RÓMAI KORI SZERKEZETEK, TALÁLMÁNYOK
(Tanulmány, 2024 augusztus)
A ókori idők hétköznapjaiban használt szerkezetek -római kori hintók, hajók, műszerek, malmok, prések- nem olyan nevezetesek mint pl. a római vízvezeték és úthálózatok vagy egyes építmények, mégis érdeklődésre tartanak számot. Rendszerezés nélkül néhány érdekes ókori találmányt, műszaki alkotást mutatunk be. // ROMAN STRUCTURES: The structures used in the everyday life of ancient times - Roman carriages, ships, instruments, mills, presses - are not as famous as, for example, water mains or certain buildings, but they are still of interest. We present some interesting ancient inventions and technical works of art, without systematising them.
BEVEZETÉS
"A gépezet: egy, a feladatát önállóan megvalósító szerkezet." (Idézet ismeretlen szerzőtől).
Olyan, többségükben római időkből származó, vagy még korábbi, egyiptomi szerkezetet találtunk, melyek nem olyan közismertek, mint a római úthálózat, vízvezeték hálózat, (csak az utolsó évszázadban építettük hozzá a gáz-, vasút-, és az elektromos, a Tv-, rádió-, telefon- és internet hálózatokat), a római csatornák (kérdés, hogy mennyire volt hálózat), templomok, színházak, amfiteátrumok, kikötők, világítótornyok, harci szekerek, hadigépek, fürdők, a padlófűtések (az utóbbi a görög városokban jelent meg az i. e. 3. és 2. századokban), a víztoronyok, pl. a pompeii víztorony nagy ólomtartálya. Néhány ókori szerkezet ma is kisebb csoda, pl. a Birodalom 1. századi kőbe vésett térképe.
Az ókori csodák majdnem mind építészeti remekművek voltak
Az ókori világ hét csodáját először Bizánci Philón (i. e. 3. század) gyűjtötte össze i. e. 225-ben, Kevesebb mint 60 évig állt egyszerre mind a hét csoda, ma már csak a gízai nagy piramis létezik. Philón mérnökként dolgozott az alexandriai könyvtárban, ahol A hét csodáról című művét írta. A mű olyan népszerű lett, hogy eredetiben vagy másolatban Bizáncba vitték, ahol további másolatokat készítettek róla, amiket aztán a szellemi élet központjaiként működő városokba továbbítottak.(https://www.worldhistory.org/trans/hu/1-530/a-vilag-het-csodaja/). A ma elfogadott, a Földközi-tenger körüli hét csoda i. e. 2560 és i. e. 280 között épült:
a gízai nagy piramis
a babiloni Szemiramisz függőkertje
az olümpiai Zeusz-szobor
az epheszoszi Artemisz-templom
a halikarnasszoszi mauzóleum
a rodoszi kolosszus
a pharoszi világítótorny (máshol Babilon falai).
Hasonló remekművek léteztek, pl. a piramisokhoz vezető emelt -helyenként 30 méter magas- utak, melyek ma már nem léteznek, vagy a rómaiak betonépítmények, melyek ellenálltak a tengervíz okozta korriziónak, jobban mint a mai beton. Az ókori találmányokat nem lehet kategorizálni, az ismertetés sem rendszerezett. Az ismertek forrása, a kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
BOLTÍVEK, KUPOLÁK, BETONBÓL: A RÓMAI PANTHEON
A rómaiak felismerték, hogy boltíveket, a dongaboltozatokat és kupolákat egyszerűbb egy gyorsan száradó, megszilárduló anyagból -betonból- építeni, mint kőből vagy téglából. A rómaiak találmánya volt az a módszer is, hogy egy építményt elkészítették betonból, aztán befedték kővel, márvánnyal. A római Pantheon jó példája a hatalmas, és részben betonból készült épületeknek. Augustus császár nevezetes mondása volt: „Téglavárosként találtam Rómára, és márványvárost csináltam belőle.” Barátja, Agrippa építette a Pantheont. A Birodalom bukása után a betont, és a víz hatására megkötő anyagot, azaz a cementet több, mint egy évezredre elfelejtették. A nagyszerű katedrálisok, a középkori várak, a reneszánsz kastélyok cement és beton alkalmazása nélkül épültek. A cement használatában nem a római volt az első: i. e. 1200 körül már a mükénéiek betonból (ami cement és adalékanyag keveréke) készítették padlóikat. A rómaiak voltak azonban az elsők, akik a vízálló betonjukat – víz, oltatlan mész és vulkáni tufa, habkő keverékét – széles körben használták (https://mult-kor.hu/mit-adtak-nekunk-a-romaiak-hat-romai-talalmany-amely-lehet-hogy-megsem-az-20180619?pIdx=4): i. e. 300 körül kezdték el és Róma i. u. 5. századi bukásáig használták. Sok nyelvben a „beton” szó a „konkrét” valamilyen változata, ami latin eredetű szó, tömöret, kompaktot jelent. A rómaiak „opus caementicium” névvel illették a betont, innen a mai „cement” szó. A Circus Maximust, a Pantheont, a Colosseumot és sok más építményt részben beton felhasználásával építették. Legnevezetesebb a Pantheon kupolája.
A Pantheon az ókori építészet egyik legjelentősebb alkotása Róma központjában. A hengeres főépület előtt oszlopcsarnok (portico) áll tizenhat, gránitból készült korinthoszi oszloppal. Magát a rotundát kazettás öntött beton mennyezet fedi, közepén kilenc méter átmérőjű kör alakú nyílással (oculus). Csaknem kétezer évvel építése után (Agrippa, Augustus római császár hadvezére) a Pantheon dómja ma a világ legnagyobb vasszerkezet nélkül épített beton kupolája. Ma is látható formáját Hadrianus császár idején nyerte el, aki 126 körül alapjaitól építtette újjá az eredeti Pantheont, amely egy Mars isten tiszteletére emelt templom volt. A templomot kupola fedte, ami akkor merész újításnak számított. Az épület két alkalommal is leégett.
126 körül Agrippa, Augustus római császár hadvezére, barátja és rokona a Mars-mező szélén építtetett fürdőkomplexumot és bazilikát Neptun tiszteletére a tulajdonában lévő területen, majd i. e. 27-ben a Mars templomot, ami hasonlóan többször leégett. A Pantheon tetejét az ókorban bronz burkolat fedte, amit VIII. Orbán pápa 1632-ben leszedetett, és anyagából ágyúkat öntetett, valamint ebből készítették a Szent Péter-bazilika főoltárának baldachinját is.
Az oszlopos előtér tetejét, a timpanont tizenhat egy darabból faragott gránitoszlop tartja. Az oszlopok 11,9 méter magasak, másfél méter átmérőjűek és egyenként 60 tonnát nyomnak. Egyiptom területén bányászták és faragták az oszlopokat, a Nílustól több mint száz kilométerre. A kőbányából szánon húzták a folyóig az oszlopokat, ahol áradás idején uszályra rakták őket. Az uszályról tengeri hajóra átrakodva érték el a Földközi-tengeren Ostia kikötőjét, ahol ismét uszályra átrakodva a Tiberisen vontatták föl Rómába. Itt még körülbelül 700 métert kellett szárazföldön szállítani az oszlopokat.
A rotundát kazettás beton mennyezet fedi, közepén kilenc méter átmérőjű kör alakú nyílással. Kívül magasra nyúló fallal támasztották meg a kupolát. Belső felületén kazettákat képeztek ki, ami a kupola erőjátékát tökéletesen elosztja. Ahogy felfelé emelkedik a szerkezet, a héjazat egyre vékonyabb, és a betonba habkövet kevertek, amely annyira könnyű anyag, hogy úszik a víz tetején és ellenáll a tengervíznek. Csaknem kétezer évvel építése után a Pantheon dómja ma is a világ legnagyobb vasalatlan beton mennyezete. Az oculus magassága és a körtemplom belső átmérője azonos méretű, 43,3 méter. Így a belső térben elférne egy 43.3 méter átmérőjű gömb, ami az ókorban a tökéletesség jelképe volt. A kupola látszólag négyzet alakú kazettái valójában felfelé keskenyedő trapézok, ezért a mennyezet alulról nézve még magasabbnak látszik, mint amilyen az valójában. Meglepő a Pantheon belső mennyezetének látványa után a tető külső képe Róma valamelyik magaslati pontjáról, ahonnan igen laposnak látszik.
A Pantheon belülről
EGYIPTOMI EMELT MAGASUTAK A NÍLUSTÓL A PIRAMISOKHOZ VEZETTEK
Mára széthordták a magasutak köveit, a környék házainál, és Kairó építésénél használták fel. Hufu idejében (i. e. 2570 körül) a piramisát és a piramis nílusi kikötőjét egy magasút kötötte össze. A piramis mellé Temetési templomot, a királyné piramisát, tároló épületeket építettek, és körbe vették az egészet egy magas fallal. Lent a Nílusvölgy partján, a magasút másik végén egy Völgytemplomot emeltek, kikötővel:
A világ-csodák között kéne szerepelniük a piramisokhoz vezető utaknak, amelyek a piramisnál épült templomokból vezettek le a Nílus-i kikötőkbe. Az utakat méltatlanul elfelejtettük, megemelt kőszállító rámpa-utak, helyenként 38-40 méter magasan vezettek:
Gízai piramisok 2019-ben, a középső Hufu fáraóé, a legnagyobb piramis, a Hét csoda egyike
A kutatók (2022) a piramisokat körüli kőzetrétegek vizsgálatával képesek voltak rekonstruálni a Khufu-nevű Nílus-ág történetét (https://phys.org/news/2022-08-khufu-nile-river-giza-stones.html) a Nagy piramis közelében, a medreket, területeket ahol az előző 8000 év során a folyó kiáradt és apadt. Az ágak vonalát és lefolyását vizsgálva megállapították, hogy a vízszintje elég magas lehetett, hogy elérjen majdnem egészen Gízáig - ma a Nílustól 7 kilométerre –, amikor a három nagy piramis (Menkaure, Khafre és Khufu) épült -, körülbelül 4500 évvel ezelőtt. A Níluson szállították a piramisköveket. A kutatók azt is megállapították, hogy Tutanhamon király uralkodása után nem sokkal az ág vízszintje csökkenni kezdett, a szárazabb időjárás miatt.
