A TIBERIS FOLYÓ RÓMAI KORI TÖRTÉNETE
(2024 május)
ABSTRACT
Róma alapításakor a terület mocsaras volt, lecsapolták. A Tiberis a Róma és a tenger közötti területet feltöltötte, deltát épített a tenger felé. Kotorták a Tiberist, de végül eliszaposodott a Tiberis-delta, homokszigetek képződtek. A kikötők feltöltődtek homokkal, a szárazföldre kerültek, hasonlóan sok más ókori kikötőhöz a Földközi-tengeren, pl. a pun Uticahoz, amely idősebb mint közelében Karthagó. Róma területén a Tiberisnek sok és nagy árvizei voltak a történelem folyamán, csak nagyon későn -az 1800-as években- épültek meg a valódi védelmet jelentő magas partfalak. / THE ROMAN HISTORY OF THE RIVER TIBERIS: When Rome was founded, the area was marshy and drained. The Tiber filled the area between Rome and the sea, building a delta towards the sea. They dredged the Tiber, but eventually the Tiber delta silted up, forming sand islands. The ports were filled with sand and moved inland, similar to many other ancient ports in the Mediterranean, such as Punic Utica, which is older than nearby Carthage. The Tiber in the Roman area has had many and large floods throughout history, and it was only very late - in the 1800s - that the high embankments were built to provide real protection.
BEVEZETÉS
A Tiberis eredete két, egymástól 10 m-re lévő forrás, a toszkán-emiliai Appenninekben, a tengerszint felett 1268 m magasságban találhatóak. Déli irányban kanyarogva, festői szurdokok és széles völgyeken Rómán keresztül Ostia Antica közelében ömlik a Földközi-tengerbe. A Tiber név eredete valószínűleg még a latin nyelv előtti. A folyó 406 kilométeren keresztül kanyarog Toszkánán, Umbrián és Lazión át, és Ostiánál, Róma után nagy folyódeltát alakított ki (https://en.wikipedia.org/wiki/Tiber).
A legenda szerint Róma városát i. e. 753-ban alapították a Tiberis partján, a tengertől mintegy 25 km-re lápos, mocsaras helyen. A Trastevere és az ókori városközpont között fekvő Tiberis sziget fontos ókori gázlóhely volt, később a sziget mindkét oldalára hidat építettek. Néhány ókori híd (ma már csak gyalogosok számára nyitottak) fennmaradt: a Ponte Milvio és a Ponte Sant'Angelo és a Pons Fabricius (https://en.wikipedia.org/wiki/Ponte_Milvio, https://en.wikipedia.org/wiki/Ponte_Sant%27Angelo, https://en.wikipedia.org/wiki/Pons_Fabricius).
(T. Horváth Ágnes: Az antik Róma hídjai, https://sites.google.com/site/thorvathagnes/)
A Ponte Sant'Angelo (https://en.wikipedia.org/wiki/Ponte_Sant%27Angelo)
A legenda szerint Róma alapítóit, az ikertestvéreket, Romulust és Remust a Tiberisen egy csónakban magukra hagyták, és egy nőstényfarkas mentette meg őket. A folyó jelölte a határt nyugaton az etruszkok, keleten a szabinok, délen pedig a latinok földje között. A rómaiak tengeri és folyami kereskedelem útvonala volt, a hajók 100 km-t is megtettek (vontatással) a folyón felfelé; egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy már az i. e. ötödik században gabonát szállítottak a folyón É-ról.
A Tiberis folyó mocsarai Ostia környékén (Wikipedia)
Az i. e. harmadik században lezajlott pun háborúk idején az ostiai kikötő a római flotta egyik bázisa volt. Később Róma legfontosabb kereskedelmi kikötőjévé vált Ostia, ahová búzát, olívaolajat és bort importáltak Földközi-tengeri gyarmatokról. Rakpartokat építettek a Mars-mező (Campus Martius) környéki folyóparton. A rómaiak csatornarendszerrel (Cloaca Maxima), valamint alagutakkal és földalatti csatornákkal kötötték össze a folyót, hogy vizét a városba szétvezessék. A gazdag rómaiak az i. e. első században a folyóparton kerteket alakítottak ki, zöldségeket termeltek. Az ókori Rómában a kivégzett bűnözőket a Tiberisbe dobták Tiberius császár uralkodásának idején, és a gyakorlat az évszázadokon át folytatódott.
