Klímamenekültek vannak, és még inkább lesznek
(2025 november)
A "klímamenekült" fogalma az 1985-ös ENSZ Környezetvédelmi Programjának egyik szakértőjétől származik, de az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa 2018-ban rámutatott, hogy az éghajlatváltozás miatt elűzöttek többsége nem minősül menekültnek a nemzetközi jog szerint, így nem élvezhetnek nemzetközi védelmet a hagyományos menekültügyi eljárásokban. A nemzetközi jog nem ismeri el a "klímamenekült" jogi kategóriát, ami azt jelenti, hogy az érintettek nem kaphatnak menekültstátuszt a hagyományos, 1951-es Genfi Egyezmény alapján. Az éghajlatváltozás hatásai által otthonukból elűzött embereket "a világ elfeledett áldozatainak" nevezi, hangsúlyozva, hogy jogi védelmük nincs. A Világbank 2021-es előrejelzései szerint a klíma miatti migráció várhatóan növekszik a következő régiókban: Dél-Ázsia, Latin-Amerika, szubszaharai Afrika és Európa. A mai, vízumokkal szabályozott korban körülményes klímamenekültnek lenni. Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa meg fogja változtatni a véleményét az ivóvíz hiánya esetén.
Klímamenekültek mindig is voltak: egész társadalmak, kultúrák, civilizációk lettek a klímaváltozás áldozatai. A túlélőknek két választásuk volt. Az egyik a menekülés, azaz kedvezőbb éghajlatú területre vándorlás. A másik lehetőségnek az újítások, a technológiai változásokkal alkalmazkodni a változásokhoz. A jégkorszakok idején melegebb és hidegebb időszakok váltogatták egymást néhány ezer évenként. A korszaknak a nagy túlélője volt az Európában és Ázsiában is élő neandervölgyi ember (Homo neanderthalensis vagy Homo sapiens neanderthalensis), testfelépítése és életmódja is a túlélés érdekében változott, alkalmazkodóképessége pedig még a szélsőséges éghajlat-ingadozások során is életben tartotta. A kritikus időszakban, valószínűleg egy melegebb periódusban jelent meg a neandervölgyiek vetélytársa, a Homo sapiens, azaz a mai modern ember. A homo sapiens testfelépítését tekintve alulmaradt a neandervölgyi emberhez képest, kevésbé volt robusztus, más téren viszont előnyben volt. Európából egyre nagyobb számban kezdtek eltűni a nagyvadak, a neandervölgyi fő táplálékai; a homo sapiens válla azonban más szerkezetű volt, így képes volt a dárdahasználatra, amivel a kisebb, gyorsabb állatokra is tudott vadászni, ami pedig jóval hatékonyabbnak bizonyult a neandervölgyiek módszereinél. A két embertípus több ezer évig egymás mellett létezett, még keveredett is egymással. A több ezer éves egymás mellett élés és rivalizálás győztese a homo sapiens lett, a mai ember, aki jobban boldogult a változó éghajlati körülmények közepette (A klímatörténet Béres Attila munkái nyomán készült).
A sarki jég mennyisége folyamatosan csökken, 3-4000 km3 -nél stabilizálódni látszik
(Forrás: https://www.arcticdeathspiral.org/, a sarki jég vastagságának becslése 2025-ig: https://psc.apl.washington.edu/research/projects/arctic-sea-
Az utolsó jeges időszak végén az olvadás sok olvadék vizet juttatott a világtengerekbe, és rengeteg eső esett. De a Golf-áramlat meleg vizének fűtő hatása lassan megszűnt, ezért Európában és a Közel-Keleten nemcsak hűvösebb volt egy ideig az éghajlat, hanem szárazabb is. Egy kezdődő száraz periódusnak volt köszönhető a földművelés elterjedése Európában, a Tigris és az Eufrátesz környékén, a Termékeny félholdnak nevezett területen, amit a földművelés őshazájának és az emberi civilizáció bölcsőjének tartanak. Az itt élők tudásukkal együtt részben elhagyták a területet, egyszerűen elvándoroltak.
