ÓKORI NŐRABLÁS, MENYASSZONYSZÖKTETÉS
(2024 augusztus)
ABSTRACT
A Mediterráneumban a Római Birodalom idején alakult át a nőrablás szokásjoga a menyasszonyok megszöktetésévé. A nőrablás egy durva népszokás volt, sok esetben a család, esetleg a nők beleegyezésével történt, biztosította a gének frissítését. A szokás megváltozásához több mint egy évezred kellett, egy ismeretlen nő erőszakos, esetleg csoportos elrablásától a két család egyezkedéséig tartott, sokáig a menyasszonyoknak nem sok beleszólása volt a párválasztásba. A mennyasszony szöktetés szokása, többnyire a szülők és/vagy a lány beleegyezésével, még ma is előfordul. Egy új szokás a próbaházasság, a családok tudta nélkül, az "összebútorozás". // BRIDE KIDNAPPING, ELOPEMENT: In the Mediterranean, the custom of abducting women was transformed into the abduction of brides during the Roman Empire. Female abduction was a rough custom, but in many cases it was done with the consent of the family, possibly the women, and ensured the updating of genes. The time it took for the custom to change was over a millennium, from the forcible, possibly group, abduction of an unknown woman to the negotiation of a settlement between two families, and for a long time the bride had little say in the choice of mate. The custom of elopement, usually with the consent of the parents and/or the daughter, still occurs today. A new custom is the trial marriage without the families' knowledge, the "matchmaking".
BEVEZETÉS
Régen kialakult szokásjog volt a szomszéd településből, a szomszéd törzsből, nemzetségből nőt rabolni és nősülni, ami a gének frissítését szolgálta. A szomszéd népek már akkor sem voltak a legjobb viszonyban, kialakult az erőszakos mennyasszony szöktetés szokása, többnyire a szülők beleegyezésével. A menyasszonynak "ára" volt, mert a menyasszony családja szegényebb lett két munkáskézzel. Volt a menyasszonynak hozománya is, ez gyakran tárgyi hozomány volt, az új ház berendezéséhez. Amikor a szülők nem egyeztek bele a házasságba, akkor már tényleges menyasszony szöktetés történt, de általában a menyasszony hozzájárulásával, örömére.
A nőrablás, menyasszonyrablás (https://en.wikipedia.org/wiki/Bride_kidnapping) egy olyan házasság, amely a menyasszony elrablásával, és esetleg megerőszakolásával kezdődik. A menyasszonyrablás az őskor és a történelem folyamán mindenhol szokásjog volt, még mindig előfordul a Kaukázusban, Közép-Ázsiában és Afrika egyes részein.
Magyarországon a kereszténység felvétele és Szent István törvényei a nőrablást betiltották.Teljesen nem tűnt el, csak átalakult. Elterjedtek a színlelt leányrablások, amikor a lányszöktetés a lány és a szülők beleegyezésével történt. Az első keresztény uralkodónk törvénybe foglalta, hogy aki egy lányt a szülők beleegyezése nélkül elrabol, annak vissza kell szolgáltatnia a leányt, és a megsértett családnak tíz tinót kell adnia. Azok a férfiak, akik szegény sorból származtak kaptak némi engedményt: ők megúszták öt tinóval, de nem tarthatták meg a lányt ők sem. A középkori krónikák úgy tudják, hogy a magyarok gyakran raboltak nőket idegen vidékekről is, amit sokáig nem sikerült felszámolni. Könyves Kálmán törvénybe foglalta, hogy a helyi asszonyok elrablását a püspök vagy az esperes ítélje meg.
