Az i. e. 8. századi, majd a későbbi vázákon és kerámiatöredékeken gyakoriak a kétsoros hajók (biremák) ábrázolásai, és e század végén találhatóak az első utalások a háromsoros hajókra. Az asszír főváros, Ninive VIII -ik századi dombormű töredékei, amelyek Tyre flottáját ábrázolják, döfőorral szerelt hajókat ábrázolnak. Thuküdidész szerint a triremet a korinthosziak találták ki az i.e. 8. század végén, és a korinthoszi Ameinoklész négy ilyen evezőszekrényes hajót épített a szamosziaknak. Az athéni Akropoliszról származó Lenormant dombormű, amely egy aphraktikus athéni trirema evezőit ábrázolja, i. e. 410 körül. Az 1852-ben megtalált kép a trirema elrendezésének egyik legfontosabb képi bizonyítéka.
Az első biztos utalás a triremesek tengeri harcban való használatára kb. i. e. 525-ből származik, amikor Hérodotosz szerint egy szamoszi zsarnok 40 triremeszel tudott hozzájárulni az Egyiptom elleni perzsa invázióhoz (peluszi csata, https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Pelusium_(525_BC). Thuküdidész egyértelműen állítja, hogy a perzsa háborúk idején a görög haditengerészetek többsége penteconterekből, ploia makrákból ("hosszú hajókból") állt. Mindenesetre az 5. század elejére a trirema vált a Földközi-tenger keleti térségének uralkodó hadihajótípusává, kisebb különbségekkel a "görög" és a "föníciai" típusok között, amint azt az irodalmi utalások és a hajók érméken való ábrázolása is egyértelművé teszi. Az első nagyszabású tengeri ütközet, amelyben triremesek részt vettek, a ladei csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/I%C3%B3n_felkel%C3%A9s) volt. Egy ióniai lázadás (az ión felkelésen i. e. 499–493 között, a perzsa uralom elleni görög lázadásokat kell érteni, melyek Iónia, Aiolisz, Dórisz, Kária és Küprosz, Ciprus területén törtek ki) idején, ahol a görög ióniai városok egyesített flottáit legyőzte a föníciai, kariai, ciprusi és egyiptomi alattvalóikból álló századokból álló perzsa flotta.
KORFUI TENGERI ÜTKÖZETEK
Thuküdidész szerint a korinthosziak voltak az elsők, akik haditengerészetüket a kalózkodás visszaszorítására használták, innen is származhatott a illír-korinthoszi ellentét. A mükénéi kultúra után a dórok kíséreltek meg letelepedni a mai Korinthosz területén, de másodszorra tudták csak elfoglalni a területet. A trójai háborút követően épült város számos új kolóniát hozott létre a mai albániai kalózok lakta területen és a szicíliai Szürakuszában, mind a kettő hajóépítéséről is nevezetes. A szalamiszi csatában 40 korinthoszi hajó vett részt, a plataeai ütközetben pedig 5000 korinthoszi hoplita harcos küzdött. A görög államok az i.e. V. és IV. században a kalózkodást kevésbé költséges intézkedésekkel próbálták visszaszorítani, ideértve a "tengerek kalózoktól való megtisztítását" célzó szórványos hadjáratokat; a tengeri rablást tiltó, külön megfogalmazású szövetségeket és paktumokat; tengeri előőrsök, telepek építését a kalózok által kedvelt régiókban; és tengeri kísérőhajók alkalmazását a kereskedelmi hajózás védelmére. Az intézkedések eredménytelennek bizonyultak a kalózok megállításában: Korinthosz és az albániai területek közötti konfliktusok Korfunál állandósultak.
Epidamnoszi konfliktus: Epidamnosz városa (i.e. 435-ben, https://hu.wikipedia.org/wiki/Epidamnoszi_konfliktus, a mai Albánia területén) kerkürai (Korfu) gyarmat volt, melyet egy korinthoszi alapított. A város szomszédságában az illírek egyik törzse lakott. A város növekedésével együtt a belső ellentétek is fokozódtak, s a nép elűzte az előkelőket, akik a barbárokhoz menekültek és azokkal összefogva szorongatták a várost, melynek lakói az anyavároshoz, Kerkürához fordultak segítségért, ám eredmény nélkül. Emiatt az epidamnosziak a Delphoiban kapott jóslat tanácsára Korinthoszba küldtek követeket támogatásért – mivel a város alapítója korinthoszi volt – felajánlva a várost Korinthosznak. A korinthosziak kapva kaptak az alkalmon a beavatkozásra, mivel nehezményezték a kerküraiak viselkedését velük szemben. Kerküra ekkor jelentős tengeri haderővel, 120 három evezősoros hajóval (https://en.wikipedia.org/wiki/Trireme) rendelkezett és gazdagságban felvette a versenyt a leggazdagabb hellén városokkal.
