RÓMAI KORI VÁROSI VÍZVEZETÉKEK
(2025 február)
Római kori vízvezetékrendszerek
A római vízvezetékrendszer naponta több mint egymillió m3 vizet szállított (https://digolanum.gportal.hu/gindex.php?pg=36095160). Rómában számos szökőkút és megszámlálhatatlan köz-, ivókút díszítette Róma utcáit, osztotta szét a vizet. A magas vízvezetékek szélessége nagyjából szabványosított, 1,7 méter volt, működésüket a gravitáció biztosította. A földalatti csatornákban a nyomás mozgatta a vizet a város alatt, a városban kutak segítségével emelték a vizet a felszínre. A megépítése mellett a vízvezetékek karbantartása sok gondot okozott a korban. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
A legkiválóbb ivóvizet forrásokból nyerték, s szűrésükre ülepítőket építettek. Kevésbé volt ivásra alkalmas a folyókból, s még kevésbé a tavakból nyert víz. A vízvezeték földalatti és felszíni, magas pillérekre épített csatornákban futott. A völgyeken a közlekedő edények elvén működő szifonokkal vezették és a vizet. A földalatti vezeték részben az időjárástól, részben az ellenségtől óvta a vezetéket. Gondosan ügyeltek arra, hogy a víznyomás megfelelő legyen, ezért szellőzőkkel, kiegyenlítő nyílásokkal látták el a távvezetéket, hogy a vízzel együtt áramló levegő ne rongálja meg a vezetéket.
Aqua Claudia építése 38–52 között
Az alépítmények általában tufából vagy égetett téglából készültek. A vizet a vezetékben kezdetben betonnal vízzáróvá tett, nyitott csőben, később fa, agyag vagy ólom csövekben vezették, noha az ólmot már Augustus korában sem tartották egészségesnek, mégis kis ólomdarabkákat dobtak a borba, hogy édesebb legyen, de vízzel itták. A római víz kemény, ezért a vezetékeket nemcsak a víz homokos és egyéb szennyeződéstől, hanem a lerakódó ásványi sóktól, vízkőtől is tisztítani kellett. A városba érkező vezetékeket egy vízgyűjtőhöz (castellum), vagy víztoronyhoz vezették, ami a város magasabb pontján feküdt. A tározóból három egymás fölött haladó csövön három kisebb elosztó medencébe folyt a víz, ezek alapján látták el a közösségi vízvételi helyeket. Majd a vizet az utcákat, házakat ellátó rendszer víztározóiba (castella privata) vezették, ahonnan a házakban, fürdőkben is gyűjtőmedencékben (castella domestica, cisterna) tárolták a vizet. A gyűjtő-elosztó medencék egyszersmind a víznyomás kiegyenlítésére is szolgáltak. A rendszer több pontján alkalmaztak ülepítő medencéket is, melyek a vizet mechanikai módszerekkel szűrték, tisztították.
A víz a lakossághoz vagy közkutakból, vagy közvetlenül a tehetős lakók házaiba vezetve jutott el. A lakóházak vízvezetéke szabványosított átmérőjű csatlakozócsövekkel kapcsolódott a vezetékekhez, napi 420 liternyi vízzel meghatározták az átlagos fogyasztást. A vízellátás -Augustus uralkodását kivéve- a magánházak esetén nem volt ingyenes. Az insulák (sokemeletes tégla bérházak) emeletein nem volt csatlakozás, mert nem volt elég nyomás, ezért vagy a lakók hordták fel az utcai kutakból, vagy vízhordók (aquarii) vitték fel. Az aquariusok rabszolgák vagy felszabadítottak (libertini) voltak. A közkutak gyakran márványból készültek, általános szokás volt a kutakat márvány vagy bronz szobrokkal díszíteni.
