Caesar számos szállítóhajó hajótípust használt arra, hogy élelmiszert vagy más kereskedelmi árukat szállítson a Földközi-tengeren. A hajók háború idején hadihajóként vagy csapatszállítóként is szolgáltak. Julius Caesar hadihajókat és szállítóhajókat is bevetett Britannia i. e. 55-ben végrehajtott inváziója során.
Egy nyolcvan szállítóhajóból álló flottán helyezett el két légiót (a VII. és a X. legió), továbbá ismeretlen számú hadihajót, a Morinusok területén lévő meg nem nevezett kikötőben, talán Portus Itiusban (Saint-Omer) gyűjtött össze. További tizennyolc lovasságot szállító hajónak egy másik kikötőből, valószínűleg Ambleteuse-ból kellett kihajóznia, ezek a hajók triremesek vagy biremesek lehettek. Más hajókat Caesar a korábban látott velencei tervek alapján alakított át, esetleg a velenceiektől* és más tengerparti törzsektől rekvirálták őket. Szélesebb és kisebb merülésű hajók voltak mint a római hajók, a partraszállás céljára jobban megfeleletek. (Ez a Velence egy tartomány volt a Csatorna partján, semmi köze az adriai Velencéhez.) I. e. 55 nyarának végén, a hajózási szezon végén indult, kedvezőtlen időjárási körülmények között, mégis Caesar úgy döntött, hogy elindul Britanniába, de nem ismerte a Csatorna viharos árapályát.
Fantáziakép a behajózásról Galliában a Csatornán
A La Manche csatorna: 563 kilométer hosszú, legszélesebb részén 240, legkeskenyebb pontján (a Doveri- i szorosban) pedig 34 kilométer széles. A Doveri-szoros a La Manche legkeletibb része, ezen túl kezdődik az Északi-tenger (https://hu.wikipedia.org/wiki/La_Manche). Az ókori Római Birodalom idejében latinul Oceanus Britannicus-nak („Brit-óceán”) nevezték.
A legutóbbi jégkorszak vége előtt a tengerszint mintegy 120 méterrel alacsonyabb volt a mainál. A Csatorna mai területe alacsony fekvésű tundra volt, amelyen keresztül egy folyó hömpölygött. Ez a folyó vezette nyugati irányban az Atlanti-óceánba a Rajna és a Temze vizét. A hullámtörés tovább szélesítette a Csatornát és ez a folyamat ma is tart.
A Hold és a Nap vonzásának befolyása okozza az árapályt. A dagály és az apály között átlagosan 6 óra 12 perc telik el.[https://www.youtube.com/watch?v=7hMfCCqSdFc ] Egy évben 705 dagály van. A tengerparti síkság apály idején szárazra, dagálykor pedig víz alá kerülő része az árapálysíkság. Különlegesen magas dagály – szökőár – következik be, ha a Hold és a Nap egy irányban (újhold) foglal helyet. Ilyenkor a Nap tömegvonzása erősíti a Holdnak a vízszintre gyakorolt hatását. Ez a "szökőár" nem azonos a cunamival. Az amplitúdó (szintemelkedés) összeadódásának hatására a szökőár végig szalad az óceánok felszínén. Az Atlanti-óceánon az árhullám mint egyetlen hullámtaraj halad északi irányba. Ez az atlanti árhullám nagyjából egy nap alatt éri el Európa és Anglia partjait. További egy napra van szüksége, hogy megkerülje a Brit szigeteket. Ennek eredményeként a La Manche csatorna árhulláma és az Északi-tenger árhulláma nagyjából egy időben, a normandiai partoknál találkozik. Ekkor a dagály magassága gyakran eléri a 10, különleges esetekben a 14 métert is.
CAESAR PARTRASZÁLLÁSA BRITANNIÁBAN
Caesar hagyott egy helyőrséget a kikötőben, talán Portus Itiusban (Saint-Omer), és augusztus 23-án "a harmadik órában" (jóval éjfél után) indult el a légiókkal, hogy hajnalban érkezzenek a Csatorna másik oldalára, a lovasságot pedig hátra hagyta, hogy a hajóik után induljanak. (https://en.wikipedia.org/wiki/Julius_Caesar%27s_invasions_of_Britain). A valószínű partraszállás a Pegwell-öbölben lévő Ebbsfleetnél volt, ahol ebből az időszakból származó leleteket és nagy méretű földmunkákat tártak fel. Ha Caesarnak olyan nagy flottája volt, mint ahogyan azt feltételezik, akkor lehetséges, hogy a hajók partra szállása több mérföldes körzetben történt, Walmertől a Pegwell-öböl felé húzódva.
