A fahasználat története a Mediterráneumban
(2025 június)
BEVEZETÉS
A Közel-Keleten (Termékeny Félhold) kezdődött a földművelés és az állattenyésztés, melyek az irtás miatt számottevően csökkentették az erdők méretét. Mezopotámiában, Közel-Keleten, Egyiptomban nagyon kevés volt az erdő, ezeken a helyeken kőből, vályogtéglákból építkeztek. A mezopotámiai, föníciai, görög-római és karthágói civilizációk, amelyek az erdőkre támaszkodtak a faanyag, különösen a hajóépítés és az építőipar (is), butor-, fegyver-, bronz-, majd az üveg-, vaskészítés számára vágták ki a fákat.
Példa a római kori daruk szerkezete: A taposókerék vagy taposópad egy ókori "motor", ma már nem használják erőgépként, még büntető céllal se. A taposókerék felhasználási területei közé tartozott a vízemelés, a daruk meghajtása vagy a gabona őrlése, de a görög és a római világban széles körben használták őket, például a bányákban vízmentesítésre, a fordított vízkerékben. Az i. sz. 1. században a rómaiak a futópad elődjét, a taposómalmot (latinul "csigás emelőszerkezet") kerekes daru néven ismerték, ami egy daruhoz rögzített nagy kerék volt. A hagyományos csörlő helyett a férfiak folyamatosan egy nagy kerékben gyalogoltak, a saját súlyukkal forgatták. A kerék átmérője miatt a futódaru emelőképessége hatékonyabb volt, mint az ókori egyiptomiak által korábban a piramisok építéséhez használt, tisztán emberi erővel hajtott építési módszer, a két egymásnak döntött és talpas gerenda. Valóban egy római mérnöki bravúr volt (https://foresthistory.org/wp-content/uploads/2016/12/John-McNeill-Lecture.pdf). A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismereterjesztés.
Aqua Claudia építése 38–52 között (rajz, https://engineeringrome.org/the-water-system-of-ancient-rome/)
A római Polyspaston esetén (az ógörög "összetett csiga" szóból) a csörlő két oldalán négy ember dolgozott, 3000 kg-ot tudott felemelni. Abban az esetben, ha a csörlőt egy taposómalommal helyettesítették, a maximális teher még meg is duplázódott, 6000 kg-ra, mindössze feleannyi emberrel, mert a taposómalom nagyobb átmérője miatt, nagyobb volt a forgató erő karja. Ezért az ókori egyiptomi piramisok építéséhez viszonyítva, ahol körülbelül 50 emberre volt szükség egy 2,5 tonnás kőtömb feljuttatásához a rámpán (50 kg/fő), a római Polyspaston emelőképessége 60-szor hatékonyabb lehetett (3000 kg/fő). A római taposódarukról két dombormű is fennmaradt, pl. az i. u. I. század végéről származó Hateri-i sírkő képe.
Taposómalmos darú szabadtéri múzeumban (Bonn, Németország, https://www.hfe.co.uk/blog/history-of-the-treadmill/)
A rómaiak leggyakrabban a trispastos nevű darut használták, ami két egyenes tartóból, kötelekből és csigákból állt. Ez a daru teheremelésre volt alkalmas, és a teher vízszintes mozgatása korlátozott volt egy rövid kötéllel, ami a darukötélen függött.
A mezőgazdaság leggyorsabb terjedése a római korban történt, ami tovább csökkentette az erdőborítást. (https://bencsik.rs3.hu/oktalis-kockadobas-sorozatok/269-fa-hasznalata-a-romai-birodalomban.html). Plinius történész szerint Róma meghódított területeinek nagy részén kiirtották a haszonfákat, hajó- és épületfát tartalmazó erdőket. Rendszeres erdőirtás történt, ami arra kényszerítette az uralkodókat, hogy csapatokat küldjenek távolabbra fát keresni, amíg Hadrianus császár törvényeket nem hozott az erdők védelmére. Az, hogy a csapatok milyen messzire mentek a fáért, rejtély, mivel az idők során a fa erodálódott; nagyon kevés olyan darabot találtak, amely alkalmas arra, hogy a fa korát vagy származási helyét meg lehessen határozni.
