A Velencei-tó lehetőségei
(2026 július)
A Velencei-tó elfogadható vízszintjéből jelenleg legalább 10 millió köbméter elpárolgott víz hiányzik, az optimális szinthez 20 millió m3. Minden egymillió köbméternyi vízpótlás 4 centiméterrel képes megemelni a vízszintet, és már 50 cm alatt van a szint. A tó vízgyűjtő területén a leeső minimális csapadékot a száraz föld azonnal elnyeli, mielőtt eljutna a tóba. A tó vize fürdésre és élőhelyként szolgál, a Velencei-tó környéki települések ivóvizét nem a tóból, hanem a Dunántúli Regionális Vízmű Zrt. által üzemeltetett Ercsi kútsorból nyerik ki, a tónak tehát közvetlenül nincs köze a csapvízhez.
A magyarországi szikes tavak
A szikesek és halastavak kiszáradásának hátterében elsősorban a Duna-Tisza közi talajvízszint süllyedése, a klímaváltozás miatti tartós aszályok és a korábbi évtizedek elhibázott vízrendezési (lecsapolási) munkálatai állnak.
Debreceni Fancsikai-tavak: a jól ismert horgásztavak az elmúlt évtizedben többször is teljesen kiszáradtak. A medrükben ma már sok helyen bokrok és fák vertek gyökeret, a halak helyét szárazföldi vegetáció vette át. A debreceni Vekeri-tó is kiszáradt.
Kardoskúti Fehér-tó és Kis-Sóstó, az Alföld szikes tavai természetvédelmi okokból is értékesek, a vonuló madarak szálláshelyei. Az elmúlt években a sekély medrek a nyári hónapokra kiszáradtak, a sár helyét sós, porzó, fehér meder vette át, ahol csak a sós talajt tűrő növények (pl. a magyar sóballa) maradnak meg. A szikes tavak sajátossága, hogy ha télen vagy kora tavasszal - ha rendkívüli mennyiségű csapadék hullik-, a medrek képesek újra megtelni, ahogy ez a Kakasszéki-tavaknál is történt. Hosszú távon a mesterséges vízpótlás (mint a debreceni Civaqua-program) jelentheti az egyetlen biztos megoldást.
A Pátkai-víztározó nem szikes tó, valódi horgászparadicsom volt, a fürdőzők miatt még tiltótáblát is ki kellett tenni, de az évek alatt fokozatosan romlott az állapota (túl sok haleledel miatt?), egy tömeges halpusztulás után pedig úgy döntöttek, teljesen leeresztik a vizet. Ma gaz, nyárfa, méteres növények és egy magányos zsilip látható. Az lenne a feladata, hogy ellássa vízzel a Velencei-tavat. A Pátkai-víztározót a 1970-es években alakították ki, de a mai meder helyén egykor természetes tó terült el, a római korban pedig már gátat is építettek a Császár-vízre, hogy visszatartsák a vizét. A tározó nemcsak a Velencei-tó vízbiztonságának egyik legfontosabb eleme volt, hanem a horgászok, madármegfigyelők és természetjárók kedvelt célpontja is, ahol több mint 160 madárfajt figyeltek meg az elmúlt évtizedekben.
A Pátkai-víztározó régen Magyarország egyik legnagyobb mesterséges tava volt. Területe vízállástól függően 130–328 hektár volt, vizét a Pátka község mellett folyó Császár-víz és a falun átfolyó Rovákja-patak táplálta. A víztározó 2024 tavaszán leengedték.(https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1tkai-v%C3%ADzt%C3%A1roz%C3%B3)
A Császár-víz története: egy patak, a Velencei-tó legfontosabb, „életmentő” felszíni befolyása, amely a tó teljes vízgyűjtő területének közel 67%-át atszeli. A nagyjából 27-30 kilométer hosszú patak a Vértes-hegység déli oldalán, Csákvár határában ered, és Dinnyésnél éri el a tavat. Története összefonódik a környék ókori és újkori vízgazdálkodásával.
