RÓMAI KORI SZÍNEZŐ ANYAGOK, PIGMENTEK
(2024 április)
ABSTRACT
A rómaiak az egyiptomi, ógörög és etruszk pigmentek, színező anyagok ismeretét örökölték. Pompeji és Herculaneum freskói megmaradtak a Vezúv kitörésekor szétszórt hamu és a láva alatt. A rómaiak átvették és másolták a hellenisztikus-klasszikus görög kultúrát. A korra a freskófestés és a festett szobrok a jellemzőek. Vizes alapú festékeket és melegen, viasszal rögzített porított színezékeket használtak. / ROMAN DYES, PIGMENTS: The Romans inherited much of their knowledge of pigments from Egyptian, ancient Greek and Etruscan dyes. Some of the frescoes of Pompeii and Herculaneum are preserved beneath the ash and lava scattered at the eruption of Mount Vesuvius. The Romans adopted and copied Hellenistic-Classical Greek culture. The period is characterised by frescoes and painted sculptures. They used water-based paints and powdered dyes fixed warm with wax.
BEVEZETÉS
Amikor a Vezúv i, u. 79-ben kitört, két virágzó várost, (https://en.wikipedia.org/wiki/Painting_in_ancient_Rome) Pompejit és Herculaneumot betemetett. Az épületek részben megmaradtak a hamu és a láva alatt, és az épületekben a freskók. Tanulmányozásukból igen jó képet lehet alkotni az ókori Róma művészeti életéről a köztársaság vége és a birodalom kezdete között. Ha nem maradt volna fenn ilyen jó állapotban Pompeji és Herculaneum, amelyek falfestményei számosak és néha kiváló minőségűek, akkor az ókori görög és maga az ókori Róma festészetéről alkotott mai képünk szinte kizárólag irodalmi leírásokon alapulna. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
Róma művészettörténetét az etruszkok és az archaikus görög művészetből lehet származtatni. Ahogy önálló lett, közvetlen kapcsolatba került a hellenisztikus-klasszikus görög kultúrával, és átvette annak művészetét. Szokássá vált a művek másolása, a görög technikák és témák átvétele, az eredeti művek behozatala. A görög festmények áhított zsákmánynak számítottak, a görög festészetről alkotott ismereteink nagy részét Rómának köszönhetjük. Az Oxfordi Egyetem 2001-ben kiadott, a római világról szóló Roger Ling: Roman Painting (1991) című művét tartják egy olyan átfogó és komoly, korszerű szempontok szerint megírt tanulmánynak, amely elérhető.
Pompeji és Herculaneum pusztulása után, Hadrianus uralkodása idején, aki néhány évvel azelőtt született, hogy a Vezúv eltemette a két várost. Ostia Antica térségében már egy másfajta művészetet alakult ki, amely a később széles körben elterjedt. Az ostiai gyűjtemény meglepő jellemzői közé tartozik, hogy elvetették a hű ábrázolásmódot, amely a korábbi időkben meggyőző perspektivikus képeket és meglehetősen pontos építészeti alkotásokat eredményezett, és átadják helyüket a szabad, az ortogonális koordinátákon teljesen kívül eső vonalrajznak. Lehet, hogy az átalakulás egyszerűen az akkori esztétikai értékek változását tükrözte.
A mennyezeteken a kupolás tető népszerűvé vált, ami az átlós vagy bonyolultabb geometrián alapuló festési sémák kialakulásához vezetett, amelyeknek gyönyörű példái a 3. századból származó, Ostiában található Festett Kupolák Házában találhatóak. A 2. századtól kezdve, a Nyugat-Római Birodalom végét jelentő 5. század végéig meglehetősen gyér a képi emlékek gyűjteménye. A fő újdonság ekkor egy új vallási ikonográfia megjelenése, a keresztény festmények megjelenése.
Freskó a Vatikáni Múzeumból. A gabonát a hajókon nagy zsákokban szállították (https://en.wikipedia.org/wiki/Painting_in_ancient_Rome)
AZ ETRUSZK ÉS ÓGÖRÖG KORSZAK FESTÉSZETE
Az archaikus időkben, amikor Róma még etruszk befolyás alatt állt, a római festészet alig különbözött az etruszkokétól. A görög mitológia jeleneteit, a mindennapi életet, temetési játékokat, zenészekkel és táncosokkal, állatokkal, virágos és absztrakt díszítéssel ellátott bankettjeleneteket ábrázolt. A római templomok és középületek díszítésénél az etruszk sírfestészeti stílus volt a jellemző. A ránk maradt példák temetkezésekről származnak, amelyeket Capaccio Paestum, Orvieto, Tarquinia, Cerveteri és más városok sírjaiban találtak, minőségük általában nem kiemelkedő.
Pompeii freskó (https://en.wikipedia.org/wiki/Painting_in_ancient_Rome)
Az i. e. 5. századtól kezdve Görögországban az athéni klasszikus stílus vált uralkodóvá. Festési technikája ekkor elérte a csúcspontját, kifejlődtek a technikai források, ekkor dolgoztak híres görög mesterek, akik kitalálták a perspektívikus ábrázolás tudományát. Gyakran hordozható fatáblákra festett művei elterjedtek a görög befolyási területen, és Rómában is ismertté váltak. A leggyakoribb témákat a mitológiából vették, majd a portrék és az allegóriák következtek. Kevésbé gyakoriak, bár nem ritkák voltak a tájképek, erotikus jelenetek és csendéletek. Az i. e. 4. és 3. századokban a rómaiak szakítottak az Etruszk örökséggel, és az érdeklődésük klasszikus hellén művészet felé fordult, ez a görög gyarmatok, a Magna Graecia hatása. Nagy patrícius magángyűjtemények alakultak ki, pl. az idősebb Plinius szerint Agrippa 1,2 millió sestertiust fizetett két festményért, amelyek Nagy Ajaxot és Vénuszt ábrázolták. A műfajok közül a tájképek, az építészet, az absztrakt vagy virágdíszítés kedvelt műfajai lettek az otthoni és síremlékek díszítésében. A sírfestményeik az árnyékolás technikájában és a háromdimenziós hatásokban fejlődésről tanúskodnak.
FASTÉKANYAGOK, TECHNIKÁK
A rómaiak által használt anyagok ((https://en.wikipedia.org/wiki/Painting_in_ancient_Rome)) fára és vászonra, esetleg elefántcsontra történő festésnél mások mint a freskófestészetben.
A falfestészetnél kő és stukkó volt az alapanyag, a szobrokat is festették (https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_sculpture). Plinius számára az igazi festészet a fatáblákra készült festmény volt, és sajnálta, hogy ez a műfaj az ő korában háttérbe szorult, és a freskókat részesítették előnyben.