Plinius idejében (i. u. 1. század) Algéria egyes, a rómaiak által különösen kedvelt szandarakká-ban (Tetraclinis articulata) gazdag erdőit már teljesen kiaknázták, így a faanyagellátás Marokkóba helyeződött át. Augustus császár borította márvánnyal Rómát, és részben Néro építette újjá téglából. Hadrianus császár pedig birodalmi erdőt hozott létre a libanoni cédruserdők bekerítésével, és feliratos határkövekkel való megjelölésével, hogy megőrizze cédrusokat.
A fa hosszú ideig csak nagyon nedves vagy nagyon száraz helyen, (oxigéntől elzártan), nagyon alacsony hőmérsékleten, fémmel érintkezve vagy faszén formájában marad meg. A mediterrán régészeti ásatásokon például kerámia és vas könnyen előkerül, a fa azonban ritka, és gyakran csak apró, fémhez kapcsolódó töredékek formájában fordul elő. A datálható fa leletek ritkasága miatt csak néhány, eddig még nem publikált, több évezredes referencia-dendokronológiai (fagyűrű) gyűjtemény létezik Olaszországban. Ez a körülmény megnehezíti a római kori faanyagok dendokronológiai értékelését. A római kori faszerkezetekről szóló tanulmányok Olaszországon kívüli régészeti lelőhelyekre hivatkoznak (https://journals.plos.org/plosone/articleid=10.1371/journal.pone.0224077).
Mediterraneum kritikus erdőterületei, ahol a legnagyobb erdőtüzek lesznek
Tüzek szerepe: A természetes és ember okozta tüzek az ókorban is gyakoriak voltak. A forró, száraz nyarak miatt a mediterrán régió nagy része tűzveszélyes, és a villámcsapások okozta tüzek is gyakran előfordulnak. A védekezés jellege más volt, a déli oldalakat hagyták leégni, és nem építették be. Sok növény pirofiton lett, vagyis tűzkedvelő, alkalmazkodtak a tűzhöz (Acacia-, Eucalyptus-fajok). Hasznos lehet az elhalt vagy elöregedett növényzet eltávolítása, újrahasznosítása érdekében. Mind az ausztrál, mind a kaliforniai mediterrán éghajlatú régióban az őslakosok széles körben használták a tüzet a bozótok és a fák irtására, utat nyitva a vadállatokat és a juhok, kecskék, és a hasznos növényeket tápláló fűféléknek és lágyszárú növényzetnek a terjedéshez.
A fafelhasználás története
A legkorábbi fegyverek – bunkók (buzogány, az uralkodók kezében jogar), lándzsák, parittyák, íjak és nyilak – jellemzően fából készültek. A fémből készültek fegyverek ütőfejeinek készítéséhez, - a nyilhegyek kőből, vulkáni üvegből, majd később fémből készültek, amelyek mindössze néhány ezer évesek-, sokkal több fára volt szükség. A bronzból készült fegyverek körülbelül 5000 éve, a vasból készültek pedig talán 3400 éve léteznek. A bronzhoz szükséges réz olvasztása sokáig többszörös izzítással, és a salak eltávolításával történt, még az idősebb Plinius idejében (i. u. 1. sz.) is, amikor máshol, kb. i. e. 1500 után már ismerték a faszén használatát is (https://foresthistory.org/wp-content/uploads/2016/12/John-McNeill-Lecture.pdf). Ciprus volt az ókori Földközi-tenger egyik fő rézforrása. A Mediterraneum i. e. 1200-ra elvesztette erdeinek nagy részét, nagyrészt a rézolvasztás és a hajóépítés miatt. A vasércek
viszonylag bőségesen voltak jelen a világon, ezért a vasfegyverek a tömeges előállítással olcsóbbak lettek, és 2800 évvel ezelőtt már az eurázsiai és észak-afrikai pásztorkodó törzsek körében is elterjedtek. A vasfegyverek, és a bronzból készültek is ugyanolyan jók voltak, és így mindenhol, ahol a vasmegmunkálási technológia elterjedt – és i. e. 500-ra nagyon széles körben elterjedt az Óvilágban –, fogytak az erdők. De Egyiptomban vagy Mezopotámiában, ahol az erdők ritkák voltak, és a katonai igények nagyok voltak, a fegyverekhez vasat előállító kohók igényei már észrevehetően befolyásolhatták az erdőborítás kiterjedését.
