Hajók története: Magnus (Nagy) Pompeius
és Sextus Pompeius a tengeren
(2025 november)
Cnaeus Pompeius Magnus (i. e. 106.. – i. e. 48., https://hu.wikipedia.org/wiki/Cnaeus_Pompeius_Magnus) római hadvezér és államférfi. Jelentős szerepet játszott a Római Köztársaság császársággá való átalakulásában. Pályafutása elején a diktátor Sulla pártfogoltja volt, később Iulius Caesar politikai szövetsége, végül ellensége. Pompeius szenátori családból származott , fiatalon katonai pályára lépett. Az i. e. 83-81 közötti polgárháborúban Sullát szolgálva jelentős katonai sikereket ért el és gyorsan emelkedett a ranglétrán. Először úgy választották consullá, hogy nem érte el az ehhez szükséges életkort. Összesen három alkalommal viselt consuli tisztséget, háromszor tartott diadalmenetet. Hadvezérként jelentős sikereket ért el a Sertorius-lázadás és a Spartacus-felkelés, valamint a harmadik mithridatészi háború során.
I. e. 60-ban Caesarral és Crassusszal közösen megalapították az első triumvirátust, amelyet Caesar lányával, Iuliával kötött házasságával szilárdított meg. A szövetség Iulia és Crassus halálát követően i. e. 53-ban felbomlott, Pompeius pedig csatlakozott a szenátus Caesar-ellenes frakciójához. Versengésük polgárháborúhoz vezetett, ahol Pompeius az i. e. 48-as pharsalusi csatában vereséget szenvedett. Egyiptomban keresett menedéket, ahol XIII. Ptolemaiosz meggyilkoltatta.* A másfél évszázaddal később élt Plutarkhosz szerint Pompeius az apjával ellentétben igen népszerű volt "józan életmódja, nagy tehetsége a fegyverforgatásban, szónoki képességének meggyőző ereje, jellemének megbízhatósága, jó modora a társas érintkezésben" miatt.
Pompeius a kalózok ellen (https://hu.wikipedia.org/wiki/Cnaeus_Pompeius_Magnus)
Pompeius csatái a tengeren a kalózok ellen
Nagy Pompeius i. e. 67-es tengeri hadjárata a mediterrán kalózok ellen a késő Római Köztársaság egyik legünnepeltebb katonai hadművelete volt. A Földközi-tengert ellepték a kalózok, akik megzavarták a kereskedelmet, elrabolták a római polgárokat, sőt Róma gabonaellátását is veszélyeztették. A nyomás alatt álló római szenátus a Lex Gabinia révén rendkívüli hatalmakat adott Pompeiusnak, három évre parancsot adva neki a teljes Földközi-tenger és part menti régiói felett.
Nagy Pompeius i. e. 67-es tengeri hadjárata a mediterrán kalózok ellen a késő Római Köztársaság egyik legünnepeltebb katonai hadművelete volt. A Földközi-tengert ellepték a kalózok, akik megzavarták a kereskedelmet, elrabolták a római polgárokat, sőt Róma gabonaellátását is veszélyeztették. A nyomás alatt álló római szenátus a Lex Gabinia révén rendkívüli hatalmakat adott Pompeiusnak, három évre parancsot adva neki a teljes Földközi-tenger és part menti régiói felett.
A nyugati Földközi-tengert 13 zónára osztotta, amelyek mindegyikét egy megbízható legátus irányította. 40 napon belül Pompeius megtisztította a nyugati Földközi-tengert a kalóztevékenységtől.
A keleti Kelet-Földközi-tengeren, Kilikiánál (a mai Törökország déli partvidékére) a kalózok erődítményeikbe beszorította. Több tengeri összecsapás után Pompeius döntő győzelmet aratott a kalózok felett. Pompeius hatalmas flottát használt, és több fronton koordinált támadásokat hajtott végre. Kegyelmet adott a kalózoknak, sokakat a szárazföld belsejébe telepített, hogy megakadályozza a jövőbeni kalózkodásukat. A hadjárat mindössze három hónapig tartott, lenyűgöző sikert aratott. A kereskedelem újraindult, Róma gabonaellátása biztosított volt, és Pompeius nagy hírnévre tett szert. Sikerei segítettek utat nyitni későbbi politikai hatalmának, és Julius Caesarral és Crassusszal kötött szövetségének az első triumvirátusban.
Fia, Sextus Pompeius tengeri csatái
Julius Caesar meggyilkolása után Róma polgárháborúba zuhant. A Szicíliát uraló Sextus Pompeius flottájával blokád alá helyezte Itáliát, veszélyeztetve Róma gabonaellátását. A második triumvirátus (Octavianus, Antonius és Lepidus) komoly fenyegetést látott Sextusban. Agrippa, Octavianus admirálisa kapta feladatul, hogy semlegesítse. Legjelentősebb tengeri csatája az i. e. 36-ban vívott naulochusi csata volt, Szicília közelében, ahol fia, Sextus Pompeius döntő vereséget szenvedett Agrippa ellen. Szigorúan kiképezte flottáját, és egy új kikötőt épített Portus Juliusnál, hogy felkészüljön a hadjáratra. Mindkét fél körülbelül 300 hadihajóval rendelkezett. Sextus 28 elsüllyesztett hajót veszített, 17 elmenekült, a többit pedig elfogták, megsemmisítették. Sextus Pompeius veresége a Pompejusok ellenállásának végét jelentette a második triumvirátussal szemben. Agrippa bevezette a Harpaxot, egy katapulttal indított fémnyelű csáklyát, amely lehetővé tette a római hajók számára, hogy hatékonyabban fogják el az ellenséges hajókat. A csáklyával összehúzták a hajókat, és gyalogosan lerohanták. A csáklya fémnyele jelentős újítás volt, mert nem lehetett késsel, karddal elvágni a csáklya kötelét.
