A Máltai Lovarrend: Jeruzsálemben van az eredete a tizenegyedik században. A század közepén létezett egy Sancta Maria Latina nevű bencés monostor, egy hozzá kapcsolódó ispotály (azaz kórház és menhely), és benne az Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett kápolna. Az alapítványt, amelyből az ispotály működött, a dél-itáliai Amalfi-i kereskedők létesítették 1070 táján, zarándokok befogadására; az ispotályt valószínűleg nem a bencések, hanem elkötelezett világi segítők működtették. Az első keresztes hadjárat 1099-ben elfoglalta Jeruzsálemet. Ezután az ispotály fontossága megsokszorozódott, a sok sérült és beteg kereszteslovag és a megnövekedett zarándokforgalom miatt. Hírét is vitték az egész Európában, egyszerű fekete köpeny viselését írták elő, amelyet a bal vállon fehér nyolcágú (Amalfi jelvényeként ismert) kereszt díszített. Ma ezt a jelvényt "máltai kereszt"-ként ismerik. A „johannita” elnevezés arra utal, hogy a kezdettől fogva Keresztelő Szent János volt az ispotály patrónusa (függetlenül attól, hogy az eredeti kápolnájuk egy másik Szent János nevét viselte.)
A katonai rend kialakulása és a szentföldi évek: A"Murisztán" negyed ó-Jeruzsálemben. Itt volt az első johannita ispotály. Az ispotályosok (vagy johanniták, később Szent János lovagok) eleinte kizárólag az általuk fenntartott kórházak betegeinek ápolásával foglalkoztak. Ám hamarosan ők is bekapcsolódtak a zarándokok védelmébe és a muszlimok elleni harcokba. Jeruzsálem keresztény kézre kerülése után sok keresztes katona és lovag lépett be a rendbe: a jeruzsálemi királyságnak szüksége volt harci tudásukra és időnkénti bevetésükre, így a 12-ik század közepére kialakult a rend kettős betegápoló és katonai jellege, katonai gyakorlatai és hierarchikus szervezete, amelyet egy 1155 táján szerkesztett új rendi regula rögzített. Hamarosan a templomos lovagok mellett a Szent János lovagok lettek a jeruzsálemi királyság legfélelmetesebb harcosai: jellemző, hogy a hattíni csata után Szaladin megkegyelmezett az elfogott keresztény harcosoknak, kivéve a templomosokat és az ispotályosokat, akiket egy szálig lemészároltatott.
A rend tizenhárom várat és erődítményt épített, illetve átvett, ezek – a templomosok és mások által működtetett erődítményekkel együtt – kulcsszerepet játszottak a Szentföldi latin királyság védelmében. A három legnagyobb ispotályos várnak máig láthatók a maradványai: Margat és a Krak des Chevaliers a mai Szíriában, Belvoir a mai Izraelben. 1268-ban kb. 300 lovag volt a Szentföldön, nem beleszámítva a segélyszolgálataikat.
Jeruzsálem eleste (1187) után a rend központja St. Jean D’Acre (Akkóba) költözött, itt működtette a legnagyobb ispotályát, de a következő században a harci működése maradt előtérben. A keresztesek, így az ispotályos lovagok is, lassan ki lettek szorítva minden területükről, amíg végül 1291-ben, véres ostrom után, elveszítették utolsó támpontjukat is, az akkói várat. Ezzel véget ért a szentföldi keresztes jelenlét.
St. Jean d'Acre elvesztése után a lovagrend, viszonylag kevés túlélő létszámával, Ciprusra költözött át. Megkapták az uralkodótól Limassol városát, ahol hivatásukhoz híven, már 1296-ban ispotályt alapítottak. Közben, a pápa jóváhagyásával, eldöntötték, hogy szárazföldi harcosokból átképezik magukat haditengerészekké, és neki is kezdtek a kiképzéshez és egy flotta építéséhez. (Segített nekik ebben a templomosok feloszlatása 1310-ben, mert a templomosoktól elkobozott vagyonoknak egy része átszállt az ispotályos rendre.) Viszont a rend konfliktusba került a ciprusi uralkodóval, így 1309-ben elfoglalta az akkoriban zavaros tulajdonú Rodosz szigetet, ahol hagyományos ispotályos munkáját folytatta, és két évszázadon át a keresztény világ egyik védőbástyájaként szerepelt az erősödő Oszmán Birodalom ellen. A lovagrend függetlenségét más államok is elismerték. Ebben az időszakban alakult ki a rend szuverén jellege: saját pénzt veretett (a "scudo"-t), több állammal diplomáciai kapcsolatot tartott fenn. Hatalmas erődítményeket és egy lovagoknak szánt városrészt épített. Ugyanakkor a rend belső átszervezésére is sor került. Kialakult a lovagok „langue” (nyelv) szerinti felosztása. (A magyar nyelvű lovagokat eleinte – valószínűleg az Anjou királyok hatására – az olasz nyelvhez sorolják, az 1600as évek elejéig, amikor is áthelyezik őket a német „langue”-hoz.)
