Ablakok régen
(2025 december)
Az ablak szó először a 13. század elején jelent meg, és eredetileg egy üvegezetlen lyukra utalt a tetőn (https://en.wikipedia.org/wiki/Window). A rómaiak voltak az elsők, akik üveget használtak ablakokhoz, valószínűleg először Alexandriában fejlesztették ki i. u. 100 körül. A rómaiak a dupla üvegezés egy kezdetleges formáját is használták a nyilvános fürdőkben, vékony réteg átlátszó követ, például csillámpalát vagy szelenitet tettek az ablakba a hő megtartására. A római korban az ablakokat már nem egyszerűen bedeszkázták bárdolt lapokkal, hanem fából készült ablaktáblákat (zsalugáterek) használtak. A legtöbb római lakóházban fából készült ablakszárnyakat vagy zsalukat is alkalmaztak a fény és a huzat szabályozására. Gyakoriak voltak a fából, sőt égetett agyagból (terrakotta) készült rácsok is, amelyek a biztonságot szolgálták. A napfény és a por ellen nedves vásznat vagy bőrtis függesztettek az ablakra, amelyek a mai „római roló” (Roman blind) elődjének tekinthetők.
(Római birodalom idején egy meleg időszak volt, de alig van nyoma -ciszternák a házudvarokon- annak, hogy hűtötték volna a házakat, az italokat egyesek jéggel. AI válasz: "Házak hűtése a Római Birodalom idején?" kérdésre: A Római Birodalom építészei számos ötletes mérnöki megoldást és passzív építészeti technikát alkalmaztak a házak hűtésére:
1. Vízhűtéses falak (Aktív hűtés): A leggazdagabb rómaiak villáiban a falak belsejében agyagcsöveket (tubuli) vagy üreges szakaszokat alakítottak ki. Az akvaduktokon keresztül érkező hűvös forrásvizet ezeken a járatokon vezették keresztül, ami elnyelte a falak hőjét, így sugárzó hűtést biztosított a belső terekben.
2. Építészeti megoldások (Passzív hűtés) Atrium és Compluvium: a római házak központi nyitott udvara (atrium) és a tetőnyílás (compluvium) függőleges légcsatornaként működött. A meleg levegő felfelé távozott, miközben friss levegőt szívott be a környező helyiségekből.
Impluvium: Az atrium közepén elhelyezkedő medence (impluvium) összegyűjtötte az esővizet, amelynek párolgása jelentősen hűtötte a környező levegőt.
Peristylium: A belső kerttel, szökőkutakkal és oszlopcsarnokkal körülvett udvarok árnyékot és folyamatos légmozgást biztosítottak.
Tájolás és ablakok: Vitruvius építész javaslata szerint a nyári helyiségeket északra vagy északkeletre tájolták, hogy elkerüljék a tűző napot. A vastag kő- vagy betonfalak nagy hőtároló tömegük révén napközben elnyelték a hőt, és csak éjszaka adták le.
3. Különleges szerkezetek
Cryptoporticus: Ezek félig vagy teljesen föld alatti, boltíves folyosók voltak nagy számban- valóban számtalan boltíves pince maradt ránk!!!-, amelyek a nyári hőségben is természetesen hűvösek maradtak, és gyakran használták őket sétatérként vagy pihenőhelyként.
Fényáteresztő kőlemezek: a ritka üveg helyett néha áttetsző ásványokat (például lapis specularis vagy csillámlemezek) használtak az ablakoknál, amelyek átengedték a fényt, de jobban szigeteltek a kinti hőség ellen.
A városi utcákat is tudatosan tervezték: a magas épületek és szűk utcák árnyékot vetettek az utakra, megakadályozva a sötét útburkolat (például bazalt) túlzott felmelegedését.)
2. Építészeti megoldások (Passzív hűtés) Atrium és Compluvium: a római házak központi nyitott udvara (atrium) és a tetőnyílás (compluvium) függőleges légcsatornaként működött. A meleg levegő felfelé távozott, miközben friss levegőt szívott be a környező helyiségekből.