A legtöbb nemzetnél, országban a menyasszonyrablást szexuális bűncselekménynek tekintik, a lehetséges burkolt nemi erőszak miatt. Keveredik a kényszerházasság, az elrendezett házasság és a menyasszonyszöktetés, amikor a pár egyetértésben szökik meg, és előre vagy utólag kérik a szülők beleegyezését. Egyes esetekben a nő együttműködik az emberrablóval, vagy csatlakozik az elrablójához, hogy mentse a család hírnevét, vagy gyermeke apját. Sok jogrendszerben a „házasodj meg az erőszakolóddal” törvények ösztönözték is az elrablást. Még azokban az országokban is, ahol a gyakorlat törvénybe ütközik, a szokásjog (mint „hagyományos gyakorlat”) néha érvényesül. A valódi menyasszonyrablás lehetett a gyermekházasság egyik formája is. Ma is létezik a kényszerházasság intézménye, amikor nőket kényszerítenek házasságra, esetleg fogságban is tartják: távoli külföldi országokban, az országok általában Ázsiában, Afrikában fordul elő. Gyakran egy elutasított kérő és ismerősei rabolták el a lányt, hogy ezzel helyreállítsák a kérő becsületét.
A menyasszonyrablás abban is különbözik az erőszaktól, hogy az utóbbi a nők a férficsoportok általi nagyarányú elrablására vonatkozik
háborúk idején. Az elrabolt nőket és lányokat többször feleségül vették elrablóik. Az örökösnők elrablásaira is volt példa. A jelképes menyasszonyrablásra utaló rituálék még mindig léteznek egyes kultúrákban (például a cserkeszeknél). Egyes források szerint a nászút azon a gyakorlaton alapult, hogy a férj elbújik az elrabolt feleségével, hogy elkerülje feleség rokonai megtorlását, azzal a szándékkal, hogy a nő a hónap végére teherbe essen.
A legismertebb nőrablási történetben a latinok elrabolták és feleségül vették a közeli szabin törzs lányait. A monda szerint miután egy főleg rabló férfiakból álló római törzs letelepedett és új közösséget épített az ókori Róma területén, feleségeket kezdtek keresni. A rómaiak megpróbáltak tárgyalni a szabinokkal, de nem jártak sikerrel. Mivel a nők hiánya a római törzsből végül a kihalásukat okozta volna, a római férfiak úgy döntöttek, hogy elfogják a szabin nőket egy Neptune Equester néven ismert fesztiválon. A fesztivál idején el is fogták a szabin nőket, amíg a szabinok a szekérversennyel voltak elfoglalva.
Egy másik elrabolt menyasszony, aki híressé vált, Szép-Heléna volt. A történet szerint a trójai háború (i. e. 1180) ennek a nőrablásnak a következménye volt. Szép-Heléna Menelaos spártai királyhoz ment feleségül, és Párizs, Trója királya elrabolta, és nem adta vissza. Tíz évig tartó háború lett a nőrablásból.
326-ban Konstantin császár törvénytelennek nyilvánította a nők fogságba ejtésével történt házasságot. Az új törvény a házasság céljából történt emberrablást is bűncselekménynek minősítette. Az elrabolt menyasszonyt is megbüntethették, még akkor is, ha később házasságot kötött az emberrablójával. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
RABNŐK, RABSZOLGÁK
Az a kép, hogy egy elrabolt női rabszolga örökké dolgozott, jelentsen az bármit is, teljesen hamis. A piramisokat sem rabszolgák építették, (ld. a történelem első papiruszát: Diary of Merer, https://en.wikipedia.org/wiki/Diary_of_Merer), hanem nagy csoportokba szervezett és gyakorlott munkások. Sok ezres falukban éltek a piramisok közelében, különlegesen jó élelmezésük volt.
De a római rabszolga nem jogalany volt, hanem jogtárgy, akinek a helyzete évszázadról évszázadra változott az ókorban, a paraszti házközösségek családtagjától a latifundiumokon keményen dolgozó rabszolgákig. A rabszolgák között nemcsak gladiátorok és bányamunkások voltak, hanem gyerekgondozók, több nyelven beszélő házi tanítók, művészek is. A rabszolga megnevezés onnan származik, hogy a hadvezérek a foglyokat nem megölték, hanem eladták.