Ókori római vízszabályozás: a patak völgyében a jégkorszak végén egy hatalmas természetes víztározó jött létre. A megtelepedő rómaiak a vízszint állandósítása és a hajózhatóság biztosítása érdekében mesterségesen avatkoztak be a tájba. Pátkától délre, a Kőrakás- és a Jézus-hegy közötti szurdokvölgyben a rómaiak egy hatalmas völgyzáró kőgátat építettek.
Pátkai Római Kori Kőgát, Fejér vármegye egyik legnagyobb méretű, ma is látható ókori emléke. A pátkai római kori kőgát (a népnyelvben „Kőrakás”) a római kori Pannónia egyik különleges és legnagyobb méretű ma is látható műszaki emléke Fejér vármegyében. Az egykori monumentális völgyzáró gát a Császár-víz völgyében található, és bepillantást enged az ókori rómaiak lenyűgöző mérnöki tudásába. A pátkai víztározó közelében elterülő romok ingyenesen és szabadon látogathatóak.
Története és eredete: a gátat a 4. században, valószínűleg Galerius császár idején zajló nagyszabású dunántúli vízrendezési munkálatok során építették. Elsődleges feladata a Császár-víz (Császár-patak) felduzzasztása volt, amellyel egy hatalmas halastavat hoztak létre. Továbbá védte a völgy déli kijáratánál fekvő gazdag római falvakat és villagazdaságokat a tavaszi árvizektől. Az ókori mérnökök számításai alapján a gát 10 millió köbméter víz megtartására is alkalmas volt. Egyes kutatások szerint a stratégiai elhelyezkedésű védművet még a középkorban is aktívan használták Székesfehérvár környéki vizek szabályozására. A gát szerkezete a mai napig hűen tükrözi a római falazástechnika precizitását. Vízszintes, szabályos rétegekben lerakott kváderkövekből épült fel, amelyek belső magját rendkívül ellenálló, szinte kőkeménységű római beton tartotta össze. Eredeti hossza körülbelül 125 méter volt. Ma egy összefüggő, mintegy 50 méteres szakasz tisztán kivehető a terepen. A falmaradványok helyenként a 4 méteres magasságot és a 2 méteres szélességet is elérik. A feljegyzések szerint a gát két zsilipcsatornával (emissarium) rendelkezett a vízszint szabályozásához, amelyek közül az egyik boltozata sokáig épségben megmaradt.
Fornapusztai földgát: Csákvár közelében földből emeltek gátat, amellyel egy csaknem 900 hektáros, állandó vízállású tavat duzzasztottak fel. A római közigazgatás kivonulása után a gátak és szabályozórendszerek karbantartása megszűnt. A honfoglaló magyarság érkezésekor a korábbi jól szabályozott nyílt vízfelület helyett már csak egy hatalmas, mocsaras fertőt talált a területen, amelyet Anonymus is említ a Gesta Hungarorumban. A XIX. századig a patak mentén mocsaras rétek, vízimalmok és halastavak üzemeltek.
A modern víztározó-rendszer kiépítése: a XX. század második felében a Velencei-tó aszályos időszakainak áthidalására és a tavaszi áradások megfékezésére nagyszabású mérnöki munka kezdődött a Császár-vízen. 1971 és 1974 között a patak folyásán kiépítették a Zámolyi-víztározót és a Pátkai-víztározót. Csapadékos időben a tározók visszatartották a Császár-víz áradását, szárazság idején pedig innen engedik le a vizet a Velencei-tó pótlására.
Az elmúlt évtizedekben a hetvenes években kiépített rendszert elhanyagolták, elöregedett. A tározók medre és a Császár-víz csatornája jelentősen feliszapolódott, ami aszályos években problémákhoz, a vízminőség-romláshoz vezetett. A szakemberek jelenleg is folyamatosan dolgoznak a fenntartható vízpótlási megoldásokon, a tározók kotrásán.
A Pátkai-víztározó ma (https://index.hu/belfold/2026/07/04/patkai-viztarozo-velencei-to-madarrezervatum-okologia-horgaszat/)
A kiszáradási folyamat fázisai: a vízhiány vízszintcsökkenést, a partvonal visszahúzódását követően széttagozódást, vízmelegedést okoz, a halakat ki kell menteni.