Római vízvezeték elvi rajza (https://www.jw.org/hu/konyvtar/folyoiratok/g201411/romai-vizvezetekek-epitese/)
Római vízvezeték, keresztmetszeti rajz (https://www.jw.org/hu/konyvtar/folyoiratok/g201411/romai-vizvezetekek-epitese/)
A vízvezetékek karbantartásáért a curator aquarum volt a felelős, aki évszázadokon keresztül gondoskodott megfelelő számú karbantartó személyzetről, akik között tanult vízvezeték szerelők is voltak. Hogy az állami terheket csökkentsék, azokat a földbirtokosokat, akiknek a földjén a vízvezeték keresztülhaladt, arra kötelezték, hogy a vízvezetéket tisztítsák és karbantartsák, amiért a vizet a vízvezetékből közvetlenül saját földjükre vezethették. A vízvezeték szennyezése már a köztársaság korában is jelentős pénzbüntetést vont maga után. Nemcsak a karbantartást, de a vízhasználatot is hatósági előírások szabályozták. Az állami vezetékekből való vízelvezetés, és annak mértéke is engedélyhez volt kötve. Nem csak a kivehető víz mennyiségét, de vízvétel idejét is megszabták. A visszaélések azonban gyakoriak voltak. Részben megfúrták a vezetéket, és ingyen használták a vizet, részben az elsőrendű ivóvizet egyéb célra fordították. Különösen az elsőrendű ivóvíz, az aqua Marcia vizére ügyeltek fokozottan.
Csatornarendszerek
Rómában tetemes mennyiségű szennyvíz keletkezett. Az esővizet és a vízvezetékeken Rómába áramló vizet a fürdőkben és öntözésre is használták, a maradékot gondosan megtervezett csatornahálózat segítségével vezették el a közeli folyókba, illetve a tengerbe. A csatornahálózat gerincvezetéke egy hatalmas, kikövezett, boltozatos folyosó volt, amelynek méretei olykor az embermagasságot is meghaladták, s néhol még kocsival is be lehetett hajtani, ahol egy szakaszon a csatorna 4.20 méter magas, és 3.20 méter széles volt. A gerincvezetékekbe vezették be a lakóházak, a nyilvános illemhelyek, a fürdők szennyvizét, és az esővizet, a hálózat szellőzőnyílásokkal és kivezető csatornákkal épült.
Rómában tetemes mennyiségű szennyvíz keletkezett. Az esővizet és a vízvezetékeken Rómába áramló vizet a fürdőkben és öntözésre is használták, a maradékot gondosan megtervezett csatornahálózat segítségével vezették el a közeli folyókba, illetve a tengerbe. A csatornahálózat gerincvezetéke egy hatalmas, kikövezett, boltozatos folyosó volt, amelynek méretei olykor az embermagasságot is meghaladták, s néhol még kocsival is be lehetett hajtani, ahol egy szakaszon a csatorna 4.20 méter magas, és 3.20 méter széles volt. A gerincvezetékekbe vezették be a lakóházak, a nyilvános illemhelyek, a fürdők szennyvizét, és az esővizet, a hálózat szellőzőnyílásokkal és kivezető csatornákkal épült.
A római főcsatorna, a Cloaca Maxima volt az első ilyen jellegű csatorna, aminek építését a hagyomány Servius Tullius nevéhez fűzi. A tufából épült, dongaboltozatos későbbi szakaszait nemesebb anyagokból, égetett téglából készítették. Az eredeti csatorna a Forum mocsaras-ingoványos területének lecsapolására szolgált. Legrégibb szakasza a Forumról került elő, a basilica Aemilia alatti, capellaccio nevű építmény. A teljes csatornahálózat megépítése hosszú időt vett igénybe, s befejezése már a köztársaság korára esik. A csatorna az Argiletumnál kezdődik, majd a Forum Magnumon és a Velabrumon keresztül a Tiberisbe ömlik. A hatalmas építményt évszázadokon át gondosan karbantartották, tatarozták, bővítették. Traianus jelentősen kiszélesítette oly módon, hogy egyes szakaszain állítólag egy megrakott szénásszekér is elfért benne. A Cloaca Maxima számos római építményhez hasonlóan ma is használható állapotban van.