A jégkorszak után általános felmelegedés kezdődött szerte a Földön, aminek okát bolygónk pályaelemeinek változásában látják a szakértők. Az éghajlat i.e. 6-3000 között érte el a legmelegebb időszakot. A gleccserek nagy része elolvadt, volt elég csapadék a Közel-Kelettől az Indus völgyén át egészen Kínáig terjedő sávban, így a kedvező klíma miatt nem véletlen, hogy az első fejlett civilizációk ekkor, és ezeken a helyeken fejlődtek ki. A mai Szahara sem sivatag volt Észak-Afrikában: területén virágzó vegetáció, erdős, fás, füves területek váltották egymást, így az emberek is nagy számban költöztek a környékre. Volt bőven víz is, folyók, tavak szabdalták a tájat, ami kedvezett a letelepedésnek.
Nagyjából 5000 évvel ezelőtt a kedvező éghajlatot a klíma romlása követte. A hőmérséklet és a csapadék mennyisége csökkent, aminek okát szintén a Föld keringési pályájának változásában látják. Megindult a Szahara sivatagosodása, ez minden kontinensen így történt: kezdtek kialakulni a mai sivatagok. A Szahara lakhatatlanná vált, az elvándorlás maradt az egyetlen járható út, közel s távol pedig egyetlen nagyobb vízfolyás akadt, amelynek partján lehetőség volt az életre: a Nílus. A több ezer évig tartó, szinte teljes kiszáradás ideje alatt egyre több ember húzódott a folyó partjára, így létrehozva az egyiptomi civilizációt. Mezopotámiában a meleg és szárazabb idő először kedvezőnek bizonyult. A Perzsa-öböl vize visszahúzódott, így több területet lehetett művelés alá fogni, ami az öntözéses gazdálkodás révén meg is valósult. De ahogy nőtt a szárazság, úgy nőttek a bajok. A sok öntözés miatt egyre sósabb lett, szikesedett a talaj, csökkenni kezdett a termékenység, ami társadalmi zavarokhoz vezetett, és hozzájárult a Sumer-Birodalom felbomlásához. A változások Egyiptomban az Óbirodalom végét hozták el, Ázsiában pedig az Indus-völgyi civilizációnak vetett véget a szárazság, de még a Kínában uralkodó Sang dinasztia hatalmát is megrengette. Összehasonlítva a Nílus-völgy termékenységét a Nílus július közepén történt áradásainak szerves anyag tartalma okozta, de a Nílus vándorolt és vállasodott, ezért É-ra vándoroltak. Az Eufrátesz is változtatta a medrét, de ott a szikesedés és a folyó medrének áthelyeződése a városok elvándorlását okozta.
A kacsa orrú és végű hajók két vége azonos, középen a nagy hajó az első döfőorros csatahajó
(Nílus-deltai csata III. Ramszesz idején, Wikipedia)
Az akháj Tengeri népek támadása, avagy az első klímaháború
A szárazság fokozódásával együtt i. e. 1200 körül a történelem első komoly „klímamenekülése” és „klímaháborúja” is lezajlott. Ezt az eseményt a Tengeri népek támadásának nevezi a történelemtudomány. A Földközi-tenger medencéjét sorozatos aszályok sújtották, így az akhájok vezette hajósok támadást indítottak Közel-Kelet és Egyiptom ellen. A háttérben az akháj - föníciai ellenségeskedés lehetett. Ugarit, a Hettita Birodalom, a mükénéi kultúra nem élte túl a támadásokat. Egyiptomot két hullámban érte támadás, a második idején III. Ramszesz fáraó a Nílus-deltában aratott sorsdöntő győzelmet a tengeri népek koalíciója felett, az első támadás Merenptah fáraó idején volt az i. e. 1200-as években. Ma sem teljesen tisztázott, hogy kik voltak a hajósok, a feltételezések szerint az akhájok, szárdok, etruszkok és a filiszteusok (akik krétai akhájok) is.
