Az első kereskedelmi útvonalak bárhol is voltak, obszidián, kovakő - és/vagy sószállítással voltak kapcsolatosak. A szállítás gyalog vagy szamárkaravánokkal történt, egy szamár teherbírása 60-90 kg, a só fajsúlya 2.16 kg/liter.
Óasszír ónszállító-, későbbi selyemút, a só bányák Mezopotámiában Máriban, Eblában és D-n, a Perzsa-öbölben voltak (1)
A természetben csak néhány helyen van vagy volt könnyen bányászható, kinyerhető só: pl. természetes só kicsapódás a Holt-tengernél, Egyiptomban a Nílus-deltától Ny-ra a Vádi Nátrun kiszáradt tavaiban (2), ahol só (NaCl), nátrium-szulfát (Na2SO4) és nátrium-karbonát (nátron: Na2CO3 x 10 H2O) is található; https://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A1di_Natr%C3%BAn), és a kiszáradt egyiptomi mélyföldek területén (Qattara, Síwa, ma ezek oázisok, továbbá Fayoumban (Fayum) https://hu.frwiki.wiki/wiki/Sel_alimentaire).
Az ősi Alsó Egyiptom sós tavakkal, a Faiyumban eltűnt a Nílus egyik ága (4)
TARTÓSÍTÁS SÓVAL
Levegőn állva megnyirkosodik, ezért a tömbök aprítása, törése (10 kg-nál kisebb darabokra,) őrlése (malmokban és mozsarakban) csak a felhasználás közelében és előtt volt célszerű. A sót csak kis részben használták ízesítésre, a nagyobbik részét tartósításra használták. Tárolása száraz és az értéke miatt védett helyen történt, hasonlóan mint a gabona tárolása. A só nedvszívó, a gabona dohosodik, amire a tárolásnál tekintettel kellett lenni. Segített a szezonális élelmiszerek tartósításában, lehetővé tette az expedíciókat, az élelmiszerek nagy távolságra történő szállítását, a sóutakon, pl. a Via Salaria-n (eredetileg a Sabin ösvény volt a neve) a Bronzkorban. Az ókori Egyiptomban a templomokban tárolták, az akháj mükénéiek és a hettiták erődökben, az ugaritiak, és a föníciaiak nem tudjuk, hogyan tárolták a sót és a gabonát, feltehetően agyagedényekben.
A kenyérsütés gabonából a tartósítás egyik módja, aminek speciális esete a sörcipónak nevezett kenyérféle volt. Az árpát kicsíráztatták, áztatták - a csírák édesek, a magokat kb. 70 fokra melegítették (malátázták, a keményítőt cukorrá alakították, de nem erjesztették), a leszűrt édes lé a sörlé, amit víz helyett ittak, a sörlé alkoholt nem tartalmazott, ha megerjesztették, akkor kaptak sört. A sörlé szűrésével kapott sűrítményt megsütötték, ez volt a sörcipó.
A szárított hús (hal, tej) tartósítása sóval sok civilizációban általános volt: szárítás, sózás után füstölték is a húsokat. A halak tartósítása az ókorban, gyakran szószok formájában történt Egyiptomban, a föníciaiaknál, Görögországban, a Római Birodalom területén is. (A fagyasztás, méz nem volt jellemző, de a jég vermelése nyárra nem volt ismeretlen, nálunk pl. Tihanyban.) Törökországban, a Márvány-tenger környékén pl. kerámiákon sós tejtermék maradványokat azonosítottak, a sós sajt készítése éppen a tartósítás miatt célszerű volt. A főzésen és tartósításon kívül a bőrfestés, a fémöntés, a szappan (nátron só olajjal keverve, a nátron: Na2CO3 x 10 H2O, Egyiptomban használták), a só az üveg készítésének, valamint a porcelánfestésnek, később a puskaporkészítésnek is alapanyaga volt. A bőrcserzéshez a só is szükséges, a bőr sós lében tartós áztatása lehetővé teszi a bőr tartósítását. A só tette lehetővé a hosszú tengeri utakat és a birodalmak terjeszkedését.
Az ókori Egyiptomban a gazdagok több mint négyezer évvel ezelőtt lepecsételt sírjaiban sózott halakat, madarakat találtak. Az Óbirodalomban a sót a mélyföldi tómedrekből gyűjtötték, a sótelepeket arabul sebkha néven ismerték. Az általánosan használt recept szerint sóból vízzel és ecettel keverték az oxalme nevű mártást, és (külön-külön) halakkal és halrészekkel kombinálva a mai halszószhoz hasonló ízesítőt készítettek. Különféle ételekhez tálalták, egy ókori epikureus azt írta, hogy "nincs jobb étel a sózott zöldségnél". Az egyiptomi halak és madarak pácolásához "figyelemre méltóan hasonló" gyakorlat szerint mumifikáltak, a testet az isteni só néven ismert [nátronba: Na2CO3 x 10 H2O)] sóbahelyezték, hetven napig - soha nem hosszabb ideig - teljesen letakarva." Ironikus módon a 19. században a thébai és szakkarai sírok kifosztása során a hatóságok úgy adóztatták meg a múmiákat, mintha sózott halak lennének.
