-dunai (moesiai) és a pannonai római flották között.
Katonailag számottevő dunai jelenlétről az i. u. I. közepétől lehet beszélni, miután a római hadsereg tartósan megszállta a folyó vonalát. Az első ismert, pannoniai flottaegységek által végrehajtott akcióra került sor Tacitus beszámolója alapján. A leírás szerint, amikor i. u. 50-ben a Rómával szövetséges kvád királyt Vannius-t elűzték a dunai flotta segítségével menekült Pannoniába:
A légiók és a segédcsapatok állomáshelyei által az i. u. I. század második felében kialakított dunai határ a pannoniában tevékenykedő római flotta elhelyezésére is fontos hatást gyakorolt. A Vespasianushoz (69-79) köthető átszervezés során a Classis Pannonica fő táborhelye a Száva torkolatánál található Taurunumba (a későbbi Zimony, ma Zemun, Szerbia) került, valamint már lehet támaszpontokkal számolni a légiós táborok mellett Aquincumban (ma Óbuda), Brigetióban (ma Szőny, Komárom), Carnuntumban (ma Petronell, Ausztria), Vindobonában (ma Bécs, Ausztria). A flotta napi feladatai közé tartozott a kereskedelmi hajózás védelme, a határellenőrzés, és a csempészek elleni fellépés is.
A legkésőbb az i. u. II. század elejére megszilárdult pannoniai római folyami flotta működési területe minden bizonnyal nem korlátozódott kizárólag csak a Dunára, Drávára és a Szávára. Valószínűleg amellett, hogy háborús időben az átkelést segítették és az utánpótlást szállították a folyami hadihajók a bal parti folyókon (Morva, Vág, Garam, Tisza, Maros) felhajózva részt vehetett a hadsereg barbár területen folytatott hadműveleteinek támogatásában is. Ezt támasztja alá, hogy mind a Traianus-, mind pedig a Marcus-oszlop ábrázolásai szerint a római inváziós erők az i. u. II. század elején és végén hajókból készült pontonhidakon keltek át a Dunán, amelyeknek a megépítése minden bizonnyal a flotta főfeladata volt. Emellett az eben az időszakban barbár területen a római hadsereg tartós jelenlétére utaló emlékek is a hajózható folyók közelében kerültek elő (Musov, Trencsén, Szeged), ami feltételezi, hogy az ottani egységek utánpótlását jórészt vízi úton oldhatták meg.
A Duna a római határvédelemben a késő római időszakban is kiemelt szerepet játszott, ezért a birodalom a diocletianusi-constantinusi hadseregreformot követően is jelentős folyami flottát tartott fent rajta. Sajnos nincs arra vonatkozó adatunk, hogy pontosan mekkora volt a római dunai flotta, de azt tudjuk, hogy a IV. században a Rajnán 600, az Eufráteszen 1100 hajó teljesített szolgálatot. Ebből arra lehet következtetni, hogy hasonló számú hajó állhatott a rómaiak rendelkezésére a Dunán is, együtt kb. 3000 hajó.
