Ha a művész a valódi freskótechnikát alkalmazta, és a pigmentet közvetlenül a friss stukkóalapra vitték fel, a színeknek az anyagok egymással való kémiai reakciója szabott határt. Így csak négy árnyalatot lehetett biztonságosan használni - a sárga, a fekete, a fehér és a görögök vörös színét -, de ezek tartósak voltak, míg a többi szín tartóssága bizonytalan volt. Vitruvius még így is megtanította, hogyan lehet száradás után további színeket hozzáadni a freskóalapra festett enkausztikával. Az enkausztika az ókori festészet egyik technikája: a szódával kevert viasz alapanyagú festéket felvizezve, ecsettel kenték a színezni kívánt felületre, majd az erre szolgáló, felhevített célszerszámmal ráégették az alapra. Az enkausztika nagy előnye volt a tartóssága és az olajfestékekéhez hasonlóan mély, tüzes színhatása. A görög kultúra archaikus korában fejlesztették ki kőépületek és szobrok festésére; a márványszobrokat később is ezzel a technikával színezték.
-a vörös érc, a római világ számos helyén megtalálható narancssárga ásvány;
-voltak még a különböző szerves anyagokból, például a növényi festékből, a festőbuzér nevű növényből (a textil- és bőrfestésben a legkorábbi időktől a vörös szín számított a legnépszerűbbnek és az ókor egyik legnépszerűbb, legszebb vörös festékanyaga volt az alizarin, amit a festő buzér gyökérzetéből) állítottak elő, továbbá a karmazsintetűből származó vörösekből készült pigmentek, amelyeket szervetlen fehér hordozóra, például timföldre vagy krétára „kötöttek”. minium vörös ólom, ólom(II,IV)tetroxid (Pb3O4), szintetikusan a fehér ólom (ólomkarbonát) hevítésével állítják elő.
kék azurit, egy természetben előforduló rézkarbonát (CuCO3) ásvány, amely Marokkóban és Franciaországban található, gyakran zöld malachittal;
indigó növényi festék, amelyet Indiából importáltak, ahol gyártották;
Az egyiptomi kék (ld. később) néven ismert szintetikus pigment is, amelyet Olaszországban gyártottak a Puteoli (a mai Pozzuoli, Nápoly közelében) régióban, és pelletek formájában forgalmazták, amelyek egy részét Southwarkban, Londonban ásták ki.
Lila
A római szerzők által felsorolt egyetlen lila pigment a türoszi bíbor. Ez a Muricidae családba tartozó ragadozó tengeri sziklacsigák több fajának váladékának eredménye, a Murex néven ismert tengeri csiga (ld, később). A festékét először a minósziak, ugaritiak, föníciaiak használták és kereskedtek is vele. A lila színezék magas értéke miatt egyetlen falfestményen sem sikerült meggyőzően kimutatni, elsősorban ruhák festésére használták. A lila színt biztosító elsődleges vegyszer a 6,6′-dibróm-indigo, amelynek szerkezeti képlete az ábrán látható:
A vöröses lilákat a római művészek úgy hozták létre, hogy sárga okkert vagy hematitot hevítettek, így vízmentes vas(III)-oxidot (Fe2O3) kaptak, amely a nagy részecskeméret és a fénydiffrakciós különbség miatt lila színű. A rómaiak úgy is létrehozhattak lilát, hogy vörös hematitot kevertek az egyiptomi kékkel, vagy keverték össze a festőbuzér nevű növény festékével, és az indigó festékekkel.
A zöld is különböző forrásokból származott, a leggyakrabban használt zöld pigment a „zöldföld” volt, egy kovaföld, amely Verona környékén és Ciprus szigetén, a Troodos-hegységben található. Két agyag összekeverésével lehetett elkészíteni; a mállott vulkáni kőzetekben található celadonit és a glaukonit, az utóbbi egy üledékes kőzet. A rómaiak a „zöld földet” cretavitridisként (szó szerint zöld agyag vagy zöld kréta) ismerték, a görögök pedig, akik szintén használták, a megtalálás helye után teodócióként ismerték. A zöld másik forrása a malachit ásvány (réz(II)-karbonát (CuCO3)), vagy a sárga okker és az egyiptomi kék keverése volt. Szintetikus zöld pigmentet készítettek verdigrisből és más, a réz savas környezetben történő korróziójából származó pigmentekből.