Anyagok szállítása: a rómaiak számos műemlékük, palotájuk és templomuk építése, valamint népességük fenntartása érdekében a Tiberist szállítási útvonalként használták. Márvány, a travertin és más építőanyagok Tivoliból és valamint a tengerjáró hajókkal szállított termékek Rómába szállítása Ostiából könnyebb volt a Tiberisen, mint az anyagok szárazföldön történő szállítása. A téglagyárak és kőbányák telepítése a Tiberis közelében csökkentette a szállítási költségeket.
A folyó erős üledékképződése megnehezítette Ostia kikötő működését, ami arra késztette Claudius és Traianus császárokat, hogy az első században új kikötőt létesítsenek a Fiumicinónál. Utat is építettek a kikötőhöz, összekapcsolták Rómát Fiumicinóval, a várost a Porta Portese-n (a kikötői kapun) keresztül lehetett elhagyni. Végül mindkét kikötő eliszaposodott. A 17. és 18. században több pápa is megpróbálta helyre állítani a hajózást a Tiberisen, és még a 19. században is folytak a kiterjedt kotrások. A kereskedelem egy ideig fellendült, de a 20. századra az iszaposodás miatt a folyó már csak Rómáig volt hajózható, a Tiberis deltája a római idők óta mintegy két mérföldet haladt előre a tenger felé. A Tiberis régen az áradásairól volt nevezetes, a Campus Martius árterületen fekszik, és rendszeresen 2 méter magas víz öntötte el. Számos nagy árvizet jegyeztek fel, 1557. szeptemberben több mint 1000 ember halt meg. Ma már magas kőgátak közé van zárva, amelyeket 1876-ban kezdtek el építeni.
ÁRVÍZEK
Eredetileg a rómaiak öntöző- és ivóvízforrásként és természetes védelemként (https://engineeringrome.org/engineering-the-tiber-a-history-of-symbolism-degradation-and-resurrection/) használták a folyót, de a történelem folyamán a rómaiaknak meg kellett küzdeniük a jelentős áradásaival. A Tiberis volt Róma egyik első mérnöki teljesítménye volt az i. e. 6. században elkészült Cloaca Maxima, a világ első jelentős csapadékvíz elvezető rendszere. Eredetileg a „legnagyobb csatornának” fordították, és a csapadékvíz elszállítására és a város fórumának területén lévő mocsarak lecsapolására használták. A nyitott csatornát lefedték és csatornarendszerré alakították át az i. e. 3. században. A folyóba kerülő szennyvíz miatt ezután vízvezetékeket építettek, hogy friss vizet juttassanak Rómába, először az Aqua Appiát i. e. 312-ben.
Róma hét dombja nem az egyetlen előnye a város helyének: Cicero a Köztársaságban című művében megjegyzi, hogy egy város „a tengerparti fekvésének legfőbb hátránya, hogy a város sebezhető a meglepetésszerű támadásokkal szemben”, és ezzel Róma eredeti alapítójának, Romulusnak ad hitelt. Azzal, hogy a rómaiak a Tiberis melletti Palatinus dombra építettek, biztosították maguknak a tengerparthoz való hozzáférés előnyeit anélkül, hogy a tengeri invázió veszélyének tették volna ki magukat. Az ókori történetíró Livius egy másik tényezőről is ír: "Róma elhelyezkedésének kedvezőségéről a történelemben mondván, hogy a város „a természet által egyedülállóan alkalmas a terjeszkedésre”, katonai és kulturális értelemben is. Azt állítja, hogy a kényelmes hajózási lehetőség a folyón felfelé a szárazföldi növényeknek „egészséges környezetet” biztosít, miközben a város Itália közepén helyezkedik el. Ciceronak és Liviusnak talán igaza volt, mert nem találtak jobb helyet. (A Duna-delta nem lakott, míg a Nílus-delta lakott, mert elég magasan feltöltődött. Rómától délre fekszik a Tiberis-delta.)
