Szúró fegyverek rézből, alul található néhány vágó élű szerszám (4)
Az ezüst és a réz érceiből olvasztott fémekből vágó él (véső, kard,...) nem készíthető, mert puha fémek, szúró fegyvereket készítettek belőle. Az ezüst az ólombányászat mellékterméke volt az ókorban, ezért a két fém története összefügg. "Az ezüst hővezető- és fényvisszaverő-képessége minden más féménél jobb; utóbbi tulajdonsága miatt már az ókorban is tükröket készítettek belőle. Öntésre csak ötvözetei alkalmasak. Tiszta állapotában rendkívül lágy, könnyen megmunkálható, puha, könnyen kopik. Leginkább rézzel* szokás ötvözni, ez nagymértékben növeli szilárdságát, miközben az ötvözet egészen 50% ezüsttartalomig megtartja fehéres, az ezüstre jellemző színét. Története szorosan egybefonódik az óloméval, aranyéval. Az arany és az ezüst is előfordul elemi formában, és csillogó fényével már az ókorban felhívta magára a figyelmet. Az ókori Egyiptomban, Közel-Keleten, amikor előállításra még csak az elemi formát ismerték, az ezüst volt az értékesebb. Később, mikor felfedezték a vegyületekből való előállítását, az ezüst értéke csökkenni kezdett az aranyhoz viszonyítva. Az Újbirodalom idején jellemzően 1:2 volt az értékarány az arany javára, ami III. Ramszesz idején (i. e. 1200 körül) rövid idő alatt hirtelen tovább csökkent. A föníciaiaktól fennmaradt egy ötvözet 75% arany és 25% ezüst összetétellel. A rómaiak és a görögök is arany-ezüst ötvözetet használtak (80% arany-20% ezüst), amit elektrum-nak neveztek. A piramisok csúcsait Punt-i (Eritrea) elektrummal borították a i.e. 2600-as évektől. Az első arany és ezüst pénzérmék kb. az i. e. VII. századból származnak, Rómában i. e. 217-ben verték az első ezüstpénzt. Az ókorban az ezüst Indiából, Perzsiából, de főleg Spanyolországból származott.
Az ezüst a természetben előfordul elemi állapotában is (ritkábban önállóan; a termésarany és a termésezüst ötvözete az elektrum), de leggyakrabban különböző szulfidásványokban. A tiszta ezüst-szulfid (argentit) ritka, inkább más fémek szulfidjait kíséri alárendelt mennyiségben. Az a felfedezés, hogy az ólom-szulfid (galenit) általában tartalmaz ezüst-szulfidot, amiből ki lehet vonni az ezüstöt, arra a téves következtetésre juttatta az alkimistákat, hogy az ólmot át lehet alakítani ezüstté. De az aranyról is ezt képzelték (egyesek), hogy színes ezüst, és ha sikerül eltávolítani a sárga színt, akkor ezüstöt kapnak. (Az ókori Egyiptomban az írásmód szerint az ezüstre alkalmazták a „fehér arany” kifejezést.)" (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ez%C3%BCst)
AZ ÓLOM TÖRTÉNETE
"Az i. e. 7000-6500-ra datált fém ólom gyöngyöket találtak Kis-Ázsiában, amelyek a fémolvasztás első példái. Ebben az időben az ólomnak kevés (ha egyáltalán volt) felhasználási területe volt puhasága és szürke színe miatt. Az ólomgyártás elterjedésének fő oka az ezüsttel való együttes előfordulása volt, amelyet a galenit (gyakori ólom ásvány, kb. 1%-a ezüst érccel) égetésével lehetett kinyerni. Az ókori egyiptomiak voltak az elsők, akik az ólom ásványokat használtak kozmetikumokban, az alkalmazás az ókori Görögországban és azon túl is elterjedt. Ólmot használtak a halászháló-súlyokként, mázakhoz, üvegekhez, zománcokhoz és díszekhez. A termékeny félhold különböző civilizációi az ólmot írásanyagként, érmékként, és építőanyagként használták; az ókori kínai királyi udvarban az ólmot élénkítőszerként, fizetőeszközként és fogamzásgátlóként használták; az Indus-völgyi civilizáció és a mezoamerikaiak amulettek készítésére használták. A világ ólomtermelésének csúcspontja a római korban volt, majd az ipari forradalom idején. [https://en.wikipedia.org/wiki/Lead#History].
