Napkitörések
(2026 február)
A napkitörések a Nap felszínén lezajló robbanásszerű események, amelyek akkor következnek be, amikor az összegubancolódott mágneses erővonalak hirtelen újratalálkoznak, és a bennük tárolt energia egyszerre, lavinaszerűen felszabadul. Az ellentétes irányú, egymást kuszán keresztező erővonalak percek leforgása alatt felszakadnak, majd újraegyesülnek. Az újraegyesült erővonalak mentén a mágneses mező pillanatszerűen felforrósítja az anyagot, hogy millió fokos plazmát és nagyenergiájú részecskéket repítsen szerteszét, s ezzel potenciálisan elindítson egy napkitörést. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
A lavinaelv: a lavinák fizikájában a pozitív visszacsatolás (ami egy öngerjesztő folyamat) a hólavina kialakulásának és megállíthatatlan növekedésének oka. A folyamat akkor következik be, amikor egy kezdeti kis változás olyan hatást vált ki, amely erősíti az eredeti folyamatot.
A lavinák esetében ez a következő szinteken jelenik meg: mechanikai instabilitással kezdődik, és láncreakciót vált ki. Amikor a hótakaró egy gyenge rétege összeomlik, a felette lévő hótábla mozgásba lendül. A mozgás során felszabaduló energia további omlásokat okoz a környező területeken, ami még több hó megindulásához vezet. Ahogy a lavina lefelé halad, a mozgási energiája révén „felszántja” és magával rántja az alatta fekvő stabil hórétegeket is. A nagyobb tömeg nagyobb mozgási energiát, a nagyobb energia pedig még több hó elmozdítását eredményezi.
A lavinák esetében ez a következő szinteken jelenik meg: mechanikai instabilitással kezdődik, és láncreakciót vált ki. Amikor a hótakaró egy gyenge rétege összeomlik, a felette lévő hótábla mozgásba lendül. A mozgás során felszabaduló energia további omlásokat okoz a környező területeken, ami még több hó megindulásához vezet. Ahogy a lavina lefelé halad, a mozgási energiája révén „felszántja” és magával rántja az alatta fekvő stabil hórétegeket is. A nagyobb tömeg nagyobb mozgási energiát, a nagyobb energia pedig még több hó elmozdítását eredményezi.
A napkitörések is hasonlóan működnek (https://www.origo.hu/tudomany/2026/02/napkitores-negy-hatalmas-robbanas-razta-meg-a-napot, https://www.origo.hu/tudomany/2026/01/napkitores-magneses-lavina). A NASA adatai szerint rövid időn belül négy jelentős robbanás történt a Nap felszínén. A szakértők által észlelt, rekorderejű napkitörés egy olyan aktív zónából származik, amely most fordul a Föld irányába, így napokig is folytatódhat a fokozott aktivitás.
A 2026 februári napkitörés-sorozat (flerek) a Solar Dynamics Observatory felvételein.
(Fotó: NASA/SDO, (https://www.origo.hu/tudomany/2026/02/napkitores-negy-hatalmas-robbanas-razta-meg-a-napot)
Rekord erejű napkitörések sorozata kezdődött, egy erős jelzést rögzítették a műszerek, és ezt követően, alig 11 órával később következett be a legjelentősebb esemény: egy X8.1-es erősségű napkitörés rázta meg a Naprendszert. Ez a robbanás nem csupán az elmúlt hónapok, de az elmúlt évek egyik legjelentősebb eseménye is volt. Az adatok szerint 2024 októbere óta nem láttunk ekkora erejű jelenséget, a mérések történetében pedig ez volt a tizenkilencedik legerősebb napkitörés.
A folyamat ezzel nem állt meg, 2026 február 2-án további két jelentős, X-osztályú robbanást észleltek. A csillagászok az erősség alapján osztályozzák ezeket az eseményeket, és az „X” jelölés a legmagasabb kategóriát jelenti, amire a Nap egyáltalán képes.
A forrás egy újonnan felbukkant, RGN 4366 elnevezésű napfoltcsoport. A terület még csak most kezdi meg útját a Napnak azon az oldalán, amely közvetlenül a Föld felé néz, ezért a tudósok fokozott figyelemmel kísérik a változásait. Az Űridőjárás-előrejelző Központ szakértői szerint, ha a foltcsoport továbbra is hasonlóan aktív és összetett marad, akkor újabb napkitörés várható, amely magával hozza a koronakidobódás kockázatát is. A koronakidobódás során hatalmas mennyiségű plazma lökődik ki a világűrbe. Amikor ez az anyagfelhő eléri a Földet, kétféle hatást válthat ki: vagy lenyűgöző sarki fényt varázsol az égre, vagy komoly technológiai zavarokat is okozhat: megzavarhatja a műholdak működését, az elektromos hálózatokat és a rádiókommunikációs rendszereket.