A hosszú és meleg időszakot i.e. 800 körül lehűlés követte. 1-2 °C -kal csökkent az átlaghőmérséklet, ezzel együtt nőtt a csapadék mennyisége. Észak-Afrikában magasabbra került a talajvíz szintje is, így az oázisokban elegendő víz volt a gabonatermesztéshez. Ezért lett ez a terület a Földközi-tenger medencéjének legnagyobb gabonatermelője, idővel pedig a Római Birodalom éléskamrája. A gleccserek olvadásnak indultak, ezért könnyebbé vált a közlekedés a hegységeken át, így tudott Róma az Alpokon túl is terjeszkedni. Az Alpoktól északra elterülő vidékeken a kedvező éghajlatnak, a sok csapadéknak köszönhetően bőséges erdei vegetáció uralkodott. Az É-on élő germán népek az időszámításunk szerinti 9. év 9. hónapjának 9. napján három római légiót semmisíttettek meg. A vereség egyik oka az éghajlat volt: a legionáriusoknak olyan esős időben kellett napokig menetelniük, amiben korábban soha nem volt részük. Időszámításunk kezdete után az éghajlat hűvösödni kezdett, a Golf-áramlat vizének csökkent a hőmérséklete, aminek komoly hatása volt Rómára nézve. Az éghajlat változása az Alpoktól északra okozott nagyobb gondokat, éhezést az ott élők körében. Keletről a hunok helyezték nyomás alá a germánokat, akik olyannyira el voltak keseredve, hogy i. sz. 406 szokatlanul kemény telén a befagyott Rajna folyón közel 100 ezres tömeg kelt át az éhezés és a hunok elől menekülve. A klímamenekültekkel szemben a római katonák tehetetlenek voltak, nem készültek fel ekkora tömegre, kénytelenek voltak beengedni őket a Birodalomba. A sok csapás közül ez volt a legnagyobb, ami végül a Római Birodalom bukásához vezetett.
A Keletrómai Birodalom Justinianus császár idején, 500 körül tért magához a korábbi válságos időszak után. A császár katonái megjelentek Észak-Afrikában, Itáliában és Hispániában is. Az állandó háborúk közepette az 530-540-es években viszont különös jelenségekről számoltak be a krónikák: „Jel jött a Napból, amilyen fajtát soha ezelőtt senki sem látott és nem is számolt be ilyenről. A Nap elsötétült és tizennyolc hónapon át tartott a sötétsége. Minden nap úgy négy órát sütött, és még ez a fény is halovány árnyék volt csupán” – írta Epheszoszi János, a szír ortodox egyház vezetője. 536-ban nagyon hideg tél volt, a következő években pedig csökkent a termés, ami éhínséget okozott, ráadásul megjelent a bubópestis is. Közép-Amerikában a maja kultúrát érte ekkor súlyos csapás: sok terület elnéptelenedett, éhezés, társadalmi zavargás ütötte fel a fejét. A klímakutatók megállapították, hogy 536-ban és 540-ben is olyan vulkánkitörések történtek, melyek jelentős mennyiségű kén-dioxidot juttatott a légkörbe. Bár nem tudni biztosan, hogy a salvadori Ilopango vagy a mexikói El Chichon tört-e ki, annyi biztos, hogy a kettős kitörés közel egy évtizedig éreztette a hatását. A grönlandi jégmintákban talált magas nikkel-és ónrétegek alapján a Halley-üstökös 530 körüli túlságosan napközeli pályáját is a bűnösök közé sorolják. Az üstökös a közelebbi pálya miatt nagy sok jeget veszített, ami aztán meteoritzápor keretében a Földre hullott, lehűlést okozva. Bármi is okozta a kilengést, a hatás katasztrofálisnak bizonyult: Európa lélekszáma ekkor érte el középkori minimumát, és a népesség egyes területeken a harmadára csökkent. A történészek a kereszténység európai térhódítását, Indiában a buddhizmus elterjedését, Ázsiában a sztyeppei népek nyugati vándorlásának a kezdetét, vagy az iszlám felemelkedését is a klimatikus változások következményeként értékelik.