A pannoniai flotta szervezetével és bázisaival kapcsolatosan a késő római korra vonatkozóan a Notitia Dignitatumban szereplő adatokra támaszkodhatunk. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az i..u. III. IV. század fordulóján végre hajtott reformok a dunai folyami flottát sem hagyták érintetlenül. A század végére az addig különálló folyamszakaszokon tevékenykedő flottákat összevonták egy egységes dunai flottává a Classis Histrica néven. Vagyis, a Kazán-szoros két oldalán működő római flottaegységeket, az előző korszaktól eltérő módon egy név alatt egyesítették, ugyanakkor számos regionálisan tevékenykedő alegységről is tudomásunk van. Ezek elhelyezése a következő volt:
A pannoniai flotta szervezetével és bázisaival kapcsolatosan a késő római korra vonatkozóan a Notitia Dignitatumban szereplő adatokra támaszkodhatunk. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az i..u. III. IV. század fordulóján végre hajtott reformok a dunai folyami flottát sem hagyták érintetlenül. A század végére az addig különálló folyamszakaszokon tevékenykedő flottákat összevonták egy egységes dunai flottává a Classis Histrica néven. Vagyis, a Kazán-szoros két oldalán működő római flottaegységeket, az előző korszaktól eltérő módon egy név alatt egyesítették, ugyanakkor számos regionálisan tevékenykedő alegységről is tudomásunk van. Ezek elhelyezése a következő volt:
Római település ---Mai település és ország ---A településen állomásozó római hajóhad
Sirmium Szávaszentdemeter/Srmska Mitrovica, --- Szerbia --- Classis I. Flavia Augusta
Graium --- (?)--- Classis II. Flavia Augusta
Servitium Gradiska, --- Bosznia-Hercegovina ---Classis I. Pannonica
Siscia Sziszek/Sisak, --- Horvátország ---Classis II. Pannonica
Arelape, Comagena Pöchlarn és Tulln, ---Ausztria --- Classis Arlapensis et Maginensis
Lauriacum Enns, --- Ausztria ---Classis Lauriacensis
Margum Dubravica, --- Szerbia --- Classis Stradensis et Germensis
Ratiaria Archar, --- Bulgária --- Classis Ratinensis
Inplateypeg --- (?)--- II. Herculiae musculorum Scythicorum et classis
Viminacium Stari Kostolac, --- Szerbia --- Classis Histrica
Egeta Brza Palanka, --- Szerbia --- Classis Histrica
Mursa Eszék/Osijek, --- Horvátország --- Classis Histrica
Florentia Dunaszekcső, --- Magyarország --- Classis Histrica
Vindobona Bécs, --- Ausztria --- Classis Histrica
Carnuntum Petronell, --- Ausztria ---Classis Histrica, XV. Gemina legio liburna cohors (egy része)
Arrabona Győr, --- Magyarország --- X. és a XV. Gemina legio liburna egységei
Graium --- (?)--- Classis II. Flavia Augusta
Servitium Gradiska, --- Bosznia-Hercegovina ---Classis I. Pannonica
Siscia Sziszek/Sisak, --- Horvátország ---Classis II. Pannonica
Arelape, Comagena Pöchlarn és Tulln, ---Ausztria --- Classis Arlapensis et Maginensis
Lauriacum Enns, --- Ausztria ---Classis Lauriacensis
Margum Dubravica, --- Szerbia --- Classis Stradensis et Germensis
Ratiaria Archar, --- Bulgária --- Classis Ratinensis
Inplateypeg --- (?)--- II. Herculiae musculorum Scythicorum et classis
Viminacium Stari Kostolac, --- Szerbia --- Classis Histrica
Egeta Brza Palanka, --- Szerbia --- Classis Histrica
Mursa Eszék/Osijek, --- Horvátország --- Classis Histrica
Florentia Dunaszekcső, --- Magyarország --- Classis Histrica
Vindobona Bécs, --- Ausztria --- Classis Histrica
Carnuntum Petronell, --- Ausztria ---Classis Histrica, XV. Gemina legio liburna cohors (egy része)
Arrabona Győr, --- Magyarország --- X. és a XV. Gemina legio liburna egységei
További bázis feltételezhető még: Brigetio, Cirpi, Aquincum (Szőny/Komárom, Dunabogdány, Óbuda Magyarország) területén.
A dunai flotta jelentőségét mutatja, hogy a késő római korban számos olyan elem jelenik meg a római erődépítészetben, amely szoros összefüggést mutat a katonai folyami hajózással. Ilyenek például megerősített folyami átkelőhelyek és a folyó felé megnyitott légiós táborok. A késő római hadsereg megerősített átkelőhelyek rendszerét építette ki a Duna mentén, amik olyan kiserődökből álltak, amelyeket a szakirodalom a nógrádverőcei típusba szokott sorolni. Az ebbe a típusba tartozó erődökre a nagy, négyszögletes központi épület volt a jellemző, amelyhez két oldalról L alakú, tornyokban végződő oldalfalak csatlakoztak, melyek gyakran a folyóba nyúltak. A kiserődöket a folyó két partján egymással szemben építették fel, így szolgáltak komp kikötőként, a dunai flotta támaszpontjaiként, de pontonhidak hídfőjeként is.
