Az első anatóliai török flotta kezdetben 33 vitorlásból és 17 evezős hajóból állt (https://en.wikipedia.org/wiki/Ottoman_Navy). A flotta bázisa Szmirnában (Izmírben) volt 1081-ben és ebben az évben több, az anatóliai partokon fekvő Égei-tengeri kikötőt elfoglaltak. 1089-ben Leszbosz, és Khiosz szigeteket 1090-ben, ekkor legyőzik a bizánci flottát. 1091-ben Rodosz és Samosz szigeteket foglalják el. Egy kisebb bizánci vereség után elfoglalják a Trója-i félsziget D-i oldalát, majd az É-i oldalát a Dardanellák-szorosában. D-n, Alanyában kikötőt építenek a mediterrán flottának, É-n, Sinop-ban pedig a Fekete-tengeri flottának, ami a Krímet és az Azovi-tengert támadta 1220–1237 között. Az oszmán flotta a 14. század elején jött létre Isztambultól D-re elfoglalt egy öblöt, ahol az első oszmán haditengerészeti hajógyár és a leendő haditengerészet központ épült fel. Fénykorában a flotta az Indiai-óceánon is hajózott és É-n a Feröer-szigetekre vagy (https://hu.wikipedia.org/wiki/Fer%C3%B6er) 1565-ben Indonéziába is küldött expedíciót.
Az oszmán flotta első partra szállása Trákiában 1321-ben történt. Az első oszmán erődöt 1351-ben építették, majd a stratégiailag fontos Boszporusz- szoros anatóliai partjain Konstantinápoly közelében 1352-ben. A stratégiailag kulcsfontosságú Dardanellák- szoros mindkét partját meghódították. 1373-ban történt az első macedóniai partraszállás és hódítás az Égei-tenger partján, amelyet 1374-ben Thessaloniki első oszmán ostroma követett. 1387-ben fejeződött be Thessaloniki és Macedónia első oszmán meghódítása. 1387 és 1423 között az oszmán flotta támogatta az Oszmán Birodalom területi terjesztését a Balkán-félszigeten és Anatólia Fekete-tenger partjainál.
A Balkán-félsziget és Kis Ázsia térképe (4)
Az első velencei területek meghódítása a peloponnészoszi- félszigeten kezdődött: az első oszmán velencei háborúban, 1423-1430 között.
Velence és Genova kiterjedt kereskedelmet folytatott Közel-kelettel, Anatóliával és a Fekete-tengeri terülekkel:
Genova gyarmatai, telepei (4)
Az anatóliai tatár támadás okozta zűrzavaros környezetből I. Mehmed (1413–1421) emelkedett ki győztesen, aki az állam irányítását a görög–bizánci befolyás helyett az ősi török és perzsa arisztokráciára cserélte, és fia egységesítette a teljes anatóliai térséget. A tengeri hatalomnak számító Velence az 1420-as évek végén megtámadta a bizánci fennhatóság alatt álló Szalonikit, ezt Murád támadásnak vette érdekeltségei ellen, és új hajóhadaz szervezett, 1430-ban ellentámadásba lendült és visszafoglalta a várost. Tovább fenyegetve a görög és adriai partokat már Velence létét veszélyeztette, amikor a velencei Signoria 1432-ben megegyezett Muráddal a tengeri (Velence) és a balkáni területek (oszmánok) hatalmi és kereskedelmi felosztásán.
A Boszporusz-öbölben, a Márvány-tengeren használt szállítóhajók modellje (4)
A 15. századtól kezdve az Oszmán Birodalom terjeszkedni kezdett a Bizánci Birodalom és más, a genovai kereskedők baráti országainak kárára. A birodalmi terület fokozatos elvesztése, valamint kisebb keresztény államok, például Trebizond , Ciprus és Amasra megsemmisítésével párosulva a genovai kereskedelmi érdekeltségek a Fekete-tengeren megszűntek. Az oszmánok hatalmas flottát építettek, és ezzel a Földközi-tenger keleti részén az uralkodó haderő az övéké lett. 1453-ban Konstantinápoly elesett, és az oszmánok elzárták a Dardanellákat és a Hellespontot a Földközi-tengeri hajózás elől. II. Mehmed, vagyis Hódító Mehmed („el-Fatih”, 1444–1446, 1451–1481) trónra lépésével az oszmánok dicső korszaka vette kezdetét. A 21 éves szultán 1453-ban közel két hónapos véres ostrom után bevette a Keletrómai Birodalom fővárosát, Bizáncot, a várost Isztambul néven az Oszmán Birodalom fővárosává tette. Átszervezte az államot, a közigazgatási apparátust; a vazallusokat és a tartományokat közvetlen irányítása alá vonta. Szilárd gazdasági alapokra próbálta helyezni a hadsereg szervezetét, és belekezdett egy birodalmi törvénykönyv (kánunáme) létrehozásába. Amíg a velenceiek kereskedelmi kirendeltséget nyithattak Isztambulban, azok ellenfelei, a genovaiak a Krímbe szorultak vissza. Az 1454. évi oszmán balkáni hadjárat után, amikor Szerbiát ismét annektálták és elfoglalták Peloponnészoszt. Nagyszabású fekete-tengeri hódításokkal a genovaiak kereskedelmi központjait is felszámolták, egyúttal a birodalomba olvasztották a krími, kaukázusi körzeteket (1463–1479).
1484-ben a török sereg elfoglalta Dnyeszterfehérvárt és Kiliát, így terjeszkedésük során megközelítették Lengyelország területét, ekkor váltak a krími Girej kánok a mindenkori oszmán szultán vazallusává. II. Mehmed kényszerítette a Velencei Köztársaságot az Oszmán Birodalom fennhatóságának elismerésére, majd megtámadta a johanniták által védelmezett Rodoszt, de itt vereséget szenvedett. 1480-ban partra szállt Itáliában és Otrantónál, nagyszabású csapatösszevonások mellett, támaszpontot épített ki. A perzsa kézművesek 1520 körül vándoroltak nagy számban Isztambulba, új színekkel és technikákkal átitatva a török kézműipart és művészete.
A Kazanyi és az Asztraháni Kánság orosz kézre kerülése átrendezte Kelet-Európa erőviszonyait és elvágta a krími tatárok keleti utánpótlási útvonalát. Az oszmánok spanyolországi törekvései, melynek célja az onnan kiűzött mórok és észak-afrikaiak visszatelepítése volt, kudarccal végződtek. V. Piusz pápa 1571-ben, a Szent Ligában egyesítette a spanyolokat és a velenceieket, és közös flottájukkal a Jón-tengernél, 1571. október 7-én, Lepantónál megsemmisítették az oszmán hajóhadat. Az oszmánok nem adták fel, Cipruson új flottát szerveztek.
Az oszmán flotta, galleonok öntöttvas ágyúkkal (4)
A Velencei Köztársaság gyarmatbirodalma (4)
Velencei gálya (4)
Velencei gálya (4)
Albániát az oszmán flotta meg- és visszahódította 1448 és 1479 között, itt is partra szálltak. 1453-ban a török flotta Konstantinápolynál, a Lemnos és a Thasos szigeteket hódította meg a Dardanellák bejáratánál és az athéni hercegséget és a peloponnészoszi- félszigetet 1458 és 1460 között. Az Amasra nevű genovai kolónia meghódítása következett 1461-ben, amely a Bizánci Birodalom utolsó maradványa volt. 1462-ben az oszmán flotta meghódította az Égei-tenger északi részén található genovai szigeteket, beleértve a fővárosukat, Mytilene- t is Lesbos szigetén. Ezt követte az 1463-1479 közötti újabb oszmán-velencei háború.
1499 csata a velenceiekkel a Sapienza-i öbölben, a Jón-tengeren, (https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Zonchio)
Felül egy gálya, alsó képen egy galleon, a flotta zászlóshajója (4)
Ezt követően az oszmán flotta ostromolta Velence szigetét, Korfut, és Calabria, Apulia partjain szállt partra, ami arra kényszerítette az V. Károly német-római császárt, a Velencei Köztársaságot, a Habsburg Spanyolországot, hogy kérje fel a pápát, hogy hozzon létre egy Szent Ligát, amely Spanyolországból, a Velencei Köztársaságból, a Genovai Köztársaságból és a Pápai Köztársaságból állt. A közös flottát a vezető tengernagy, Andrea Doria vezényelte. A Szent Liga és az oszmán flotta Hajreddin Barbarossa irányításával találkozott a prevezai csatában, amelyet gyakran a történelem legnagyobb török haditengerészeti győzelmének tartanak.