Központi csillagunk nemrég hagyta el 11 éves ciklusának legaktívabb szakaszát. Bár elméletileg a következő években, egészen 2030-ig csillapodnia kellene az aktivitásnak, a mostani napkitörés sorozat azt bizonyítja, hogy továbbra is tartogathat meglepetéseket. A legerőteljesebb kitörések reakciók olyan láncolatát indítják el, amelyeknek a következményei még a Földön is érezhetőek. Az ilyenkor bekövetkező geomágneses viharok leállíthatják a rádiókommunikációt is.
A finom részletek hiányoznak még abból a modellből, amellyel megpróbáljuk leírni, miként szabadulnak fel rövid idő alatt a gigantikus léptékű energiák a Nap felszínén. A Solar Orbiter úttörő megfigyelései, melyek során a fedélzetén hordozott négy, egymást kiegészítő berendezés együttes működtetésével minden eddiginél részletesebb képet sikerült nyernie egy napkitörésről, végre választ adnak az eddig nyitott kérdésekre. A Solar Orbiter Extrém Ultraibolya Kamerája (Extreme Ultraviolet Imager) a Nap külső atmoszférájának, a napkoronának mindössze néhány száz kilométer átmérőjű területére fókuszálva két másodpercenként készített nagyfelbontású felvételeket. Közben három másik műszer – a SPICE, a STIX és a PHI – különböző mélységekben eltérő hőmérsékletű zónákat vizsgált, a koronától egészen a Nap látható felszínéig, a fotoszféráig. Ezek a megfigyelések adtak alkalmat a tudósoknak arra, hogy végigkövessék az események láncolatát egészen a kezdetektől a mintegy 40 percig tartó kitörés levonulásáig. Most pont jókor voltak és a jó helyen ahhoz, hogy elcsípjék a kitörésnek a finomságait. A napkitörés több helyen rádiókimaradást okozott.
Napkitörés, a vihar előjelei: sötét fonatok és szikrák
(Fotó: TAHAR AMARI / CNRS, https://www.origo.hu/tudomany/2026/01/napkitores-magneses-lavina)
Amikor az ultraibolya kamera körülbelül 40 perccel a napkitörés aktivitási csúcsa előtt elkezdte megfigyelni a területet, a megcsavarodott mágneses mezők és plazma ív formában meghajló sötét fonata már észlelhető volt, és kapcsolatban állt egy kereszt alakú, fokozatosan felfénylő mágneses erővonalakból álló struktúrával. Újabb és újabb mágneses erővonalak jelennek meg. A mágneses erők által lehatárolt vonalak láthatóan kötél módjára megcsavarodnak. Aztán, ahogy egy lavina indulásakor, az egész helyzet egyszeriben instabillá válik.
A megcsavarodott erővonalak elkezdenek megszakadni és újraegyesülni, s ezzel egyre tovaterjedő instabilitást keltenek a régióban. Az újraegyesülési események egyre látványosabbak, egyre több energiát dobnak szét, ami jól megmutatkozik a képek hirtelen fényesedésében.
A leglátványosabb felfénylésnél, miután a sötét plazmafonat egyik végén szabaddá válik, s az űrbe lökődve hevesen, nagy sebességgel szétesik. Az erővonal-újraegyesülések fényes szikrái a fonat teljes hosszában mindenütt, lenyűgözően nagy felbontásban láthatóak voltak, amint a fő kitörés megtörtét. A Solar Orbiter éppen a kitörésnek a gyökerére nyitott nekünk ablakot, ahol a lavinaszerű eseménylánc elindul,
a nagy kitörést az apró, időben és térben gyorsan terjedő újraegyesülési események indították.
A tudósok már korábban felvetettek egy lavinamodellt a Napon és más csillagokon megfigyelhető sok százezer kitörés együttes viselkedésének magyarázatára, de nem volt világos, hogy az egyedi kitörések is magyarázhatóak-e egyfajta lavina-mechanizmussal. A mostani megfigyelések igazolták, hogy egy kitörés nem feltétlenül egyetlen koherens esemény, hanem inkább egymással kölcsönható újraegyesülési események öngerjesztő láncolata.
