ÓKORI RÓMAI LOVAGOK ÉS A RÓMAI LÉGIÓK LOVASSÁGA
(2023 április)
ABSTRACT
A dór görögök ültek fel először a lovakra. A rómaiak a lovagokra vonatkozó rendeleteket a görögöktől vették át (szolóni alkotmány, i. e. 594). A királyság idején Róma királyait őrizték. Társadalmi elistmertségük következtében közülük választották a szenátorokat. A Köztársaság idején a punokkal harcoltak, súlyos veszteségek árán, később részük volt a Birodalom kialakításában a légiókban. / ANCIENT ROMAN CAVALRIES AND THE CAVALRIES OF THE ROMAN LEGIONS: The Doric Greeks were the first to mount horses. The Romans took over the regulations for knights from the Greeks (Solonian constitution, 594 BC). During the reign of the kings, they guarded the kings of Rome. Because of their social disaffection, senators were elected from among them. During the Republic, they fought the Punic armies, with heavy losses, and later played a part in the formation of the Legions.
BEVEZETÉS
A római társadalmat nemzetségi alapon 3 törzsbe (tribus), ezeket 10–10, összesen 30 curiába sorolták be. Minden curiának 100 gyalogost és 10 lovast kellett kiállítania. A gyalogosokat a második rendet alkotó plebeiusok állították ki. A római lovagok (https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_cavalry) a római hadsereg lovas erőit adták a királyi, köztársasági és császári korszakokban.
A királyság korában a római lovagok 300 katonából álló lovas alakulat volt, állítólag már Romulus idején. Róma királyait őrizték. A római lovasság eredetileg páncélozatlan volt, csak tunikát viseltek, és könnyű lándzsával és ökörbőrből készült pajzzsal voltak felfegyverkezve. Később a létszámukat megduplázták 600-ra, majd 1800-ra. A római lovagok először korinthoszi sisakot, majd bronzból készült harci sisakot, bőr vértet viseltek. Fegyverzetük a lándzsa, a hosszú kard és a rövid dobódárda volt. A Birodalomban későbbi szakaszában könnyűlovasságot is szerveztek, íjászokkal.
A királyság korában a római lovagok 300 katonából álló lovas alakulat volt, állítólag már Romulus idején. Róma királyait őrizték. A római lovasság eredetileg páncélozatlan volt, csak tunikát viseltek, és könnyű lándzsával és ökörbőrből készült pajzzsal voltak felfegyverkezve. Később a létszámukat megduplázták 600-ra, majd 1800-ra. A római lovagok először korinthoszi sisakot, majd bronzból készült harci sisakot, bőr vértet viseltek. Fegyverzetük a lándzsa, a hosszú kard és a rövid dobódárda volt. A Birodalomban későbbi szakaszában könnyűlovasságot is szerveztek, íjászokkal.
A hagyományos római lovasság kis póni méretű lovakat használt. A dór görögök ültek fel először a lovakra. Tudatos tenyésztéssel egyre nagyobb lovakat tenyésztettek ki. Amit a lovakról tudtak, azt Xenophón foglalta össze. A rómaiak még nem patkolták a lovaikat, de nehéz fémpapucsokat készítettek. A kengyel használatát az avarok, a hunok terjesztették el. A szarmaták már i. e. 365-ben használtak nyerget, sarkantyút és kengyelt.
A lovagok patríciusok voltak. A királyság korában a római társadalom felső rétegét a földbirtokos arisztokrácia, a patriciusok alkották. A lovagok latinul neve equites volt. Helyzetüket a Szolón előtti athéni alkotmány szerinti lovagokéval lehet összemérni, görög mintára szerveződtek. A kor másik, és a királyság idején szövetséges katonai hatalma a carthagói volt.
A karthagói sereg: a karthagóiak Afrika északi partjain, Hispania, Sardinia és Corsica tengermellékén kereskedelmi raktárkikötőket alapítottak. Összeköttetésben voltak Massilia (Marseille) phokaiai lakosságával és Gallia Transalpina népeivel. Művelték Elba szigetének vasbányáit, a Baleari szigetek ezüstbányáit, Hispania aranybányáit. Hajóik Britanniába mentek ónért, a frizek és cimberek vidékéről hoztak borostyánt. A hol szükséges volt, ott várakat építettek és őrséggel látták el. Katonáikat afrikai mórokból és Líbiából, Hispaniából, Galliából, Hellasból, sőt itáliai népekből is toborozták. Minden sereget saját arisztokráciájukból választott tisztek vezettek. A földbirtokos arisztokráciájuk rabszolgákat alkalmazott, a kereskedő tengerész arisztokráciájuk zsoldosokat. A két arisztokráciának erősen eltértek az érdekei, a zsoldosok érdekei lettek a meghatározóak. A katonákat feleségeik és gyermekeik is követték az állomáshelyére; ha pedig idegen földre vonult, Karthagó mindig kezesként tekintette a katona családját.
