POLGÁRHÁBORÚK JULIUS CAESAR KORÁBAN
(2024 FEBRUÁR)
ABSTRACT
I. e. 107 -ben Caius Marius megváltoztatta a sorozás korábbi, vagyoni helyzeten alapuló rendszerét, bárkit alkalmazott zsoldosként. Átszervezte az alakulatokat: a 6000 fős legiók 10-10, egyenként 600 fős cohorsokból álltak. 16 éves szolgálati idő után a veteránok földet kaptak. A katonái kiképzést kaptak, mesterségeket kellett tanulniuk. A képzett és fegyelmezett hadsereg képes volt meghódítani a Földközi-tenger egész partvidékét, megfelelő parancsnokok is kiválasztódtak a légiók élére: Nagy Pompeius és Julius Caesar. A hadviselt zsoldos légiók hűségesek voltak a parancsnokaikhoz, részben ez vezetett a Római Birodalom nagy mértékű növekedése idején számos polgárháborúhoz. Octavianus 900 fős chorsokat szervezett a Marcus Antonius elleni polgárháborúban. // CIVIL WARS IN THE AGE OF JULIUS CAESAR: In 107 BC Caius Marius changed the previous system of conscription based on wealth, employing anyone as a mercenary. He reorganised the corps: legions of 6000 were made up of 10-10 cohorts of 600 men each. After 16 years of service, veterans were given farms. His soldiers were trained and had to learn trades. The trained and disciplined army was capable of conquering the entire Mediterranean coastline, and suitable commanders were chosen to head the legions: Pompey the Great and Julius Caesar. The legions of mercenaries who fought were loyal to their commanders, which in part led to many civil wars during the period of the Roman Empire's great growth. Octavian had already organised 900 choruses in the civil war against Mark Antony.
BEVEZETÉS
A Római Birodalom területén Sulla idejétől (dictator, https://hu.wikipedia.org/wiki/Lucius_Cornelius_Sulla, ellenfele Marius, https://hu.wikipedia.org/wiki/Caius_Marius_(i._e._107) ) Augustus hatalomra jutásáig, az i. e. 30 -ig tartó időszakban kisebb-nagyobb polgárháborúk egész sorozata zajlott le, ezért ez az időszak a polgárháborúk kora néven ismert.
A Sulla-féle polgárháborúk (i. e. 88-81), a Julius Caesar-féle polgárháború (i. e. 49.), az Octavianus, azaz Augustus császár-féle polgárháborúk a legnevezetesebbek. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés. Az i. e. 49-es nagy polgárháború Cnaeus Pompeius Magnus (a Nagy Pompeius, https://hu.wikipedia.org/wiki/Cnaeus_Pompeius_Magnus) és Julius Caesar között történt, és Caesar, majd hívei győzelmével, Caesar dictátorsága pedig halálával ért véget, meggyilkolták (i. e. 44.). Caesar hívei és Pompeius hívei a philipii ütközetben csaptak össze utoljára, i.e. 42 -ben.
POMPEIUS ÉS JULIUS CAESAR ÁLTAL MEGHÓDÍTOTT TERÜLETEK
A polgárháborúk kora idején terjeszkedett, növekedett leggyorsabban a Római Birodalom területe. A korban élt két, Nagy Sándorhoz mérhető képességű hadvezér, stratéga: Julius Caesar és Nagy Pompeius. Julius Caesar az Ibériai-félszigeten, Galliában, Britanniában kezdte a hódításait.
Julius Caesar galliai hódításai (Caesar's_Campaigns_in_Gaul,_1st_century_BC)
Julius Caesar beszámolója a galliai hadjáratairól (Commentarii_de_Bello_Gallico)
Julius Caesar beszámolója a galliai hadjáratairól
Julius Caesar egyik hadjárata a Fekete-tengerig (és a Nagy Pompeiust üldözte Alexandriáig)
Nagy Pompeius tagja volt az első nem hivatalos triumvirátusnak Julius Caesarral és M. L. Crassusszal. Az egyezséget megerősítve Pompeius feleségül vette Caesar lányát, Juliát. A szövetség rövid életű volt. Crassus i. e. 53-ban bekövetkezett halála után Pompeius megpróbálta Caesart távollétében politikailag kijátszani, a szervezkedése polgárháborút okozott. A háború a pharszaloszi (Macedonia) csatában dőlt el, ahol Caesar legyőzte Pompeiust, aki Alexandriába menekült, ahol árulás áldozata lett, és XIII. Ptolemaiosz fáraó parancsára Pompeiust megölte egy egyiptomi tiszt, Caesar pedig az egyiptomi tisztet ölette meg.
Pompeius gazdag és tehetséges hadvezér, három légió parancsnoka volt. Sulla Szicíliába küldte, hogy helyreállítsa a szigeten a rendet és a gabonaellátást. Szicíliában letörte az ellenállókat, majd Afrikába ment, ahol tovább folytatta győzelmei sorát i. e. 82–81-ben. Rómába visszatérve Pompeius diadalmenetet követelt afrikai győzelmei tiszteletére, megtagadta csapatainak feloszlatását (amit a szokásjog előírt) és kitartóan Róma kapui előtt állt. A dictator Sulla meglepő módon beleegyezett a diadalmenetbe, Pompeius pedig megkapta a Magnus – hatalmas, a nagy – előnevet. Megtagadta légióinak feloszlatását, a Hispania elleni hadjárata i. e. 76-tól i.. e. 71-ig tartott. Róma pártfogását kiterjesztette egész Hispániára és dél Galliára. Amikor Crassus nehézségekkel szembesült Spartacussal szemben i. e. 71-ben, Pompeius visszatért Itáliába csapataival, letörte a lázadást. Rómában Pompeius megtartotta a második diadalmenetét hispániai győzelmei tiszteletére. Csodálói a korszak legnagyobb hadvezérének tartották. I. e. 71-ben, 35 éves korában consullá választották Crassussal együtt. Mindez egy harmadik személy, Caius Iulius Caesar befolyására történt.
