HAJÓK TÖRTÉNETE: RÓMAI KORI CSAPATOKAT ÉS UTÁNPÓTLÁST SZÁLLÍTÓ HAJÓK,
A LIBURNÁK
(2023 október)
ABSTRACT
A Liburna ókori illír eredetű hadihajó, gálya, amelyet a rómaiak két evezősorral is építettek. Az alacsony oldalfalú, kis méretű és könnyű, gyors és jól manőverezhető hajó ötven harcos szállítására volt alkalmas volt. Az adriai liburnusok hajója volt, amely később az Adriai-tenger illír kalózainak és a rómaiak közkedvelt hajótípusa lett a Pax Romana idején. // HISTORY OF SHIPS: ROMAN-ERA TROOP AND SUPPLY SHIPS,THE LIBURNAS: The Liburna is a warship of ancient Illyrian origin, a galleon, built by the Romans with two rowing lines. The low-sided, light, fast and manoeuvrable ship was capable of carrying fifty warriors. It was a ship of the Adriatic Liburnians, which later became a popular type of ship for the Illyrian pirates of the Adriatic Sea and the Romans during the Pax Romana.
Az i.e. 4.-3. századtól az illír törzsek építették a liburnákat az Adriai-tengeren. I.e. 170 körül terjedt el a Birodalomban az illírek legyőzése után. I. e. 31-ben, az actiumi csatában már döntőnek bizonyult a liburnák a mozgékonysága, a gyorsasága a nagy három evezősorosokkal szemben. Először áttekintjük a liburnák szerepét röviden. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
A liburnák a Pax Romana hajói, Róma fénykorának kezdetét Augustus császár idejétől számítják. A későbbiekben alig nem építettek három evezősorosokat. Octavianus -aki a későbbi Augustus császár- flottája jobbára kisebb hajókból, liburnák-ból állt az actiumi csatában, amelyeket Marcus Antoniusénál jobban képzett, pihentebb és teljes személyzettel láttak el. A könnyű hajók könnyebben manővereztek, mint a nagy sokevezősök, emellett a közelharchoz elegendő emberrel és fegyverzettel voltak felszerelve. A tengeri csaták célja az volt, hogy ütközzenek az ellenséges hajóval, letördeljék az evezőiket, illetve nyilakkal és katapultokból kilőtt kőgolyókkal pusztítsák el legénységét.
A csata körülményei: Octavianus (a későbbi Augustus császár) serege az actiumi földnyelv csücskén táborozott le. A szárazföldön csatatornyok, az öböl oldaláról pedig hadihajók sora védte a tábort. Octavianus serege az öböl északi, átellenes oldalán ütött tábort. Antonius hajói nagy három evezősoros gályák (többen ültek egy evezőnél, ezért ötsoros quinquereme a neve) voltak, amelyeknek az orrát bronzlemezekkel páncélozták (döfőorr, raman ,rostrumlat). Antonius szerencsétlenségére a hajók közül soknak a legénységét megtizedelte egy maláriajárvány, miközben Octavianus és Agrippa flottájának érkezésére vártak. Sok evezős meghalt, mielőtt a csata még elkezdődött volna, ezért a hatalmas hajók nem tudták végrehajtani, amiben a legjobbak voltak: az ellenséges hajók gyors lerohanását és elsüllyesztését az ütközéssel. Volt olyan hajó, amelyik átállt Octaviánushoz. Antonius felgyújtatta azokat hajókat, amelyeket nem tudott személyzettel ellátni, a többit pedig egy csoportba rendezte.
Az actiumi csata: míg Octavianus flottája kerülte az összecsapást, beszorította Antoniusz és Kleopátra hajóit az Actium-foki öbölbe, - itt telelt Antonius flottája, amelyik Róma ellen indult Alexandriából-, Antoniusnak szét kellett nyitnia csatavonalát, hogy Kleopátra elmeneküljön 60 hajóval és kincstárral az öbölből, elhagyta a part nyújtotta védelmet, és a nyitással rossz pozícióba került. Látva, hogy Antonius utat nyitott, Kleopátra flottája visszavonult a nyílt tenger felé, végül Antonius is elmenekült. Antonius győzelme esetén másként alakult volna a Birodalom sorsa: Antonius és Kleopátra Alexandriát a Birodalom második fővárosává tette volna, szándékaik szerint az akkori világ első fővárosává.