Sextus Pompeius és Agrippa legfontosabb tengeri összecsapásai
1. Mylae-i csata (i. e. 36),Mylae partjainál, Észak-Szicíliánál
Bár a csarta döntetlenül végződött, stratégiai győzelem volt Agrippa számára, Agrippa itt tesztelte új flottáját és taktikáját. Sextus Pompeius erőit visszaverték, előkészítve a terepet a végső összecsapásra.
2. Naulochusi csata (i. e. 36. szeptember 3.), Helyszín: Naulochus közelében, Dél-Szicília, Sextus Pompeius flottája megsemmisült.
Kis-Ázsiába menekült, és egy évvel később kivégezték. Octavianus (később Augustus) teljes mértékben uralta a Földközi-tenger nyugati részét. A
csaták a nagyobb szicíliai felkelés részét képezték, ahol Sextus Pompeius tengeri erejét felhasználva blokád alá vette Rómát és veszélyeztette gabonaellátását. Agrippa győzelmei kulcsfontosságúak voltak az blokád áttörésében és Octavianus egyedüli uralomhoz vezető útjának biztosításában.
Kis-Ázsiába menekült, és egy évvel később kivégezték. Octavianus (később Augustus) teljes mértékben uralta a Földközi-tenger nyugati részét. A
csaták a nagyobb szicíliai felkelés részét képezték, ahol Sextus Pompeius tengeri erejét felhasználva blokád alá vette Rómát és veszélyeztette gabonaellátását. Agrippa győzelmei kulcsfontosságúak voltak az blokád áttörésében és Octavianus egyedüli uralomhoz vezető útjának biztosításában.
A Római Birodalom Caesar idején (https://hu.wikipedia.org/wiki/Cnaeus_Pompeius_Magnus)
A hajóépítés átalakulása a Pompeiusok idején és után (https://www.worldhistory.org/article/1028/roman-shipbuilding--navigation/)
Néhány fennmaradt írásos dokumentum leírja és ábrázolja az ókori római hajók árbocait, vitorláit és kötélzetét. A talált hajóroncsok is utalnak az ókori hajóépítési technikák. Az ókori római hajóépítők először a külső hajótestet építették meg, majd a bordákat. általában nem hajó teljes szélességében, és a hossztartókat kívülre és az oldalpalánkok közé építették. A külső hajótest építéséhez használt deszkákat "összevarrták", vékony kötelekkel összeerősítették, és az i. e. hatodik századtól kezdődően a csapos-hornyos módszerrel rögzítették őket. A módszert a görögöktől és a föníciaiaktól vették át. A mediterrán hajóépítők csak az i. u. 15. században tértek át az először a vázszerkezet, a gerinc és a bordák összeerősítésére. A módszer lerövidítette a hajóépítési időt, és fele annyi fa volt szükséges. Róma haditengerészete a Földközi-tenger legnagyobb és legerősebb haditengerészetévé vált, és a rómaiak uralták azt, amit ők Mare Nostrumnak („a mi tengerünknek”) neveztek.
Római trireme (három evezősoros, döfőorros) hadihajó modellje (Creative Commons Attribution-Share Alike 2.0 France license, photo by Rama)
Bronz döfőorr (karthágói, az Első Pun háborúból, az Aegates-csatából, i.e. 241-ből)
Hadihajók: A hadihajókat könnyűnek, gyorsnak és jól manőverezhetőnek építették. Sérülés esetén nem süllyedtek el, fahajók voltak, és gyakran megrongálódva feküdtek a felszínen egy tengeri csata után. Általában a partok mentén hajóztak, nem volt ballasztjuk, és a víz alatti hajótest hossz-szélesség aránya körülbelül 6:1 vagy 5:1 volt. Volt egy gyakran bronzból készült kos az hajók orrán, (döfőorr, ramang, rostrumlat), amelyet az ellenséges hajótestek átszúrására vagy evezők eltörésére használtak. A hadihajók vitorlát és emberi erőt (evezősök) egyaránt használtak, ezért nagyon gyorsak voltak.
Az első pun háború előtt, amely 23 évig tartott (i. e. 264–241), a rómaiaknak nem volt hadiflottájuk. I. e. 311-ben létrehoztak egy bizottságot a római haditengerészet fejlesztésének megtervezésére. Akkoriban Rómának csak 20 hadihajója volt, míg Karthágónak, a világ legnagyobb haditengerészetével rendelkezőnek, több száz nagy három evezősoros hajója volt. Úgy tartják, hogy a rómaiak egy karthágói ötös hajóról (ami olyan három evezősoros, ahol öten ültek egymás alatt a 3 evezőnél, alul csak egy evezős) hajót másoltak, amely zátonyra futott, miközben megpróbálta elzárni a Szicília felé tartó római hajók útját. A rómaiaknak ezután sikerült 100 ötevezős vitorlást építeniük, amelyek azonban nehezebbek és sokkal kevésbé voltak manőverezhetőek, mint karthágói társaik. Végül Róma haditengerészete a Földközi-tenger legnagyobb és legerősebb haditengerészetévé vált, és a rómaiak uralták azt, amit ők Mare Nostrumnak („a mi tengerünknek”) neveztek. Ezért már ne volt szükségük a nagy három evezősorosokra, helyettük az egész Földközi-tengeren az adriai eredetű liburnákat használták, szállító hajókként is. Tévesen az irodalomban futárhajónak nevezik, általános célú gyors hajó volt. AZ Actium-i csatában már jelen voltak, utána szinte csak a liburnákat használták.
