Hány parancsolat volt a 10 parancsolat? Talán 5-6. Mózes (i. e. 13. sz.) átveszi a máz nélküli kőtáblákat. Dombormű Lorenzo Ghibertii Porta del Paradisójáról (Firenze, 1425–1452) 

Üveggyártással kapcsolatos elnevezések, meghatározások:

Frit: (https://en.wikipedia.org/wiki/Frit#Green_frit) A fritt olvasztott kerámiamáz összetevő, amelyet megolvasztottak és azután granuláltak, megőröltek. A frittek a zománcok és kerámiamázak keveréséhez használt színező anyagok a pigmentek. Az üveggel történő előolvasztás célja, hogy az oldható és/vagy mérgező komponensek oldhatatlanná váljanak, egyenletesen elegyedjenek. 

Kőpaszta (fritware_an), nyers örölt üvegpaszta. az alapanyaghoz (agyaghoz vagy a aszínező anyaghoz) fritet, őrölt üveget adnak, hogy csökkentsék az olvadási hőmérsékletét, egyébként nátront is adtak. A keverék tartalmaz kvarcot vagy más kovasavas anyagot. Az így kapott keveréket alacsonyabb hőmérsékleten lehet égetni, mint az agyagot önmagában. Ezután mázat visznek fel a felületre, hogy a felület megkeményedjen. Ha elég sok a kvarz és alkáli só (szóda) az alapagyagban, akkor „önmázas” anyagot kapunk, égetéskor máz keletkezik a felületen, kb. 1000 fok körül.

A frittek a zománcok és kerámia mázak keverésénél használt előolvasztott adalék-, pigmentanyagok; az előolvasztás célja, hogy az oldható és/vagy mérgező komponenseket oldhatatlanná tegyék azáltal, hogy szilícium-dioxiddal és más hozzáadott oxidokkal keverednnek, esetleg egyesülnek.  Az ókorban a fritet, a pigmenteket összetörték. A nyersüveg gyártása során köztes anyagként is szolgálhatott. A frit vagy fritta meghatározása általában változó, és a történészek számára nehéz kérdés. Az elmúlt évszázadokban a fritt más szerepet töltött be, például mikrohullámú dielektromos kerámiák adalékanyagaként. Az alumínium-szilikát fritteket mázmentes folyamatos öntésű tűzálló anyagokban lehet felhasználni. A "frit" szó eredete: adalék anyag és "homok és folyósító anyagok (pl. nátron) anyagok mészköves keveréke, amely alkalmas arra, hogy tégelyben megolvasztva üveget készítsenek belőle". A régészek Egyiptomban, Mezopotámiában, Európában és a Földközi-tenger térségében találtak bizonyítékokat ott a fritnek is nevezett pigmentekre. A frit polikristályos, mázatlan pigment anyagként is definiálható. Jellemzően kék vagy zöld színű. (https://en.wikipedia.org/wiki/Frit) 

Üveg: Egyes őrölt szilícium és más fémoxid porokat (Ca, Mg, Al) olvadáspont csökkentő alkáli karbonátokkal (Na₂-, K₂-CO₃) összolvasztva, majd a megömlött anyagot lassan lehűtve üveget kapunk, amely megfagyott folyadék, nem kristályos anyag, de előfordulhatnak benne kristályos szerkezetek. Az olvasztás folyamán a karbonátok is elbomlanak és széndioxid szabadul fel. Az üveg egyes fémek oxidjainak megfagyasztott olvadéka. Kezdetben mázként használták, majd apró tárgyakat, pl. gyöngyöket öntöttek üvegből.

Tűzzománc: (https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C5%B1zzom%C3%A1nc) porrá tört, a színes üveget hordozó alapra, legtöbbször fémre, kerámiára olvasztanak, melyek felületét színesen díszíti. A zománc anyaga részleges vagy teljes felolvadás útján keletkezett, üvegszerűen dermedt, szervetlen, főként oxidokból álló massza, melyet színeznek különféle módosító anyagokkal, fém-oxidokkal. A zománc az ötvösök több ezer éves díszítőanyaga, számos ötvöszománc-technika alakult ki. 

Égetés, olvasztás : az agyag tárgyak égetése és az üveg olvasztása hasonló hőmérsékleten történt, 950 fok körül történt, a fajanszmáz és üveg alapú fémoxid mázak lassú égetése (800-1000 fokon, de feltétlenül 1100 fok alatt, amikor megfolynak) valamivel magasabb hőfokon. Egyiptomban az általános volt a fa hiány, nem volt fa, keményfa, faszén, ezért nádból és vályogtéglából, majd Dzsószer idejétől, i.e. 2600-s évektől kőből  építkeztek. F. Petrie "saggars" néven ismert hengeres tartályok maradványait találta meg, amelyekben az edényhalmokat égetéskor helyezték el (https://hu.wikipedia.org/wiki/Flinders_Petrie). Petrie tisztázta az égetés körülményeit is, szalmával történt az égetés.  Az agyagedények égetése földbe vájt „gödörben” is történt, ahol a nyers edények, tárgyakat szárítás után egymásra rakták és a tűz táplálásához szükséges tüzelőanyagot is a tárgyak közé helyezték. pótolták.  Az így készített  kemencében, azt felülről lefedve, lassú tűzön kiégették a tárgyakat. Az így kapott cserép kormos felületén az oxigénhiányos körülmények miatt szép felületi színek jelentek meg. (https://ceramiccenter.hu/keramiaegetesi-technikak/) 

A rézolvasztás 1200 fok körül: (https://en.wikipedia.org/wiki/Buhen) megelőzte az üvegolvasztást, kb. i.e. 2800-as évekig követhető vissza az időben, és D-n a nílusi  második katarakta közelében fekvő Buhenben, ahol a szükséges érc, víz, agyag, valamennyi faanyag (akácia, tamariszkus) is rendelkezésre állt. Különösen a fa (https://www.ucl.ac.uk/museums-static/digitalegypt/wood/types.html) volt lényeges, így is sok fújtatót használtak. Az Ó-Birodalom idején működött a buheni olvasztó (i.e. 2686–2181 BC). Snofru és Hufu fáraók idején említik az feliratok, az 5. Dinasztia idején már nem említik.