RÓMAI KORI TAPOSÓMALMOK, VÍZIMALMOK
A rómaiak rögzített helyzetű vízimalmokat is és hajómalmokat is építettek. A taposó malmokat főleg kövek emelésére használták. Az úgynevezett „görög malmok” vízszintesen forgó vízkerekéhez függőleges tengely tartozott, ezzel szemben a római malmok vízkereke függőleges volt, a tengelye volt vízszintes. A görög malom volt a korábbi, egyszerűbb szerkezet, de csak nagy vízhozamú vízfolyások mellett lehetett működtetni, és ott is csak kisebb méretű malomköveket volt képes meghajtani. A római malom szerkezete bonyolultabb volt, mivel a vízkerék a tengelyére merőleges malomkerék-tengelyt már fogaskerék-áttétellel hajtotta. Különösen nagy és bonyolult volt a Franciaországban, Arles közelében feltárt 2. századbeli római kori barbegali akvadukt vízimalmok rendszere.
Aqua Claudia építése 38–52 között taposómalommal, csörlővel
A taposómalom vagy taposókerék (mókuskerék) az emberi erővel hajtott malmok egy fajtája, kevéssé ismert, de a korban a 19. századig gyakran használt római, vagy még korábbi gép (https://hu.wikipedia.org/wiki/Tapos%C3%B3malom) volt. A taposómalom legfontosabb része a taposókerék, gyakran ezt is taposómalomnak nevezik. A taposókerék eredete ismeretlen. Első ábrázolása Szirakuzából, első írásos említése az i. e. 3. századból való, a görögök és a rómaiak is használták. A középkori nagy templomépítkezések ismert gépei voltak a taposókerékkel hajtott daruk. A 15. századra Európa összes nagyobb bányájában alkalmazták a taposókerékkel hajtott emelőgépeket, a nagy templom- és várépítkezéseken, valamint a tengeri kikötőkben is emberi meghajtású darukat használtak. A taposómalmok a 19. századig voltak használatban. A lengyelországi Wieliczkai sóbányában még a 19. században is működtek taposókerekes felvonók- 1895-ben 39, de még 1901-ben is 13 taposómalom üzemelt. A taposómalmok, a vízemelő kerekek és a vízimalmok a római kor legbonyolultabb műszaki szerkezetei, gépei voltak, az ostrom- és hadigépektől eltekintve. A gótikus templomok köveit is taposómalmokkal emelték a magasba (https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%B3tika).
Taposómalmos külsőjáratú darú egy szabadtéri múzeumban
RÓMAI MAGAS VÍZVEZETÉK (AQUQEDUCTUS) SZIFONOK
A Római magas vízvezetékek szerkezeti elemei: emeletes, szifonos, alagutas vezetékek
A vízvezetékek közfürdőket, latrinákat, szökőkutakat és a magánháztartásokat láttak el, továbbá a bányászat, a malomipar, a gazdaságok és a kertek működését segítették (https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_aqueduct). A vezetékek a gravitáció segítségével működtek, enyhén leejtő, kőből, téglából, betonból vagy ólomból, agyagból készült vezetékekben vezették; minél meredekebb volt a lejtő, annál gyorsabb volt az áramlás. A legtöbb vezetéket a föld alá temették, és a terep egyenetlenségeit követték; az akadályozó hegycsúcsokat megkerülték, vagy ritkábban alagútban vezették át. Ahol völgyek vagy síkságok voltak, ott a vezetéket hídszerkezeten, vagy tartalmát nagynyomású ólom-, kerámia- vagy kőcsöveken át vezették, szifonokkal, ha a hídat a mérnökök túl magasnak tartották. A legtöbb vízvezetékrendszerhez üledékgyűjtő tartályok tartoztak, amelyek ülepítették a vízben lévő szennyeződéseket. Zsilipek, castella aquae (elosztótartályok) és elzárók szabályozták az vízellátást, a friss túlfolyó vizet ciszternákban tárolták.
PEUTINGER-TÉRKÉP
Az ókor egyik legfigyelemre méltóbb térképe a Peutinger-térkép (Tabula Peutingeriana), amely Augustus császár korából az i. e. 10 körüli földrajzi ismereteket tükrözi, és a földrajz tudománytöténetének kiemelkedő alkotása. A térkép még nem méretarányos, egy úttérkép, melyen szerepel Pannónia is. Az eredetit kőbe vésték, egy 5. századi átdolgozott másolaton alapuló 1200 körüli további másolata maradt ránk, amely tekercs alakú
I. u. 400 körül készült egy másolata a Peutinger-táblának, egy úttérképnek, amelyen a római úthálózat van feltüntetve. A másolat tekercs alakú. A térképen (https://en.wikipedia.org/wiki/Tabula_Peutingeriana) a Római Birodalom mellett, -amely akkoriban Britanniától a Közel-Keletig és Afrikáig terjedt-, India, Srí Lanka és Kína is szerepel. A városokat több száz szimbólummal jelölték. A térkép 0,34 m magas és 6,75 m hosszú. A rómaiak által használt földrajzi eszközöket és elveket a következő 700 évben kevés módosítással és szigorúan követték. Az eredeti térképet Augustus császár idején kőbe vésték és Augustus a Vipsania oszlopcsarnokban** (https://en.wikipedia.org/wiki/Porticus_Vipsania, Róma további oszlopcsarnokait is vizsgáltuk a lábjegyzetben további térképek után kutatva, negatív eredménnyel) helyezte el.
Az eredeti Peutinger-térkép datálása: szerepel a mai Nápoly közelében fekvő Pompeii római város, amelyet a Vezúv i. u. 79-ben történt kitörése befedett hamuval, és után nem építettek fel újra. Következik, hogy az eredetit 79 előtt készítették. A 4. vagy az 5. század elején keletkezett másolatot átdolgozták, aktualizálták, mert szerepel a térképen a 328-ban alapított Konstantinápoly városa, továbbá Ravenna, a Nyugatrómai Birodalom 402 és 476 közötti székhelye, ami az 5. századi átdolgozására utal. Germania Inferior egyes, az ötödik század közepén elpusztult városainak jelenléte a térkép legkésőbbi hitelesíthető keletkezési idejét mutatja. A térkép megemlíti Franciaországot is, egy olyan államot, amely csak az 5. században jött létre. Figyelembe kell venni, hogy a mérethelyes térképkészítés az 5. században már több mint 200 éve (https://en.wikipedia.org/wiki/Ptolemy%27s_world_map) ismert lehetett.
Peutinger térkép Pannóniára vonatkozó része
Peutinger térkép Rómára vonatkozó része
VÍZEMELŐ KEREKEK
A rómaiaknál a vízemelő kerék legrégebbi típusa a tympanum, a görögöknél tympanon (vagy tympanion, azaz "dob" vagy "tamburin") néven volt ismert. A vízkerék nagy mennyiségű vizet tudott felemelni, de csak a kerék átmérőjének kevesebb mint felére tudta megemelni. A dobhoz hasonlított, deszkákkal körülvett üregből, fakeretből állt. A belsejét általában nyolc részre, ék alakú rekeszekre osztották, amelyek falait szurokkal vagy viasszal tömítették. A kerék függőleges síkban forgott, és egy erős vízszintes tengelyre volt szerelve. Az vízikerekek meghajtásához a kerék kerületén taposó embereket (általában alacsony rangú rabszolgákat vagy elítélt bűnözőket), vagy egy derékszögben csatlakoztatott fogaskerékhez erősített teherhordó állatokat alkalmaztak. Ahogy az egymást követő rekeszeket a kerék alján lévő vízbe merítették, a kerék peremén lévő, egymástól egyenlő távolságra lévő nyílásokon keresztül töltődtek fel. Amikor az egyes rekeszek elérték a tengely vízszintes szintjét, a víz a kerék tengelyében, a rekesz oldalfalainak végpontjánál lévő kör alakú lyukon keresztül egy vályúba ürült.
A noria kifejezést olyan eszközökre használják, amelyek a mozgó víz erejét használják a kerék forgatására. Al-Dzsazari híres könyve a mechanikai eszközökről például a vízzel hajtott kereket és számos más típusú, állatok által hajtott vízemelő eszközt a saqiya általános kifejezés alatt csoportosítja. Spanyolországban a noria kifejezést használják mindkét keréktípusra, akár állatokkal, akár vízáramlással hajtják őket.
Magas vízvezeték és vízikerék (http://www.romanaqueducts.info/aquasite/foto/noria-hama.jpg)
Magas vízvezeték és vízikerék rajza (http://www.romanaqueducts.info/aquasite/foto/noria-hama.jpg)
Magas vízvezeték és vízikerék, a kerék felerősítése (http://www.romanaqueducts.info/aquasite/foto/noria-hama.jpg)
A vízerővel forgatott vízikerekek (például a Cordobában található Albolafia, először Iránban, ahol al-Muqaddasi környékén számos vízikereket írnak le az Ahwaz folyó mentén. Szíriában, Hama városában még ma is nevezetes látványosság az Orontes folyó mentén a 20 méter átmérőjű, 120 rekesszel felszerelt kerék, amely egy kőből készült vízvezetékbe ürül. A Tajo folyóból a Toledo melletti Talavera de la Reina folyóba szállított a vizet. Két típusa létezik: rekeszes peremmel, vagy kis edényekkel (fából készült vödrök vagy fazekak) ellátott peremmel szerelt.
A lapátos vízemelő kerekek már az i. e. 4. században megjelentek az ókori Egyiptomban, és a hidraulikus noria is megjelent az i. e. 4. századra Egyiptomban, a saqiyah-t pedig egy évszázaddal később találták fel. Ezt támasztják alá a faiyumi régészeti leletek, ahol a vízikerék legrégebbi régészeti bizonyítékát találták meg, egy saqiyah formájában, amely az i. e. 3. századból származik. Egy szintén a Faiyumban talált, i. e. 2. századból származó papirusz említést tesz egy öntözésre használt vízikerékről, egy Alexandriában talált, i. e. 2. századi freskó egy rekeszes saqiyah-t ábrázol, és a rodoszi Callixenus írásai említik a saqiyah használatát a Ptolemaiosz Királyságban IV. Ptolemaiosz Philopator fáraó uralkodása alatt, az i. e. 3. század végén.