Az első ütközet: A kérésnek eleget téve Korinthoszból telepesek és védelmükre egy amprakiaiakból, leukasziakból és korinthosziakból álló fegyveres csapat indult szárazföldi úton Epidamnoszba. Ekkor Kerkürából egymás után két, 25 hajóból álló hajóraj érkezett a városhoz, s az időközben Kerkürába menekült száműzöttek visszafogadását és a korinthosziak hazaküldését követelte. A város lakói nem tettek eleget a felszólításnak, s ezért a kerküraiak 40 hajóval megkezdték Epidamnosz ostromát. A hírre Korinthosz újabb telepeseket toborzott és szövetségeseikkel együtt mintegy 60 hajóból és 3000 nehézfegyverzetű katonából álló haderőt küldött. A kerküraiak tárgyalási szándékát is visszautasították. A kerkürai flotta 80 hajója – miután a korinthosziak az újabb tárgyalási ajánlatot is elutasították – az Amvrakiai-öböl bejáratánál hadrendbe sorakozva megkezdte az ütközetet és 15 korinthoszi hajót tönkretéve győzelmet aratott. Közben a kerküraiak Epidamnoszt bevették. A korinthosziak hazatérése után a kerküraiak feldúlták Leukasz környékét, ami Korinthosz gyarmata volt, és felégették az élisziek kikötővárosát, mert segített a korinthosziaknak.
Második ütközet: A következő két esztendőt a korinthosziak új hajóhad felszerelésével töltötték. Kerküra, mivel nem tartozott egyik szövetséghez sem, ezért Athénhoz fordult szövetség-kötési szándékával. A korinthoszi követség pedig ennek a szövetségnek a létrejöttét igyekezett Athénben megakadályozni. Athén, mivel azon a véleményen volt, hogy a peloponnészosziak elleni háborút amúgy sem kerülheti el, ezért szövetségessé fogadta Kerkürát. A döntés mellett szólt az is, hogy a nagy tengeri haderővel rendelkező szigetet nem akarta átengedni Korinthosznak, Spárta szövetségesének. Kerküra fontos volt az Itáliába és Szicíliába hajózók számára is. Athén ezután 10 hajót küldött Kerkürához. A korinthosziak ugyanekkor szövetségeseikkel 150 hajóval indultak meg Kerküra ellen. A korinthoszi sereg a Kheimerion-hegyfoknál vetett horgonyt és ütött tábort. A kerküraiak 110 hajóval, megerősítve az athéniekkel közeledtek, míg szárazföldi erőik a Leukimmé-hegyfoknál tartózkodott. A korinthosziak támogatására nagy barbár sereg is megjelent.
Amikor a két flotta a Szübota-szigeteknél (a modern Korfuval szemben, a part mentén vannak) találkozott a kerküraiak jobbszárnyán az attikai hajók, középen és a jobbszárnyon maguk a kerküraiak voltak. A korinthosziaknál a jobbszárnyat a helyiek hajói alkották, középen volt külön-külön a többi szövetséges, a balszárnyon pedig maguk a legjobb hajókkal rendelkező korinthosziak helyezkedtek el. Minden hajó fedélzetén sok nehézfegyverzetű volt, nagyszámú íjásszal és dárdással együtt. Az ütközet heves volt, s inkább szárazföldi viadalhoz hasonlított. A győzelem elsősorban a fedélzeten levő nehézfegyverzetűektől függött, akik lábukat szilárdan megvetve harcoltak, miközben a hajók nem mozdultak. Az attikai hajók csak ráijesztettek az ellenfélre, de nem avatkoztak be a küzdelembe, mivel Athénban azt az utasítást kapák, hogy csak akkor támadjanak a korinthosziakra, ha partra akarnak Kerkürán szállni. A korinthosziak jobbszárnyát a kerküraiak 20 hajója szétszórta, majd partraszállva a korinthoszi tábort kifosztotta és felégette. A korinthosziak viszont teljes győzelmet arattak a balszárnyon. Az athéniek most már harcba keveredtek a kerküraik üldözésére indult korinthosziakkal. A hatalmas kavarodásban a korinthosziak nem ismerve fel őket, néhány szövetségesüket is megölték. A hellének között eddig lezajlott ütközetek sorában, a hajók számát tekintve, ez volt a legnevezetesebb. Az újabb korinthoszi támadást és a korinthosziak partraszállását 20 új athéni hajó megjelenése akadályozta meg. Másnap a hajóhadak ugyan felsorakoztak a csata folytatására, de a korinthosziak elvonultak, s az athéniek ezt nem akadályozták. Mindkét fél győztesnek nyilvánította magát és győzelmi emlékművet emelt. A korinthosziak ezernél nem kevesebb fegyverest ejtettek fogságba, s mintegy 70 hajót süllyesztettek el. A kerküraiak viszont legalább 30 hajót tettek tönkre. A korinthosziak hazafelé csellel elfoglalták az Amvrakiai-öböl bejáratánál lévő Anaktoriont és gyarmatosokat hagytak a városban. A foglyok közül nyolcszázat eladtak rabszolgának, kétszázötven előkelő kerkürait pedig fogságban tartottak túsznak. Az athéni hajók is elhagyták a vidéket, ami a csata következményeként korintoszi ellenőrzés alá került.