A Solar Orbiter SPICE és STIX műszerei által készített egyidejű mérések most első alkalommal azt is lehetővé tették, hogy extrém nagy felbontásban tanulmányozzák a gyors egymásutánban bekövetkező újraegyesülési események energiakibocsátását a Nap atmoszférájának legkülső rétegében. Különös figyelmet érdemel a nagyenergiájú röntgensugár-kibocsátás, ami azt mutatja, hol adták le energiájukat a mágneses mező által felgyorsított részecskék. Mivel ezek a felgyorsult részecskék a bolygóközi térbe kilépve károsíthatják a műholdjainkat, az űrutazókat, a földi infrastruktúrát is, a folyamat részleteinek megértése kulcsfontosságú az események előrejelzése szempontjából.
A röntgenkibocsátás olyan drámai mértékben megnőtt a kitörés csúcspontján, amikor megsűrűsödtek az újraegyesülési események, hogy a részecskék a fénysebesség 40-50%-ára, vagyis 431-540 millió km/h-s sebességre gyorsultak. A megfigyelések azt is megmutatták, hogy az újraegyesülések során a mágneses tér a környező plazmának adta át az energiáját.
Már a kitörés csúcsszakasza előtt is szalagszerű képződményeket voltak láthatóak, nagy sebességgel száguldtak a Nap légkörének belseje felé, a záporozva aláhulló ’plazmacsomók’ az energiafelszabadulás hírnökei, és a kitörés előrehaladtával egyre erősödtek. Sőt, a plazmaeső még azután is folytatódott egy ideig, hogy a kitörés már kezdett csitulni. A kitörés főszakaszát követően a mágneses erővonalak által eredetileg alkotott kereszt-alakzat lassan feloldódott az ultraibolya kamera felvételén, miközben a STIX és a SPICE mérései a plazma lehűléséről és a részecskekibocsátás normális szintre való visszatéréséről tanúskodtak. A PHI ugyanebben az időben a Nap látható felszínén, a fotoszférában is kimutatta a kitörés lenyomatát, s ezzel teljessé tette az eseményről kialakított háromdimenziós képet.
Egy erősebb napkitörés mikor teszi tönkre a műholdakat, különösen a STARLINK eseté? Egy erősebb napkitörést követő geomágneses vihar igen komoly veszélyt jelent a műholdakra, a Starlink esetében pedig egyedi kockázati tényezők is felmerülnek az alacsony pályamagasság miatt. A napvihar felmelegíti és kiterjeszti a felső légkört. A sűrűbb gázréteg megnövekedett ellenállást fejt ki, ami lassítja a műholdakat, ezért veszítenek magasságukból. Mindenféle töltött részecskék, elsősorban protonok zápora "átüthet" a műholdak védelmén, memóriahibákat vagy rövidzárlatot okozva a fedélzeti rendszerekben. A viharok zavarják a rádiójelek terjedését, ami adatvesztéshez, megnövekedett válaszidőhöz vezet a Starlink hálózatán.
A Starlink műholdak alacsony Föld körüli pályán (LEO) keringenek, ami egyszerre előny és hátrány: a 2022 februári esemény során a SpaceX 40 újonnan felbocsátott műholdat veszített el egyetlen kisebb geomágneses vihar miatt, még alacsony (kb. 210 km) pályán voltak a végső pozíciójuk elfoglalása előtt, a megnövekedett légköri ellenállás miatt nem tudtak felemelkedni, és visszahullottak a légkörbe. A fokozott naptevékenység a pályán lévő műholdak élettartamát is csökkentheti, mivel gyakrabban kell korrekciós manővereket végezniük az üzemanyaguk rovására. Erős viharok idején a pályák kiszámíthatatlanná válnak. A SpaceX-nek tavaly több százezerszer kellett beavatkoznia az ütközések elkerülése érdekében.