Az oszmánok legyőzték a Szent Liga flottáját a Prevezai csatában 1538-ban, megütközött a genovai Frankó Doria vezette keresztény és a Hajreddin Barbarossa által irányított török hajóhad. Az összecsapás szeptember végén történt, ahol a törökök hamar fölényre tettek szert. A keresztény csapatok között kitört pánikot csak növelte a csata közben kitört egy vihar. Ez szétszórta és a közeli szigetek szikláinak csapta Frankó Doria hajóit. Miközben a keresztény hajók a természet erőivel küzdöttek, Hajreddin az evezőkkel is rendelkező török gályákat a közeli preverzai öbölbe irányította, ahol szerencsésen átvészelték a vihart.
1538 októberében Szulejmán szultán budai tartózkodását kihasználva V. Károly Algír ellen vezetett tengeri hadjáratot. Algirt 600 oszmán és néhány ezer arab védte. A császári sereg kihajózott és horgonyt vetett a város előtt. A szárazföldi csapatok partraszállását követően október 23-24-i éjszakára tervezték a tüzérség és a hadtáp partra tételét. Ezen az éjjelen azonban olyan szörnyű vihar tört ki, amely alaposan megtépázta a büszke spanyol flottát. Az így utánpótlás nélkül maradt keresztény katonák éhségükben lovaik húsát ették. Alig maradt épségben annyi spanyol hajó, hogy hazaszállítsa a pórul járt sereget. Az oszmán tengeri győzelem az 1538-as prevezai csatában és az 1560-as djerbai csatában több évtizedig biztosította az oszmán fennhatóságot a Földközi-tengeren.
Prevezai csata, 1538
Az Oszmán Birodalom terjeszkedése egyre nagyobb aggodalmat okozott a térség keresztény államaiban, mert korábban két katasztrofális vereséget is szenvedtek: 1538-ban Prevezánál, 1541-ben pedig Algírnál, mindkétszer Hajreddin Barbarossa ellen. 1558-ban Piali pasa elfoglalta a Baleár-szigeteket, és Turguttal, a kalózkapitánnyal a spanyol partokat fosztogatta. II. Fülöp spanyol király felhívta IV. Pál pápát és szövetségeseit, hogy szerezzék vissza Tripolit Turguttól, aki 1551 augusztusában foglalta el a várost a Szent János lovagrendtől. A flották 1560-ban csaptak össze Dzserba szigeténél, tunisz partjainál. A keresztény szövetségesek – Spanyolország, a Pápai állam, a máltai lovagok, Genova, a Toszkánai Nagyhercegség és a Nápolyi Királyság – 50-60 gályával és 40-60 kisebb hajóval vonultak fel. A máltai archívum szerint 54 gálya, 7 brigg, 17 fregatt, két isebb gálya, 28 kereskedőhajó és 12 kis méretű vízi jármű.
Dzserbai-csata: A flotta parancsnoka Giovanni Andrea Doria volt, a genovai admirális, Andrea Doria unokaöccse. Messinából Máltára hajóztak, ahol a rossz idő miatt két hónapot töltöttek. Betegségek miatt kétezer emberük halt meg eközben.
1560. február 10-én a flotta kihajózott Tripoli felé. A katonák számát pontosan nem lehet tudni, 10 és 20 ezer közötti számot emlegetnek. A katonák Tripoli közelében partra szálltak, de a víz hiánya és a betegségek miatt a parancsnokok eltértek az eredeti tervtől, és március 7-én Dzserbára hajóztak. Juan de la Cerda, Szicília alkirálya erődépítésre adott parancsot, de május 11-én váratlanul megérkezett Piali pasa 86 gályából álló flottája Isztambulból. A csatában a keresztény gályák felét elsüllyesztették, vagy elfoglalták. 9 ezerre teszik a keresztény veszteséget, megjegyezve, hogy az áldozatok kétharmada az evezősök közül került ki. Az életben maradtak a sziget erődjébe vonultak vissza, amelyet nem sokkal korábban fejeztek be. Hamarosan megtámadta őket a pasa és Turgut közös serege. Giovanni Andrea Doriának sikerült egy kis hajóval elmenekülnie még az ostrom kezdete előtt. A védők három hónapon át kitartottak, végül megadták magukat. Bosio szerint a törökök ötezer foglyot Isztambulba vittek, köztük a spanyol parancsnokot is. A spanyolokat legérzékenyebben az emberveszteség érintette, ugyanis meghalt 600 hivatásos, jól képzett tengerész és 2400 muskétás. Őket nem lehetett egyik napról a másikra pótolni. A dzserbai csata után a máltai csatorna szabadon állt az oszmán hajók előtt.
Az oszmán flotta újabb területeket szerzett az Égei-tengeren, és 1475-ben a Krímet támadta a Fekete-tenger északi partján. Ezt 1499-ig további terjeszkedés követte a Fekete-tenger partjain, Grúzia meghódítása 1479-ben, és a Balkán-félszigeten: Albánia 1497-es végleges visszahódítása és Montenegró 1499-es hódítása. A velencei erődök elvesztek Montenegróban, a stratégiai Castelnuovo közelében kezdődött az újabb 1499-1503- as oszmán-velencei háború, amelyben Kemal Reis török flottája legyőzte a velencei erőket a zonchioi csatában (1499, itt az oszmán flotta 67 gályából, 20 gallionból, 200 kisebb hajóból állt, a velencei flotta 47 gályából, 17 galleonból és 100 kisebb hajóból állt, a vesztes csata után a velencei kapitányt Grimánit letartóztatták, de később dózse lett.) és a modoni csatában (1500, Keal Reis lövette Korfut, majd Modont), Velence visszaszorúlt az Adriára. 1503-ra az oszmán flotta Olaszország északkeleti Adriai-tenger partjain támadta, és teljesen elfoglalta a velencei telepeket a Peloponnészoszon, a Jón-tenger partján és az Adriai-tenger délkeleti partvidékén.
A 17. század közepén egy tipikus oszmán flotta 46 hajóból (40 gálya és 6 kisebb hajó) állt, amelyek személyzete 15 800 ember volt, nagyjából kétharmada (10 500) evezős, a többi (5300) harcos pedig. Terjeszkedtek Levate irányában és É-Afrikában, Tuniszban 1574-ben. Szíria 1516-os hódításától kezdve I. Selim szultán vezette oszmán flotta megkezdte az oszmán területek kiterjesztését a Levant és Észak-Afrika földközi-tengeri partjai felé . 1516 és 1517 között Algériát hódították meg Spanyolországtól, amelyet Egyiptom meghódítása és a Mameluke Birodalom 1517-es megszüntetése követett . 1522-ben Rodosz stratégiailag fontos szigetét, az akkori Szent János lovagok székhelyét a tengeri flotta hódította meg; Szulejmán hagyta, hogy a lovagok elhagyják a szigetet, akik először Szicíliába, majd később Máltára telepítették át bázisukat. 1527-ben az oszmán flotta részt vett Dalmácia , Horvátország , Szlavónia és Bosznia meghódításában.
Nagy és tengeri kereskedő államok az 1500-as években, csaták helyszinei (4)
1529-ben az oszmán flotta megsemmisítette a spanyol flottát a baleár Formentera- sziget közelében. Ezt követte Tunézia meghódítása Spanyolországtól és peloponnészoszi terület visszafoglalása. 1537-ben meghódították a Naxosi Hercegséghez tartozó szigeteket. 1543-ban az oszmán flotta francia erőkkel vett részt Nizza ostromában, amely akkoriban a Savoyai Hercegség része volt. Ezt követően a francia I. Ferenc lehetővé tette az oszmán flotta szokatlan áttelelését a francia Toulon kikötőben. Ez lehetővé tette az oszmánok számára, hogy megtámadják a Habsburg spanyol és olasz kikötőket (Franciaország ellenségei); 1544 májusában hagyták el Toulont. 1541-ben, 1544-ben, 1552-ben és 1555-ben V. Károly spanyol-olasz flottáját Andrea Doria vezetésével legyőzték Algírban, Nápolyban, Ponzában és Piombinóban.