Impluvium: Az atrium közepén elhelyezkedő medence (impluvium) összegyűjtötte az esővizet, amelynek párolgása jelentősen hűtötte a környező levegőt.
Peristylium: A belső kerttel, szökőkutakkal és oszlopcsarnokkal körülvett udvarok árnyékot és folyamatos légmozgást biztosítottak.
Tájolás és ablakok: Vitruvius építész javaslata szerint a nyári helyiségeket északra vagy északkeletre tájolták, hogy elkerüljék a tűző napot. A vastag kő- vagy betonfalak nagy hőtároló tömegük révén napközben elnyelték a hőt, és csak éjszaka adták le.
3. Különleges szerkezetek
Cryptoporticus: Ezek félig vagy teljesen föld alatti, boltíves folyosók voltak nagy számban- valóban számtalan boltíves pince maradt ránk!!!-, amelyek a nyári hőségben is természetesen hűvösek maradtak, és gyakran használták őket sétatérként vagy pihenőhelyként.
Fényáteresztő kőlemezek: a ritka üveg helyett néha áttetsző ásványokat (például lapis specularis vagy csillámlemezek) használtak az ablakoknál, amelyek átengedték a fényt, de jobban szigeteltek a kinti hőség ellen.
A városi utcákat is tudatosan tervezték: a magas épületek és szűk utcák árnyékot vetettek az utakra, megakadályozva a sötét útburkolat (például bazalt) túlzott felmelegedését.)
Az ablakok ábrázolásai megfigyelhetőek az ókori egyiptomi falfestményeken és az asszír szobrokon. A papírablakok gazdaságosak voltak, és széles körben használták az ókori Kínában, Koreában és Japánban. Angliában az üveg csak a 17. század elején vált elterjedtté a hétköznapi otthonok ablakaiban, míg a csiszolt állati szarúból készült ablakokat már a 14. században is használták. A 19. századi amerikai nyugaton a zsírozott papírablakokat az úttörő telepesek használták. A modern stílusú, padlótól a mennyezetig érő ablakok csak akkor váltak elérhetővé, amikor az ipari síküveg gyártás eljárásokat tökéletesítették.
Az ablak egy majdnem mindig négyszögletes nyílás a falban, ajtóban, tetőben vagy járműben, amely a fényt beengedi, esetleg a hang, és néha a levegő áthaladását is lehetővé teszi. A modern ablakok általában üvegezettek, vagy valamilyen más átlátszó vagy áttetsző műanyaggal vannak bevonva. Sok üvegezett ablak nyitható a szellőzés érdekében, vagy zárható a rossz időjárás esetén. A nyitható ablakok valamilyen záró szerkezettel rendelkeznek. A gyakori típusok közé tartozik a szemöldökablak, a fix ablakok, a hatszögletű ablakok, az egyszárnyú és a kétszárnyú tolóablakok, a vízszintesen toló ablakok, a tokos ablakok, a napellenző ablakok, a billenő és tolóablakok (gyakran ajtó méretűek), a bukó-nyíló ablakok, a felülvilágító ablakok, az oldalsó ablakok, a zsalugáterek vagy lamellás ablakok, a tetőablakok, a csúcsíves ablakok, a tetőablakok, a tetőlámpák, a kiugró ablakok, az erkélyablakok, a hőszigetelt vagy Diocletianus-kori ablakok, a panorámás ablakok, a rózsaablakok, a vészkijárati ablakok, az ólomüveg ablakok, a franciaablakok, a panelablakok, a dupla/tripla üvegezésű ablakok és a boszorkányablakok (https://en.wikipedia.org/wiki/Window).