950-től 1250-ig melegebb periódus jellemezte az északi féltekét, ami átlagosan 1-2 fokos középhőmérséklet-emelkedést jelentett, de a legészakibb tájakon a melegedés mértéke a 4 fokot is elérte. A modern tudomány szerint ennek legfőbb oka a a naptevékenység változása volt. A melegebb, szárazabb periódus miatt lettek az északi vizek jégmentesek, és ez a változás elég volt ahhoz, hogy a vikingek elinduljanak felfedező útjaikra. Megtalálták Izlandot, majd Grönlandot, aminek partja a melegebb idő miatt jégmentes volt, és egy véletlen utazás során Amerikába is eljutottak. Nyugat-Európában is melegebb volt a korábbi időszakhoz képest, megnőtt az erdők aránya, és lehetőség nyílt arra, hogy a domboldalakat, hegyoldalakat is megműveljék. A városiasodás, a nagy európai városok megjelenése is a klímaváltozás egyik terméke volt. Közép-Amerikában a melegebb idő járult hozzá a maja civilizáció összeomlásához. A sok háború, a túlnépesedés, a rengeteg járvány, betegség és a természeti környezet kizsigerelése okozták. Dél-Amerikában viszont az inkák alkalmazkodtak az új helyzethez, ekkor költöztek az Andok magasabb régióiba, ahol túlélték ezt a periódust.
Vadászok a hóban (kb. 1560, https://hu.wikipedia.org/wiki/Pieter_Bruegel)
A 14. századtól egészen a 19. század második feléig tartott a kis jégkorszak elnevezésű klimatológiai periódus, amikor az átlaghőmérséklet Nyugat-Európában 1-2 °C-kal, világszerte pedig 0,5-1 °C-kal csökkent. Az okokat keresve a kutatók több okot találtak: a naptevékenység csökkenése, a Föld pályaelemeinek kismértékű változása és a vulkanizmus révén a légkörbe kerülő anyagok együttes hatása okozhatta a több évszázados éghajlati ingadozást. Ahogy beköszöntött a hidegebb időszak, a legészakibb viking települések elveszítették a túlélésért folytatott harcot a természettel szemben, így hamarosan elnéptelenedtek. A Norvég Királyság központját is délebbre jelölték ki, így lett Oslo a mai Norvégia fővárosa. Nyugat- és Közép Európában a vegetációs időszak annyira összeszűkült, hogy éretlen állapotban kellett learatni a gabonaféléket. Az ilyen magvak hamar bepenészedtek, a lakosság pedig jobb híján penészes magvakból készült kenyérre szorult, ami megbetegedéseseket okozott, ez volt a Szent Antal tüzének hívott betegség, amit magas láz kísért, és sok esetben halállal végződött. Az alultáplált népesség a Selyemúton keletről érkező pestisjárvánnyal szemben szinte védtelennek bizonyult. Mire vége lett a járványnak, csak Európában legalább 30 millió ember halt meg pestisben – napjainkig ez számít a kontinens legnagyobb demográfiai katasztrófájának. Az emberek isten büntetésének tekintették a pestisjárványt, bűnbakokat kerestek, akiket meg is találtak a boszorkányokban: Európa-szerte legalább 60 ezer nő esett áldozatul a boszorkánypereknek. A hideg miatt az Alpokon való átkelés is jelentősen megnehezedett, ezért a kereskedelem a Keleti-Alpok alacsonyabb hágóira helyeződött át. Közép-Európában a népesség harmada elveszett. A hideg okozta éhínségek, gazdasági válságok Angliától Franciaországig, a Khmer Birodalomtól egészen Japánig éreztették hatásukat. Az Oszmán Birodalomban olyan súlyos ellátási gondok léptek fel, hogy a törökök felhagytak hódító törekvéseikkel, és a birodalom elkezdett visszavonulni, védekezni.