Az erődített hídfőállások nem csak a Duna vidékére voltak jellemzők, hanem a Rajna és a Neckar völgyére is, ahol Engrs bei Neuweit, Zullerstein, Neckarau és Ladenburg környékén ismerünk hasonlóakat. A pannoniai határszakaszon nagy sűrűségben fordulnak elő: Szob, Verőce (Nógrádverőce), Kisoroszi-Pásztorkert (?), Tahitótfalu-Balhavár, Szentendre-Dera patak, Horány, Dunakeszi, Bölcske, Harta-Káli-major, Dunaszekömlőd, Dunaszekcső, Bács. De még többet is feltételeznek:
Név --- Alapterület --- Egyéb adat
Szob
Verőce (Nógrádverőce) ---18 X 23 m --- Falvastagság: 2.8 m, L alakú oldalfalak hossza: 14 m, 2 db. torony: 5 x 5 m
Kisoroszi-Pásztorkert --- (?)--- 12 X 12 m
Szentendre-Dera patak --- 20 X 20 m --- 2 db. torony: 7.5 X 7.5 m
Horány --- 16 X 22 m --- Falvastagság: 2.5 m, L alakú oldalfalak hossza: 16 m, 2db. torony: 4 X 4 m
Dunakeszi --- Falvastagság: 1.8 m
Bölcske --- 80 X 60 m
Harta-Káli-major
Dunakömlőd --- 100 X 55 m
Dunaszekcső
Bács
Verőce (Nógrádverőce) ---18 X 23 m --- Falvastagság: 2.8 m, L alakú oldalfalak hossza: 14 m, 2 db. torony: 5 x 5 m
Kisoroszi-Pásztorkert --- (?)--- 12 X 12 m
Szentendre-Dera patak --- 20 X 20 m --- 2 db. torony: 7.5 X 7.5 m
Horány --- 16 X 22 m --- Falvastagság: 2.5 m, L alakú oldalfalak hossza: 16 m, 2db. torony: 4 X 4 m
Dunakeszi --- Falvastagság: 1.8 m
Bölcske --- 80 X 60 m
Harta-Káli-major
Dunakömlőd --- 100 X 55 m
Dunaszekcső
Bács
A pannoniai megerősített átkelőhelyeket eddig II. Constantius és I. Valentinianus uralkodásának időszakára datálták. Korábban a kutatás a Szentendrei-sziget térségében található megerősített átkelőhelyekről is azt tartotta, hogy II. Constantius idejéből származnak. Kisoroszi-Pásztorkert némileg kilóg a sorból, de ebben az eseten csak feltételezni lehet, hogy a megerősített átkelőhelyek közé tartozik, mivel a verőcei objektummal szemben helyezkedik el. Könnyen elképzelhető azonban, hogy csak egy egyszerű őrtoronyról van szó, amit mérete is alátámasztana. Ezek a megerősített átkelőhelyek jelentették a kapcsolatot a római tartományok és a barbár területek között, feladatuk pedig az volt, hogy az átkelőhelyek ellenőrzése mellett szükség esetén hídfőállást biztosítsanak az ellenséges területre behatoló római csapatoknak. A feladatok ellátásához nélkülözhetetlen volt a dunai flotta támogatása.