VII. Kelemen pápa uralkodása alatt 1530-ban bekövetkezett árvíz vízszintjét mutatja (https://engineeringrome.org/engineering-the-tiber-a-history-of-symbolism-degradation-and-resurrection/)
Pusztító árvízek: Róma megalapítása óta küzdött a Tiberis nagy áradásaival, amelyek kellemetlen hatással voltak a Róma környéki alacsonyan fekvő területekre, amire a Forum a legjobb példa. Bár a történészek a várost jó stratégiai helyen fekvőnek írják le, a város mégis a Tiberis legárvízveszélyesebb területén, egy mocsaras terület tetején épült. A római kori árvízi feljegyzések a Tiberisen az i. e. 414-ben történt első árvíztől i. u. 398-ig terjednek, de az is bizonyított, hogy a folyó az idők folyamán sokszor elöntötte a várost. Beszámolnak egy i. u. 15-ben bekövetkezett nagy árvízről, amely a város nagy részét érintette, és az embereknek „csónakokban kellett közlekedniük”. Természetesen egy nagy árvíz megállította hajózást, a halászatot, az anyagszállítást, és elpusztította a földfelszínen található épületeket. A Tiberis szabályozására tett egyik korai kísérlet Tiberius császár idején történt, aki öt szenátort nevezett ki, hogy a Tiberist szabályozzák ahelyett, hogy „télen áradjon, nyáron pedig kiszáradjon”. Terveik végül kevés felmutatható eredménnyel végződtek, azonban a Tiberis szabályozásának gondolata évezredeken át téma volt. Az első ismert javaslat a Tiberis elterelésére Julius Caesartól származott. Azt tervezte, hogy a folyót egy Rómától északra fekvő ponton eltereli, és az Ostia Antica kikötőjébe vezeti. Az ókori rómaiak korábbi kísérletei „jobb vízelvezetést, a folyópartok mentén gátakat és a folyó tényleges elterelését” javasolták. Caesarhoz és terveihez hasonlóan a legtöbb javaslat nem vezetett eredményre, és a probléma megmaradt.
Közel 1600 év telt el, mire valaki azt javasolta, hogy az árvizeket Rómától keletre, az Aneine folyó völgye mentén vezessék el. Az ehhez hasonló tervek azonban csak érdekességek és álmok voltak a rómaiak számára, mivel a hivatalok az idők során nem hoztak létre semmilyen jelentős intézkedést a Tiberis szabályozására. Ezt onnan tudjuk, hogy a 12. századtól kezdve a városban táblákat helyeztek el, amelyek a Tiberis vízszintjét jelezték árvíz idején, és amelyek ma is láthatóak elszórtan az utcákon.
A Tiberis gátfala a Vatikánnál (https://hu.wikipedia.org/wiki/Vatik%C3%A1n)
A Tiberis mérnöki munkája és ellenőrzése: évszázadokon át nem sikerült megoldást találni a Tiberis áradásának megfékezésére. A város 1870-ben élte át a legutóbbi nagy áradást, amely katasztrofális károkat okozott az alacsonyan fekvő városrészek számos részén, és több tucat ember halálát okozta. Ez nagyjából akkor történt, amikor az olasz csapatok felszabadították Rómát a Napóleonnal szövetséges pápai uralom alól. Az árvizet arra használva, hogy az új kormány egyesítse a népet, a Közmunkaügyi Minisztérium létrehozott egy bizottságot, hogy végre „megoldja” a Tiberis árvízproblémáját. Az első lépés a város felmérése volt, hogy megmérjék a maximális árvízszinteket a folyón és az érintett elöntött területen. Hat évig folytak a viták arról, hogy milyen tartós megoldást lehetne találni a Tiberis szabályozására, mígnem Raffaele Canevari római vízépítő mérnök azt javasolta, hogy a partok két oldalán magasodó gátfal nemcsak hogy olcsó lenne a folyó betonozásához és kotrásához képest, de a leghatékonyabb módszer is (Rankin, 2015). Tervét a Közmunkaügyi Minisztérium elfogadta, és a több ezer éve készülő szabályozási terv végre megvalósult.
