AZ ABLAKOK, ÜVEGABLAKOK ÓKORI TÖRTÉNETE
(2024 december)
Spanyolország egyik híres bányája egy segoviai* bánya, ami a világ legszebb gipszkristályairól nevezetes, amiket a rómaiak ablaküvegként használtak.
Az Idősebb Plinius (i. u. I. század) írta híres Természettörténetében, hogy a Római Birodalom gazdagabb lakóinak ablakait és üvegházait Lapis specularis kristályok borították, ami a nagy átlátszó gipszkristályok latin neve. Az óriás kalcium-szulfát kristályokat a rómaiak Segóbrigában (La Mancha) bányászták kristálytisztasága, mérete (akár egy méterig) és tökéletes lapossága miatt. A bányák szűkek, 1.3 méter magasságúak voltak, és a vízemelő kerekeket (https://bencsik.rs3.hu/a-harci-szekerek-okori-toertenete/383-romai-kori-gepek-a-taposomalom-toertenete.html) folyamatosan kellett használniuk.
Gipszkristály, azaz Lapis specularis lerakódásai Segóbrigában (La Mancha) Lapis specularis
A Plinius természetrajzában hatalmas mennyiségű ásványtani ismeret maradt ránk (https://www.xtal.iqf.csic.es/Cristalografia/parte_12_1-en.html). A gipsz lágy szulfát ásvány, amely kalcium-szulfát-dihidrátból áll. Az osztálytermekben használt „kréta” őrölt gipsz. A gipszet felhasználják az építőiparban gipszkarton, vakolat vagy cement-adalékanyagként. A „Párizsi vakolatot” és a gipsz más speciális formáit élelmiszerekben és sörfőzdékben, gyógyszeriparban és macskaalomban használják. A gipsz finomszemcsés fehér vagy enyhén színezett változata alabástrom néven ismert, ami felhasználtak szobrászathoz, domborművekhez az ókori Egyiptomban, Mezopotámiában, a klasszikus Rómában és a Bizánci Birodalomban. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
ÓKORI ABLAKOK
A történetük a Perzsa Birodalom területén kezdődik, ahonnan az első ablakokról szóló 6000 éves feljegyzések kerültek elő. A mai Irán területén a forróság enyhítésére hozták létre az első, elsősorban szellőzésre, és nem a belső terek megvilágítására szolgáló nyílásokat, amelyek jóval kisebbek voltak, mint napjaink ablakai. A sötét, füstös helyek szellőztetésére és megvilágítására a bejárathoz hasonló, de kisebb nyílást találtak ki, többek között a bejárat megfigyelésére. Évezredekkel később is megfigyelhető a legtöbb arab országokban, – különösképpen a szeles tengerparti régiókban –, hogy napjainkig is előszeretettel alkalmazzák az ősi ablak továbbfejlesztett fajtáját, a széltornyot, amely az épületek légkondicionálását segíti elő teljesen természetes módon.
Az ősi Egyiptomban és Mezopotámiában az ablakok egyszerű nyílások voltak a falakban, amelyeket általában nádfonattal vagy állati bőrrel fedtek le, melyek úgy-ahogy védelmet nyújtottak az időjárás, és a kíváncsi tekintetek ellen. Ezek az ablakok nem rendelkeztek üveggel, és fő funkciójuk a szellőzés és a fény biztosítása volt. A görög és római civilizációk idején az ablakok fejlődtek. A görögök már használtak üveget az ablakokhoz, de ez még mindig ritkaságnak számított és igen drága volt. A rómaiak vezették be az üvegezett ablakok széles körű használatát.
A Fehér kápolna (i. e. 1950 körül, https://en.wikipedia.org/wiki/White_Chapel)
Eredete részben a görög üvegablak volt, részben az Ibériában bányászott szép és nagy gipszkristályokkal fedett római csiszolt kristályablakok voltak. A kristályablak akkor a gazdagok és a felső osztály „játékszere” volt. Az üvegablakok már nemcsak a fényt engedték be, hanem védelmet is nyújtottak az időjárás viszontagságai ellen, miközben lehetővé tették a külső világ szemlélését.