A sárga színt vagy a goethit ásványból (vas-oxid-hidroxid) vagy sárga okkersárgából (vas(III)-hidroxid, Fe(OH)3), vagy a németországi Aachen közelében található orpiment ásványból (arzén-szulfid, As2S3), vagy a ritka sárga színű massicot ásványból (ólom(II)-oxid, PbO) nyerték. A sárga ólmot ólom-oxid óvatos hevítésével és hűtésével is elő lehet állítani, de erre a római világban kevés bizonyíték van.
Újabban egy másik ásványt is azonosítottak egy sárga falfesték pigmentben; a hidroniumjarozitot (Fe3[SO4]2[OH]5.2H2O), ami a Lengyelországban előforduló jarozit, a vas-szulfid ásvány egyik formája.
Fehér
Plinius és Vitruvius számos fehér pigmentet sorol fel. Sok közülük „föld”, de néhány ásvány. Az idézett és talált ásványok a kréta, a mészkő (többféle formában, például dolomit, aragonit és diatomit) és a kagylók, a kalcium-karbonát (CaCO3) anyaga, és a római világ minden táján megtalálhatóak. Ezeket pigmentként, a pigmentek világosítására szolgáló higítóként, és hordozóként használták.
A „földek” olyan helyekről származnak, mint Görögország, Líbia és Törökország, és olyan anyagokat tartalmaznak, mint a porcelán agyag, a kaolinit és a montmorillonit (fullerföld). A fehéret úgy is előállították, hogy az ólmot ecettel kezelték, így bázikus fehér ólom keletkezett; ólomkarbonát és ólomhidroxid komplexe (2.PbCO3 3.Pb(OH)2).
Sootban volt a legjobb fekete pigment forrás. Az anyaga égett csont volt, a szenet is használták. Az egyetlen felhasznált ásvány a piroluszit, a mangánoxid (MnO2) volt, amely Cipruson, Németországban és Csehországban található.
A színek keverése
A római művészek nagyon ügyesen tudták keverni a színeket, hogy más másodlagos és harmadlagos színeket hozzanak létre, és így számos lilát, barnát és zöldet kaptak. A drága pigmentek higításában is járatosak voltak, olcsóbb, hasonló színű pigmentekkel keverték őket, így gyakran találunk hematitot vörös színezőanyagként.
Római kori kereskedelmi útvonalak (https://edu.rsc.org/download?ac=15146)
Az ásványok és ércek közül sok a Közel-Keletről vagy Spanyolországból származott. A legjobb okker egy görög gyarmatról származik a Fekete-tengeren, ahol a modern törökországi Sinop város található. A kereskedelmet gondosan szabályozták, költséges volt a pigment behozatala. Ezért sok pigmentet, például a Sinop okkert pelletté, kis pogácsává formálták, és speciális pecséttel jelölték meg. A szín Sealed Sinop néven vált ismertté, majd a latin és olasz sinopia nevet a sötétvörös okker pigmentek kapták meg.
sárga ólom-oxid, Pozzuoliban finomítva;
realgar vörös, az arzén-szulfid egy formája, amelyet valószínűleg Solfatarában ástak ki, Pozzuoli Nápoly külvárosa;
Alexandriai kék, az egyiptomi kék egy formája, amelyet Pozzuoliban készítettek.
A pigmentek eredetének azonosításában a szennyeződések fontosak, mivel segítik a származási hely meghatározását. A pigmentek szállítása költséges volt, és a helyi kézművesek igyekeztek elsajátítani a készítését, az egyik területről a másikra vándorló emberekkel vándoroltak az ismeretek. A fehér ólom (más néven ceruse) gyártása Görögországban kezdődött, de Olaszországba is eljutott, különösen Velence környékére, míg az egyiptomi kék gyártása Alexandriából Nápolyba, majd Galliába került.