Az Ebbsfleetnél lévő területen ma egy védmű, árok található, amely egy egykori csatorna eliszaposodása miatt körülbelül 1 km-re van a tengertől, de az ókorban a csatornába nyúló félszigeten volt. A védőárok több mint 20 hektáros területet zárt körül a parton.
Kezdeti csatározások: a rómaiak tábort létesítettek, követeket fogadtak. Caesar azt állítja, hogy erős pozícióból tárgyalt, és hogy a brit vezetőket mindössze négy nap alatt rávették, hogy túszokat adjanak - egyeseket azonnal, másokat, amint a szárazföld belsejéből el tudtak hozni-, és hogy feloszlassák a hadseregüket.
Miután Caesar lovassága látótávolságon belülre került a partraszálláshoz, de a viharok szétszórták és visszafordították Galliába, és miután az élelem fogytán volt, az invázió nem irányulthatott Brittania teljes meghódítására. A későbbi események fényében is a lovasság nélkül való partra szállás vagy taktikai hiba volt, vagy (azzal együtt, hogy a légiók poggyász és nehéz ostromfelszerelés nélkül is érkeztek és késő ősszel) eleve eldöntött lehetett ez a partra szállás csak egy későbbi hódítást előkészítő gyakorlat volt. Caesart meglepte a magas brit dagály és a vihar ereje is.
A szemközti dombokon összegyűlt brit csapatok mennyisége eltántorította Caesart a partraszállástól. A "kilencedik óráig" (kb. 15 óráig) várakozott horgonyon, várva, hogy a második kikötőből érkező utánpótláshajói megérkezzenek. Közben haditanácsot hívott össze, elrendelte, hogy a flotta hajózzon északkelet felé a part mentén egy nyílt partra, valószínűleg Ebbsfleetnél. A britek tartották a lépést, és lenyűgöző haderőt állítottak fel, köztük lovasságot és harci szekereket, így a légiósok vonakodtak partra szállni. A helyzetet tovább rontotta, hogy a megrakott római hajók mélyvízben álltak, így a csapatoknak a mély vízben kellett volna partra szállniuk, miközben az ellenség a sekély vízből támadta őket.
Római hajók Caesar korában, i.e. 50 körül
Végül a légió zászlóvivője a tengerbe ugrott, és a partra gázolt. Az, hogy a légió zászlaja elesett volna a harcban, a legnagyobb megaláztatás lett volna. A légiók partra szálltak, hogy megvédjék a zászlóvivőt. Némi késlekedés után végül csatasorba is álltak, erre a britek visszavonultak. A lovassági segédcsapatok többszöri próbálkozás ellenére sem tudtak átkelni, így Caesar nem tudta üldözőbe venni a briteket. Caesart ismét meglepte a magas brit dagály és a vihar. Partra vetett hadihajói megteltek vízzel, és horgonyon álló szállítóhajói egymásnak ütköztek. Néhány hajó összetörött, sok más pedig a kötélzet vagy más létfontosságú felszerelés elvesztése miatt hajózásra alkalmatlanná vált, ami veszélyeztette a visszaútjukat.
A britek felismerve Caesar bizonytalan helyzetét újból támadásba lendültek, és lesből támadtak az egyik légióra, amely a római tábor közelében tevékenykedett. A légiót a római haderő más része felváltotta, és a britonokat ismét elűzték, akik aztán többnapos vihar után nagyobb csapattal újra összeálltak, és megtámadták a római tábort. Ezt a támadást a rómaiak felperzselt föld politikájával teljes mértékben visszaverték. A hadjárati szezon már majdnem véget ért, és a légiók nem voltak abban az állapotban, hogy Kent partjainál teleljenek. Caesar visszahajózott a Csatornán át, annyi hajóval, amennyit a hajótörött hajókból származó uszadékból meg lehetett javítani.
Következtetés: Caesar ismét csak egy hajszál híján menekült meg a katasztrófától. Az, hogy egy alulméretezett, lazán szervezett, kevés élelemmel ellátott sereget vitt egy távoli országba, rossz taktikai döntés volt, amely könnyen Caesar vereségéhez vezethetett volna, mégis túlélte, a váratlan méretű árapály és a viharok ellenére.
Bár Britanniában nem ért el jelentős győzelmet, komoly teljesítményt hajtott végre azzal, hogy partra szállt, és visszavert néhány támadást, ami propagandagyőzelem is volt, amelyről Caesar a Commentarii de Bello Gallico című művében írt krónikát. Caesar presztízs építése óriási sikerrel járt: Rómába való visszatérésekor hősként üdvözölték, és példátlanul nagy, 20 napos hálaadásban részesült.