Illír-római gyors és döfőorros liburna, teherszállításra, személyszállításra és hadi- és futárhajóként is használták
(https://ferrebeekeeper.wordpress.com/tag/liburna/)
A hemiolia fél felső fedélzetes liburna volt
(https://www.honga.net/totalwar/rome2/unit.php?l=en&v=rome2&f=rom_seleucid&u=Gre_Peltasts_One_Halfer)
Sokféle hadihajó létezett. A trireme (a latin „triremis” szóból származik, jelentése „három evezősorral”) volt a legerősebb hadihajó az i. e. 7. és 4. század között. Három sorból állt, evezősökkel a felső, középső és alsó sorokban, és soronként körülbelül 50 evezőssel. Az alsó sorban ülő evezősök voltak a legkényelmetlenebb helyzetben, mivel a többi evezős alatt voltak, és ki voltak téve az evezőlyukakon keresztül beáramló víznek. Érdemes megjegyezni, hogy a közhiedelemmel ellentétben az evezősök nem rabszolgák voltak, hanem többnyire római állampolgárok. A trirémát felváltották a nagyobb evezős-vitorlások, ahol még többen ültek az evezőknél. A legnagyobbak összesen 300 evezősből álltak, mindkét oldalán 90 evezővel. Körülbelül 45 méter hosszú és 5 méter széles volt, vízkiszorítása pedig körülbelül 100 tonna. Felülmúlta a trirémát, gyorsabb volt, és rossz időben is jobban teljesített. Másik jellemzőik a corvus és a csáklyás harpax használata. A corvus egy kampós csapóhíd volt, amit ráejtettek az elfoglalandó hajóra, és a gyalogosok lerohanták. A harpax egy csáklyvető kép volt, amivel hajókat összehúzták, és gyalog lerohanták, Agrippa újította meg.
Csapóhidas, corvuslat -os római háromsoros hadigálya orr része
Szigony kilövő számszeríj, ballista, ami Agrippa találmánya volt ( https://en.wikipedia.org/wiki/Harpax), Agrippa "wunder Waffe"-ja
Római liburna, gyors hajó, sokáig használták (eredete: https://www.naval-encyclopedia.com/antique-ships/roman-ships/)
Kereskedelmi hajók
A kereskedelmi hajókat nagy mennyiségű rakomány nagy távolságra történő, elfogadható költségű szállítására építették, ezért a sebesség és a manőverezhetőség másodrendű szempont volt. A víz alatti hajótest hossz-szélesség aránya körülbelül 3:1 volt, dupla palánkozással és egy ballaszttal a nagyobb stabilitás érdekében. A hajótestük mélyen a víz alatt volt, ami azt jelentette, hogy nem tudtak túl közel hajózni a parthoz. Általában két hatalmas oldalsó kormányevezővel rendelkeztek, amelyek a tatról helyezkedtek el. Egy-három árbocuk volt nagy, négyzet alakú vitorlákkal, és egy kis háromszög alakú lateen vitorlával, az orruknál pedig kis, lenvászon vitorlával, az artemussal.
A római kereskedelmi hajók rakománykapacitása általában 100 és 150 tonna között volt (150 tonna egy 3000 amforát szállító hajó kapacitása). A legkisebb hajók 70 tonna, míg a legnagyobbak 600 tonnás kapacitással rendelkezhettek 150 láb (kb. 46 m) hosszúság esetén. A rakomány mezőgazdasági termékeket (pl. gabonát az egyiptomi Nílus-völgyből, bort, olajat stb.), nyersanyagokat (vasrudakat, réz, ólomöntvényeket, márványt és gránitot) és egyéb árukat tartalmazott. A hadihajókhoz hasonlóan a kereskedelmi hajókon is alkalmaztak evezősöket, de keveset. A Római Birodalom összeomlását követően a 16. századig nem építettek a római hajók teherbírásával megegyező kapacitású hajókat.
I. e. 31-ben Marcus Antonius és Kleopátra, Egyiptom királynőjének egyesített flottái összecsaptak Octavianus Agrippa vezette flottájával az időszak utolsó nagy tengeri csatájában, az actiumi csatában (https://hu.wikipedia.org/wiki/Actiumi_csata).
A Római Birodalom legnagyobb kiterjedése 117-ben, Traianus uralkodása alatt (https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3mai_Birodalom)
Liburna Traianusz császár idején, 117 körül (https://civitavecchia.portmobility.it/en/roman-galley-liburna-port-civitavecchia)
*Pompeius első consulsága
Pompeius távollétében Marcus Licinius Crassust bízták meg az i. e. 73-ban kitört Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverésével. Pompeius 71-ben ért Itáliába, amikor Crassus legyőzte a lázadók fő haderejét. Még sikerült utolérnie és lemészárolnia a csatából menekülő ötezer rabszolgát. Ezután levelet írt a szenátusnak, amelyben azt állította, hogy Crassus győzte le ugyan Spartacust, de ő vetett véget a felkelésnek. Crassus emiatt sokáig neheztelt rá, mert elorozta a dicsőségét.
Hispániai győzelméért Pompeius másodszor is diadalmenetet tarthatott és jelölték a consuli tisztségre. Mivel ekkor még túl fiatal volt a jelöléshez, a szenátus külön diszpenzációt szavazott meg a számára. Pompeius maga javasolta, hogy társának Crassust válasszák meg, hogy lekötelezze. Meg is választották őket az i. e. 70 évre, de "véleményük minden kérdésben eltért és folyton civódtak egymással" A kevés eredmény egyike az volt, hogy Pompeiusnak sikerült visszaállítani a néptribunusok hatalmát (mint pl. a szenátusi rendeletek megvétózását), amit még Sulla törölt el. A nép körében ezáltal nagy népszerűségre tett szert (bár egy ilyen döntéshez mindkét consul támogatására szükség volt, és a források alig említik Crassust).
Pompeius kalózok elleni hadjárata
Kalózok az egész Földközi-tengeren tevékenykedtek és flottáik időnként ideiglenesen szövetkeztek Róma ellenségeivel (pl. Sertoriusszal és Mithridatésszel). Az előző ötven évben számuk és hatókörük megnőtt, mert a hagyományos tengeri hatalmak (pl. Rodosz) lehanyatlottak; az erejük letörésére tett korábbi kísérletek pedig sikertelennek bizonyultak. A rómaiak hajlamosak voltak politikai ellenfeleiket is kalózoknak és rablóknak nevezni.