A hadviselés mindig is magában foglalta a logisztikát és a szállítást. Az első állatok vontatta ökrös szekerek nagyon korán, a i. e. 2000-es években, majd a harci szekerek körülbelül i. e. 1700-ban jelentek meg Mezopotámiában. Főként fából készültek (és bőrből, nádból), és Eurázsia-szerte a letelepedett társadalmak kedvelt hadviselési eszközeivé váltak. Fel és le hajtottak a seregek előtt, és nyilaztak a szekerekről. Mezopotámiából terjedtek el, a ma már nem létező Ugarit kikötő - i. e, 1500 körül a Mediterráneum legnagyobb kikötője, a rézkereskedelmérői nevezetes legrégebbi föníciai kikötő-, volt a közvetítő, különösen az Egyiptomot meghódító hükszoszok. A fennmaradt egyiptomi példányok főként szilfát, kőrist és platánfát használtak, amelyek majdnem mindegyikét Egyiptomnak importálnia kellett. A harci szekerek forradalmasították a háborút és a társadalmat, csak gazdag uralkodók alkalmazták. Kialakultak a harcos arisztokráciák, amilyeneket Homérosz vázolt fel az Iliászban. Egyiptomtól és Britanniától nyugaton Kínáig keleten a harci szekerek nagyjából 1000 évig a háború hatékony eszközei maradtak, ahol a szükséges szakértelem, lovak és fa rendelkezésre állt.
Mediterrán tengerparti fenyő (https://hu.wikipedia.org/wiki/Tengerparti_feny%C5%91)
Épületfa története
Az etruszk királyok és a Köztársaság idején Róma lakóházait fából, falait agyaggal betapasztott vesszőkből, tetejüket hosszú szárú növényekből, gerendákból készítették. Róma első tűzoltó testületeit Augustus császár (i. e. 27 - i. u. 14) alapította. Augustus sok fából készült épületet is átépíttetett téglákból, és márvánnyal borítttatott. Néró császár idején volt a legismertebb tűzvész, i. u. 64 -ben, de a császár valószínűleg ártatlan volt a tűzvész keletkezésében. Nero rendelte el a tűzfalak használatát, a házakat Nero korától nem lehetett közös falra építeni. A régi ókori római városokban nem volt tűzoltó szervezet vagy tűzoltásra szánt felszerelés. Az őrök csoportjai vödrökkel, vízzel oltották a gyakori tüzeket. A Római Köztársaság idején már több, tűzoltással foglalkozó szervezet is létezett. Az oltást többnyire rabszolgák végezték, de nagyobb tüzek esetén az egész környék oltott. Egyes gazdag magánszemélyek saját tűzoltócsapatot alakítottak. Az épületek mellett voltak hadi célú sok fát fogyasztó római szerkezetek is, az erődök, melyek kőből és fából készültek. Ez a két anyag szolgált a világ minden táján az erődítmények alapjául, egészen a 20. századi betonig, bár a kőfalak kiemelkedő szerepet játszottak olyan helyeken, mint Egyiptom, a bronzkori Mükéne (Görögország). Az ókori rómaiak tartós hírnevet szereztek erődítményépítési képességüknek. Kiterjedt védelmi rendszereket építettek, nagy részüket a határok mentén és a meghódított tartományokban. Augustus hatalommegszilárdításának idejétől, i. e. 27-től kezdve.