Az oszmán flotta Toulon kikötőjében, 1544 (4)
Az oszmán flotta Nizzánban, 1543 (4)
Oszmán tengeri expedíciók az Indiai-óceánon: Selman Reis 1517-ben megvédte Jeddát egy portugál támadással szemben. A török Indiai-óceán székhelyű flotta Sueznél és Bászrában legyőzte a portugál erőket többször Arab-félsziget közeléban, Adent és Jement (1538-1539) támadták, amelyek fontosak voltak a portugáloknak, mint Jeddah, Dzsibuti a Vörös-tenger partján is. Diu oszmán ostroma 1538-ban volt, amelynek célja a portugálok eltávolítása Indiából, de nem érte el a célját. 1547 és 1548 között Jement visszahódították a portugáloktól, míg a Perzsa-öbölben és az Arab-tengeren más fontos portugál kikötőket, például Ománt és Katart 1552-ben hódítottak meg, de az oszmánok nem tudták elfoglalni a Hormuz-szigetet, és így perzsa ellenőrzésű, az öböl pedig szilárdan portugál kézben maradt. 1565-ben a szultán a Szumátra (Indonézia) bejelentett hűséget az Oszmán Birodalom, és 1569-ben a török flotta Kurtoğlu Hızır Reis vitorlázott új kikötők felé, mint Debal , Surat , Janjira, egy jól felszerelt 22 hajóból álló flotta, amely a legkeletibb oszmán területi terjeszkedést jelentette. Piri Reis oszmán tengernagy (1513) első világtérképének töredéke az Atlanti-óceánt és az Amerikát mutatja.
Málta 1565-ös sikertelen török ostroma után I. Szulejmán oszmán szultán északnyugat felé terjeszkedett, és Magyarországot támadta meg, az idős uralkodó Szigetvár ostroma közben meghalt. Az oszmánok Lepantónál szenvedték el az első katonai vereségüket. A csatát 1571. -ben vívta az egyesült keresztény flotta az Oszmán Birodalom hajóhadával, a mai Görögországhoz tartozó Patraszi-öbölben. A megerősített tengerparti kikötő, Lepanto, amelyről az ütközet a nevét kapta, az összecsapás helyszínétől pár tengeri mérföldre nyugatra van. Az ütközetben nagyjából 600 hajó vett részt, a Földközi-tenger összes gályájának hetven százaléka, valamint 140 ezer ember – katonák, tengerészek, szabad vagy rabszolga evezősök.
Ny-i hódítások: A lepantói vereség csak átmeneti siker volt és nem gátolta meg Ciprus oszmán meghódítását. Egy éven belül az oszmánok olyan nagy flottát építettek, amely 1574-ben Spanyolországtól elhódította Tunéziát. Ezzel befejeződött Észak-Afrika oszmán hódítása, miután a török flotta korábban Líbiát is meghódította 1551-ben; valamint 1553-ban Marokkó partjait, a Gibraltár-i szoroson túl. A 17. század elejétől az oszmán flotta kezdett kimerészkedni az Atlanti-óceánra is, korábban 1501- ben jártak a Kanári-szigeteknél, 1585- ben elfoglalták a Kanári-szigetek egyikét, Lanzarotét. 1617-ben az oszmán flotta elfoglalta Madeirát az Atlanti-óceánon, és portyáztak Sussex, Plymouth, Devon, Hartland Point, Cornwall és más Ny-Angliai megyéknél 1625 -ban. 1627-török hadihajók kíséretében berber kalózok vezetésével elfoglalták a Lundy - szigetet a Bristol-csatornán, amely az elkövetkező öt évben az oszmán haditengerészeti és magántulajdonban lévő hadműveletek fő bázisa volt az Atlanti-óceán északi részén. Jártak a Shetland-szigeteken, a Feröer-szigeteken, Dánia-Norvégiában, Izlandon és Vestmannaeyjarban 1627 és 1631 ezek a hajók csaptak le Írország és Svédország partjain is. Az oszmán hajók később Észak-Amerika keleti partjainál jelentek meg, olyan angol gyarmatokon, mint Newfoundland és Virginia. Az 1645–1669 közötti, hosszan tartó oszmán-velencei háború oszmánok győzelmével és Kréta hódításának befejezésével ért véget, ezzel az Oszmán Birodalom elérte hódításainak maximumát. 1708-ban egy másik régi céljuk, Oran (az utolsó algériai spanyol fellegvár) meghódítása még megvalósult. (https://en.wikipedia.org/wiki/Ottoman_Navy)
A lepantói csata 1571 (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lepant%C3%B3i_csata)
LEPANTÓI CSATA
1571-ben a genovai haditengerészet 29 gályával (összesen 53 hajóval) járult hozzá a Szent Liga flottájához a fontos lepantói csatában, amelynek során Giovanni Andrea Doria genovai admirális szétzúzta az oszmán, a török-berber flottát. A döntő keresztény győzelem véget vetett a mediterrán oszmán uralomnak.
1522-ben már a Nagy Szulejmánt már 300-nál is több vitorlás hajó kísérte Rodoszra. 1534-ban újjá építette a flottáját az Aranyszarv-öbölben lévő arzenáljában, 1538-ban még csak 90 nagyobb és 50 könnyű, kisebb gályájával (galiottal) szálltak szembe a keresztény Szent Liga flottájával, de 1571-ben Lepantónál már több mint 200 nagy gályából és 56 kis galiotból állt az oszmán flotta. Hiába pusztult el ebben a csatában a hajóhad nagyobb része, mindösszesen hét hónappal a nagy vereség után már ismét 250 gályájuk, nyolc galeasszuk (velencei mintára épített, óriás hadihajó) és egy sor kisebb hajójuk szállt tengerre.
A lepantói csatát 1571 -ben vívta az egyesült keresztény flotta az Oszmán Birodalom hajóhadával a Jón-tengeren, a mai Görögországhoz tartozó Patraszi-öbölben. Az ütközetben nagyjából 600 hajó vett részt, a Földközi-tenger összes gályájának hetven százaléka, valamint 140 ezer ember – katonák, tengerészek, gályarabok. Málta 1565-ös sikertelen török ostroma után I. Szulejmán oszmán szultán északnyugat felé terjeszkedett, és Magyarországot támadta meg. Az idős uralkodó Szigetvár ostroma közben meghalt. A törökök visszavonultak, az 1568-ban kötött drinápolyi béke biztosította a nyugalmat a Duna mentén. Az új szultán, II. Szelim úgy döntött, hogy a Földközi-tengeren folytatja a hódítást. Az ellentétes érdekeik miatt egymásra gyanakvó Spanyolország és Velencei Köztársaság csak 1570-ben szövetkezett, miután a törökök elfoglalták a velenceiek által birtokolt Ciprust. Ciprus könnyű és a muzulmánok szemében fontos célpont is volt: a Mekkába és Egyiptomba vezető tengeri úton feküdt, továbbá kiváló menedékül szolgált a zarándokokat és kereskedőket támadó kalózoknak. 1570 nyarán a szultán 300 gályával és több mint 60 ezer emberrel támadta Ciprust és alig két hónap alatt el is foglalta.
Lepantói ütközet: gályák és galleonok, 1571
1571-ben jött létre a Szent Liga. A keresztény hajóhad 1571 nyarán gyűlt össze a Messinai-öbölben. A több mint kétszáz gályát Velence, a pápai állam, a spanyol király, a Genovai Köztársaság, a Savoyai Hercegség, a toszkánai Szent István Lovagrend, valamint a máltai lovagrend szerelte fel. A költségek felét II. Fülöp spanyol király állta, aki így jelentős súlyt kapott a főparancsnok kiválasztásában. A hajóhad élére féltestvérét, Don Juan de Austriát nevezték ki. Az ütközet a főerők között dőlt el, ahol összecsapott a két zászlóshajó, a La Real és a Szultána. A keresztényeknek sikerült visszaverniük a török támadást és elfoglalták Ali pasa hajóját. Ez zűrzavart váltott ki a törökök között, menekülni kezdtek. Az ütközetben a keresztények közül nagyjából nyolcezren vesztették életüket; az elesett törökök számát húszezerre becsülik. Bár a török flotta megsemmisült, Ciprus nem került vissza velencei fennhatóság alá. A Szent Liga hamarosan felbomlott, de az Oszmán Birodalom sem nyerte vissza egykori tengeri erejét. A csata egyben az evezős hajók utolsó nagy ütközete volt, a gályák helyét ezután átvették az ágyúkkal szerelt vitorlások, a galeonok.
A flotta zászlós hajója. a La Real, a barcelónai múzeum másolata
A Szent Liga flottájának zászlós hajója, a La Real, gálya modell (4)
A Szent Liga flotta zászlós hajója. a La Real (4)
A szultán evezős és zászlós hajója, a háttérben galleonok (4)
A szultáni evezős hajó terve (4)
A Sultan (Isztambuli Haditengerészeti Múzeum)
A hajók túlnyomó többségét adó gályák a 16. század közepére elérték technikai határukat. Mivel a bronzból (amikor elfogyott a bronz, akkor rézből), később öntöttvasból készített megbízható ágyúk gyorsan elterjedtek, sokat helyeztek el belőlük a gályákon, ami nagyobb hajótestet igényelt. A 16. század közepére a gályák így nagyobbak és erősebb fegyverzetűek lettek elődeiknél, de nehézkesek is lettek, csökkent a hatótávolságuk.