A pigmenteket általában ásványokból, növényi és állati esszenciákból nyerték. A falfestés technikájáról csak Plinius és Vitruvius hagyott ránk részletes információkat írásaikban. Vitruvius hosszasan írt a falkészítés módszereiről, és megemlítette, hogy hét tiszta színt lehetett porított ásványokból, és kilenc összetett, szintén ásványi eredetű színt lehetett előállítani bonyolult készítési eljárással. A fekete különböző árnyalatait gyanták, állati zsírok, csontok vagy fa kalcinálásával (= égetés, izzítás: célja az anyag illékony részének elpárologtatása) nyerték, a híres és költséges bíborfesték pedig tengeri csigákból készült. Az égszínkéket bizonyos fémoxidok és porított, esetleg olvasztott üveg keverésével állították elő. A színek fényességét vagy átlátszóságát száradás után bizonyos eljárásokkal lehetett növelni, például viasz és olaj keverékét felhordva, majd gyertyahamuval impregnált kendővel fényesítve.
Az istenek gyűlése, megvilágítás a római Vergiliusban (Vergilius Romanus, https://en.wikipedia.org/wiki/Painting_in_ancient_Rome)
Ha a művész a valódi freskótechnikát alkalmazta, és a pigmentet közvetlenül a friss stukkóalapra vitték fel, a színeknek az anyagok egymással való kémiai reakciója szabott határt. Így csak négy árnyalatot lehetett biztonságosan használni - a sárga, a fekete, a fehér és a görögök vörös színét -, de ezek tartósak voltak, míg a többi szín tartóssága bizonytalan volt. Vitruvius még így is megtanította, hogyan lehet száradás után további színeket hozzáadni a freskóalapra festett enkausztikával. Az enkausztika az ókori festészet egyik technikája: a szódával kevert viasz alapanyagú festéket felvizezve, ecsettel kenték a színezni kívánt felületre, majd az erre szolgáló, felhevített célszerszámmal ráégették az alapra. Az enkausztika nagy előnye volt a tartóssága és az olajfestékekéhez hasonlóan mély, tüzes színhatása. A görög kultúra archaikus korában fejlesztették ki kőépületek és szobrok festésére; a márványszobrokat később is ezzel a technikával színezték.
Több római kori freskó ábrázol városképet (hálószoba, Villa of P. Fannius Synistor at Boscoreale, METROPOLITAN DP170950 b)
Plinius részletesen beszámolt több olyan módszerről, amelyekkel csak a négy alapszínnel, egymást követő, különböző árnyalatú festésekkel széles skálájú árnyalatokat lehet elérni, de a római falfestési technikának számos módszerét nem ismerjük még.
A másik technika a viasz alapú enkausztika, amelyet fára is fel lehetett vinni. A legjobb fára festett portrékat Egyiptomban találták. Az enkausztika pigmentes-viaszos közegét a művésznek nagy ügyességgel és biztonsággal kellett kezelnie, gyorsan kellett dolgoznia, amíg a viasz forró és folyékony. Az ecsetvonások ezért nagyon jól láthatóak és a színek élénkek maradtak, ami lehetővé tette, hogy nagy hatású, költői és élénk képeket hozzanak létre. Plinius ír vászonra festett képekről is, példaként említi Nero császár hatalmas, 120 láb (kb. 36 m) magas portréját, amelyet egy villámcsapás pusztított el, de további részleteket nem közöl. Több helyen utal más hordozható művekre, de nem írja le azok technikáját. Végül utal a kéziratok illusztrálására, az úgynevezett illuminált kéziratok-ra. Ez a gyakorlat, amely pigmenteket alkalmazott pergamenek festésénél (általában tempera technikával, https://hu.wikipedia.org/wiki/Tempera, amikor a színezőanyag egy olajos-vizes emulzióban van eloszlatva. A legegyszerűbb temperafesték egész tojást, vagy csak a sárgáját, vagy csak a fehérjét használja. Festés közben a temperafesték vízzel hígítható, de a vízfestékekkel ellentétben száradás után már nem. A tempera az olajfestés elterjedése előtt a festészet legfontosabb eljárása volt). Már a késő hellenizmusban is elterjedt volt. Rómában már az 1. századból ismertek példák, egy másik az 5. vagy 6. századból származik, az Iliász egyik másolatában, de stílusa régebbi forrásokból származó hatásokra utal. Vergilius 5. századi műveinek két példánya maradt fenn illusztrációkkal. Az egyetlen ismert korai biblia töredék egy, a birodalom felbomlása előtti Quedlinburg Itala töredéke.
Pompeii csendélet (https://en.wikipedia.org/wiki/Painting_in_ancient_Rome)
A rómaiak pigmentek nagyrészt az egyiptomi és a görög színező anyagok ismeretét örökölték. Ami talán új volt, az az, hogy a pigmentek választéka könnyen elérhetővé vált az egész Birodalomban, ami pigmentek kereskedelmét jelenti, és ipari mértékű bányászatot, előállítást jelent. Pompeii és Herculaneum a pigmentek és stílusok azonosításának fő történelmi forrása. A bizonyítékok további forrásai kortárs íróktól is származnak, ilyen az Idősebb Plinius (i.sz. 23-79) és Naturalis Historiája a művészet eredetéről és történetéről. Plinius korábbi íróktól gyűjtötte össze bizonyítékait, mint például Theophrasztosz (i.e. 371–i. e. 287) De Lapidibus és Vitruvius (i.e. 75–i. e. 15) építész munkáiból a De Architectura című többkötetes könyvében (https://edu.rsc.org/resources/roman-commerce-in-pigments/1959.article, https://edu.rsc.org/download?ac=15146)
Pigmentek (https://en.wikipedia.org/wiki/Pigment)
PIGMENTEK, SZÍNEZÉKEK
A pigmentek vízben vagy más közegben teljesen vagy csaknem oldhatatlanok (https://en.wikipedia.org/wiki/Pigment) és kémiailag nem reagálnak; ezzel szemben a színezékek olyan anyagok, amelyek oldhatóak, esetleg a felhasználásuk egy bizonyos szakaszában oldhatóak. A színezékek gyakran szerves vegyületek, míg a pigmentek gyakran szervetlenek, sok esetben fémoxidok. Az őskori és történelmi értékű pigmentek közé tartozik az okker (a vörös okker, a vízmentes Fe2O3 és a hidratált sárga okker (Fe2O 3 .H 2O) ), a faszén, a szén, a kagylók és a lapis lazuli. A szín egyéb tulajdonságait, például telítettségét vagy világosságát a pigmenteket kísérő egyéb anyagok határozhatják meg. A kötőanyagok és töltőanyagok befolyásolhatják a színt (https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_inorganic_pigments). Színezhető kréták, melyek finom szemcséjű mészkőből, gipszből vagy zsírkőből készülnek, legtöbbször fehér, de pigmentekkel színezik is. A zsírkréta színezett viaszból, faszénből, vagy mészkőporból készül.