Epidamnoszi konfliktus: Epidamnosz városa (i.e. 435-ben
A csata előzményei: Korinthosz és Kerküra között a vitát Epidamnosz városa indította el. A város a kerküraiak gyarmata volt, de egy korinthoszi alapította. Epidamnosz lakossága elűzte az előkelőket, akik a szomszédos barbár törzsekkel szövetkezve zaklatták a város lakosságát. Az epidamnosziak először Kerkürához fordultak segítségért. Miután a kerküraiak elutasították a segítségnyújtást, a korithosziakhoz fordultak, és felajánlották városukat a segítség fejében. A korinthosziak jogosnak látták a város lakosainak követelését, ezért csapatokat küldtek Epidamnoszba. Ezalatt az epidamnoszi előkelők a kerküraiakhoz folyamodtak segítségért, hogy visszajuthassanak városukba. Ez vezetett viszályhoz Kerküra és Korinthosz között.
Az Amprakiai-öbölben került sor az első tengeri ütközetre Kerküra és Korinthosz között. Itt a korinthosziak és szövetségeseik hetvenöt hajóval vettek részt az ütközetben, míg a kerküraiaknak nyolcvan hajója volt. Ebben a tengeri csatában a kerküraiak győzelmet arattak, és Epidamnosz ellen is sikerrel zárult az ostromuk. Visszavették a várost a korithosziaktól.
A korinthosziak nagyon felbőszültek a korinthoszi kolónia, Kerküra fölöttük aratott győzelmén, és a következő évet a hajóflottájuk megerősítésével töltötték. A kerküraiak látva a korinthosziak elszántságát, felkeresték Athént, hogy szövetségest keressenek az elkövetkező ütközetben. Az athéniak végül kölcsönös védelmi szerződést kötöttek Kerkürával, és tíz hajót küldtek Kerküra megsegítésére, de úgy, hogy ne ütközzenek meg a korinthosziakkal, csak ha megtámadják Kerkürát. Erre azért volt szükség, hogy elkerüljék a fegyverszünet megszegését.
Az ütközet: Az előkészületek befejeztével a korinthosziak százötven hajóval indultak meg Kerküra ellen. (Az éliszieknek tíz, a megaraiaknak tizenkét, a leukasziaknak tíz, az amprakiaiaknak huszonhét, az anaktorioniaknak egy, a korinthosziaknak meg kilencven hajója volt.) A korinthoszi flotta Kerkürával szemben vetett horgonyt és letáborozott. A kerküraiaknak száztíz hajója volt, és a Szübota nevű szigetcsoport egyik szigetét választották táborhelyül. Itt megjelent az athéniak tíz hajója is.
A korinthosziak éjszaka indultak el azzal a szándékkal, hogy megütköznek. A két flotta hajnalban találkozott, és felálltak egymással szemben csatarendben. Az ütközet megkezdése után heves csata bontakozott ki. A hajók fedélzetén sok volt a nehézfegyverzetű katona, nagyszámú íjásszal és dárdással. A csata szárazföldi ütközetre hasonlított. A korinthosziak jobbszárnyát a kerküraiak szétszórták és a táborukig visszaszorították, ahol partra szálltak és felégették a sátraikat. A balszárnyon viszont a korinthosziak arattak teljes győzelmet. Az athéni hajók, amelyek addig nem avatkoztak be az ütközetbe, látva a kerküraiak szorult helyzetét, egyre aktívabban beavatkoztak, míg végül megütköztek a korinthosziakkal. A korinthosziak a partig szorították a kerküraiakat, és hozzáláttak a halottaik összeszedéséhez és a megrongálódott hajók elvontatásához. Ezután újból a kerküraiak ellen indultak. A kerküraiak megmaradt hajói és az athéni hajók ismét felsorakoztak, és egy újabb ütközethez készültek fel. Az ütközetre felhívó csatadal is elhangzott már, amikor megjelent az athéniak húsz hajója, amit a város küldött az első tíz és a kerküraiak megsegítésére. Ezt látva meghátráltak a korinthosziak, és az éjszaka vetett véget az ütközetnek.
A paxoszi szigeticsata i. e. 229-ben lezajlott tengeri ütközet volt a jón-tengeri Paxosz szigeténél (Korfu -tól D-re, https://hu.wikipedia.org/wiki/Paxoszi_tengeri_csata) az Illír Királyság flottája és az Akháj Szövetség tíz hadigályája között. A csata az illírek győzelmével végződött, akik ezt követően fennhatóságuk alá vonták Kerküra szigetét, aminek következményeként kitört az illírek vereségével záruló első római–illír háború (i. e. 229–228, https://hu.wikipedia.org/wiki/Els%C5%91_r%C3%B3mai%E2%80%93ill%C3%ADr_h%C3%A1bor%C3%BA). Teuta királyné régensi hatalmának négy évében (i.e. 232-i.e. 228) a területszerzései, nyers erőszakon alapuló politikája, az illír flotta fosztogatásra és kalózkodása az első római–illír háború kirobbanásához, így végső soron az Illír Királyság bukásához vezetett. Önként mondott le a régensi tisztségről i. e. 227-ben, sorsa ezt követően ismeretlen (egyik szigetére visszavonult).