Gallia sottil (közönséges gálya, 4)
A flottákban többféle gálya szolgált. A legáltalánosabb a gallia sottil (közönséges gálya) volt, amely a flották nyolcvan százalékát tette ki. Egy tipikus velencei gálya 41 méter hosszú, öt méter széles, 1,2 méter merülésű volt. A hajót 144 evezős húzta, oldalonként 72 lapáttal. Más gályákon az evezősöket másképp ültették és egy lapátot akár több ember is húzott. Míg a spanyolok nagy hangsúlyt helyeztek a tüzérségre, addig a velenceiek és a törökök a mobilitást és a sebességet növelték az ütőerő kárára. Így az utóbbiakon csak egy középső és két oldalsó löveg volt, a spanyol, a nápolyi és néhány genovai gályán viszont négy-öt ágyút helyeztek el. Voltak olyan galeaszok, amelyeknek az oldalát különleges rombolószerkezettel is ellátták, hogy szétzúzhassák velük az ellenséges hajó evezősorait. Ezért a galeasz magasabb hajóoldallal készült mint a gálya, de nyílt óceáni hajózásra még ez sem volt alkalmas. Bár vitorlás hajó volt, ütközetben csak evezőkkel hajtották. Egy-egy evezőnél általában négy–hét ember ült, tehát mindkét oldalt számítva körülbelül 12 ember, középen szabad utat hagytak a felügyelő számára. ezért a hajót szélesre építették. A nagyobb szélesség a hajó hosszúságának növelését is megkövetelte: a törzs hossza elérte a 80 métert. A galeasz vízkiszorítása 1000 t körül mozgott. A nagy mennyiségű fegyveren kívül 400 evezős és 300 tengerész és katona befogadására is alkalmas volt. Tulajdonképpen egy óriása gálya volt, amelynek a tüzérségi ereje lényegesen felülmúlta a közönséges gályák rombolóerejét. Az első galeaszok először 1431-ben a Genovai Köztársaságban jelentek meg. A gályától elérően csak a Földközi-tenger térségében használták, északon nem terjedt el. Átmenetet képezett az evezőshajók és a vitorlások között, így az evezősök több mint 2000 évig uralták a Földközi-tengert.
Göke (1495), Kemal Reis pasa zászlóshajója, evezős galleon (4)
A parancsnokok zászlóshajói a szokványosnál nagyobb gályák voltak. A török zászlóshajó fedélzetén háromszáz janicsár, néhány puskás és száz számszeríjász volt. A keresztény zászlóshajón négyszáz szardíniai puskás készült a harcra. A lanterna nevű hajótípus a taton elhelyezett, jelzésekre használt nagyméretű lámpásról kapta nevét. A legnagyobb gálya a zászlóshajó volt, a lepantói főparancsnok, Don Juan de Austria La Real nevű hajóját például 210 evezős hajtotta. A flottaegységeknek külön parancsnoki hajójuk volt, amelyek átlagosnál nagyobb hajók voltak. Használtak kisebb gályákat, galiotokat is, amelyeket 16-20 kétemberes evező hajtott oldalanként. Előnyük a sebesség, hátrányuk a nagy gályákkal szembeni sebezhetőség volt. Egy tipikus galiot 27 méter hosszú és három méter széles volt. Egy húszpados török galioton 60-80 evezős és 40-60 katona szolgált. Tipikus török hajó volt a kicsi fusta, amelyen 60 evezős és 30-40 katona tevékenykedett. Hossza 21,5 méter volt.
Lepantó csata, gálya 1571-ben (4)
A keresztények „titkos fegyvere” a velencei fejlesztésű galeasz, a nagy spanyol gályák és a kereskedelmi vitorlások ötvözete volt. Mérete miatt nehéz volt vele manőverezni, ezért csak korlátozottan lehetett a csatában bevetni. A galeasz 47 méter hosszú és nyolc méter széles volt, 250-300 katonát szállított, és 70 tengerész dolgozott rajta. Kilenc nagy ágyúval és sok kisebb tüzérségi fegyverrel szerelték fel őket. Egy árboccal többet építettek rá; három árbocán hosszú, ferde vitorlarudakon latin vitorlák voltak. Oldalanként 30–50 evezővel látták el. Az evezősök a fedélzet alatt kaptak helyet, hogy ne akadályozzák a tengerészeket a vitorlák kezelésében, valamint a pattantyúsokat az ágyúk töltésében. A hajót 60–70 ágyúval szerelték fel. Az ágyúkat a hajóorrban, a tat-felépítményben, de főként a hajó oldalain helyezték el. Voltak nagy galeaszok, amelyeknek az oldalát különleges rombolószerkezettel is ellátták, hogy szétzúzzák velük az ellenséges hajó evezősorait. Ezért a galeasz magasabb hajóoldallal készült mint a gálya, de nyílt óceáni hajózásra még nem volt alkalmas. Csatákban evezőkkel hajtották. Egy-egy evezőnél általában négy–hét ember ült, tehát mindkét oldalt számítva körülbelül 12 ember, s középen szabad utat kellett hagyni a felügyelő számára. A hajót ezért szélesre építették. A nagyobb szélesség a hajó hosszúságának növelését is lehetővé tette, a törzs hossza elérte a 80 métert. A nagy galeasz vízkiszorítása 1000 t körül mozgott. A nagy mennyiségű fegyveren kívül 400 evezős és 300 tengerész és katona befogadására is alkalmas volt. Tulajdonképpen egy óriási gálya volt, amelynek a tüzérségi ereje messze felülmúlta a közönséges gálya rombolóerejét. Az első genovai galeaszok először 1431-ben jelentek meg. A gályától elérően csak a Földközi-tenger térségében használták, északon nem terjedt el. Átmenetet képezett az evezőshajók és a vitorlások között, így az evezősök több mint 2000 évig uralták a Földközi-tengert. https://hu.wikipedia.org/wiki/Lepant%C3%B3i_csata)
A Szent Liga hajóinak több mint a felét legalább öt nehézfegyverrel szerelték fel, míg a törököknél csak a nagy gályák vittek ennyi fegyvert fedélzetükön. A többi keresztény és muzulmán hajón három-három löveg volt. A Szent Liga katonáinak túlnyomó többségét szakállas puskával szerelték fel, míg a törökök kétharmadának csak íja volt. Az íjjal ugyan gyorsabban lehetett lőni, de hatótávolsága és átütő ereje jóval gyengébb volt a kézi tűzfegyverekénél. Mivel a tűzfegyvereket csak lassan lehetett újra tölteni, két hajó összecsapásában csak egyszer lehetett használni őket, így a tüzérek csak közvetlen közelről lőttek. Miután a lövedékek végigsöpörtek a fedélzeten, a hajók megcsáklyázták egymást, majd a katonák az átvetett csapóhidakon (corvuslat-okon) átrohantak a másik fedélzetre, ahol azután klasszikus gyalogos kézitusa döntötte el az összecsapást.
Lepantói csata, 1571 (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lepant%C3%B3i_csata)
A lepantói csatában a törökök pozíciója kedvező volt, ugyanis megvárhatták volna a Szent Liga hajóit a Lepantói-öbölben, amelynek bejáratát két erőd őrizte, mögöttük Lepantó vastag fallal körülvett kikötője. A török had azonban kedvező széllel kihajózott a védett öbölből és csatasorba állt, hogy megakadályozza az áthaladást a területen. A hajósor hosszan elnyúlt, szinte parttól partig, hogy leszűkítse azt a helyet, ahol ütközet alakulhat ki. A törökök 208 gályával készültek a csatára. A nagyobb hajókat 56 galliot és 64 fusta kísérte. A becslések szerint a flotta 77 ezer emberből (50 ezer evezős és 27 ezer katona) állt. Míg a velencei hajókon szabad emberek eveztek, akik szükség esetén bekapcsolódhattak a harcokba, a török gályákon keresztény gályarabok húzták a lapátokat.
Korabeli források szerint a törökök annyira biztosak voltak a győzelemben, hogy este még mulatoztak és ünnepeltek. Szökött gályaraboktól tudtak arról, hogy a velenceiek és a spanyolok egész úton komolyan veszekedtek, így meggyőződésük volt, hogy a keresztény flotta szétesik. A velencei-spanyol vita a tengerészek és a parancsnokok között is éles volt, elvadult, büntetésből tengerészeket akasztottak fel. Amikor meglátták a Szent Liga hajóit, a had mérete meglepte őket, ugyanis korábban azt jelentették, hogy százötvennél nincs több hajó a flottában. A törökök alábecsülték a galeaszok ütőerejét is, amikor vállalták a nyílt tengeri összecsapást, elvesztették a csatát. A híres mekkai zöld selyemlobogót II. Fülöp kapta. A mekkai selyemzászlóba 28 900-szor hímezték bele aranyfonallal Allah nevét. A zászló a szultán kincstárából származott, és Lepantóig egyetlen olyan csata sem volt, ahol nem nyertek a törökök, miután felvonták. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lepant%C3%B3i_csata).