Plinius a pigmentek két csoportját azonosította:
„Florid” (floridi színek) pigmentek, amelyek élénk színűek, ritkák, drágák, és gyakran a bánya vagy egy kereskedőház szállította. Ilyen pigmentek például a minium vagy vörös ólom (vermillion), az arménium (azurit), a krizokolla (malachit), a cinóber, a türoszi (Libanon) bíbor.
dracaena vagy a sárkányvérből származó növényi gyanta,
A "tompa színű floridi" (floridi et austere) pigmentek, amelyek közönséges föld pigmentek, például okker, zöld föld, kréta, továbbá az egyiptomi kék néven ismert szintetikus vegyület.
Plinius a pigmentek két fő csoportját tovább osztja „natív”-ra, a természetben megtalálhatóra, és „factitious”, azaz szintetikusra.
Ma modern technikákat használnak (optikai polarizációs fény- és elektronmikroszkópia, számos spektroszkópiai technikával végzett elemzés, valamint a közvetlen kémiai elemzések, https://link.springer.com/article/10.1007/s12520-021-01392-3), hogy meghatározzák a pigmentek eredetét. Freskókat, festményeket, töredékeket, hajóroncsok tárgyait használják, hogy meghatározzák a kereskedelmi útvonalakat. Gyógyszerként is használtak egyes pigmenteket, az okkert összehúzószerként vagy bőrtisztító szerként; orpiment (sárga arzén-szulfid vegyület és pigment) a kopaszság kezelésére; szangvinikumot (a hematit, vasoxid egyik formája) a sebek vérellátásának megállítására; ceruse (fehér ólomkarbonát vegyület) bőrgyulladás kezelésére és a bőr kifehérítésére. I. Erzsébet angol királynő az arca fehérítésére használta.
Piros és narancssárga színű pigmentek a római szerzők szerint:
-cinóber (https://hu.wikipedia.org/wiki/Cinnabarit), más néven mínium, higanyszulfid (HgS). Spanyolországban, Egyiptomban, Macedóniában és Itáliában találtak,
-realgar, azaz arzénszulfid (As4S4 , https://en.wikipedia.org/wiki/Pararealgar). Magyarországon, Romániában, Dél-Németországban és Szlovéniában található;
-a hematit különböző formái, ami vasoxid (Fe2O3);
-a vörös érc, a római világ számos helyén megtalálható narancssárga ásvány;
-voltak még a különböző szerves anyagokból, például a növényi festékből, a festőbuzér nevű növényből (a textil- és bőrfestésben a legkorábbi időktől a vörös szín számított a legnépszerűbbnek és az ókor egyik legnépszerűbb, legszebb vörös festékanyaga volt az alizarin, amit a festő buzér gyökérzetéből) állítottak elő, továbbá a karmazsintetűből származó vörösekből készült pigmentek, amelyeket szervetlen fehér hordozóra, például timföldre vagy krétára „kötöttek”. minium vörös ólom, ólom(II,IV)tetroxid (Pb3O4), szintetikusan a fehér ólom (ólomkarbonát) hevítésével állítják elő.
-a vörös érc, a római világ számos helyén megtalálható narancssárga ásvány;
-voltak még a különböző szerves anyagokból, például a növényi festékből, a festőbuzér nevű növényből (a textil- és bőrfestésben a legkorábbi időktől a vörös szín számított a legnépszerűbbnek és az ókor egyik legnépszerűbb, legszebb vörös festékanyaga volt az alizarin, amit a festő buzér gyökérzetéből) állítottak elő, továbbá a karmazsintetűből származó vörösekből készült pigmentek, amelyeket szervetlen fehér hordozóra, például timföldre vagy krétára „kötöttek”. minium vörös ólom, ólom(II,IV)tetroxid (Pb3O4), szintetikusan a fehér ólom (ólomkarbonát) hevítésével állítják elő.
Hematit (vörösvasérc, gyakori ásvány, https://hu.wikipedia.org/wiki/Hematit)
Kék pigmentek:
kék azurit, egy természetben előforduló rézkarbonát (CuCO3) ásvány, amely Marokkóban és Franciaországban található, gyakran zöld malachittal;
indigó növényi festék, amelyet Indiából importáltak, ahol gyártották;
Az egyiptomi kék (ld. később) néven ismert szintetikus pigment is, amelyet Olaszországban gyártottak a Puteoli (a mai Pozzuoli, Nápoly közelében) régióban, és pelletek formájában forgalmazták, amelyek egy részét Southwarkban, Londonban ásták ki.
kék azurit, egy természetben előforduló rézkarbonát (CuCO3) ásvány, amely Marokkóban és Franciaországban található, gyakran zöld malachittal;
indigó növényi festék, amelyet Indiából importáltak, ahol gyártották;
Az egyiptomi kék (ld. később) néven ismert szintetikus pigment is, amelyet Olaszországban gyártottak a Puteoli (a mai Pozzuoli, Nápoly közelében) régióban, és pelletek formájában forgalmazták, amelyek egy részét Southwarkban, Londonban ásták ki.
Azurite ásvány (rézérc, https://edu.rsc.org/download?ac=15146)
Lila
A római szerzők által felsorolt egyetlen lila pigment a türoszi bíbor. Ez a Muricidae családba tartozó ragadozó tengeri sziklacsigák több fajának váladékának eredménye, a Murex néven ismert tengeri csiga (ld, később). A festékét először a minósziak, ugaritiak, föníciaiak használták és kereskedtek is vele. A lila színezék magas értéke miatt egyetlen falfestményen sem sikerült meggyőzően kimutatni, elsősorban ruhák festésére használták. A lila színt biztosító elsődleges vegyszer a 6,6′-dibróm-indigo, amelynek szerkezeti képlete az ábrán látható:
A lila 6-6-dibromoindigó szerkezete (https://edu.rsc.org/download?ac=15146)
A vöröses lilákat a római művészek úgy hozták létre, hogy sárga okkert vagy hematitot hevítettek, így vízmentes vas(III)-oxidot (Fe2O3) kaptak, amely a nagy részecskeméret és a fénydiffrakciós különbség miatt lila színű. A rómaiak úgy is létrehozhattak lilát, hogy vörös hematitot kevertek az egyiptomi kékkel, vagy keverték össze a festőbuzér nevű növény festékével, és az indigó festékekkel.
Zöld
A zöld is különböző forrásokból származott, a leggyakrabban használt zöld pigment a „zöldföld” volt, egy kovaföld, amely Verona környékén és Ciprus szigetén, a Troodos-hegységben található. Két agyag összekeverésével lehetett elkészíteni; a mállott vulkáni kőzetekben található celadonit és a glaukonit, az utóbbi egy üledékes kőzet. A rómaiak a „zöld földet” cretavitridisként (szó szerint zöld agyag vagy zöld kréta) ismerték, a görögök pedig, akik szintén használták, a megtalálás helye után teodócióként ismerték. A zöld másik forrása a malachit ásvány (réz(II)-karbonát (CuCO3)), vagy a sárga okker és az egyiptomi kék keverése volt. Szintetikus zöld pigmentet készítettek verdigrisből és más, a réz savas környezetben történő korróziójából származó pigmentekből.