Egy extrém erejű esemény (pl. egy 1859-es Carrington-esemény szintű vihar, https://hu.wikipedia.org/wiki/Carrington-esem%C3%A9ny) elméletileg a teljes Starlink-konstellációt megbéníthatná vagy meg is semmisíthetné. A jelenlegi technológia mellett a SpaceX védekezése főként a műholdak "biztonsági módba" (élükkel a haladási irány felé fordítás) állításából áll, a fékezés minimalizálása érdekében
A Starlink műholdak alacsony Föld körüli pályán (LEO) keringenek, ami egyszerre előny és hátrány: a 2022 februári esemény során a SpaceX 40 újonnan felbocsátott műholdat veszített el egyetlen kisebb geomágneses vihar miatt, még alacsony (kb. 210 km) pályán voltak a végső pozíciójuk elfoglalása előtt, a megnövekedett légköri ellenállás miatt nem tudtak felemelkedni, és visszahullottak a légkörbe. A fokozott naptevékenység a pályán lévő műholdak élettartamát is csökkentheti, mivel gyakrabban kell korrekciós manővereket végezniük az üzemanyaguk rovására. Erős viharok idején a pályák kiszámíthatatlanná válnak. A SpaceX-nek tavaly több százezerszer kellett beavatkoznia az ütközések elkerülése érdekében.
Egy extrém erejű esemény (pl. egy 1859-es Carrington-esemény szintű vihar, https://hu.wikipedia.org/wiki/Carrington-esem%C3%A9ny) elméletileg a teljes Starlink-konstellációt megbéníthatná vagy meg is semmisíthetné. A jelenlegi technológia mellett a SpaceX védekezése főként a műholdak "biztonsági módba" (élükkel a haladási irány felé fordítás) állításából áll, a fékezés minimalizálása érdekében
A napviharok erősségét és hatásait a NOAA (Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal) három különböző skálán méri, amelyek 1-től (gyenge) 5-ig (extrém) terjednek:
G-skála (Geomágneses viharok): a Föld mágneses terének zavarait jelzi, amelyeket a Napból érkező plazmafelhők (CME) okoznak.
G1 (Enyhe): Gyenge ingadozások az elektromos hálózatban, sarki fény látható a magasabb szélességeken.
G5 (Extrém): Teljes hálózati összeomlás veszélye, műholdak irányítási problémái, sarki fény akár az Egyenlítőhöz közel is.
S-skála (Szoláris sugárviharok): a nagy energiájú protonok áramlását méri, amelyek veszélyesek lehetnek az űrhajósokra és a repülőgépek utasaira.
S1 (Enyhe): Nincs jelentős hatás a biológiai szervezetekre.
S5 (Extrém): Magas sugárzási kockázat az űrben, műholdas memóriahibák, a sarki jégsapkák feletti rádiókommunikáció ellehetetlenülése.
R-skála (Rádiózavarok): a napkitörések (flerek) során kibocsátott röntgensugárzás okozta ionoszférikus zavarokat méri, amelyek blokkolhatják a rádiójeleket.
R1 (Gyenge): Rövid kimaradások a nagyfrekvenciás (HF) rádiózásban.
R5 (Extrém): Teljes rádiócsend a Föld nappali oldalán órákon keresztül, a GPS-jelek jelentős torzulása.
A skáláktól függetlenül a napkitörések fényességét (röntgenfluxusát) betűkkel is jelölik: A, B, C, M és X. Az X-osztályú flerek a legerősebbek, amelyek akár globális kommunikációs zavarokat is okozhatnak.
A műholdak védelme a kozmikus sugárzás ellen kritikus fontosságú, mivel a világűrben nincs ott a Föld légköre és mágneses mezeje, amely elnyelné a káros részecskéket. A védelem mértéke és módja a műhold pályájától és a tervezett élettartamától függ. A főbb védelmek:
A fizikai árnyékolás anyagoI: a leggyakoribb a 2-5 mm vastag alumínium burkolat, amely jelentősen csökkenti az ionizáló hatást.
Speciális fémeket használnak az érzékenyebb műszereknél. Nehezebb anyagokat, például tantált vagy volfrámot is használnak a nagy energiájú részecskék ellen. A hidrogénben gazdag anyagok (pl. polietilén) hatékonyabbak a protonok ellen, ezért gyakran rétegezik az alumínium közé.
Sugárzástűrő elektronika (Rad-Hardening): a fizikai pajzs nem állít meg mindent, magát az elektronikát teszik ellenállóvá. Olyan áramköröket alkalmaznak, amelyek elviselik a töltött részecskék becsapódását anélkül, hogy véglegesen károsodnának. Gyakori a hármas moduláris redundancia, ahol három egység végzi ugyanazt a számítást, és „szavazással” döntik el a helyes eredményt, ha az egyiket sugárzás érné.
Vannak szoftveres és elhelyezési stratégiák is, hibajavító kódok, melyek automatikusan javítják a memóriában keletkező adatforgalmi hibákat.