A török birodalom hatalmas erejét még ez a katasztrófa sem törte meg, a teljes flottát újjáépítették. A Szent Liga nem érte el kitűzött célját: Ciprust, Észak-Afrikát nem tudta elvitatni az oszmánoktól. Ezért, valamint belső ellentétei miatt a liga 1573-ra széthullott. A Velencei Köztársaság békét kötött az Oszmán Birodalommal és lemondott Ciprusról. A vesztes ütközet után a török hajóhad kerülte az összecsapást a keresztényekkel, az új flottában megjelentek a mahonék, a nagy tűzerejű török nehézgályák. 1572 áprilisára 250 gálya és öt nehézgálya állt készen a harcra. Tunisz, amelyet a spanyolok 1573 októberében visszafoglaltak, a következő évben elesett, de nem Európa felé terjeszkedtek, hanem a D-i tengereken.
VITORLÁS HAJÓK UTOLSÓ CSATÁJA A TÖRTÉNELEMBEN
A navarinói csata 1827-ben Görögország nyugati részén található navarinói öbölben, az ókori Pülosz város közelében zajlott le az egyesített francia-brit-orosz tengeri erők és az török-egyiptomi-algíri-tuniszi flotta között, amit Ibrahim egyiptomi pasa vezetett, aki a török szultán oldalán harcolt. A szövetséges flotta döntő győzelme az 1829-tól független Görögország törökök elleni szabadságharcának meghatározó eseménye. A görög felkelők Oroszország támogatására is számíthattak. Gyors görög sikerek után a felkelés ellen a török szultán az egyiptomi helytartója vezetésével küldött tengeri és szárazföldi haderőt a görögök ellen. A korszerűen felszerelt egyiptomi sereg 1824-ben Krétán, majd 1825-ben a Peloponnészoszon szállt partra és szörnyű kegyetlenkedéseket végrehajtva 1827-ben Athént is visszafoglalta a szultánnak. A görög kormány Euboia szigetére szorult vissza. A görög szabadságharc támogatására a nagyhatalmak is beavatkoztak a tengeri kereskedelmet akadályozó és veszélyeztető görög szabadságharc lezárása érdekében.
Török-egyiptomi-algíri-tuniszi flotta a navarinoi öbölben , 1827-ben az utolsó csata, amit vitorlások vívtak (4)
Békés megoldást ajánlva, Anglia, Franciaország és Oroszország a Szentapétervár-i jegyzőkönyvben 1826. április 4-én, majd a londoni szerződésben 1827. június 24-én (vagy július 6-án) egy török fennhatóság alatt létrejövő görög autonómiát ajánlott a szultánnak, aki minden idegen beavatkozást mereven elutasított. A három szövetséges hatalom erre már katonai akcióval válaszolt. A térségbe küldött szövetséges flotta, amely 24 hajóból állt, Codrington admirális vezetésével szállt szembe a többszörös, számbeli túlerőben lévő egyiptomi-török flottával, amelyhez még néhány arab segédhajó is csatlakozott Tuniszból és Algírból. A navarrai ütközet a vitorláshajókkal vívott utolsó tengeri csata volt, és a nyugati flotta teljes győzelmével végződött. A keleti tengeri hadsereg 50 hajója semmisült meg, 10 hajója a nyugatiak fogságába került. A szövetséges flotta mindössze 272 embert vesztett, szemben a török és arab 4000 fős veszteségével. A helytartó a vereség hatására kivonta csapatait görög földről és szembefordult a török szultánnal. Oroszország a győztes tengeri csata utáni helyzetet kihasználva már 1828. április 26-án háborút indított az Oszmán Birodalom ellen. A hadjárat során az oroszok a Kaukázusban és a Balkánon is győzelmeket arattak, s 1829-ben már Isztambult fenyegették. A cár Anglia rosszallása és Ausztria tartózkodása mellett elfoglalta a dunai tartományokat. Az orosz-török háború az 1829. szeptember 14-én megkötött drinápolyi békével zárult, melyben Görögország elnyerte függetlenségét. (https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Navarino)
Török-egyiptomi-algíri-tuniszi flotta a navarinoi öbölben, 1827-ben az utólsó csata, amit vitorlások vívtak (4)
BIZÁNCI DROMONOK
A mediterrán haditengerészeti és Toszkána regionális hatalmának szerepét Firenze 1406-ban végül teljesen átvette. (https://hu.qaz.wiki/wiki/Battle_of_Meloria_(1284))
Bizánci óriás dromon, gálya (4)
A dromon a gálya őse: A gálya 35-50 méter hosszú, keskeny (szélessége 4–7 m), lapos fenekű jármű volt, két ritkán három árboccal, melyek aránytalan hosszú és pózna-rúdra függesztett háromszögletes, latin vitorlákat hordtak: az aránylag alacsony árboc tetején alul egy mellvéddel és lőrésekkel ellátott árbockosár volt, melyben a támadás pillanatában a lövészek álltak. A sarló alakú kormánylapát fölött egy négyszögletes alapú, hátsó részén elkeskenyedő galéria volt építve, melynek közepén a vezénylő kapitány ívboltozatos kabinja állt. Eleinte bér evezősök, később gályarabok eveztek benne.
Kormányevezős, római-latin vitorlás -ez az európai eredete- bizánci dromon hajó (4)
OASZMÁN GÁLYÁK
16. századi hadigálya rajza (4)
Ottomán gályák( 4 )
OSZMÁN KARAKKOK
Máltai karakk (4)
GALLEONOK KÉPEI
Török galleon 1650-ben (4)
Oszmán teljes vitorlázatú óriás galleon, csak három vitorlát szereltek a korban egymás fölé, i (4)
Török gallionok (4)
Isztambul a Márvány-tenger, az Aranyszarv és a Boszporusz partján fekszik, így a vízi közlekedés ugyanolyan fontos, mint a közúti, valamint biztonságos és stratégiailag fontos természetes kikötő. Isztambul hajóit és csónakjait evezőkkel vagy vitorlákkal hajtották. A 17. században csak a város kereskedelmi hajói 2600-at számláltak, nem is beszélve a hadihajókról és a sok ezer csónakról. Isztambulban sokféle evezős csónakot használtak, amelyeket bérbe adtak az üzleti ügyeiket intéző egyszerű polgároknak, vagy magántulajdonban voltak. Az előbbi típusból a kis pereme caique volt a legelterjedtebb, amelyet az Aranyszarv vagy a Boszporusz átkelésére és rövid távolságok megtételére használtak a partjaik mentén. Az Isztambul szigeteire vagy a Boszporusz felső szakaszán fekvő falvakba tartó hosszabb utakra a mavna nevű vitorlásokat használták.
A nagyobb sebességű, rendkívül könnyű és karcsú piyade caique volt a gazdagok által kedvelt típus, amelyet néha külföldi nagykövetek és palotai tisztviselők is használtak. A piaci bárkák a kor buszai voltak, nagyméretű, nehéz hajók, amelyeket nagyszámú ember szállítására építettek. Hosszuk 13 méter, szélességük 2,5 méter volt, megemelt orr- és fartőkékkel, amelyek a zord időben a hullámok ellen védelmet nyújtottak. Három vagy négy evezőpárral rendelkeztek, és 50-60 utas befogadására voltak alkalmasak. Kereskedelmi áruk vagy személyes holmik szállítására is használták, amikor az emberek költöztek.
A királyi hajók műalkotások voltak, gazdagon díszítettek, és a tatjukon pavilonokat alakítottak ki a szultán vagy családtagjai számára. Általában 30-32 méter hosszúak voltak, és 16 evezőpárral eveztek. A pavilonok belsejét gyöngyház, teknőspáncél, elefántcsont és ébenfa díszítette, és türkizekkel díszítették. A kúpos orrtőkék faragványai aranyozottak voltak, és kiterjesztett szárnyú sasokat vagy más madarakat ábrázoltak. Néhány ilyen királyi kajak látható az isztambuli Haditengerészeti Múzeumban, a legnagyobb és legimpozánsabb a IV. Mehmed szultán (1648-1687) tulajdonát képező hajó. A hajó 40 méter hosszú és 5,9 méter széles, 24 evezőpárral, amelyek mindegyikét három evezős, azaz összesen 144 evezőpár alkotja.