I. e. 67-ben egy törvény felhatalmazta Pompeius Magnust a háború vezetésével a kalózok ellen. Ez volt a lex Gabinia, a törvény értelmében nagy flottát, és több légiót kapott a feladat végrehajtásához, valamint a tengeren, illetve a tengertől számított 50 mérföldes körzetben magasabb hatalmat minden kormányzónál. Pompeius alig pár hónap alatt kiűzte a kalózokat a Földközi-tengerről (Mare Nostrum), parti fellegváraikat elfoglalta, admirálisaikat legyőzte, majd az elfogott kalózokat letelepítette, és ezzel korábbi kegyetlen eljárásait (marianusok kivégzése) elhagyták. Sikere – elsősorban Róma etetésének lehetővé tételével – ismét nagy népszerűséget hozott neki.
Pompeiusnak, aki hatalmas sereggel indult a keleti királyok ellen, akiket a zseniális Lucullus már számtalanszor tönkrevert, gyors győzelme igy nem volt meglepő. Pompeius rendezte Pontus ügyeit is, intézkedései igen népszerűek voltak. Syriában letette trónjáról az utolsó Szeleukida uralkodót, Nagy Sándor hadvezérének leszármazottját, Judeában pedig próbálta kibékíteni egymással a harcias zsidóságot, elfoglalta Jeruzsálemet. Munkálkodásának hála, a Birodalom keleti területei hosszú távra biztosítottak lettek.
A Római Birodalom területe Pompeius és Caesar hódításai után (https://en.wikipedia.org/wiki/Pompey)
AZ ELSŐ NAGY POLGÁRHÁBORÚ (SULLA ÉS MARIUS IDEJÉN, I. E. 82)
El lehet töprengeni azon a kérdésen, hogy milyen összefüggések találhatóak a polgárháborúk és a hódító háborúk között? A hódításokhoz szükséges légiókat Marius (https://hu.wikipedia.org/wiki/Caius_Marius_(i._e._107) ), dictator Sulla ellenfele szervezte meg, aztán a légiókat a polgárháborúkhoz használták fel, először Sulla.
Marius először katonaként volt igen sikeres, Hispania területén szolgált, i. e. 134-ben jelen volt Numantia ostrománál (ld. numantiai háború, https://en.wikipedia.org/wiki/Siege_of_Numantia), ahol bátorságával és vasfegyelmével számos kitüntetést és dicséretet szerzett. A hadvezér Scipio 'Africanus' alatt szolgált. A sorozás korábbi, vagyoni helyzettől függő classisokon és centuriákon alapuló rendszerét felrúgva bárkit hajlandó volt zsoldosként alkalmazni. Ezzel a vagyontalanok számára is lehetőség nyílt a gyors, bár veszélyes vagyonszerzésre, és a kisbirtokosoknak sem kellett elhagyniuk földjeiket, ha nem akarták. Ez mind a római állam, mind a közrendűek számára számos előnyt rejtett, bár hamarosan a zsoldhoz és zsákmányhoz lojális haderő hátrányai is jelentkeztek. Átszervezte az alakulatokat: az ekkortól 6000 fős legiók 10-10, egyenként 600 fős cohorsokból álltak. 16 éves szolgálati idő után veteránokká váltak a katonák és földet kaptak.
Marius idején egy új veszedelem jelentkezett, közel Itáliához: kimberek, teutonok és más barbárok törzseinek százezres tömegei gyülekeztek az Alpok északi oldalán, és betörésük csak idő kérdése volt. I. e. 113-tól kezdve Illyricum, később Gallia Narbonensis, végül Gallia Cisalpina területén jelentek meg, és számos nagy vereséget mértek a római haderőre. I. e. 107-ben Marius consultársa odaveszett a harcban. A rettegő rómaiak egyetlen megoldást láttak: Mariust távollétében ismét consullá választották, alig három évvel az első magistratura lejárta után, tehát szabályellenesen.
Marius sorozásokat tartott, és kemény kiképzésben részesítette katonáit, akik a szigorú, de igazságos hadvezért tisztelték. A hadszervezeten is változtatásokat hajtott végre, a tradicionális legió mozgékonyabb elemekre szedve ütőképesebb erővé vált. A légiósoknak szakmákat (faerőd, út- és hajóépítést példáiul) taníttatott. Népszerű volt, évről évre consullá választották, ami példátlan eset volt Róma addigi történetében.
A kimberek (https://hu.wikipedia.org/wiki/Kimberek) északról megkerülték az Alpokat, de a teutonok, ambronok és más népek rárontottak a római táborra. Miután visszaverték őket, tovább folytatták útjukat Itália felé. Az Aquae Sextiae-i csatában tönkreverték őket. Marius ismét nagy győzelmet aratott. Százezernyi hulla feküdt a csatamezőn, és tízezreket adtak el rabszolgának. Az egyesült római haderő a vercellaei csata során a kimberekre is döntő vereséget mért. A győzelmet nagyrészt Mariusnak tulajdonították, akit a rajongó rómaiak már-már isteni szférába emeltek, Róma harmadik alapítójának neveztek és ismét diadalmenetet tartott. (A Rómában diadalmenetet tartó hadvezérek nem vonulhattak Rómába hadsereggel, Róma határában a légiókat fel kellett oszlatniuk, vagy letelepíteni őket valahol, a veteránoknak a tartományokban külön városokat építettek.)