MÁSODIK INVÁZIÓ (I. E. 54)
Előkészületek: Caesar i. e. 54-es inváziójának előkészítése sokkal körültekintőbb és sikeresebb volt, mint az első expedíciójánál. A tél folyamán új hajókat építettek, felhasználva a velencei hajóépítési technológia tapasztalatait, A hajók szélesebbek és alacsonyabbak voltak a könnyebb partraszállás érdekében, és Caesar most 800 hajót, öt légiót (kettő helyett) és 2000 lovast vitt magával. Serege többi részét Galliában hagyta a rend fenntartására. Caesar magával vitt jó néhány gall főnököt is, akiket megbízhatatlannak tartott, hogy szemmel tarthassa őket. Ezúttal Portus Itiust nevezte meg kiindulópontnak (https://en.wikipedia.org/wiki/Julius_Caesar%27s_invasions_of_Britain).
Caesar partraszállása Kentben, Britanniában
Átkelés és partraszállás: Titus Labienust a szárazföldön hagyták, hogy felügyelje a Galliából a brit partraszállás felé irányuló rendszeres utánpótlást és az élelmiszer szállítmányokat. A katonai hajókhoz kereskedelmi hajók flottája csatlakozott, amelyeknek kapitányai rómaiak és provinciálisok voltak a birodalom egész területéről, valamint helyi gallok, akik remélték, hogy kihasználhatják a kereskedelmi lehetőségeket. Valószínűnek tűnik, hogy a Caesar által a flottára megadott szám (800 hajó) ezeket a kereskedőket és a csapatszállítókat is tartalmazza, és nem csak a csapatszállítókat.
A római flotta este indult el Franciaországból, hogy a hadsereg nappal partra szállhasson. Azt remélték, hogy a szél segítségével átkelhetnek a La Manche-csatornán, de éjféltájt a szél leállt, és a csatorna árapálya túl messzire vitte őket északkeletre, és napkeltekor meglátták Nagy-Britanniát a távolban, de balra tőlük. Sikerült kievezniük, és a megforduló dagályt kihasználva megérkeztek arra a helyre, amelyet az előző évben a legjobb partraszállási helyként azonosítottak.
A britek összegyűltek, hogy ellenálljanak, de ahogy Caesar állítja, a flotta méretétől megfélemlítve visszavonultak, "és elrejtőztek a magaslaton". Caesar partra szállt, és azonnal elindult, hogy megkeresse a britek seregét.
Qquinquereme, a hajó elején a kötéllel leengedhető csapóhíd a nevezetes corvus, római találmány. A felső két sorban ketten űltek egy evezőnél. KIs bástyát és vitorlát is szereltek a hajókra
TÁMADÁS KENT TERÜLETÉN
A partraszállás után Caesar egy tengerparti főparancsnokra bízott egy légióval egyenértékű csapatot, hogy építse ki és védje meg a parti támaszpontot. Ezután azonnal 19 kilométeres éjszakai menetelésbe kezdett a szárazföld belseje felé, ahol egy folyami átkelőnél - valószínűleg valahol a Stour folyónál - találkozott a brit erőkkel. A britek megtámadták, de visszaverték őket, majd megpróbáltak átcsoportosulni egy erődített helyen, de ismét vereséget szenvedtek és szétszóródtak. Mivel már későre járt az idő, és Caesar ismeretlen területen volt, leállította az üldözést, és tábort vert.
Másnap reggel azonban, amikor a további előrenyomulásra készült, Caesar hírt kapott a tengerparti főparancsnoktól, hogy a horgonyon álló hajóit ismét egymásnak csapta a vihar, és jelentős károkat szenvedtek. Elmondása szerint mintegy negyvenen vesztek oda. A rómaiak nem voltak hozzászokva az Atlanti-óceán és a La Manche csatorna árapályaihoz és viharaihoz, de figyelembe véve az előző évben elszenvedett károkat, ez nem volt előre látó tervezés Caesar részéről. Visszatért a partra, visszahívta az előrement légióit, és azonnal nekilátott a flottája javításának. Emberei körülbelül tíz napon át éjjel-nappal dolgoztak, partra vontatták és megjavították a hajókat, és megerősített tábort építettek köréjük. Üzenetet küldött a szárazföldre, hogy küldjön még több hajót.