Illír Királyságának i. e. 231-utáni katonai győzelmei (Medion ostroma, illír–epiróta háború): uralkodásának második évében, i. e. 230-ban megindította az Epiróta Szövetség elleni hadjáratát. Flottájának egy része a Peloponnészoszt támadta, ezalatt a flotta nagyobb része és az 5 ezres gyalogság Epirusz (Ny-Balkánon, https://hu.wikipedia.org/wiki/Epirusz_(r%C3%A9gi%C3%B3) ellen indult. A főváros bevételét követően Teuta hadvezére megsemmisítő vereséget mért az epiróta seregre. A további összecsapásoknak kényszerűen véget kellett vetnie, mert Teuta aggasztó híreket kapott országa északkeleti vidékeiről: a forrongó illír lakosság Dardániájához kívánt csatlakozni. A harcoló felek fegyverszünetet kötöttek, amelynek értelmében az illírek a hadi zsákmány és a rabszolgának elhurcoltak felett még hadisarc megfizetésére is kötelezték az epirótákat. Teuta flottájával visszatért fővárosába, hadvezére szárazföldi úton sietett leverni a dardánokkal szövetkező északkeleti illíreket. Teuta Illír Királysága az epiróták legyőzésével, majd a lázongás leverésével katonailag az Adria keleti medencéjének egyik legütőképesebb katonai hatalma lett, De az illír flottának az itáliai kereskedőhajókat is veszélyeztető kalóztevékenysége fenyegetettséget jelentett Róma számára. Miután Teuta meggyilkoltatta az udvarába küldött római követek egyikét, a várható római támadásra készülve továbbfejlesztette az illír flottát és a királyné tervezete az Ilíria kikötővárosainak meghódítását is.
Paxi (Paxos) sziget Korfutól (Kerküra) D-re (Wikipedia)
I. e. 229-ben flottájának egy része Kerkürához hajózott, bár Epidamnosz bevételénél kudarcot vallott, csapatait bevárta és megkezdték a város ostromát. A kerküraiak segélykérésére az Akháj Szövetség tíz hadigályája megjelent a partoknál. Az akhájok számára nem volt kétséges, hogy masszív, három-két evezősoros hadihajóikkal hamar szétszórják a könnyű lemboszokból álló illír flottát. Nevezetes illír hadihajó volt a lembosz, gyors ókori kis méretű kalózhajó, (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lembosz), gálya, amely egyes források szerint egy, mások szerint nagyobb, két evezősoros is volt. Az alacsony szabadoldalú, kis méretű és könnyű, gyorsan és könnyen manőverezhető lembosz az evezősök mellett ötven harcos szállítására volt alkalmas. Eredetileg a dalmát kalózok hajója volt, amely később az Adriai-tenger illír kalózainak közkedvelt hajótípusa lett. Az i. e. 3. században az ardiata Agrón illír király (felesége Teuta királyné volt) száz lemboszt vetett be egy csatában. I. e. 221–220 fordulóján kilencven lembosszal indultak Pülosz ostromára. A Róma ellen hadat viselő V. Philipposz makedón király i. e. 216-ban illír hajóácsokat fogadott fel, és száz lemboszt építtetett velük, amelyek az első római–makedón háború idején, i. e. 214–205-ben már a makedón flotta kötelékében harcoltak. III. Pleuratosz i. e. 189-ben hatvan lemboszból álló flottával dúlta végig az aitóliai partokat. A harmadik római–illír háború idején, i. e. 170 körül a rómaiak 54 lemboszt zsákmányoltak egy illír királytól . A háború végéig mindösszesen 220 illír lembosz került a rómaiak birtokába. A hajótípus egyes szerkezeti elemeit saját hadigályáik tervezésénél is figyelembe vették. A lembosz jelentőségét mutatja, hogy ábrázolása egy pénzérmékre is felkerült, innen ismertek orr-részének, tatjának és evezősorának formai sajátosságai.
Az paxoszi ostromzárat tartó illírekhez azonban csakhamar csatlakoztak szövetségeseik, hét további hajó. Utóbbiak folytatták a város ostromát, míg az illír flotta a nyílt tenger felé vette az irányt, és Paxosz szigeténél összecsaptak az akháj gályákkal. A csata leírása szerint az illírek új stratégiát dolgoztak ki. Lemboszaikat négyesével egymáshoz erősítették, és a legszélső hajót oldalával az ellenfél irányába fordították. Az akhájok számára így könnyű volt az illír hajók oldalba támadása és megcsáklyázása, ezt követően azonban meglepetéssel vették észre, hogy közvetlenül a megtámadott lembosz mögött ott sorakozott három másik. A négy lemboszról az akháj hajó fedélzetére özönlő kétszáz illír harcos hamar felülkerekedett az ellenségen. Az illírek ezzel a hadi csellel megnyerték a paxoszi tengeri ütközetet, megszerezték az akhájok négy triérészét, egyet pedig elsüllyesztettek, fedélzetén az akhájok sztatégoszával, flottaparancsnokával. Ezt látván a kerküraiak önként átadták területüket az illíreknek, akik hagytak egy helyőrséget a királyné egyik tanácsadójának vezetésével. Visszatértek Epidamnosz partjaihoz, és másodszor is megkísérelték bevenni a várost. Az Itáliából való átkelés szempontjából stratégiailag fontos Kerküra eleste miatt Róma hadat üzent az Illír Királyságnak, kitört az első római–illír háború. A rómaiak legelső harci mozzanatukként visszafoglalták Paxosz szigetet az illírektől.