A római jog többféle módját ismerte a rabszolgává válásnak. A legismertebb formája a fogságba esés volt. Róma minden ellenséges állam minden polgárát ellenségnek tekintette, akik a rómaiak részéről fogságba ejthetőek voltak. Egy-egy győztes hadjárat megtöltötte a rabszolgapiacokat. A rabszolgaréteg „önfenntartását”, állandó emberi utánpótlását biztosította azáltal, hogy a rabszolganőtől való születés rabszolgává tette az újszülöttet is. Igen gyakori volt a rabszolganők ágyasként, vagy prostituáltként való tartása, általában a hölhyek legnagyobb örömére, ilyenkor a balkézről született gyermek nem követte az apa jogállását. A rómaiak féltett kincsként kezelték polgárjogukat, mert egy felszabadított rabszolga római polgárrá vált. Érdekesség, hogy amennyiben az anya a terhesség ideje alatt bármilyen rövid ideig is szabad volt, a gyermek is szabadnak született.
Harmadik útja a rabszolgává válásnak büntetés volt. A rómaiak igen sok esetet soroltak ezen kategóriába. Ilyen volt a katonai szolgálatból, vagy a szolgálat elől való szökés, vagy ha a hatósági népszámlálás, lajstromozás (census) alól valaki kivonta magát, ha valakit bányamunkára ítéltek, vagy akinek állatviadalon kellett részt vennie. De rabszolgává váltak azok a Róma közelében megtelepedő "külföldiek", emigránsok is, akiknek államát Róma harcban megsemmisítette.
Az ókori Rómában egy teljes jogú ember három személyi állapottal rendelkezett: szabadnak kellett lennie, rendelkeznie kellett római polgárjoggal, és megfelelő családi állapottal. Egy családtag jogképessége nem volt teljes, a családfő hatalomalattija volt. A rabszolga esetén már az első lépcső, a szabadság állapota is hiányzott. Veii etruszk város i. e. 396-os elfoglalása révén nagyszámú rabszolga került Rómába, ekkor a rabszolga még a házközösségek tagja lett, és helyzete a család gyermekéhez hasonlított.
A pun háborúkban a rabszolgák száma gyorsan nőtt, és végül Róma gazdasága végérvényesen a rabszolgák termelésétől függött. A latifundiumon dolgoztatott rabszolgák a késő köztársaság idején három felkelést (i. e. 135-132, 104-100, ill. 73-71) is kirobbantottak. Az első kettő Szicíliában tört ki, több százezer rabszolga részt vett a felkelésben. Szicíliában és Itáliában is néhány év alatt Róma helyreállította a rendet.
Ahogy fejlődésnek indult a római gazdaság, úgy lett a rabszolgák helyzete is kedvezőbb. Kihasználták egy-egy rabszolga vállalkozási kedvét, tehetségét, az ura különvagyont engedett át rabszolgája részére, amelynek keretében a rabszolga kereskedelmi ügyleteket folytathatott, a hasznon pedig urával osztozott. A rabszolga vagyonába további rabszolgák is beletartozhattak, azaz a rabszolga is tarthatott rabszolgákat (ezeket al-rabszolgáknak, servus vicarius-nak hívták). A vállalkozó-rabszolga szerződéseket is köthetett a különvagyona erejéig, de a rabszolgatartó tulajdonjoga azért megmaradt.
Az Augustus császár nevével fémjelzett Pax Romana -t Róma aranykoraként tartjuk számon, a győztes háborúk folyamatosan szállították a rabszolgákat. A Birodalom hozzávetőlegesen 50 milliós lakosságának 25-30%-a volt rabszolga, a termelés és az építkezések nagy részét ők végezték. A császárkor egy sor olyan rendelkezést is hozott, amely korlátozta a rabszolgák feletti korlátlan rendelkezést: büntették a rabszolgák ok nélküli megölését, túlzott kegyetlenkedés esetén a rabszolga eladására kényszerítették tulajdonosát.