A zöld is különböző forrásokból származott, a leggyakrabban használt zöld pigment a „zöldföld” volt, egy kovaföld, amely Verona környékén és Ciprus szigetén, a Troodos-hegységben található. Két agyag összekeverésével lehetett elkészíteni; a mállott vulkáni kőzetekben található celadonit és a glaukonit, az utóbbi egy üledékes kőzet. A rómaiak a „zöld földet” cretavitridisként (szó szerint zöld agyag vagy zöld kréta) ismerték, a görögök pedig, akik szintén használták, a megtalálás helye után teodócióként ismerték. A zöld másik forrása a malachit ásvány (réz(II)-karbonát (CuCO3)), vagy a sárga okker és az egyiptomi kék keverése volt. Szintetikus zöld pigmentet készítettek verdigrisből és más, a réz savas környezetben történő korróziójából származó pigmentekből.
Szépen erezett malachit ásvány, rézérc (https://hu.wikipedia.org/wiki/Malachit).
Sárga
A sárga színt vagy a goethit ásványból (vas-oxid-hidroxid) vagy sárga okkersárgából (vas(III)-hidroxid, Fe(OH)3), vagy a németországi Aachen közelében található orpiment ásványból (arzén-szulfid, As2S3), vagy a ritka sárga színű massicot ásványból (ólom(II)-oxid, PbO) nyerték. A sárga ólmot ólom-oxid óvatos hevítésével és hűtésével is elő lehet állítani, de erre a római világban kevés bizonyíték van.
Újabban egy másik ásványt is azonosítottak egy sárga falfesték pigmentben; a hidroniumjarozitot (Fe3[SO4]2[OH]5.2H2O), ami a Lengyelországban előforduló jarozit, a vas-szulfid ásvány egyik formája.
A sárga színt vagy a goethit ásványból (vas-oxid-hidroxid) vagy sárga okkersárgából (vas(III)-hidroxid, Fe(OH)3), vagy a németországi Aachen közelében található orpiment ásványból (arzén-szulfid, As2S3), vagy a ritka sárga színű massicot ásványból (ólom(II)-oxid, PbO) nyerték. A sárga ólmot ólom-oxid óvatos hevítésével és hűtésével is elő lehet állítani, de erre a római világban kevés bizonyíték van.
Újabban egy másik ásványt is azonosítottak egy sárga falfesték pigmentben; a hidroniumjarozitot (Fe3[SO4]2[OH]5.2H2O), ami a Lengyelországban előforduló jarozit, a vas-szulfid ásvány egyik formája.
Fehér
Plinius és Vitruvius számos fehér pigmentet sorol fel. Sok közülük „föld”, de néhány ásvány. Az idézett és talált ásványok a kréta, a mészkő (többféle formában, például dolomit, aragonit és diatomit) és a kagylók, a kalcium-karbonát (CaCO3) anyaga, és a római világ minden táján megtalálhatóak. Ezeket pigmentként, a pigmentek világosítására szolgáló higítóként, és hordozóként használták.
A „földek” olyan helyekről származnak, mint Görögország, Líbia és Törökország, és olyan anyagokat tartalmaznak, mint a porcelán agyag, a kaolinit és a montmorillonit (fullerföld). A fehéret úgy is előállították, hogy az ólmot ecettel kezelték, így bázikus fehér ólom keletkezett; ólomkarbonát és ólomhidroxid komplexe (2.PbCO3 3.Pb(OH)2).
Egy másik fehér pigment az úgynevezett „gyűrűs fehér”, a kréta és a zúzott üveg keveréke volt. Plinius szerint az elnevezés onnan ered, hogy a „plebs” gyűrűinek kövei ebből az üvegből készültek.
Fekete
Sootban volt a legjobb fekete pigment forrás. Az anyaga égett csont volt, a szenet is használták. Az egyetlen felhasznált ásvány a piroluszit, a mangánoxid (MnO2) volt, amely Cipruson, Németországban és Csehországban található.
Sootban volt a legjobb fekete pigment forrás. Az anyaga égett csont volt, a szenet is használták. Az egyetlen felhasznált ásvány a piroluszit, a mangánoxid (MnO2) volt, amely Cipruson, Németországban és Csehországban található.
A színek keverése
A római művészek nagyon ügyesen tudták keverni a színeket, hogy más másodlagos és harmadlagos színeket hozzanak létre, és így számos lilát, barnát és zöldet kaptak. A drága pigmentek higításában is járatosak voltak, olcsóbb, hasonló színű pigmentekkel keverték őket, így gyakran találunk hematitot vörös színezőanyagként.
Pigment kereskedelmi útvonalak
Az ásványok és ércek közül sok a Közel-Keletről vagy Spanyolországból származott. A legjobb okker egy görög gyarmatról származik a Fekete-tengeren, ahol a modern törökországi Sinop város található. A kereskedelmet gondosan szabályozták, költséges volt a pigment behozatala. Ezért sok pigmentet, például a Sinop okkert pelletté, kis pogácsává formálták, és speciális pecséttel jelölték meg. A szín Sealed Sinop néven vált ismertté, majd a latin és olasz sinopia nevet a sötétvörös okker pigmentek kapták meg.
A pigmentek kereskedelmének bizonyítékait számos hajóroncsban megtalálták. Egy, az i. e. 47 körül elsüllyedt hajó roncsának rakománya azt mutatja, hogy a mai Brindisiből indult (erről a területről származó boros amforákat tartalmazott) Puteoliba (Pozzuoli, Nápoly közelében). Az amforákat cserélhették a Puteoli-i gyárak pigmentjére, mielőtt ismét útra keltek, ezúttal Narbo Martiusra (a mai Narbonne), amely egy római kikötő volt Dél-Galliában (Franciaország). A roncsról a búvárok a következő pigmenteket tartalmazó amforákat találtak:
sárga ólom-oxid, Pozzuoliban finomítva;
realgar vörös, az arzén-szulfid egy formája, amelyet valószínűleg Solfatarában ástak ki, Pozzuoli Nápoly külvárosa;
Alexandriai kék, az egyiptomi kék egy formája, amelyet Pozzuoliban készítettek.
sárga ólom-oxid, Pozzuoliban finomítva;
realgar vörös, az arzén-szulfid egy formája, amelyet valószínűleg Solfatarában ástak ki, Pozzuoli Nápoly külvárosa;
Alexandriai kék, az egyiptomi kék egy formája, amelyet Pozzuoliban készítettek.
A pigmentek eredetének azonosításában a szennyeződések fontosak, mivel segítik a származási hely meghatározását. A pigmentek szállítása költséges volt, és a helyi kézművesek igyekeztek elsajátítani a készítését, az egyik területről a másikra vándorló emberekkel vándoroltak az ismeretek. A fehér ólom (más néven ceruse) gyártása Görögországban kezdődött, de Olaszországba is eljutott, különösen Velence környékére, míg az egyiptomi kék gyártása Alexandriából Nápolyba, majd Galliába került.
