Régi magyar városok (Sopron és Buda a török korban)
kánikula idején
(2026 július)
A régi magyar városokban a forró nyarak ritkábbak voltak, de voltak, és árnyékkal védekeztek a meleg ellen. Sopronban a klasszikus középkori európai polgári építészet, míg a török kori Budán a balkáni-ottomán hűsítési kultúra határozta meg az árnyékolást. A két város teljesen eltérő, de zseniális módszereket alkalmazott.
Sopron
A zárt polgári erőd és a poncichter-ek világa volt. A poncichter (vagy ponzichter) szó a Sopron környéki, német ajkú szőlősgazda-réteget jelöli. A kifejezés a német Bohnenzüchter (babtermelő) szóból ered. A gazdák a szőlőtőkék közé hagyományosan babot ültettek, mert a bab nitrogénnel látta el a talajt, ami a szőlő számára létfontosságú. Rossz szőlőtermés esetén is a bab biztosított pótbevételt, és fontos élelemforrás is volt.
Sopron belvárosa szabad királyi városként egy sűrűn beépített, fallal körülvett városmag volt. A helyhiány miatt szűk utcák és sikátorok épültek. A belváros utcáit (például az Új utcát vagy a Szent György utcát) szándékosan enyhén kanyargósra építették, ezért a magas, kőből épült gótikus és reneszánsz lakóházak fala az utca egyik vagy a másik oldalán hűvös és árnyékos volt. Boltíves kapualjakat és belső árkádos udvarokat építettek, Sopron védjegyei a mély, hűvös, boltíves kapualjak. A vastag kőfalak között kialakított kapualjakban és az oszlopos, árkádos belső udvarokon mindig járt a levegő- és bort nértek-, a tűző nap pedig soha nem érte őket.
A soproni német szőlőművesek (a poncichterek) a házaik udvarán és a falak mentén szőlőt futtattak fel a fagerendás vázakra. Az élő "zöld tető" tökéletes, hűvös mikroklímát biztosított a nyári hónapokban. Mély pincehálózat van még ma is a házak alatt. A bortermelő városban a házak alatt hatalmas kiterjedésű, hűvös pincerendszerek húzódtak, amelyek nemcsak a bornak, hanem a családoknak is menedéket nyújtottak a legforróbb kánikulai napokon.
A poncichter házak és pincék felépítése a bortermelésre, a helytakarékosságra és a hűvösen tartásra volt optimalizálva. A poncichter gazdaházak egyszerre voltak lakóépületek, borászati üzemek és kereskedelmi egységek. Hosszú, keskeny, „szalagház” elrendezésűek voltak, a telkek a városfalakon kívül szűkek voltak, ezért a házak az utcafrontról mélyen benyúltak a telek belsejébe. Az utca felé gyakran csak a lakóház egy-két ablaka és a hatalmas kapu nézett, a boltozatos kapualjjal. A házak legfontosabb esztétikai és funkcionális eleme a hatalmas, kőkeretes kapubejáró volt. Átfért alatta a szőlővel megrakott szekér. A kapualj mindig hűvös, huzatos volt, így alkalmas volt a szőlő átmeneti tárolására is a feldolgozás előtt. A lakó- és gazdasági helyiségek egy hosszú, nyitott vagy oszlopos folyosóról (gádorról) nyíltak az udvar felé. Az udvar falaira szőlőt és babot futtattak fel, ami zöld sötétítőként védte a lakórészt a nyári hőségtől. A présház (Kelterhaus): a lakórész mögött, közvetlenül a pince lejárata felett helyezkedett el a présház. Itt álltak a hatalmas, fából készült bálványos prések és a szürethez szükséges eszközök (kádak, puttonyok).
A soproni bor hírnevét és minőségét a pincéknek köszönhette. Ellentétben a legtöbb magyar borvidékkel (ahol a pincéket a szőlőhegybe vájták), Sopronban a pincék szigorúan a városi lakóházak alatt helyezkedtek el, vastag kőboltozatokkal. A pincék falát és boltíveit helyi lajtamészkőből vagy téglából falazták ki rendkívül vaskosra, ami biztosította, hogy a pince feletti lakórész súlya ne roppantsa össze a szerkezetet, és tökéletesen kizárta a külső hőmérséklet-ingadozást. A pincékben télen-nyáron fix 10–12 °C körüli hőmérséklet uralkodott, ami elengedhetetlen volt a soproni kékfrankos lassú, finom éréséhez, nyáron pedig a családoknak is hűs menedéket nyújtott. Szellőzőnyílásokkal (Lichtlöcher) építték, a pincékből az utcafrontra vagy az udvarra apró, rácsos ablakok, szellőzőkürtők vezettek, melyeket télen eltorlaszolták a fagy ellen, nyáron viszont éjszaka megnyitották, hogy a huzat átmozgassa a levegőt, de a nappali meleget már nem engedték be.
A „Buschenschank”-ot, azaz a házi borkimérést engedélyezték. A poncichter házak építészete szorosan kapcsolódott az értékesítéshez is. A gazdáknak joguk volt a saját házuknál kimérni a bort. Ha a ház kapuja fejtett, friss fenyőágat vagy cserjeágat (Busch) akasztottak ki a falra, az jelezte a járókelőknek, hogy a hűvös kapualjban vagy a présházban asztalok várják őket. Ha vörösbort mértek, piros szalagot, ha fehéret, fehér szalagot kötöttek az ágra.