A rend kiterjesztette hatalmát az egész Dodekanészosz fölött. 1344-ben segített Smyrna (mai Izmir) elfoglalásában, és 1402-ben, amikor Smyrnából elűzték, elfoglalta helyette a Bodrum előtt fekvő Szentpétervárt, amely 1522-ig bázisul szolgált szárazföldi kampányainak az oszmánok ellen, amelyek során sok keresztény rabszolgát szabadított ki.
Az oszmán birodalom nem tűrhette az előretolt helyben befészkelt erős ellenfelet. 1480-ban próbálkozott először Rodosz ostromával, sikertelenül. Ez aztán a fiatal Szulejmán szultánnak 1522-ben sikerült, kemény harc után. A rend olyan bátran védekezett, hogy a szultán megtisztelte a túlélőket azzal, hogy vagyonaikkal, levéltárukkal, békében hagyhatták el a szigetet, azokkal a lakókkal együtt, akik nem óhajtottak oszmán uralom alatt élni. Ezt a nagylelkűséget a szultán később többször megbánta.
A máltai évek (1530-1798): A Rodoszból való száműzetés után a megfogyatkozott lovagrend saját terület nélkül maradt. V. Károly német-római császár Málta szigeteit ajánlotta föl nekik, évi egy vadászsólyom jelképes hűbéri ellenszolgáltatásáért. A lovagok eleinte a szigeteket alkalmatlannak találták a letelepedésre, de végül hat évi siracusai tartózkodás után, 1530-ban mégis birtokba vették Máltát, az észak-afrikai Tripolival együtt. Azonnal nekifogtak a sziget erődítéseinek megerősítéséhez.
1565-ben került sor történelmük legnagyobb csatájára, a "nagy ostrom"-ra, amely során hatalmas erőfeszítéssel visszaverték a török flotta támadását, ezzel megtörve az oszmán birodalom verhetetlenségének hírét. Hat évvel később, 1571-ben, hatékonyan részt vettek a lepantói csatában, amelyben a hatalmas egyesített keresztény hadiflotta döntő győzelmet aratott, végleg megtörve az oszmán tengeri hatalmat és elhárítva az évszázados veszélyt Európa déli határán. A veszély elmúlása után nagyszabású építkezésbe kezdek. Kiépítették és megerősítették az új fővárost, amit a Nagy Ostrom vezéréről, Jean Parisot de La Valette nagymesterről, Vallettának neveztek el. A – hagyományaiknak hűen – első években létesített kórház helyében hatalmas modern kórházat építettek a fővárosban (Sacra Infermeria). Málta szigete a 18. században fokozatosan kereskedelmi és szolgáltató központtá vált, a nagymesterek színházat, könyvtárt alapítottak a szigeten. 1595-ben létesítettek egy orvosi főiskolát, 1768-ban egyetemet. 1742-ben alapítottak egy tengerészeti főiskolát, és 1779-ben egy hajózási fakultást az egyetemen. Ezekben az időkben Európa legjobb tengerésztisztjei a máltai kiképzés termékei voltak.
A rend hajóflottája a 16. században először négy, 1685-től pedig nyolc gályából állt, nem számítva a nagy vitorlás hadihajókat és a kisebb hajókat. Ha az európai hatalmak hadiflottát állítottak fel, akkor ahhoz általában a máltaiak is csatlakoztak. A tengeri haderő viszont főleg rendészeti feladatokat látott el: rendszeresen járőrözött a Máltai-szorosban, a Tirrén-tengeren, Szicília körül és az Adria bejáratánál, védve a partvidékeket a portyázó oszmánoktól és berberektől. A rendi őrjáratok mellett a lovagok is portyáztak a tengeren és az oszmán birodalom parti területein. A zsákmány a rend kincsesládáiba került; az elfogott török és észak-afrikai rabszolgáknak egy része váltságdíj fejében kiszabadult, a többit gályarabságra fogták vagy szolgaként eladták. Ugyanakkor a rend keresztény rabszolgák ezreit szabadította ki az elfogott kalózhajókról, és parti portyák által a nagy rabszolgakereskedő központokból. Az észak-afrikai kalózok elleni hadjárataik olyan sikeresek voltak, hogy ez a tevékenység a 18. század elejére a Földközi-tenger középső szakaszán erősen lehanyatlott, és csak a 19. században – miután a rendet kiűzték Máltáról – erősödött föl újra. Viszont eközben, a reformáció és a francia forradalom hatására, a rend elveszítette franciaországi és a protestánssá vált területeken levő hatalmas tulajdonait.