Néhány ritka ásványt, például a cinóbert (higany-szulfidot) vagy a lapis lazulit ki kellett bányászni és szállítani, ami még drágábbá tette őket. A cinóbert a spanyolországi Madridtól délre fekvő Almadenben találták. A római korban kibányászták és fegyveres őrség mellett Rómába szállították, ahol nagyon magas áron adták el. Lapis lazulival Afganisztánból a Közel-Keleten át Európába vezető ösvényen kereskedtek.
A BÍBORCSIGA FESTÉKE, SÁRKÁNYVÉR FA GYANTÉJA, AZ EGYIPTOMI KÉK ÉS A LAPIS LAZULI (https://en.wikipedia.org/wiki/Lapis_lazuli)
A bíborfesték drága luxus áru volt, a „bíborban született” jelző császári származásra utalt. Tengeri csigákból állították elő, a tüskéscsigákból vonták ki a festékanyagot, elsősorban a brandaris (tüskés bíborcsiga) és a trunculus (sávos bíborcsiga) fajokból, melyek a Földközi-tenger partjain megtalálhatóak. Egy gramm festék előállításához közel tízezer csigára volt szükség. A legrégebbi bíborfesték előállításra utaló leletek a minószi kultúra i. e. 20. - 18. századaiból származnak. É- Föníciában a i. e. 18. századtól Ugaritban, ami i. e. 1180 körül végleg elpusztult, D-Föníciában a 15. századtól Türoszban állították elő kereskedelmi mennyiségben a bíborfestéket. A feltételezések szerint maga a föníciai név jelentése "a bíbor földje". Gyapjúszöveteket és agyagedényeket színeztek a festékkel. Sok városállam meggazdagodott a bíbor pigment előállításából.
A bíbor szín (https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%ADbor_(sz%C3%ADn)) a kék és a vörös közti árnyalat. Hasonlít a lilához, de azzal ellentétben összetett szín, a kék és a vörös kombinációja. A lila szín spektrális szín saját hullámhosszal, míg a bíbor kevert szín. A bíbor több vöröset tartalmaz mint a hasonló lila, ami több kéket tartalmaz. (https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%Adbor_sz%C3%Adnek). Az ókori türoszi bíbor a karmazsintól a sötét liláig terjedt az előállítás módjától függően.
Színárnyalatok csigafajták szerint (https://philinhwedding.com/nguon-goc-cua-mau-tim-va-y-nghia-bieu-tuong-cua-than-thanh-vuong-gia-va-quyen-luc/)
A bíbor festék eredete:
Egy minószi agyagedény, amelyet i. e. 1450 és 1400 közé datálnak. Polipot és egy félig absztrakt murex kagylót ábrázol.
ASHMOLEAN MÚZEUM, Oxford, BRIDGEMAN MŰVÉSZETI KÖNYVTÁR
(https://archive.aramcoworld.com/issue/young.readers.world/millennia.of.murex/default.htm)
A közelmúltban Krétán jelentős mennyiségű murex-csiga, (az irodalomban sok helyen kagyló, és szerintünk csiga) régészeti felfedezése mutatja, hogy a minósziak évszázadokkal a türosziak előtt előállították a bíbor festéket, és kereskedtek is a festékkel Ugarittal, ahol a minósziaknak kereskedelmi lerakatuk volt. Az ugaritiak már az i. e. 18. századtól használták a festéket, bronzzal kereskedtek a minósziakkal. Az egymás mellé helyezett kerámiákból származó datálás arra utal, hogy a bíborfestéket a középső minószi időszakban, már az i. e. 20-18. században állíthatták elő. (Megj.: kétféle kék pigmentet is használtak, nevezetesen az ismert egyiptomi kéket és a glaukofánt, egy nátrium-magnézium (vagy vas)-alumínium-hidroxid-szilikátot, amely természetes ásványként fordul elő Santorinin és Krétán; glaukofánt csak a Santoriniról és Knosszoszból származó mintákban figyeltek meg.)
A minószi freskókon használt pigmentek i.e. 1700- i.e. 1500 körül
A dél-itáliai Coppa Nevigata lelőhelyen található kunyhóban felhalmozott zúzott murexhéjak arra utalhatnak, hogy legalább az i. e. 18. századtól kezdve bíborszínű festéket állítottak elő Itáliában is. A kerámiafesték használatának bizonyítékai a legtöbb esetben a kerámiaedények felső részén, a belső felületen találhatóak, azokon a területeken, ahol a festékoldat levegőnek volt kitéve, és oxidálódott, amely lilává változtatta.
A festék előállítása: az előállítása a nagy darabszám miatt fáradtságos volt, és a szaga miatt kellemetlen is. A föníciai Ugarit (É-Fönícia) a 18. században, és Türosz (D-Fönícia) tengerparti lakói az i.e. 15. században készítettek bíbor festéket a tengeri csigából [Murex brandaris]. Türoszi bíborral színezett ruhát említ Homérosz Iliásza, és Vergilius Aeneisze. A csigából származó bíbor festék türoszi bíborként vált ismertté. A festék gyártása bonyolult és költséges, valamint hosszú ideig tartott. Több ezer apró csigát kellett összegyűjteni, héjukat összetörni, és testüket eltávolítani. A türoszi ásatásokon hegyekben álltak a megtalált üres csigaházak, de a Ny-Afrikai Mogadorban* is. A csigákat áztatták, majd egy kicsi mirigyet eltávolítottak belőle, tartalmát egy edénybe ürítették és kitették a napra, esetleg főzték. A napfény hatására az anyag kifehéredett, majd sárgászölddé vált, aztán zölddé, lilává, majd vörössé, ami egyre sötétebbé lett. A folyamatot figyelni kellett, hogy a kívánt színű legyen, ami a világos karmazsintól mély bíborig terjedt. Ezután festhettek vele gyapjút, lent vagy selymet. A pontos árnyalat a karmazsin és a lila között bármi lehetett, de mindig élénk és a festék tartós lett.
Bíborcsiga, Murex altispira (https://hmn.wiki/hu/Tyrian_purple)
A tüskés bíborcsiga (Bolinus brandaris, Murex brandaris) a csigák (Gastropoda) osztályának Hypsogastropoda alrendjébe, ezen belül a tüskéscsigák (Muricidae) családjába tartozó faj (https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%BCsk%C3%A9s_b%C3%ADborcsiga). A tüskés bíborcsiga a Földközi-tengerben és az Atlanti-óceán környező részén, dél felé egészen Nyugat-Afrikáig, eliszaposodott sziklaaljzaton és tengerifűvön él, 5-80 méter mélységben. A tüskés bíborcsiga 7-9 centiméter hosszú. Vastaghéjú házának 6-7 kanyarulatát erős tüskékkel ellátott axiális irányú kiemelkedések tagolják. A hasasan kiöblösödő utolsó kanyarulaton kiemelkedésenként 2 tüske van. A kanyarulatok felülete hosszanti irányban rovátkolt. A héj színe sárgásfehér, a száj színe narancssárga.