A hellenisztikus mérnökök az i. e. 3. és az i. e. 2. század között használták az alul- és felülhajtott vízkerekeket, amelyek mind állat-, mind vízhajtásúak voltak, és vagy rekeszes testtel (latin tympanum) vagy rekeszes peremmel rendelkeztek. Az i. e. 1. században Vitruvius római építész leírta a noria funkcióit. 300 körül a rómaiak a fa rekeszeket különálló, rögzített kerámiaedényekkel helyettesítették, amelyeket egy nyitott kerék külső oldalához kötöttek, így jött létre az új noria.
Római kori noria érdekes kerékagy megoldással (https://www.machinerylubrication.com/Read/1294/noria-history
A Pompeius által i. e. 64-ben alapított szíriai provinciában a római mérnökök újítása a vízvezeték volt. Vízkiemelő szerkezetek szállították a folyókból a vizet. Az arab hódítók nagyobbakat emeltek. A szíriai Orontész folyóvölgy látványosságai az óriás vízikerekek. A lapátjaikra szerelt agyagkorsókat megtöltötték az Orontész vizével. A római hódítás korából származó harminc szerkezetből tizenhét áll, középkori módosításokkal. A nagyobbak emelet magasságúak. A leghatalmasabb 27 méter magas, 1300 körül épült cédrusfából. Fekete színű, mert kátránnyal védték. Alulcsapott vízikerekek már csak turistalátványosságok (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ker%C3%A9k ).
ARKHIMÉDESZI CSIGASOR
A csigasor, vagy Arkhimédeszi csigasor minden egyes mozgó csigája felezi a terhelést. Annyi kötélen oszlik meg a terhelés, amennyi kötél a mozgó csigákon leszámlálható.
ARKHIMÉDESZ CSIGÁS SZIVATTYÚJA
A matematikus Arkhimédész találmánya:
A ferde, kb 20 fokban megdöntött hengeres szivattyú belsejében forgó, csavar alakú lapátot kézzel forgatták. A csavar forgása közben a vizet az alulról felszállította. A szivattyú nemcsak folyadékot tudott szállítani, hanem például gabonát is.
*SYRACUSIA, ARKHIMÉDÉSZ HAJÓJA
Syracusia egy felfegyverzett luxus személyszállító hajó és egy teherszállító három árbócos vitorlás volt összeépítve. A Syracusia pontos méretei közelítően ismeretek csak, egyes források (https://nautika-present.com/2023/08/11/the-greek-ship-syracusia-ancient-shipbuilders-marvel/) 55 méteres hosszúságot, 14 méteres szélességet és 13 méteres magasságot említenek. Leírása Lion Casson: Ships and Seamanship in the Ancient World című könyvében található. A konstrukció 1600-1800 tonnát szállított és közel 2000 embert. A Syracusiát Arkhimédész tervezte i. e. 240 körül, a korinthoszi Arkhosz építette II Hierón király, a szicíliai Szirakúza város uralkodójának megbízásából. A szivárgás elleni szigetelését bitumenes lószőrrel oldották meg. Erős fenékgerendás, de nem gerinces hajó volt, először a palánkokat építették össze, utána a kereszttartókat erősítették be. A fenékgerendára öntött bronz döfőorrt (ramang, rostrumlat) erősítettek az elejére. A hajóról szóló ismereteink nagy részét Athenaeus görög írónak köszönhetjük. Az ókorban épített legnagyobb hajózható hajó volt, építése egy évig tartott, annyi faanyagot használtak fel, amennyi körülbelül hatvan szokásos hajóhoz szükséges. Húsz evezősor (két vagy három evezősoros hajó volt, egy csoportban húsz evezős ült egymás felett, innen az elnevezés) és három árboc hajtotta. Az ellenséges hajókra sziklákat dobáló daruk mellett Arkhimédész óriási katapultjai is fegyverként szolgáltak.
A luxushajó nem csak hadihajó volt, hanem egy királyhoz méltó úszó palota is. Pazar belsejében gazdagon díszített kabinok, étkezőtermek és szabadidős terek sorakoztak. A hajó II Hiero és kíséretének adott otthont. Minden kényelmet és luxust biztosított, amit egy királyi rezidenciától elvárnánk. Az élő növényzetet tartalmazó kertje volt.
A harmadik vagy legfelső fedélzeten mintegy négyszáz katona volt elhelyezve, nyolc nagy toronyban. A második fedélzeten 142 kabin volt az előkelő utasok számára, míg a legalsó fedélzetet a teherszállításra használták. A hajó orrában a víztartály kapacitása 800 tonna volt, közvetlenül mellette egy tengervizes tartály volt, a halaknak. A hajónak húsz ló számára istállója, egy hatalmas, kemencével és lisztmalommal felszerelt konyhája, valamint rengeteg raktárhelyisége is volt, az élelmiszerek és felszerelések számára.
A tiszti, katonai fedélzeten volt egy fürdőszoba három bronzkáddal, egy harctér a kiképzéshez, és egy sétány. Ugyanezen a fedélzeten volt Aphrodité istennő szentélye, féldrágakőből készült padlóval, cédrusból és elefántcsontból készült ajtókkal. Az utazóknak egy gazdagon felszerelt könyvtáruk is volt, amelynek padlóját és falait gondosan megmunkált mozaikok és az Iliász történeteinek illusztrációi nemesítették.
Olyan nagy volt, hogy a Földközi-tenger összes kikötője közül csak egy, az alexandriai tudta befogadni. Ezért csak egyetlen utat tett meg; gabonával megrakodva indult el Szicíliából Alexandriába, ahol III. Ptolemaiosz király zátonyra futtatta az óriáshajót. III. Ptolemaiosz király fia a hajóépítési versenyben épített egy még nagyobb hajót, a Tessarakonteres -t, de az egy mozgásképtelen lakóhajó lett, nem volt hajózható.
Tessarakonteres óriás hajó (https://naval-encyclopedia.com/antique-ships/hellenistic-ships.php)
Tessarakonteres óriás hajó (navistory.com)
ÓKORI HINTÓK
A hintónak függesztett kocsiszekrénye volt, ma is igaz, hogy a kocsiknak van rugózása, a szekéreknek nincs rugózása. A hintók szekrényfelfüggesztése kötelekkel, hevederekkel és láncokkal történt, a kocsiszekrény lógott a felfüggesztő bakokon és hintázott.
Utazóhintó, a szekrény felfüggesztése szíjjakkal történt (https://de.wikipedia.org/wiki/Kutsche)
A hintókat rómaiak találták fel, mert a köves útjaikon az öszvérek által vontatott teherszállító szekerek nem voltak személyszállításra alkalmas járművek (https://web.archive.org/web/20090714064718/http://www.lrz-muenchen.de/~arch/mitt/mitt040.htm). Hangosan nyikorogtak, ezért Julius Caesar kitíltotta a szekereket Rómából. A felfüggesztett szekrényű utazószekeret, a hintót az i. u. 2. századtól építették, a köves utakon is használhatóak voltak. Aki tehette hordszékben vagy hintón közlekedett. A hintóépítés azonban az ókor utáni hanyatlással elveszett.
A hintók szekrényfelfüggesztése kötelekkel, szijjakkal, hevederekkel és láncokkal történt, a kocsiszekrény lógott a felfüggesztő bakokon. A nagy előrelépés az összes római kor előtti kocsihoz képest a karosszéria rugalmas felfüggesztése a tengelyek oldalmagasságában felerősített bőrszíjakkal – ezt az elvet csak több mint 1000 évvel később vették át, módosított formában (elforgatva 90° -al) a magyar kocsikon, és ma a babakocsiknál használatos.
HUFU FÁRAÓ HAJÓJA A KAIRÓI MÚZEUMBAN
Kheopsz (Hufu, i.e. 2589-2566) fáraó 43 méter hosszú és 5.9 méter széles temetési bárkáját szerencsés módon a sivatagi
homok megőrizte, restaurálták, és múzeumban megtekinthető Kairó közelében. (Hufu idején Núbiában a Buhen-i rézolvasztó
mintegy kétszáz évig üzemelt, de a bronzgyártást még nem ismerték Egyiptomban, igaz, a kereket sem.)
Fáraó temetési menete: szánon vontatták a múmiát tartalmazó temetési bárkát, koporsót,
és a mellé temetendő tárgyakat, a szán útját vízzel locsolták
I.e. 3000-tól – a később épített gályákhoz vagy a velencei gondolákhoz hasonló alakú- egyiptomi evezős temetési bárkákat
építettek a fáraók temetési szertartásaihoz. Az Abydosz-i temető városban 14 darab 18 méteres - kb. 2 x 14 evezős - hosszú
palánkos, varrott, tamariszkusz temetési hajót találtak kb. i. e. 2700 ból, (https://en.wikipedia.org/wiki/Abydos_boats), vakolt
vályogtégla sírokba befedve. A hajóépítés módszereit a koporsók készítéséről másolták. "Varrott", -vékony kötelekkel
összeerősített deszka- koporsókat készítettek csapokkal, már i.e. 3000 előtt is.
I.e. 2570 körül, Hufu (Kheopsz) fáraó temetési hajója, cédrusfa fenékpalánkkal (https://en.wikipedia.org/wiki/Khufu_ship)
Fenék-palánk az i.e. 2560-ből (https://en.wikipedia.org/wiki/Khufu_ship)
(Hufu temetési hajója, 43,3 m x 6 m széles, i.e. 2560)
Hufu fáraó, i.e. 2570, temetési Napbárkájának rajza, „varrott” evezős, hosszú palánkos bárka fedélzettel, mint 43.3 m hosszú, a tat- és orrtőke eltérő alakú, az első és egyetlen romjaiból rekonstruált hajó a korból (https://en.wikipedia.org/wiki/Khufu_ship)
Varrott hajók építése, Hufu fáraó temetési hajójának szerkezete, i.e. 2570 körül. Mai rajz, az erősebb színvesszők hossztartók voltak egyben (https://en.wikipedia.org/wiki/Khufu_ship)
A hajók vízszivárgás elleni szigetelése fontos ismeret: a palánkokat nem fúrták át, csak hornyokat véstek a palánkokba a vékony kötelek, a "varrás" számára. A palánkok közötti réseket a vizes oldaloról fonott papiruszzsinórral, és papirusz-sás törmelékkel töltötték ki a belső fedőléc (színléc, színvessző) alatt, a törmelékek a vízben megduzzadtak. Tudjuk, hogy a kötelek anyaga gyantás papiruszsás és állati szőr, bőr volt. A tömítési módszer, amikor vékony sodratot és törmeléket szorítottak a palánkok közé, elterjedt az egész Földközi-tengeren. Továbbá a négyszögletes vitorlák, a varrott karvel palánkok, fenékgerendák és a kormányevezők is. Az újkorban is ezzel a módszerrel építették a nagy földrajzi felfedezések hajóit, csak az 1400-as évektől már gerincre és bordákra.