Egy erős dunai flotta nélkül az az erőd építészeti megoldás is értelmetlen lett volna, amit a rómaiak Brigetiónál és Aquincumnál alkalmaztak, a korábbi épületeket szinte kivétel nélkül elbontották a IV. század folyamán. Teljesen új típusú erődítményt építettek megnövelt, 3.2 méter széles falvastagsággal, 10-12 méteres magassággal és két kapuval. Alapterületük még mindig impozáns, 720 X 300 méteres volt, falaik pedig egészen a folyópartig futottak úgy, hogy a folyó felé eső oldalt szabadon hagyták, ezáltal egy óriási szabad kikötő felületet nyertek. A brigetioi és az aquincumi késő római erődítmény szerkezete központi tervezésre utal: az erődök folyó felé történő megnyitása mögött egy komoly stratégiai koncepciónak kell rejtőznie: a rómaiak biztosak voltak abban, hpgy a Dunát szilárdan ellenőrzik, a Duna felől nem érheti komolyabb támadás az erődítményeket, ami csak egy nagy létszámú jól szervezett folyami hajóhaddal volt kivitelezhető.
A késő római korban a dunai flotta több alkalommal is fontos szerepet játszott a térségben lezajlott háborúk menetében. A római csapatok, nagyobb volumenű, a császár által vezetett támadások esetén mindig a flotta által biztosított hajóhídon keltek át a folyón. A flottaegységek a megerősített átkelőhelyeket logisztikai csomópontként, kirakodási pontként használva, részt vettek a barbár területeken tevékenykedő római csapatok utánpótlásában is.
Adatok vannak arról, hogy a dunai flotta nem csak logisztikai, hanem harci támogatást is nyújtott a parton tevékenykedő római egységeknek, szervesen együttműködve velük. Ezt támasztja alá egy 359 tavaszán történt eset. Ekkor a flotta II. Constantius szarmatákkal folytatott tárgyalásának biztosításában vett rész Acumincum (Szalánkemén) mellett. Ammianus Marcellinus leírása szerint a császár:
"megparancsolta, hogy az odarendelt hajókon elhelyezett harcedzett legionariusok a tervet kieszelő Innocentius vezetésével kísérjék figyelemmel a folyó medrének part menti sávját, és ha a barbárokat háborogni látják, azonnal támadják őket hátba, amikor figyelmük másfelé terelődik." Megállapítható, tehát hogy a rómaiak kiemelten kezelték ebben az esetben is a folyó feletti ellenőrzés biztosítását, valamint az is, hogy konkrét harci feladat ellátása érdekében legionáriusokat, vagyis nem a flotta kötelékébe tartozó katonákat vezényeltek a hajók fedélzetére. A római hadvezetés óvatossága ebben az esetben indokolt is volt, mivel a szarmaták rátámadtak a császárra. Az összecsapás végül vérfürdővé változott és lemészárolták a szarmatákat, akinek esélyük sem volt a visszavonulásra, tekintve, hogy a Dunán római hajók cirkáltak.
A Classis Histrica hajói a szállítási és harci feladatok mellett alkalomadtán egyéb funkciókat is elláthattak. 369-ben például Athanaric gót vezér, egy esküre hivatkozva, nem volt hajlandó római földre lépni, ezért: "úgy határoztak, hogy evezős hajók vigyék a folyó közepére a császárt fegyveres kísérőivel és a gót fejedelmet saját embereivel, s ott kössék meg megállapodásuk szerint a békét." Szintén a gótokkal volt kapcsolatban a dunai flotta azon művelete is, amely végül az egész birodalom sorsát meghatározta. 376-ban a hunok elől menekülő gótok egy csoportját Valens befogadta a birodalomba és a római flotta szállította át a Dunán a menekülteket. Voltak azonban olyan gót és alán csoportok is, amelyek számára a császár nem engedélyezte a folyón való átkelést. Csakhogy ezek: "kihasználták ezt a kedvező alkalmat, amikor a római csapatok másfelé voltak elfoglalva, és észrevették, hogy az ő átkelésüket akadályozó, a két part között állandóan cirkáló hajók egy idő után nem jelentkeztek, sebtében összetákolt tutajikon átkeltek, és Fritigernustól nagy távolságra tábort vertek." Vagyis, a dunai folyami flotta mulasztása vagy más hadszíntérre vezénylése tette lehetővé újabb csoportok átkelését a Dunán. A gótok betelepítése végül végzetesnek bizonyult. A 378-as Hadrianopolis-i csatában a rómaiak döntő vereséget szenvedtek, amelyet a római hadsereg többet nem volt képes kiheverni.