A hatvenhetedik évét taposó Marius i. e. 90-ben É-n két győztes csatát is vívott még. A hazatérő Marius eredményeit elhalványították a fiatalabb, energikus Sulla látványos, gyors sikerei a déli hadszíntéren. Sulla i. e. 88. -ban consul lett, és megkapta a keleti háború vezetésének jogát is. Marius ezt nem viselte el, és féltékenysége véres polgárháborúba taszította Rómát. A végletekig elszánt Marius hadat gyűjtött, megszállta a Forumot, ahol elfogta és meggyilkolta Pompeius fiát, Sulla vejét. Az idősebb Pompeius elmenekült, Sulla pedig Marius házában keresett menedéket, ahol élete fejében visszavonatták vele egyik rendeletét. Mariust felruházták a hadvezetés jogával.
Sulla azonban nem hagyta annyiban a dolgot. A hadjáratra kijelölt legiókban fellázította a katonákat. Marius katonai tribunusait meg is gyilkolták, és készséggel álltak a sikeres hadvezér, Sulla mellé akkor is, amikor bejelentette, hogy Rómába megy, és a légiókkal tesz rendet. (A Rómában pl. a diadalmenetet tartó hadvezérek sem vonulhattak Rómába hadsereggel, Róma határában a légiókat fel kellett oszlatniuk.) Sulla akadály nélkül vonult be a fővárosba. A Catilina-összeesküvés: Catilina részt vett a Cornelius Sulla és Gaius Marius között kitört polgárháborúban Sulla oldalán, majd később vezéri rangot kapott i.e. 82 -ben. Róma kapui előtt zajlott le a mindent eldöntő ütközet, ahol a marianusok és szövetségeseik katasztrofális vereséget szenvedtek Sulla harcedzett veteránjaival szemben. Sulla bevette Rómát, majd véres tisztogatásba kezdett, végül dictaturát vezetett be, amelynek keretében kénye-kedvére alakította át az államrendet. Marius és a néhány főkolompos elmenekült.
Amikor a senatus két részre szakadt egy vitában, Marius megragadta az alkalmat a visszatérésre. Jelentős hadseregt gyűjtött, első lépésként elfogatta a hajón érkező gabonaszállítmányokat, hogy kiéheztesse Rómát. A tengerparti városok felett is átvette az ellenőrzést, majd Ostiából megindult az éhező Róma felé és a rabszolgákból verbuvált testőrségével bevonult Rómába. Itt minden ellenségét felkutatták és lemészárolták. A testőrgárda védelmében Marius kényúrként uralkodott, egyes beszámolók szerint elég volt, ha valamelyik polgárnak nem fogadta a köszönését vagy tisztelgését, és a testőrei ezt jelnek véve azonnal legyilkolták. Választások nélkül deklarálták, hogy Marius lesz az egyik consul. Nem sokáig élvezhette a legfőbb római hivatalt: a hetvenegyedik évében járó, megpróbáltatásoktól megviselt öregembert addig Rómában példátlan hetedik konzulságának 18 hivatalban töltött napja után, egy hét napig tartó tüdőgyulladásban meghalt. Sulla nyert.
Marius, a briliáns, de hatalomvágyó hadvezér legmaradandóbb alkotása a hadseregreform volt, amely katonailag megerősítette a birodalmat, de még az életében bebizonyosodott, hogy az állam stabilitását súlyosan veszélyezteti a zsoldos haderő. I. e. 82-ben Sulla bevette Rómát, majd véres tisztogatásba kezdett, végül diktatúrát vezetett be, amikor az optimaták tetszés szerint alakították az államrendet. A diktatúrát hat hónapra szavazta meg a senatus, de Marius nem mondott le időben.
A MÁSODIK NAGY POLGÁRHÁBORÚ (JULIUS CAESAR HÍVEI ÉS POMPEIUS HÍVEI KÖZÖTT)
Caesar rokonságban volt Mariusszal, apai nagynénje Caius Marius felesége volt. Marius tehetséges hadvezér volt, aki megreformálta a római hadsereget. Marius életének alkonyán, i. e. 86-ban a római belpolitika fordulóponthoz érkezett, a római politikusok két részre szakadtak: néppártra és optimatákra. Az előbbiek vezére Marius, az utóbbiaké Lucius Cornelius Sulla dictator volt. A két csoport közötti sorozatos viták polgárháborúhoz vezettek. Sulla magához ragadta a hatalmat, és dictator lett. Caesar családja révén – rokona, Marius – a néppárthoz kötődött.
Amikor Sulla megnyerte a polgárháborút Marius-szal szemben, Caesar helyzete válságos lett: Sulla, a diktátor i. e. 82-ben elrendelte, hogy Caesar váljon el a feleségétől. Caesar ezt megtagadta, inkább elhagyta Rómát. Később Sulla befolyásos emberek közbenjárására megbocsátott neki és családjával együtt hazatérhetett. Nem maradt sokáig Rómában, hanem beállt a seregbe; Azsia és Kilíkia tartományban katonáskodott. Kitüntették, amiért a senatus tagja lett. I. e. 78-ban Sulla meghalt, Caesar pedig visszatért Rómába. Caesar tervei között szerepelt szobrot állítani Mariusnak, ami nagy felháborodást keltett a szenátus körében, de népszerűsége érinthetetlenné tette.
Caesar az évet teljes anyagi csődben zárta. Adósságai több száz arany talentumra (amely több millió dollárnak felel meg) rúgtak, ami a jövőjét veszélyeztette. Crassus – megmentve barátját és szövetségesét – a 20 millió denariusos adósságának a negyedét törlesztette. I. e. 61-ben Caesart Hispania kormányzójává nevezték ki, ahol már előzőleg is volt hivatala. A jövedelmező kinevezéssel csökkentek az adósságai. I. e. 61 és 60 között számottevő győzelmet aratott a galíciaiak és a luzitánok felett, előre haladt az Atlanti-óceán felé, és leigázta az északnyugati törzseket. A háborúkkal jelentős haszonra tett szert, amely részben biztosította adósságainak fedezetét, embereinek jelentős részt juttatott a zsákmányból, és a római kincstárt is gyarapította. Caesarnak mindenképpen szüksége volt Crassus pénzére is, és Pompeius befolyására.