Temetési cédrusfa faragás i.e. 2645 körül
(https://en.wikipedia.org/wiki/Hesy-Ra, Dzsószer fáraó, i. e. 2668–2649, utódjának idejéből, Wikipédia)
Bár cédrus épületfa alig maradt ránk a korból (a piramisok építésénél "A" alakú emelőként használták), a cédrusfát már az i.e. 3000-es évektől szállítottak Bübloszból. Az első kőszállító rövidpalánkos hajókat Dzsószer fáraó idején (i. e. 2668–2649) építették "A" alakú árbócokkal: azt is lehet tudni, hogy Imhotep építette, a fáraó vizierje, a kor híres polihisztora, a bübloszi cédrusfa szállítás felelőse.
ASTROLABIUM
Egy, az i. u. 1. századra tehető csillagászati és navigációs eszköz, görög találmány. Bolygók, csillagok azonosítására, horizont feletti magasságának mérésére, illetve a tengerészetben tájolásra használták. Érdekessége, hogy nappal és éjszaka is alkalmazható. Az első asztrolábiumok megjelenése az i. sz. 1. századra tehető, de a megalkotásához szükséges háttér már az i. e. 3. században rendelkezésre állt (https://hu.wikipedia.org/wiki/Asztrol%C3%A1bium).
Egy hely földrajzi szélességének meghatározására volt alkalmas napi csillagászati esemény Pl. a Nap delelése) ismeretében. Ezzel az alkalmazással fontos szerepe volt a tengeri navigációban. Később a műszerek (szextáns, oktáns…) és a táblázatok pontosabbá válása, illetve az ingaóra feltalálása után szerepe elhalványult. Egyes források szerint Alexandriai Hüpatia tudósnő fejlesztette ki, de legalábbis értett a készítéséhez. Néhány történész az asztrolábium kifejlesztését az i. e. 2. századi görög Hipparkhosznak tulajdonítja.
RÓMAI KORI VÍSZÍNTEZŐ MŰSZEREK (DIOPTRA, KHOROBATES)
A hosszúságmérés és a merőleges irány kijelölése egyszerű feladatok voltak már akkor is. A földmérés iránykijelölő eszköze a (http://www.aquincum.hu/blog/a-birodalomepites-eszkoze/) a groma volt. A mérés helyét egy cölöppel megjelölték.
A földmérő segédje pedig meghatározott lépés távolságra előre ment további kitűző rudakkal a szükséges irányba. A földmérő a gromáról lelógó két átellenes zsinór benézésével határozta meg a két egymásra merőleges egyenest. A két zsinórnak és a segéd által tartott kitűző rúdnak egy vonalba esett, ha a groma két merőleges rúdját előtte vízszintesen beállították. Az első két mérés végén volt öt levert cölöpük. Ha szükséges volt, újabb adott távolságra megismételték a mérést, egészen addig, amíg a kívánt területen kijelölték a két merőleges egyenest. .
Ha jól használták a műszert, elég pontosan tudták vele az egyeneseket kitűzni. Viszont az egyszerű szerkezetnek volt egy hátránya, ha a szél fújta a zsinórokat, képtelenség volt használni. A szél zavaró hatásának csökkentésére Alexandriai Hérón Dioptra című munkájában azt ajánlotta, hogy a zsinórok végén lévő függőónok egy nagy fa hengerbe lógjanak. De még jobb volt, ha nem gromával, hanem dioptrá-val mértek.
A vízszintes irány kijelöléséhez műszereket használtak. A khorobates egy, kb. 20 láb hosszú (1 láb kb. 30 cm) szépen megmunkált, egyenesszálú deszka volt, egy ráerősített nézőkével. A felső részén egy 5 láb hosszú, 1 hüvelyk széles és másfél hüvelyk mély csatorna volt kimélyítve, amit megtöltöttek vízzel; amikor a víz egyenletesen érte a csatorna felső szélét, akkor a deszka vízszintes helyzetben volt. "...ha vízszintben áll, mind jobb, mind bal felől a legvégein egyformán álljon a víz. Ha pedig az egyik oldalra hajlik, amelyik magasabbra kerül, ott a léc csatornájában a víz nem ér a káva széléig". Az eszközt a magukat libratornak nevező mérnökök
kezelték. Az ifjabb Plinius, aki éppen helytartó volt Kis-Ázsiában, egy tó és a tenger közé akart csatornát építtetni, hogy megkönnyítse a környéken termelt javak (márvány, fa, gyümölcsök) szállítását. A kivitelezéshez egy szintezőt kért a császártól, hogy az megállapítsa, vajon a tó szintje magasabban fekszik-e, mint a tengeré.
Az 1. században alkotott az alexandriai Hérón, aki a mindmáig legismertebb képviselője a mechanikával foglalkozó alexandriai tudósok sorának. Egyik találmánya a dioptra (https://hu.wikipedia.org/wiki/Dioptra). Az újabb kutatások valószínűnek tartják, hogy Hérón személyesen is megfordult Rómában a 62-es holdfogyatkozás idején, melynek alkalmából a Róma és Alexandria közötti távolságot mérte meg. Több munkája maradt fenn, amelyek közül az egyik a dioptrá-val foglalkozik.
A dioptra egy szintezésre, magasságok megállapítására és horizontális szögmérésre egyaránt alkalmas eszköz volt, amely egy függőlegesen és vízszintesen egyaránt alkalmazható, fokbeosztást tartalmazó tárcsából, valamint egy azon forgatható nézőkéből állt.
Alexandriai Hérón (kb. 10 – 75) egyiptomi hellén gépész és matematikus, aki Alexandriából származott, és Ktészibiosz tanítványa volt. Sok munkát írt, abból több fenn is maradt, így „Peri thé automatopoiktikhón”, hogyan kell automatákat készíteni; „Pneumatika”, (a fúvókészülékekről két könyv); „Belopoika”, a nyílpattantyúkról, a kézi parittyagép szerkezetéről, „Peri dioptrasz”, a földmérésről, egyik első művelője volt a geodézia tudományának. A matematikában az ő nevéhez fűződik a háromszög területét az oldalakból számító Hérón-képlet. Talán a legérdekesebb találmánya Hérón labdája, ami egy forgó gömb, amit a gőz hajtott meg. Sokan a gőzgép előzményének tartják, de inkább látványosság. Hérón több olyan szerkezetet leír, melyek egy oltáron tüzet gyújtanak, és a tűz által fölmelegített levegő kitágulása működésbe hoznak szerkezeteket, például szobrocskák italáldozatot mutattak be egy oltáron.
Ha valaki a római időkben közel állt a gőzgép felfedezéséhez, -az újításhoz, ami az 1700-as évek óta meghatározza a civilizációnkat ma is-, az Héron volt, Alexandriában. Foglalkozott gőzzel működő szerkezetekkel, és ismerte a dugattyús szivattyút.
AZ ANTIKÜTHÉRAI SZERKEZET
A hajóroncs legérdekesebb és a legfontosabb lelete (https://en.wikipedia.org/wiki/Antikythera_mechanism) az antiküthérai mechanizmus töredéke az i.e. 2. századból, ami egy sok fogaskerékből álló szerkezet. A lelet túl fejlett az akkor ismert technológiához viszonyítva (hasonló tárgyakról: https://en.wikipedia.org/wiki/Out-of-place_artifact), joggal felkeltette a kutatók érdeklődését. Az antiküthérai szerkezet összes ismert töredékét ma az athéni Nemzeti Régészeti Múzeumban őrzik, de számos művészi rekonstrukció, modell és másolat mutatja be, hogyan nézhetett ki és hogyan működhetett.
Az antiküthérai mechanizmust csillagászati helyzetek és napfogyatkozások előrejelzésére használták. Kézi meghajtású szerkezet. Az atlétikai játékok négyéves ciklusának nyomon követésére is használható volt, ami hasonlított az ókori olimpiai játékok ciklusához, az olimpiádhoz.
A szerkezet működése [https://en.wikipedia.org/wiki/Antikythera_mechanism]: a szerkezet fogaskerekeit egy kar segítségével lehetett mozgatni. A fogaskerekek óramutató karokat mozgattak az előlap felett. A jövőbeli vagy múltbéli dátumok megadásával pontosan megállapította a meghatározott időpontban a Nap, a Hold és a további öt, akkoriban ismert bolygó helyét (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz).
Egyes kutatók szerint az antiküthérai szerkezet napközpontú, vagyis heliocentrikus szemlélettel készült. A szerkezet nem görög aritmetikát, hanem babiloni matematikát használt. Előlapja mutatta a görög állatövet (zodiákus) és az egyiptomi naptárt. A hátlap két karja a holdfogyatkozásokat mutatta. A hátlapon a hónapok nevei voltak feltüntetve egy tizenkilenc éves ciklusban (ez a szároszciklus). A görög nyelvű hónapok nevei azt sugallják, hogy a szerkezet Szicíliában készült (abban az időben az egyes tartományokban egymástól eltérő hónapneveket használtak). A szerkezetet szállító hajó valamikor i.e. 85 és i.e. 60 között süllyedhetett el a tengeren Antikythera-nál.
A fogaskerekekről: Arkhimédész ismerhette a fogaskerekes bronz hajtóművet az i.e. 200-as években. A fogaskerekes hajtásokat az i. e. 1. században már malmokban alkalmazták, a malom a legkorábbi általunk ismert gép, melybe forgattyús tengelyt és hajtórudat építettek (https://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%ADzimalom).