1798-ban Napóleon minden ellenállás nélkül elfoglalta Máltát, és kiűzte a rendet. Máig vitatott kérdés, hogy puhaság vagy lojalitás konfliktus miatt nem védekeztek (ebben az időben a lovagok kétharmada francia volt), vagy az a tény volt a döntő, hogy a máltai lovagok hivatásukból kifolyólag nem harcolhattak keresztények ellen. (https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1ltai_lovagrend)
***
Ciprus: A hetedik századtól kezdődően Ciprust több hullámban támadták az iszlám hitre tért, portyázó, és megerősödő arabok, akik legfőbb térségbeli ellenfelük, a Bizánci Birodalom ellen vonulva érintették Ciprust. Pusztításaik elsődleges célpontjai a keresztény templomok voltak. 647 körül egy omajjád kalifa elfoglalta Constantiát, és feldúlta a szigetet. Végső célja Konstantinápoly elfoglalása volt, és az elkövetkező években több kísérletet tett a bizánci főváros elfoglalására, mindannyiszor végig dúlva Ciprust. Támadásai 678-ban értek véget, amikor megsemmisítő vereséget szenvedett, és békekötésre kényszerült a bizánci császárral. Az arab támadók további öt nagyobb hulláma következett be a 9. század elejéig, az arab betörések folytatódtak egészen 965-ig, amikor az arabok ellen sikeres hadjáratot indító bizánci császár végleg megtisztította a szigetet az arab csapatoktól. A keresztes háborúk idején Ciprus fontos szerepet játszott: fekvése miatt a bizánci hadak bázisul használták a mohamedánok elleni hadműveletek során. Az nyolc keresztes hadjárat közül csak az első kettő nem érintette Ciprust. A keresztes hadjáratok során a nyugatiak befolyása megerősödött a szigeten, 1148-ban a velenceiek kereskedelmi jogokat kaptak a szigeten. 1158-ban egy újabb arab betörés sújtotta a szigetet. 1291-ben a királyságot elfoglalták a muzulmánok. 1340 körül Famagusta kikötője komolyan felértékelődött, mivel a térség többi kikötője, muzulmán kézbe került. Számos nyugati állam kereskedői jelentek meg a szigeten, és a már jelenlévők is megerősödtek, így az 1208 óta kereskedelmi kolóniával rendelkező genovaiak, vagy az 1308 óta kereskedelmi kolóniával rendelkező velenceiek. A térségben egyre komolyabb hatalmi tényezővé váltak a törökök is. I. Péter ciprusi király hamar felismerte a fenyegetést és európai szintű szövetséget igyekezett toborozni a törökök ellen: beutazta az európai királyi udvarokat, de nem sikerült összefogást életre hívnia, így egymaga kezdett a muzulmánok elleni háborúba Kis-Ázsiában és Egyiptomban. A genovaiak és velenceiek egyre nyíltabban vetélkedtek egymással a sziget erőforrásaiért. Ez 1372-ben nyílt háborúhoz vezetett: II. Péter koronázása során Famagustában viszály, majd utcai harc tört ki, aminek nyomán Genova hajóhadat küldött és megszállta a várost. A fontos kereskedelmi központ kikerült a ciprusi király fennhatósága alól, helyét a királyságon belül Lárnaka vette át. Az Egyiptomból támadó Mamlúk Birodalom 1426-ban hatalmas vereséget mért a Ciprusi Királyságra, 70 éves mameluk uralom következett. Ciprus végül Velence közvetlen irányítása alá került. A Velencei Köztársaság egyetlen célja az volt, hogy megvédje érdekekeit a Földközi-tenger keleti felében, így Cipruson a katonai célok felülírtak minden más célt. De 1517-ben elfoglalta a másik nagy térségbeli ellenfél, az Oszmán Birodalom. Ekkortól a velenceiek is nagyobb figyelmet fordítottak a sziget védelmi rendszerére: a meglévő védműveket fejlesztették, újakat hoztak létre és több katonát állomásoztattak a szigeten. Főként Limassol megerősítése és Nicosia várfalának átépítése tűnt szükségesnek. 1567-ben került sor a 11 bástyával megerősített csillag alakú erődítmény felépítésére.