Buda a törökök idején
Buda
A török korban, a 150 éves oszmán uralom alatt Buda (különösen a Várnegyed és a Víziváros) teljesen átalakult. A törökök a balkáni és kis-ázsiai tapasztalataikat hozták magukkal a meleg elleni védekezésben. Sűrűn beépítették a területet, és ugyanakkor kerteket is építettek. A Várnegyed keresztény palotái közé a törökök könnyűszerkezetes, fából és vályogból készült házakat, bazárokat építettek. Az utcák szűkek és árnyékosak lettek, a házak mögött pedig buja, zárt, gyümölcsfás-virágos kerteket gondoztak, amelyek hűtötték a levegőt.
A budai törökfürdőket vastag falakkal építették. A muszlim kultúrában a víz és a hőség elleni védekezés szorosan összekapcsolódott. Az olyan, ma is álló fürdők, mint a Rudas, a Király vagy a Veli Bej fürdő, vastag kőfalaikkal és kupolás kialakításukkal belső árnyékot és menedéket nyújtottak a délutáni hőség elől. A kupolák apró, színes, csillag alakú ablakai (szemnyílásai) szűrték a fényt, így a belső terek árnyékosak és hűvösek maradtak. Szökőkutak és csobogók (sadirvanok) épültek szép számban, a törökök kedvelték a folyó és csobogó vizet. A budai dzsamik udvarán, a piacokon és a gazdagabb pasák, bégek házainak belső udvarán köztéri csorgókat és szökőkutakat állítottak fel, amelyek a párolgás révén közvetlenül hűtötték az árnyékos tereket. A nyitott verandákon, erkélyeken, árkádokon vagy a bazárok felett nehéz szőnyegeket, nedvesített vásznakat függesztettek ki, hogy felfogják a sugarakat, és hűvös szellőt irányítsanak a belső helyiségek felé.
Buda a törökök idején (https://hu.museum-digital.org/object/30537)
A jég régen a természet kincse is volt, amit télen „arattak le”, és zseniális mérnöki megoldásokkal tartottak meg egészen a következő őszig. A jégvermek a mai fagyasztók és hűtőházak elődei voltak. Budán és Sopronban is kulcsszerepet játszottak a mindennapi túlélésben és a hőség elleni védekezésben. Télen, amikor a folyók és tavak vize vastagra fagyott, jégvágók csapatai lepték el a vizeket. Budán a Duna, Sopronban pedig a közeli Fertő tó jegét vágták ki hatalmas fejszékkel, fűrészekkel és jégkampókkal. A súlyos, szabályos jégtömböket lovas kocsikra rakták, és szalmával letakarva szállították a városi jégvermekbe. A jégverem nem egy egyszerű gödör volt, hanem egy komoly hőszigetelt építmény, a verem általában egy 5–10 méter mély, lefelé keskenyedő, körte vagy tölcsér alakú gödröt ástak a földbe, amelyet vastag tégla- vagy kőfalakkal raktak ki. A föld mélyén a talaj alaphőmérséklete eleve hűvös (kb. 7–10 °C). A verem apró, vastag, kettős faajtóval ellátott bejárata mindig észak felé nézett, hogy a nap soha ne süthessen be rajta. A verem alját és oldalát vastagon kibélelték náddal és szalmával. A jégtömböket szorosan egymás mellé rakták, a rétegek közé pedig fűrészport, tőzeget vagy szalmát szórtak, ami megakadályozta, hogy a tömbök egyetlen összetörhetetlen tömbbé fagyjanak össze, és elszigetelte őket a külső hőtől. Volt elfolyó rendszere a veremnek, a jégverem alján egy rácsos elvezető csatorna volt. Ha a jég olvadozni kezdett, a víz elfolyt. Ha ugyanis a jégtömbök alul megálltak volna a vízben, a folyadék gyorsan felolvasztotta volna az egész jégkészletet.
Buda a nevezetes török kori híddal
A török kori Budán a jégvermek a közjót szolgálták. A törökök jéggel hűtött nyilvános ivókutakat (ciszternákat) üzemeltettek, sőt, a legnagyobb nyári hőségben ingyen jeget osztottak a lakosságnak, amivel az otthoni ivóvizet és a híres keleti gyümölcsszörpöket, a serbeteket hűtötték. Az élelmiszertárolás és hűtés jéggel történt. A jégvermek feletti vagy melletti helyiségekben (például Sopronban a mészárszékek alatt) tárolták a romlandó húsokat, halakat és tejtermékeket. A jég hűvös levegője megrekedt, a felette lévő kamrában tökéletes hűtőszekrény-klíma alakult ki. A soproni Jégverem utca és a budai Jégverem utca neve a mai napig őrzi ezeknek a hatalmas városi jégtárolóknak az emlékét. A városi jégvermekből a jegesemberek lovas kocsival hordták a jégtömböket a házakhoz. A polgárok megvásárolták a jégtömböt, betették a házi jégszekrény felső rekeszébe, ami 1-2 napra lehűtötte az alatta lévő ételeket és italokat. Sopronban a mai napig látogatható az egykori Városi Jégverem épülete, amely ma fogadóként működik.