Az ablakok története: az i. e. 13. században az ablakok még többnyire üvegezetlen nyílások voltak, a tetőn is. Az ablakokat deszkákkal, állatbőrrel, szövettel vagy fatáblákkal borították, majd jöttek a nyitható és zárható spaletták. Idővel olyan ablakokat építettek, amelyek egyszerre védték a lakókat az elemektől és engedték át a fényt, több apró, áttetsző részt használva, például áttetsző állati szarú darabokat, papírlapokat, vékony márványszeleteket (például fengitet), csillámot vagy üvegpöttyöket, amelyeket fa-, vas- vagy ólomkeretbe helyeztek. A Távol-Keleten papírt használtak ablakok kitöltésére. A rómaiak voltak az első ismert üvegfelhasználók. (Az üveggyártás technológiáját III.Tothmesz hozta üvegművesekkel Egyiptomba, az i. e. 1400 években az Eufrátesz környéki hadjáratából.) Alexandriában kb. i. u. 100-ban megjelentek az öntött üvegablakok, bár gyenge optikai tulajdonságokkal rendelkeztek. Kicsi, vastag öntvények voltak, alig többek fúvott üvegedényeknél (henger alakúaknál), amelyeket körkörös csíkozású mintázattal ellátott lapokká lapítottak. Hasonlítottak a hagyományos, ólomüvegből készült templomi ablakokhoz. Több mint egy évezred telt el, mire az ablaküveg elég átlátszóvá vált (a mangán hozzáadása miatt) ahhoz, hogy átlátszó legyen. (Az ókori római ablakok azonban továbbra is nagyon hasznosak voltak, mivel "egy gyakran figyelmen kívül hagyott előrelépést jelentettek a fűtéstechnológiában lehetővé téve a napfény bejutását az otthonba vagy épületbe, miközben megakadályozták a felmelegedett levegő kijutását)". Az átlátszó üveg a 17. századra vált elterjedtté a hétköznapi otthonokban.
Német spaletta, a zsalugáter (https://en.wikipedia.org/wiki/Window)
A fatáblákat, spalettákat, zsalugátereket délvidéken még ma is használják. A zsalugáterek története is az ókorba nyúlik vissza, funkciójuk pedig évezredek óta változatlan: a fény, a szellőzés és a biztonság szabályozása. A zsalugáterek ősének tekintett nyíló táblás szerkezeteket az ókori görögök használták a mediterrán éghajlat elleni védekezésre. Kezdetben márványból is készültek, ami bár esztétikus volt, súlya miatt nehézkesen működött. A rómaiak már fát is használtak. Az ókori Egyiptomban nádból vagy papiruszból font árnyékolókkal védekeztek a hőség ellen.
Középkorban a fa vált alapanyaggá rugalmassága és könnyű megmunkálhatósága miatt. Angliában (például a Tudor-korban) a zsalugátereket eredetileg az ablak belső oldalára szerelték, mivel az üveg drága luxuscikknek számított. Gyakran csak az ablak alsó felét fedték le tömör fatáblákkal. A reneszánsz idején a zsalugáterek díszesebbé váltak. A 18. században megjelentek az állítható lécek (lamellák), amelyek lehetővé tették a fény és a légáramlás pontosabb szabályozását. Az Amerikába érkező telepesek továbbfejlesztették a designt, létrehozva a szélesebb lamellájú „plantation” stílust, amely különösen a déli államokban vált népszerűvé a hőség elleni védekezésként.
A középkorban, a kora újkorban (kb. 1400–1700) az egy üvegezésű ablakot használták, külső fa spalettával, vagy téli ablakot, a hideg időben egy plusz, levehető belső ablakkeretet. A18. században megjelentek a kettős tokos megoldások elődei, főleg a városi polgárházakban, kastélyokban, kolostorokban, a hidegebb éghajlatú területeken (Közép- és Észak-Európa). Kézműves, egyedi szerkezetek voltak. A 19. században (1800-as évek) terjedt el széles körben a kettős tokos ablak, az iparosodás lehetővé tette, a pontos faipari gyártást, az olcsóbb üveggyártást. A városi bérházépítésekkel megjelent a jobb hő- és hangszigetelési igény, a klasszikus „kapcsolt geréb tokos” ablakok is ekkor váltak megszokottá. A 20. században a kettős tokot fokozatosan felváltotta a kapcsolt szárnyas, majd a hőszigetelő üvegezés (dupla/tripla üveg egy tokban).