A tüskés bíborcsiga rabló életmódot folytat, dögöket is fogyaszt. Zsákmánya más puhatestű állat, amelyet lábával az aljzathoz szorít és elfogyaszt, a kagylókat pedig a teknők pereménél szétfeszíti, és az így keletkezett résen keresztül ormányával falja fel az állat lágy részeit.
Ismeretes, hogy a legelterjedtebb római ruhadarab, a tunika festésére használták. A tunikák díszei a ruhadarab elején és hátulján is függőlegesen egymás mellett futó csíkok, a clavusok voltak. A senatorok tunikáján minden esetben egy, szélesebb, bíbor színű csík, a latus clavus futott. Egy gramm festék előállításához tízezer csigára volt szükség. A csigafajok mirigyfolyadékából előállított bíborszínek jelentősen eltérhettek egymástól.
A tüskés bíborcsiga rabló életmódot folytat, dögöket is fogyaszt. Zsákmánya más puhatestű állat, amelyet lábával az aljzathoz szorít és elfogyaszt, a kagylókat pedig a teknők pereménél szétfeszíti, és az így keletkezett résen keresztül ormányával falja fel az állat lágy részeit.
Ismeretes, hogy a legelterjedtebb római ruhadarab, a tunika festésére használták. A tunikák díszei a ruhadarab elején és hátulján is függőlegesen egymás mellett futó csíkok, a clavusok voltak. A senatorok tunikáján minden esetben egy, szélesebb, bíbor színű csík, a latus clavus futott. Egy gramm festék előállításához tízezer csigára volt szükség. A csigafajok mirigyfolyadékából előállított bíborszínek jelentősen eltérhettek egymástól.
Bíborcsiga, Murex pecten
Tüskés bíborcsiga (Bolinus brandaris, https://brainmanpictures.piwigo.com/picture?/21519)
Bíbor színű tógát viseltek a római arisztokraták, később a Bizánci és a Német-Római Birodalom császárai hordták, illetve 1464-ig a római katolikus bíborosok is. Japánban szintén a császár és az arisztokrácia színe. A türoszi bíbor a királyok, nemesek, papok és előkelők színe lett a Mediterráneumban. Homérosz Iliászában Aiasz öve bíborszínű. Az Odüsszeiában Odüsszeusz nászágyának bíborszínű a takarója.
Szapphó verseiben (i.e. 6. század) dicséri Lydia textilfestőinek ügyességét, akik bíbor lábbelit készítettek, és Aiszkhülosz (i.e. 525–456) színdarabjában Agamemnón visszatérte alkalmából a palotát bíbor kárpitokkal díszíti. Nagy Sándor uralkodói kihallgatásain a Makedón Birodalom fejeként bíbort viselt, mint ahogy később az egyiptomi fáraók is. A rómaiak bíborviselési szokása az etruszkoktól eredhet; egy i. e 4. századi etruszk sírkőfestés mély bíbor színű hímzett tógát viselő nemest ábrázol.
Iulius Caesar egyik diadalmenete (https://hmn.wiki/hu/Tyrian_purple)
A toga picta arannyal hímzett bíbor színű volt. A Római Köztársaság idején hadvezérek viselték a diadalmenet során, valamint a praetor urbanus, amikor az istenek harci szekerén a cirkuszba hajtatott a Ludi Apollinares játékokra. A császárság idején a toga pictát viseltek a nyilvános gladiátorjátékokat rendező magisztrátusok, és konzulok csakúgy, mint a császárok különleges alkalmak, szekérversenyek során.
Amikor egy hadvezér a Római Köztársaság idején diadalmenetet tarthatott, akkor teljes bíbor tógát viselt arany szegéllyel. A római szenátorok tógáját egy bíbor csík díszítette. A császárság idején viszont a bíbor egyre inkább a császárral és tisztviselőivel forrt össze. Caligula császár uralma kezdetén megölette Mauretánia* királyát, annak ragyogó bíbor köpenye miatt. Nero pedig megtiltotta bizonyos bíbor árnyalatú festékek használatát. A késői császárság idején a bíborszínű ruhák kereskedelme állami monopólium lett, amelynek megszegése halálbüntetéssel járt. Az i. u. IV. századra a római öltözködési törvényeket annyira megszigorították, hogy csak a római császár viselhetett türoszi bíborszínt, aminek következtében a "bíborszínt" néha a hivatal metonimájaként használják (pl. a "bíborba öltözött" vagy "született" kifejezés azt jelenti, hogy "császárrá vált"). A türoszi bíbor gyártását az utódbirodalomban szigorúan ellenőrizték, a császári udvar támogatta, amely a császári selymek színezésére korlátozta a használatát.
Amikor egy hadvezér a Római Köztársaság idején diadalmenetet tarthatott, akkor teljes bíbor tógát viselt arany szegéllyel. A római szenátorok tógáját egy bíbor csík díszítette. A császárság idején viszont a bíbor egyre inkább a császárral és tisztviselőivel forrt össze. Caligula császár uralma kezdetén megölette Mauretánia* királyát, annak ragyogó bíbor köpenye miatt. Nero pedig megtiltotta bizonyos bíbor árnyalatú festékek használatát. A késői császárság idején a bíborszínű ruhák kereskedelme állami monopólium lett, amelynek megszegése halálbüntetéssel járt. Az i. u. IV. századra a római öltözködési törvényeket annyira megszigorították, hogy csak a római császár viselhetett türoszi bíborszínt, aminek következtében a "bíborszínt" néha a hivatal metonimájaként használják (pl. a "bíborba öltözött" vagy "született" kifejezés azt jelenti, hogy "császárrá vált"). A türoszi bíbor gyártását az utódbirodalomban szigorúan ellenőrizték, a császári udvar támogatta, amely a császári selymek színezésére korlátozta a használatát.
A hölgyek: a legelterjedtebb római ruhadarabot, a gyapjúból vagy lenből – a gazdagabbak esetében olykor selyemből – készült tunikát korra, nemre és társadalmi státuszra való tekintet nélkül mindenki viselte (https://mult-kor.hu/a-bibor-tizenharom-arnyalata---divat-es-szepsegapolas-a-csaszarkori-romaban-20151130?pIdx=3). Bár ma megszokhattuk, hogy nők ruhái rövidebbek a férfiakénál, az ókori Rómában ez még fordítva volt. Míg a férfiak tunikája** lábszárközépig ért, a centurióké pedig még ennél is rövidebb volt, az előkelő nőknek még a lábfejüket is eltakarta a tunikájuk. A férfiak általában fehér vagy világos ruhákat viseltek, a nők azonban már ekkoriban is szerették a változatos színeket. Az utcára kilépő nők a stóla mellett nagyméretű, négyszögletes kendővel, a pallával sokszor fejüket is befedték. Bár a császárkorra már lazultak az erkölcsök, egy asszony méltóságát nagyban növelte, ha legtöbb testrészét eltakarva lépett nyilvánosság elé.