Saggar: (https://en.wikipedia.org/wiki/Saggar) agyag kemencekontainer, dobozszerű tartály, konténer, amelyet a fazekasok az égetéskor használtak, hogy a kemencében égetett árut megvédjék: a konténerek  megakadályozzák azt is, hogy a tárgyak összeolvadjanak egymással. A saggárok készítése a manufaktúrában (helyben), a munkaerő és az anyag (tüzelőanyag és agyag) nagy részét lekötötte, és több kemence foglalkozott a készítésükkel, mint a végtermék égetésével. Hagyományosan a saggarokat elsősorban agyagból készítették és arra használták, hogy megvédjék vagy megóvják az árut a nyílt lángtól, füsttől, gázoktól és kemencetörmeléktől, a név a safeguard szó rövidülése lehet. A modern saggárok alumíniumkerámiából, kordieritkerámiából, mullitkerámiából, szilíciumkarbidból és különleges esetekben cirkónium-dioxidból készülnek. Petrie: (https://www.ucl.ac.uk/culture/petrie-museum

A legkorábbi technikával a zománcot, "üvegpasztát" kis aranyfalú cellákba illesztették. A technikát már az i. e. 3. évezred óta alkalmazták a kő- és drágakődarabok szoros rögzítésére, például Mezopotámiában, Egyiptomban. A tűzzománc valószínűleg a hasonló eredmények elérésének olcsóbb módszereként fejlődött ki, a drágakövek pótlására. A legkorábbi ismert zománcot használó tárgyak egyiptomból származnak. A Ciprusról származnak a mükénéi gyűrűk, egy csoportjuk, amelyet a i. e. 13. századra datálnak. Az egyiptomi darabok, köztük a Tutanhamon sírjából származó, i. e. 1325 körüli ékszerek valódi ékköveket is tartalmaznak, az üveg és az arany olvadáspontja túl közel van ahhoz, hogy a zománcozás művelhető technika legyen. Van néhány tényleges zománcpélda az egyiptomi harmadik átmeneti korszakból (i. e. 1070-től kezdődően) is. Mind Egyiptomban, mind Görögországban ritka maradt. Az ókori Kelet népei már az i. e. 4400-as évektől ismerték a megolvasztott üveganyagot. A legrégebbi emlék az i. e. 25. századból, Egyiptomból származik: egy melldísz, melyet színes üvegplasztikák díszítenek. A valódi zománcot, és annak a mai értelemben vett alkalmazását csak az i. e. 17. századtól lehet találni az egyiptomi leletekben. Egyiptomban is a rekeszberakás vált meghatározóvá. A trákok az i. e. 13. századtól ismerték a zománcozást. Az i. e. 10–6. században a tárgyakat geometrikus mintákkal díszítették. A trák ötvösművészet az i. e. 6. század végétől az i. e. 3. század elejéig élte virágkorát. Az ókori görögök az egyiptomiaktól vették át a zománcozás technikáját.

 

FAJANSZMÁZ ÉS EGYIPTOMI KÉKFESTÉK

Egyiptomi fajansz (https://en.wikipedia.org/wiki/Egyptian_faience): modern változata a tűzzománc, üvegpaszta díszítésnek is nevezik. Az egyiptomi kék (réz-szilícium oxid), zöldeskék pigment, egyiptomi fajansznak, üveg-fajansznak nevezi az irodalom (Wikipedia). A máz alapanyagát tekintve üveg féle. A korszakban a tárgyak üvegmázzal fedett steatit, zsírkő, esetleg puha homokkő tárgyak, porrá tört zöld malachittal (https://hu.wikipedia.org/wiki/Malachit, néha türkiz vagy azurit, azaz lápisz lazulit is lehetett), egyiptomi kékkel színezett üvegmázas tárgyak.

 

I.e. 1550-től űzte ki I. Jahmesz a szíriai eredetű és hajókkal, a tengeren is érkező, majd menekölő hükszoszokat (3, 128.o.) a Nílus-deltából. A hükszoszok (ugariti amoriták) hozták Egyiptomba a kerék használatát, a lovasszekeret, a függőleges szövőszéket, a lantot, a reflex íjat, a bronz, és a hajókeel használatát is, de az üveggyártás ismeretét nem, azt I. Thotmesz hozta Karkemishből.

 

Egyiptomi-kék mázas edények (4)

Dzsószer fáraó Imhotep nevű főépítésze gyártatta a kb 30 ezer darab kék, zöld fajanszcsempét. Dzsószer alatt alakult ki a vezír intézménye. Imhotep vezír sok titulusa  (https://en.wikipedia.org/wiki/Djoser) között szerepel a „ kőmunkák felügyelője” és a „királyi hajógyár vezetője” : (…Vizier, "head of the royal shipyard" and "overseer of all stone works", …, a „vizier”-re vonatkozóan ld. https://en.wikipedia.org/wiki/Vizier_(Ancient_Egypt) is. Érdekesség, hogy a vezír feladata volt a cédrusfa ellátás megszervezése Bübloszból". (A cédrusrönköket födémekhez és hajóépítéshez használták, http://www.reshafim.org.il/ad/egypt/timelines/topics/navigation.htm : The importance the Egyptians attributed to cedar timber  is reflected in the fact that its supply was one of the duties of the vizier).

 

    Imhotep titulusai a Dzsószer piramison (4)

Imhotep nem csak építész, asztalos és orvos volt, hanem az egyiptomi és a memphiszi kikötő és hajógyártás megszervezője. Az első egyiptomi piramisok építése és a memphiszi hajógyár Imhotepnek köszönhető, amit a piramis fedőköveinek a Níluson történt átszállítása bizonyít. Az első rövidpalánkos fahajókat Imhotep építette, előtte "csak"  fenékpalánkos Napbárkákat és nádhajókat építettek Egyiptomban. (12 db bárkagödröt találtak Abüdoszban, Haszehemui sírjánál. A Napbárkákat (3) Dzsószer idején már cédrusfából építették, és tengeri szállításra alkalmatlanok a bárkák.) Imhotep új kő- és teherszállításra alkalmas (előtte tamariszkusz, utána cédrus) akáciafa rövidpalánkos hajókat épített, melyekkel a Dzsószer piramis több mint 2 tonnás fehér fedőköveit a Níluson átszállította a Tura-i kőbányából Memphiszbe, Saqqarába. A Nílus 7 km-el nyugatabbra folyt.

A mázak először az i. e. 3000 körül, után jelentek meg kőedényeken, kőtárgyakon, az ókori egyiptomi máz pl. a jól faragható homokkő, zsírkő edényeken, vagy önmázas, anyagában is malachitot tartalmazó edényeken, vagy az edény homok anyagával a nátron-kvarc alapú üvegmáz a tárgy égetéskor természetes módon mázszerű kérget képzett. A Közel-Keleten a kerámiákon i. e. 1500 körül jelent meg a hamuzsíros máz. A 13. században már a virágmintákat vörös, kék, zöld, sárga és fekete fedőmázzal festették. A fedőmázak nagyon népszerűvé váltak a kerámiák színes megjelenése miatt.