Theodosius császárnak azonban még átmenetileg sikerült stabilizálnia a dunai határt és a folyami erők is még egy ideig megőrizték ütőképességüket, erre utal egy 386-ban végrehajtott nagyszabású művelet sikeres végrehajtása. A flottának az volt a feladata, hogy megakadályozza az Oedotheus vezetése alatt álló keleti gótok al-dunai átkelését. A római flotta mind létszámában, mind a hajók minőségében és méretében is felülmúlta a gótok számára rendelkezésre álló vízi járműveket. A rómaiak az ellenség dezinformálásával elérték, hogy azok, egy általuk kívánt időpontban és helyen kíséreljék meg az átkelést. Oedotheus azt tervezte, hogy először válogatott csapatai meglepetésszerűen partra szállnak, majd az így létesülő hídfőt a később beérkező csapatok tovább szélesítik. Csakhogy a rómaiak csapdát állítottak, amiben a flottáé volt a főszerep. A rómaiak terve szerint az éj leple alatt átkelő gótokat a dunai hajóknak kellett bekerítenie és megakadályoznia, hogy a támadók elérjék a túlpartot. Ennek érdekében hajókat állítottak keresztbe a folyón, valamint egy három sorból álló 4 km hosszú hajó oszlopot állítottak össze, amely a gót átkelési kísérlet megkezdése után folyásirányból érkezve oldalba kapta az ellenséget maguk előtt terelve őket, egészen a folyón keresztbe felállított hajókig, ahol azok evezőikkel felborították a gót csónakokat. A Classis Histrica tíz évvel a gót betelepülés után még mindig szilárdan ellenőrizte a Dunát, és megőrizte fölényét az ellenséggel szemben. Csakhogy Pannonia gótok, majd később hunok általi megszállása végül a Classis Histricának is megadta a kegyelemdöfést, amivel lezárult az a 400 éves korszak, amikor római hajók őrizték Pannónia határait.
**A legrégibb gót dokumentumok a 4. századból származnak, egy bibliafordítás. A nyelv a 6. század közepén hanyatlásnak indult, mert a frankok legyőzték a gótokat, ami az itáliai gótok földrajzi elszigetelődéséhez vezetett. A gót túlélte a századok viharait az Ibériai-félszigeten (mai Spanyolország és Portugália).
A gótok (https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%B3tok, gótul Gutans, latinul gotones) germán népcsoport a Római Birodalom területén. A Kárpát-medence népvándorláskori történetében is szerepet játszottak. Két nagy törzsi csoportjuk volt, a keleti gótok vagy osztrogótok és a nyugati gótok vagy vizigótok. Nevük legelőször Tacitus-nál (Germánia, 44.) fordul elő. Eredetileg Germania északkeleti részén éltek, ahova egy régi monda szerint Skandia szigetéről ((a mai Skandinávia) vándoroltak .
Valószínűleg a 2. században jutottak el a Fekete-tenger partjaira, ahol főként géták, szkíták, és a gótok a szomszédos germán és szarmata eredetű népeket erőszakkal egyesítették. Kiterjesztették uralmukat, a 4. században a Gót Birodalom a Tiszától a Donig, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedt. A Balti-tenger partvidékének lakói adót fizettek a gótoknak. A rómaiak ellen viselt pusztító hadjárataik a 3. századtól a 4. századig tartottak.