A sótartalom megnő, oxigénhiány lép fel→ hal-, kagylópusztulás, a tápláléklánc összeomlik → iszaposodás, repedezés, majd a sáros nádas meder kiszárad, a szél elhordja a sós port → gyomok, majd bokrok és fák jelennek meg a mederben.
A Velencei-tavat talán nem hagyják kiszáradni?
Zöld színű lett, algásodik a Velencei-tó
2026 július elején a vízszint 50 cm-nél kevesebb Agárdnál, változó hőmérsékletű, gyorsan követi a napi hőingást. Lényeges, hogy júliusban nem várható jelentős mennyiségű csapadék, a vízszintje júliusban napi 0,5–1 centimétert is csökkenhet a forró, száraz napokon, a párolgás miatt. A Velencei-tó kifejezetten sekély, a vize nyáron gyorsan melegszik, ami felerősíti a párolgási folyamatot. Az átlagos júliusi vízveszteség , amikor a tartós kánikulát átmeneti záporok mérséklik, havi 6–8 centiméter körül alakul. Hőségben és csapadékmentes hetek idején a napi apadás megközelíti az 1 cm-t. A meder sajátosságai és a sűrű nádasok szerint az összefüggő nyílt vízfelület már kezd feldarabolódni. A tó egyes medencéi közötti természetes összeköttetések idővel megszűnnek, és a vízfelület különálló részekre szakad. A Velencei-tó apadása miatt a menetrend szerinti és a turisztikai sétahajózás teljesen leállt, míg a csónakázás és egyéb vízi sportok veszélyessé és korlátozottá váltak. Az állandó építésű mólók és kikötők mellett a víz annyira visszahúzódott, hogy a hajók fizikai megközelítése is lehetetlenné vált. A tó jellegzetes és népszerű nádas folyosói, belső tisztásai (pl. a Velencei Madárrezervátum környéke) szinte teljesen kiszáradtak, sok helyen a csónakok elakadnak az iszapban.
Hőhullános hetek száma, növekszik
30 cm-es szintnél a Velencei-tó kiszáradtnak tekinthető, a víz csak a mesterségesen mélyített mederrészekben, illetve a volt hajóutakban marad meg.
Gárdonyban a partvonalat övező kövektől mintegy 40-50 métert kell gyalogolni a vízig, (kotorják a medret, ahol szükséges?), de Agárdon a fürdőzők a lépcsőről azonnal a derékig érő vízbe lépnek, a tó agárdi része utolsónak fog kiszáradni, mélyebben fekszik (https://www.penzcentrum.hu/utazas/20260617/kongatjak-a-veszharangot)
A vízügyesek megtesznek mindent az apadás ellen, a következő lépés a tó lehalászása lesz: az őshonos fajtákát átmentik másik tavakba, a többiből "eredeti agárdi-gárdonyi halászlé készül" a halfeldolgozókban, de főleg állateledel. Amennyiben a havi 6–8 centiméteres vízszintcsökkenés bekövetkezne, elkezd a tó részekre szakadni, a tűzoltók pedig felkészülnek a nádasok lehetséges tüzeinek az oltására.
Júliusban az algásodás, a növekvő száraz partszakaszok és az oxigénhiány miatti halpusztulás kikényszerítik majd a választást: hagyhatunk-e egy Székesfehérvár és Budapest közeli nagy nyaralóhelyet lepusztulni, egy nagy főút melletti értékes területet elszikesedni, kitenni a szélviharoknak? Nyílván nem, bár a tó időszakos kiszáradása természetes folyamat, de megváltoztattuk a tó funkcióját véglegesen, azaz körbe építettük.
Lehetőségek
A karsztvíz nem elegendő és jogilag sem alkalmazható fenntartható megoldásként a Velencei-tó hosszú távú vízpótlására. A karsztvíz átemelése technikailag egy gyors, korábban már alkalmazott kényszermegoldás volt a halpusztulás ellen, de tó jelenlegi vízigényét, amely eléri a 20 millió köbmétert, nem tudja tartósan pótolni. A hatályos környezetvédelmi szabályozás szerint a mélyfúrású karsztvizek felhasználása jogilag is szigorúan korlátozott, tilos, mert veszélyeztetné a térség ivóvízbázisát. A korábban már kiépített rákhegyi vagy kincsesbányai vízbázisból kinyerhető mennyiség (éves szinten kb. 1-1,5 millió köbméter) a tó vízigényéhez viszonyítva kicsi.