Caesar ezután visszatért a Stour-folyó átkelőhöz, ahol a britek összevonták az erőiket. Több határozatlan csetepaté után, a britek megtámadtak egy három légióból álló csapatot, de az üldöző római lovasság visszaverte és szétverte őket. A brittek rájöttek, hogy nem tudják Caesart nyílt csatában legyőzni. A brit vezér haderejének nagy részét feloszlatta, és 4000 harci szekerének mozgékonyságára és a terep kiváló ismeretére támaszkodva gerilla taktikával lassította a rómaiak előrenyomulását. Mire Caesar elérte a Temzét, a számára elérhető egyetlen átjárható helyet kihegyezett karókkal erősítették meg a parton és a víz alatt, a túlsó partot pedig védték.
A második századi források szerint Caesar a védők megfutamítására egy nagy harci elefántot használt, amely páncéllal volt felszerelve, és íjászokat és parittyásokat szállított. Amikor az ismeretlen lény belépett a folyóba, a britonok és lovaik elmenekültek, a római sereg pedig átkelt. (Valószínű, hogy összekeverték az eseményt Claudius támadásával, aki 40 ezer ember és harci elefántok használatával i. u. 43-ban meghódította London környékét is, https://www.history.com/news/8-things-you-may-not-know-about-emperor-claudius).
A brit trinovantusok, akiket Caesar a régió legerősebb törzseként ír le, követeket küldtek, akik segítséget és ellátmányt ígértek neki. Végül a Trinovantusok gabonát és túszokat adtak. Öt további törzs megadta magát Caesarnak, és felfedték neki egy erődítmény helyét, valószínűleg a Wheathampstead-i hegyi erődöt, amelyet ostrom alá vett.
A britek követeket küldtek, hogy tárgyaljanak a megadásról. Caesar a galliai növekvő zavargások miatt télre vissza akart térni Galliába, és megállapodott a britekkel.
Caesar szeptember 26-án írt Cicerónak, amelyben megerősítette a hadjárat eredményét: túszokat ejtett, de zsákmányt nem ejtett, és hogy serege hamarosan visszatér Galliába, majd behajózott, egyetlen római katonát sem hagyva Britanniában, hogy érvényt szerezzen a megállapodásnak. Hogy az adót valaha is kifizették-e, nem tudni. Caesar gabonát, rabszolgákat és éves adót követelt Rómának. Britannia azonban akkoriban nem volt különösebben gazdag; Marcus Cicero így foglalta össze a rómaiak érzéseit: "Az is kiderült, hogy a szigeten egy darabka ezüst sincs, és a rabszolgákon kívül nincs remény zsákmányra."
A második Britanniába tett utazás már igazi invázió volt, és Caesar elérte a céljait. Legyőzte a briteket és kivette az adót; most már ténylegesen római alattvalók voltak. Caesar elnéző volt a törzsekkel szemben, mivel még a viharos évszak beállta előtt el kellett indulnia, ami lehetetlenné tette volna a csatornán való átkelést. Caesar a brit hadviselés olyan elemeit - különösen a szekerek használatát - vette észre, amelyek ismeretlenek voltak a római közönség számára. Földrajzi, meteorológiai és néprajzi vizsgálatokkal is igyekezett lenyűgözni őket. Ezeket valószínűleg inkább kérdezősködés és hallomás útján szerezte, mint közvetlen tapasztalatok alapján, mivel nem hatolt be olyan messzire a belső területekre. Caesar első kézből származó felfedezései Kelet-Kentre és a Temze völgyére korlátozódtak, de képes volt leírást adni a sziget földrajzáról és meteorológiájáról. Bár mérései nem teljesen pontosak, általános következtetései még most is érvényesnek tűnnek: pl. az éghajlat mérsékeltebb, mint Galliában, a megfázások kevésbé súlyosak.
IRODALOMJEGYZÉK
(1) ROAF, Michael: A Mezopotámiai világ atlasza, Helikon, Budapest, 1998.
(2) Kákosy, László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
(3) Marjai, Imre - Pataky, Dénes: A hajó története. Corvina, 1973.
ill. Marjai, Imre: Nagy hajóskönyv. Móra Ferenc Könyvkiadó, (1981). ISBN 963 11 5573 0
(4) WIKIPÉDIA, a képek eredetét nem midig sikerül utólag kideríteni, a hálós kutatás, adatbányászat sajátsága, hogy egy nagy, összegyűjtött, összeolvasott agyag mennyiségileg kis része egy dolgozat és utólag nem sikerül kideríteni a képek, térképek eredetét, mert képnévként csak egy szűk karakterkészlet menthető, amúgy érthetően.
(5) GULAS, Stefan és LESCINSKY, Dusan: A vitorlás hajók története, Madách Kiadó.1984.