A kikötőhelyek száma a 16. században 21 volt Isztambulban. A viteldíj a célállomás távolságától és az evezősök számától függött. A 17. század közepén 8000 hajós és 4614 hajó volt Isztambulban a korabeli török szerzők szerint. Az első jelentősebb oszmán haditengerészeti arzenált I. Bajezid (1389-1402) uralkodása alatt hozták létre Geliboluban. Két évvel Isztambul elfoglalása után II. Mehmed szultán haditengerészeti arzenált épített több dokkolóval az Aranyszarv északi partján. Csodálatos Szulejmán (1520-1566) uralkodása alatt ez az arzenál 200 dokkra bővült.
A gályáknak 25 különböző típusa volt, a legfontosabb a kadirga, amely 49-50 evezőpárral rendelkezett, és minden evezőt öt emberrel láttak el. A nagyobb bastard 72 evezőpárral rendelkezett, mindegyik hét emberrel. A gályák rendkívül hosszú és keskeny hajók voltak, és nagyon kis merüléssel. A vitorlás hajóknak körülbelül 12 típusa volt, két vagy három árbocos. A legnagyobbak a két- vagy háromfedélzetű gályák voltak, a háromfedélzetű gálya 80-110 ágyúval rendelkezett. A haditengerészeti flotta minden tavasszal tengerre szállt, hogy megvédje a partokat a kalózoktól és az ellenségtől, és a tél kezdetén visszatért a kikötőbe. A flotta kihajózása és visszatérése egyaránt ünnepélyes esemény volt, amely hatalmas tömegeket vonzott. Elsőként a vitorlákkal felszerelt gallionok indultak útnak, őket követték a kisebb vitorlás hajók, majd mögöttük a gályák.
*
Andrea Doria régi nemesi családból született. Korán árvaságra jutott, ettől kezdve katona lett. Először VIII. Ince pápa seregében szolgált 1487 és 1492 között. Ezután aragóniai Alfonz nápolyi seregébe állt. A város elfoglalása után 1495 belépett a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendbe, és zarándoklatot tett a Szentföldön. 1503-ban hazatért, majd Korzikán harcolt Genova seregében a franciák oldalán. Nemsokára azonban már részt vett a hűbérúr Lajos francia király elleni lázadásban. A genovai flotta parancsnoka lett, 1507 és 1519 között hosszú portyákat és hadjáratokat vezetett a Földközi-tenger nyugati és középső részében és az Adriai-tengeren. Időközben Franciaország, majd 1522-ben a Német-római Birodalom vette át a hatalmat Genovában, Doria I. Ferenc francia király tengernagya lett. 1524-ben sikerült felszabadítania az ostromlott Marseille-t. 1527-ig ismét pápai szolgálatban állt, ám egy év múlva ismét a franciákat támogatta. A király azonban vonakodott megfizetni Doriát, és Savona városát sem volt hajlandó visszaadni Genovának, ezért 1528-ban V. Károly császár szolgálatába szegődött. Az éppen Nápolyt blokád alatt tartó unokaöccsét, Filippinót visszarendelve Genovába ment, újra kiűzte a franciákat, és császári védelem alatt újra létrehozta a köztársaságot. Alkotmánya egészen 1798-ig érvényben volt. Nem fogadta el a dózse címét, viszont elvállalta az örökös cenzorságot, és a Liberator et Pater Patriae (A haza felszabadítója és atyja) címet. Doria hathatós támogatást nyújtott Károlynak Itália meghódításában és az Oszmán Birodalom elleni harcokban. 1532-ben elfoglalta a krétai Corona és a görögországi Patrasz városait. 1535-ben a császár személyes közreműködésével meghódította Tuniszt. A következő évben egy vegyes velencei, pápai és máltai flotta élén sikerült meglepnie a muszlim kalóz Barbarossát Észak-Afrikában, aki csak nehezen tudott elmenekülni előle. 1541-ben csatlakozott a császárhoz a - tanácsa ellenére elindított - algíri expedícióban, ahol csak kitűnő képességei mentették meg a sereget a teljes pusztulástól.
1544-ben a császár békét kötött Franciaországgal, a hetvenéves Doria ezért joggal remélte, hogy békében élheti le hátralévő éveit. Azonban hatalma és befolyása, valamint örökösének, Giannino unokaöccsének arroganciája 1547-ben lázadáshoz (Fiesco-összeesküvés) vezetett a Doria család ellen. Gianninót megölték, ám Doria végül leverte a lázadókat, és az őket támogató Pier Luigi Farnese parmai herceg meggyilkolásához is köze lehetett. Ezután is több összeesküvést szőttek ellene (pl. Giulio Cibò, 1548), ám sikertelenül. Sikerrel állt ellen a császár kísérleteinek is, hogy egy spanyol csapatokkal megrakott citadellát építsen a város fölé. Éveivel ereje nem hagyott alább, 84 évesen, 1550-ben Claude de la Sengle johannita nagymester oldalán ismét tengerre szállt a muszlim kalózok ellen, ám nagy ellenségét, Turgut reiszt nem sikerült elfognia, csak mahdíjai bázisát foglalta el. Nemsokára újra kitört a háború a birodalom és Franciaország között, amelyben utóbbi elfoglalta az akkor a genovai Szent György Bank által irányított Korzikát. Doria két évet töltött a szigeten harcolva (1553-1555), váltakozó sikerrel. Ezután visszatért Genovába, és a hajóhad parancsnokságát átadta unokaöccsének, Giovanni Andrea Doriának. Még megérte unokaöccse hadjáratát Tripoli ellen, amelyből csak az életét sikerült megmentenie. Nem sokkal 94. születésnapja előtt halt meg. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Andrea_Doria)
A kor két legjelentősebb tengerésze, akik ellenfelek is voltak, Guovanni Andrea Doria és egy Barbarossa nevű kalóz volt, mert az Oszmán Birodalom korábban elsősorban szárazföldön terjeszkedett és flottája gyenge volt. A két Barbarossa testvér, Arudzs és Hajreddin Barbarossa hozta létre azt a török tengeri fölényt a Földközi-tengeren, amely még haláluk után is, az 1571-es lepantói csatáig tartott (https://hu.wikipedia.org/wiki/Hajreddin_Barbarossa).
**
A Máltai Lovarrend: Jeruzsálemben van az eredete a tizenegyedik században. A század közepén létezett egy Sancta Maria Latina nevű bencés monostor, egy hozzá kapcsolódó ispotály (azaz kórház és menhely), és benne az Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett kápolna. Az alapítványt, amelyből az ispotály működött, a dél-itáliai Amalfi-i kereskedők létesítették 1070 táján, zarándokok befogadására; az ispotályt valószínűleg nem a bencések, hanem elkötelezett világi segítők működtették. Az első keresztes hadjárat 1099-ben elfoglalta Jeruzsálemet. Ezután az ispotály fontossága megsokszorozódott, a sok sérült és beteg kereszteslovag és a megnövekedett zarándokforgalom miatt. Hírét is vitték az egész Európában, egyszerű fekete köpeny viselését írták elő, amelyet a bal vállon fehér nyolcágú (Amalfi jelvényeként ismert) kereszt díszített. Ma ezt a jelvényt "máltai kereszt"-ként ismerik. A „johannita” elnevezés arra utal, hogy a kezdettől fogva Keresztelő Szent János volt az ispotály patrónusa (függetlenül attól, hogy az eredeti kápolnájuk egy másik Szent János nevét viselte.)
A katonai rend kialakulása és a szentföldi évek: A"Murisztán" negyed ó-Jeruzsálemben. Itt volt az első johannita ispotály. Az ispotályosok (vagy johanniták, később Szent János lovagok) eleinte kizárólag az általuk fenntartott kórházak betegeinek ápolásával foglalkoztak. Ám hamarosan ők is bekapcsolódtak a zarándokok védelmébe és a muszlimok elleni harcokba. Jeruzsálem keresztény kézre kerülése után sok keresztes katona és lovag lépett be a rendbe: a jeruzsálemi királyságnak szüksége volt harci tudásukra és időnkénti bevetésükre, így a 12-ik század közepére kialakult a rend kettős betegápoló és katonai jellege, katonai gyakorlatai és hierarchikus szervezete, amelyet egy 1155 táján szerkesztett új rendi regula rögzített. Hamarosan a templomos lovagok mellett a Szent János lovagok lettek a jeruzsálemi királyság legfélelmetesebb harcosai: jellemző, hogy a hattíni csata után Szaladin megkegyelmezett az elfogott keresztény harcosoknak, kivéve a templomosokat és az ispotályosokat, akiket egy szálig lemészároltatott.