 

Mázas edénytöredék Hor Aha fáraó (Első Dinasztia, kb. 2920 -2770) idejéből, közel 1000 C°-n égették ki (https://en.wikipedia.org/wiki/Abydos_boats és https://www.ucl.ac.uk/museums-static/digitalegypt/faience/faienceinarchaicegypt.html)

 

A valódi kerámiákon a mázkészítés az üvegmáz feltalálása után gyorsan elterjedt i. e. 1500 körül: a Közel-Keleten a hamuzsíros változat, Egyiptomban  a nátronos változatot homokmázzal, amit por alakban, vízes masszával festettek fel. A kerámiakémiában az égetett mázakat színes oxidok alkotják, (példák: SiO2, Al2O3, B2O3, Na2O, K2O, CaO, Li2O, MgO, ZnO, MnO, Fe2O3, CoO). Minden egyes oxid sajátos tulajdonságokkal (színnel) járul hozzá a kiégetett üveghez, az égetett termékek mázainak fizikai tulajdonságait (mint a hőtágulás, keménység, törésmutató, szín és olvadási hőmérséklet) is meghatározzák. Próbálkozással találták meg a színes kövek között az fémoxidikat.

A legtöbb ókori fajansztárgyat a teljes felületén máz borítja, és a legtöbbjükön nincsenek olyan nyomok, amelyek utalnának arra, hogy az égetés során hogyan támasztották meg őket a kemencében, de kisebb kúp alakú és gömb alakú kemencékben használt támaszokat találtak . A vizsgálatok kimutatták, hogy a fajanszot 870 °C (1598 °F) és 920 °C (1688 °F) közötti hőmérsékleten égették. Ha  1000°C (1832°F) feletti hőmérsékletet érnek el, akkor a máz buborékosodni kezd, elzöldül, és lefolyik a tárgyról." "A legkorábbi fajanszok (i. e. 2600-as évek) kivétel nélkül kék vagy zöld színűek, és a két szín közötti teljes árnyalati skálát mutatják. A színezőanyag gyakran a réz volt. Az Újbirodalomtól kezdve azonban a színpaletta kibővült, valószínűleg az üveg Egyiptomba való bevezetését (i. e.. 1500 körül) követően. Ekkor a fajansztesthez őrölt üveget (törött tárgyak, fritet) adtak, ezzel növelve a színskálát, valamint az anyag szilárdságát. A salakos hulladékanyagban található zárványok alapján Petrie (https://hu.wikipedia.org/wiki/Flinders_Petrie) azt állította, hogy szalmával égették őket; (aminek a fűtőértéke a fele a faszén fűtőértékének), ezt a bizonyítékot jelenleg vizsgálják. Bizonyos, hogy fújtatós levegőbetáplálással müködtek és a szalma égése intenzív.

 Az egyiptomi fajanszmáz festéke lehetett porrá tört malachit, türkíz(!) vagy kékfesték (összetétele kalcium-réz-szilikát (CaCuSi₄O₁₀ cuprorivaite_an, a CaO·CuO·4SiO₂ vegyület is  hasonló). Mint kiderült, boglyában égették a tárgyakat nagyobb edényben, tokban, amit ma konténernek nevezünk.  

Az egyiptomi kék, zöldeskék tárgyakat egyiptomi fajansznak, üveg-fajansznak nevezi az irodalom (Wikipedia). A fajanszmáz anyagát tekintve üveg féle, amit egyiptomi kékkel vagy malachittal színeztek. Abüdoszban tártak fel egy fajanszműhelyt, amelyet i. e. 3500-ra datálnak.  A műhely több kör alakú gödörből áll, amelyek egyértelműen kemencének használt égetők maradványai, téglabéléssel bélelve, tűz nyomaival. A gödrökben található ősi hamuréteg  hosszú éveken át tartó folyamatos használatról tanúskodik. Kisebb agyaggolyókat is találtak, és úgy gondolják, hogy a fajanszgyöngyök égetésével vagy az égetett tárgyak megtámasztásával kapcsolatosak. Vannak, akik szerint i.e. 3500-ban már (https://www.ancient.eu/Egyptian_Faience/ ) színezett -anyagában vagy annak mázával színezett- kerámiákat fazekasárukat is készítettek. 

Olyan egyiptomi kék fajansz, fényes, üveg szerű tárgyak képeit kerestük, melyeket az egyiptomi Óbirodalom idején készítettek, kékeszöld üvegmázas tárgyakat. Az égetett máz lepattogzott a hőtágulás miatt. A fajanszmáz anyagából készült az egész tárgy. Égetéskor a belseje porózus maradt, mert alacsony hőfokon, 1000 fok alatt történt az égetés. Az illékony komponensek (az égetés során elégő komponensek, amelyek gázokat és füstöt, például H2O-t, CO2-t és SO3-t kibocsátva égnek el) is befolyásolják a porózusságot.

A "legrégebbi fellelhető mezopotámiai üvegplasztika az i.e. 25. századból származik (a mezopotámiai Ur városában ismerték a fajansz készítést): egy melldísz, melyet színes üvegplasztikák díszítenek" (https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C5%B1zzom%C3%A1nc). I. és III. Thotmesz fáraók (i.e. 1470 körül) üvegműveseket hoztak Karkemishből, az Eufráteszi kikötővárosból. 

.

 * Bronzkori (i.e. 1305) hajóroncson talált fajanszgyöngyök (https://www.semanticscholar.org/paper/Faience-and-glass-beads-from-the-late-Bronze-Age-at-Ingram/60fbbdecbf08194e0b01e45c96813265b4bb4b09)

 Bár a fajanszüveg egyszerű anyagokból - kvarcból, lúgos sókból, mészből és ásványi alapú színezőanyagokból - készült, fontos helyet foglalt el a drágakövek és fémek között. A fajanszmázt talán azért fejlesztették ki, mert nagyra becsülték a kék köveket, a ritka féldrágaköveket. Sokféle tárgyat készítettek, amelyeket fényes, élénk kék mázzal borítottak. A fajansz először az i. e. V. évezred végén jelent meg, és különböző formákban egészen napjainkig előfordul. Talán az ókori Közel-Keleten is feltalálták. Az Egyiptomban készült legkorábbi fajansztárgyak között voltak gyöngyök, amelyeket hamarosan kis templomi áldozati tárgyak és királyi sírboltokban elhelyezett tárgyak követtek. A fajanszot sír- és templomdíszítésként intarziával illesztették bútorokba és falakba.  A fajansz legfelismerhetőbb formái az istenek, állatok  és sábtik-apró figurák- kis alakjai, valamint ékszerek, amulettek  szkarabeuszok és edények.