*
Mauretania, aminek királynője Kleopátra és Marcus Antonius lánya, Kleopátra Szeléné II volt, halat, szőlőt, gyöngyöt, fügét, gabonát, fabútorokat és bíborkagylókból nyert festéket exportált, a festéket szenátori palástok bíborszínű csíkjainak előállításához használták. Elfoglalta az Iles Purpuraires-szigeteket, Marokkó partjainál, hogy állítsák vissza az ősi föníciai festékgyártást. Tingis (a mai Tanger), a Herkules-oszlopoknál (a mai Gibraltári-szoros) fekvő város ezért jelentős kereskedelmi központtá vált.
Az Iles Purpuraires egy sor kis sziget (neve a latin purpura-ból származik, ami a bíbor-lila szín neve) Marokkó nyugati partjainál, az Essaouiránál található öbölben, amelyek közül a legnagyobb a Mogador-sziget. Ezeket a szigeteket az ókorban a föníciaiak népesítették be, főként a bíborkagylók gyűjtése céljából. A nyugat-marokkói római megszállás (i. u. 1. század) után is folytatták a kagylógyűjtést.
Az Iles Purpuraires egy sor kis sziget (neve a latin purpura-ból származik, ami a bíbor-lila szín neve) Marokkó nyugati partjainál, az Essaouiránál található öbölben, amelyek közül a legnagyobb a Mogador-sziget. Ezeket a szigeteket az ókorban a föníciaiak népesítették be, főként a bíborkagylók gyűjtése céljából. A nyugat-marokkói római megszállás (i. u. 1. század) után is folytatták a kagylógyűjtést.
A sárkányfa vörös gyantája: A szubtrópusi éghajlatot kedvelő sárkányvérfa a babérlombú erdők alsó szintjének leggyakoribb fája a Kanári-szigeteken, a Zöld-foki Köztársaság területén, Madeirán, az Azori-szigeteken és lokálisan reliktum fajként Dél-Marokkó nyugati partvidékén. Valaha jóformán egybefüggő sárkányfaerdő borította Porto Santo szigetét is, ez azonban a helytelen erdőgazdálkodás eredményeként kipusztult, továbbá az Afrika keleti csúcsánál levő Szokotra szigeten növő szokotrai sárkányfa (Dracaena cinnabari). Lassan növekszik, általában körülbelül 10 évbe telik, mire eléri a 2-3 láb magasságot az első virágzás előtt. A virágzás hatására a szár elágazik, amit általában körülbelül tízévente történik, (termesztésben esetleg kevesebbszer), és így alakul ki a több évtizedes példányokra oly jellemző tagolt korona ("százfejű sárkány"). (https://en.wikipedia.org/wiki/Dragon%27s_blood) A sárkányvér egy élénkvörös gyanta, amelyet néhány különböző növénynemzetség fajaiból nyernek: Calamus spp. (korábban Daemonorops), beleértve a Calamus rotangot, a Croton, a Dracaena és a Pterocarpus fajokat is. A vörös gyantát ősidők óta - a rómaiak és a görögök- folyamatosan használják lakkként, gyógyszerként, füstölőként,
pigmentként és festékként.
Dragon's blood (Daemomorops draco, metilalkoholban oldják)
Kanári-szigeteki sárkányfa
Sárkányfa egy Vörös-tengeri szigeren
**
A tunikák díszei a ruhadarab elején és hátulján is függőlegesen egymás mellett futó csíkok voltak. A szenatorok tunikáján minden esetben egy, a többi ruhán megtalálható sávnál szélesebb, bíbor színű csík futott. A legnépszerűbb festékanyagot, a bíbort különböző növényi anyagokból (esetleg Kanári.szigeteki sárkányfa) is elő lehetett állítani, de legtöbbször két tengeri csigafaj, a murex trunculus és a murex brandaris által kibocsátott váladékból nyerték ki. A csigafajok mirigyfolyadékából előállított bíborszínek jelentősen eltérhettek egymástól; Plinius egyenesen 13 színárnyalatról számolt be. Ami azonban a szemnek ragyogó esztétikai élményt jelentett, a szaglószervet már sokkal inkább megviselte: a részben vizelet segítségével kinyert bíborcsiga-váladékkal színezett tunika bűzét már messzire érezni lehetett.
A tunika felett hordható legismertebb ruhadarab, a tóga nem számított a birodalomban általánosan elterjedt viseletnek. A kezdetben félkör alakú, később ellipszis formájú, gyapjúból készült tógát csak polgárjoggal rendelkezők viselhették, és általában a városok lakói körében terjedt el. Az i. e. 2. századtól kezdve a férfiak mellett már csak a gyerekek ölthették magukra. Az idővel egyre nagyobb méretű – Augustus idejében már öt méter széles – tógák redőit nem lehetett összefogni, így viselésük meglehetősen kényelmetlenné vált.
A tógadivat a császárkor alatt folyamatosan változott. A ruhadarab a 3. században sokszor már rövidebb volt, mint az alatta viselt tunika. Akik nem engedhették meg maguknak a jelentős anyagmennyiség felhasználásával elkészített tógákat, togulákat, vagyis rövid, olcsóbb tógát hordtak. A nők esetében a lábfejet félig eltakaró, tunika felett hordott stólát a tógához hasonlóan csak egy szűk népréteg viselte. A Iulius-Claudius dinasztia alatt még bármely, római polgárjoggal rendelkező férfi felesége magára ölthette, a Flaviusok idejében azonban már csak a senatorok feleségei hordhatták a ruhadarabot.
Az egyiptomi kék festék legrégebbi ismert előfordulása i. e. 3250 körüli, az egyiptomi Nagada II. korszakból egy alabástrom tál. Előállításának receptje: a kvarchomokot porított mészkővel és nátronnal összekeverték, a keveréket kb. 1000°C -ra hevítették, akkor a szennyezésektől függően valamilyen színű üveget kaptak, ami a légbuborékok miatt nem volt átlátszó (ma mangándioxiddal csökkenthető a zöld szín és a légzárványok mennyisége, az opálosság). Megfelelő színező anyaggal (melynek összetétele kalcium-réz-szilikát, CaCuSi4O10 cuprorivaitean, a CaO·CuO·4SiO2 vegyület is hasonló eredményt ad) az eredmény kék, néha zöldeskék üveg, amelyet egyiptomi fajansznak neveznek. Más színű fajanszok is léteztek az Egyiptomi Óbirodalomban. Mázként használva nagy valószínűséggel néha lepattogzott az edényről az anyahok különböző hőtágulása miatt. (Ny-Nílus-deltai nátron-szóda nátrium-karbonát, Na2CO3, https://en.wikipedia.org/wiki/Wadi_El_Natrun-, a kvarchomok olvadáspontjának csökkentésére alkalmas. A nátrium karbonátot a Ny-Deltában bányászták: a nátron olajjal keverve szappanként viselkedik. Innen származik az a megfigyelés, hogy az ókorban Egyiptomban olajjal tisztálkodtak). Az ősi egyiptomi kék festék receptjét később elfelejtették, igen sok próbálkozás és kísérlet történt a kék pigment előállítására már a római idők előtt és után is, aztán a rómaiak újra feltalálták.