A Tiberis gátfalai (https://commons.wikimedia.org/wiki/File:View_of_Tiber_River_from_Castel_Sant'Angelo_(48495341876).jpg)
.jpg)){kind=link}
A gátfal építése 1876-ban kezdődött, és 1900-ban már majdnem befejeződött, amikor december 2-án újabb katasztrofális árvíz sújtotta a várost. Annak ellenére, hogy a falak mérete elképesztő 16,17 méter volt, a falak többnyire kitartottak, és megakadályozták a kiterjedt károkat. Az építkezés átalakította a vízparti ingatlanokat, a csatornákat a város alsó részein, valamint a folyóval párhuzamos szomszédos utcákat mindkét oldalon. A város egyes alacsonyan fekvő területein a csatornatúlfolyás miatt két gyűjtőt valósított meg, ezek lefelé irányítják az áramlást, ahol a folyó szintje jelentősen alacsonyabb. Canevari terve figyelembe vette a falaival felmerülő új problémákat, elválasztotta „a várost a folyójától”.
Szennyezésről: a Tiberis vize folyamatosan szennyezett volt, mióta a Cloaca Maxima-t a város fő csatornavezetékévé alakították át a közfürdők és latrinák hulladékának elvezetésére. Ma a várost összekötő hidak alatt, a várost összekötő sétányok törött palackokkal, biológiailag nem lebomló szemétkupacokkal és alkalmanként hajléktalanok táborával vannak tele. A Tiberispart nagy részeit gyomokkal benőtt és a falakból kinövő növényzet fedi, amelyet a graffiti és a rendszeres áradások okozta foltok uraltak.
RÓMA KIKÖTŐI
Róma város ókori kikötői: Ostia és Portus egyben hadikikötők is voltak. Ostia a köztársaság korában Róma legfontosabb tengeri kereskedelmi kikötője és haditengerészeti támaszpontja volt a Tiberis torkolatában. Claudius, majd Traianus újabb kikötőket építtettek, mivel a régit az elhomokosodás, az iszaposodás használhatatlanná tette, világítótornyot is emeltek.
Navalia az ókori Róma egyik katonai kikötője volt Róma közelében, amelyhez haditengerészeti hajóépítő sólyák is tartozhattak. Úgy gondolják, hogy a Campus Martiustól délre, a Tiberis bal partján helyezkedett el, néha "Navalia superiora"-nak nevezik, hogy megkülönböztessék egy másik katonai kikötőtől, amely a Tiberis partján lejjebb, a Forum Boarium közelében volt (a "Navalia inferiora"). Az építmények, melyek valószínűleg korabeli nyeregtetős hajópajták voltak, túszok és cirkuszi állatok kapcsolatban is szerepelnek, talán a későbbi időszakban voltak fontosak, amikor az iszaposodás miatt a hajózás a Tiberisen nehézkessé vált. (https://en.wikipedia.org/wiki/Navalia_(Rome)) Livius az Ab urbe condita című könyvében említi "a római dokkok"-kat az i. e. IV. század közepén. A sólyákat a köztársasági korszakban végig használták hajók építésére, leginkább i. e. 146-135 között. Fontosak lehettek, amit egy, az i. e. második században végrehajtott bővítési projekt is jelez, amelyet a szalamiszi görög építész, Hermodorosz irányított, aki akkoriban több nagyszabású épület bővítésében, építésében is részt vett. A Navalia i. e. 44-ben elpusztult, és később nem építették újjá. A pontos helye ismeretlen, de a Campus Martiustól délre lehetett. Egy leírás szerint Cató a Tiberiszen hajózott át Rómán, figyelmen kívül hagyva a folyót szegélyező, éljenző tömegeket, és meg sem állt, amíg el nem érte "a kikötőhelyet". Onnan a zsákmányát a Forumon keresztül vonultatta fel. Ez azt jelenti, hogy a folyón lejjebb lévő helyen szállhatott partra.