A zsalugáter története egészen az ókori görögökig nyúlik vissza, akik előszeretettel alkalmazták a nyíló fatáblás szerkezetet, a palettát az erős napfény ellen. A zsalugáter, a mozgóléces spaletta szerepe máig sem változott. A zsalugáter (zsalu) az ablakok nyílószárnyainak elmozdítható léces, pontos illeszkedéssel zárható, eső és napfény ellen védő, de réses nyithatósága miatt szükség esetén napfényt, és levegőt is beengedő szerkezete. Fából készült, és ha szétszáradt, sok esőt kapott, akkor elkezdett szétesni, megereszkedni. Néhány mai kép:
Spaletta, deszkás, és van sínen tolható változata is (https://www.enyedi.hu/termekek/zsalugater/)
Spaletta, léces (https://hu.wikipedia.org/wiki/Zsalug%C3%A1ter)
Spaletta, mozgóléces zsalugáter (https://www.megbizhatoablak.hu/fa-zsalugater-spaletta/)
ÜVEGABLAKOK
A természetben sok helyen képződik üveg, vulkánkitöréseknél obszidián jön létre, villámcsapáskor fulgutirok, hegyomlások során friktonitok keletkezhetnek. Ha véletlenül egy meteorit csapódik be valahol, akkor tektitek maradnak meg a nyomában.
Plinius ókori történetíró szerint, i. e. kb. 5000-ben néhány föníciai kereskedő Szíriában, a Belo folyó mentén szállt partra, és amikor tábortüzet gyújtottak, edényeiket a rakományként szállított salétromtömbökkel megtámasztották, a tűz melegétől a salétrom megolvadt és összekeveredett a part homokjával, és egy új, átlátszó, folyékony anyag keletkezett. A kereskedők felfigyeltek a jelenségre, és tapasztalatukat másoknak is továbbadták. Ők lettek volna az üveg első, tudatos felfedezőivé. Azért az üveggyártás egy kicsit régebbi találmány.
Az első üvegszerű anyagok, a mázak Nyugat-Ázsiában, Mezopotámiában és Egyiptomban tűntek fel az i. e. 4. évezredben, a kerámiakészítés melléktermékeként, a porózus kerámiákat vízhatlanná tevő mázként jelentek meg. A Nagada III (körülbelül i. e. 3200–3000) korszakban nagy mennyiségű halotti kelengyével ellátott sír, hengeres edény (tégelyek, vázák), az írás megjelenése a jellemző. A mázakkal idővel égetett agyag gyöngyöket is burkoltak. Az első üvegszerű tárgyak alapanyaga homok, mész és szóda volt, amit esetleg malachittal (zöld rézérc) színeztek, színét tekintve türkíz utánzat volt. A kezdetleges olvasztás és a nyersanyagok szennyeződései miatt a korai üvegeket a sok légbuborék és a zárványok átlátszatlanná, esetleg opálossá tették. Az első üveggyöngyök szíriai lelőhelyekről kerültek elő az i.e. 5. évezredből. A mezopotámiai alapüveg két komponensből készült: kvarchomokból és sótűrő növények nátriumsót tartalmazó hamujából, Egyiptomban kvarchomokból és a deltai nátronból. Az első öblösüvegek Mezopotámiában kerültek elő az i.e. 12. századból (Wikipedia).