Víztározók
A forrásoknak teljes vízmennyisége nem jutott el városokba. Földalatti víztározókban raktároztak vizet, vízhiány, aszály esetére, pl. a hadsereg, a helyőrség részére birodalom szerte. A tározókat szilárd kőzetbe, Itália területén általában tufa rétegbe vájták. Magasságuk, szélességük és hosszuk meghaladta a több tíz métert. Megfigyelhető a boltíves szerkezetük, az oszlopok. Pl. egy Róma közeli tározó, ami i. e.109-ben épült, Rómától 56 kilométerre a Bracciano-tó partján egy középkori templom alatt található. Az Aqua Traiana vízellátását biztosította, összegyűjtve a vulkáni tufán átszűrt vizet. A falakat egyiptomi vízálló kék színező anyag fedi, melyet igen drága festékként tartottak számon. Annak ellenére, hogy az elmúlt közel 1900 évben mindvégig víz alatt állt, a festék nem kopott le, teljesen vízálló, de valamennyi szivárgás történt. Az egyiptomi kék előállítása nátrium-karbonát vagy kalcium-karbonát, kovasav és rézreszelék hevítéséből történt. Nátrium-karbonát esetén a reakció: Cu2CO3 (OH)2 + 8SiO2 + 2Na2CO3 → 2Na2CuSi4O10 + 3CO2 + H2O. A feltételezések szerint a tározót egy kibővített barlangban alakították ki. Már a császárkorban valószínűleg földalatti vízgyűjtőként üzemelt. Egy másik tározó Misenum (Nápolyi-öböl) városa alatt épült. A legnagyobb ismert tározó, a Piscina Mirabilis, amelyet a rómaiak építettek. Eredetileg 15 m mély, 72 m hosszú és 25 m széles volt. Boltozatát 48 oszlop tartotta és 12000 m3 vizet tudott tárolni. Feladata volt a Misenumban állomásozó helyőrség, flotta ellássa ivóvízzel. A tározót a város alatti tufarétegből vájták ki Augusztus császár parancsára, és a falakat illetve az oszlopokat stukkóréteggel vonták be. A tufa könnyen bányászható, nagy terheket elbíró kőzet. A tartószerkezet oszlopos-dongaboltozatos volt.
Az egyiptomi kék festék története
A történelem legelső mesterséges színező anyaga, rézvegyület és pigment. Az egyiptomiak találták fel az Óbirodalom idején, i.e. 2900 körül, később a receptje elveszett, az etruszkok találták fel újra és a freskóikon alkalmazták. A római korban a Birodalom egész területén, pl. Pompejiben is használták (http://www.szintan.hu/lista/e/e09.htm), a rómaiak ezzel színezték-festették belül a ciszternáikat, vízálló festék. Összetétele kalcium-réz-szilikát (CaCuSi4O10 cuprorivaitean, a CaO·CuO·4SiO2vegyület is hasonló).
Az egyiptomi kék festék előállításának receptjei: A kvarchomokot porított mészkővel és nátronnal összekeverték, a keveréket kb. 1000°C -ra hevítették, akkor a szennyezésektől függően valamilyen színű üveget kaptak, ami a légbuborékok miatt nem volt átlátszó (ma mangándioxiddal csökkenthető a zöld szín és a légzárványok mennyisége, az opálosság). Megfelelő színező anyaggal (melynek összetétele kalcium-réz-szilikát, CaCuSi4O10 cuprorivaitean, a CaO·CuO·4SiO2 vegyület is hasonló eredményt ad) az eredmény kék, néha zöldeskék üveg, amelyet egyiptomi fajansznak neveznek, de más színű fajanszok is léteztek az Óbirodalomban. Mázként használva nagy valószínűséggel néha lepattogzott az edényről a különböző hőtágulás miatt. (Ny-Nílus-deltai nátron-szóda nátrium-karbonát, Na2CO3, https://en.wikipedia.org/wiki/Wadi_El_Natrun-, a kvarchomok olvadáspontjának csökkentésére alkalmas. A nátrium karbonátot a Ny-Deltában bányászták: olajjal keverve szappanként viselkedik. Innen származik az a megfigyelés, hogy az ókorban Egyiptomban olajjal tisztálkodtak). Az ősi egyiptomi kék festék receptjét később elfelejtették, igen sok próbálkozás és kísérlet történt a kék pigment előállítására már a római idők előtt és után is, aztán többször újra feltalálták.