Róma város másik két ókori nagy kikötői Ostia és Portus, melyek a hadikikötők is voltak, a Nápolyi öbölben építették a császárkori Róma új hadikikötőit. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés. A Köztársaság idején még a parton, partra futtatva tárolták a hajókat, a kikötőkben pedig csak építették a hajókat, sólyákon, rámpákon. A császárok idején, nem tudjuk mikortól, már tudtak olyan hajókat építeni, amelyek alig szivárogtak, ezek valószínűleg a nagy gabonaszállító corbita-k voltak, és amelyeket már az épített rakpart mellett kikötöttek Ostiában is, és nem a tengeren rakodták be és ki, kis hajókkal.
Gabonaszállító corbita (4)
OSTIA
Ostia (https://www.britannica.com/place/Ostia) a Tiberis torkolatánál feküdt, de ma a folyó deltájának természetes növekedése miatt a folyón felfelé mintegy 6 km-re (4 mérföld), a mai Róma városától délnyugatra. Az ókori Róma kikötői (https://en.wikipedia.org/wiki/Category:Roman_harbors) között a legfontosabb kikötő Róma saját kikötője, Ostia volt. Az ásatások alapján Ostia ma Olaszország egyik legnagyobb és legérdekesebb régészeti lelőhelye. Tudjuk, hogy Claudius császár I. u. 42 és 54 között új kikötőt épített Portusnál, és Ostiát az új kikötő kereskedelmi központjaként működtették. Ostiában mindenhol Portusra vonatkozó utalásokat és feliratokat találunk, de a saját kikötőjére semmilyen utalást.
Ostia kikötő világítótoronnyal, modell (Vatikáni Múzeum)
Ostia sólepárló hely volt legrégebben, húsok, halak tárolásához nélkülözhetetlen volt az i.e 6-8. századokban a só. A rómaiak Ostiát tekintették első gyarmatuknak, és negyedik királyuknak, Ancus Marciusnak (i.e. 620, Livius szerint, Livius az ötödik századról szóló beszámolóiban kétszer említi Ostiát, és a Tiberis rendkívüli áradásait i. e. 414-ben és 363-ban) tulajdonították a város alapítását. A város magja csak az i. e. 4. században jelent meg, a 3. században épült ki, a központi rész egy nagy tufatömbökből épült erődítmény, a Castrum. A szövegekből kiderül, hogy a pun háborúk idején vált a kikötő kereskedelmi és katonai kikötővé. Ostia stratégiai jelentősége a Tiberis torkolatának védelme szempontjából már korán nyilvánvalóvá vált, és a várost megerősítették (a dátum vitatott, valószínűleg az i. e. 4. század közepén) a katonai táborral vagy castrummal. Ez megerősítette Róma előnyös helyzetét a kalózokkal és a szomszédokkal folytatott folyamatos konfliktusaiban, és fontos utánpótlási szerepet játszott a Karthágó elleni háborúkban. A castrum nagy hatással volt a város későbbi négyszögletes elrendezésére. Amikor Róma haditengerészetet fejlesztett ki, Ostia haditengerészeti állomáshely lett, és a pun kori Ostia városának a köztársasági korszakra vonatkozó bizonyítékai elszórt irodalmi töredékekből állnak. A castrum létrehozását követően az i. e. 3. századra Ostia elsősorban tengeri támaszpont volt; i. e. 278-ban Karthágóból küldött flottát fogadott, hogy segítsen a rómaiaknak Pyrrhus ellen, (i. e. 278-ban állítólag egy karthágói flotta elérte Ostiát) és i. e. 217-ben innen indult a Hannibál ellen Spanyolországban harcoló hadsereg ellátmánya. A pun háborúk idején (i. e. 264 - i.e. 146) Itália nyugati partvidékének fő flottabázisa volt. https://hu.wikipedia.org/wiki/Pun_h%C3%A1bor%C3%BAk). Az i. e. harmadik századtól Ostia elsősorban haditengerészeti támaszpont volt. I. e. 267-ben a quaestores classici (a flottát felügyelő tisztviselők) egyikének, a quaestor Ostiensisnek a székhelye lett. A hivatal a pun Karthágóval vívott háborúkhoz kapcsolódott. Ostia már katonai kikötő volt, és ezért a lakosokat felmentették a katonai feladatok alól, hogy a kikötőben dolgozhassanak.