Üvegablakok: Római Birodalomban az i. u. 1. századtól megjelenik az öntött és fújt üveg, és a gazdagabb villákban már kis, vastag üvegtáblákat használtak ablakokban, még igen homályosak voltak. A középkor az üvegablakok igazi virágkora volt, a színes üvegablakok (ólomüveg, festett üveg) főként templomokban és katedrálisokban ma is láthatóak. A román korban kisebb, sötétebb ablakok voltak, a gótika idején hatalmas, magas ablakok, rózsaablakok; a fénynek szimbolikus, vallási jelentése is volt. Az üvegdarabokat ólomkeret (ólomsín) fogta össze. A reneszánsz és barokk (15–17. század) idején javult az üveg minősége, még átlátszóbbá vált. A festett üvegablakok háttérbe szorulnak, előtérbe kerül a világos belső tér. megjelennek az ablakszemekből összeállított nagyobb üvegfelületek. Majd az üveg nemcsak lakóházakban, hanem üzletekben, pályaudvarokon, sőt üvegházakban is megjelent.
Az első, kb 10 cm ármérőjű homályos üveg pöttyökből, korongokból álló ablakokat a 14. században kezdték el nagyban gyártani, amelyeket „ökörszemüvegnek” vagy „holdas üvegnek” (angolul bullseye glass) neveznek,
Pöttyökből forrasztott koronaüveg (https://en.wikipedia.org/wiki/Crown_glass_%28window%29)
Az ablaküvegek a koronaüveg (crown glass) eljárással készültek. Egy olvadt üveggömböt fújtak, majd egy fémrúdhoz rögzítve gyorsan forgatták. A centrifugális erő hatására az üveg egy nagy, lapos koronggá terült szét. A „pöttyök” kialakulása: amikor a fémrudat leválasztották a kész korong közepéről, ott egy vastagabb, homályos és egyenetlen középpont maradt. Eredetileg a korong széleit vágták fel jó minőségű, vékony és sík ablaküvegekké. A középső, jellegzetes csomót tartalmazó darabot selejtnek tartották, és olcsósága miatt csak kevésbé igényes helyeken (pl. istállókban, műhelyekben, kocsmákban) használták fel. Alegelterjedtebb ablaküveg-készítési módszer volt a 19. század közepéig, amikor a hengeres üveggyártás és a modern síküveg-technológiák kiszorították. Napjainkban a „pöttyös” üvegeket ólom-, ónkeretekben gyakran szándékosan gyártják díszítőelemként antik hatású belső terekhez vagy műemlék jellegű épületek felújításához.
Párizs, X. ker., Rue de Paradis, díszüveges ablak (https://en.wikipedia.org/wiki/Window)
Az 1970-es évekig az egyrétegű ablakok voltak délen a szabványosak. Az 1973-as olajválság idején emelkedő üzemanyagárak arra késztették a kormányokat, hogy megváltoztassák az építési szabályozásokat, és a dupla üvegezést az energiahatékonyság szabványává tették. Az 1980-as években az iparág eltávolodott az alumínium keretektől – amelyek hajlamosak voltak a páralecsapódásra – a PVC (vinil) és a jobb hőhídmegszakítók felé, a dupla ablakok megfizethetőbbek és hatékonyabbak lettek. A gyártók a levegő helyett inert gázokkal, például argonnal vagy kriptonnal kezdték kitölteni a táblák közötti teret, amelyek rosszabb hővezető képességgel rendelkeznek és jobb szigetelést biztosítanak. A 20. század végén kifejlesztett alacsony emissziójú üvegen egy vékony fémes bevonatot használnak, amely télen visszaveri a hőt a helyiségbe, nyáron pedig blokkolja a külső hőt. A modern, nagy hatékonyságú szabványok a háromrétegű ablakok használatát javasolják hidegebb éghajlaton.