és az európai határokon építették a rómaiak faerődöket. Miután i. u. 43-ban megszállták, több százat építettek csak Britanniában, legtöbbjük négyzet alaprajzú volt, némelyikük, mint például a skóciai Inchtuthil, akár 500 méteres oldalirányban is, és 20 hektáron terült el. Egy tipikusabb erőd a római Britanniában körülbelül 2 hektárt fedett le, és egy nagyobb, általában körülbelül 5 hektáros tisztáson épült. A helyszín kiválasztásának egyik szempontja a megfelelő faanyagellátás volt. Csak a szerkezeti gerendákhoz egy átlagos méretű erődítményhez Római Britanniában 6-12 hektárnyi érett erdő kivágása volt szükséges. A földdel érintkező szerkezeti gerendák pedig elkorhadtak, ezért körülbelül 25 évente cserére szorultak. Észak-Európában körülbelül másfél évszázadon át, a Duna határán pedig fél évszázadon át a római hatalom ezeken a fa erődítményeken alapult. Hadrianus (uralkodott i. u. 117-38 között) idejére a rómaiak elkezdték kőből újjáépíteni erődítményeit. A katonák és a parancsnokok valószínűleg évről évre egyre elkeserítőbbnek találták azt a munkát, amely ahhoz kellett, hogy az erős gerendákat egyre nagyobb távolságokra szállítsák meglévő erődjeikhez. Róma ellenségei már jóval azelőtt is építettek fa palánkokat és megerősített falvakat, hogy Caesar és légiói megjelentek Galliában és Britanniában. A római erők hidakat, ideiglenes utakat és ostromtornyokat is építettek fából, és természetesen fát használtak tüzelőanyagként táboraikban és erődítményeikben. A római kori Európában a fa a katonai erő alapanyaga volt, különösen, ha olyan katonai mérnöki szakértelemmel párosították, amelyről a római hadseregek jogosan híresek voltak.
Észak- és Duna-menti Európa mégis megőrizte erdőborításának nagy részét a középkorig. A haditechnikai forradalom, amit általában 1450-1700 körülre datálnak, a puskapor, különösen az ágyúk használatából; a nagyobb, vastagabb falú erődítményekből; valamint a bürokratizáltabb, nagyobb méretű katonaságokból és államokból állt. A nagyobb méretű katonai műveletek több szekeret, kereket, ágyútalpat, több lőszeres ládát és lőporos hordót, több laktanyát, barikádot és cölöpsáncot, több hajót jelentettek. A salétromból történő puskaporgyártás tűzifát is igényelt, körülbelül 15-20 tonna fát
minden tonnához salétromhoz. Az Oszmán Birodalomban a 17. század közepén az éves salétromtermelés annyi üzemanyagot használt fel, mint egy 100 000-200 000 lakosú város. A haditechnikai forradalom különböző országokban eltérő formákat öltött, de általánosságban az eurázsiai és észak-afrikai
államokat érintette.
Mézgás, rövidtörzsű akáciafa [https://en.wikipedia.org/wiki/Acacia].
A hajófa története
A fa ősi felhasználási módja, amely a 19. századig fennmaradt, a hadihajók és kereskedelmi hajók építése volt. Az első tengeri hajók a hadigályákra hasonlítottak. Az egyiptomiak építették az első nagy evezős-vitorlásokat i. e. 2600-as években piramiskövek szállítására a Nílusra, akáciafából. A rituális célt szolgáló temetési bárkáikat valamivel korábbtól tamariszkuszfából, majd az i. e. 2600-as évektől libanoni cédrusfából építették. A kifejezetten haditengerészeti célokra szolgáló hajók – hadi gályák – legkorábbi régészeti leletei a föníciaitól származnak, és vannak faliképek a föníciai ugariti, egyiptomi, minószi hajókról. I. e. 1305- ből találtak egy föníciai ugariti hajóroncsot is, egy valódi kincses hajót, ékszerekkel, és sok réz-, ón-, és üvegöntvénnyel, egyben a legrégebbi tenger alatt talált roncs (https://en.wikipedia.org/wiki/Uluburun_shipwreck).