A pun háborúk után, az i. e. II. században Ostia fokozatosan kereskedelmi kikötővé változott. Róma városának lakossága a katonai sikerek után egyre nőtt. Szicíliából és Szardíniából, később Africa Proconsularisból, a mai Tunéziából is hoztak gabonát, amely i. e. 146-ban provinciává vált. A quaestor fő feladata mostantól a gabonaimport felügyelete volt. Az i.e. 1. században Ostia már létfontosságú szerepet játszott Róma élelmiszer-ellátásában. I. e. 87. -ben Marius elfoglalta Ostiát, hogy megfossza Rómát az áruellátásától a tengerekről. A kikötői infrastruktúra (azaz az áruk be- és kirakodására szolgáló dokkok) a folyóparton helyezkedtek el, a várossal és a raktározási létesítményekkel (raktárakkal) közvetlen kapcsolatban voltak. I.e. 67-ben Ostia fontos szerepet játszott a ciliciai kalózok megfékezésére tett erőfeszítésekben, akik valóban megtámadták a kikötőt. I. e. 69/8-ban a várost ismét kifosztották a kalózok, akik egy flottát is elpusztítottak a folyami kikötőben. Nem sokkal később Pompeius elbánt ezekkel a kalózokkal. Valószínűleg ez utóbbi invázió vezetett ahhoz, hogy Marcus Tullius Cicero i. e. 63-ban új városfalakat építtetett.
Ostia város (fantáziarajz, Vatikáni Múzeum)
Ostia a köztársaság korában Róma legfontosabb tengeri kereskedelmi kikötője és haditengerészeti támaszpontja volt a Tiberis torkolatában. A város fontos szerepet kapott a római polgárháborúban is, amikor Caius Marius i. e. 87-ben elfoglalta és felégette, hogy Rómát kiéheztesse. A polgárháború győztese, Lucius Cornelius Sulla a várost erődítményszerű tervek alapján építtette újjá, mintegy 68 hektár területen. A 2,8 kilométeres fal két végpontján a folyóra támaszkodott, rajta három kapu nyílt.
I. sz. 68-ban azonban kalózok rabolták ki és gyújtották fel. A támadók elpusztították a római hadiflottát és két neves szenátort is elraboltak. A kalóztámadás Rómában is pánikot váltott ki, és ennek nyomán a szenátus elfogadta a fiatal Aulus Gabinius törvényjavaslatát, a lex Gabiniát, ami lehetővé tette Cnaeus Pompeius Magnus számára, hogy hadat gyűjtsön és leverje a kalózokat. A várost újjáépítették és védőfalakkal látták el Marcus Tullius Cicero kezdeményezésére. A kikötő a császárság idején is nagy kereskedelmi forgalmat bonyolított. Augustus uralkodásától kezdve a császárok középületekkel, szobrokkal gazdagították a várost. Az 1. században Tiberius római császár felépíttetett egy fórumot. Claudius, majd Traianus pedig újabb kikötőket, mivel a régit az elhomokosodás használhatatlanná tette. Ugyanakkor világítótornyot is emeltek. A 2. századra azonban a várostól északnyugatra felfejlődött Portus kikötője hosszabb távon megindította Ostia gazdasági hanyatlását.
Portus kikötője Claudius és Traianus idején (https://en.wikipedia.org/wiki/Portus)
Ostiát a i. u. II. században szinte teljesen újjáépítették. Az alsóbb szinteken domus, gazdag házak maradványait találták meg, hasonlóan a pompeji és herculaneumi házakhoz. A köztársasági Róma fő kikötője volt - különösen a gabonakereskedelemben -, amíg kikötője, amelyet részben egy homokpad akadályozott, alkalmatlanná vált a nagy hajók fogadására. A birodalom idején Ostia Róma gabonakészleteinek kereskedelmi és raktározási központja volt, valamint a Claudius által épített nagy mesterséges kikötőbe, Portusba tartó hajók kiszolgálóállomása. I. u. 62-ben egy heves vihar elárasztott és elsüllyesztett mintegy 200 hajót a kikötőben. Róma tengeri kereskedelmi problémáját végül az oldotta meg, hogy Traianus egy nagy, hatszögletű medencével bővítette a kikötőt.