Recept: kb. 64% sivatagi őrölt kvarchomok, 15% mészkőpor és 21% fekete réz-oxid por keverékéhez kevés szódát kellett adni, ami a keverék olvadáspontját csökkenti 1000°C alá. A hőfok elérése Egyiptomban probléma volt, sok száraz fa, papiruszszalma és fújtatók kellettek hozzá, faszenet még nem használtak a rómaiak sem általánosan. Első lépésben a pépet agyagformába öntötték és kiszárították. Ekkor kivirágzott, kicsapott rajta a fekete réz oxid. Utána 8-10 órát kb. 900 fokon égették, és szép kék színű tárgyakat kaptak. A kék üveg-fajansz előállítása az alábbi reakcióval történt (Wikipédia):
Vízelosztók
A városokba futó vezetékek elosztóépületekben végződtek, melyek a beérkező vizet elosztották különböző csövekbe. Pompei városában még ma is megtekinthető a Castellum Aquae, egy vízelosztó épület maradványa, amelyet a Serino-vezeték táplált. A vezeték a Vezúv keleti oldalán feltörő egyik forrás vizét vezette a városba. Egy részét a föld alatt, egy másik részét a föld felett vezették. A Castellum Aquae vízelosztó a város legmagasabb pontjára épült víztorony. Benne kőből faragott terelők vezették a megfelelő csőbe a vizet. Nem csak a Castellum Aquae, de a birodalom többi elosztója is magasabb területekre épült. Az innen elvezetett víz még mindig lefelé haladt, a gravitáció mozgatta. A veteránok számára épített új városokat magasvezetékek látták el vízzel, mindenhol építettek fórumokat (piacok is), amfiteátrumokat, színházakat, lóverseny pályákat, fürdőket, ivókutakat, templomokat.
A pompeii elosztó három részre osztotta a befolyó vizet. Az első cső biztosította a közterek, második a termák, harmadik a magánházak ellátását. Vízhiány esetén az utolsó kettőt csappal el lehetett zárni. A városba vivő vezetékek ólomból készültek, legnagyobb átmérőjük 30 centiméter volt. A római városokban nem vezettek be minden házba vizet, a módosabb polgárok igényelhették ezt a luxust, szemben a bérházak népes tömegével, akik ivóvízért az utcákon, tereken eredő kutakra jártak korsókkal, vödrökkel. A magánházak nyitott átriummal épültek, az udvar közepén kék festékkel védett vízgyűjtő medencékkel. A háztetők a medencék felé lejtettek, oroszlános vízköpőket építettek a módosabbak a medencék felé.
A köztereken mindig folyt a víz. A kutakat általában domborművekkel díszítették, pl. a Rómában a ma „Igazság szájaként” nevezett kutat. Ebből ma már nem folyik víz, helyette a turisták dugják bele a kezüket, hátha valamelyikükét leharapja, ha hazudósak. Egykor a száj egy kút részeként szolgált, víz folyt belőle és sokan tartották alá kancsójukat, kezüket, a frissülést jelentő nedűért.
Házalaprajz (https://fr.wikipedia.org/wiki/Fichier:Domus_suomi.png)
A tetőkről az esővizet egyiptomi kékkel festett ciszternákban összegyűjtötték
WC-k története
A késő köztársaságkortól mindenfelé nyilvános latrinák (nem fülkés, úgynevezett foricá-k) álltak a járókelők rendelkezésére, ahol egy sós vizes edény, és több botra erősített szivacs helyettesítette az ekkoriban még föl sem talált papírt. Rómából származnak egyébként az első luxus bilikre vonatkozó adatok is. Martialis egy helyütt aranybilit említ, másutt ezüstből készült serblikről olvashatunk. Az egyszerű nép azonban az agyagbilit használt, és parázs-serpenyővel fűtött. A nagy, öt-hat emeletes római bérházakban sem fürdőszoba, sem vécé nem létezett. Hogy az emberek mégis hol végezték a dolgukat, arról a fennmaradt feliratokból következtethetünk, amelyek a házak tövébe ürítkezőket fenyegetik és átkozzák. A Birodalom összeomlásával a nagy vízvezeték-rendszer és sok minden más is tönkrement, elfelejtődött.