Az első római–illír háború: Kétszáz hajó élén Gnaeus Fulvius Centumalus consul kihajózott Itáliából, és egyenesen Kerküra felé vette az irányt. A történelem során első ízben szelték át római hajók háborús céllal az Itáliától keletre lévő tengereket. A görögök minden ellenállás nélkül átengedték a Kerküra várost a rómaiaknak. A római flotta ezt követően Apollóniánál egyesült a gyalogos légiókkal, egy 20 ezer gyalogosból és 2 ezer lovasból álló seregével, majd felszabadították az illírek által ostromlott Epidamnoszt, és előre nyomultak. A mai napig azonosítatlan Nutria városánál ugyan vereséget szenvedtek az illírektől, de még felszabadították Issza szigetét, majd visszatértek Epidamnosz környékére. Az illírek ellenállása végül megtört. A tél elmúltával, i. e. 228 kora tavaszán került sor a béketárgyalásokra a szenátus és Teuta királyné Rómában megjelent képviselői között. Ennek értelmében az Illír Királyság elismerte Róma fennhatóságát és hadisarcot volt köteles fizetni a hódítóknak.
RÓMAI HAJÓK
Római triremis, az orrán kis négyszögletes orrvitorlával (4)
Római gabonaszállító corbita (4)
Görögök alapították Puteolit a Nápoly-i öbölben, később ez lett a rómaiak hadikikötője. Ostiában, Róma közelében először sólepárló volt, aztán egy kis hadikikötő, később kereskedelmi kikötő volt: a többnyire flottában érkező gabonaszállítók Ostiában rakodtak ki. A Nápolyi-öbölben fekvő Puteoli (Pozzuoli, a pozzolana olyan vulkanikus törmelék, amiből tengervízálló beton készíthető, horzsakő, habkő) is valódi kikötőváros volt, ahol minden a tengeri kereskedelemről szólt. Még a szuvenírként árult üvegpoharakon is a város kikötőjét ábrázolták, mint legfőbb nevezetességet. Puteoli kikötőjének nagy része mára tenger alá került.
A római világban fontos kikötők voltak még Misenum és Ravenna. Róma városának élelmezési gondjait a provinciákból szállított gabonával enyhítették, amihez nagy befogadóképességű teherhajókra volt szükség. Új, nagy, robusztusabb, a régi "gömbölyű" hajók előnyeit ötvöző hajót terveztek, a corbitát. Ezeket az evező nélküli hajókat - evező nélküli hajó majd a velencei nave (nao, naf) lesz- a főárbocon elhelyezett vitorlákon kívül orrvitorlával is felszerelték. Az átlagos teherhajó 40 méter hosszú és 25 méter széles volt. A nagyobb corbiták 300 tonna gabona szállítására is alkalmasak voltak. Néhány újítás is köthető a rómaiak nevéhez, pl. a hajófenék védelmére, a fúrócsiga ellen alkalmazott vékony ólomborítás, a kormányosok részére a tat két oldalán épített oldal-erkély és a navigátornak megfelelő kilátást biztosító tatfedélzet, továbbá a ballaszt használata. Sok fedélzeti felépítmény fűződik a rómaiakhoz. A keleti kapcsolatoknak köszönhetően a keresztvitorlát fokozatosan felváltotta a latin vitorla a nagy latin-hajókon.
Római liburna, gyors hajó, sokáig használták és sokat építettek (eredete: https://www.naval-encyclopedia.com/antique-ships/roman-ships/)
SOK EVEZŐSOROS HAJÓK
A biremiszek könnyebben kezelhető és olcsóbb hajók voltak, mint a triremák. Az evezősök hiánya és a szicíliai Szürakuza ostroma i.e. 415-ben, - ahol a teljes 134 trireméből és a szállítóhajókból álló athéni flotta 27000 emberrel odaveszett- előre vetítette, hogy új korszak kezdetét. A szürakuszaiak a hajóik oldalát erős fagerendákkal megerősítették, (később réz-bronz pántokat is használtak erre a célra), ami ellen az athéni trtrémék döfőorra hatástalannak bizonyult. Az ostrom tapasztalatai alpján a szürakuszai I. Dionüsziosz (i.e. 430-367) négyevezősoros hajókat épített, a biremiszeken megkétszerezte az egy evezőnél ülő evezősök számát. A quadrireme azoknak a hajóknak a neve, ahol négyen űlnek egy csoportban két sorban, ferde padokon. Szélesebb, és így stabílabb, továbbá gyorsabb hajók voltak. Az idősebb Plinius szerint Arisztotelész a karthágóiaknak tulajdonította a quadrireme (latinul: quadriremis) feltalálását. Bár a pontos dátum nem ismert, a legvalószínűbb, hogy a típus kifejlesztése az i. e. 4. század második felére tehető. Első igazolt megjelenésük Szürakuszában vagy Nagy Sándor i.e. 332-es türoszi ostrománál történt, néhány évvel később pedig Athén haditengerészeti listáin is szerepelnek. A Nagy Sándor halálát (i.e. 323) követő időszakban a kvadrírema igen népszerűnek bizonyult: az athéniak 200 ilyen hajó építését tervezték, a flotta 240 hajójából 90 "négyes" volt. Ezt követően a kvadrírem volt a rodoszi haditengerészet fő hadihajója, amely az egyetlen hivatásos tengeri haderő volt a Földközi-tenger keleti részén. Az i. e. 36-os naulochusi csatában a "négyesek" voltak a Sextus Pompeius flottájának leggyakoribb hajói, és a császári római haditengerészet két pretoriánus flottájában sok "négyest" feljegyeztek. A quadrireme két evezősszinttel rendelkezett, és ezért alacsonyabb volt, mint a quinquereme, miközben nagyjából ugyanolyan széles volt (kb. 5,6 m), vízkiszorítása 60 tonna körül lehetett, kb. 75 tengerészgyalogost is szállított. Különösen nagy sebességéért és manőverezőképességéért becsülték, míg viszonylag kis merülése miatt ideális volt a part menti műveletekhez.