Kalózok az egész Földközi-tengeren tevékenykedtek és flottáik időnként ideiglenesen szövetkeztek Róma ellenségeivel (pl. Sertoriusszal és Mithridatésszel). Az előző ötven évben számuk és hatókörük megnőtt, mert a hagyományos tengeri hatalmak (pl. Rodosz) lehanyatlottak; az erejük letörésére tett korábbi kísérletek pedig sikertelennek bizonyultak. A rómaiak hajlamosak voltak politikai ellenfeleiket is kalózoknak és rablóknak nevezni.
A kilikiai kalózok voltak legjelentősebbek. I. e. 68-ban egészen Róma kikötőjéig, Ostiáig portyáztak és általános felháborodást keltve elraboltak két szenátort. Pompeius ösztönzésére Aulus Gabinius néptribunus i. e. 67-ben törvényjavaslatot nyújtott be a kalózkodás felszámolására (lex Gabinia de piratis persequendis). Ez három évre proconsuli hatalmat biztosított volna Pompeiusnak a Földközi-tengeren bármely római provincia 50 mérföldes körzetében, legátusokat nevezhetett ki és jelentős pénzösszegek felett is rendelkezhetett.
Pompeius szétosztotta erőit az egész Földközi-tengeren, hogy megakadályozza a kalózok menekülését a római flotta elől. Tizenöt legátusa adott régiókban járőrözött, ő pedig a Rómába vezető gabonaszállítási útvonalat biztosította. Intézkedéseivel mindössze 40 nap alatt ellenőrzése alá vonta a Földközi-tenger nyugati medencéjét; majd kelet felé indult, arra kényszerítve a kalózokat hogy visszatérjenek kilikiai bázisaikra. Ezután döntő támadást intézett coracaesiumi központjuk ellen és mindössze három hónap alatt lezárta a háborút. Könyörületes hírnevének köszönhetően legtöbb ellenfele harc nélkül megadta magát. A volt kalózok földet kaptak a mitridatészi háborúk során elpusztult városokban, mint pl. a Pompeiopolisszá átnevezett Szoliban vagy a görögországi Dümében, másokat pedig Líbia vagy Calabria városaiba küldött. Az így létrejött közösségek Róma és Pompeius hű támogatói maradtak.
A harmadik mithridatészi háború, a Közel-Kelet az i. e. 1. században
I. e. 73-ban Lucius Licinius Lucullust (aki korábban Sulla egyik alvezére volt) kinevezték Cilicia proconsuljává és a harmadik mithridatészi háború főparancsnokává. A háború egy évvel korábban kezdődött, amikor Bithynia utolsó királya meghalt és Rómára hagyta országát. A regionális hatalmi viszonyok ekkora mértékű eltolódása kiváltotta VI. Mithridatész pontoszi király és az örmény Nagy Tigranész támadását. Pompeius i. e. 66-ban a Caius Manilius néptribunus segítségével elfogadtatta a lex Maniliá-t, amely a korábbihoz hasonló széles jogköröket biztosított számára egész Kis-Ázsiában a háború gyors lezárása érdekében. A szenátus optimatái nem szívesen adtak ekkora hatalmat egyetlen ember kezébe, de nyilvánosan nem mertek a népszerű Pompeius ellenében cselekedni és megszavazták a törvényt. A félreállított Lucullus keselyűnek nevezte Pompeiust, aki mások erőfeszítéseiből húz hasznot (utalva ezzel új kinevezésére és a Spartacus-féle háborúban tanúsított magatartására). Pompeius szövetséget kötött a pártus III. Phraatésszel, aki megtámadta az Örmény Királyságot. Mithridatész fegyverszünetet ajánlott és Lucullus is azt állította, hogy a háborúnak vége, de Pompeius olyan feltételeket támaszott, amelyeket nem fogadhattak el. A túlerő elől Mithridatész visszavonult Örményországba, ahová Pompeius követte és i. e. 66 végén a lycusi csatában legyőzte.
Pompeius az ifjabb Tigranész társaságában benyomult Örményországba és Nagy Tigranész hamarosan békét kért: visszakapta a Lucullus által elvett örmény területeket, cserébe jelentős hadisarcot fizetett (állítólag Pompeius 6 ezer talentumot kapott, a tribunusok fejenként 10 ezer drachmát, a centuriók ezret, a katonák pedig 50-et) és beleegyezett hogy római csapatok állomásozzanak a területén.
I. e. 65-ben Pompeius elindult, hogy elfoglalja Kolkhiszt, de eközben le kellett törnie a kaukázusi törzsek és Mithridratész szövetségeseinek ellenállását. Számos győzelem után elérte Phaszisz városát, ahol felvette a kapcsolatot Servilius flottaparancsnokkal; egy albaniai felkelés miatt azonban vissza kellett fordulnia. A győztes abaszi csata után meghódoltatta Albaniát és békét kötött az észak-kaukázusi törzsekkel. Ezután Örményországban telelt.
I. e. 64-ben Mithridatészt tengeri blokáddal izolálta, ő maga pedig Szíria független és gazdag városait annektálta, amelyeket egy új római provinciába szervezett. Eközben hatalmas vagyonra tett szert, de számos bírálatot is kapott római ellenfeleitől, akik szerint túllépte a hatáskörét.
A Kelet átszervezése
Szíria annektálását a Szeleukida Birodalom teljes összeomlása tette lehetővé, de a birodalom megszűnése destabilizálta a régiót és számos város kihasználva a lehetőséget kikiáltotta a függetlenségét. I. e. 63 elején Pompeius Antiochiából délnek indulva elfoglalta a szíriai tengerpartot (Apamea kikötővárost), majd a szárazföld belseje felé fordulva átkelt az Antilibanoni-hegységen és megszállta Pellát és Damaszkuszt.
Szíria annektálását a Szeleukida Birodalom teljes összeomlása tette lehetővé, de a birodalom megszűnése destabilizálta a régiót és számos város kihasználva a lehetőséget kikiáltotta a függetlenségét. I. e. 63 elején Pompeius Antiochiából délnek indulva elfoglalta a szíriai tengerpartot (Apamea kikötővárost), majd a szárazföld belseje felé fordulva átkelt az Antilibanoni-hegységen és megszállta Pellát és Damaszkuszt.