Oroszlán figura, kb. i.e.1981–1640-ból – forrás: MET múzeum, N.Y.

Az egyiptomi kék története: (https://en.wikipedia.org/wiki/Egyptian_blue#History_and_background) a történelem legelső mesterséges színező anyaga, rézvegyület, pigment. Az egyiptomiak találták fel az Óbirodalom idején, i.e. 2900 körül, később a receptje elveszett, az etruszkok találták fel újra, a freskóikon alkalmazták. A római korban Pompejiben is használták (http://www.szintan.hu/lista/e/e09.htm), a rómaiak ezzel színezték-festették belül a ciszternáikat, vízálló festék. Összetétele kalcium-réz-szilikát (CaCuSi₄O₁₀ cuprorivaite_an, és a CaO·CuO·4SiO₂ vegyület is  hasonló). 

Az egyiptomi kék festék előállításának receptjei: A malachittal vagy az egyiptomi kék festékpigmenttel készített tárgyakat a kutatók egyiptomi fajansznak nevezik, és ez félreértésekre is ad okot. A kvarchomokot porított mészkővel és nátronnal összekeverték, a keveréket  majdnem 1000°C -ra hevítették, akkor a szennyezésektől függően valamilyen színű üveget kaptak, ami a légbuborékok miatt nem volt átlátszó (ma mangándioxiddal csökkenthető a vas miatti zöld szín és a légzárványok mennyisége, az opálosság). Megfelelő színező anyaggal az eredmény kék, malachit esetén zöldeskék üveg, amit egyiptomi fajansznak neveznek. Más színű fajanszok is léteztek az Óbirodalomban*. Mázként használva nagy valószínűséggel lepattogzott az edényről a máz különböző hőtágulása miatt. (Nátron: Ny-Nílus-deltai nátron-szóda, nátrium-karbonát, Na₂CO₃, https://en.wikipedia.org/wiki/Wadi_El_Natrun-, a kvarchomok olvadáspontjának csökkentésére alkalmas. A nátrium karbonátot a Ny-Deltában bányászták: olajjal keverve szappanként viselkedik. Innen származik az a megfigyelés, hogy az ókorban Egyiptomban olajjal tisztálkodtak).

 Az ősi egyiptomi kék festék receptjét elfelejtették, igen sok próbálkozás és kísérlet történt a kék pigment előállítására már a római idők előtt és után is, a rómaiak újra feltalálták. A rómaiak egyiptomi kékkel színezték-festették belül a ciszternáikat, vízálló festék. Összetétele kalcium-réz-szilikát (CaCuSi₄O₁₀ cuprorivaite_an, és a CaO·CuO·4SiO₂ vegyület is hasonló). 

Recept: kb. 64% sivatagi őrölt kvarchomok, 15% mészkőpor és 21% réz-oxid por keverékéhez kevés szódát kellett adni, ami a keverék olvadáspontját csökkenti 1000°C körülire. A hőfok elérése probléma, sok szalma, száraz fa és fújtatók kellettek hozzá, faszenet még nem használtak. Egy Petrie nevű neves Egyiptom-kutató jött rá, hogy szalmával égették a tárgyakat, boglyában, nem hitték el rögtön. A szalma égéshője fele a faszén égéshőjének, de a nagy égési felület miatt  gyorsabban ég.

A kék üveg-fajansz előállítása az alábbi reakcióval történt (Wikipédia):

Cu₂CO₃(OH)₂ + 8SiO₂ + 2CaCO₃ → 2CaCuSi₄O₁₀ + 3CO₂ + H₂OKalcium-réz-szilikát (Cuprorivaite_an – CaCuSi4O10– Egyptian Blue Fajance_an) szerkezete: kékek a réz ionok, a szürkék a kalciumok (Wikipédia)**

 

 

Színezékek: a tiszta közönséges üveg zöldes színű a vas szennyezés miatt. A fémoxid színezőanyagok aránya 0,1% körüli. 

Vas-oxid: a vas ion vegyértékétől függően zöld-kékeszöld vagy barna, esetleg sárga
Réz-oxid: a két értékű rézionoktól kék, az egy értékűekétől piros
Króm-oxid: a vas-oxiddal együtt zöldre színez
Urán-oxid: sárgászöld, UV-fényben zölden fluoreszkáló színt ad. Főként a szecesszió idején használták, ma az urán radioaktivitása miatt nem gyártják
Kobalt(II,III)-oxid: élénk kék; színmentesítésre is alkalmazzák. A kobalt-aluminát is kék színt ad
Nikkel-oxid: vöröseslila, szürke. Színmentesítenek is vele.
Mangán(IV)-oxid: zöld színárnyalat eltávolítására, színtelenítésre használják.
Szelén-oxid: rózsaszín, piros.
Ezüst: sárga színt ad,

Arany: rubinvörös színt ad,  előzőleg királyvízben feloldják.
A fehér színt ( Felső-Egyiptomi koronájának színét) mészkőpor és gipszpor (alabástrom pora) egyenlő arányú keverékéből állították elő, később ólom karbonátból. A vörös színt (férfiak bőrszínét, Alsó-Egyiptom vörös koronájának színét) vasoxidból, a sárgát okkerből (a nők bőrszíne) készítették, keverték. A zöldet a malachit nevű réz ásvány porából nyerték, ezt szemfestéknek is használták. A feketét koromból, de több ókori kultúrában így Egyiptomban is, antimon-tartalmú sötét szemfestéket használtak.

Nyersanyagok: A fajanszüveg, majd az üveg és az üvegmáz készítéséhez szükséges szilícium-dioxidot sivatagi homokból vagy kvarckőből, kvarckavicsokból vagy kovás mészkőből nyerhették, mindegyik bőségesen megtalálható Egyiptomban. A fajanszmagokban található tiszta kvarchomok ritka. A kvarckőzet a keleti egyiptomi sivatag vulkáni kőzetében erek formájában fordul elő.  A kvarc kavicsok tűnnek a fajanszhoz szükséges kovasav legvalószínűbb forrásának, mivel a sivatagban nagy mennyiségben fordulnak elő, és könnyen beszerezhetőek. A homokkő bányászata és faragása jelentős kovasavforrást jelenthetett a fajanszipar számára.  A bronzszerszámokat csiszolóhomokkal együtt használták gránit- és kemény mészkőleletek fúrásához vagy fűrészeléséhez. Az ebből a folyamatból származó hulladékporok a mészkőből származó kvarcból és mészből álltak, és a fúróból származó rézrészecskéket is tartalmaztak, ami potenciálisan kész forrást jelentett a fajanszüveg készítéséhez. A nátron a Nílus-delta nyugati részén található Wadi Natrun száraz tómederének sós bevonatából származik, ahol a sóbányáik is voltak. A kősót és a timföldet összegyűjtötték, a bányászokat "a gyűjtők" -nek nevezték.  