A szerkezet (https://www.astynomia.gr/file/2008/02/SODN-ENTYPO-2008-upload.pdf )
1902 -ben Valerios Stais régész azonosította, hogy fogaskereket tartalmaz a 34 cm × 18 cm × 9 cm méretű fadoboz maradványaiban, az eszközt egy darabban találták, később három fő töredékre osztották, amelyeket a konzerválási erőfeszítések után 82 különálló részre bontottak. Ezek közül négy töredék fogaskerekeket tartalmaz, míg számos más töredéken feliratokat találtak. Több mint 2000 írásjel és szimbólum található rajta. A fő szerkezet egyetlen, központilag elhelyezett tárcsa az elülső lemezen, mely a görög zodiákust és az egyiptomi naptárt mutatta. Hátul további két tárcsa helyezkedett el, melyek a holdciklusok és a fogyatkozási minták idejének információit jelenítik meg. A legnagyobb fogaskerék átmérője körülbelül 13 centiméter, és eredetileg 223 foga volt. A gép 37 egymásba kapcsolódó bronz fogaskerékkel rendelkezett, amelyek lehetővé tették a Hold és a Nap mozgásának követését az állatöv mentén, a napfogyatkozások előrejelzését és a Hold szabálytalan pályájának modellezését, ahol a Hold sebessége nagyobb a perigeumban, mint az apogeumban. Ezt a mozgást az i. e. 2. században a rodoszi Hipparkhosz csillagász tanulmányozta, és feltételezések szerint a gép megépítésénél konzultálhattak vele. A mechanizmus egy része hiányzik, az öt klasszikus bolygó helyzetét is kiszámította, az eredete vitatott. Hasonló bonyolultságú óraművek a XIV. században jelentek meg.
A korban olyan tudományos műhely (https://en.wikipedia.org/wiki/Ancient_technology#Egypt), ahol készíthettek hasonlóan bonyolult szerkezetet, nem ismeretes. A mechanizmus koncepciója Korinthosz Ny-i gyarmatairól származhat, mivel a metóniai spirálon található naptár Korinthosz-i, vagy annak valamelyik északnyugat-görögországi vagy szicíliai gyarmatáról származik. A szicíliai gyarmat Arkhimédész iskolájával való kapcsolatot jelenthet: a szicíliai Szirakuszai kikötő Korinthosz gyarmata volt, és egyben Arkhimédész otthona.
2017-ben egy másik elmélet szerint: a szerkezet építésének idejéből származnak azok az érmék, amelyeket Jacques Cousteau talált a roncsok helyén az 1970-es években, és az elmélet feltételezi, hogy a szerkezet eredete az ókori görög Pergamon városából származik, ahol a pergamoni könyvtár volt található, amely számos művészeti és tudományos tekercsével a hellenisztikus korszakban az alexandriai könyvtár után a második legfontosabb volt.
Az antiküthérai szerkezet eredetéről nem tudunk biztosat, csupán találgatások léteznek. Egyes elméletek szerint „feltalálója” Rodoszi Poszeidóniosz sztoikus filozófus lehetett, míg mások Arkhimédésszel hozzák kapcsolatba. Megint mások szerint Arkhimédész korában még nem volt ismert a görög tudósok előtt a Hold egyenetlen sebességű mozgása, ezt nagyjából egy évszázaddal később Hipparkhosz tette ismertté a görög világban. Cicero említést tett az egyik művében egy szerkezetről, melyet állítólag Poszeidóniosz készített. A készüléket azonban i. e. 212-ben – amikor Arkhimédészt megölték Szürakuza kifosztásakor – Marcellus római tábornok ellopta. A készüléket családi örökségként őrizték, s a család barátjaként Cicero láthatta is azt (Cicero, De Natura Deorum II.88). Argentin kutatók 2014-es közlése szerint a szerkezet hátlapja többek között egy, i. e. 205. május 12-én lezajló napfogyatkozás dátumát jelezte.
AMFITEÁTRUM NAPTETŐK
A velarium (szó szerint "függöny") egyfajta napellenző volt az amfiteátrumok tetejére szerelve, a római korban találták ki. Az amfiteátrumok ülőhelyeinek teljes hosszán fölé nyúlt, hogy megvédje a nézőket a napsütéstől. A behúzható napellenzők elterjedtek voltak a Római Birodalom amfiteátrumaiban. A pontos részletek nem tisztázottak, de a napellenzőt faoszlopok tartották, amelyek foglalatai és konzoljai például a Colosseumon és a nîmes-i arénán is fennmaradtak, megfigyelhetőek. A Colosseum volt a római kor legnagyobb amfiteátruma, így a veláriuma is a valaha volt legnagyobb naptető volt. Az aréna egyharmada számára nyújtott árnyékot a nap elől, emellett szellőzést is biztosított, feláramlást is létrehozott.
A velárium építésére, karbantartására és működtetésére a Misenum-i római hadiflottának, (a Nápolyi-öbölben) a feladata volt, a flotta vitorlakészítésben és kötélzetépítésben jártas tengerészeit alkalmazták. A Nápoly melletti Misenumban állomásozó haditengerészeti flotta egy különleges különítményét a Colosseumtól egy saroknyira lévő laktanyában, a Castra Misenatiumban állomásoztatták. A tengerészek az amfiteátrum legfelső szintjének panorámás ülőhelyéről kezelték a nagyszámú köteleket.
Tengeri hadijáték a Colosseumban.
A tetőszerkezet működése a mai napig sem ismert pontosan, sűrű tartóoszlopokra erősített kötelekre elhúzható ponyvákat szereltek
A Colosseum a hírét, jelentőségét méreteinek köszönheti: az elliptikus alaprajzú aréna mérete 86×54 méter, az egyes szekciók kilenc táguló körben keretezték a küzdőteret, az épület befoglaló mérete 187,75×155,6 méter. Az épület vázát hétszázhúsz kemény mészkőből faragott oszlop alkotta, ezek hét és fél méter mélyen kialakított, összefüggő, monolit beton alapozásra támaszkodtak. Észre lehet venni az íves elemek hasonlóságát, egy mai lego játék óriás kivitelben. A sok azonos elem a tervezést és kivitelezést is egyszerűsítette.
A nézőtéri ülések sugárirányban helyezkedtek el, a nézők lépcsősen emelkedő padsorait sugárirányú és körkörös főfalak hordják. A vastag főfalakat a szükséges helyeken boltozatos átjárókkal törték át. A külső kör loggiái alatt áramlott be a hatalmas tömeg az épületbe. A földszinten kőtáblába vésett római számokkal igazították el a nézőket. Ötvenkét bejáraton rövid idő alatt megtelt az amphitheatrum. Becslések szerint közel ötvenezer ülőhelyet alakítottak ki. Az épületben könnyű volt eligazodni, a nézők rövid idő alatt megtalálták helyüket a nézőtéren, a rálátás jó volt.
A napellenzőt ugyanabból a vászonból készítették, amelyet az ókori hajóépítők használtak a gályák vitorláihoz (anyagai len és esparto, ami a papirusz sáshoz hasonló fűféle), és a velarium szó is valójában a vitorla latin szóból származik. Nem véletlenül bíztak meg tapasztalt tengerészeket a napellenző működtetésével, akik a nyílt tengeren a vitorlákat és azok kötélzetét kezelték. A velárium károsodásának elkerülésére nem húzták ki, ha erős szél, vagy ha túl nagy eső közeledett, így a nézők ki lettek volna szolgáltatva az elemeknek, ekkor az előadás elmaradt. A velariummal dolgozni igen előkelő feladat volt minden rabszolga számára, akit besoroztak a római haditengerészethez, de a Castra Misenatiumban sok sorstársuk nem volt ilyen szerencsés. A kaszárnyában más tengerészek arra vártak, hogy sorra kerüljenek a véres tengeri csaták (naumachiae) előadásaiban, amelyek a római játékok legkorábbi színpadra állításának drámai részét képezték a Colosseumban, az i. u. 80-ban történt felavatása után. A velarium jól példázza az ókori rómaiak gyakorlatiasságát. Egyrészt a velarium egy gyakorlati probléma zseniális technikai megoldása volt; de a Colosseum napellenzője több volt, mint egy funkcionális mérnöki alkotás. A velárium a környező árnyékból kiemelte a megvilágított aréna területét, és a közönség szeme láttára a homokon zajló élet és halál drámai látványát.
A Colosseumban, megnyitásakor tengeri csatákat rendeztek: a naumachia (latin elnevezés, a görögből származik: "tengeri csata" jelentésű, kiejtése: "No-may-kee-ia"): az ókori Rómában a tengeri ütközetet imitáló csaták külön erre a célra épített nagyméretű medencékben, a lelátókon ülő nézőközönség előtt (https://www.britannica.com/technology/naumachia,
Állati vagy emberi erővel vagy vízzel hajtott végtelenített kötélre kötött vödrökkel, merítőkerékkel emelték ki a vizet, ez a szerkezet folyamatos üzemű volt (https://en.wikipedia.org/wiki/Chain_pump). A láncszivattyúnál két vagy több kör alakú tárcsára erősítenek egy végtelenített láncot. A lánc egyik része belemerül a vízbe, a lánc pedig egy csőben futott. Ahogy a lánc felfelé húzták a csőben és a tetején felemelkedtek, és kiürültek az edények. A láncos szivattyúkat évszázadokon át használták az ókori Közel-Keleten, Európában és Kínában. Az ábra egy folyamatosan működő dugattyús láncszivattyút ábrázol, az "A" jelű kerék volt a hajtott kerék:
A legkorábbi bizonyíték a láncos vízemelőre egy i. e. 700 körül keletkezett babilóniai szövegben található, amelyet emberek vagy állatok hajtottak. Az eszköz az ókori Egyiptomban talán i. e. 200 körül jelent meg. A láncos szivattyú egy változatát a görög és római korban használták láncra erősített edényekkel, vagy kanalakkal, amelyek a felső csigán áthaladva kiöntötték a vizet. A bizánci Philo írt ilyen eszközről az i. e. 2. században; Vitruvius történész i. e. 30 körül említette őket. A Nemi-tónál egy 1. századi római lakóhajóról származó fenékvíz-szivattyú fogaskerekeinek, forgattyújának és tárcsáinak töredékeit tárták fel.