A hellenisztikus kori hadihajók között (https://en.wikipedia.org/wiki/Hellenistic-era_warships) az "ötösök"et, a quinqueremeket a karthágóiak és a rómaiak is széles körben használták. A szürakuszai zsarnok, I. Dionüsziosz (i. e. 405-367) a karthágóiak elleni nagyszabású haditengerészeti fegyverkezési program részeként építette őket sorozatban. A 4. század nagy részében az "ötösök" voltak a legnehezebb hadihajók és gyakran a triremeseket a quadriremes flották zászlóshajójaként használták. Az egymás mellett evezősők számának növelése a Nagy Sándor (i.e. 356- i.e. 323, https://hu.wikipedia.org/wiki/III._Alexandrosz_maked%C3%B3n_kir%C3%A1ly) halála utáni egy évszázaban biztosította a hajóépítés hatékonyságát, a korábbinál sokszorosan nagyobb hajókat építettek. Nagy Sándor az Indus torkolatánál épített volna egy óriás flottát a Babilonba tervezett hajóútvonalra, a föníciai-pun terület elfoglalására, de maláriában meghalt, és egyik utódja ezzel a flottával i.e. 322-ben 240 hajóval legyőzi az athéni flottát az Amorgosz szigeti ütközetben, Athén ezzel végleg elvesztette a központi szerepét.
Az ókori történetírók, Plinius az idősebb és Aelianus megerősítik, hogy a "hatost", a hexarémát Szürakuszában találták fel. A "hatosok" minden bizonnyal jelen voltak II. szirakuszai Dionüsziosz flottájában. A "hatosok" ritkábbak voltak, mint a kisebb hajók, a forrásokban főként zászlóshajóként szerepelnek: az eknomusi csatában a két római konzulnak egy-egy hexarémája volt. Az actiumi csatában mindkét flottában jelen voltak hexaremek, de volt egy jelentős különbség: míg Octavianus flottájában ez volt a legnehezebb hajótípus, addig Marcus Antonius flottájában a quinqueremek után a második legkisebbek voltak, Alexandriában még nagyobbakat is építettek.
Biremék és triremék evezőpadonként tőbb evezőssel (4)
A korban a triremeknél nagyobb hajókra a "sok evezős"-t jelentő "poliremes" kifejezést használták, a "négyesekre" (görögül tetre-, latinul quadri-), és az "ötösökre" (görögül penta-, latinul quinque-), később pedig egészen a "tízesek" -ig, a legnagyobbra, amelyet csatában is használtak.
Háromnál több soros hajót nem építettek. Három felett a típusnévben szereplő szám már nem az evezősorok számára utalt (mint a biremák és triremák esetében, amelyek két, illetve három evezős sorral rendelkeztek, evezőnként egy evezőssel), hanem az egymás alatt ülő, egy szekcióban lévő evezősök számára, és minden evezőnél több evezős ült. A nagyobb típusszám nem jelenti azt, hogy három lehetséges sorral rendelkezett: a quadrireme lehetett a standard trireme egyszerű továbbfejlesztése, de két evezőssel a legfelső evezőn; de lehetett bireme is, két emberrel minden egyes evezőnél, vagy lehetett egyetlen sor, négy emberrel minden egyes evezőnél. A quinquereme értelmezései között szerepel a bireme hadihajó három és két evezőssel a felső illetve az alsó evezőpadon, vagy a monoreme (egyroros evezős hadihajó) öt evezőssel. A "kétevezősoros" elméletet alátámasztja az a tény, hogy a 4. századi quinqueremeseket ugyanabban a hajócsarnokban helyezték el, mint a triremeseket, és ezért hasonló szélességűeknek kellett lenniük (kb. 16 láb (4,9 m). Egy evezőnél maximum nyolc evezős ült. A növekvő hajóméreteknek az ostromgépek véget vetettek, az i.e. 1. században már a kis méretű, a kalózok által is kedvelt liburnákkat (https://hu.wikipedia.org/wiki/Liburna) használták a Földközi-tengeren hadihajóként.