További lehetőségek a vízpótlásra a dunai víz (6-8 év) vagy a székesfehérvári tisztított szennyvíz (1-2 év) és egy gyors ideiglenes megoldás (≈800 millió Ft).
A vízügyi hatóságok hosszú távon a végleges megoldást a Duna vizének átvezetésében látják, mert a Duna a tó szempontjából korlátlan vízkészlettel bír, bár a kiépítése drága (kb. 150 milliárd forint), és több, ≈ 8 évet vesz igénybe*. Már régen épülnie kellene, nincs idő rá.
A tó saját vízgyűjtő területén található leengedett Pátkai- és Zámolyi-tározók rekonstrukciója elengedhetetlen, de a tartós nyári aszályok miatt ezek is gyakran teljesen kiszáradnak, így nem nyújtanak biztonságot.
Tisztított szennyvíz hasznosítása a leggyorsabb, legolcsóbb és környezetkímélőbb megoldás, a környező települések (pl. Székesfehérvár, Agárd, Csákvár) megtisztított szennyvizének megfelelő szűrése, és természetes nádasokon keresztül a tóba történő vezetése.
A főleg Székesfehérváron keletkező, napi szinten mintegy 25-35 ezer köbméternyi tisztított kommunális szennyvíz tóba vezetése mellett szóló legfontosabb érv, hogy olcsóbb, és gyorsan (≈ 2 év) megvalósítható. A dunai projekt 150-255 milliárd forintos költségével szemben a székesfehérvári szennyvíztisztító korszerűsítése és a tóhoz vezető csatorna kiépítése elenyésző, töredék összeg. A szennyvíz-megoldás 1-2 éven belül működőképes lehetne. Székesfehérvár és a Velencei-tó között nincsenek akkora magasságkülönbségek, mint a Duna-völgy és a tó között, így a víz odaszállítása is olcsóbb, egyszerűbb.
A tisztított szennyvíz alkalmazásának ötletét a helyi közösség és a turizmusban érdekelt felek felemásan, kezdetben erős gyanakvással, majd a kényszer hatására fokozatos megadással fogadják. A két főcsoport reakciói az alábbi főbb szempontok mentén tagozódnak:
1. A helyi lakosság és az ingatlantulajdonosok első és legtermészetesebb reakciója az idegenkedés. A közbeszédben a „szennyvíz” szó hallatán sokan azonnal fertőzésveszélyre, bűzre gondolnak, és elutasítják, hogy ilyen vízben fürödjön bárki. A tónál nyaralóval vagy lakóházzal rendelkezők tartanak attól, hogy ha elterjed a hír, miszerint a tavat szennyvízből pótolják, a Velencei-tó imázsa megsemmisül, ami az ingatlanok piaci értékének zuhanásához vezet. De a semminél a többszörösen tisztított víz is jobb. Sokan megértették, hogy a modern tisztítóművekből tisztább víz jön ki, mint amilyen a tó mai, pangó vize.
2. A turisztikai szektor és a helyi vállalkozók azonnali megoldást követelnek. A szállodatulajdonosok, vendéglátósok, lángososok és strandüzemeltetők a túlélésért küzdenek. Számukra a turizmus teljes összeomlása jelenti a valós veszélyt, így ők érthetően nyitottak a szennyvíz-opcióra, mivel ez az egyik, ami 1-2 éven belül megoldás lehet a 8 évig tartó dunai beruházással szemben. A turisztikai marketing szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy a projektet nem lehet „szennyvízpótlásként” tálalni, szigorú és átlátható, online is követhető vízminőség-ellenőrzési rendszert kell kiépíteni, hogy a vendégek visszanyerjék a bizalmukat.