I. e. 60-ban megalakult a nem hivatalos első triumvirátus. Pompeius feleségül vette Julia Caesarist, Caesar egyetlen lányát. I. e. 60 -ban Caesar consul lett, és elkezdte a gall háborúkat (i. e. 58–49), amelyben meghódította a gallok területeit, és Germania egy részével együtt Rómához csatolta. Olyan döntés született, hogy i. e. 55-ben Crassus és Pompeius lesznek a consulok, azt követően pedig öt évre megkapják Syria és Hispania helytartói posztját, míg Caesar galliai helytartóságát további öt évre, i. e. 49-ig meghosszabbítják, kikötve, hogy a következő évben, 48-ban pályázhat a consuli hivatalra. A döntés formailag megújította a triumvirátust, de nem lett hosszú életű.
Crassus keleten a pártusokkal vívott harc során i. e. 53-ban elesett. Pompeius felesége, Caesar lánya, Julia 54-ben meghalt, maga Pompeius pedig a szenátus oldalára állt. I. e. 50-ben a szenátus Pompeius vezetésével visszarendelte Caesart Rómába, hadseregét pedig feloszlatták, mivel a proconsuli megbízatása lejárt. Megtiltották Caesarnak, hogy második consulátusra pályázzon. Caesar azt gondolta, hogy Pompeius vádat emel ellene, és politikailag kirekesztett lesz, ha Rómába érkezik. Nem marad meg consuli mentelmi joga és légióinak támogatását elveszti. Pompeius árulással és engedetlenséggel vádolta őt. I. e. 49. január 10-én Caesar átlépte a Rubico folyót egy légióval, (vagy Rubicont, azaz Róma határát, egy tapasztalt, hadviselt, feltétlenül hűséges légióval, ami Róma megtámadását jelentette), amivel egy új polgárháborút indított el. A történészek véleménye megoszlik arról, mit is mondott pontosan Caesar a Rubico átlépésekor, a legelterjedtebb változat a „Alea iacta est”, azaz „A kocka el van vetve” mondás.
Az optimaták, köztük Metellus Scipio és Cato délre menekültek, mivel nem tudták, hogy Caesar csak egy, a 13. légiójával érkezett. Caesar egészen Brundisiumig üldözte Pompeiust. Pompeius menekült előle. Caesar egy megdöbbentő, 27 napos menetelés után Hispániába érkezett, ahol legyőzte Pompeius Hispániában állomásozó hadait. Visszatért Keletre, hogy magát Pompeiust is legyőzze Görögországban. Pompeius i. e. 48 -ban Dyrrachiumnál még éppen csak elkerülte a végzetes vereséget. Végül Pharsalusnál rövid ütközetben legyőzte Pompeiust, annak ellenére, hogy Pompeiusnak jelentős számbeli fölénye volt (közel kétszer annyi gyalogsággal és jelentősebb lovassággal rendelkezett, mint Caesar). Pompeius Alexandriába menekült, ahol meggyilkolták.
Caesart Rómába visszatérve dictatorrá nevezték ki, de 11 nap után lemondott. Egy második terminusra consullá választották. Követte Pompeiust Egyiptomba, Alexandriában beavatkozott a XIII. Ptolemaiosz fáraó és nővére, VII. Kleopátra fáraónő közt dúló polgárháborúba. Itt értesült Pompeius meggyilkolásáról, ami miatt állítólag Caesar elsírta magát. Caesar legyőzte Ptolemaiosz csapatait, és Kleopátrát hatalomra segítette, Kleopátrától született Caesar egyetlen fia, Caesarion. Caesar és Kleopátra sosem házasodott össze.
I. e. 47 -t Caesar Egyiptomban töltötte, majd a Közép-Keletre ment, ahol megnyerte a zelai csatát (https://hu.frwiki.wiki/wiki/Bataille_de_Zela) É-Anatóliában, Az ütközet kimenetele olyan gyorsan eldőlt, hogy Caesar a következőképpen emlékezett meg a csatáról: „Jöttem, láttam, győztem.” (Veni, vidi, vici). Rómába ment, ahol ujjászervezte a Római Köztársaság alkotmányát. Dictator, élethossziglani censor és öt évre consul lett. I.e. 47 végén még átkelt Afrikába, hogy Pompeius megmaradt támogatóival is leszámoljon, i. e. 46-ban gyors győzelmet aratott Metellus Scipio és Cato csapata felett. Azonban Pompeius fiai elmenekültek Hispániába. Caesar üldözőbe vette őket. I. e. 45-ben végső csapást mért a megmaradt ellenzékre. Ez idő alatt Caesart harmadszor és negyedszer is consullá választották 46-ban és 45-ben (társ nélkül).
Julius Caesar szobra (https://hu.wikipedia.org/wiki/Caius_Iulius_Caesar)
I. e. 45-ben Caesar visszatért Itáliába. Octavianust tette meg örökösévé. Caesar meghagyta, hogy ha Octavianus még előtte meghalna, úgy Brutus örököl mindent, és akkor is ha Octavianus halna meg, Brutus örökölne mindent Octavianustól.