Sumer ezüst hajómodell kb. i.e.2600-2500-ból (4), ami 5 pár evezős lehetett, személyszállító hajó
Anatóliai, Eufrátesz környéki bányák, főleg réz (copper), ezüst (silver, elektrum), arany (gold), ólom (lead) bányák, az ónbányákat másik ábrán mutatjuk be (4)
Az ezüstöt széles körben használták díszítőanyagként és csereeszközként, i. e. 3000-től kezdve Kis-Ázsiában elkezdték bányászni az ezüst-ólom lelőhelyeket; később az Égei-tengeren és Laurionban is találtak ólomlelőhelyet; ez a három régió együttesen uralta a bányászott ólom termelését i. e. 1200 körülig; i. e. 2000 körül kezdődően a föníciaiak az Ibériai-félszigeten lévő lelőhelyeket találtak; i. e. 1600-ra ólombányászat már Cipruson, Görögországban és Szardínián is létezett.
Rövid kitérő a rézolvasztásról, amiről többet lehet tudni, mint az ezüst-ólom olvasztásról, a fémolvasztás azonos időszakban terjedt el, a található fémérceknek megfelelően. Rézércek: kalkopitit (CuFeS2), kakozin (Cu2S), bornit (Cu5FeS4), kuprit (Cu2O), malachit (CuCO3), azurit (Cu(OH)2). A ként tartalmazó érceket pörköléssel oxidálják. A réz-oxidokat szénnel (szén tartalmú anyagok égetésével) redukálják. Sok levegő és fújtatók szükségesek a megfelelő hőfok eléréséhez és a hőntartáshoz, a fém-redukcióhoz pedig oxigén szegény légtér: rétegezetten célszerű rakni az ércet és a fát. A technika történészek szeretik a véletleneket, de a kohósítás nem történhetett annyira véletlenül, hogy még mészkőrétegeket is raktak volna. A fazekasok és téglaégetők rendelkeztek olyan kemencékkel, termékekkel, ahol előfordultak a különböző anyagok és megfelelő hőmérséklet, ezért ott lehet az eredet. A régészek által talált régi „kohók” földbe mélyített lyukak valószínűleg későbbiek. Nem tudjuk pontosan, hogyan történt.
Rekhmire faliképe i.e. 1500 körül, bronz olvasztása faszénen (2)
A faszén előállításának nem marad nyoma, sok fejtörést okoz, hogy ismerték-e és hogy mikortól és hol használták a faszént? Természetesnek tűnő állítás, hogy ősidők óta használtak faszenet Mezopotámiában. (É-Európában valóban régen, legalább tízezer éve főznek fakátrányt, igényesebben a fa száraz lepárlása, pirolízise a neve, és a mellékterméke faszén.) Csak egy római időkből származó utalást sikerült találni a fémolvasztás módjára: Plinius szerint Capuában a rézolvasztást fa égetésével végezték úgy, hogy többször megismételték (NH XXXIV. 20). ( https://gazdtort-hu.webnode.hu/temak/romai-gazdasagtortenet/erdogazdalkodas-erdoirtas). A kutatás szempontjából igen fontos állítás, hogy a rézolvasztás fa ismételt égetésével is lehetséges. A réz a fajsúlya miatt az olvasztótégelyek alján gyűlt össze, így a kihűlt fém-salak összetörésével és ismételt olvasztásával a rézkoncentráció növelhető. I.e. 1500 körül Egyiptomban már használták a (feltehetően hükszosz eredetű) faszenet a faliképek szerint. Tudni lehet, hogy a korai írással rendelkező fémműves kultúrákban (egyiptomi, sumer, amorita, akkád, hettita, hurrita) nincs írás a fémgyártás módjáról, ami részben érhető is, ha a szükséges jelek hiányára gondolunk, pl. a réz jele egy tömb, ami utalás lehet a fémingótokra.