248-ban vagy 249-ben támadtak először a Római Birodalomra a taifálok, asdingok, kárpok és peucinok közül toborzott szövetséges hadaikkal. A monda a segédcsapatokat nem számítva, túlzóan, 300 000 főre becsüli hadseregüket. Elárasztották Erdélyt, Pannóniát és Moesiát (mai Szerbia és Bulgária) és Marcianopolis városa csak nagy összegű hadisarc kifizetésével menekülhetett meg a pusztulástól. Az ellenük siető császár megnyerte a Daciától északra lakó, ugyancsak germán gepidákat szövetségeséül, és segítségükkel visszaszorította a gótokat. Közben a római légiókban lázadás tört ki, amely végül a császár bukásához vezetett. A harcias gótok 250-251-ben két római sereget is megsemmisítettek, és Moesiában megölték az elődjét meggyilkoló Decius császárt is.
Valószínűleg a 2. században jutottak el a Fekete-tenger partjaira, ahol főként géták, szkíták, és a gótok a szomszédos germán és szarmata eredetű népeket erőszakkal egyesítették. Kiterjesztették uralmukat, a 4. században a Gót Birodalom a Tiszától a Donig, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedt. A Balti-tenger partvidékének lakói adót fizettek a gótoknak. A rómaiak ellen viselt pusztító hadjárataik a 3. századtól a 4. századig tartottak.
248-ban vagy 249-ben támadtak először a Római Birodalomra a taifálok, asdingok, kárpok és peucinok közül toborzott szövetséges hadaikkal. A monda a segédcsapatokat nem számítva, túlzóan, 300 000 főre becsüli hadseregüket. Elárasztották Erdélyt, Pannóniát és Moesiát (mai Szerbia és Bulgária) és Marcianopolis városa csak nagy összegű hadisarc kifizetésével menekülhetett meg a pusztulástól. Az ellenük siető császár megnyerte a Daciától északra lakó, ugyancsak germán gepidákat szövetségeséül, és segítségükkel visszaszorította a gótokat. Közben a római légiókban lázadás tört ki, amely végül a császár bukásához vezetett. A harcias gótok 250-251-ben két római sereget is megsemmisítettek, és Moesiában megölték az elődjét meggyilkoló Decius császárt is.
A Krím félsziget elfoglalásával hadihajók birtokába jutottak, és a tengeren eljutottak Krétára és Ciprusra is, amelyeket kifosztottak. Végül 320 000 ember Thesszalonikénél szállt partra, de II. Claudius Gothicus római császár Naissusnál legyőzte őket (269). Miután Aurelianus császár 270-ben a Duna bal partján elterülő római területeket kiürítette és átengedte a gótoknak, ez utóbbiak vállalták, hogy évente 2000 harcost küldenek Róma segítségére. A továbbiakban békés volt a viszony Róma és a gótok között.
A gótok a 3. században két részre váltak – 291-ben említi őket először külön a Panegyrici Latini –, a nyugati gótokra (thervingek vagy vizigótok, az ógermán wise, azaz „nyugati” szóból), akik az Alsó-Duna és a Kárpátok közt Erdély, Moldva (a mai Románia) erdős, füves terein laktak és keleti gótokra (greuthungok vagy osztrogótok, az ógermán ostro, „keleti” szóból) a dél-orosz síkságokon. A két nép között a Dnyeper (Borüszthenész) folyó volt a határ. Különféle törzsekre oszlott mind a két águk. A nyugati gót törzsek felett a Balth („bátor”), a keletiek felett az Amal vagy Amelung („szeplőtlen”, „tiszta”) törzsből származó királyi dinasztia uralkodott.