Az actiumi csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/Actiumi_csata)
Az actiumi csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/Actiumi_csata) a római polgárháború legjelentősebb tengeri összecsapása volt, amelyet Octavianus vívott Marcus Antonius ellen, akit Kleopátra egyiptomi királynő is elkísért hajóival. I. e. 31. -ben a Ny-görögországi Actium-foknál vívták. A csatát Octavianus, a későbbi Augustus császár nyerte és ezzel a császári egyeduralom rendszerét megalapíthatta. Antonius és Kleopátra visszavonultak Egyiptomba. A csata időpontját gyakran a Római Köztársaság majdnem ötszáz éves története végpontjának tekintik és a Pax Romana kezdetének, mert Octavianus i.e. 30-ban elfoglalta Alexandriát. A Pax Romána arról nevezetes, hogy már csak kereskedtek a tengeren - nem háborúztak- és a liburna nevű hajókat használták általánosan a kereskedők, a nagy csatahajókra már nem volt szükségük.
A Pax Romana (Római béke kora) Augustus császár (Octavianus) jelszava volt, mely szerint Augustus a Birodalomban a római békét hozta el kormányzásával. Augustus uralkodása alatt megmaradtak a Köztársaság törvényei, de az irányítással kapcsolatos jogokat magához vonta. Uralkodása jól példázza, hogy egy erős kezű vezető egy Birodalomat felvirágoztathat köztársasági jogi környezetben is. Róma a világkereskedelemből akart komoly haszonra szert tenni, ehhez pedig béke kellett. Róma sehol sem szólt bele a provinciák vallási, gazdasági és törvénykezési életébe. Meghagyta a helyi elit társadalmi struktúráit. Alacsony adókat vetett ki a provinciákra (maximum 2,5%-ot), ez fedezte a római közigazgatás és a megszálló csapatok költségeit. A latin nyelv és műveltség a birodalom egész területén meghonosodott. Augustus, miután győzelmet aratott Marcus Antonius felett Actiumnál és Alexandriában, a Pax Romana alapelveit követte. A birodalom terjeszkedése megállt, határháborúkra korlátozódott. Elkezdődött a békés kereskedelem és a technikai fejlődés kora, ami kb. 180-ig tartott: a tengereken a liburnákat használták általánosan szállítóhajókként.
A Római Birodalom az időszámításunk szerinti 2-3. századig Európa vezető és szinte megingathatatlan katonai hatalma volt, azonban a keletről érkező hatalmas germán áradatnak hosszútávon már nem volt képes ellenállni. A határmenti provinciák lakossága megsínylette a hatalmas pénzösszegeket felemésztő védekezést. A béke, az adóbevételek szinten tartása érdekében Marcus Aurelius császár elkezdte letelepíteni a legyőzött, szövetségessé váló germánokat a limes mentén, ezzel nyerve új, ám a római seregekbe nem betagolható hadtesteket. Megkezdődött a birodalom hanyatlása, amihez egy nagy pestisjárvány is hozzájárult.
LIBURNÁK
A gyorsaságáról nevezetes döfőorros (rostrum) liburna arányai (https://www.the-blueprints.com/blueprints/ships/ships-other/92165/view/roman_liburna/), 20-30 méteres hajók voltak
Lembosz, liburna, liburnica (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lembosz) néven is, a lembosz (ógörög λέμβος, latin lembus) ókori illír eredetű hadihajó, gálya, amelyet a rómaiak két evezősorral is építettek. Az evezősökön túl ötven harcos szállítására volt alkalmas. Az alacsony oldalfalú, kis méretű és könnyű, gyors és jól manőverezhető hajó ötven harcos szállítására volt alkalmas volt. A liburnusok hajója volt, amely később az Adriai-tenger illír kalózainak és a rómaiak közkedvelt hajótípusa lett.
(Az i. e. 3. században az ardiata Agrón illír király száz lemboszt vetett be Medion felszabadításakor, Pharoszi Démétriosz és Szkerdilaidasz i. e. 221–220 fordulóján szintén kilencven lembosszal indultak Pülosz ostromára. A Róma ellen hadat viselő V. Philipposz makedón király i. e. 216-ban illír hajóácsokat fogadott fel, és száz lemboszt építtetett velük, amelyek az első római–makedón háború idején, i. e. 214–205-ben már a makedón flotta kötelékében harcoltak. III. Pleuratosz i. e. 189-ben hatvan lemboszból álló flottával dúlta végig az aitóliai partokat. A harmadik római–illír háború idején, i. e. 170 körül a rómaiak 54 lemboszt zsákmányoltak Genthiosz illír királytól. A háború végéig összesen 220 illír lembosz került a rómaiak birtokába. A hajótípus szerkezeti elemeit saját hadigályáik tervezésénél lemásolták a rómaiak. A lembosz jelentőségét mutatja, hogy ábrázolása a Genthiosz által veretett pénzérmékre is felkerült, innen ismertek orr-részének, tatjának és evezősorának formai sajátosságai.)