Római lovag, vadászjátékok, Casale Villa, Itália, mozaik. (Roman cavalry - Big Game Hunt mosaic - Villa Romana del Casale - Italy 2015.JPG)
A RÓMAI LOVAGOK ÉS LOVASSÁG
A lovagi rend (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lovagi_rend_az_%C3%B3kori_R%C3%B3m%C3%A1ban) a Római Birodalom egyik vezető rendje volt, ők adták a senatorokat. A patricius lovasok múltjára utaltak a megkülönböztető jelvényeik közül a rövid lovasköpeny, az eredetileg a lovasfelszereléshez tartozó nemesfémből készült díszkorongok.
Lovagi rend a köztársaság korában: a lovagi rend megjelölés (latinul: equites, azaz: lovagok) a köztársasági Rómában legelőször a betöltött katonai szolgálatra utalt. A legelső helyre, és annak 18 lovas századba sorolták a leggazdagabb római polgárokat, nekik az állam lovat is biztosított.
A lovasság hasznos és hatékony volt, de a rómaiak rendszeres ellenfelei ellen, Hannibál fürge numidiai könnyűlovassága ellen nem vált be, akik ügyes ütköző- és menekülő taktikával bosszantották a római lovasságot, amely rendszeresen alulmaradt.
Mindazonáltal a második pun háború során, amikor hozzáértően parancsnokok vezették őket, és/vagy a számbeli vagy meglepetésszerű előnyük volt, a római lovasság képes volt felülmúlni karthágói társait, függetlenül a saját szövetséges numidiaiak sikerétől. A második pun háború nagy terhet rótt a római emberállományra, a patríciusokra, amely a lovasságot biztosította. Hannibál itáliai hadjárata során (i. e. 218-6) római lovasok ezrei haltak meg a csatatéren. A veszteségek különösen súlyosak voltak a lovagok esetén: Livius elbeszéli, hogy Cannae csata után a halott római lovagok aranygyűrűi egy modius (kb. 9 liter) nagyságú halmot alkottak. Az ezt követő i. e. 214 - 203-as években a rómaiak legalább 21 légiót tartottak folyamatosan hadrendben római területeken (a csúcsévben pedig 25 légiót). A lovagoknak 220 főtisztet kellett volna biztosítaniuk. Valószínűleg ettől kezdve ezek a lovagok főtiszti osztállyt alkottak, összesen 6300 római lovas volt.
Mindazonáltal a második pun háború során, amikor hozzáértően parancsnokok vezették őket, és/vagy a számbeli vagy meglepetésszerű előnyük volt, a római lovasság képes volt felülmúlni karthágói társait, függetlenül a saját szövetséges numidiaiak sikerétől. A második pun háború nagy terhet rótt a római emberállományra, a patríciusokra, amely a lovasságot biztosította. Hannibál itáliai hadjárata során (i. e. 218-6) római lovasok ezrei haltak meg a csatatéren. A veszteségek különösen súlyosak voltak a lovagok esetén: Livius elbeszéli, hogy Cannae csata után a halott római lovagok aranygyűrűi egy modius (kb. 9 liter) nagyságú halmot alkottak. Az ezt követő i. e. 214 - 203-as években a rómaiak legalább 21 légiót tartottak folyamatosan hadrendben római területeken (a csúcsévben pedig 25 légiót). A lovagoknak 220 főtisztet kellett volna biztosítaniuk. Valószínűleg ettől kezdve ezek a lovagok főtiszti osztállyt alkottak, összesen 6300 római lovas volt.
Csatajelenet, nyereg helyett takarót használnak. Relief Glanum mauzoleumán, kb. i. e. 40 -ből (https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_cavalry)
A második pun háború előtt a római seregek lovassága kizárólag római és szövetségesekből állt, és mindegyikük a csatasor egyik szárnyát tartotta (a rómaiak általában a jobb szárnyat). E háború után a római lovasságot mindig kiegészítette a szövetséges bennszülött lovasság (különösen a numidiai lovasság),
I. e. 400 után a lovagi rend lassan elvesztette korábbi, tisztán katonai jellegét, és egyre inkább jogi, politikai kategóriává lett, amely a senatori rend után következő, második számú kiváltságos rend megjelölésére szolgált. A korábban a lovagok közé tartozó szenátorok a lovagrendből kiléptek, és saját külön rendet alkottak. A két rend együttesen képezte a római polgárok legfelső rétegét. I. e. 120 – i. e. 90 körül a római lovasság szinte teljesen eltűnt (helyét az auxilia vette át), s ettől az időszaktól fogva tekintették a lovagi rendbe tartozók fiait is a rendbe sorolandóknak.
A lovagrendet egy időben szokás volt egyfajta pénzarisztokráciának tekinteni, szemben az inkább földbirtokos senatori renddel. A modern történetírás kimutatta, hogy a lovagoknak is jelentős tőkéje volt földbirtokokba fektetve, csaknem minden lovag rendelkezett birtokkal. Az előírás 400 iugerum földet feltételezett, de az átlagos római lovag ennél több birtokkal rendelkezett. A lovagi rend a senatori rendhez házassági kapcsolatok révén is kötődött, emiatt a plebejus rend csak ritkán tudott ellenjelöltet állítani. A szenátori rendet csupán a lovagi rend „kicsúcsosodásának" tartják. A szenatori rend felé egy lovag útját a katonai vagy bírói pálya egyengethette.