 

A Közel-Keleti üveggyártás története: A vulkáni eredetű üveget, az obszidiánt a világ számos kőkorszaki társadalma használta éles vágószerszámok készítésére évezredeken keresztül. Az obszidián kis számú és távoli származási területe miatt kereskedelem útján jutott el sok helyre, Egyiptomba pl. Puntból szárazföldön, a Vörös-tenger D-i részén található, keresett országból. A régészeti bizonyítékok arra utalnak, hogy az első valódi üveget a tengerparti Észak-Szíriában, Mezopotámiában, és az ókori Egyiptomban készítették.

A legkorábbi ismert, a i. e. harmadik évezred közepéről származó üvegtárgyak gyöngyök, melyek talán a mázkészítés véletlen melléktermékeként vagy az első fajansz, az üvegkészítéshez hasonló eljárással előállított üveg-fajansz csempék, Dzsószer fáraó Lépcsős piramisa alatt találták nagy számban, i.e. 2650-ből. Az üveg-fajansz egyedi egyiptomi "high-tech" találmány. (https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_glass)  Az első üveggyöngyök szíriai lelőhelyekről kerültek elő az i.e. 5. évezredből. Ez a mezopotámiai alapüveg két komponensből készült: kvarchomokból és sótűrő növények hamujából. Az első öblösüvegek  Mezopotámiában kerültek elő az i.e. 12. századból. 

Egyiptomban az üveg gyártását az Újbirodalomban, I.Thotmesz fáraó szíriai hadjáratáról, Karkemishből hozott ázsiai üvegmunkások a kor egyik legelterjedtebb technikájával, a homokmag körüli formálással kezdték meg. Ehhez homokos agyagból kiformálták az edény alakját, és ezt a formát vonták be az olvadékkal. A felszínből kidomborodó üvegszálak az üvegtárgyak felületének népszerű díszei voltak. A szálak többnyire színtelenek voltak, ritkábban sárga-opál árnyalatúak. A száldíszítés gyakran a kígyó tekergő mozgását utánozta. A vékony üvegszálakat fakéssel fésülték meg, így alakították ki az egyiptomi üvegek jellegzetes díszeit. Miután az üvegcse kihűlt, kiütötték belőle az agyagmagot. Ezzel az eljárással csak kisebb illatszer-, illetve balzsamtartókat tudtak készíteni; ezek gyakran voltak figurálisak (pl. hal alakúak). A legkorábbi, hitelesen datálható egyiptomi üvegtárgyak az i. e. 1470 körül készült, ún. III. Thotmesz-féle edények. Erre az időre tesszük Egyiptomban az első üveg ingótok készítésének idejét is. A mai Törökország partjainál található Ulu-Burun, i.e. 1305-ben elsüllyedt szíriai hajóroncson találtak sok üveg- és fém- (réz és ón) öntvényt, ingótokat. 

Ugyancsak Egyiptomban készítették az első síküvegeket, de ezek a kis lapkák még csak dobozok díszítésére voltak alkalmasak. Türosz, Szidón és Alexandria üvegkereskedelme híres volt már az i.e évszázadokban. A hellenisztikus korban az üveggyártás központjává egyértelműen Alexandria vált; a Földközi-tenger keleti medencéjének szigetein (Kréta, Ciprus, Leszbosz, Rodosz) is egyiptomiak rendezték be az első hutákat. Az üveg a kvarchomokban fellelhető vasoxi-hidroxidoktól sokáig tisztátalan, sötét, zöld, zöldeskék volt. Salétrom, ólom-oxid és más anyagok hozzáadásával idővel sikerült halványsárga, áttetsző üveget gyártani, majd a terméket tökéletesen színteleníteni. Az átlátszó üveg előállítását időszámításunk kezdetén Alexandriában, mangán-dioxid hozzáadásával oldották meg, de a gyakorlatot a római üvegművészet terjesztette el. A színtelenített üveget ezután már színezni is könnyebban lehetett. A Római Birodalomban Augustus idején indult fejlődésnek az üveggyártás. Az első üveghutát a Volturnus folyó torkolatánál egyip­tomi mesterek alap­ították. Eleinte alexandriai mesterek vezették a Rómában alap­ított üzemeket is. Még Augustus idejében Hisp­ániában és Galliában is elkezdtek üveget gyártani. A technológia a Rajna vidékére Galliából terjedt át. A rómaiak az üveget mindig ugyanabból a három alapanyagból: kvarchomokból, natúr szódából (ami zömmel nátrium-hidrogén-karbonát) és  mészkőből állították elő – ez az úgynevezett római alapüveg. Az ehhez szükséges szódát (nátront) a Nílus-deltából, a Nátron-völgyből (Wadi El-Natrun) szerezték be – később erről a völgyről kapta nevét a nátrium. Elterjedt hiedelem szerint az egyiptomiak olajjal mosakodtak: hozzákeverték a deltai nátront, amitől az olaj szappanként viselkedik. 

Az első ismert kerek üvegszobor az egyiptomi uralkodót, Amenhotep II-t ábrázolta. Az üveg felhasználási területei átfedik a fajanszból készült tárgyak hagyományosan ismert területeit,  és mindkét anyag a féldrágakövek, nevezetesen a türkiz, a lapis lazuli és a zöld földpát mesterséges változatának tekinthető. Az üveg megmunkálásának technikái a fáraó-korszakban két nagy csoportba sorolhatók: az edények formázása egy törékeny mag körül, amelyet később eltávolítottak, vagy az üveg öntése formába, hogy szilárd tárgyakat készítsenek belőle. A magformálással előállított edények szinte kivétel nélkül kicsik voltak, néhány centiméteres magasságúak, és főként értékes anyagok, például kenőcsök készítésére használták őket. Az öntött tárgyak között szobrok, valamint intarziák és kisebb amulettek is szerepeltek. [Forrás: Bp: Paul Nicholson, University of Wales, Cardiff, UCLA Encyclopedia of Egyptology 2011, escholarship.org].