A horgászok és a helyi horgászegyesületek a leginkább érintettek, a csónakok elakadnak, a hajózás leáll. Ők a víz kémiai összetételének (főleg a foszfor- és nitrogénszint) változásától féltik a tavat, és a tó halállományát, így csak abban az esetben támogatják az ötletet, ha a vizet a dinnyési nádasok először megszűrik. A Velencei-tó és az 1800-as évek végéig létező Nádas-tó között egy pár méter magas, keskeny homokturzás húzódott Dinnyésnél. A természetes gáton átfolyó víz tartotta életben a Seregélyesig lenyúló mocsár igen gazdag állatvilágát. A Fertő mocsár mélyebb fekvésű, vízzel borított részeit apró homokdombok, kis homokhátak, félszigetek tagolták. A vizes, nádas terület a Dinnyés-Kajtor csatorna (amely a Velencei-tó vízfeleslegét volt hivatott régen levezetni) két oldalán 1966 óta védett. A Velencei-tavon megnövekedett idegenforgalmi terhelés miatt az onnan kiszoruló védett madaraknak nyújt biztonságos, zavartalan élőhelyet. A gém-félék kedvenc táplálkozó és költőhelye a Fertő.
Talán van még egy lehetőség: Ercsinél van kavicságyas szűrő***: ha a kavicságyat összekötnénk Gárdonnyal egy ideiglenes, flexibilis vezetékkel (rugalmas, laposra tekercselhető nagynyomású tömlő, Layflat tömlő néven is ismert), akkor megmenekülne a tó 700-800 millió Ft-ért ideiglenesen.
Olyan, mint egy óriási, ipari tűzoltótömlő (belül PU/gumi, kívül erősített szőtt kevlár/poliészter). 100-200 méteres tekercsekben létezik. Gyorsan telepíthető (traktorról letekerhető), kevés csatlakozás kell, követi a terepviszonyokat. Rövid idejű szerződésekkel telepíthető. De sérülékenyebb és a gördülési ellenállása (belső felületi súrlódása) nagyobb, mint az acél vezetéké, ami növeli a szivattyúzási nyomásigényt.
Nyomásfokozók és gépészet (Ideiglenes üzem): felszíni vezetésnél a cső sérülékenysége miatt biztonságosabb a nyomást elosztani, hogy ne legyen sehol 10 bar feletti nyomás a szabadon fekvő csövekben. 2 db állomás szükséges (1 db induló a Dunánál + 1 db közbenső nyomásfokozó kb. 10 km-nél). Mindkét állomás csak kb. 7-8 bar nyomást állít elő, így a felszíni csővezeték sehol sincs kitéve kritikus terhelésnek. Gépészeti kialakítás: konténeres / gépkocsi-utánfutóra szerelt mobil szivattyúegységek (dízelmotoros vagy ideiglenes áram betáplálású elektromos kivitelben).
*A Velencei-tó dunai vízpótlására a szakemberek két fő alternatív nyomvonalat dolgoztak ki, amelyek a Duna Ercsi vagy Adony közötti szakaszából indítanák meg a vízszállítást a tó felé. A két terv jelentősen eltér hosszúságban, műszaki kiépítettségben és költségben is.
1. Az északi nyomvonal (Gárdonyi végpont) a rövidebb és gazdaságosabb verzió kiindulópontja a Duna Ercsi–Ráckeresztúr térségében található szakasza (nyersvíz-kivétellel vagy kavicsteraszos csápos kutakkal) és egy 20 km hosszú föld alatti nyomóvezeték és 4 km nyílt felszíni csatornával. A terepviszonyok miatt a vizet fel kell pumpálni, így a rendszerhez egy új kiegyenlítő tározó építése is szükséges. A víz Gárdonynál érkezne meg a Velencei-tóba. Becsült költsége 150 milliárd forint.