Délebbre, Júdeába való benyomulását azzal indokolta, hogy a zsidók az előző években feldúlták Föníciát, és Pompeius ennek véget akart vetni. Eközben azonban a zsidó királyságban kitört a Hasmóneusok belháborúja, Elfoglalta Jeruzsálemet és a védők a Templomba menekültek, amelyet a rómaiak megostromoltak és kifosztottak. Júdeából római klienskirályság lett Hürkanosz vezetése alatt, északi részét pedig a Dekapoliszba (félig önálló városokból álló szövetségbe) annektálták. Júdeát és a városszövetséget egyaránt Szíria római helytartója alá rendelték.
Kis-Ázsiában megszervezte az új Bithynia és Pontus provinciát, Mithridatész többi területét pedig a római szövetségesek között osztotta szét. Cilicia provincia megkapta Pamphülia tengerparti részét, amely korábban a kalózok központja volt; de hat adminisztratív részre osztották fel. Mindezen intézkedések jelentősen növelték a római állam bevételeit, de közben Pompeius személyes vagyona és klienshálózata is számottevően gyarapodott.
Az első triumvirátus: Caesar, Crassus és Pompeius
I. e. 62-ben Pompeius visszatért Rómába, de előtte még szétosztott csapatai között a zsákmányból 16 ezer talentumnyi aranyat (egy talentum kb. 32 kg-nak felelt meg). Sokan tartottak attól, hogy Sulla példáját követve dictatori hatalomra tör, de miután megérkezett Brundisumba, feloszlatta hadseregét. Rómába tartó útján mindenütt hatalmas tömegek fogadták, mutatva, hogy bár a szenátusban vegyes volt a megítélése, Pompeius a nép körében népszerűbb volt mint valaha. Kis-ázsiai győzelmeiért harmadszor is diadalmenetet tarthatott, amire i. e. 61-ben, a 45. születésnapján került sor.
Pompeius állítása szerint a keleten létrehozott új provinciák 200 millióról 340 millió sestertiusra növelték az állam évi bevételeit; ezenkívül 480 milliónyi hadizsákmányt fizetett be az államkincstárba. Személyes vagyonáról nem volt hajlandó részleteket közölni, de a nyilvánosságra került részletek alapján mindenképpen óriási lehetett. Ennek egy részét Róma egyik leghíresebb építményének, Pompeius színházának az építésére fordította.
A szenátus megtagadta a Pompeius által keleten kötött szerződések ratifikálását. Elutasították azt a törvényjavaslatot is, amely alapján veteránjainak és a római szegényeknek osztottak volna földet. Korábban, i. e. 63-ban is visszautasítottak már egy hasonló törvényt, ami miatt a szenátus úgy gondolhatta, hogy kezelni tudják a nép elégedetlenkedését. Pompeius egyedül nem tudta áttörni az optimaták ellenállását, de a helyzet megváltozott amikor Marius unokaöccse, Iulius Caesar támogatását kérte ahhoz, hogy pályázhasson az i. e. 59-es évi consuli tisztségért. Caesar ügyes, gátlástalan és ambiciózus politikus volt, és kiválóan fel tudta használni Pompeius befolyását arra, hogy a maga oldalára állítsa a választópolgárokat. Mivel Crassus is őt támogatta, könnyen megnyerte a választást; Caesar ezentúl segíthetett a Pompeius és Crassus által támogatott törvények elfogadásában, közben pedig igyekezett enyhíteni a két pártfogója közötti rivalizálást, hogy elkerülje azt, hogy bármelyikük pártjára kelljen állnia a másikkal szemben.
A három szövetséges közül Caesar tűnt a leggyengébbnek, de ennek ellenére központi szerepet játszott az első triumvirátusban, abban a nemhivatalos politikai szövetségben, amelynek fő célja az optimaták hatalmának ellensúlyozása volt. Társai közül Pompeius befolyása hadvezéri hírnevén és a nép körében való népszerűségén alapult. Crassust Róma leggazdagabb emberének tartották és kiterjedt klienshálózatot épített ki, de nem tudott katonai sikereket felmutatni, ami elengedhetetlen volt a politikai sikerhez a késő köztársaságkori Rómában.
Megválasztását követően Caesar földosztásra és új coloniák alapítására tett javaslatot, Pompeius pedig Róma utcáira küldte veteránjait, akik állítólag megfélemlítették a szenátust. Caesar ezután biztosította Pompeius keleti szerződéseinek ratifikálását, majd öt évre kineveztette magát Gallia Cisalpina és Illyricum kormányzójává. Mikor Gallia Transalpina helytartója meghalt, azt a provinciát is magának követelte. I. e. 58-ban innen indult el, hogy a katonai dicsőség megszerzése érdekében meghódítsa Galliát. Szövetségüket megerősítendő, Pompeius feleségül vette Caesar lányát, Iuliát.
A triumvirátussal szemben álló szenátusi frakciót Cicero vezette, aki sokáig Pompeius szövetségesének számított. Cicerót végül száműzték, de Pompeius másfél évvel később, i. e. 58-ban visszahívta Rómába. Így amikor i. e. 57-ben a gabonahiány zavargásokhoz vezetett, a hálás Cicero támogatta, hogy Pompeiust nevezzék ki élelemosztási prefektussá (praefectus annonae).
Mikor felmerült egy újabb ázsiai hadjárat szükségessége, Pompeius és Crassus egyaránt bejelentkezett annak vezetéséért. Caesar támogatásával és a római politikában már szokásosnak számító erőszakos utcai cselekmények kíséretében meg is választották őket. Consulként gondoskodtak róla, hogy Crassus megkapja Szíria kormányzóságát, ahonnan – katonai dicsőségre és hadizsákmányra vágyva – hadjáratot vezethetett a Pártus Birodalom ellen. Pompeiusra Hispánia nyugtalankodó provinciáit, valamint Africát bízták, Caesar galliai kormányzóságát pedig meghosszabbították. Mindhárman öt évre kaptak mandátumot, ami azzal is járt, hogy csapatokat toborozhatnak és „azzal kötnek békét és háborút, akivel csak kívánnak”.