Néhány ritka ásványt, például a cinóbert (higany-szulfidot) vagy a lapis lazulit ki kellett bányászni és szállítani, ami még drágábbá tette őket. A cinóbert a spanyolországi Madridtól délre fekvő Almadenben találták. A római korban kibányászták és fegyveres őrség mellett Rómába szállították, ahol nagyon magas áron adták el. Lapis lazulival Afganisztánból a Közel-Keleten át Európába vezető ösvényen kereskedtek.
A tüskés bíborcsiga rabló életmódot folytat, dögöket is fogyaszt. Zsákmánya más puhatestű állat, amelyet lábával az aljzathoz szorít és elfogyaszt, a kagylókat pedig a teknők pereménél szétfeszíti, és az így keletkezett résen keresztül ormányával falja fel az állat lágy részeit.
Ismeretes, hogy a legelterjedtebb római ruhadarab, a tunika festésére használták. A tunikák díszei a ruhadarab elején és hátulján is függőlegesen egymás mellett futó csíkok, a clavusok voltak. A senatorok tunikáján minden esetben egy, szélesebb, bíbor színű csík, a latus clavus futott. Egy gramm festék előállításához tízezer csigára volt szükség. A csigafajok mirigyfolyadékából előállított bíborszínek jelentősen eltérhettek egymástól.
Amikor egy hadvezér a Római Köztársaság idején diadalmenetet tarthatott, akkor teljes bíbor tógát viselt arany szegéllyel. A római szenátorok tógáját egy bíbor csík díszítette. A császárság idején viszont a bíbor egyre inkább a császárral és tisztviselőivel forrt össze. Caligula császár uralma kezdetén megölette Mauretánia* királyát, annak ragyogó bíbor köpenye miatt. Nero pedig megtiltotta bizonyos bíbor árnyalatú festékek használatát. A késői császárság idején a bíborszínű ruhák kereskedelme állami monopólium lett, amelynek megszegése halálbüntetéssel járt. Az i. u. IV. századra a római öltözködési törvényeket annyira megszigorították, hogy csak a római császár viselhetett türoszi bíborszínt, aminek következtében a "bíborszínt" néha a hivatal metonimájaként használják (pl. a "bíborba öltözött" vagy "született" kifejezés azt jelenti, hogy "császárrá vált"). A türoszi bíbor gyártását az utódbirodalomban szigorúan ellenőrizték, a császári udvar támogatta, amely a császári selymek színezésére korlátozta a használatát.
Az Iles Purpuraires egy sor kis sziget (neve a latin purpura-ból származik, ami a bíbor-lila szín neve) Marokkó nyugati partjainál, az Essaouiránál található öbölben, amelyek közül a legnagyobb a Mogador-sziget. Ezeket a szigeteket az ókorban a föníciaiak népesítették be, főként a bíborkagylók gyűjtése céljából. A nyugat-marokkói római megszállás (i. u. 1. század) után is folytatták a kagylógyűjtést.
A tunika felett hordható legismertebb ruhadarab, a tóga nem számított a birodalomban általánosan elterjedt viseletnek. A kezdetben félkör alakú, később ellipszis formájú, gyapjúból készült tógát csak polgárjoggal rendelkezők viselhették, és általában a városok lakói körében terjedt el. Az i. e. 2. századtól kezdve a férfiak mellett már csak a gyerekek ölthették magukra. Az idővel egyre nagyobb méretű – Augustus idejében már öt méter széles – tógák redőit nem lehetett összefogni, így viselésük meglehetősen kényelmetlenné vált.