Korai egyiptomi, föníciai sókereskedelem: i. e. 2800 körül kezdtek sókereskedelmet folytatni (sózott hal kereskedelem) a közel-keleti társadalmakkal, közvetlen bizonyítékot nem sikerült találni. A föníciaiak viszont mindenkivel kereskedtek a Földközi-tenger körül. I. e. 800-ra a föníciaiak is nagy mennyiségű sót termeltek az észak-afrikai tómedrekből, és ezt a sózott halakkal együtt más árukért cserélték a Földközi-tenger távoli vidékein. A sózott tonhal, tőkehal a főníciai hajósok fő kereskedelmi cikkei között volt, és a só és a fémek is.
Róma vezetői már az i.e. 6. századtól kezdve ellenőrizték a sókereskedelmet. A tömegek megnyugtatására só árát gyakran mesterségesen alacsonyan tartották, különösen azokban az időkben, amikor a köztársaságnak (vagy a birodalomnak) szüksége volt a nép támogatására. A pun háborúk idején (i. e. 264-146) már magas adót vetettek ki a sóra, és a sójövedelmet a katonai hadjáratok finanszírozására használták. Az adórendszert a vásárló bányától való távolsága szerint indexálták. Annak aki kitalálta a rendeletet, (nem vicc), a Saltinator becenevet adták. https://historycooperative.org/the-history-of-salt-in-ancient-civilizations/
A Mediterráneumban nagy területeken nem volt sóbánya, ezekre a területekre néha igen nagy távolságokról szállították a sót vízen csónakokkal tutajokkal, hajókkal és szamár karavánokkal, - már szállítható méretűre törve-, és nagy haszonnal. A sót bányászó, szállító embereket sóban fizették, akik rögtön eladták a felesleget, ez volt a sókereskedelem egyik forrása. A só fizetési eszköz is volt, adót is lehetett sóban fizetni. (Kínában és Európában a "só" és a "fizetés" szavak közös etimológiája ezt bizonyítja, a latin nyelvű szalárium a katonáknak só vásárlásához adott összeget jelentette.) Kulcsfontosságú szerepet játszott a nagy tengeri hódításokban, lehetővé tette az élelmiszerek bizonytalan hosszú felfedező utakra történő szállítását. A sóellátás ellenőrzése a Római Birodalom katonai terjeszkedésének egyik és monopolizált kulcsa volt. Caesar hódító seregei vittek magukkal sózott húst, halat, melyek az ellátásuk alapját képezték. Só nélkül a seregek csak a meghódított területek kifosztására lettek volna alkalmasak. A "sóstratégia" biztosította a római civilizáció tartós távoli megalapozását, a vízellátást is a rómaiak biztosították a birodalmuk területén.
A „mesterséges” sót nála a tengervízi lepárlókban (salinae) előállított, valamint a növényi hamuból kinyert só jelentette. Úgy tűnik, a római enciklopédista megfeledkezett arról az elterjedt módszerről, amely a tenger, a sós mocsarak, tavak, folyók, sós források és kutak vizéből kádakban történő forralás útján állította elő a „mesterséges” sót. A módszer igen elterjedt volt azokon a területeken, ahol nem állt rendelkezésre elegendő napfény a természetes párolgáshoz.
Az Alpok is voltak évszázadok óta ismert sóbányák. A Keleti-Alpokban található sóbányák kiaknázása a Iulius–Claudiusok hódításait követően is folytatódott. Erre szükség is lehetett, mivel az északi területeken a tengervízből forralással előállított só az elhasznált nagy mennyiségű fűtőanyag miatt nem volt gazdaságos. A Salzkammergut környékén ugyan felfedeztek római kori nyomokat – Hallstattban még egy kikötő
Az Ostia közelében található római sólepárlókat – amelyeket a feliratos források „sómező”-ként (campi salinari) emlegetnek – Livius szerint Ancus Martius király alapította A svájci tudós, Adalberto Giovannini a 80-as éveki elmélete, miszerint Róma helyének kiválasztásában fontos szerepet játszhatott az ostiai sópárlók közelsége. Az Appennini-félszigeten élő vaskori népek majd mindegyike ugyanis állattenyésztéssel foglalkozott, amiben nélkülözhetetlen a só biztosítása az állatok számára.
Az északi területeken (Aquitania, Armorica, Normandia, Flandria, Britannia) Plinius szakkifejezésével élve „mesterséges” sót állítottak elő
tengervízből forralással, amelynek cserépmaradványait mindenütt megtalálták a francia, holland és angol partvidéken, bár a késő római Britanniában már ólomtartályokban is folyt a sópárlás.