Vetélkedése Caesarral,A Római Birodalom i. e. 49-ben
I. e. 54-ben Caesar folytatta a galliai háborút, Crassus a pártusok ellen vonult, Pompeius pedig Rómában maradt, viszont szeptemberben szülés közben meghalt imádott felesége, Iulia. A következő év majusában Crassus a carrhaei csatában katasztrofális vereséget szenvedett a pártusoktól és fiával együtt maga is odaveszett. Iulia és Crassus halálával megszűntek a Caesart és Pompeiust együttműködésre késztető okok, kettejük konfrontációja immár elkerülhetetlenné vált.
Az i. e. 52-es évi consulválasztást az erőszak elszabadulása miatt fel kellett függeszteni. Pompeius helyreállította a rendet és feleségül vette Crassus fiának özvegyét, Cornelia Metellát. Apósát, Metellus Scipio Nasicát az év utolsó öt hónapjára kinevezte consultársának.[102]
Consulként olyan törvényeket szavaztatott meg, amelyek Caesar ellen irányultak és még közelebb vitték az államot a polgárháborúhoz. Caesart korábban azzal vádolták, hogy i. e. 59-es consulsága erőszakos eszközökhöz nyúlt, de proconsuli státusza immunitást biztosított számára. Az új törvények visszamenőlegesen is lehetővé tették a felelősségre vonást hasonló bűnökért, vagyis Caesart akár a pillanatban bíróság elé állíthatták volna, amikor elhagyja Galliát és elveszti hadvezéri imperiumát. Caesar ezért kérte, hogy az i. e. 48-as consul választáson távollétében is indulhasson, de egy másik – Pompeius által támogatott – törvénnyel ezt is megakadályozták, megkövetelve hogy a jelöltek jelen legyenek Rómában
Bár a nyilvánosság előtt továbbra is barátságosnak mutatkoztak egymás irányában, Pompeius nyilvánvalóan veszélyesnek tartotta politikustársát, ahogyan egyébként a szenátus nagy része is. I. e. 50-ben a két consul, Paullus és Caius Claudius, valamint Curio néptribunus egyaránt Caesar ellenfelének számított. Javasolták visszahívását a galliai hadsereg éléről, de Ceasar állítólag 1500 talentummal megvesztegette Paullust, hogy vonja vissza a javaslatot. Curio ekkor azt vetette fel, hogy mindkét "erős ember" bocsássa el légióit, ellenkező esetben pedig nyilvánítsák őket az állam ellenségeivé. Javaslata népszerű volt azok körében, akik el akarták kerülni a háborút, de az optimata szenátorok mindenképpen le akartak számolni a túlságosan veszélyesnek tartott Caesarral. A szenátus ezért végül megbízta Pompeiust, hogy saját csapatai mellé sorozzon consuli légiókat az állam védelme érdekében.
Decemberben Caesar egy veterán légióval átkelt az Alpokon és megérkezett Ravennába, a régi Római Köztársaság hagyományos határának közelébe (ahol imperiuma még érvényben volt). Sok szenátor ellenzett bármilyen, Caesarnak tett engedményt, de sokan bizalmatlanok voltak Pompeiusszal szemben is, akinek ekkor azt hányták a szemére, hogy nem elég határozott. I. e. 49. január 1-jén Caesar ultimátummal követelte a kompromisszum elfogadását, vagy különben Rómának vonul, hogy "megtorolja az állam sérelmeit". A szenátus bízott a saját csapatai túlerejében és január 7-én közellenséggé nyilvánította Caesart, aki négy nappal később átlépte köztársaság határát, a Rubicon folyót.
A polgárháború
A polgárháború kezdetekor Caesar lázadónak számított, nem volt flottája és csak három, nem teljesen feltöltött légióval bírt; ezzel szemben Pompeiusnak rendelkezésére állt a római állam és a keleti klienskirályságok minden erőforrása. Pozíciója azonban gyengébb volt a látszólagosnál, mert formálisan csak a szenátus tanácsadója volt, amelynek számos tagja a tárgyalásos megoldást részesítette előnyben vagy ugyanolyan gyanakvással tekintettek rá, mint Caesarra. Stratégiáját jóvá kellett hagyatnia a consulokkal, ő csak ajánlásokkal élhetett, amelyeket nem mindig követtek. Cicero például elutasította a kérését, hogy segítsen neki a csapatok toborzásában, Cato pedig nem volt hajlandó átvenni Szicília kormányzását, amely Róma gabonaellátása szempontjából létfontosságú volt.
A védelmi terveket az egyenesen Róma felé tartó Caesar gyors mozgásával meghiúsította; eközben alig ütközött ellenállásba. Bár létszámhátrányban volt, katonái tapasztalt veteránok voltak, míg Pompeius csapatai között sok volt az újonc és ezt a hátrányát a koordináció hiánya csak tovább súlyosbította.
Pompeius elmenekült Rómából és minden szenátort és főtisztviselőt arra utasított, hogy kísérjék Brundisiumba. Ott átkelt az Adrián és és Dyrrhachiumban vonta össze a csapatait. Caesarnak nem volt elegendő hajója az üldözéséhez, ezért először a hátát biztosította és Hispaniában verte szét a Pompeiushoz hű erőket, majd i. e. 49 decemberében visszatért Rómába. Pompeiusnak így elég ideje volt ahhoz, hogy ellenfeléénél csaknem kétszer nagyobb hadsereget állítson fel, miközben hadihajói megsemmisítettek két, Caesar számára épülő hajórajt, így továbbra is ő ellenőrizte a tengereket.