Népszámlálás (kb. 1560, https://hu.wikipedia.org/wiki/Pieter_Bruegel)
Magyarországon kemény hideg telek és időnként sok csapadék jellemezte a kis jégkorszak századait. 1684-ben egy krónika feljegyzései szerint olyan hideg volt, hogy a szobákban befagyott a víz, a falvak pincéiben megfagyott a bor, és a szőlőtőkék is elfagytak. Minden alföldi folyó befagyott, és a Tiszán Tokajnál olyan erős volt a jégpáncél, hogy nemcsak az embert és a lovat, hanem még az ágyúkat is elbírta. Az 1780-as években Franciaországban akkora éhínség tombolt az aszály miatt, hogy a társadalmi elégedetlenség oda vezetett, hogy a nép fellázadt saját királya ellen. A klímaváltozás, illetve annak következménye lett a francia forradalom egyik kiváltó oka. 1815. április 5-én a távoli Indonéziában a Tambora vulkán életre kelt, öt nappal később a vulkán felső része eltűnt egy robbanásban, és több mint 40 kilométer magas hamufelhő képződött. A szökőárat is generáló természeti katasztrófa legalább 10-20 ezer ember halálát okozta csak a szűkebb környezetében. A légkörbe kerülő vulkáni anyagok miatt a Föld átlaghőmérséklete pár héten belül fél fokkal csökkent, és az 1816-os év a „nyár nélküli évként” vonult be a történelembe. A terméshozam visszaesett, éhínség, tífuszjárvány tombolt több országban. Emberek tízezrei keltek vándorútra, vándoroltak ki Észak-Amerikába a jobb élet reményében. Európában az állatállomány is megsínylette a terméskiesést. A kereskedelem összeomlott, mert nem voltak használható igavonó állatok, nem volt erő a lovakban. 1850 körül kezdődött egy lassú melegedés, ami a kis jégkorszak végét jelentette.
Kéménytűz (kb. 1560, https://hu.wikipedia.org/wiki/Pieter_Bruegel)
Az 1900-es években kezdődött erős felmelegedés -bár az iparosodás előtti korszak hőmérsékletéhez viszonyítják- a globális felmelegedés nevet kapta. Az emberi tevékenység, valószínűleg az iparosodás hatásai miatt, meleg rekordok dőlnek meg, aszályok és erdőtüzek tombolnak, olvadnak a jégsapkák, gleccserek, emelkedik a tengerek szintje. Lehetséges, hogy a jövő háborúi nem csak a vallási-kulturális törések mentén robbannak majd ki a Földön, hanem az életet adó vízért, a kedvező éghajlatú területekért, és nem kizárt, hogy a globális felmelegedés előbb-utóbb globális katasztrófához vezet. A globális felmelegedés értéke 2025-ben 1.5 Celsius fok, 2050-re legalább 2 fok lesz. Az európai felmelegedés ennél 1 -1.5 fokkal magasabb 2025-ben, és várhatóan 2050-ben is 1 -1.5 fokkal magasabb lesz, már a Kis-jégkorszakban is magasabb volt, mint máshol. Az iparosodás előtti korszak hőmérsékletéhez viszonyítva Európában a várható felmelegedés 2050-ben 3 - 3.5 Celsius fok lesz, óvatos becslés szerint is.
2025-ben már másfél °C fok volt, Európában a várható felmelegedés 2050-ben 3 - 3.5 Celsius fok lesz (https://hu.wikipedia.org/wiki/Glob%C3%A1lis_felmeleged%C3%A9s#/media/F%C3%A1jl:Global_Temperature_Anomaly.svg)
Szükségünk van egy mértékre, egy markerre (jel, mutató), ami megmutatja, hogy a felmelegedés következtében Európa elsivatagosodása mennyire előrehaladott (talán van jobb is):
Nyírfa elterjedtsége jelzi a sivatagosodás határát D-en
A lucfenyő (Picea abies), az erdeifenyő (Pinus sylvestris), a nyír (Betula pendula) terjedési területei É-ra húzódnak. Az akác, szárazságtűrő molyhos tölgyek, feketefenyő, a tölgyek szárazságtűrő fajtái (kocsánytalan tölgy) és cserjék (pl. galagonya, kökény, boróka) megjelenése, elterjedése jelzi Európában a félsivatagosodás előrehaladását. Európában a sivatagosodás főként a Mediterráneumban (Spanyolország, Olaszország, Görögország) és Közép-Európa szárazabb régióiban (pl. Magyarország Homokhátság) figyelhető meg. A Duna–Tisza közi Homokhátság területét az ENSZ FAO már félsivataggá nyilvánította. A félsivatagosodás Európában leginkább az őshonos, vízigényes lombos fafajok eltűnésével jelezhető. Ilyenek a bükk (Fagus sylvatica), a gyertyán (Carpinus betulus), a kocsányos tölgy (Quercus robur) és a nyárfajok (Populus spp.), melyek nedvesebb talajt és kiegyensúlyozott csapadékot igényelnek, így visszaszorulásuk a szárazodás és a talajromlás előrehaladását, irányát mutatja.