Caesar győzelmének tiszteletére nagy ünnepséget és játékokat rendeztek. Egyszerre négy diadalmenetet tartott: Gallia és Egyiptom meghódítására, valamint Pharnaces és Juba legyőzésére. A játékokkal együtt Caesar abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a bíbor palástot (a római királyokra emlékezve) és a babérkoszorút viselhette minden nyilvános eseményen. Caesarnak hatalmas birtokot adományoztak Róma költségén. Az Imperator titulust élete hátralévő részében viselhette. Elefántcsont képmását minden nyilvános vallási körmeneten hordozták.
Quirinus templomában egy másik szobrot emeltek Caesarnak „A legyőzhetetlen istennek” felirattal. Mivel Quirinus a városalapító és Róma első királyának Romulusnak volt az istenített mása, ez Caesart nemcsak az istenek szintjére emelte, hanem egyenlővé tette őt az ősi királyokkal is. A harmadik szobrot a hét római király és Lucius Iunius Brutus (aki a királyok kiűzésére szervezett felkelést vezette) mellett állították fel. Caesar saját képmásával pénzt veretett. Egy ötödik diadalmenetet is tartott a hispániai győzelme dicsőségére. A Libertas templomot is az ő tiszteletére építették, valamint a Liberator titulust is megkapta, és élete végéig consullá választották, továbbá a légiók legfelső parancsnokává. További megtiszteltetésként jogot kapott arra, hogy ő nevezze ki a magistratus felét, amely egyébként választással dőlt el. Születésének hónapját, Quintilist átnevezték Juliusra, születésnapját, július 13-át nemzeti ünneppé nyilvánították.
Caesar reformjai: központosította a köztársaság kései éveiben szétzilálódott közigazgatási rendszert. Egyik rendeletete, miszerint 20 és 40 év közötti római polgár nem hagyhatja el Itáliát több mint 3 évre, hacsak nem katonai szolgálatot teljesít, ami megakadályozta volna a külföldi korrupciót. Ha a társadalmi elit egy tagja rangján aluli személyt bántalmazott vagy megölt, akkor az elkövető vagyonát elkobozták. Caesar az állam érdekeit tartotta szem előtt, de meg volt arról győződve, hogy ő az egyetlen ember, aki Rómát irányíthatja. Az adósságok egy negyedének elhagyása nagy megkönnyebbülést okozott a népnek, és ez nagyban hozzájárult, hogy még nagyobb népszerűségre tegyen szert. Caesar szigorúan korlátozta az állami támogatású gabona vásárlását, és a jómódúaknak megtiltotta az állami támogatású gabona felvásárlását. Tervei voltak a veteránok közti föld elosztására és veterán kolóniák alapítására Itália-szerte. Legnevezetesebb reformját pontifex maximusként hozta, a római naptárt módosította, bevezette a 365 napos évet, 4 évenkénti szökőévvel (ezt a Julián naptárt XIII. Gergely pápa 1582-ben módosította a mai naptárrá). Ennek eredményeként az i. e. 46. év 445 napos volt, hogy a naptárt összhangba hozzák a csillagászati megfigyelésekkel. A szenátus létszámát 900 főre növelte, a római proletariátus létszámát a korábbi 320 000-ről, földosztással, zsoldostoborzással 150 000 főre csökkentette.
Továbbá nagy nyilvános munkák vették kezdetüket. Róma nagy kiterjedésű város volt, csúnya és sokemeletes insula nevű téglaépületekkel, ezért a városnak megújításra volt szüksége. Az új márvány Rostra, a piactér, valamint több palota ekkor épült. A nyilvános könyvtárt szintén építették. A szenátus háza, a Curia Hostilia mellett egy új márvány épület emelkedett, amit Curia Juliának hívtak. A pomeriumot (a város szent határa) kibővítették, hogy további terjeszkedésnek adjon helyet.
Plutarkhosz feljegyezte, Caesar közölte a szenátussal, hogy talán csökkenteni kéne a tiszteletére tett kiadásokat, de aztán visszavonta ezt az álláspontját, hogy ne tűnjön hálátlannak. Megkapta a Pater Patriae (azaz a nemzet atyja) címet. Dictatorrá nevezték ki harmadik alkalommal, és további 9 évre egyéves terminusokra dictatornak jelölték. Továbbá 3 évre praefectus morumként (erkölcsi elöljáró) cenzori fennhatósággal rendelkezett.
Caeasar dicsőítése elmélyítette a szakadékot közte és az arisztokrácia között. I. e. 44 -ben Dictator Perpetuussá nevezték ki, ami egész életre szóló dictatori címet jelentett. Ez a titulus a Caesar arcképét ábrázoló érméken is megjelent, ami őt minden római felett állóvá helyezte. Néhányan „Rex”-nek (király) nevezték őt, de Caesar visszautasította a titulust. Amikor Caesar a Venus templomban találkozott a szenátorok egy delegációjával, megtagadta, hogy érkezésüket felállással köszöntse, amivel Caesar megsértette a szenátust. Később megpróbálta kiengesztelni őket, ami enyhített a helyzeten, de a sérelem miatt összeesküdtek ellene. Caesar királlyá válásától való félelem jele volt, hogy valaki diadémot -királyi jelképet- helyezett el Caesar Rostrán lévő szobrán. A tribunusok eltávolították a diadémot és a tribunusok több polgárt letartóztattak, mert Caesart „Rex”-nek nevezték. Caesar elrendelte, hogy a letartóztatottakat engedjék el, és a két tribunust a szenátus elé állította és megfosztotta őket pozíciójuktól.