A lovagi rend létszáma a i. e. 2. század végén mintegy 2500 fő lehetett, de ez a szám a szövetséges háborúk után a „municipális arisztokrácia" integrálásával erősen megnőtt. Az i. e. 1. század közepére mintegy 10 000 lovagrendű család lehetett, tehát körülbelül 50 000 fő.
A lovagrend és a szenátori rend idővel elváltak egymástól, i. e. 129-ben egy rendelet – a lex reddendorum eqourum határozata – értelmében a szenátorok kiléptek a lovagrend centuriáiból. Ettől kezdve, ha egy lovag valamely hivatal viselése miatt a szenátus tagja lett, köteles volt leadni a lovát. A ló ezután a lovagrend státuszszimbóluma lett. Hamarosan további szimbólumokat is kaptak, mint az aranygyűrűt és a ruhájukon a keskeny bíborsávot, szemben a szenátorok széles bíborsávjával. Külön helyeket kaptak a nyilvános játékokon, a színházakban az első 14 sort a lovagoknak tartották fent.
Titus Flavius Bassusnak a sírköve, aki 46 éves korában, 26 év szolgálat után halt meg, i. u. 70 - 96. Négyszarvú nyerget használt
Lovagi rend a császárkorban (i. e. 30 - i. u. 476): a Augustus élesebben vonta meg a határt a szenátori és a lovagi rend között. Korábban a szenátorok fiai lovagok lettek, és a rendbe tartozás vagyoni előírása mindkét rend esetén 400 ezer sestertius volt. I. e. 18 és 13 között Augustus a szenátorok esetén ezt felemelte 1 millió sestertiusra, de a szenátorok fiait formálisan is felvette a szenátori rendbe. Augustus emellett állandó zsoldos lovasságot is létrehozott, amely a római hadsereg állandó részét képezte, az állam fizette (a legionáriusok fizetésénél 20%-al többet kaptak) és képezte ki őket. Jól felszereltnek és fegyelmezett alakulatnak írják le őket. A római lovasság bronz páncél mellvértes, és rövid lándzsával, dárdákkal, hosszúkardokkal és néha íjakkal voltak felfegyverezve. A római lovasságnak nem volt kengyele, a kengyelt a Nyugatrómai Birodalom összeomlásakor a hódító törzsek hozták be Európába. A kengyel igen fontos lószerszám, ez teszi lehetővé a hosszú időn át történő lovaglást, a sebes vágtát, a nyeregből folytatott harcot, vadászatot, a lóról való eredményes nyilazást is. A kengyelt a hunok már biztosan használták, de úgy látszik, hogy nem ők, hanem az avarok terjesztették el Európában. Augustus a római lovagok jegyzékét felülvizsgálta, valamint a lovagi törvényeket négy táblában foglalta össze, amelyhez Caligula még egyet hozzátett, e törvények szabályozásával Hadrianus és Antonius Pius császár is foglalkozott. Tiberius az aranygyűrű viselését is kiváltságukká tette. A lovagi státuszhoz szükséges előírások a császárkorban is fennmaradtak, csak kissé szélesebb értelmezésben. Feltétel volt a szabad polgári születés és a legalább 400 000 sestertiust kitevő vagyon. Gyarapodott a lovagok által igénybe vehető tisztségek száma is. és a provinciákban is sok lovag élt.
A római harci taktika szerint a gyalogság támadása előtt a lovasságuk az ellenséges lovasságot támadta: a római lovasság több irányból is nekirontott az ellenséges seregnek, hogy megpróbálja áttörni az ellenséges vonalat. A támadásnak az volt a célja, hogy az ellenség sorait megbontsa. A nehézlovasságot a római gyalogsági vonal szárnyaira helyezték. A késő római hadseregen a könnyűlovasokat belül, a lovas íjászokat a római vonal előtt helyezték el. A könnyűlovasság és a lovas íjászok támadtak elsőként, majd visszavonultak. A gall segédcsapatok a határőr- és kísérőegységeket alkották.
A 2. század második felében Marcus Aurelius császár még betartotta a formaságokat, de két legtehetségesebb hadvezérét azért vetette fel a szenátusba, hogy légióparancsnokká nevezhesse ki őket. A hadseregben a lovagok szerepének erősítését Septimius Severus indította el, aki uralkodása (193–211) alatt három új légiót állított fel, amelyek parancsnokai nem szenátori rangú legatusok, hanem lovagi praefectusok lettek. Ekkortól könnyebben szerezhettek a centuriók és a rendes szolgálat alól felmentett különleges, többnyire közigazgatási feladatot ellátó katonák (principales) lovagi rangot, mint korábban. A lovagok közül a 3. században császárrá lett elsőként Macrinus, majd többek között Maximinus Thrax, II. Claudius, Aurelianus, Probus és Carus. Aurelianus halála után a szenátori rangú Tacitus megválasztása már a kivételek közé tartozott. A 3. századtól fogva nemcsak a katonai, hanem a legtöbb polgári poszton is lovagok váltották fel a szenatorokat.