A mai Franciaország területén élő gallok már a római hódítás előtt nagy mennyiségű sót termeltek, részben bányászattal, részben forralással. Plinius csak egy érdekességet említ velük kapcsolatban: hogy a gallok és a germánok sós vizet öntenek az égő fára, és így nyerik a sót (NH XXXI. 83). A gallok tengerparti sópárlása a Csatorna mentén, a Bretagne-félsziget északi és déli oldalán, valamint a Loire, a Sèvre és a Dordogne torkolatvidékén koncentrálódott. Az Aremoricában (Armorique) letelepedett venétek egy része a sókészítésre specializálódott,
és termékét az ország belsejében is értékesítette.
A Római Birodalom sófogyasztásának mértékére is léteznek bizonyos becslések. Az idősebb Cato szerint egy kisebb farmon dolgozó rabszolga évente egy modius (8,73 liter) sót fogyaszt el (De agr. 67). Egy sextarius sóval (0,546 liter) húsz katonát láttak el húsz napra (SHA Aur. 9.6). Bernard Moinier becslése szerint az A ugustus-kori Róma lakosságának (amit ő 1,25 millióra tesz) évente 4500 tonna sóra volt szüksége. Az 55 milliósra becsülhető birodalom valamennyi lakosának szükségleteire tehát évente kb. 400 000 tonna sóra volt szükség, ha Cato becslését vesszük alapul. Az ókori mezőgazdasági szerzők azt is hangsúlyozzák, mekkora szükség volt
az állattenyésztésben a sóra. Aristotelés szerint a nyájaknak elsősorban itatásra és rendszeres sóellátásra van szükségük (Hist. anim. VIII. 10). Só hiányában az állatok elveszítik étvágyukat, lassan növekednek, nem szaporodnak, közepesen tejelnek, és gyakrabban pusztulnak. Száz juh számára Aristotelés egy medimnos (42 kg) sót ír elő, amit nyáron ötnaponta kell biztosítani. És akkor nem is beszéltünk még a só ipari fogyasztóiról: a halsózó és garumkészítő üzemekről – amelyek kapacitásáról konkrét becslésekkel rendelkezünk –, továbbá a bíborfestőkről, ahol az anyagot katalizátorként használták.
FÜGGELÉK I.
VELENCE építésének rövid története: pont egy "velencényi" építő anyagot szállítottak Velencébe.
Pont egy "velencényi" építő-, és faanyagot szállítottak Velencébe, a sót Dalmáciából is (4)
"697-ben közös vezetőt választottak, Paulicius Anafestust, aki Velence első dózséja volt. A Velencei Köztársaság 1797-ig fent maradt, amikor nagy részét -a kikötőjét, az Arzenált- Napóleon felégeti, addig sorozatban építették a híres evezős-vitorlás velencei kereskedelmi és hadi gályákat" (https://hu.wikipedia.org/wiki/Velencei_K%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g). Alapításának időpontja bizonytalan, 697 vagy 827, ekkor Szent Márk hamvai Velencébe kerültek, ettől kezdve Velence állama Szent Márk Köztársaságának nevezte magát. 100 évvel később az irányítást a Nagytanács vette át. Fával és sóval kereskedtek kezdetben. A dózse mellett egy 6 tagú testület dolgozott, a Signoria és egy 40 tagú végrehajtó testület. Valamivel 800 után hidakkal kezdték összekötni a több tucat apró kis szigetet. Velence már a IX. században tengeri hatalom, városállam, központi irányítással, kikötőkkel, raktárakkal. A hajóépítés szempontjából fontos Arzenált -a Velence területének harmadán elterülő hajóépítő műhelyt és kikötőt- 1104 -ben építették, azaz kezdték építeni, a vége, hogy 1797-ben Napóleon felgyújtja. Kereskedett a Kelet-római Birodalommal, és sok más keleti országgal. Birtokai voltak Kréta szigete, Ciprus, a görög szigeteken és a Márvány tengeren. Az 1200-s években raktár-negyede volt Konstantinápolyban, igen sok nemes követ, márványoszlopokat, aranyat szállítottak Velencébe.
Velencei sóraktár, a sót az isztriai Piránból szállították, egyben a régi kikötő (4)
A Velencei Köztársaság csak a nevében volt köztársaság, ténylegesen főleg az Adriai- és Égei-tengereken kereskedő, erőszakosan hódító városállam volt, amit 20-30 patrícius család irányított. Velencét feltöltötték az ideszállított földdel és kövekkel, a szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni, a mai városközpontban, a Rialto szigeten alakult ki a város magja. Az épületeket vörösfenyő cölöpökre építették, melyeket az iszap véd az eróziótól. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő isztriai, dalmát partok között. Állandó hadakozásra kényszerültek az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, és emellett a frankok és a ravennai, bizánci császári helytartóság, majd a genovaiak ellen kellett védekeznie Velencének.