A Nebamun (k.b i.e. 1350) sírjában lévő jelenetet: szír hajó Egyiptomba hajózik, a parton szíriaiak szíriai szekerekhez csatolt ázsiai púpos bikák mellett álló szíriaiak búcsúztatják. A hajó jellemző vonásainak elemzése azt mutatja, hogy szíriai ugariti tengerjáró hajó, amely nem rendelkezik alsó vitorlagerendával. (https://www.researchgate.net/publication/326353896_The_Ship_Depiction_in_the_Tomb_of_Nebamun_The_First_Egyptian_Seagoing_Ship_without_a_Hogging_Truss (Alexander Belov))
A fél évezreddel korábbi - i.e. 1700 körüli- az ugaritiak egyik legfontosabb találmánya a hajó alját védő keel, majd a hamis keel, ami védte a hajó alját partra húzáskor, és az iránytartását biztosította. A keel a hajó oldalra sodródását akadályozta meg oldal szélben: nem csak hátszélben, enyhe oldalszélben is egyenesen lehetett vitorlázni az ugariti hajókkal. El lehetett hagyni az alsó vitorlarudat. A keel egyenes irányban, azaz a kormányzott irányban tartja a hajót (ez a jelentése magyarul). A keel és a hamis keel szerepet kapott a hajó partra húzásakor is, védte a fenékpalánkokat és könnyebb is volt partra vontatni a hajót. Ki kellett kötni oldalra, a fedélzetre az árbocot, és megjelent az árboc oldalmerevítő kötél. A korban minden éjszakára kihúzták a hajókat. A hajókat ásott kikötőkben építették, sólyákon, éjszakára kihúzták száradni a homokos partokon, nem a kikötőkben, ahol a hajókat építették.
Vörös-tengeri expedíciós hajó kb. i. e. 1480-ból (https://warther.org/Carvings.php)
"A" alakú árboc kb. i. e. 1480-ból, nagy kövek beemelésére is alkalmas (https://warther.org/Carvings.php)
Az ókori mediterrán világban a jó hajófa elsődleges hódítási szempont volt. A cédrus, a fenyő és a borovifenyő volt az ókori Földközi-tenger kedvelt hajófaanyaga. A fáraókori Egyiptom, amelynek kevés saját hajófája volt, katonáival őriztette a Libanon hegyei és cédruserdői alatti Bübloszt. Egy felirat szerint a cédrus hajóépítési célú importja (nem csak haditengerészeti célokra, hanem emelőnek, épületgerendának) Egyiptomba legalább i. e. 2600-as évekig nyúlik vissza, Imhotep (az első piramis építésze) volt a felelős a cédrusok szállításáért i. e. 2650 körül. A magas cédrusok híresek voltak az egész ókori Mediterrán térségben, és a világ legkorábbi irodalmi műveiben is szerepeltek, például a Gilgames-eposzban. majd a Bibliában. A tengerjáró föníciaiak sikereiket és kereskedői szerepük nagy részét a Földközi-tenger térségében annak köszönhették, hogy hozzáfértek a kiváló minőségű cédrusokhoz a Büblosz mögötti hegyekben, vagy Afrikában, Karthágó közelében. A hajófa volt a legfőbb oka annak, hogy Egyiptom akadályozta, hogy bármely más hatalom uralja Libanont.