Az i.sz. 52-ben hozott szenátusi rendelet értelmében: az a szabad nő, aki egy rabszolga férfival él élettársi viszonyban, és a rabszolga tulajdonosának kérésére nem vált el tőle, a tulajdonos rabszolgájává vált, sőt minden vagyona is a rabszolgatartóé lett. A szabad nőket kívánták a rabszolgákkal való intim együttéléstől elrettenteni, de Iustinianus császár megszüntette a rendeletet. A jogszabályok lehetővé tették, hogy a tettenért tolvaj a sértett rabszolgájává váljon. A fizetésképtelen adóst a hitelezője eladhatta, ezt a császárkorra annyiban korlátozták, hogy az eladást csak a Birodalmon belül ejthette meg. Az adósrabszolgaság: az adós a személyével felelt a tartozásáért, és a határidő lejártával az adós az adósságának a kiegyenlítéséig a hitelező hatalmába került, rabszolgája lett, esetleg még a gyermeke is. Az adósrabszolgaság egy i. e. 326 -os törvénnyel szűnt meg, ami kimondta, hogy az adós hitelezőjével szemben személyével nem, hanem csak vagyonával felelős, és a tizenkéttáblás törvény évi 8%-os kamatot engedélyezett.
Saját magát is eladhatta rabszolgának egy római polgár. A családfő rendelkezett gyermekei és más alávetettjeinek vagyona, élete és halála felett, a gyermekét eladhatta rabszolgának, de csak Róma városán kívül, és legfeljebb három alkalommal. A családfő ezen jogait a császárkorban fokozatosan megszüntették (https://mult-kor.hu/milyen-volt-rabszolganak-lenni-az-okori-romaban-20150303?pIdx=1).
AMAZONOK
Az Amazonok tiltakoztak (Amazon with barbarian and Greek, c. 160 AD, marble. Galleria Borghese, Rome, https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Amazon_with_barbarian_and_Greek,_Roman,_detail,_c._160_AD,_marble_-_Galleria_Borghese_-_Rome,_Italy_-_DSC04659.jpg?uselang=hu)
Az amazonok harcos nők közössége volt, a görög történetírásban is szerepelnek. Amazoi jelentése: kebel nélküliek. Ősi lakóhelyük a hagyomány szerint, a kis-ázsiai Pontosz tartomány területén volt. Kalandozásaik során bejárták at Egyiptomtól Hellász északi részéig terjedő területet. A legenda szerint több várost is alapítottak, például Epheszoszt vagy Szmirnát. Két istenséget tiszteltek: Artemiszt és Arészt.
Úgy írták le őket, hogy női harcosok, akik férfi módjára harcolnak. Csak a nők viseltek háborút, -a férfiak nem-, a nők töltöttek be minden tisztséget, s királynők uralkodtak a férfiak felett (https://hu.wikipedia.org/wiki/Amazonok).
A hagyomány szerint egyszerre két fejedelmük volt; az egyik a hódításokat vezette, a másik a meghódított területeken uralkodott. A kizárólag nőkből álló társadalom szaporulatát többféle módon biztosították. Például a közeli településekről csábítottak magukhoz férfiakat. A megszületett gyermeket, ha leány volt, felnevelték, ha viszont fiú, akkor vagy megölték, vagy szolgasorba vetették. A csatákban ejtett foglyok közül a leginkább rátermett férfiaktól szültek gyermeket. A rabokat, miután szerepüket betöltötték, kivégezték.
Nevüket hagyományosan a görög α- (a-) fosztóképzővel az emlő szóból képeztrék, az amazon szónak emlőtlen a jelentése. Az amazonok – ahogy a mesemondók állítják, sőt néhány történetíró is ezt bizonygatja– eltávolították jobb emlőjüket. Magyarázat szerint azért, mert zavarta őket a nyilazásban.
Pszeudo-Hippokrátész (A szelek-, vizek- és helyekről, 26. bekezdés) a következőket mondja a kérdésről: „...van egy szittya nép, mely Mäótis tava (Azovi-tenger). körül lakik, különbözvén a többi népektől, és sauromatáknak (szarmaták*) neveznek. Hölgyei szoktak lovagolni, nyilazni s lóhátáról dárdákat hajítani és harczolni, miglen szüzek; nem szűnnek pedig meg szüzek lenni, miglen az ellenekből hármat meg nem öltek, és nem élnek előbb együtt (férjeikkel), mint a törvény szerinti áldozatokat áldozván. Aki a maga számára férjet kapott, megszűnik lovagolni, miglen ezt nem követeli egy általános hadjárat szüksége. Jobb mellök nincsen; mert csecsemő gyermekek lévén még, anyáik mesterségesen dolgozott rezet, melyet azonkivül izzóvá is tesznek, jobb mellökre helyeznek és kiégetik, hogy növése elmaradjon, és az egész erő s izmosság a jobb vállra és karba átmenjen.” Télfy János fordítása, de akkor is szörnyű (https://hu.wikipedia.org/wiki/Amazonok).