A rend tizenhárom várat és erődítményt épített, illetve átvett, ezek – a templomosok és mások által működtetett erődítményekkel együtt – kulcsszerepet játszottak a Szentföldi latin királyság védelmében. A három legnagyobb ispotályos várnak máig láthatók a maradványai: Margat és a Krak des Chevaliers a mai Szíriában, Belvoir a mai Izraelben. 1268-ban kb. 300 lovag volt a Szentföldön, nem beleszámítva a segélyszolgálataikat.
Jeruzsálem eleste (1187) után a rend központja St. Jean D’Acre (Akkóba) költözött, itt működtette a legnagyobb ispotályát, de a következő században a harci működése maradt előtérben. A keresztesek, így az ispotályos lovagok is, lassan ki lettek szorítva minden területükről, amíg végül 1291-ben, véres ostrom után, elveszítették utolsó támpontjukat is, az akkói várat. Ezzel véget ért a szentföldi keresztes jelenlét.
St. Jean d'Acre elvesztése után a lovagrend, viszonylag kevés túlélő létszámával, Ciprusra költözött át. Megkapták az uralkodótól Limassol városát, ahol hivatásukhoz híven, már 1296-ban ispotályt alapítottak. Közben, a pápa jóváhagyásával, eldöntötték, hogy szárazföldi harcosokból átképezik magukat haditengerészekké, és neki is kezdtek a kiképzéshez és egy flotta építéséhez. (Segített nekik ebben a templomosok feloszlatása 1310-ben, mert a templomosoktól elkobozott vagyonoknak egy része átszállt az ispotályos rendre.) Viszont a rend konfliktusba került a ciprusi uralkodóval, így 1309-ben elfoglalta az akkoriban zavaros tulajdonú Rodosz szigetet, ahol a rend hagyományos ispotályos munkáját folytatta, és két évszázadon át a keresztény világ egyik védőbástyájaként szerepelt az erősödő Oszmán Birodalom ellen. A lovagrend függetlenségét más államok is elismerték. Ebben az időszakban alakult ki a rend szuverén jellege: saját pénzt veretett (a "scudo"-t), több állammal diplomáciai kapcsolatot tartott fenn. Hatalmas erődítményeket és egy lovagoknak szánt városrészt épített. Ugyanakkor a rend belső átszervezésére is sor került. Kialakult a lovagok „langue” (nyelv) szerinti felosztása. (A magyar nyelvű lovagokat eleinte – valószínűleg az Anjou királyok hatására – az olasz nyelvhez sorolják, az 1600as évek elejéig, amikor is áthelyezik őket a német „langue”-hoz.)
A rend kiterjesztette hatalmát az egész Dodekanészosz fölött. 1344-ben segített Smyrna (mai Izmir) elfoglalásában, és 1402-ben, amikor Smyrnából elűzték, elfoglalta helyette a Bodrum előtt fekvő Szent Péter várat, amely 1522-ig bázisul szolgált szárazföldi kampányainak az oszmánok ellen, amelyek során sok keresztény rabszolgát szabadított ki.
Az oszmán birodalom nem tűrhette az előretolt helyben befészkelt erős ellenfelet. 1480-ban próbálkozott először Rodosz ostromával, sikertelenül. Ez aztán a fiatal Szulejmán szultánnak 1522-ben sikerült, kemény harc után. A rend olyan bátran védekezett, hogy a szultán megtisztelte a túlélőket azzal, hogy vagyonaikkal, levéltárukkal, békében hagyhatták el a szigetet, azokkal a lakókkal együtt, akik nem óhajtottak oszmán uralom alatt élni. Ezt a nagylelkűséget a szultán később többször megbánta.
A máltai évek (1530-1798): A Rodoszból való száműzetés után a megfogyatkozott lovagrend saját terület nélkül maradt. V. Károly német-római császár Málta szigeteit ajánlotta föl nekik, évi egy vadászsólyom jelképes hűbéri ellenszolgáltatásáért. A lovagok eleinte a szigeteket alkalmatlannak találták a letelepedésre, de végül hat évi siracusai tartózkodás után, 1530-ban mégis birtokba vették Máltát, az észak-afrikai Tripolival együtt. Azonnal nekifogtak a sziget erődítéseinek megerősítéséhez.
1565-ben került sor történelmük legnagyobb csatájára, a "nagy ostrom"-ra, amely során hatalmas erőfeszítéssel visszaverték a török flotta támadását, ezzel megtörve az oszmán birodalom verhetetlenségének hírét. Hat évvel később, 1571-ben, hatékonyan részt vettek a lepantói csatában, amelyben a hatalmas egyesített keresztény hadiflotta döntő győzelmet aratott, végleg megtörve az oszmán tengeri hatalmat és elhárítva az évszázados veszélyt Európa déli határán. A veszély elmúlása után nagyszabású építkezésbe kezdek. Kiépítették és megerősítették az új fővárost, amit a Nagy Ostrom vezéréről, Jean Parisot de La Valette nagymesterről, Vallettának neveztek el. A – hagyományaiknak hűen – első években létesített kórház helyében hatalmas modern kórházat építettek a fővárosban (Sacra Infermeria). Málta szigete a 18. században fokozatosan kereskedelmi és szolgáltató központtá vált, a nagymesterek színházat, könyvtárt alapítottak a szigeten. 1595-ben létesítettek egy orvosi főiskolát, 1768-ban egyetemet. 1742-ben alapítottak egy tengerészeti főiskolát, és 1779-ben egy hajózási fakultást az egyetemen. Ezekben az időkben Európa legjobb tengerésztisztjei a máltai kiképzés termékei voltak.
A rend hajóflottája a 16. században először négy, 1685-től pedig nyolc gályából állt, nem számítva a nagy vitorlás hadihajókat és a kisebb hajókat. Ha az európai hatalmak hadiflottát állítottak fel, akkor ahhoz általában a máltaiak is csatlakoztak. A tengeri haderő viszont főleg rendészeti feladatokat látott el: rendszeresen járőrözött a Máltai-szorosban, a Tirrén-tengeren, Szicília körül és az Adria bejáratánál, védve a partvidékeket a portyázó oszmánoktól és berberektől. A rendi őrjáratok mellett a lovagok is portyáztak a tengeren és az oszmán birodalom parti területein. A zsákmány a rend kincsesládáiba került; az elfogott török és észak-afrikai rabszolgáknak egy része váltságdíj fejében kiszabadult, a többit gályarabságra fogták vagy szolgaként eladták. Ugyanakkor a rend keresztény rabszolgák ezreit szabadította ki az elfogott kalózhajókról, és parti portyák által a nagy rabszolgakereskedő központokból. Az észak-afrikai kalózok elleni hadjárataik olyan sikeresek voltak, hogy ez a tevékenység a 18. század elejére a Földközi-tenger középső szakaszán erősen lehanyatlott, és csak a 19. században – miután a rendet kiűzték Máltáról – erősödött föl újra. Viszont eközben, a reformáció és a francia forradalom hatására, a rend elveszítette franciaországi és a protestánssá vált területeken levő hatalmas tulajdonait.