 Hatszepszut (tiszta színtelen név-gyöngyök, i.e. 1400-as évek) és III. Thutmózisz (edények) anyagaként királyi ajándékokhoz, például ushabtik készítéséhez alkalmas anyagnak tekintették. A kerek üvegszobrászat egyiptomi újítás. A nyersüveg tényleges előállítása legalább a 18. dinasztia végéig állami ellenőrzés alatt állhatott. Nem meglepő, hogy az alacsonyabb státuszú emberek fokozatosan  nagyobb mértékben jutottak hozzá az üveghez. Ahogy az anyag elterjedtebbé vált, többféle tárgyhoz használták, és a társadalom felsőbb rétegein túl is elterjedt. 

 

"Mezopotámiában vagy Észak-Szíriában még nem találták meg az üvegkészítő üzemeket, de az ókori Egyiptomból több is ismert, többek között Malqata, Amarna és Qantir lelőhelyeiről, később visszatérünk a lelőhelyek ismertetésére. Aktuális kutatási téma, mind a régészeti feltárások, mind a tudományos elemzések folynak. [Forrás: B: UCLA Encyclopedia of Egyptology 2009, escholarship.org ]. A nyersüveg hosszú távú kereskedelmét az i.e. 1305-ből származó  Uluburun hajóroncs alátámasztja. A rakománya legalább 175 üvegtömböt (ingótot) tartalmaz; kémiai összetételükből ítélve sok, de nem mindegyik üvegtömböt Egyiptomban gyártották. Az üvegkészítés folytatta a fajanszkészítők által kialakított hagyományokat. Petrie és Oppenheim is úgy véli, hogy a készítését a Közel-Keletről fogolyként az országba hozott üvegművesek vezethették be. Petrie Amarnában végzett munkája egyértelművé teszi, hogy a fajansz és az üveggyártás/üvegfeldolgozás egymás közvetlen közelében folyt, és ezt a megállapítást az Egypt Exploration Society nemrégiben végzett munkája is megerősíti. Érdekes megjegyezni azt is, hogy a legkorábbi üvegedények némelyikét úgy kezelték, mintha kőből készültek volna, amennyiben az öntés után megfúrták őket, hogy üregesek legyenek. Úgy tűnik, ezek a darabok abba a fázisba tartoznak, amikor az üveg Egyiptomba talán a Közel-Keletről érkezett ingot formájában, vagy először helyben készítették, amikor még nem ismerték teljesen az üveg tulajdonságait. Tehát egy mesterséges, csúcstechnológiás anyagot úgy kezeltek, mintha kő lenne. A munkamódszereknek ez a kombinációja és egy új mesterség beágyazódása egy régi, bevett mesterségbe olyan terület, amely további kutatásokat igényel. Az üvegre inkább a fajansz és - talán értelemszerűen - a féldrágakövek, mint a türkiz, a lapis lazuli és a zöld földpát kiterjesztéseként tekintettek. Az ezen anyagok közötti kapcsolatot valószínűleg a szín és a csillogás jelenti. A fajanszot a féldrágakövek mesterséges változataként tekintették, amely nem feltétlenül rosszabb, mint azok, de mesterséges anyagból készült. Mindegyikük az égbolt és az égbolt ragyogásának utánozza. Mivel a legkorábbi üvegek nagy részének testszíne szintén kék, úgy tűnik, hogy a fajanszot ennek az égi kék ragyogásnak egy másik megjelenítőjének tekintették. Hogy ez így volt, valószínűleg tükrözi a "Menkheperura (azaz Thutmose III.) lapis lazuli" kifejezés, amelyet a karnaki Thutmose III. évkönyveiben szereplő, üvegnek hitt anyagra használnak, és amely osztozik a féldrágakő színében." [Forrás: B: Paul Nicholson, University of Wales, Cardiff, UCLA Encyclopedia of Egyptology 2011, escholarship.org].  "Lehetséges, hogy a drágakövekkel való hasonlóság vezetett ahhoz, hogy olyan formájú edényeket állítottak elő, amelyeket már fajanszból is gyártottak, már maga is a kőből ismert formákat utánozva. Azaz a hagyományos kőedényformák elkészítéséhez olyan mesterséges köveket használtak, mint a fajansz és az üveg. A formák a  travertinben/kalcitban (egyiptomi "alabástrom") vagy kemény kövekben találhatóak. 

 

 "Malqata: Malqata lelőhelyét a Nílus nyugati partján, Thébánál a Metropolitan Museum of Art egyiptomi expedíciója 1910 és 1921 között végezte ásatásait. Itt, a III. Amenhotep által épített kiterjedt palotakomplexum munkásnegyedében találták meg a világ legkorábbi bizonyítékát egy üveggyártó vagy üvegfeldolgozó helynek. Az ásatók feljegyezték, hogy tégelyt és üvegsalakot találtak, de magukat a tárgyakat nem őrizte meg a múzeum, így azok nem állnak rendelkezésre a modern tanulmányozáshoz. Az üvegfeldolgozás törmelékei, mint például rudak, cseppek és nyomok, bőséges mennyiségben fordultak elő.

 

*

Petrie: "Amarna: Petrie azt állította, hogy a XIX. század végén a közép-egyiptomi Amarna helyén "három vagy négy üveggyár és két nagy üvegezőműhely telephelyét találta meg... bár a tényleges munkaterek szinte eltűntek". Sajnálatos módon nem közli, hogy hol voltak ezek a műhelyek, de a későbbi munkák kimutatták, hogy a város déli részén, a rosszabb minőségű lakóépületek között helyezkedtek el.

Egy expedíció az 1990-es években az egyik ilyen üzemben két 2 méter átmérőjű kemencét tárt fel; a leírás szerint vastag falúak és erősen üvegezettek voltak, áldozati, rendszeresen cserélt béléssel, és nagy mennyiségű khorfush-hoz, a fekete "salak" helyi szavához (ebben az esetben a kemence megolvasztott agyagbélése, amely a lehűlés során megszilárdult) társult. Egy harmadik, kisebb kemence is előkerült, amely nyilvánvalóan a másik kettőhöz kapcsolódik, és amelyet Nicholson fazekas kemenceként ismert el. A lelőhelyhez kapcsolódóan frit, olvadt üveg, üvegrudak és hengeres edénytöredékek kerültek elő.

 "El-Lisht: A Metropolitan Museum of Art egyiptomi expedíciója az el-Lisht-i üveggyártás helyszínét is feltárta. Ez a lelőhely egy i. e. 1295-1070-re datált tterületen helyezkedett el,  jóval korábbi, I. Amenemhat 12. dinasztia korabeli piramisának északi és keleti oldalán. 1906 és az 1930-as évek közepe között dolgozva üveg tégelyeket és salakokat, üvegmegmunkálási törmeléket (rudak, cseppek) találtak.