A beszámolónak, illetve az említett szófejtésnek ellentmondanak az ókori ábrázolások. A görög és más művészek az amazonokat teljes női épségükben és szépségükben ábrázolták. Az amazonok lóháton harcoltak, szkíta öltözetben, köntösben, nadrágban. Legfőbb fegyverük az íj volt, de a kard és a szekerce is felszerelésükhöz tartozott. Pajzsuk, félhold alakú volt, csak rájuk jellemző.
Müriné királynőjük vezetésével – a mese szerint – ők tudták először feldúlni Atlantiszt, elfoglalni Líbiát, valamint Phrügiát.
Héraklész kilencedik feladata kapcsolódott az amazonokhoz. Megbízatása szerint az amazonok királynőjének, Hippolütének díszes övét kellett megszereznie. Az öv az amazonok legszentebb ereklyéje volt, melyet ősapjuktól, Arésztől kaptak. Akinek megoldották az övüket, azzal háltak. Héraklész sikerrel teljesítette a feladatot, de meg kellett ölnie Hippolütét. Thészeusz elrabolta Hippolüté húgát, Antiopét, magával vitte Athénba, s feleségül vette. Az amazonok vissza akarták szerezni királynőjüket: hadjáratot indítottak a görögök ellen, feldúlták egész Attikát, ám Athén seregei legyőzték őket.
Az amazonok a trójai háborúban is részt vettek – Pentheszileia királynő vezetésével –, mégpedig Trója, azaz Priamosz király oldalán. A harcokban Akhilleusz nyila megsebezte Pentheszileát, s a királynő meghalt. Akhilleusz beleszeretett a halott királynőbe: az emiatt gúnyolódó Therszitészt hirtelen haragjában megölte.
A sebesült amazon (Musei Capitolini, https://hu.wikipedia.org/wiki/Amazonok)
i
Négyszáznál is több ismert ókori festett váza ábrázol amazonokat. A képek legtöbbször Héraklész és az amazonok harcának jeleneteit mutatják be. Pheidiasz híres szobra, a Sebesült amazon római másolatokban maradt fenn. Az újkori alkotások közül leghíresebb Peter Paul Rubens festménye, az Amazonok harca.
Peter Paul Rubens festménye, az Amazonok harca
Az amazonokkal kapcsolatban, ha leszámítjuk a mondák és a hősi énekek homályos utalásait, – Homérosz pl. az Iliaszban (3: 184.; 3: 189.; 6: 186.) hivatkozik a harcias hölgyekre –, rendszerint a médek (madaiak) és a királyi szkíták kerülnek szóba. Az amazonok, a görögök szerint, a kis-ázsiai Pontoszban (É-Anatólia, https://hu.wikipedia.org/wiki/Pontosz), és a Kelet-Európai pusztán, a Don mellékén, a királyi szkíták szomszédságában laktak. Alakjukat részben a méd, a madai nőkről mintázták, kiknek szokás szerint kötelmük volt ellenségeik közül férfit ölni, különben nem mehettek férjhez. A madaiak körében a nők uralma számított gyakorlatnak, amiről nevezettek görög jelzője: asszonyok uralma is tanúskodik.
A Kelet-Európai szkíták egy csoportja, az előőrseik az i. e. 8. század elején, nagyobb csapatuk pedig i. e. 700 körül, betört a Kaukázuson túli területekre. Az Araksz, illetve a Kura folyó völgyében, valamint az Urmia-tó környékén telepedtek le. A szarmaták* eljutottak a Kárpát-medencéig.