Ennek ellenére Caesarnak hét légióval i. e. 48 januárjában sikerült átkelnie az Adrián, és partra szállt a mai Dél-Albániában. Elfoglalta Oricumot és Apolloniát, majd Pompeius fő bázisához, Dyrrhachiumhoz vonult. Ő azonban időben megérkezett és Apus folyó túloldalán létesített erődített táborával megakadályozta a város elfoglalását. A két fél egészen tavaszig itt maradt. Egyikük sem kezdeményezett csatát, mert Caesar létszámhátrányban volt, Pompeius pedig abban bízott, hogy – akárcsak Mithridatész esetében – ki tudja éheztetni ellenfelét.
Pompeius és Caesar hadmozdulatai i. e. 48-ban
A patthelyzet március végén változott meg, amikor Marcus Antonius négy további légióval átkelt a tengeren és Dyrrachiumtól 57 km-re északra, Nymphaeumnál partra szállt. Pompeius megpróbálta megakadályozni a két ellenséges sereg egyesülését és északkelet felé vonulva csapdát állított Antoniusnak. A helyi Caesar-párti polgárok azonban időben figyelmeztették Antoniust, aki táborában várta be a közeledő Caesart. Pompeius nem akart a két ellenséges sereg közé szorulni és inkább visszavonult.
Caesar, akinek serege most már egyesült Antonius haderejével, átcsoportosította erőit, és másfél légiót küldött, hogy támogatást szerezzen és utánpótlást gyűjtsön Aetoliában és Thessaliában, valamint további két légiót Domitius Calvinus vezetésével, hogy elfogja Metellus Scipiót Macedoniában. Eközben Pompeius legidősebb fia, Cnaeus megsemmisítette Caesar flottáját Oricumnál és Lissusnál, így Itáliából Caesar már nem kaphatott további erősítést. Caesar megpróbálta Pompeiust Asparagiumnál csatára bírni, de nem járt sikerrel. Másnap ügyes manőverezéssel kikerülte Pompeiust és ismét Dyrrachium felé indult. Amikor Pompeius megérkezett a városhoz, Caesarnak már készen állt a tábora. Caesarnak nem voltak Dyrrhachium bevételéhez szükséges ostromgépei és nem kockáztathatta meg, hogy Pompeius veszélyeztesse a hátát. Így ostrom alá vette ellenfele táborát. Pomepiusnak volt elég élelme, víz azonban csak szűkösen állt rendelkezésre, mert Caesar eltorlaszolta a helyi folyókat; és a lovainak sem elegendő takarmánya. Július végén Pompeiusnak végül sikerült áttörnie Caesar védelmi vonalain és mivel ezáltal a blokád értelmetlenné vált, Caesar inkább visszavonult Apolloniába. Ekkor érkezett meg Thessaliába Metellus Scipio. Caesar délre vonult, hogy szembeszálljon az újabb veszéllyel , útközben megengedte embereinek, hogy kifosszák Gomphit. Pharsalus környékén ismét csatát ajánlott, és Pompeius ezúttal (vonakodva, tisztjei rábeszélésére) élt a lehetőséggel. A pharsalusi csatában Pompeius mintegy 38 ezer katonájával jelentős számbeli túlerőben volt a Caesar 22 ezres seregével és a maga 7 ezres lovasságával az csak ezer lovast tudott szembeállítani. Augusztus 9-én csatarendbe állította embereit és azt tervezte, hogy lovassági fölényét kihasználva balról átkarolja ellenfelét. Caesar számított erre a lépésére és visszaverte a lovasságot, amely hanyatt-homlok menekült, magára hagyva a gyalogságot. Caesar ezután elöl és balről egyszerre támadott és Pompeius serege összeomlott.
Pompeius elmenekült a csatamezőről és Mütiléné felé indult, ahol felesége, Cornelia várt rá. A 14 éves XIII. Ptolemaiosz volt, a gazdag és stratégiai szempontból is fontos Egyiptom uralkodója felé vette az irányt. Cato kijelentette, hogy Afrikából folytatják a háborút, bár legtöbb szenátortársa (pl. Cicero és Marcus Iunius Brutus) kiegyezett Caesarral és visszatért Rómába.
Pompeius egy kis hajórajjal Ciprus érintésével Egyiptomba hajózott és i. e. 48. szeptember 28-án megérkezett Pelusiumba Ott Ptolemaiosz a nővérével, VII. Kleopátrával éppen elkeseredett belháborúba keveredett. A király dilemmába került: ha befogadja Pompeiust, Caesart ellenségévé teszi; ha elutasítja és mégis Pompeius kerekedik felül, megintcsak rosszul jár. Ezért tanácsadói javaslatára elhatározta a meggyilkolását.
Pompeius partközelben horgonyzó hajóihoz csónakot küldtek, hogy partra szállítsák a római vezért. Ő már gyanakodott, mert időközben megjelentek az egyiptomi hadihajók és a parton katonaság sorakozott fel. Nem akart azonban menekülési próbálkozással ürügyet adni a megölésére, ezért beszállt a csónakba. Amikor partot értek és ki akart szállni, Lucius Septimius, az egyiptomi szolgálatba állt volt római katonai tribunus hátulról leszúrta. Holttestét ott helyben elhamvasztották, levágott fejét pedig elküldték az Egyiptomba érkező Caesarnak. Caesarelsírta magát, mikor meglátta milyen sorsra jutott ellenfele. A gyilkosságot kitervelő tanácsadókat kivégeztette, az egyiptomi polgárháborúban pedig Kleopátra pártjára állt. Pompeius maradványait feleségének küldték el, aki albai villájában temette el.
**Sextus Pompeius Magnus Pius (i. e. 75 – i. e. 35) római hadvezér, a Cnaeus Pompeius Magnus kisebbik fia, Octavianus és a második triumvirátus nagy ellensége volt. A Caesar halála utáni években Szicília szigetén önálló államot hozott létre, ami jelentős flottájával komoly tényező volt a kor harcaiban.