Libanoni cédrus (https://hu.wikipedia.org/wiki/Libanoni_c%C3%A9drus)
A piramiskövek emelőszerkezete hasonló volt, kerék nélkül
(Forrás: Bonn, Németország, https://www.hfe.co.uk/blog/history-of-the-treadmill/)
A kisebb gerendák szárazföldi szállítása párosan kötéllel történt
Cédrus szállítása kötélen az Eufrátesz mentén
Cédrus rönkök vontatása az Eufráteszen, az asszír Sargon bronzkapuján fahajókkal
Libanoni cédrusfa elterjedése ma
Görög hajóépítés: A görög természetrajzi író, Theophrastus elmagyarázta, hogy a trirémákat és más hadihajókat hegyi fenyőből készítették, mert könnyű, így a hajók gyorsak és manőverezhetőek voltak. A kereskedőhajókat fenyőből készítették, amely tartósabb volt, míg a szíriai és libanoni partvidéken a hajóácsok cédrust használtak, mert az bőségesen volt. A fenékgerendákhoz, keelekhez erős tölgyfára volt szükség, mert bírnia kellett a vontatást. Egy görög történet, hogy Thuküdidészt, aki Athén parancsnoka volt, a peloponnészoszi háborúban felelősnek tartották a trákiai Amphipolisz kikötőjének elvesztéséért, amelyen keresztül Athén nélkülözhetetlen hadianyag-szükségletének egy részét megszerezte. A kudarcért Thuküdidész 20 éves száműzetést és a történelem megírására jogosító szabadságot kapott.
A hajófa bőségesen létezett a Földközi-tenger északi partjain, így például amikor az athéniak Kr. e. 482-ben válaszoltak a perzsa fenyegetésre, két év alatt mintegy 200 trirémet tudtak építeni. Kr. e. 406-ban, a peloponnészoszi háború alatt Athén szintén gyorsan épített trirémeket válságos pillanatokban. A Római Köztársaság ugyanezt tehette, csak még nagyobb léptékben, amikor hirtelen flottára volt szüksége a Karthágóval vívott háborúiban, amelyek az i. e. harmadik században kezdődtek. Általánosságban elmondható, hogy az ókori Földközi-tenger térségében (amelyről a források sokkal ékesszólóbbak, mint a világ bármely más részén abban az időben), az államoknak ritkán volt gondjuk hajófával, csak amikor nehézségek merültek fel, és az ellátás politikai okokból megszakadt. A legjobb faanyagok Macedóniában, Trákiában, Olaszországban, Anatólia tengerparti hegyeiben voltak.
A görög Olympos trireme újjáépített változata (https://en.wikipedia.org/wiki/Olympias_(trireme))
Római három evezősoros vitorlás csapóhíddal (corvuslat) és döfőorral (rostrumlat, raman),(https://romaikor.hu/a_romai_hadugyek/romai_haditengereszet/a_romai_haditengereszet_a_koztarsasag_koraban/cikk/a_corvus)
A pun háborúk és a kalózok legyőzése után Róma a Földközi-tenger ura lett, nem volt szüksége tovább a nagy hadihajókra, a kisebb liburnákat használták sokféle célra, egy Adriai-tengeri eredetű hajót.
Illír-római liburna, teherszállításra, személyszállításra, de főleg hadihajóként használták
Középkori hajók
A vitorlázás korának nagyhatalmainak és tengeri birodalmainak biztosítaniuk kellett az erdős területekhez való hozzáférést jó hajófa miatt. A 16-19. századra a hadihajók ágyúplatformokká váltak, amelyeket inkább az erő, mint a sebesség miatt építettek. Különösen igaz volt az Atlanti-óceán viharos vizein; és kevésbé a Földközi-tengeren, ahol a gyors gályák a 18. századig a haditengerészet részét képezték. A nagy sorhajóknak sok erős tölgyfára volt szükségük, beleértve a speciális görbe gerendákat (ún. térd- vagy iránytű gerenda), valamint fenyőre és jegenyefenyőre az árbocokhoz és a gerendákhoz. Bár nem elsősorban tengeri államok voltak a nagyhatalmaknak, mint például az Oszmán vagy a Kínai Birodalom, de haditengerészetre volt szükségük érdekeik védelmében. Az Oszmán Birodalom a 16. század elejétől nagy haditengerészetet vetett be a Földközi-tenger keleti részén, és sok hajófára volt szüksége a már amúgy is jelentősen megfogyatkozott erdőkből. A 17. században az erdők, amelyekből a hajózásához szükséges fát nyerhette, akár 50 kilométerrel a szárazföld belsejében voltak, a Fekete-tenger, a Márvány-tenger és az Égei-tenger északkeleti partjai mögött. Az oszmánok Indiai-óceánba való terjeszkedésének egyik korlátja a basrai hajógyár hajózásához szükséges faanyag ellátásának nehézsége volt, amelynek hajófát kellett Anatóliából importálnia az Eufrátesz mentén.