1798-ban Napóleon minden ellenállás nélkül elfoglalta Máltát, és kiűzte a rendet. Máig vitatott kérdés, hogy puhaság vagy loyalitáskonfliktus miatt nem védekeztek (ebben az időben a lovagok kétharmada francia volt[23]), vagy az a tény volt a döntő, hogy a máltai lovagok hivatásukból kifolyólag nem harcolhattak keresztények ellen. (https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1ltai_lovagrend)
***
A hetedik századtól kezdődően Ciprust több hullámban támadták az iszlám hitre tért, portyázó, és megerősödő arabok, akik legfőbb térségbeli ellenfelük, a Bizánci Birodalom ellen vonulva érintették Ciprust. Pusztításaik elsődleges célpontjai a keresztény templomok voltak. 647 körül egy omajjád kalifa elfoglalta Constantiát, és feldúlta a szigetet. Végső célja Konstantinápoly elfoglalása volt, és az elkövetkező években több kísérletet tett a bizánci főváros elfoglalására, mindannyiszor végigdúlva Ciprust. Támadásai 678-ban értek véget, amikor megsemmisítő vereséget szenvedett, és békekötésre kényszerült a bizánci császárral. Az arab támadók további öt nagyobb hulláma következett be a 9. század elejéig, az arab betörések folytatódtak egészen 965-ig, amikor az arabok ellen sikeres hadjáratot indító bizánci császár végleg megtisztította a szigetet az arab csapatoktól. A keresztes háborúk idején Ciprus fontos szerepet játszott: fekvése miatt a bizánci hadak bázisul használták a mohamedánok elleni hadműveletek során. Az nyolc keresztes hadjárat közül csak az első kettő nem érintette Ciprust. A keresztes hadjáratok során a nyugatiak befolyása megerősödött a szigeten, 1148-ban a velenceiek kereskedelmi jogokat kaptak a szigeten. 1158-ban egy újabb arab betörés sújtotta a szigetet. 1291-ben a királyságot elfoglalták a muzulmánok. 1340 körül Famagusta kikötője komolyan felértékelődött, mivel a térség többi kikötője, muzulmán kézbe került. Számos nyugati állam kereskedői jelentek meg a szigeten, és a már jelenlévők is megerősödtek, így az 1208 óta kereskedelmi kolóniával rendelkező genovaiak, vagy az 1308 óta kereskedelmi kolóniával rendelkező velenceiek. A térségben egyre komolyabb hatalmi tényezővé váltak a törökök is. I. Péter ciprusi király hamar felismerte a fenyegetést és európai szintű szövetséget igyekezett toborozni a törökök ellen: beutazta az európai királyi udvarokat, de nem sikerült összefogást életre hívnia, így egymaga kezdett a muzulmánok elleni háborúba Kis-Ázsiában és Egyiptomban. A genovaiak és velenceiek egyre nyíltabban vetélkedtek egymással a sziget erőforrásaiért. Ez 1372-ben nyílt háborúhoz vezetett: II. Péter koronázása során Famagustában viszály, majd utcai harc tört ki, aminek nyomán Genova hajóhadat küldött és megszállta a várost. A fontos kereskedelmi központ kikerült a ciprusi király fennhatósága alól, helyét a királyságon belül Lárnaka vette át. Az Egyiptomból támadó Mamlúk Birodalom 1426-ban hatalmas vereséget mért a Ciprusi Királyságra, 70 éves mameluk uralom következett. Ciprus végül Velence közvetlen irányítása alá került. A Velencei Köztársaság egyetlen célja az volt, hogy megvédje érdekekeit a Földközi-tenger keleti felében, így Cipruson a katonai célok felülírtak minden más célt. De 1517-ben elfoglalta a másik nagy térségbeli ellenfél, az Oszmán Birodalom. Ekkortól a velenceiek is nagyobb figyelmet fordítottak a sziget védelmi rendszerére: a meglévő védműveket fejlesztették, újakat hoztak létre és több katonát állomásoztattak a szigeten. Főként Limassol megerősítése és Nicosia várfalának átépítése tűnt szükségesnek. 1567-ben került sor a 11 bástyával megerősített csillag alakú erődítmény felépítésére.
Nem sokkal a nicosiai erődítmény munkálataik után a várt oszmán támadás be is következett: II. Szelim szultán 1570 nyarán indította meg azt. A sziget két legjobban megerősített városánál bontakozott ki komolyabb ellenállás: Nicosia négy hónapos ostrom után 1570. szeptember 9-én, Famagusta pedig 11 hónapos ostrom után a következő évben került megszállás alá. A sziget többi részét a törökök viszonylag akadálytalanul foglalták el. 1571-re a sziget az Oszmán Birodalom ellenőrzése alá került és ezzel kezdetét vette a 300 éves oszmán uralom. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ciprus_(sziget)
****
653-ban I. Muávija omajjád kalifa hadai foglalták el Rodoszt, akik összegyűjtötték a rodoszi kolosszus bronzanyagának maradványait és eladták egy zsidó kereskedőnek. 807-ben Hárún ar-Rasíd bagdadi kalifa alattvalói, a szeldzsuk törökök fosztogatták. 1082-ben a velenceiek Bizánc engedélyével kereskedelmi állomást létesítettek szigeten. 1248-ban a genovaiak foglalták el a szigetet. 1275-ben Bizánc újjáépíttette Rodosz városfalait, de aztán, több más területtel együtt, 1278-ban hivatalosan is átengedte a genovaiaknak a szigetet. 1306-ban Vinioli genovai admirális eladta Rodoszt, Kosz és Lerosz szigeteivel együtt a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrendnek, akiket 1291-ben kiűztek a Szentföldről és addig Cipruson leltek menedéket. A lovagok Rodoszra költöztek, de a lakosság jelentős ellenállást tanúsított velük szemben, ezért csak 1309-re tudták konszolidálni uralmukat a sziget felett. A lovagok hatalmukat hamarosan kiterjesztették a Dodekanészosz legnagyobb részére, kivéve Kárpáthosz, Kaszosz és Asztipalea szigeteit. A lovagrend rodoszi uralma idején, 1309-től 1522-ig tartott. A lovagok idején a sziget és a város, bár külföldi uralom alatt, de jelentős fejlődést ért el. A keleti és nyugati kereskedelmi kapcsolatok egyaránt jól fejlődtek, a kor fontos olasz, spanyol és francia kereskedelmi és pénzügyi vállalkozásai telepedtek meg Rodoszon. Fellendült az építészet, aminek emlékei ma is láthatók Rodosz város világörökségi óvárosában. A legnevezetesebbek a Nagymesteri Palota és a Lovagok utcája. Török uralom: 1480-ban II. Mehmed oszmán szultán seregei sikertelenül ostromolták a szigetet. 1522. június 28-án azonban I. Szulejmán oszmán szultán 100 000 fős sereggel támadt Rodoszra. A lovagok a nép támogatásával kemény ellenállást fejtettek ki. Egy elégedetlen lovag, d'Amaral azonban árulást követett el: megmutatta a törököknek a várfalak leggyengébb pontját. Az árulót és társait kivégezték, de a török győzelmet már nem lehetett elhárítani. A nagymester 1522 decemberében tárgyalásokat kezdeményezett, majd megállapodott a szultánnal a szabad elvonulásban, amire 1523. január 1-jén került sor. A hátramaradó lakosságnak azonban sok szenvedést kellett elviselnie.
******
Kréta szigete: 1204-ben, amikor a negyedik keresztes hadjáratban a keresztesek elfoglalták Konstantinápolyt, a sziget először a genovaiak majd 1212-től a velenceiek kezébe került, a velencei uralom megközelítőleg 4 évszádig tartott. A lakosság megszállónak tekintette a hatalmaskodó nyugatiakat, tíz fölkelés is kitört ellenük a súlyos adók, és a felekezeti különbség miatt. A velencei uralom a sziget nagyobb részén gyorsan összeomlott a törökök 1640-es támadásai idején, ugyanakkor Candia ostroma 21 évig tartott, így 1669-től számítjuk az oszmán korszakot. Iráklion, az akkori Candia magas falakkal és bástyákkal volt körülvéve, melyeket a 17. században délre és nyugatra is kibővített. A gazdagok negyede az északkeleti részen volt található, ahol az elit lakott. Az Oszmán Birodalom ideje alatt a várost „kihalt város”-ként is ismerték, mert a hosszú ostrom során elnéptelenedett. A város népességét kétféleképpen próbálták helyreállítani a törökök: az első variációnál a török elit próbálta meg helyreállítani a romvárost nagy összegű adományokkal. A második módszer az volt, hogy a bevételek növelése érdekében eladták a városi tulajdonokat, hogy a pénzből fejleszteni tudják a várost és a hozzá tartozó területeket. 1770 húsvétján jelentős felkelés volt a szigeten az oszmán hatalom ellen. Az 1866–1869-es krétai forradalom egy 3 éves lázadás volt a török uralom ellen, és ez volt a 3. és egyben a legnagyobb forradalom a görög függetlenségi háború (1821–1829) és a független krétai állam létrejötte között (1898).
IRODALOMJEGYZÉK
(1) ROAF, Michael: A Mezopotámiai Világ Atlasza, Helikon, Budapest, 1998.
(2) Kákosy, László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Ozirisz Kiadó, Budapest, 2005.
(3) Marjai, Imre - Pataky, Dénes: A hajó története. Corvina, 1973.
ill. Marjai, Imre: Nagy hajóskönyv. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1981. ISBN 963 11 5573 0
(4) WIKIPÉDIA, a képek eredetét nem midig sikerült utólag kideríteni: az INTERNET-s kutatás egyik tulajdonsága, hogy nagy és összegyűjtött, összeolvasott agyag mennyiségileg kis része egy dolgozat és utólag gyakran nem sikerül kideríteni a képek, térképek eredetét, mert kép WEB címmel nem menthető, csak egy szűk karakterkészlet menthető, amúgy érthetően.
(5) GULAS, Stefan - LESCINSKY, Dusan: A vitorlás hajók története, Madách Kiadó, Pozsony 1984.