Két árbocos (eredete: https://www.naval-encyclopedia.com/antique-ships/roman-ships/) római csatahajó
A rómaiaknak voltak kisebb újításaik, de elsősorban a hajók méretét növelték, a hajóütközeteket továbbfejlesztették, csapóhidat (corvust) és bástyákat helyeztek a hajóra (nagy részüket a csata után vízbe dobták). A két- és három evezősoros döfőorros hajótípusokat is átvették a punoktól és görögöktől is, birema illetve trirema néven. A koruk végén: a rómaiak a kisebb hajókat részesítették előnyben a pun időszak után, és a nagy több evezősoros hadihajókat felváltották az egy evezősoros adriai liburnák. A két dunai hadiflotta is a liburna folyami változatára épült.
Hossztartókról: a hajóépítésben is érvényes, hogy méretek növelése komoly megoldandó technikai-technológiai problémákat vetett fel. Az időszámitás előtti évezredekben gerinc nélküli hajókat építettek. Először a hajótest éleiknél illesztett karvel palánkokat, utána a kereszt- és hossztartókat erősítették össze. Nagy hajóknál az erős kereszttartók csak a hajótest 2/3-t érték át, és 52 centiméterenként építették be őket. A hajók könnyítésére, a sebesség növelésére a görögök a három evezősoros trireméknél hosszanti feszítő köteleket építettek be - mint az egyiptomiak a fedélzet felett - a fedélzetek alá, és több kötelet, hogy kisebb átmérőjűek legyenek a kötelek, a hypozomata nevű szerkezetet, ami több, mint 10 tonnás erővel (kb. 90 kN) kifeszített fedélzet alatti köteleket. A triera (hossza 37 méter alatt maradt, de a szélessége 5.6 m, merülése 1 m volt, 4 m magas hajó, a súlypontja is magasan volt, sebessége 9-10 csomó, max. 20 km/ó volt) és kétszer annyi faagyagból épült, mint az egysorosok, és könnyű fenyőfából, hogy könnyebb legyenek, nem a tartósabb cédrusból és tölgyfából, továbbá már kétéves fából sem építettek hajókat, mert a vízben megduzzad a szárított fa. Az egyiptomi hosszanti feszítő kötelek:
Sok hosszanti merevítő köteles, 300 T-s asszuáni gránit obeliszkeket szállító Nílus-i óriás dereglye az i.e. 1450-s évekből Hatsepszut idején (3)
A hypozomata, azaz a dór hosszanti merevítő kötél már i.e. 2650 körül a rövid-palánkos egyiptomi hajókon a fedélzet felett megjelent, sokkal később a görögöknél a fedélzet alatt. A görögöknél a nagy hajókon 4-6 darab. Egy esetben 12 darabról lehet tudni, a kötelek átmérője szerepet játszott a darabszámban. Ha egy trirerálól leszerelték a hypozomatát, azzal leselejtezték a hajót. A triérák átlagos életkora 25 év volt, Athénnek a 300 trierés flottájához évi 20 triérát kellett építenie. Az előfeszítő kötélekről, a rekonstruált trireme-ről egy kép: (https://en.wikipedia.org/wiki/Olympias_(trireme)):
Az evezősök feje felett előfeszítő kötelek (hypozomata) futnak egy megépített triremesen (https://en.wikipedia.org/wiki/Olympias_(trireme))
A római hajóépítés története különbözött az athéni építéstől. A Köztársaság a D-itáliai városállamok hajóit bérelte, majd egy bizottságot hozott létre a hajózási ügyek intézésére (3, 104.o.), a bizottság kb. 50 évig nem építtetett nagy hajót, végül i.e. 264-ben egy pun hajóról másoltak rögtön 100 darabot, és hozzá még 20 háromevezősoros quinqueremét is építettek, előtte Rómának nem volt flottája. A punok hajóépítésének eredete Föniciában-Ugaritban volt, ahol a palánkok közé és kívülre építették a hosszanti merevítő gerendákat, amihez volt sok mézgás cédrusfájuk. Az ugaritiak -Ugaritot i.e. 1180-ban a Tengeri Népek felégetik, nem épült újjá- a szomszédos Latakiából származó bitumennel szigetelték a hajók alját, a föniciaiak majd öröklik a a szigetelés e módját az ugaritiaktól. A kor hajói állandóan szivárogták, kihúzták a hajókat éjszakára száradni a partra -még a görögök is- a római időkig. Az 50 tonnás triréme kihúzásához 150 ember kellett. A rómaiak gyantás vörösfenyőból építették a hajóikat. A rómaiak nehezebb, de tartósabb hajókat építettek, Athén évente 20 darabot, ami megterhelte az ezüstbányái jövedelmét. Az athéniek is áttérhettek a perzsa háborúk után a palánkok közé vagy kívülre épített hosszanti merevítő gerendák építésére, de erre direkt bizonyítékaink nincsenek.