Velence, Genova, Pisa, Amalfi, a Holland Köztársaság, Spanyolország, Franciaország és Nagy-Britannia tengeri birodalmai mind nagyjából hasonló problémával szembesültek. A középkorban Európa erdői jelentősen csökkentek, főként a hajóépítés, a vashoz szükséges faszénégetés, a mezőgazdasági terjeszkedés miatt. Ez a hajófa hiányát jelentette. A velenceiek legalább a 14. századtól kezdve igyekeztek megőrizni a politikai ellenőrzésük alatt álló erdőket, azzal a szemlélettel, hogy fenntartsák a flotta ellátását. A velenceiek különösen a görbe tölgyfakészletek miatt aggódtak, amelyekre a nagy hajók építéséhez a bordákhoz volt szükség, valamint a bükkfakészletek miatt, amelyekre a haditengerészeti gályáikban evezőként volt szükség. 1550-re már fenntartható hozamú erdőgazdálkodásban gondolkodtak. 1569 után rendszeresen megszámolták a tölgyfák számát a velencei területen, és feljegyezték az egyes tölgyek méreteit és jellemzőit. A 17. században gyakran szerveztek portyázó csapatokat, hogy bemerészkedjenek az oszmán területekre a Balkánon, hogy néhány jó tölgyet kitermeljenek. Velence különös gondot fordított az erdőire, mivel a jóléte nagy mértékben függött a tengeri képességektől, és mert magának a városnak is tölgyfára volt szüksége a cölöpökhöz, amelyek az épületek és hullámtörők alapjául szolgáltak.
Velence, Genova, Pisa, Amalfi, a Holland Köztársaság, Spanyolország, Franciaország és Nagy-Britannia tengeri birodalmai mind nagyjából hasonló problémával szembesültek. A középkorban Európa erdői jelentősen csökkentek, főként a hajóépítés, a vashoz szükséges faszénégetés, a mezőgazdasági terjeszkedés miatt. Ez a hajófa hiányát jelentette. A velenceiek legalább a 14. századtól kezdve igyekeztek megőrizni a politikai ellenőrzésük alatt álló erdőket, azzal a szemlélettel, hogy fenntartsák a flotta ellátását. A velenceiek különösen a görbe tölgyfakészletek miatt aggódtak, amelyekre a nagy hajók építéséhez a bordákhoz volt szükség, valamint a bükkfakészletek miatt, amelyekre a haditengerészeti gályáikban evezőként volt szükség. 1550-re már fenntartható hozamú erdőgazdálkodásban gondolkodtak. 1569 után rendszeresen megszámolták a tölgyfák számát a velencei területen, és feljegyezték az egyes tölgyek méreteit és jellemzőit. A 17. században gyakran szerveztek portyázó csapatokat, hogy bemerészkedjenek az oszmán területekre a Balkánon, hogy néhány jó tölgyet kitermeljenek. Velence különös gondot fordított az erdőire, mivel a jóléte nagy mértékben függött a tengeri képességektől, és mert magának a városnak is tölgyfára volt szüksége a cölöpökhöz, amelyek az épületek és hullámtörők alapjául szolgáltak.