RÓMAI KORI DUGATTYÚS SZIVATTYÚK
A dugattyú hengeres alkatrész, mely pontosan illeszkedik egy henger furatába és ott alternáló haladó mozgást végez. Feladata vagy az, hogy a henger térfogatát periódikusan szűkítse vagy, az, hogy a hengerbe áramló folyadék vagy gáz nyomását munkavégzésre használja haladó mozgást hozva létre. Hidraulikus és pneumatikus munkahengerek dugattyúinál elsődleges szempont a dugattyú és a munkahenger, valamint a dugattyúrúd tökéletes tömítése, mert itt folyadékveszteség nem engedhető meg. Szivattyúkat az i.e. 7. században alkalmaztak Babilóniában, valószínű hogy az Archimédész által kitalált szivattyúhoz hasonló szerkezettel rendelkezett. Az archimédeszi csavar vagy spirál a legrégebbi szivattyú, amit ismerünk, víz és gabona emelésére is alkalmas volt.
Ctesibius görög feltalálónak és matematikusnak (i. e. 270, https://www.britannica.com/biography/Ctesibius-of-Alexandria), aki az egyiptomi Alexandriában élt, (nagyjából egy időben Arkhimédésszel) tulajdonítják egy másik korai szivattyú típus megalkotását. Kézzel működtetett eszköz két hengerrel húzta felfelé a vizet, valószínűleg ez volt az első dugattyús szivattyú. A két henger felváltva fel-le mozgott, a víz szállítása ezért közel folyamatos volt. Az egydugattyús szivattyúknál szakadozott a vízszállítás. A Római Birodalomban álalánosan használt szivattyú a Ctesibius (Ktészibiosz) szivattyú volt, pontos leírása megtalálható Hérón Pneumatika c. munkájában:
Ctesibius egy borbély fia volt, neki tulajdonítják a levegő rugalmasságának felfedezését is, valamint több, sűrített levegőt használó eszköz, köztük az erőszivattyúk és a léghajtású katapult feltalálását. Leghíresebb találmánya azonban a klepsydra, azaz a vízóra továbbfejlesztése volt, amelyben az állandó ütemben csöpögő víz felemelt egy úszót, amely egy mutatót tartott, és így jelezte az órák múlását. Egy másik nevezetes találmánya a hydraulis, azaz a vízi orgona volt, amelyben a levegőt az orgonasípokon keresztül a víz súlya kényszerítette, és nem ólomsúlyok.
Ctesibius írásai nem maradtak fenn, és találmányait csak Vitruvius és alexandriai Héron említéseiből ismerjük, de ő fektette le annak a mérnöki hagyománynak az alapjait, amely alexandriai Héron és bizánci Philón műveiben csúcsosodott ki (https://www.britannica.com/biography/Ctesibius-of-Alexandria).
A RÓMAI FÜRDŐK ÉS TŰZOLTÓK SZIVATTYÚI
Számos -több mint tíz- bronzból, ólomból, bőrből (a szelepekhez szükséges) és fából készített szivattyút találtak, főleg a Birodalom É-i területein. Az alapkoncepció egyszerű: egy dugattyús hengert megtöltünk vízzel; ami a vizet egy csövön keresztül magasabb szintre nyomja. A hengerhez két visszacsapó szelep szükséges; egy a bemenetnél és egy a kimenetnél. Az elképzelést Alexandriai Ctesibiusnak (i. e. 270 körül) tulajdonítható. Három ókori szerző - Philón, Vitruvius és Héró - írja le az erőszivattyút. Azt mondják, hogy különálló, egymáshoz illesztett fémdarabokból készült, ketten pedig azt állítják, hogy bronzból készült.
Erőszivattyú általános felépítése, a háromdimenziós nézeten a szivattyú hátulról látható.
1. Blokk; 2. Henger; 3. Ólombélés; 4. Dugattyú; 5. Dugattyútömítés; 6. Beömlőszelep-ülés; 7a. Jobb bemeneti szelep; 7b. Bal bemeneti szelep; 8. Kilépőnyílás a hengerből; 9. Vízszintes csatlakozójárat; 10. Függőleges csatlakozójárat; 11. Szeleptér; 12a. Jobb kimeneti szelep; 12b. Bal oldali kivezető szelep; 13. Kivezetőcsatorna; 14. Szállítócső; 15. Csatlakozócső; 16. Dugók.
A templom ajtaja kinyílt a tűz meggyújtása után, és automatikusan bezárult, amikor a tűz kialudt. Ha meggyújtották a tüzet a templom előtti oltáron és alatta, nyomás keletkezett egy edényben. A tartályban lévő folyadék egy tömlőn keresztül egy másik, a mennyezetre felfüggesztett és a templomajtó földalatti ajtófélfájához csatlakoztatott tartályba jutott. A víz súlya mozgatta az ajtókat csgás kötélzettel. Amikor a láng kialudt, a víz visszaszívódott az első edénybe, a második tartály könnyebbé vált, és az ellensúly bezárta az ajtót. A nézők számára csoda volt, azonban az ötletet hamar elvetették, mert úgy gondolták, hogy így a betörők könnyen bejutnak a templomba (https://hu.heinda-cn.com/news/the-origin-of-automatic-doors-57038983.html).
A görög feltaláló és matematikus Ktesibius találta fel a vízorgonát is, egy légszivattyút, amelynek alján szelepek vannak, közöttük egy víztartály, a tetején pedig egy sor síp, ma dugattyús szivattyúként ismerjük.
Bronz elzárószelep, római kori egyedi lelet
Megjegyzés: Alexandriai Ctesibius (i. e. 270 körül) dugattyús szivattyúját széles körben ismerték, használták a Birodalomban Julius Caesar idejétől. A vas-acél megmunkálási technikáktól eltekintve minden alkatrész ismert volt egy gőzgép feltalálásához. Érdemes eljátszani a gondolattal, hogyan alakult volna a történelem, ha Augustus császár idején feltalálták volna a gőzgépet? Ha arra a kérdésre keresnénk a választ, hogy miért nem találták fel a gőzgépet: igény lett volna rá, forrasztani, kovácsolni tudtak, igaz, vasat hegeszteni nem. Voltak elszánt, megfelelő képességű, felkészült mérnökeik, de az ismétlődő, periódikus müködtetésre még nem jöttek rá.
A gőzgép feltalálása (1712): az első gőzgép féle egy termikus szifon volt. Egy üres tartály alkotta a szerkezetet, melyre egy cső volt szerelve, ami lenyúlt a bánya alján összegyűlő vízbe. A tartályba kisnyomású gőzt vezettek, melyet hideg víz befecskendezésével lecsapattak. A tartályban lecsökkenő nyomás miatt a bányavíz felemelkedett a tartályba, melyet kiengedtek a szabadba. A 'tűzgép' nem volt hatékony, korlátozott mélységig volt használható, és még nem volt periódikus működésű.
Newcomen (https://hu.wikipedia.org/wiki/Thomas_Newcomen) úgy gondolta, hogy mechanikusan kéne működtetni. Olyan gépet konstruált, melynél egy nagy fából készült kétkarú emelő (himba) egy csap körül el tudott fordulni, és az emelő egyik oldalára lánc volt kötve, mely a bánya mélyén lévő szivattyú dugattyújához csatlakozott, míg a másik oldalán a lánc egy dugattyúhoz volt kötve. A dugattyú egy hengerben fel és le mozogott (218px-Newcomen_atmospheric_engine_animation.gif) . A felső végén a henger nyitott volt a külső atmoszféra felé. A henger külső átmérőjére nedves kenderkötél volt csavarva, mely tömítésként szolgált.
A hengerbe a dugattyú alá kazánban fejlesztett gőzt vezettek, majd víz befecskendezésével ezt lecsapatták, ezért az atmoszferikus nyomás, mely a dugattyú felső felületére hatott az alsó felületre ható vákuummal szemben lefelé mozdította el a dugattyút. A munkaütemben felemelkedett a dugattyú, ezután a kondenzátumot kiengedték, a szivattyú saját súlya alatt lefelé mozgott, majd újra gőz került a hengerbe és a folyamat megismétlődött. Az első példányokban a szelepeket kézzel vezérelték, ami lassúvá tette a működést.
A szelepeket később automatikusan az emelőről működtették. A közismert történet szerint 1713-ban egy Humphrey Potter nevű kisfiú, akinek a feladata volt nyitni és zárni a szelepeket, megfelelő időben működő alkalmas zsinórokkal automatizálta a szelepek vezérlését, magáról az emelőről. Ezt az eszközt 1718-ban az a Henry Beighton egyszerűsítette, aki excenterek által vezérelt rudazatokat használt a szelepek nyitásához és zárásához.
I -vel jelölve a bányában lévő szivattyúszár (https://hu.wikipedia.org/wiki/Thomas_Newcomen)
OLAJBOGYÓ PRÉSELŐ MALMOK, OLAJPRÉSEK
Egy járókerekes olajbogyó törő malom
Egy kerekű malom
Egy kerekű malom
Ferde kerekes olajbogyó zúzó malom
Kétkerekű malom
Ferde kerekes olajmalom, szamarakkal is működtették
Olajmalom
Olajprések kősúlyokkal
Olajprések
Létezett vízimalom is, amikor a vízszintes és függőleges tengely közé fogaskerekeket szereltek:
Vízszintes és függőleges tengelyek fogaskerekes csatlakozása régen (historically-old-olives-olive-mill-wood-gears-wooden-gears-masonry)
Vízimalom elterelő csatornával, erős kerékaggyal
RÓMAI SZŐLŐPRÉSEK
Az ókor utolsó és legnagyobb bortermelői a rómaiak voltak. Volt olyan időszak, amikor naponta minden római polgár megivott egy mai méretű üveg bort. (https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_wine). Bár Itáliában az etruszkok voltak az első szőlőtermelők, a szőlészet a görög kultúra átvétele után indult látványos fejlődésnek. A rómaiak a Birodalom növelésével a szőlőművelés és a borkészítés kultúráját is elterjesztették. A római hódítások eljuttatták a szőlőt a Rajna völgyébe, Spanyolországba, Franciaországba, Pannónia területére is. A rómaiak bora erősebb volt a mostani boroknál, vízzel higítva itták. Mézzel és fűszerekkel ízesítették, feltételezhető, hogy inkább a mai likőrökhöz, vermutokhoz, ürmösborokhoz állt közel. Vagy kis darab ólmot dobtak az amforába, amikor édes ólomacetát keletkezett. A higított bort ittak, vinum-nak nevezték. Nem szűrték az újbort, zavaros volt a boruk. Bacchus volt Rómában a bor istene, a jókedv, a vigalom, a szüret, szőlő és bor isteneként tisztelték. Nagy becsben tartották a bort, istenüknek évente rendszeresen tartottak ünnepélyeket, úgynevezett bacchanáliákat, szaturnáliákat, melyeket minden év december 17-e és 23-a között ünnepelték, ilyenkor egymást is megajándékozták. A rómaiak és a görögök is úgy gondolták, hogy a bor isteni eredetű.