"Qantir: Qantir-Pi-Ramesse-ben, a Nílus keleti deltájában egy sor üvegműhelyt feltételeztek a i. e. 1250-1200 közötti időszakra. Ez a lelőhely annyiban különbözik a fentebb leírtaktól, hogy viszonylag kevés üvegműhely-törmelékkel rendelkezik. Ehelyett nagyszámú hengeres edény vagy üvegfestő tégely található itt, amelyeknek nincs helyi párhuzama. Eddig körülbelül 1100 darab töredék került elő, ami legalább 250-300 edényt jelent. Az egyik ilyen tégely, a 00/0344, leltári száma 3108, egy erősen korrodált nyers üvegtömböt tartalmaz, amely úgy tűnik, hogy egy olyan üveggyártási töltetet képvisel, amelyet azelőtt hagytak abba, mielőtt a kötegelt anyag teljesen megolvadt volna - így az eredeti nyersanyag nagy része megmaradt. A telephely a vörös üveg előállítására specializálódott, amely szín a fenti üveglelőhelyeken nagyon ritka.

A legkorábbi üveggyár: Különbséget kell tenni az üveggyárak és az üvegfeldolgozó területek között. Malqata, Amarna és el- Lisht mind jelentős mennyiségű üvegfeldolgozási törmeléket tartalmaz, tehát itt nyilvánvalóan feldolgozás történt. Az üveggyártás jelenlétét azonban sokkal nehezebb bizonyítani. Azt állították, hogy Qantir a legkorábbi fennmaradt üveggyártó üzemet képviseli egy tégely alapján.

 

MEGJ. A MÁZRÓL

Az üvegmáz ((http://lexikon.katolikus.hu/M/m%C3%A1z.html) vízállóvá teszi a cserépedényt, ezzel védve  a cserép porozitását,  és keményebb a felületet eredményez. A mázakat díszként, kőedényekre és porcelánokra is használták, sokféle felületi díszítést tettek lehetővé, fényes vagy matt felületeket és színeket. (https://en.wikipedia.org/wiki/Ceramic_glaze). Az elmúlt évezredekben gyártott kerámiák többsége mázas volt, kivéve a terrakotta és néhány más típus darabjait. A csempék felületét gyakran mázzal vonják be, a modern építészeti terrakotta is gyakran mázas. Gyakori a mázal bevont tégla is. A szaniterek mindig üvegmázasak.

Ismert mázfajták a következőek:

Hamumáz, amely hagyományosan fontos Kelet-Ázsiában, egyszerűen fából vagy növényi hamuból készül, amely hamuzsírt és meszet tartalmaz.
Az ólommázak, ezek sima mázak vagy színesek, fényesek és átlátszóak az égetés után, amelyeknek csak körülbelül 800 °C (1470 °F) szükséges. Körülbelül 2000 éve használják, Kínában, a Földközi-tenger környékén, és később Európában. 
Sómáz, főleg európai kőedény. Közönséges sót használ.
Ónmáz, amely ólommázzal vonja be az árut ón hozzáadásával átlátszatlan fehérre. Ismert az ókori Közel-Keleten, majd fontos lett az iszlám kerámiákban, ahonnan Európába került.

A máz felvihető szórással, mártással, húzással vagy ecsettel a nem égetett máz vizes szuszpenziójára. A máz színe kiégetés után jelentősen eltérhet az égetés előttitől. Azért, hogy az mázas termékek ne tapadjanak a kemence anyagához az égetés során, az égetett tárgy egy kis részét (például a lábát) nem fedték mázzal, vagy pedig speciális tűzálló "sarkantyúkat" használnak támaszként. Ezeket az égetés után eltávolítják és eldobják. 

 

Történelmileg a mázolás meglehetősen lassan fejlődött, mert megfelelő anyagokat kellett találni, és megfelelő égetési hőmérsékletre volt szükség. A fafűtéssel elérhető 80-1000 fokos határt nehéz volt meghaladni. Kb. az i.e. 1600-as évektől bizonyítható a faszén használata.

 

A mázak először az i. e. 4. évezredben jelentek meg a kőanyagokon, az ókori egyiptomi fajansz önmázas volt: az anyag az égetés során természetes módon mázszerű réteget képezett. A kerámiák mázzal történő fedése az üveg feltalálását követte i. e. 1500 körül, a Közel-Keleten és Egyiptomban lúgos mázzal, beleértve a hamumázat, Kínában pedig őrölt földpáttal. i. e. 100 körül az ólomüvegezés széles körben elterjedt az óvilágban.

 

Az üvegezett tégla az elámi  Chogha Zanbil-i templomig nyúlik vissza, amely az i. e. 13. századból származik. Az ólommázas cserépedényeket valószínűleg az i. e. 475 – 221 időszakban gyártották Kínában, gyártása a Han-dinasztia idején növekedett. A magas hőmérsékletű mázas kőedények korábban készültek, mint a mázas cserépedények, a Shang-dinasztia, i. e. 1600-1046 idején. 

A máz összetétele: tartalmaznia kell egy folyasztószert, amely úgy működik, hogy elősegíti az agyagtest és a többi mázanyag közötti tapadást, csökkentik az üveg magas olvadáspontját. A kerámia mázak alapanyaga általában a szilícium-dioxid, amely a fő üvegképző.  Különféle színes fém-oxidok, például nátrium-, kálium- és kalcium-oxidok folyósítóként működnek, és csökkentik az olvadáspontot. A gyakran agyagból nyert alumínium-oxid merevíti az olvadt mázat, hogy megakadályozza, hogy lefolyjon a darabról. Színezékeket, például vas-oxidot, réz-karbonátot vagy kobalt-karbonátot, és néha homályosítókat, köztük ón-oxidot és cirkónium-oxidot használnak az égetett máz vizuális megjelenésének módosítására, az ókorban ezek színes kavicsok voltak, ékszernek is használták a csíszolt színes köveket.

 

Leggyakrabban a különféle porított ásványok, fém-oxidok vizes szuszpenziójában készült mázakat úgy hordják fel, hogy a darabokat közvetlenül a mázba mártottaák, vagy a mázat ráöntötték a darabra, festékszóróval vagy hasonló eszközzel a darabra permetezték, vagy ecsettel. A sómázas kerámia az üvegezés másik formája. Az agyagtest felületén elegy száraz porozása vagy magas hőmérsékleten só vagy szóda behelyezése a kemencében felfűtve nátriumgőzben gazdag légkört hoz létre, ami kölcsönhatásba lép az alumínium- és szilícium-dioxid-oxidokkal, üveget képezve és lerakódik.