Az elkövetkező Lupercalia* (Valentin*-napi) fesztiválnál kiderült, hogy Róma népe akarja-e Caesart királyának. I. e. 44. február 15-én Caesar felült a Rostrán lévő aranyozott székre, bíbor köntösben, vörös cipőben és arany babérkoszorúval a fején, Dictator Perpetuusként. A fesztivál egyik hagyománya volt a Róma szent határ -a (pomerium) körüli verseny. A verseny keretében Marcus Antonius a Fórumon egy diadémet mutatott fel, és megpróbálta Caesar fejére helyezni, mondván „a nép ajánlja ezt neked általam”. A tömeg örömujjongása azonban elmaradt, ezért Caesar elutasította a diadémot. Antonius ennek ellenére ismét megpróbálta a diadémot Caesar fejére helyezni. Miután a tömeg még ekkor sem hallatta beleegyező rivalgását, Caesar felállt székéből, és azt mondta: „Nem leszek Róma királya. Iuppiter a rómaiak egyetlen királya.” A tömeg egy emberként éljenezte a döntését.
Caesar még egy hadjáratot tervezett Daciába és majd Parthiába, melyek jelentős vagyonnal kecsegtették Rómát, valamint azt a tekintélyt biztosította volna keleten a Birodalomnak, amelyet Crassus 9 évvel azelőtt veszített el. Egy régi legenda szerint Parthiát csak király hódíthatja meg, ezért a szenátus felhatalmazta Caesart, hogy koronát viseljen bárhol a birodalom területén.
Caesar Pompeius színházába hívta össze a szenátust március idusára (i. e. 44. március 15.). Pár nappal előtte egy jós azt mondta Caesarnak, óvakodjon március idusától. Ahogy a szenátus összegyűlt, Caesart megtámadta és meggyilkolta a szenátorok egy csoportja, közöttük Brutus. Brutus távoli rokona volt Caesarnak, aki bizalmas jóbarátjának tekintette, örökösévé tette őt. Feltevések szerint Brutus Caesar törvénytelen fia volt, Caesarnak volt viszonya Brutus anyjával.
Caesar minden idők egyik legnagyobb hadvezére (stratégája) és a Köztársaság reformere (politikusa) volt (mindkettő retoritkai készségével is kapcsolatos, kitűnően tudott bánni az emberekkel). Jelentősége az ókor történetében Nagy Sándoréval vetekszik. Egyeduralma erős intellektualitásából következik, mint majd Augustusé is. Marcus Brutus és több szenátor összeesküdött és meggyilkolták Caesart, abban a reményben, hogy sikerül visszaállítani a régi Köztársaságot, ami nem sikerülhetett. A merénylet utáni harmadik polgárháborúban Caesar hívei (Octavianus, Marcus Antonius, Lepidus) és a köztársaságiak (Brutus, Cassius, Cicero és még sokan mások) csaptak össze. Caesar halálával nem lett vége a háborúnak, csak két évvel később, a philippii csatában**.
Itália térképe (https://en.wikipedia.org/wiki/Cursus_publicus, https://en.wikipedia.org/wiki/Tabula_Peutingeriana)
Itália térképe, részlet (https://en.wikipedia.org/wiki/Cursus_publicus, https://en.wikipedia.org/wiki/Tabula_Peutingeriana)
I. e. 43-ban megalakult a második, nem hivatalos triumvirátus, ami Caius Octavianus (a későbbi Augustus császár), Marcus Aemilius Lepidus és Marcus Antonius politikai szövetsége volt. A Pompeius Magnus egykori híveihez kötődő köztársaságpárti összeesküvők vezetői Cassius és Brutus voltak, üldözték őket. A senatus azonban nem állíthatta vissza a régi köztársaságot, a gyülekező hajdani veteránok és az erős Caesar-párt miatt. Lepidus követelte a gyilkosok megbüntetését, aztán a kezdeményező szerep átcsúszott az egyik consul, Marcus Antonius kezébe.
Marcus Antonius hajlandó volt kiegyezni a köztársaságpártiakkal: a bűnösöket nem sújtották büntetéssel, és Caesar intézkedései érvényben maradtak. Marcus Antonius visszatartotta a Caesar végrendeletében a népnek kiosztásra kijelölt összegeket, amit a Caesar-párt új vezetője, az alig 19 éves Caius Octavius, Caesar adoptált örököse ügyesen kihasznált. Törvénytelen, népszerűtlen, hibás lépés volt. Mind Lepidus, mind Antonius jobbnak látta a kijelölt provinciáikba távozni. A köztársaság ellenségének kikiáltott Antoniust Octavianus a légióival megakadályozta Gallia Cisalpina átvételében, és Antoniusnak Lepidushoz kellett menekülnie.
I.. e. 43 -ban Lepidus, Antonius és Octavianus ismét megegyezett, amit senatusi felhatalmazás is megpecsételt, ez lett az első hivatalos triumvirátus. A határozat felosztotta a birodalom nyugati felét (Lepidus Hispaniát és Gallia Narbonensist, Antonius Gallia Cisalpinát és Transalpinát, Octavianus pedig Italiát, a szigeteket és az afrikai tartományokat kapta meg) és 5-5 évre rendkívüli teljhatalmat kaptak. Ezt ők pénzszerzésre használták, amiből hadsereget gyűjtöttek a két éve készülődő köztársaságiak ellen.
I. e. 42-ben legyőzték Brutusékat a philippii csatában**. A hadműveletekben részt vevő Octavianus és Antonius újraosztotta a Birodalmat. A consulként Italiában maradó Lepidust megfosztották hatalmától, arra hivatkozva, hogy összejátszott Sextus Pompeiusszal, a nagy Pompeius fiával, de az ártatlanság vélelme miatt fenntartották számára az afrikai tartományokat, de Lepidus alávetett szerepbe került.