Az egyiptomi kék története: (https://en.wikipedia.org/wiki/Egyptian_blue#History_and_background) a történelem legelső mesterséges színező anyaga, rézvegyület és pigment. Az egyiptomiak találták fel az Óbirodalom idején, i.e. 2900 körül, később a receptje elveszett, az etruszkok találták fel újra és a freskóikon alkalmazták. A római korban Pompejiben is használták (http://www.szintan.hu/lista/e/e09.htm), a rómaiak ezzel színezték-festették belül a ciszternáikat, mert vízálló festék. Összetétele kalcium-réz-szilikát (CaCuSi4O10 cuprorivaitean, a CaO·CuO·4SiO2 vegyület is hasonló).
Recept: kb. 64% sivatagi őrölt kvarchomok, 15% mészkőpor és 21% fekete réz-oxid por keverékéhez kevés szódát kellett adni, ami a keverék olvadáspontját csökkenti 1000°C körülire. A hőfok elérése probléma, sok száraz fa, papiruszszalma és fújtatók kellettek hozzá, faszenet még nem használtak. első lépésben a pépet agyagformába öntötték és kiszárították. Ekkor kivirágzott, kicsapott rajta a fekete rézoxid. Utána 8-10 órát kb. 900 fokon égették, és szép kék színű tárgyakat kaptak. A kék üveg-fajansz előállítása az alábbi reakcióval történt (Wikipédia):
Oroszlán figura, kb. i.e.1981–1640-ból – forrás: MET múzeum, N.Y.
Az egyiptomi kék festéknek a római időkben volt egy fontos felhasználása: a festék vízálló, ezért a ciszternák belső falát egyiptomi kékkel festették. Sok ciszternát építettek, kevés vízvezeték volt vidéken, Rómában sok volt.
Lapis lazuli mély-kék metamorf kőzet, elsősorban a lazurit, a pirit és a kalcit ásványokból áll. Fő kék színű összetevője a lazurit (25% - 40%, https://en.wikipedia.org/wiki/Lazurite ), de létezik azurit is: Cu2(CO3)2 (OH)2 (https://en.wikipedia.org/wiki/Azurite). Továbbá tartalmaz fehér kalcitot, és sárga piritet.
Már az i. e. 7. évezredben bányászták (a Sar-i Sang bányákban, Shortugaiban és más bányákban Badakhshan tartományban) a modern Északkelet-Afganisztánban a Lapis lazulit. I. e. 7570-re datált Lapis lazuli leleteket találtak Bhirranában, amely az Indus-völgyi civilizáció legrégebbi helyszíne. Az Indus-völgyi civilizáció (i. e. 7570-1900) nagyra értékelte. Lapis gyöngyöket találtak neolitikus temetkezésekben Mehrgarhban, a Kaukázusban, egészen Mauritániáig (Afrika). Tutanhamon (i. e. 1341-1323) halotti maszkját is díszítették lapissal. Az ókori Egyiptomban a Lapis lazuli kedvelt kő volt amulettek és díszek, szkarabeuszok készítéséhez. A predinasztikus egyiptomi Naqada (i. e. 3300-3100) ásatásain Lapisz ékszereket találtak. A Karnakban Thutmose III (1479-1429 BC) ékszertöredékei lapis lazulit tartalmaznak. Kleopátra szemhéjfestékként használta a porított lapiszt. Műkénéi lapis ékszerek bizonyítják a Műkéné és Egyiptom kapcsolatát
Az idősebb Plinius azt írta, hogy a lapis lazuli „átlátszatlan és aranypöttyökkel megszórt”, a kő az ég kékjét és a Nap arany csillogását ötvözte az ókorban. A középkor végére a lapis lazulit elkezdték Európába exportálni, ahol porrá őrölték és ultramarin színezéket készítettek belőle. Az ultramarint a reneszánsz és a barokk legjelentősebb művészei, köztük Masaccio, Perugino, Tiziano és Vermeer használták Gyakran a festményeik központi alakjainak, Szűz Máriának a ruházatához használták. Ultramarint találtak középkori apácák és írástudók fogkőzetében is, talán azért, mert a középkori szövegek és kéziratok készítése közben nyalogatták festőecseteiket.
Lapis Lazuli (https://edu.rsc.org/download?ac=15146)
FÜGGELÉK : egyiptomi pigmentek
A mézgákat (eredete pl. cédrusfa, akáciafa ) főzéssel kapták i.e. 1500 után, ez a gumiarábikum vagy arab mézga -Magyarországon a cseresznyefa, szilvafa,... mézgája (http://www.kislexikon.hu/mezga.html#ixzz5hm1DZFwz ). A mézga és a főleg fenyő félék gyantái közötti lényeges különbség, hogy a mézgák, ha nehezen is, de vízben oldódnak, a gyanták nem oldódnak és még az alkoholok sem oldanak minden gyantát. (A gyanta típusú anyagok kategóriájába tartozik pl. a latex, azaz nyersgumi is és a mastix, kopál, stb.) Olyan ásványi eredetű színezékeket, pigmenteket kevertek a festékekbe, amelyek egyenletesen diszpergálnak, eloszlanak a kencében, de nem oldódnak, ami a színhatás miatt fontos.
A fehér színt ( Felső-Egyiptomi koronájának színét) mészkőpor és gipszpor (alabástrom pora) egyenlő arányú keverékéből állították elő, később ólom karbonátból. A vörös színt (férfiak bőrszínét, Alsó-Egyiptom vörös koronájának színét) vasoxidból, a sárgát okkerből (a nők bőrszíne) készítették vagy keverték. A zöldet a malachit nevű réz ásvány porából nyerték. A feketét koromból, faszénből. Az antimon-szulfidot, mint fekete szemöldök- és szempillafestéket használták a férfiak is, és a parókát is.
A fontos kék színnek több anyaga volt. Azurit (réz karbonát) és az afganisztáni lapis lazuli, azaz lazúrkő kék. A leghíresebb i.e. 1500 után az egyiptomi kék: kvarchomok, mészkő (vagy nátron) és malachit eltalált arányú keverékéből kapták (kálcium-réz-szilikát: CaCuSi4O10 vagy CaO·CuO·4SiO2), idővel elveszett a receptje. A rómaiak valahogy megtalálják, és ciszternák belső falának festésére használták, tehát vízálló festék. (Nátront, a nátrium karbonátot a Ny-Deltában bányászták: olajjal keverve szappanként viselkedik. Innen származik az a megfigyelés, hogy az ókorban olajjal tisztálkodtak. A bánya a Delta-i pre-dinasztikus főváros, Butó közelében volt, ahol i.e. 3300 körül volt egy sumer enkláve is.)
Egyiptomi agyagedények színei (i. e. 3000, https://en.wikipedia.org/wiki/Egypt%E2%80%93Mesopotamia_relations)