(A gótok egy törzset alkottak egészen a 3. századig, amikor két ágra, azaz osztrogótokra és vizigótokra váltak szét. A gót származású történetíró, Iordanes földrajzi magyarázatot adott a két kifejezésre. Iordanes műve, A gótok története, egyike a kevés rendelkezésre álló forrásnak, mely a gótokról fennmaradt, amely csak összefoglalása Casiodorus részletesebb, de elveszett művének. Iordanes szerint a két gót nép neve arra a régióra utal, ahol a gótok éltek, azaz a vizigótok voltak a nyugati, az osztrogótok a keleti gót nép. Az utóbbiak esetében Iordanes ad még egy lehetséges szóeredetet. Ez szerint az osztrogótok első királyuk Ostrogothus után kapták nevüket. Korábban létezett két másik szó is a gótok elnevezésére: tervingek, vagyis erdei népek és greutingok, azaz pusztai népek. Létezik olyan névmagyarázat, amely Iordanes földrajzi felosztását megkérdőjelezi, és korábbra helyezi a két gót nép szétválását. Eszerint az osztrogót szó azt jelenti, tündöklő gót, míg a vizigót szó bölcs gótot jelent. A történészek választása a különböző névmagyarázatok között attól függ, ki mennyire tartja tiszteletben Iordanes írói hagyatékát.)
Nyugati gótok: A 3. századi Róma elleni háborúk után a volt Dacia területén 270 után megtelepedő gótokból lettek a nyugati gótok. 355-ben nagy inváziót indítottak Észak-Itália ellen, de II. Constantius visszaverte a támadást. Két évtizedig a Római Birodalom nyugati fele mentesült a gót támadások alól. A nyugati gótok (vizigótok) Valens alatt (a hun nyomás miatt) engedélyt kértek, hogy Trákiában telepedhessenek le. De a római tisztviselőktől az adófizetést megtagadták és függetlenítették magukat a birodalomtól. Ezért háború indult ellenük, de 378-ban a drinápolyi csatában Valens császárt legyőzték. Nagy Theodosius császár békét kötött a gótokkal, és kénytelen volt megengedni, hogy Thrákia és Moesia tartományokban telepedjenek le. A gót harcosok egy része római zsoldba lépett.
395-ben királlyá választották a Balthok nemzetségéből származó Alarikot. Alarik ezután hol keletrómai, hol nyugatrómai szövetségben vezetett hadjáratokat a birodalom másik része ellen. 410-ben Rómát is elfoglalta és megsarcolta, még ugyanebben az évben Dél-Itáliában meghalt. A nyugati gótok ezután Dél-Galliában, majd a frankok támadása miatt Hispániában hoztak létre államot, amelynek az arab hódítás vetett véget. A nyugati gótok ezután beolvadtak a helyi romanizált („spanyol”) lakosságba.
Keleti gótok: A keleti gótok a hun támadást közvetlenül megelőző időben egy kiterjedt kelet-európai birodalom urai lehettek. Hermanarik gót király uralkodása alatt Iordanes szerint tizenkét nép hódolt nekik. Birodalmukat a hunok támadása döntötte meg. A 110 éves Hermanarik öngyilkos lett, fia és utóda Vitimer 374-ben elesett a Balambér hun király elleni csatában, és a gótok kénytelenek voltak meghódolni a hunoknak. Ezután részt vettek a hunok harcaiban, ott voltak a catalaunumi csatában is. Miután Attila meghalt (453), és a Hun Birodalom darabokra szakadt, majd megsemmisült, az Amalok házából való Walamir, Theodemir és Wiedemir alatt a gótok megerősödtek, le tudták verni a hunok új támadását. Országuk itt Vindobonától (ma Bécs) Sirmiumig (ma Szávaszentdemeter, Szerbia) terjedt. 475-ben Nagy Theodorik lett a keleti gótok királya. Ő megdöntötte Odoaker itáliai királyságát és a keleti gótok áttelepültek Itáliába, mint a Bizánci Birodalom szövetségesei. 540-re Belizár az egész keleti gót királyságra kiterjesztette a keletrómai fennhatóságot. A keleti gótok fellázadtak, de a keletrómaiak Narses vezetésével végleg leverték őket. 555-ben az utolsó gót erődítmény, Compsa (Samnium) is megadta magát, és a Keleti Gót Birodalom története ezzel véget ért.