I.. e. 43 -ban Lepidus, Antonius és Octavianus ismét megegyezett, amit senatusi felhatalmazás is megpecsételt, ez lett az első hivatalos triumvirátus. A határozat felosztotta a birodalom nyugati felét (Lepidus Hispaniát és Gallia Narbonensist, Antonius Gallia Cisalpinát és Transalpinát, Octavianus pedig Italiát, a szigeteket és az afrikai tartományokat kapta meg) és 5-5 évre rendkívüli teljhatalmat kaptak. Ezt ők pénzszerzésre használták, amiből hadsereget gyűjtöttek a két éve készülődő köztársaságiak ellen.
I. e. 42-ben legyőzték Brutusékat a philippii csatában**. A hadműveletekben részt vevő Octavianus és Antonius újraosztotta a Birodalmat. A consulként Italiában maradó Lepidust megfosztották hatalmától, arra hivatkozva, hogy összejátszott Sextus Pompeiusszal, a nagy Pompeius fiával, de az ártatlanság vélelme miatt fenntartották számára az afrikai tartományokat, de Lepidus alávetett szerepbe került.
A HARMADIK NAGY POLGÁRHÁBORÚ (OCTVIANUS ÉS MARCUS ANTONIUS KÖZÖTT)
A Philippi-i csata** után Octavianus (https://hu.wikipedia.org/wiki/Augustus_r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r) visszatért Itáliába, letelepítette a katonáit, amihez a városok földjeit vette igénybe, ezért mindennaposak voltak az összetűzések a lakossággal. Marcus Antonius felesége és fivére i. e. 41 -ben szervezkedésbe kezdett Octavianus ellen, jelentős sereget sikerült toborozniuk az elégedetlen itáliai lakosság és Antonius veteránjai köréből. Üzentek Marcus Antoniusnak keleten, és kijelentették, hogy amikor megérkezik, visszaállítja a köztársaságot.
Octavianus hadvezére, Agrippa Perusia (Perugia) városába szorította vissza Antonius híveinek seregét, akik i. e. 40 tavaszán kapituláltak: a perusiai háború a római polgárháborúk egyike volt a második triumvirátus idején, i. e. 41 őszétől. A veterántelepítésekkel járó társadalmi feszültségeket kihasználva a keleti birodalomfélben tartózkodó Marcus Antonius párthívei felkelést robbantottak ki a Octavianus ellen Perugiában, azonban Agrippa a gyors fellépésével Perusia (a mai Perugia) vidékére szorította vissza őket. Mielőtt Antonius megérkezhetett volna felszámolta a mozgalmat. A triumvirátust megosztó konfliktus végül kiegyezéssel zárult, helyreállt a béke Antonius és Octavianus között. Octavianus megelégedett a vezetők száműzésével és megszerezte magának Marcus Antonius 11 galliai tapasztalt legióját.
A Brundisiumnál partra szálló Antonius keleti hadai farkasszemet néztek Octavianus legióival, azonban a Caesar-párt katonái nem voltak hajlandóak egymás ellen harcolni. A két hadvezér megegyezett abban, hogy a birodalom nyugati területei Octavianust, a keleti részek pedig Antoniust illetik, Itáliában pedig mindketten toborozhatnak csapatokat egy parthusok elleni háborúhoz, és Sextus Pompeius ellen. Lepidust önkényesen félreállították, és az afrikai tartományokat juttatták neki. A harmadik triumvirnek nem volt sok beleszólása az ügyek alakulásába.
Antonius szövetkezett a Sziciliában táborozó és flottával rendelkező Sextus Pompeiusszal, az utóbbinak sikerült Korzika és Szardínia megszállása. Sextus Pompeius blokád alatt tartotta az itáliai partokat és számos gabonaszállítmányt elfogott. A triumvirek i. e. 38-ban kénytelenek voltak kiegyezni vele (Puteoli egyezmény): a blokád feloldásáért és a gabonaszállításokért cserébe megerősítették Szicília, Szardínia és Korzika birtoklását, felkínálták neki a Peloponnészoszt, kártérítést ígértek apja elkobzott birtokaiért és felajánlották neki a consulatust. A Pompeiushoz menekült rabszolgákat szabadsággal, a száműzötteket pedig büntetlenséggel kecsegtették, ami az arisztokraták tömeges elvándorlását eredményezte a zsarnokoskodó Pompeius uralma elől.
Octavianus propagandája okkal hivatkozhatott később arra, hogy kalózok és szökött rabszolgák ellen harcol. Octavianusnak a támadáshoz flottára volt szüksége, amit Antoniustól kapott meg 20 000 katona fejében (tarentumi egyezmény, i. e. 37), és újabb öt évre meghosszabbították az év elején lejárt triumviri felhatalmazásukat.
A következő évben Octavianus tehetséges hadvezére, Agrippa végleg szétzúzta Pompeius hatalmát, aki Kis-Ázsiába menekült, ahol megpróbált tárgyalásokat kezdeni Marcus Antoniusszal, azonban a kölcsönös bizalmatlanság oda vezetett, hogy Antonius egyik embere meggyilkolta Pompeiust. A harmadik triumvir, Lepidus az i. e. 36-os hadjárat alkalmával hallatott magáról utoljára: az Octavianusnak nyújtandó segítség örve alatt kísérletet tett Szicília megszerzésére. Csapatai azonban átálltak, a pontifex maximusi rangon kívül minden címétől megfosztották Lepidust és száműzték.
A következő évben Octavianus tehetséges hadvezére, Agrippa végleg szétzúzta Pompeius hatalmát, aki Kis-Ázsiába menekült, ahol megpróbált tárgyalásokat kezdeni Marcus Antoniusszal, azonban a kölcsönös bizalmatlanság oda vezetett, hogy Antonius egyik embere meggyilkolta Pompeiust. A harmadik triumvir, Lepidus az i. e. 36-os hadjárat alkalmával hallatott magáról utoljára: az Octavianusnak nyújtandó segítség örve alatt kísérletet tett Szicília megszerzésére. Csapatai azonban átálltak, a pontifex maximusi rangon kívül minden címétől megfosztották Lepidust és száműzték.