Közép rudas ütős (alsó kép, az ékeket kellett beütni az oldaloszlopok oldalain, az "olajütés"-es olajprés hasonló prés, és orsós változatban is létezett), oldalorsós (felül) prések (Wikipedia)
Középorsós szőlőprés
Restaurált oldalorsós római prés, köveket is raktak a keresztgerendára
Középorsós prés
Szép farágásokkal díszítették a szőlőpréseket
*
A RÓMAI BIRODALOM ÜVEGIPARA
A Mezopotámiában és Egyiptomban végzett kutatások során már az i. e. 4. évezredből származó üvegleletek kerültek elő. Az üvegkészítés feltalálása az agyagedények mázzal való bevonásának köszönhető. Ez a technikai eljárás a kerámiák díszítése és vízhatlanná tétele mellett az első mesterséges, -bár nem önálló- üveggyártás eredete. Kezdetben még csak üvegpaszta gyöngyök és díszítések készültek, az első, pontosan datálható üvegedények az egyiptomi XVIII. dinasztia, i. e. 1567-1320 idején történtek.
A különböző üvegfajták kémiai összetételüket tekintve szilikátok. Az ősi mesterek kétféle üvegfajtát állítottak elő: a kalcium-nátrium üveget (kvarc mésszel és szódával való összeolvasztásával) és a kálcium-kálium üveget (mészkő, hamuzsír és kvarchomok összeolvasztásával). A hamuzsírt a tengerparti államokban a tengerparti növények hamujából, máshol bükkfa hamujából nyerték. A különböző alkotórészeket magas hőfokon (mintegy 1000-1200 fok) kezdetben tűzálló agyagtégelyekben, majd falazott olvasztókemencékben olvasztották meg. Az üvegedények készítésének ősi technikája az üveg öntése (csempék) és az agyagmag körüli formázás, így készültek az i. e. 13. században Egyiptomban gyártott üvegedények.
Az 1. században jelentős új technikát vezettek be az üveggyártásban Egyiptomban és Rómában: az üvegfúvás lehetővé tette az üvegmunkások számára, hogy vékonyfalú edényeket gyártsanak, csökkent az egyes edényekhez szükséges üvegmennyiség. Az üvegfúvás lényegesen gyorsabb volt, mint más technikák. Bár a korábbi technikák megmaradtak a korai Augustus és Julius-Claudius korszakokban, az i.sz. 1. század közepére és végére a korábbi technikák megszüntek. Üvegfúvó formákat használtak, méteresnél is hosszabb üvegfúvó pipákkal dolgoztak, és ismerték az üveg alakítását segítő támasztóvasat is. A fúvócsövet már korábban is használták kovácsműhelyekben fújtatóként. Az üveggyártásnál a fúvócsővel emelik ki az üvegcseppet az olvadékból, amit fa vagy kőlapon forgatva és fújva körte alakúra formálnak, majd - esetleg újra felizzítva - más szerszámok segítségével tovább alakítottak. Rómában a fújt üvegedények mellett, ismerték a formába fúvás technikáját is, ahol Szőlőfürt alakú palack, a formákba vágott szalagszerű bordákkal vagy (Köln 3. század) domborművekkel díszítették az üveget. Ezzel a módszerrel tudtak a római meáterek szidoni mintára emberfej alakú és más természeti tárgyakat utánzó (például: szőlőfürt- vagy kagyló alakú) üvegedényeket készíteni.
A korai, zöldes színű, formába fúvott üvegedények terjedtek el először, a színtelen üveg még sokáig drága és ritka áru volt. Az üvegművesség központjából, az alexandriai hutákból kikerült színtelen üvegek dicsérete latin írók műveiből maradt fenn, az i. e. 1. század végéről, 2. század elejéről. Rómában a köztársaság korának vége felé indult meg a helyi üveggyártás, s a gazdag formavilágéi üvegedények hamarosan a mindennapi élet számos területén használt termékekké váltak. A római üvegművesség mesterien kidolgozta a különböző üveganyagok tervszerű összeolvasztását, használta az üvegedények plasztikus és vésett díszítését, az egyszerűbb edényeken pedig az üvegszálból rátett díszítést.
Üvegtárgyak (https://hmn.wiki/hu/Roman_glass) öntésével már nagyobb méretű edényeket is készítettek. A drágakő edényekhez hasonlóan az üveg ritkaság volt, de csak az i.u. 1. századig. Az üvegfújás feltalálásától az üvegből készült tárgyak megjelentek a hétköznapokban. A nyersüveg kereskedelmét is megszervezték, és a törött üveget újra olvasztották. Szíriában volt az üvegkészítés központja, üvegből a kőből, agyagból készült tárgyakat utánozták. A császárkorban olyan gyakori volt az üveg, mint később majd csak az újkorban. Üveget használtak asztali edényekként, illatszerek tárolására és ablaküvegnek is. Római üvegtárgyak előkerültek a Római Birodalom egész területén (https://hmn.wiki/hu/Roman_glass), háztartási, ipari és temetkezési eszközök. Az üveget elsősorban edények gyártására használták, de gyártottak mozaikcsempét és ablaküveget is. A római üveggyártásra a görög üvegtechnika is hatással lehetett, kezdetben az intenzív színű öntött üvegedények gyártása terjedt el. Az i.sz. 1. században gyors technikai is fejlődés volt, ami az üvegfúvás bevezetését és a színtelen vagy „aqua” üvegek megjelenését eredményezte. A nyersüveg gyártása földrajzilag különálló helyeken történt, és az i.sz. 1. század végére már a nagyüzemi gyártás is megvalósult. A gyártástechnikák időigényesek voltak, és a kezdeti termék a vastag falú edény volt, de már ezeket is exportálták keletre, Kínába is eljutottak.
A római üvegművesség a meghódított provinciákban Európa szerte elterjedt és a helyi üvegkészítés kialakulásához vezetett. A Campaniából kirajzó üvegműveseknek köszönhetően valószínűleg még Auguátus császár korában meghonosult az üveggyártás Hispániában és Galliában (a mai Portugália, Spanyolország, Franciaország és Belgium területén). Galliából Trier közvetítésével kerülhetett a mesterség ismerete a Rajna vidékére, ahol az üveggyártás központja a 2. század végétől Köln lett. A kölni műhely vette át az üveggyártás technikai és tömeggyártási, majd művészeti szempontból is Alexandriától a vezető szerepet.
Pannóniában az üvegkészítmények tömeges megjelenése a Flaviusok korában indult meg. A korai időszak üvegforgalmát a II. század elejéig a Borostyán-úton bonyolított itáliai kereskedelem határozta meg, majd az összefüggő Rajna-Duna limes kialakulásával a provinciába eljutó Rajna-vidékí üvegáru ezt háttérbe szorította. A provincia kereskedelmi kapcsolataiban az itáliai, dél- galliai, majd a 4. századig nyomon követhető germán üveg játszott meghatározó szerepet, a 3-4. században pedig a keleti és a Balkán félszigeti tartományok műhelyeinek hatása mutatható ki. A római hódítást követően Pannóniában is hamarosan kialakult a helyi üveggyártás. A nyugat-pannoniai városokban már egészen a korai időszakban megalakulhattak a helyi műhelyek, melyek szerepe az itáliai kereskedelem visszaszorulásával nőtt meg. Aquincumban helyi gyártásra utal egy ott előkerült kerámiabélyegző és annak egy palackon előkerült pozitív másolata. Feltételezhető, hogy itt a kölni polgároknak is lehetett műhelye.
Üveggyártás: (http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf) "az üveg (vitrum) a legmeglepőbb fizikai tulajdonsággal bíró, sokoldalúan felhasználható anyag volt már a rómaiak számára is. A legismertebb nátronüveg 75%-ban szilícium-dioxidot (SiO2), vagyis kvarchomokot tartalmaz, amit a birodalomban igen sok helyen lehetett találni; emellett némi nátrium-karbonátot (Na2 CO3) a kvarchomok olvadáspontjának csökkentésére, folyékonyabbá tételére, az üvegszerkezet kialakítására, amihez az ókorban az egyiptomi Wadi el-Natrunból (Nílus-delta) nyert természetes szódát használtak; némi meszet (CaO), amitől az üveg keményebb, valamint különféle adalékanyagokat és színezékeket. Egyes területeken gyártott üvegeknek speciális kémiai összetevői vannak: az egyiptomi üvegben például magas a vas, a magnézium és a titán-oxid tartalom, ennek alapján tudták megállapítani, hogy egyes római 7. századi üvegedények Egyiptomból százmaznak. Ma már a Birodalom bármely területén talált üvegről meg tudjuk mondani, hol gyártották. Idősebb Plinius szerint az üveget Szíriában találták fel. A régészeti leletekből arra következtethetünk, hogy az üvegedények a társadalom valamennyi rétege számára Tiberius korában váltak elérhetővé.
Az első fújt üvegek között már voltak tégelyek, olajpárlatok, kenőcsök és orvosságok számára készített üvegcsék. Az üvegből készült asztali edényeket is korán kezdték használni. Kezdetben csak iváshoz és evéshez készítettek fújt üvegből edényeket, később tárolásra történő használatuk is elterjedt. Az üvegből készült korsók, flaskák, kiöntőedények az 1. század közepén jöttek divatba. 70-ben az idősebb Plinius már arról írt, hogy az üveg asztali edények kezdik kiszorítani az ezüst- és aranyedényeket (NH XXXVI. 199). A probléma azonban már korábban kezdődhetett: ugyancsak Pliniustól értesülünk arról, hogy Tiberius leromboltatott egy üveggyártó üzemet, hogy elkerülje a nemesfémek leértékelődését (NH XXXVI. 195). Az üvegedények népszerűsége az előkelőségek körében egészen az 5. századig tartott. A népszerűség oka az volt, hogy a benne tárolt folyadéknak vagy szilárd ételnek nem volt mellékíze, és könnyebben lehetett tisztítani, mint a fémedényeket. Valaki azt írta, hogy „jobban szeretem az üveget, mert nincs íze. Ha nem lenne törékeny, többre tartanám az aranynál”.