Róma város vízellátása
Aquae Appia meghatározta a városképet (https://engineeringrome.org/the-water-system-of-ancient-rome/)
Hosszú időn keresztül Róma lakosságát a városi és a környékén található források, továbbá kutak látták el vízzel. A lakosság számának növekedésével a források és kutak már nem voltak képesek elegendő vizet adni. A Róma vízellátását biztosító vízvezeték-hálózat összesen 260 mérföld, azaz 416 kilométer hosszú volt. Ebből mindössze 29 mérföldnyi (47 kilométer) épült a föld felett, a többi a földfelszín alatt épült. Naponta több mint egymillió m3 vizet szállított.
A bő vízellátásnak köszönhetően a városban sok szökőkút és még több ivókút díszítette Róma utcáit. A kutakat márványból vagy bronzból készített művészi domborművekkel, alakokkal díszítették, Agrippa egymaga háromszáz bronz- és márványszobrot, valamint négyszáz márványoszlopot használt fel a nyilvános kutak és vízmedencék ékesítésére!
A bő vízellátásnak köszönhetően a városban sok szökőkút és még több ivókút díszítette Róma utcáit. A kutakat márványból vagy bronzból készített művészi domborművekkel, alakokkal díszítették, Agrippa egymaga háromszáz bronz- és márványszobrot, valamint négyszáz márványoszlopot használt fel a nyilvános kutak és vízmedencék ékesítésére!
Római vízvezetékek listája:(BC: időszámítás előtt, ld. még https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_aqueducts):
312 BC Aqua Appia
272 BC Aqua Anio Vetus
144–140 BC Aqua Marcia
127–126 BC Aqua Tepula
33 BC Aqua Julia
19 BC Aqua Virgo
2 BC Aqua Alsietina
38–52 AD Aqua Claudia
38–52 AD Aqua Anio Novus
109 AD Aqua Traiana
226 AD Aqua Alexandrina.
127–126 BC Aqua Tepula
33 BC Aqua Julia
19 BC Aqua Virgo
2 BC Aqua Alsietina
38–52 AD Aqua Claudia
38–52 AD Aqua Anio Novus
109 AD Aqua Traiana
226 AD Aqua Alexandrina.
Az Aqua Iuliát M. Agrippa építtette i. e. 33-ban. Agrippa i. e. 19-ben újonnan épített közfürdője ellátására létesítette az Aqua Virgót, sőt a többi magasvezetéket is rendbehozatta, megjavíttatta. Annyira javult Róma vízellátása, hogy a bor hiánya és drágasága miatt zúgolódó nép kérését Augustus elutasította, (https://romaikor.hu/romai_epiteszet/infrastruktura/vizvezetekek_es_kozmuvek/roma_vizellatasa/cikk/roma_varos_vizellatasa_i_), mondván, hogy Agrippa a vízvezeték létesítésével gondoskodott arról, hogy Rómában senki ne szomjazzék. Augustus maga is építtetett vízvezetéket, hogy a Tiberis jobb partján a vízi ütközetek bemutatására ásatott mesterséges tavat vízzel ellássa.
Fantáziakép az i. e. 2-ben tartott Augustus féle naumachia-ról
Az Etruriában fekvő Alseatinus-tó vizét 33 kilométer távolságból, sziklába vésett, fektetett vízvezeték szállította Rómába. Később Claudius császár két hatalmas aquaeductust építtetett, az egyik az Aqua Claudia 69 kilométer távolságból (ebből 13 kilométert hatalmas íveken át) hozta a vizet, a másik, az Anio Novus majdnem 87 km-es utat (ebből 14 km-t 31 méter magas íveken) tett meg. Továbbá Traianus, majd Septimius Severus újabb vízvezetékeket ajándékoztak Rómának, úgyhogy Constantinus császár korában már tizenkilenc aquaeductus vize látta el a Várost. A víz égetett agyag vagy ólomcsövekben folyt, noha az ólmot nem mindenki tartotta egészséges megoldásnak, az ólomvezeték mégis mindenütt elterjedt. Róma vízellátása bőséges volt a több mint 400 km hosszúságot kitevő magas vízvezetékeken 1.080.000 köbméter víz érkezett naponta a Városba, maga az Augustus bővítette Aqua Marcia napi 290 000 m3 vizet szállított.