Nem sokkal a nicosiai erődítmény munkálataik után a várt oszmán támadás be is következett: II. Szelim szultán 1570 nyarán indította meg azt. A sziget két legjobban megerősített városánál bontakozott ki komolyabb ellenállás: Nicosia négy hónapos ostrom után 1570. szeptember 9-én, Famagusta pedig 11 hónapos ostrom után a következő évben került megszállás alá. A sziget többi részét a törökök viszonylag akadálytalanul foglalták el. 1571-re a sziget az Oszmán Birodalom ellenőrzése alá került és ezzel kezdetét vette a 300 éves oszmán uralom. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ciprus_(sziget)
****
Rodosz: 653-ban I. Muávija omajjád kalifa hadai foglalták el Rodoszt, akik összegyűjtötték a rodoszi kolosszus bronzanyagának maradványait és eladták egy zsidó kereskedőnek. 807-ben Hárún ar-Rasíd bagdadi kalifa alattvalói, a szeldzsuk törökök fosztogatták. 1082-ben a velenceiek Bizánc engedélyével kereskedelmi állomást létesítettek szigeten. 1248-ban a genovaiak foglalták el a szigetet. 1275-ben Bizánc újjáépíttette Rodosz városfalait, de aztán, több más területtel együtt, 1278-ban hivatalosan is átengedte a genovaiaknak a szigetet. 1306-ban Vinioli genovai admirális eladta Rodoszt, Kosz és Lerosz szigeteivel együtt a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrendnek, akiket 1291-ben kiűztek a Szentföldről és addig Cipruson leltek menedéket. A lovagok Rodoszra költöztek, de a lakosság jelentős ellenállást tanúsított velük szemben, ezért csak 1309-re tudták konszolidálni uralmukat a sziget felett. A lovagok hatalmukat hamarosan kiterjesztették a Dodekanészosz legnagyobb részére, kivéve Kárpáthosz, Kaszosz és Asztipalea szigeteit. A lovagrend rodoszi uralma idején, 1309-től 1522-ig tartott. A lovagok idején a sziget és a város, bár külföldi uralom alatt, de jelentős fejlődést ért el. A keleti és nyugati kereskedelmi kapcsolatok egyaránt jól fejlődtek, a kor fontos olasz, spanyol és francia kereskedelmi és pénzügyi vállalkozásai telepedtek meg Rodoszon. Fellendült az építészet, aminek emlékei ma is láthatók Rodosz város világörökségi óvárosában. A legnevezetesebbek a Nagymesteri Palota és a Lovagok utcája. Török uralom: 1480-ban II. Mehmed oszmán szultán seregei sikertelenül ostromolták a szigetet. 1522. június 28-án azonban I. Szulejmán oszmán szultán 100 000 fős sereggel támadt Rodoszra. A lovagok a nép támogatásával kemény ellenállást fejtettek ki. Egy elégedetlen lovag, d'Amaral azonban árulást követett el: megmutatta a törököknek a várfalak leggyengébb pontját. Az árulót és társait kivégezték, de a török győzelmet már nem lehetett elhárítani. A nagymester 1522 decemberében tárgyalásokat kezdeményezett, majd megállapodott a szultánnal a szabad elvonulásban, amire 1523. január 1-jén került sor. A hátramaradó lakosságnak azonban sok szenvedést kellett elviselnie.
******
Kréta szigete: 1204-ben, amikor a negyedik keresztes hadjáratban a keresztesek elfoglalták Konstantinápolyt, a sziget először a genovaiak majd 1212-től a velenceiek kezébe került, a velencei uralom megközelítőleg 4 évszádig tartott. A lakosság megszállónak tekintette a hatalmaskodó nyugatiakat, tíz fölkelés is kitört ellenük a súlyos adók, és a felekezeti különbség miatt. A velencei uralom a sziget nagyobb részén gyorsan összeomlott a törökök 1640-es támadásai idején, ugyanakkor Candia ostroma 21 évig tartott, így 1669-től számítjuk az oszmán korszakot. Iráklion, az akkori Candia magas falakkal és bástyákkal volt körülvéve, melyeket a 17. században délre és nyugatra is kibővített. A gazdagok negyede az északkeleti részen volt található, ahol az elit lakott. Az Oszmán Birodalom ideje alatt a várost „kihalt város”-ként is ismerték, mert a hosszú ostrom során elnéptelenedett. A város népességét kétféleképpen próbálták helyreállítani a törökök: az első variációnál a török elit próbálta meg helyreállítani a romvárost nagy összegű adományokkal. A második módszer az volt, hogy a bevételek növelése érdekében eladták a városi tulajdonokat, hogy a pénzből fejleszteni tudják a várost és a hozzá tartozó területeket. 1770 húsvétján jelentős felkelés volt a szigeten az oszmán hatalom ellen. Az 1866–1869-es krétai forradalom egy 3 éves lázadás volt a török uralom ellen, és ez volt a 3. és egyben a legnagyobb forradalom a görög függetlenségi háború (1821–1829) és a független krétai állam létrejötte között (1898).