A római kertekben Columella szerint a primőr zöldségeket gyakran üvegbúra alatt nevelték (XI. 2). Az ablaküveg használata az 1–3. században széles körben elterjedt. A 79-ben a Vezúv kitörése következtében elpusztult Pompeiiben és Herculaneumban is találtak bronz tokba foglalt, 3 mm vastag (vagyis a mai üvegvastagságnak megfelelő) síküveg-táblákat. S hogy a birodalom peremvidékeire is kitekintsünk: London, Chichester és York üveggyártó műhelyeiben is kerültek elő ablaküveg-töredékek. Érdekes, hogy a Nílus-menti városban, Oxyrhynchusban 6000 libra (1962 kg) üveget használtak fel a fürdő építésénél (P.Oxy. XLV, 3265). Diocletianus Kr. u. 301-ben kelt ármaximáló rendeletében az első- és másodosztályú ablaküveget fontonként (0,329 kg) 8, illetve 6 denariusért adták.
"Rómában többféle keveréket találtak ki mind az üvegek festésre, mind az előállítás megkönnyítésére, például a kristálypoharaknál; egy chalkosért már egy csészét és egy serleget lehet vásárolni (Strabón XVI. 2, 25. C 758, Földy József fordítása). A legjelentősebb itáliai műhelyek Sentinumban (Marche tartomány) és Aquileiában működtek, de régészeti leletek tanúsítják, hogy egy üveges negyed (vicus vitrarius) létezett Rómában, a Porta Capena közelében; Puteoliban pedig az „üvegesek utcájáról” (clivus vitrarius) beszélnek a források. Üveggyártó műhelyeket sok helyütt feltártak Nyugat-Európában, egyedül Galliában kb. hetven került elő. A legjelentősebb gyártóközpontok Lugdunum (Lyon), Colonia Agrippina (Köln) és a Rajna melletti Hambach-erdő, Aventicum (Anveches), Noviomagus Batavorum (Nijmegen) és Augusta Raurica (Augst) voltak. A Britanniában talált kb. húsz üveggyártó egy-két kivétellel katonai táborokhoz kötődik."
Amiben a rómaialk az elsők voltak: a rómaiak nagyobb, elsősorban folyadékok tárolására használt edényeket állítottak elő nagy szériákban. Az üveg továbbra is átlátszatlan és színes volt; a mangános színtelenítést csak az i. sz. 2. században fedezték fel. Az 1. században jelentek meg az ugyancsak relieftechnikával készített cirkuszi serlegek. Ezeket a formába fújt üvegeket különböző cirkuszi viadalokat – a leggyakrabban kocsiversenyt, ritkábban gladiátorok küzdelmét – ábrázoló reliefekkel díszítették. Anyaguk átlátszó, színes vagy színtelen üveg, alakjuk henger vagy félgömb. Hasonló technikával készültek a győzelmi tálkák. Ezeket az egyszerű hengeres formába fújt edényeket borostyánlevél-koszorú és a győzelmet megörökítő görög nyelvű felirat díszítette (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%9Cveg#).
A Római Birodalomban Augustus idején indult nagy fejlődésnek az üveggyártás, az első üveghutát Kümé és Liternum között egyiptomi mesterek alapították, eleinte alexandriai mesterek vezették a Rómában alapított üzemeket is. Augustus idejében Hispániában és Galliában is elkezdtek üveget gyártani.
Nagyobb, ablaküvegezésre is alkalmas üveglapokat először a rómaiak öntöttek. Ehhez a képlékeny üvegolvadékot sima alapra öntötték, majd fogókkal húzták ki a széleit. Az üveglap közepe így elvékonyodott, de azért elzárta a belső teret, de átengedte a fényt. A római kori ablaküvegek egyik oldala sima és fényes, a másik durva. A táblák szélein és sarkain szerszámok nyomai láthatók (ezekkel húzták szét az olvadékot). A sarkok legömbölyítettek voltak. Az ablaküveget először 290-ben említik. Az első festett üvegablakok közé tartozhatnak a lateráni bazilika szentélyének ablakai.
Az üveg megmunkálásának, felhasználásának további római találmányai: csiszolókorong; a többrétegű üveg és az üvegmozaik.
RÓMAI KORI FÜRDŐK FŰTÉSE
Római fürdő keresztmetszeti képe, a mozaikszerű oszlopsorok a kőpadozatokat tartották, a padozat alá a melegített levegős fűtést építettek (http://archiv.magyarmuzeumok.hu/latogato/2857_igy_wellnesseztek_az_okorban)
A nagy fürdőkben márvánnyal és mozaikokkal borították a padlót, de voltak szerényebbek is. A stukkókkal bevont falakon fákat, madarakat és volt ahol pásztorokat ábrázoló freskók voltak. A belső kupolákat égszínkék festék, aranycsillagok és égi képek díszítették (https://en.wikipedia.org/wiki/Ancient_Roman_bathing). Szobrok és szökőkutak díszítették a külső és belső tereket.
Római fürdő belülről, fantáziakép (https://www.termalfurdo.hu/furdotortenet/miert-jartak-a-romaiak-furdobe--a-wellness-es-furdokultura-erdekes-emlekei-az-aquincumban-4941)
Római fürdő Angliában, Bath-ban (https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_Baths_(Bath), https://visitbath.co.uk/)
A Római Birodalom második legnagyobb fürdője, Caracalla közfürdője (https://hu.wikipedia.org/wiki/Caracalla_term%C3%A1i) volt, 212 és 216 között épült. Egyszerre másfélezer embert tudott fogadni, és a 6. század közepéig használták. Caracalla 211-ben minden szabad, a birodalom határain belül élő embernek megadta a római polgárjogot, de nem nemes szándék vezette, hanem az adókból befolyó jövedelmeket növelte meg.
Caracalla termáinak falai eredetileg több emelet magasak voltak, a boltozatos mennyezetet pedig annyira elegánsnak tartották, hogy a kivitelezők a New York-i Pennsilvania Stationt, egy vasúti pályaudvart a fördő mintájára díszítették. Ostia három legnagyobb közfürdői a császári nagylelkűség jelképei voltak.
Tégla lábazatokra épített padozat alatt áramlott a falakon kívüli tűzterekből a meleg levegő.
A rendszert „hipokaustumlat” fűtésnek nevezték, a padló alatt csatornákban vezették a füstöt, és a padló szintjén, a falakban alakítottak ki füstjáratokat. A hypocaustumotlat (a padlóba épített meleglevegő-fűtés, fűtőkamra) C. Sergius Orata római lovag találta fel az i. e. 1. században. A helyiség kőpadlóját közfürdőnél 120 cm magas, téglákból vagy kőből készült oszlopok tartották. A téglaoszlopok lehettek négyszögletesek vagy gömbölyűek. Az oszlopokra helyezett kőpadlót lebegőpadló-nak nevezik. A lebegőpadló kőlapjaira vastag terrazzo, -ami márványdarabokból készül mozaikszerű kőpadló-, réteget hordtak fel, légmentesen zárt. A falakra üreges fali téglaburkolást helyeztek, az üregrendszer továbbította a szobák falain keresztül a belső légtérbe a meleget. A lebegőpadló egyenletesen melegített, de az építése bonyolult volt, ezért később már csak fűtőcsatornákat építettek, melyeket átkötő nyílásokkal a szomszédos szobákba is átvezettek. A csatornák elhelyezése annak megfelelően történt, hogy milyen irányban lehetett elhelyezni a huzatot biztosító felső szellőző-nyílásokat.
Vannak olyan épületek, ahol csak fűtőcsatornákat alkalmaztak. Előfurdult, hogy az épületen belülről, a konyhából fűtötték a csatornákat. A rómaiak nem ismerték a kéményt. A (fa- és fal-) fűtést külön helységbe, a fördő külső falára telepítették.
A füst kürtőjét úgy alakították ki a falon, hogy az eső ne eshessen bele. Korábban a barlangok tetején egy tetőlyuk volt a kémény őse, ma is a nem civilizált területeken. A megszerzett tüzet hagyományosan őrizték a Vesta szűzek templomában, a Forumon. Az első primitív lakótornyok (insulák, https://hu.wikipedia.org/wiki/Insula_(%C3%A9p%C3%Bclet) földszintjét állattartásra használták, télen az állatok melegítették a felettük lévő szintet, a városokban üzletek voltak az insulákban a földszinten. A fűtés egyik módja serpenyőkben tartott parázs volt. Az emeleten építettek nyitott tűzteret először, majd kialakúlt a falra épített kemence, amelynek sátorkéménye részben fűtötte a második emelet szobáit is. A sátorkémények a lakótérben alakultak ki, a fal másik oldalára vezették a füstöt, esetleg fűtőcsatornákon keresztül. A főzés-sütés céljára szolgáltak a konyhák, amelyeket a lakótér mellé, elkülönített terembe építettek. Általánosan használták a parázstartó serpenyőt az emeleteken fütésére. A sok tűzeset miatt néha egész városrészek égtek le. A falépcsőből épített lépcsőházakat függőlegesen építették, melyek elősegítették a tűz terjedését.
A nagy közfürdők a padlófűtés, a hypocaustumlat nélkül elképzelhetetlenek voltak. A birodalom északi provinciáiban a lakóházakban fűtöttek, fűtőcsatornákkal biztosították a meleget. A hypocaustumlat a provinciákban, mind a városokban, mind a villákban is gyakori volt. A fűtés nem jelentett luxust a tartományok lakóinak. De az emeleti bérlakásokban nem volt központi fűtés. Az emeleti lakásokban -éppúgy, mint a hypocaustum feltalálása előtt a domusokban és villákban-, hordozható parázstartó serpenyőkben (caminuslat) faszenet égettek. A vidéki házakban a tapasztott kemencéket (focuslat) is építettek