A legérzékenyebb alkatrészeket a műhold belsejében, más berendezések takarásában helyezik el.
Az alacsony Föld körüli pályán (LEO) a védelem általában elegendő a 5-15 éves élettartamhoz. A geostacionárius pályán (GEO) vagy mélyűri misszióknál sokkal komolyabb védelem kell a felerősödött sugárzási övezetek (Van Allen-öv) miatt. Extrém napviharok idején a műholdak egyes rendszereit gyakran "alvó módba" kapcsolják a károk megelőzése érdekében. A NASA Space Math adatai szerint például egy műholdat úgy terveznek, hogy 8 év alatt ne gyűjtsön össze többet 75 000 Rad sugárzásnál, amit a falvastagság precíz kiszámításával érnek el.
Speciális fémeket használnak az érzékenyebb műszereknél. Nehezebb anyagokat, például tantált vagy volfrámot is használnak a nagy energiájú részecskék ellen. A hidrogénben gazdag anyagok (pl. polietilén) hatékonyabbak a protonok ellen, ezért gyakran rétegezik az alumínium közé.
Sugárzástűrő elektronika (Rad-Hardening): a fizikai pajzs nem állít meg mindent, magát az elektronikát teszik ellenállóvá. Olyan áramköröket alkalmaznak, amelyek elviselik a töltött részecskék becsapódását anélkül, hogy véglegesen károsodnának. Gyakori a hármas moduláris redundancia, ahol három egység végzi ugyanazt a számítást, és „szavazással” döntik el a helyes eredményt, ha az egyiket sugárzás érné.
Vannak szoftveres és elhelyezési stratégiák is, hibajavító kódok, melyek automatikusan javítják a memóriában keletkező adatforgalmi hibákat.
A legérzékenyebb alkatrészeket a műhold belsejében, más berendezések takarásában helyezik el.
Az alacsony Föld körüli pályán (LEO) a védelem általában elegendő a 5-15 éves élettartamhoz. A geostacionárius pályán (GEO) vagy mélyűri misszióknál sokkal komolyabb védelem kell a felerősödött sugárzási övezetek (Van Allen-öv) miatt. Extrém napviharok idején a műholdak egyes rendszereit gyakran "alvó módba" kapcsolják a károk megelőzése érdekében. A NASA Space Math adatai szerint például egy műholdat úgy terveznek, hogy 8 év alatt ne gyűjtsön össze többet 75 000 Rad sugárzásnál, amit a falvastagság precíz kiszámításával érnek el.
A Starlink-műholdak védelmi stratégiája jelentősen eltér a hagyományos, méregdrága katonai vagy tudományos műholdakétól. A SpaceX nem a "tönkretehetetlenségre", hanem a tömeggyártásra és a gyors pótolhatóságra épít. A műholdak alacsony Föld körüli pályán (kb. 550 km) keringenek, ami még a belső Van Allen-sugárzási övezet alatt található, az öv természetes "pajzs", megvédi őket a legdurvább kozmikus részecskeáramlatoktól. A Starlink-egységeket mindössze kb. 5 évre tervezik. Ennyi idő alatt az elektronika az ionizáló sugárzás ellenére is működőképes marad anélkül, hogy extrém vastag (és nehéz) árnyékolásra lenne szükség. A drága, speciálisan sugárzásálló (Rad-Hard) chipek helyett olcsóbb, de tesztelt sugárzástűrő (Rad-Tolerant) alkatrészeket használnak, amelyeket szoftveres hibajavítással és redundanciával támogatnak meg. Minden Starlink műhold fedélzetén található saját sugárzásmérő szenzor (TID és CMOS), amellyel a SpaceX valós időben térképezi fel az űrben uralkodó viszonyokat és figyeli a flotta állapotát.
Annak ellenére, hogy a kozmikus sugárzás ellen védettek, a geofizikai viharok komoly veszélyt jelentenek. 2022 februárjában egy geomágneses vihar miatt a légkör sűrűbbé vált, ami megnövekedett légellenállást okozott, és 40 frissen felbocsátott műholdat megsemmisített, mivel nem tudtak elég gyorsan pályára állni.
Annak ellenére, hogy a kozmikus sugárzás ellen védettek, a geofizikai viharok komoly veszélyt jelentenek. 2022 februárjában egy geomágneses vihar miatt a légkör sűrűbbé vált, ami megnövekedett légellenállást okozott, és 40 frissen felbocsátott műholdat megsemmisített, mivel nem tudtak elég gyorsan pályára állni.