Ostia város romjai ma (Wikipedia)
Portus az ókori Róma nagy mesterséges kikötője volt. A Tiberis északi torkolatának északi partján, a Tirrén-tenger partján található, Claudius hozta létre, és Traianus bővítette ki, hogy kiegészítse a közeli Ostia kikötőjét [https://en.wikipedia.org/wiki/Portus]. A kikötő régészeti maradványai a mai Porto olasz falu közelében találhatók, Fiumicino város (repülőtér) területén, Rómától délre, Lazio (az ókori Latium) tartományban.
Claudius korában: Claudius az első kikötőt az Ostiától 4 km-re (2+1⁄2 mi) északra fekvő Portus helyén építette, 250 hektáros (617 hold) területet körülzárva, két hosszú, a tengerbe nyúló, ívelt mólóval, és a kettő közötti tér közepén egy mesterséges szigettel, amelyen világítótorony állt. E világítótorony alapját az egyik hatalmas obeliszkhajó feltöltésével biztosították, amelyet arra használtak, hogy Egyiptomból egy obeliszket szállítsanak, amely a Caligula uralkodása alatt épült vatikáni Circus gerincét díszítette. A kikötő így északnyugaton közvetlenül a tengerre nyílt, délkeleten pedig egy csatornán keresztül összeköttetésben állt a Tiberisszel. Célja az volt, hogy védelmet biztosítsanak a délnyugati széllel szemben, amelynek a folyótorkolat ki volt téve. Bár Claudius az általa i u. 46-ban felállíttatott feliratban azzal dicsekedett, hogy megszabadította Róma városát az elárasztás veszélyétől, munkája csak részben volt sikeres: i. u. 62-ben Tacitus arról beszél, hogy egy heves viharban több gabonahajó elsüllyedt a kikötőben. Nero a kikötőnek a "Portus Augusti" nevet adta. Valószínűleg Claudius volt az, aki megépítette a Rómából Portusba vezető új közvetlen utat, a Via Portuensis-t, amely 24 km hosszú volt. A Via Portuensis a mai Ponte Galeriáig a dombokon át vezetett, majd egyenesen át a síkságon. Egy régebbi út, a Via Campana a dombok lábánál, a Tiberis jobb partját követve, a parton lévő sós mocsárig vezetett, ahonnan a nevét is kapta .
Ostia ma a NASA légifelvételén, látható a homokpad, ami elzárta a Tirrén-tengertől Ostiát (Wikipedia)
Traianus korában: i.u. 103-ban Traianus egy másik kikötőt épített a szárazföld belsejében - egy hatszögletű medencét, amely 39 hektárnyi területet foglalt magába, és csatornákon keresztül összeköttetésben állt Claudius kikötőjével, közvetlenül a Tiberisszel és a tengerrel, ez utóbbi már a Tiberis hajózható ágát képezte. Az új csatorna a Fossa Trajana nevet viselte, bár eredete kétségtelenül Claudiusnak köszönhető. Maga a medence máig fennmaradt, és ma már egy nádas lagúna. Kiterjedt raktárak vették körül, amelyek maradványai még ma is láthatóak: figyelemre méltó a téglafalazat finomsága, amelyből épültek. "Portus több mint 500 éven át az ókori Róma fő kikötője volt, és az üvegtől, kerámiától, márványtól és rabszolgáktól kezdve az Afrikában befogott vadállatokig mindenfélét szállított Rómába a Colosseumban rendezett látványosságokra.".
2010-ben felfedezték, hogy "a rómaiak által valaha épített egyik legnagyobb csatorna" Portusban épült, egy olyan ókori kikötőben, amelyet egyre inkább olyan fontosnak tartanak, mint Karthágót vagy Alexandriát. Portust összekötötte Ostiával, és a térképen látható, hogy a Fosse Traianához csatlakozik, és dél felé mutat. Mintegy 400 éven át, a i.u. II. század végétől az V. és VI. századig ezen a 100 yard (90 méter) széles csatornán keresztül szállították az árukat a birodalom minden részéből Rómába.