A tógadivat a császárkor alatt folyamatosan változott. A ruhadarab a 3. században sokszor már rövidebb volt, mint az alatta viselt tunika. Akik nem engedhették meg maguknak a jelentős anyagmennyiség felhasználásával elkészített tógákat, togulákat, vagyis rövid, olcsóbb tógát hordtak. A nők esetében a lábfejet félig eltakaró, tunika felett hordott stólát a tógához hasonlóan csak egy szűk népréteg viselte. A Iulius-Claudius dinasztia alatt még bármely, római polgárjoggal rendelkező férfi felesége magára ölthette, a Flaviusok idejében azonban már csak a senatorok feleségei hordhatták a ruhadarabot.
Az egyiptomi kék festék legrégebbi ismert előfordulása i. e. 3250 körüli, az egyiptomi Nagada II. korszakból egy alabástrom tál. Előállításának receptje: a kvarchomokot porított mészkővel és nátronnal összekeverték, a keveréket kb. 1000°C -ra hevítették, akkor a szennyezésektől függően valamilyen színű üveget kaptak, ami a légbuborékok miatt nem volt átlátszó (ma mangándioxiddal csökkenthető a zöld szín és a légzárványok mennyisége, az opálosság). Megfelelő színező anyaggal (melynek összetétele kalcium-réz-szilikát, CaCuSi4O10 cuprorivaitean, a CaO·CuO·4SiO2 vegyület is hasonló eredményt ad) az eredmény kék, néha zöldeskék üveg, amelyet egyiptomi fajansznak neveznek. Más színű fajanszok is léteztek az Egyiptomi Óbirodalomban. Mázként használva nagy valószínűséggel néha lepattogzott az edényről az anyahok különböző hőtágulása miatt. (Ny-Nílus-deltai nátron-szóda nátrium-karbonát, Na2CO3, https://en.wikipedia.org/wiki/Wadi_El_Natrun-, a kvarchomok olvadáspontjának csökkentésére alkalmas. A nátrium karbonátot a Ny-Deltában bányászták: a nátron olajjal keverve szappanként viselkedik. Innen származik az a megfigyelés, hogy az ókorban Egyiptomban olajjal tisztálkodtak). Az ősi egyiptomi kék festék receptjét később elfelejtették, igen sok próbálkozás és kísérlet történt a kék pigment előállítására már a római idők előtt és után is, aztán a rómaiak újra feltalálták.
Az egyiptomi kék története: (https://en.wikipedia.org/wiki/Egyptian_blue#History_and_background) a történelem legelső mesterséges színező anyaga, rézvegyület és pigment. Az egyiptomiak találták fel az Óbirodalom idején, i.e. 2900 körül, később a receptje elveszett, az etruszkok találták fel újra és a freskóikon alkalmazták. A római korban Pompejiben is használták (http://www.szintan.hu/lista/e/e09.htm), a rómaiak ezzel színezték-festették belül a ciszternáikat, mert vízálló festék. Összetétele kalcium-réz-szilikát (CaCuSi4O10 cuprorivaitean, a CaO·CuO·4SiO2 vegyület is hasonló).
Recept: kb. 64% sivatagi őrölt kvarchomok, 15% mészkőpor és 21% fekete réz-oxid por keverékéhez kevés szódát kellett adni, ami a keverék olvadáspontját csökkenti 1000°C körülire. A hőfok elérése probléma, sok száraz fa, papiruszszalma és fújtatók kellettek hozzá, faszenet még nem használtak. első lépésben a pépet agyagformába öntötték és kiszárították. Ekkor kivirágzott, kicsapott rajta a fekete rézoxid. Utána 8-10 órát kb. 900 fokon égették, és szép kék színű tárgyakat kaptak. A kék üveg-fajansz előállítása az alábbi reakcióval történt (Wikipédia):
Oroszlán figura, kb. i.e.1981–1640-ból – forrás: MET múzeum, N.Y.
Az egyiptomi kék festéknek a római időkben volt egy fontos felhasználása: a festék vízálló, ezért a ciszternák belső falát egyiptomi kékkel festették. Sok ciszternát építettek, kevés vízvezeték volt vidéken, Rómában sok volt.