A vizet a lakosság többnyire díszes, márvány közkutakból vagy közvetlenül a lakóházakba bevezetve kapta. A városi igazgatás ez utóbbi eljárás módozatait pontosan szabályozta: a vizet csak a gyűjtő, elosztó medencékből, meghatározott nyílásból, hivatalos bélyegzővel ellátott, legalább 30 centiméter hosszú és 15 centiméter átmérőjű illesztődarab közbeiktatásával lehetett a házba bevezetni, a magánház vízvezeték csövének mintegy 15 méter hosszúságban szabvány átmérőjűnek kellett lennie. Így megállapíthatták egy-egy ház átlagos víz fogyasztását. A szabvány méretű vezetéken kapott vízmennyiség napi 420 liternek felelt meg.
Bronz elzáró szelep, római kori ritka lelet
Agrippának nagy érdemei voltak Róma vízellátásának megjavítása tekintetében. Nemcsak két vízvezetékkel, az első közfürdővel, kutakkal, medencék, templomok díszítésével szolgálta a Várost és a római népet, hanem a vízvezetékek és kutak, elosztó-medencék állandó javításával, karbantartásával, tisztíttatásával is. A feladatra 240 főből álló rabszolga-csapatot szervezett, saját költségén szakmunkássá képeztette ki őket, így állandó, kellően felkészült mesteremberekből összeállított brigád szünet nélkül tevékenykedett, hogy a bárhol fellépő hibát kijavítsa. Agrippa a brigádot végrendeletében Augustusra hagyta, aki viszont az államnak ajándékozta őket. Ez időtől kezdve a vízvezetékek karbantartásával megbízott tisztviselő, a curator aquarum rendelkezett felettük, évszázadokig működtek. Augustus a római lakások vízellátását ingyenessé tette, a juttatást később megszüntették, ami érthető is, mert a vízellátás karbantartása sokba került a kincstárnak. A terhen úgy könnyítettek, hogy azokat a földbirtokosokat, akiknek a földjén a Városon kívül a vezeték keresztülhaladt, kötelezték, hogy a vízvezetéket tisztítsák és karbantartsák, és a tevékenységükért a vizet közvetlenül a területükre vezethették. A vízvezeték beszennyezését már a köztársaság szigorúan büntette, óriási összegű pénzbüntetéssel sújtották a szennyezőket.
Útcai vízvezeték (https://www.dailymail.co.uk/sciencetech/article-4800450/People-Pompeii-POISONED-drinking-water.html)
Ólom vízvezeték (https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Lingotes_ARQUA.jpg)
Pompejii víztorony, elvi rajz, mai fénykép.
Az ólomtartályos víztorony építése kivételesnek mondható a Birodalomban
(https://blog.msc-sahc.org/seismic-assessment-of-ancient-water-towers-in-roman-pompeii/
A császári adminisztráció elburjánzásával engedélyhez kötötték, egyre nehézkesebbé vált a víz bevezetése a magánházakba. Ha a ház vagy lakás tulajdonosa meghalt, a vízvezeték használatának joga még aznap megszűnt, mivel az engedély a személyt és nem az ingatlant illette. Az örökösnek vagy az új háztulajdonosnak ismét kérelmeznie kellett a vízhasználat engedélyezését. A városi lakosság számának emelkedésével, az igények növekedésévei fokozódott a vízfogyasztás is, ezért a kormányzat erős kézzel, szigorú jogszabályok alkalmazásával próbált rendet tartani, de a magánfogyasztás korlátozása összefüggött a fürdők, kutak óriási vízhasználatával is.
Római fürdő keresztmetszeti képe, a mozaikszerű oszlopsorok a kőpadozatokat tartották, és a padozat alá a melegített levegős fűtést építettek
(http://archiv.magyarmuzeumok.hu/latogato/2857_igy_wellnesseztek_az_okorban)