Hatása Ostiára: Portus fogadta Róma kikötői forgalmának fő részét, és bár Ostiának nem csökkent azonnal a jelentősége, Portus már Konstantinus idejében is püspöki székhely volt, nem sokkal Ostiát követően, ha egyáltalán, és a gótikus háborúk idején egyetlen kikötőként.
A Traianus által kibővített kikötő, hatszögletű medencét csak némi keresés után találták meg és ásták ki ismét (Wikipedia)
Traianus kikötője (Wikipedia)
Traianus hatszögletű kikötője
Centum Celae: Traianus császár építtetett egy másik kikötőt is a mai Civitavecchia helyén (https://hu.wikipedia.org/wiki/Civitavecchia). Etruszk települések romjaira épült Centum Celae néven a 2. század elején. A Centum Cellae név első előfordulása az ifjabb Plinius egyik leveléből származik (i. u. 107). A név eredete vitatott: felvetették, hogy a császár villájának centum ("száz") csarnokaira utalhat. A középkorban Centumcellae bizánci erődítmény volt, az újkorra Róma fő kikötője lett.
Civita Vecchia kikötője, Traianus császár építette, rá épült Róma újkori kikötője
Civita Vecchia kikötője, Traianus császár építette (https://civitavecchia.portmobility.it/en/visiting-harbour-trajan-fiumicino)
A római Centumcellae kikötője, a mai Civitavecchia kikötője alatt volt. 1: Külső medence; 2: Belső medence; 3: Torre del Lazzaretto, 4: A Torre del Bicchiere helye, amely ma már elpusztult; 5: A világítótorony helye; 6: A korábbi világítótorony helye; 7: A kikötő közelében futó Via Aurelia, amelyen az árukat Rómába szállították. Kép: Google Earth, kiegészítésekkel (Keay et al. nyomán)
A római Centumcellae kikötő maketje
Civitavecchia kikötője (https://www.romanports.org/en/articles/human-interest/137-centumcellae-the-port-of-trajan.html), a régi római Centumcellae kikötő maradványain fekszik. Az i. u. II. század elején épült Traianus császár által a villája közelében. Az építkezést valószínűleg a császár kedvenc építésze, a damaszkuszi Apollodoro végezte, aki az anconai kikötőnek és sok más korabeli építménynek is az építésze volt. A fiatalabb Plinius (Epist. 6.31) az első szerző, aki említést tesz Centumcellae-ről. Eygik levelében ezt írta: "A kikötő amfiteátrum alakban épült, a déli oldalon íves hullámtörővel, az északi oldalon pedig egyenes hullámtörővel. Az egyenes hullámtörőt alagutakkal látták el a hullámok megszüntetésére." A kikötőt egy úgynevezett "antemurale" (partfal) is védte, ez esetben egy mesterséges sziget, amelyet a darsena (belső kikötő) feltárásából nyert kövekből építettek. A darsena a kikötőmedence északi oldalán helyezkedett el (és még ma is ott van). A sziget a parttól mintegy 500 méterre feküdt, a két hullámtörő pedig egymástól 400 méter távolságra. Így a medence teljes területe 200.000 négyzetméter volt. A kikötő átlagos mélysége körülbelül 6 méter volt. Mindkét hullámtörő végén egy-egy erődítményt építettek. A déli oldalon lévőt a lakosok "il Bichiere" (az üveg) névvel illették alakja után. A másik, az északi oldalon lévő erődöt "il Lazzaretto" (a Lazaret). A mesterséges sziget két végén is két kis erődítmény is állt, amelyek között a sziget közepén egy nagy világítótorony állt. Az ókori kikötő kétségtelenül oszlopcsarnokokkal, templomokkal, oszlopokkal és szobrokkal épült, amint azt a kikötő körül hátrahagyott számos törmelékből következik. A darsena mögött egy nagy bazilika (bírósági épület) maradványait találták meg, amely 100 méter hosszú és 38 méter széles volt. A bazilikát két oszlopsor osztotta három galériára. Ez mutatja a kikötő jelentőségét pénzügyi szempontból is és az igazságszolgáltatás és a kereskedelem szempontjából is..