Egyiptomban az Újbirodalomban, I. Thotmesz fáraó (kb. i. e. 1504 – i. e. 1492) ) szíriai hadjáratából hozott ázsiai üvegmunkásokat, akik a kor egyik legelterjedtebb technikáját, a homokmag körüli formálást honosították meg. (Az egyiptomi faszén használat I. Thotmesz idejéig vezethető vissza.) A homokos agyagból kiformálták az edény alakját és bevonták az üveg összetevőit tartalmazó pasztával, majd kiégették. A felszínből kidomborodó üvegszálak az üvegtárgyak felületének népszerű díszei voltak. A szálak többnyire színtelenek voltak, ritkábban sárga-opál árnyalatúak. A vékony üvegszálakat fakéssel fésülték, így alakították ki az egyiptomi üvegek jellegzetes díszítését. Miután az üvegcse kihűlt, kiütötték belőle az agyagmagot. Ezzel az eljárással kisebb illatszertartókat olajos edényeket tudtak készíteni; ezek gyakran voltak figurálisak (pl. hal alakúak). A legkorábbi, hitelesen datálható egyiptomi üvegtárgyak az i. e. 1470 körül készült, ún. III. Thotmesz-féle edények. Egyiptomban készítették az első síküvegeket, ezeket a kis lapkákat dobozok díszítésére használták. I. e. 500-ban Európában és a Közel-Keleten már épületekben is alkalmazták az üveget, jellemzően a falak kisebb réseinek kitöltésére, az ablaküveg kezdetleges formájaként, kör alakú üveg öntecsekből erősítették össze ólmot használva. Ez a funkciója sokáig megmaradt; ilyen töredékeket találtak az i.sz. 79-ben elpusztult Pompeiiben is. Pompeji fürdőjében 100x70 cm befoglaló méretű, 12 mm vastag üvegtáblákat találtak, de az üveg ritka és drága volt, így a lakóházak ablakainak fa kereteire általában olajos vásznat erősítettek.
A rómaiaknak fontos szerepük volt az üvegipar fejlesztésében. I. e. 100 körül már sablonokat használtak az üvegfúváshoz, és ezzel egyre nagyobb mértékűre növelték a gyártható méreteket. és geometriai formájú üvegeket is tudtak gyártani. Ezeket azóta is római üvegnek nevezzük, s ezek adták a későbbi tárolóüvegekhez a mintát. Ekkor vált az üveg építészeti elemmé: az ablakok és az egyéb díszítőelemek mellett üvegboltozatok is voltak, például Agrippina fürdőiben. Az ablaküveggyártás úgy történt, hogy egy gömb alakú üvegcseppet egy lapon szétterítettek, így kb. tíz centiméter ármérőjű áttetsző üvegkorongokat kaptak, amiket ólom-, és ónkeretekbe foglaltak, a módszer az újabb korokig fennmaradt. A templomokban már a XII. századtól megjelentek az ólomsínes (és nem ólomüveges) üvegablakok, aminek a segítségével a különböző színű mozaikdarabokból összeillesztett ikonokat, jelképeket és szenteket szemet gyönyörködtetően lehetett ábrázolni. A római technikákat Egyiptomban fejlesztették tovább, ott kísérletezték ki pl. az aranyozást is. 1000 körül Mezopotámiában megalakult az első iskola, ahol az üvegmetszést fejlesztették igen magas szintre. A díszítőelemeket, metszés során gyémánthegyű eszközökkel karcolták bele az üvegbe. A későbbiekben az üvegiparban vezető szerepet Velence játszott: ott már a 10. század körül léteztek üveges műhelyek.
Templom bejárat feletti ablaka (https://pixabay.com/hu/photos/templom-ablaka-ablak-templom-1843900/)
A nem átlátszó, opálos üveg tisztulását különböző adalékanyagokkal lehet elérni és színtelen, jó átlátszó képességű üveghez jutni, pl. az ólom-oxid lágyítja az üveget, és növeli a fényáteresztő képességét, a mangán teszi átlátszóvá. Az alapanyagok (szilícium homok, szóda, nátrium-szulfát, mészkő és/vagy dolomitliszt, bórsav, hamuzsír) kohósítása: 1200–1600 °C-ra hevítve az összetevőket azok megolvadnak és keverés közben átlátszó masszává, folyékony üveggé alakulnak. A kellő színezés után következik az alakadás (formálás) művelete, a finom tárgyaknál ezt ma is üvegfúvással végzik. Nagyipari módon húzással, hengerléssel, extrudálással, öntéssel, sajtolással, vágással, a szálba húzott üvegből alakítanak ki üvegipari termékeket (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%9Cveggy%C3%A1rt%C3%A1s).
*
Segovia fő nevezetessége a római kori vízvezetéke:
Segóviai magas vízvezeték (https://en.wikipedia.org/wiki/Aqueduct_of_Segovia)