Octavianus az illyricumi hadjáratokkal (i. e. 35 – 33) volt elfoglalva, Marcus Antonius pedig a Birodalom keleti felében kiűzte az évtized elején Syriába betörő parthusokat. A támadáshoz Antoniusnak meg kellett szereznie Egyiptom támogatását és erőforrásait. Ezért találkozott VII. Kleopátra egyiptomi királynővel, aki később a szeretője is lett. A párthusok ellen vezetett hadjáratai csak mérsékelt sikert hoztak, amit azonban Alexandriában Kleopátrával hosszan megünnepelt. Octavianus ekkor már nyílt propagandát folytatott Marcus Antonius ellen. Octavianus a köztársaság és a tradíciók megmentőjeként tetszelgett.
A végső leszámolás i. e. 31 -ben történt az actiumi csatában (https://hu.wikipedia.org/wiki/Actiumi_csata, és https://bencsik.rs3.hu/a-klima-melegedesenek-okairol/183-hajok-toertenete-a-romai-koeztarsasag-utolso-tengeri-csataja-actium-i-e-31.html), ahol Antonius flottájának nagy része és a szárazföldi erői elpusztultak. A vezérek és a hadipénztár, ami Kleopátra hajóján volt, megmenekültek.
A birodalom egyedurává váló Octavianus ekkor egy ideig a veteránok letelepítésével foglalatoskodott, majd i. e. 30-ban újból keletnek indult. Syriában szállt partra, ahol a Kleopátra nagyhatalmi ambícióit nehezményező helyi fejedelmek csatlakoztak hozzá. A nyár folyamán érkezett Egyiptomba, ahol nem ütközött nagyobb ellenállásba – a kilátástalan helyzetben előbb Marcus Antonius, majd a sikertelenül békét kötni kívánó Kleopátra is öngyilkos lett. Octavianus magát a Ptolemaioszok örökösének nyilvánította, személyes tulajdonába került a hatalmas, gazdag egyiptomi tartomány. Ezzel óriási vagyonra tett szert, emellett Róma gabonaellátása is nagyrészt a kezébe került. Hármas diadalmenetben ünnepelte meg illyricumi, actiumi és keleti győzelmeit. Legfőbb politikai jelszava innentől kezdve a pax Romana, az általános béke lett.
Augustus császár (korábban Octavianus) szobra a Vatikán Múzeumban (https://hu.wikipedia.org/wiki/Augustus_r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r)
*A VALENTIN-NAP EREDETE: POGÁNY TERMÉKENYSÉGÜNNEP AZ ÓKORI RÓMÁBAN A Valentin-nap gyökerei a kereszténység előtti időszakra nyúlnak vissza. Február 15-én tartották ugyanis az ókori Rómában a Luperkália nevű termékenységi ünnepet. Lupercus, a farkas alakjában megjelenő istenség kiengesztelése érdekében ekkor két kiválasztott ifjú, egy fiú és egy leány, különféle pogány rítusokat követően, majdnem teljesen meztelenül szaladtak át a város utcáin. Minden hajadon bedobott egy, a nevét tartalmazó cetlit egy edénybe, amiből az egyedülálló fiúk húztak. Az így létrejött párok együtt töltötték az ünnepséget, de a hagyomány szerint az is előfordult, hogy utána is együtt maradtak. Nem csoda, hogy a keresztény egyház azután rossz szemmel nézte a Luperkália szabad szeretőválasztással összekapcsolódó pogány ünnepét.
**
A filippi csata a 2. polgárháború utolsó ütközete volt Marcus Antonius és Octavianus (a második triumvirátusból) erői, valamint Julius Caesar meggyilkolásának vezetői, Brutus és Cassius ( Pompeius hívei) között i. e. 42-ben a macedóniai Philippinél. A Második Triumvirátus a polgárháborút látszólag Julius Caesar i. e. 44-ben történt meggyilkolásának megbosszulására hirdette meg, de a kiváltó ok az úgynevezett optimusok és a köztársaságiak között régóta húzódó konfliktus volt.
A filippi csata a 2. polgárháború utolsó ütközete volt Marcus Antonius és Octavianus (a második triumvirátusból) erői, valamint Julius Caesar meggyilkolásának vezetői, Brutus és Cassius ( Pompeius hívei) között i. e. 42-ben a macedóniai Philippinél. A Második Triumvirátus a polgárháborút látszólag Julius Caesar i. e. 44-ben történt meggyilkolásának megbosszulására hirdette meg, de a kiváltó ok az úgynevezett optimusok és a köztársaságiak között régóta húzódó konfliktus volt.
A csata, amely a római polgárháborúk egyik legnagyobb csatája, 200 000 ember részvételével zajlott, két ütközetből állt az ókori Philippi városától nyugatra fekvő síkságon. Az elsőre október első hetében került sor; Brutus Octavianusszal, Antonius csapatai pedig Cassius seregeivel harcoltak. A római seregek gyengén harcoltak, az alacsony fegyelem, a nem létező taktikai koordináció és a parancsnoki tapasztalat amatőr hiánya bőségesen megmutatkozott, egyik fél sem volt képes kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Először Brutus szorította vissza Octaviust, és behatolt a légióinak táborába. Délen azonban Cassius vereséget szenvedett Antoniustól. Brutus összegyűjtötte Cassius megmaradt csapatait, és mindkét fél elrendelte, hogy hadserege a zsákmányával együtt vonuljon vissza táborába. A csata lényegében döntetlen volt, egy második összecsapás kemény küzdelem után végzett Brutus seregeivel. Brutus öngyilkos lett, a triumvirátus kezében maradt a Római Köztársaság irányítása.