A hellén korban, a rómaiak az ostromgépek elterjedése következtében az É-i liburnusok kis hajóit (5. 44.o.) másolták le. A liburnusok É-adriai hajói: i.e. 241-ből megtalálták egy kis liburna (liburnia néven is) hadihajó roncsát (https://en.wikipedia.org/wiki/Marsala_Ship), ami az Adriai tenger K-i partján élő liburnusok által épített gyors hajó volt-, ami bizonyítja hogy a punok és a föníciaiak használták a keményfából készült szegeket a palánkokat összekötő csapok rögzítésére (és az ugariti eredetű keelt is ismerték). A liburnákat az i.e. 4-3 századtól a mai adriai szigetvilág illír kalózai (az É-Dalmáciai, istriai liburnus nép) már munkaeszközként használták. Kisebb volt kortársainál, de igen jó, mozgékony konstrukció, egysoros evezős- vitorlás. "A liburna császárkori római evezős hadihajó volt, amelyik vitorlákkal is rendelkezett. Felváltotta fokozatosan a nála nagyobb, de lassúbb tréremis-eket. Ezután meghatározóvá vált, sokáig használták. A liburnát eredetileg a dalmáciai liburnusok fejlesztették ki, mint egy sor evezős hajót és kalózhajónak használták. Tőlük vették át a rómaiak és az i.e. 1. sz.-ban és két sor evezőssé fejlesztették, ahol minden evezősnek saját evezője volt. Gyorsaságát kis mérete és vitorlája mellett a többi hajóhoz képest nagyobb evezősűrűségének köszönhette. Ennek titkát még nem sikerült megnyugtatóan feltárni, de középkori analógia alapján feltételezik, hogy az evezőpadot ferdén helyezték el benne. Így egymás mellett akár 3-5 evezős is elfért úgy, hogy evezés közben nem zavarták egymást, így alakultak ki az egysoros sok evezős hajók.".
Egy, az első pun háború idején elsüllyedt 2x17 evezős 35 méteres liburna keel-je i.e. 241-235-ből. ( https://en.wikipedia.org/wiki/Marsala_Ship)
Adriai eredetű liburna, evezős-vitorlás. (4)
A Zadar-i Múzeum képe: A vitorla szabása rendhagyó és szokatlanul torz méretű hajó (4)
*
Teuta királyné a római követeket megölette. ez idézte elő az első római–illír háborút, melyben visszaállították Róma tekintélyét és Teuta királynét súlyos békefeltételek elfogadására kényszerítették (állandó hadisarc, a partvidék és Korfu szigetének átengedése). Az illyr kalózkodást az állam támogatta. Polybius Históriák című művében, amely az i. e. 220-146 közötti időszakot öleli fel, Teutáról, az illírek királynőjéről szóló leírásában ez áll: "Első intézkedése az volt, hogy kapitulációs levelet adott a kalózoknak, felhatalmazva őket arra, hogy kifosszanak mindenkit, akivel összeakadtak." "Az illírek olyan hatalmasak lettek, hogy i. e. 230-ra egyetlen becsületes illír kereskedő sem akart részt venni a tengeri kereskedelemben." Róma figyelme a szárazföldi hódításokra irányult, és kezdetben nem törekedtek arra, hogy olyan tengeri rendőrséggé váljanak, amilyen Rodosz és korábban Athén volt a görög szigetek számára. Amikor azonban illír erők megtámadtak egy hajókonvojt, amely a hadseregnek szánt gabonát szállított, a szenátus úgy döntött, hogy két követet küld Teuta királynőhöz, aki azonnal megölette az egyiket. Felháborodva "Gnaeus Fulvius konzul kétszáz hajóval Illyria felé hajózott, míg Aulus Postumius konzul és 20 000 katona a szárazföldön vonult." I. e. 228-ra Teuta megadta magát, és a rómaiak megtizedelték a Földközi-tenger egyik leghírhedtebb kalózparadicsomának erőit.
A Róma elleni háborúk sorában az utolsó, az i. e. 168-as harmadik római–illír háborúban Róma legyőzte az illíreket. Illyricumi (https://hu.wikipedia.org/wiki/Illyricum) fővárosa a mai Splít mellett volt. Az utolsó illír felkelést Julius Caesar fojtotta vérbe, aki után Octavianus i. e. 35–33 között a még mindig kalózkodó japodokat, liburnokat és dalmatákat kiirtotta. Az i. sz. 1. században Illyricum provinciát ismét átszervezték, és ettől kezdve Dalmatia provinciának nevezték. 476-tól azonban a bizánci császárok voltak az urai.
IRODALOMJEGYZÉK
(1) ROAF, Michael: A Mezopotámiai Világ Atlasza, Helikon, Budapest, 1998.
(2) Kákosy, László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
(3) Marjai, Imre - Pataky, Dénes: A hajó története. Corvina, 1973.
ill. Marjai, Imre: Nagy hajóskönyv. Móra Ferenc Könyvkiadó, (1981). ISBN 963 11 5573 0
(4) WIKIPÉDIA, a képek eredetét nem midig sikerült utólag kideríteni, a NET-s kutatás egyik tulajdonsága, hogy nagy és összegyűjtött, összeolvasott agyag mennyiségileg kis része egy dolgozat ,és utólag nem sikerül kideríteni a képek, térképek eredetét, mert kép névként csak egy szűk karakterkészlet menthető, amúgy érthetően.
(5) GULAS, Stefan és LESCINSKY, Dusan: A vitorlás hajók története, Madách Kiadó.1984.