2. A déli nyomvonal (Dinnyési végpont), ami összetettebb, hosszabb rendszer, amely több térségi funkciót (pl. mezőgazdasági öntözést) is ki tudna szolgálni útközben. Indulópontja a Duna Adony környéki szakasza, 19 km föld alatti nyomóvezeték, amelyet egy hosszú, 23 km-es felszíni nyílt csatornahálózat követ. A szintkülönbségek és a vízhozam szabályozása érdekében 4 új víztározót kellene integrálni a szakaszba. A betáplálás a tó védettebb, mocsarasabb délnyugati részén, a dinnyési sarokban történne meg. A becsült költsége körülbelül 255 milliárd forint. A Duna szintje lényegesen alacsonyabban van, mint a Velencei-tó (a tó átlagosan 100 méterrel fekszik a tengerszint felett), ezért a vizet komoly szivatttyú kapacitással kéne felnyomni. A Duna tápanyagokban gazdag folyóvíz, míg a Velencei-tó egy sekély, lágyabb karakterű, szikesedő állóvíz. A nyers dunai víz közvetlen bevezetése felboríthatja a tó ökoszisztémáját (eutrofizációt, algásodást okozva), ezért a tervek szerint a vizet a beemelés előtt ülepíteni kell, és a dinnyési nádasokon keresztül kell megszűrni. A Duna egy nagy hozamú, tápanyagdús (főleg foszforban és nitrogénben gazdag) folyó, míg a Velencei-tó egy sekély, zárt és szikesedő állóvíz. Ha a nyers Duna-vizet ráengednék, az felborítaná a tó egyedi kémiáját, és súlyos eutrofizációt (algásodást, a tó elmocsarasodását) indítana el. A szakmai tervek szerint a Duna-víz bevezetése előtt kavicsteraszos szűrésre (csápos kutak) lesz szükség.
***Ercsinél van kavicságyas szűrés, a helyi regionális vízmű ivóvízbázisának természetes része. Az Ercsi vízbázis több mint egy tucat kútja a Duna medrével párhuzamosan, annak árterében helyezkedik el. A kutak a folyó által lerakott, föld alatti szűrőkavics-rétegre épültek, a Duna vize a természetes kavicságyon átszivárogva tisztul, mielőtt a kutakba és onnan a hálózatba kerülne. A kavicságyas szűréssel nyert vízbázis nemcsak Ercsit, hanem a Dunántúli Regionális Vízmű (DRV Zrt.) hálózatán keresztül egy egész térséget (például Adony, Besnyő, Iváncsa, Pusztaszabolcs, Velence) is ellát ivóvízzel.
**
A Faguibine-tó (Mali) Nyugat-Afrika egykoron egyik legnagyobb tava volt, a Szahara peremén feküdt. A tavat a Niger-folyó éves áradásai táplálták, egy bonyolult csatornarendszeren keresztül. Az 1970-es és 80-as évek katasztrofális aszályai miatt a folyó vízszintje lecsökkent, és a Szahara homokdűnéi benyomultak a csatornákba, elzárva a víz útját. A tó az 1990-es évekre sivataggá változott. A korábbi mederben ma invazív, szárazságtűrő erdők nőnek, és a föld alól szivárgó gyúlékony gázok néha meggyulladnak.
Az Aral-tó (Közép-Ázsia) a gyapot áldozata lett. Az 1960-as évekig az Aral-tó a világ 4. legnagyobb tava volt, virágzó halászat jellemezte. A Szovjetunió a tavat tápláló két nagy folyót (Amu-darja és Szir-darja) eltereli, hogy a sivatagban gyapotot termesszen. A tó vízutánpótlás nélkül maradt, és pár évtized alatt a vízfelület 90%-a eltűnt, a helyén pedig létrejött az Aral-kum sósivatag. A kikötővárosok ma több mint 100 kilométerre vannak a maradék víztől, a sivatagban a rozsdásodó hajóroncsok mementóként állnak. A kiszáradt mederből a szél mérgező, sós porviharokat kavar.
A Faguibine-tó (Mali) Nyugat-Afrika egykoron egyik legnagyobb tava volt, a Szahara peremén feküdt. A tavat a Niger-folyó éves áradásai táplálták, egy bonyolult csatornarendszeren keresztül. Az 1970-es és 80-as évek katasztrofális aszályai miatt a folyó vízszintje lecsökkent, és a Szahara homokdűnéi benyomultak a csatornákba, elzárva a víz útját. A tó az 1990-es évekre sivataggá változott. A korábbi mederben ma invazív, szárazságtűrő erdők nőnek, és a föld alól szivárgó gyúlékony gázok néha meggyulladnak.