Amazonok harca, romantikus ábrázolás (https://commons.wikimedia.org/wiki/File:KunsthistorischesMuseumAmazonen.jpg)
Amazonok harca (Amazonomachia, Pio-Clementino, https://hu.m.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Amazonomachia_Pio-Clementino_Inv896.jpg)
*
A szarmaták (https://hu.wikipedia.org/wiki/Szarmat%C3%A1k) a Kelet-Európai sztyeppéken az i. e. 3. századtól az i. sz. 4. századig élő lovasnomád népek voltak, törzseknek az összefoglaló elnevezése. A szarmaták évszázadokon át vezető szerepet töltöttek be az eurázsiai sztyeppén, benépesítették a Közép-Ázsia és a Duna közötti hatalmas területet, kapcsolatot tartottak Kínával, a dél-ázsiai magaskultúrákkal, valamint a görög-római világgal is. A szarmaták számos törzse önállóan is szerepet kapott a történelemben, mint a rokonaik, a jazigok (jászok), roxolánok, alánok.**
Genetikai kutatások arra mutatnak, hogy a szarmaták a kora bronzkori Jamnaja-kultúra (https://hu.wikipedia.org/wiki/Jamnaja-kult%C3%BAra) hordozóinak leszármazottjai lehetnek. A széles értelemben vett szkíták műveltségi körébe tartoztak, az i. e. 4–3 század során Közép-Ázsiából nyugat felé nyomultak és i. e. 200 körül alávetették a szkítákat. Befolyási területük a legnagyobb i. e. 100 körül volt, amikor az nyugaton a Visztula folyótól a Duna torkolatáig, keleten a Volgáig és a Kaszpi-tengerig, délen a Fekete-tengerig és a Kaukázusig terjedt.
Az 1. században germán törzsekkel szövetségben támadásokat indítottak a Római Birodalom ellen. A szarmaták egyik csoportja, a jazigok megtelepedtek a Kárpát-medencében, elsősorban a Duna-Tisza közén. Szarmata régészeti lelőhelyeket tártak fel az Alföldön sokfelé, még Budapest területén is, a Rákos-patak mentén az 5. századból. A rómaiak ekkoriban a Duna Esztergom és Kosztolác (a mai Szerbiában) közötti szakaszát Ripa Sarmatica névvel jelölték. Keleten a gótok a 3. századra kiszorították őket a sztyeppéről, majd a hunok a 4. században őket is alávetették.
A Fekete-tengertől északra fekvő területeken a szarmaták egy része a görög Boszporuszi Királyságban asszimilálódott, mások pedig az Azovi-tenger (korabeli nevén Meótisz) környékén a cserkeszek, alánok, oszétok illetve a szláv népek elődeivel olvadtak össze.
A szarmaták és magyarok között tartós érintkezés és keveredés lehetett az Urál és az Azovi-tenger közötti térségben, ennek genetikai és nyelvi nyomai is kimutathatóak, ahogy az avar asszonyok genetikai nyomai is. Archeogenetikusok kimutatták, hogy a többségükben ugor származású honfoglaló magyarok genetikai állományának 35%-a szarmata jellegű. Az i. e. 6. század elejére a Don torkolatvidékénél, az Azovi-tenger partjánál a szarmata jelenlét egyértelműen bizonyítható az írott forrásokból. A régészeti adatok is alátámasztják, a szarmata temetkezések legkorábbi leletanyaga az Alsó-Volga és a Dél-Ural vidékéről, valamint a Volga–Don közéről ismeretes.
Pannónia a 2. században, sötét sárgával jelölve a szarmaták területe (Wikipedia)
**
A jászok az alán nevet viselő szövetség tagjai voltak (az ászi népet ismereteink szerint három törzs: a névadó ászi, az aorsz és a roxolán alkotta). A jászok egyik csoportja Magyarországra a kunokkal, a 13. század közepén települt be, bevándorlásuk folyamata a 14. században fejeződött be. Az i. e. 2. század végéig az ászik, avagy jazigok törzse a Dnyeperig nyomult előre, a roxolánok az Azovi-tenger vidékéig jártak, az aorszok pedig a Don és az Urál folyó között foglaltak maguknak legelő- és szállásterületet. A szóban forgó csoportok neve először Sztrabón munkájában bukkan fel.
.