A liburna vagy liburnica császárkori római evezős hadihajó lett, vitorlákkal is rendelkezett (https://hu.wikipedia.org/wiki/Liburna) A principatus időszakában (a principatus: köztársasági formákkal leplezett egyeduralmi forma Augustus idejétől, Róma aranykora) váltotta fel fokozatosan a nála nagyobb, de lassúbb triremiseket. Ekkortól általánosan, és még a középkorban is használták. A tengereken kívül használták a nagyobb határfolyókon, és a nagyobb belső tavakon is. A Dunán, és a Rajnán (a birodalom északi határain) a barbárok betöréseinek kivédésére, illetve felderítésére használták.
A liburnát eredetileg a dalmatiai liburnusok fejlesztették ki, egy evezősoros hajó volt és kalózhajónak használták. Tőlük vették át a rómaiak és az i. e. 1. században kétsorevezőssé fejlesztették, ahol minden evezőnél egy evezős ült. Gyorsaságát kis mérete és vitorlája mellett a többi hajóhoz képest nagyobb evezősűrűségének köszönhette. A nagyobb evezősűrűség titkát még nem sikerült pontosan feltárni, de középkori analógia alapján feltételezik, hogy az evezőpadokat ferdén helyezték el benne. Így egymás mellett akár 3-5 evezős is elfért úgy, hogy evezés közben nem zavarták egymást.
A hajóbástyákat úgy helyezték el, hogy lefelé, az ellenség átszálló alakulataira is lehessen tüzelni róluk, a saját tengerészgyalogosokat is támogatni tudják róla. A tornyok azonban könnyen összedőlhettek, és ha egy hajónak menekülnie kellett, inkább a tengerbe dobták őket. A torony festése köveket utánzott, és a megkülönböztethetőség végett minden flotta más színűre festette tornyait. A csata után is a tengerbe dobták a tornyokat. A hajópalánk merev volt, de – a pajzsok megtámasztása miatt – csak térdig ért. A korábbi gyakorlat utánzásaként pajzsokat festettek rá.
Más forrás szerint: a libunák a liburnusoktól, egy Fiume környékén élő Adriai-tengeri népről kapták a nevüket. A Fiume (Rijeka, https://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0007/7.html) partvidékének és a körülfekvő szigeteknek őslakói voltak. Országukat a rómaiak Liburnia néven említik. Liburniától nyugatra a Monte Maggiorén túl Isztria, délre - a mai Dalmácia helyén - Illyria, a belföld felé eső hegyvidék (a mai Horvátországban és Krajnában) feküdt. A liburnusokat a rómaiak jeles tengerészekként és ügyes hajóépítőknek ismerték. Hajóikat a rómaiak is átvették. Voltak már kerekes hajóik is, hasonlók a mai kerekes gőzösökhöz, melyeken a gőzerőt ökrök pótolták. A liburnusok békés természetű nép lehettek, mert minden hajózási ügyességük mellett sem foglalkoztak tengeri rablással, mint déli szomszédjaik, a harcias illyrek.
Liburna Civitavecchia kikötőjében (https://civitavecchia.portmobility.it/en/roman-galley-liburna-port-civitavecchia). A kikötőt és a várost Traianus császár alapította, több mint 1900 éve. A talán 30 méter hosszú és 8 méter széles hajó szintenként 25 evezőssel büszkélkedhetett, így összességében 100 evezős lehetett.
A felső evezősor evezőszekrénye egy rekonstruált liburnán (https://civitavecchia.portmobility.it/en/roman-galley-liburna-port-civitavecchia).
Liburna Civitavecchia kikötőjében (https://civitavecchia.portmobility.it/en/roman-galley-liburna-port-civitavecchia).
Külön személyszállító hajóik nem voltak a a rómaiaknak, az utasokat is a liburnák, az áruszállító és hadihajók, a hadsereg hadihajói szállították. Az utasnak általában magának kellett hosszas keresgélés után helyet foglalni, bár Ostiában hajózási vállalatok is működtek, amelyek segítettek a személyszállításban. Egyes kikötőkből csak úti okmányokkal lehetett kihajózni. Nem tudjuk, mennyire volt elterjedt ez a gyakorlat, tény azonban, hogy a Birodalom gabοna ellátása szempontjából kulcsfontosságú Egyiptomot csak érvényes útlevél birtokában lehetett elhagyni.
Az áruszállító kereskedelmi hajók személyeket is szállítottak, és a hivatalos látogatásra utazó államférfiak, magas rangú római tisztségviselők - ha lehetett -
(https://romaikor.hu/a_romaiak_mindennapi_elete/kozlekedes_es_utazas/utazas_a_tengeren_/a_tengeri_utazas/cikk/teherszallito_kereskedelmi_hajok) a hadihajókon utaztak, ez volt a biztonságosabb.