I. e. 48-as pharszaloszi vereséget követően anyja, Cornelia és Sextus Mütilénében csatlakoztak a menekülni kényszerülő Pompeiushoz, és elkísérték Egyiptomba, ahol azonban a Caesar-barát erők Sextus apját meggyilkolták. A két ifjú azonban Africa provinciába ment, erős hadsereget állítottak ki. Caesar i.. e. 47-ben kelt át Africába, és a következő év elején, Kr. e. 46. május 6-án (az ebben az évben bevezetett Julián naptár szerint február 7.) a thapszoszi csatában tönkreverte őket. Az életben maradt vezetők, így a Pompeius-fiak, Varus és Labienus Hispaniába menekültek, ahol újabb seregeket állítottak ki.
Caesar ismét lecsapott a pompeianusokra, ezúttal végleg szétzúzva őket: a i. e. 45..ben a mundai ütközetben ismét győzött, és a vezetők közül ezúttal csak Sextus Pompeius élte túl a vereséget, aki Corduba (Córdoba) városát tartotta. Caesarnak már nem maradt ideje arra, hogy leszámoljon vele, mivel i. e. 44. március 15-én Cassius és Brutus összeesküvése végzett Caesarral. Lepidus kiegyeziett Sextussal, aki az apai örökség ígéretének fejében visszatért Rómába.
Republikánus birodalom Szicíliában
A mutinai háborút követően a senatus Sextus Pompeiust tette meg a flotta főparancsnokává, azonban kinevezését Octavianus gyorsan visszavonatta, és a II. triumvirátus megalakulása után száműzött lett, de nem mondott le katonaságáról, és a hajóhad élén i. e. 43 őszén megszállta Szicíliát. A sziget a menekülők és a szökött rabszolgák paradicsoma lett. Pompeius flottája elég erős volt ahhoz, hogy blokád alá helyezze Itáliát, ami a tömeges rabszolgaszökésekkel együtt katasztrofális csapást mért az élelemellátási helyzetre.
A mutinai háborút követően a senatus Sextus Pompeiust tette meg a flotta főparancsnokává, azonban kinevezését Octavianus gyorsan visszavonatta, és a II. triumvirátus megalakulása után száműzött lett, de nem mondott le katonaságáról, és a hajóhad élén i. e. 43 őszén megszállta Szicíliát. A sziget a menekülők és a szökött rabszolgák paradicsoma lett. Pompeius flottája elég erős volt ahhoz, hogy blokád alá helyezze Itáliát, ami a tömeges rabszolgaszökésekkel együtt katasztrofális csapást mért az élelemellátási helyzetre.
Sextus Pompeiusszal nem lehetett nem számolni. Hadereje túlzottan erős volt ahhoz, hogy háborúban győzzék le (i. e. 40-ben például Szardíniát és Korzikát is elfoglalta), a gabonaellátási helyzetet azonban muszáj volt orvosolni. Amikor a perusiai háború miatt feszültté vált a helyzet Antonius és Octavianus között, az előbbi szövetkezett Pompeiusszal arra az esetre, ha háború törne ki közte és triumvir társa között. Ezt persze nem hagyhatta figyelmen kívül Octavianus sem, aki a leginkább érdekelt volt az itáliai helyzet rendezésében – ő is közeledett a szicíliai republikánusokhoz, és i. e. 40-39 telén feleségül vette Pompeius apósának húgát. Végül feltehetően a tömegek nyomására létrejött a megegyezés i. e. 38-ban. A puteoli, más néven misenumi egyezség értelmében Sextus Pompeiusnak fel kellett hagynia Itália blokádjával és a rabszolgák befogadásával, továbbá biztosítania kellett Róma gabonaellátását. Cserében felajánlották neki apja elkobzott birtokait, Achaea provinciát és a consuli hivatalt. Az egyezményt azonban egyik fél sem tartotta be, így nem csoda, hogy hamarosan kiújultak a konfliktusok.
A bukás
Már a puteoli egyezmény évében harc kezdődött Octavianus és Pompeius között, azonban a szigeten egyre önkényesebben uralkodó hadvezér tapasztalt, óriási létszámfölényben levő flottája sorra aratta a győzelmeket. I. e. 38-ban a Korzika és Szardínia kormányzója átállt Octavianushoz, így a két sziget elveszett Pompeius számára, azonban tönkreverte Octavianus flottáját.
Már a puteoli egyezmény évében harc kezdődött Octavianus és Pompeius között, azonban a szigeten egyre önkényesebben uralkodó hadvezér tapasztalt, óriási létszámfölényben levő flottája sorra aratta a győzelmeket. I. e. 38-ban a Korzika és Szardínia kormányzója átállt Octavianushoz, így a két sziget elveszett Pompeius számára, azonban tönkreverte Octavianus flottáját.
A következő évben Octavianus kénytelen volt Antoniushoz fordulni segítségért, ekkor kötötték meg a tarentumi egyezményt (i-. e. 37 tavasza), amelynek értelmében öt évre meghosszabbították triumviri felhatalmazásukat, és Antonius 120 hadihajót adott Octavianusnak 20000 legionáriusért cserébe. Ez önmagában nem vezetett Sextus Pompeius bukásához: Octavianus kísérleteit sorra megtörte, azonban Marcus Vipsanius Agrippa már két alkalommal is szétverte hajóhadát i. e. 36 folyamán (Mylae-nél és Naulochosnál), és Lepidus segítségével megszállta a szigetet.
Sextus Pompeius katonáit hátrahagyva 17 hajóval kelet felé menekült, majd Mütilénén keresztül megérkezett Kis-Ázsiába azzal a szándékkal, hogy Antonius kegyeibe férkőzzön. Mivel azonban Róma ellenségeivel is tárgyalt, és saját hadsereget kezdett kiépíteni, az együttműködés nem jött létre. Régi szövetségesei elhagyták, ő pedig nem tudta felvenni a harcot a hatalmas fölényben levő üldözőivel szemben, noha egy ideig ügyesen manőverezett ellenük. Végül feltétel nélkül megadta magát, az ellene vonuló hadat vezető Publius Titius pedig kivégeztette Milétosz városában.