Fémingót, nyersbőr alakú öntvény, kb. 25 kg, alakja feltehetően a darabolhatóságot (a kereskedelmi mintavételt) és a szállítását (szamarak oldalán, gyékényzsebben, szolgálta (4)
Róma területi terjeszkedése Európában és a Földközi-tengeren, valamint a bányászat fejlesztése oda vezetett, hogy a klasszikus korszak legnagyobb ólomtermelőjévé vált, becslések szerint évi 80 000 tonna ólomtermeléssel. Elődeikhez hasonlóan a rómaiak is többnyire az ezüstolvasztás melléktermékeként nyertek ólmot. Ólombányászat Közép-Európában, Britanniában, a Balkánon, Görögországban, Anatóliában és Hispániában folyt, ez utóbbi a világtermelés 40%-át tette ki. A Római Birodalomban ólmot használtak vízvezetékcsövek készítésére; a fém latin szava, a plumbum, az angol "plumbing" szó eredete. Könnyű megmunkálhatósága és korrózióval szembeni ellenállása biztosította széles körű alkalmazását más alkalmazásokban, többek között a gyógyszeriparban, a tetőfedésben, a pénzverésben és a hadviselésben. A korabeli írók, mint például Cato the Elder és Plinius the Elder, ólomból készült (vagy ólommal bevont) edényeket ajánlottak a borhoz és ételekhez hozzáadott édesítő- és tartósítószerek készítéséhez. Az ólom kellemes ízt kölcsönzött az "ólomcukor" (ólom(II)-acetát) képződése miatt, míg a réz- vagy bronzedények esetén keserű ízt okozott. A klasszikus ókorban messze az ólom volt a leggyakrabban használt anyag, ezért helyénvaló lenne (római) ólomkorszak-ról beszélni. Az ólom a rómaiak számára az ólom olyan volt, mint nekünk a műanyag.
Az ólombányászat fő oka az ezüst kinyerése volt. Az ólom és az ezüst gyakran együtt fordul elő galenitben (https://en.wikipedia.org/wiki/Galena), kb. 1% ezüst, amely értékes érc volt. Gyakran nagy súlyáról (7.6 kg/dm3) és sötét színéről ismerték fel. A római gazdaság az ezüstre épült, mivel a nagyobb értékű érmék többségét ebből a nemesfémből verték. A görögországi Laurionban talált ércek ezüsttartalma alacsony volt a más helyeken bányászott ércekhez képest. A kitermelés folyamata, a cupellálás (https://pangea.blog.hu/2018/08/05/5_perc_geologia_olombol_kinyert_ezustbol_jott_el_az_atheni_aranykor), meglehetősen egyszerű volt. Először az ércet addig olvasztották, amíg az ezüstöt tartalmazó ólom elvált a kőzetből. Az ólmot eltávolították, majd kézi fújtatóval 1100 °C-ra hevítették. Ezen a ponton az ezüstöt elválasztották az ólomtól (az ólmot vagy leöntötték az olvadt felületről, vagy tégelyekbe fogták fel; a leöntött részt újra olvasztották, hogy visszanyerjék az ólmot), és az ezüstöt öntőformákban fogták fel, amelyek kihűlve rudakat adtak, és amelyeket az egész Római Birodalomba szét küldtek pénzverésre. Amikor az i.u. 3. században az infláció volt, ezüsttel bevont bronzból készült hivatalos érméket kezdtek veretni.
Legkorábban Mezopotámiában és a Balkán-félszigeten alakult ki a fémművesség (4)