A gabonaszállításhoz speciális szállító hajókat, a corbitákat építették:
Római nagy gabonaszállító corbita, csúcsvitorlákkal, a kormányzást segítő (artemon-) orrvitorlával (4)
A gabonaszállító corbiták építésének elve hasonló volt a gályák, liburnák építési elvéhez: először a palánkokat, a hajótestet építették fel a külső fenékgerendára, utána építették be a kereszttartókat, oszlopgerendákat, és a belső fenékgerendát. A hajóbordákat nem a hajó teljes keresztmetszetében erősítették be.
Bár a gabonaszállítók építési elve azonos volt is, de a hajó mérete nagy mesterségbeli tudást bizonyít. A méretnövelés bonyolultabb annál, hogy minden méretet valahányszorosára növelünk. Lukianosz (i. u. 120 -180) egyik szatírájában említi az Isis nevű, Egyiptom és Itália között közlekedő hajót, amelynek hosszúsága 54 méter, szélessége 13 méter, a fenék legmélyebb pontja a fedélzettől számítva pedig 13 méter volt (Isis nevű hajó, 5, 40.o.). További, kb. ezer évig hasonló módon, tehát hajógerinc nélkül építették a hajókat. A gerincre történő építésnél először a bordákat erősítették fel a hajógerincre, utána a palánkokat, és kevesebb fa volt szükséges az építéshez. Nem maradt ránk corbita hajóroncs, nem tudjuk pontosan milyen -feltehetően külső, és a palánkok közé szorított- hossztartókkal építették. Az erős, belső fenékgerendára építették az árboctalpat és fedélzettartó oszlopokat.
A LEGRÉGEBBI LUBURNA RONCS
1971-ben Szicíliában találtak egy roncsot kb. i.e. 235-ből, ballaszttal, (https://en.wikipedia.org/wiki/Marsala_Ship), Marsala roncs a neve, a pun karthágóiak keel építése is jól megfigyelhető e roncson. Mozsarakat, ivóedényeket, állatcsontokat, amforákat találtak rajta. Valószínűleg egy liburna típusú gálya volt, (a punok föníciai eredetűek és a liburna egy igen gyors dalmáciai gálya volt, a rómaiak átvették és nagy számban építették. Talán a punok is átvették a liburnát). A Marsala 2x17 evezős 35 méter hosszú, 4.8 méter széles hajó volt. A liburna esetében a keelt nem utólag építették a hajó alá, hanem a keelre építették a varrott karvel palánkokat, de még nem gerinces a hajó (majd az 1450-es években a karavellák). A "varrás" a palánkok vékony kötelekkel történt összeerősítését jelenti, az egyiptomi koporsók készítéséből ered.
Gerinces hajókat először - ekkor a bordákat erősítik először a hajógerinchez, az utóbbit ostorgerendának is neveztek- az 1400-as években a portugál Tengerész Henrik épített, a karavellákat. A kormánylapát használata kényszerítette ki a hajógerinc általános használatát, addig kormányevezőt használtak. A gerinces és palánkokra épített hajók egyformán erős hajók, de a gerinces hajók építéséhez kb. fele annyi fa volt szükséges. A Marsala az első roncs, ahol találtak ballasztot:
A keel a hajó iránytartását biztosította, azaz hogy a vitorlások oldalszélben ne sodródjanak oldalra, feladata a hajó oldalra csúszásának a mérséklése volt. Eredete a hajófenék védelme lehetett, ekkor hamis keelnek nevezik, partrahúzáskor védte a hajó alját. Nagyon sokáig éjszaka nem hajóztak és partra húzva tárolták a hajókat. Az első hamis keeles kereskedelmi hajókat Ugaritban (Szíria) építették az i.e. 1600-s években, az ugariti hükszoszok ismertetik meg Egyiptommal a hamis keelt, a kereket és a bronzszerszámokat, a harci kocsikat is. A föníciaiak is az amorita ugaritiaktól veszik át i.e. az 1100-s években a hamis keel (és az ábécé, bíborkagyló, a harci szekér..stb.) használatát. I.e. 1800 előtt már építettek fenékgerendás hajókat az Égei-tengeren, de a hamis keeles hajóépítés itt is bizonyítható. Az i.e. 1800-s évek után csak a hamis, a false keel használatát lehet bizonyítani, amit a fenékpalánkokra erősítettek fel. Később a keelt lehetőleg egy gerendából készítették, ami olyan értékes volt, hogy false kellel is védték, amit már több gerendából építettek. A false keelt bizonyíthatóan alkalmazták az Égei-tengeren az akhájok az i.e. 1500-s évektől, de az eredete még korábbi lehet.