 

A máz története Egyiptomban: a Nagada III (körülbelül i. e. 3200–3000) korszakban nagy mennyiségű halotti kelengyével ellátott sír, hengeres üvegedény (tégelyek, vázák) és az írás megjelenése jellemző. A mázakkal idővel égetett agyag gyöngyöket is burkoltak. Az első üvegek alapanyaga homok, mész és szóda volt, a keveréket esetleg malachittal (zöld rézérc) színezték, ami türkíz utánzat volt, mind a két ásvány eredete a Sinaii-félsziget. Egyiptomban az Újbirodalomban, I. Thotmesz fáraó (kb. i. e. 1504 – i. e. 1492) )  szíriai hadjáratából hozott ázsiai üvegmunkások a kor egyik legelterjedtebb technikáját, a homokmag körüli formálást honosították meg. A homokos agyagból kiformálták az edény alakját és bevonták az üveg összetevőit tartalmazó pasztával, üvegszálakkal, majd kiégették.  A felszínből kidomborodó üvegszálak az üvegtárgyak felületének népszerű díszei voltak. A szálak többnyire színtelenek voltak, ritkábban sárga-opál árnyalatúak. A vékony üvegszálakat fakésekkel fésülték, így alakították ki az egyiptomi üvegek jellegzetes díszítését. Miután az üvegcse kihűlt, kiütötték belőle az agyagmagot. Ezzel az eljárással kisebb illatszertartókat olajos edényeket tudtak készíteni; ezek gyakran voltak figurálisak (pl. hal alakúak). A legkorábbi, hitelesen datálható egyiptomi üvegtárgyak az i. e. 1470 körül készült, ún. III. Thotmesz-féle edények. Egyiptomban készítették az első síküvegeket, ezeket a kis lapkákat dobozok díszítésére használták. I. e. 500-ban Európában és a Közel-Keleten már épületekben is alkalmazták az üveget, jellemzően a falak kisebb réseinek kitöltésére, az ablaküveg kezdetleges formájaként: Kör alakú üvegöntecsekbből erősítették össze ólmot használva. Ez a funkciója sokáig megmaradt; ilyen töredékeket találtak az i.sz. 79-ben elpusztult Pompeiiben is

 

 Mázkészítés: A fazekasmázas eljáráson kívül két másik máz technika is létezik: a közvetlen felhordás és a cementálás. Ezek a máz felvivő módszerek nem feltétlenül zárják ki egymást - önmagukban vagy kombinálva is alkalmazhatók. A közvetlen felhordás hasonlít a kerámiatárgyak mázazásának mai módszeréhez, amely során egy agyagtárgyra máziszapot visznek fel. A mázat ecseteléssel, mártással vagy öntéssel viszik fel az előre megformázott fajansztárgyra. Míg a cementálás egy olyan önmázas technika, amely során a megformált, mázatlan fajanszmagot mázporba temetik. Ez a por nagy százalékban tartalmaz máz anyagot, amely a magban lévő szilícium-dioxiddal reakcióba lépve mázat képez. Az égetés után a maradék mázport letörik a tárgyról anélkül, hogy a felülethez tapadna.

Bármilyen módszert is választanak a formázáshoz és a mázkészítéshez a  darabokat nyílt tűzön vagy kemencében kell kiégetni, hogy ragyogó színük megmutatkozzon. Az égetés során a lúgos összetevők (pl. a sós kéreg, amely a kivirágzásos módszerrel keletkezik) reakcióba lépnek az őrölt kvarccal, a rézoxiddal és a mésszel, és mázat képződik.  A legtöbb ókori fajansztárgyat a máz borítja a teljes felületén, és a legtöbbjükön nincsenek olyan nyomok, amelyek arra utalnának, hogy az égetés során hogyan támasztották meg őket a kemencében. Kisebb kúp alakú és gömb alakú kemencetámaszokat találtak, A vizsgálatok kimutatták, hogy a fajanszot 870 °C (1598 °F) és 920 °C (1688 °F) közötti hőmérsékleten égették. Ha  1000°C (1832°F) feletti hőmérsékletet érnek el, akkor a máz túlzottan buborékosodni kezd, és lefolyik a tárgyról." 

 

 "Az felhordásos módszer: A memphiszi Kom Helul lelőhelyen Petrie "saggars" néven ismert hengeres tartályok maradványait találta meg, amelyekben az edényhalmokat égetés közben helyezték el. Az edényeket egymásba helyezték, egymástól kis agyagkúpokkal elválasztva (minden kúp hegye az alatta lévő edény belsején nyugodott, míg a kúp széles vége az edény állókarikájához volt rögzítve). Az égetés után az edényhalmot a kúpok letörésével távolították el a saggarból. A kúp hegye csak egy tűszúrásnyi nyomot hagyott a mázon, míg a kúp széles végének letörése heget hagyott az edény állógyűrűjén, ahol ez általában nem látszik. Maguk a szaggárok idővel mázasodtak, és gyakran találunk olyan példányokat, amelyek belsejét például sötétkék máz borítja, de az aljuk világoskék. Ez annak a következménye, hogy a saggárokat egymásra helyezték, aminek következtében a saggar alja az alatta lévő saggar mázának színét tükrözte, míg a saggar belső falai a belsejében elhelyezett edények színét viselték. <>
 "A kúpok által a mázas tárgyakon hagyott nyomok egyértelműen arra utalnak, hogy a mázazást felhordással végezték, csakúgy, mint az ecsetnyomok, a mázcseppek és -folyások, valamint az alkalmi ujjnyomok, amelyek a mázmassza száradásakor a tárgyakon maradtak. Ha túl sok mázat használtak, vagy az égetés túl magas hőmérsékleten vagy túl hosszú ideig tartott, a máz néha túl folyékonnyá vált, és így az edények alján vastag réteget hagyva összegyűlt. A régész számára nagyon nehéz lehet meghatározni a mázazás módját - még akkor is, ha lehetőség van a keresztmetszet vizsgálatára, mint például egy edény esetében -, és a probléma tovább fokozódik, ha teljes tárgyakat vizsgálunk, bár a máz felvitele hagyja a legvilágosabb makroszkópikusan kimutatható jeleket. 

 

"Egy másik módszernél a fajansztest anyagát (paszta) keverik a színezőanyaggal (gyakran réz). A keveréket nedvesen készítik el, és így formázható tárgyakká, gyakran formába nyomva. Ahogy a tárgy megszárad, a tárgy felületén egy kiégett "pergetőréteg" alakul ki, üvegtárgynak tekinthető.

 

 "Nem világos, hogyan történt az átmenet a kőből faragott tárgyakról a zúzott kvarcból vagy homokból és lúgból készült tárgyakra, de ez a predinasztikus időszakban történt, és a kora dinasztikus időkre már jól bevált: mázas szteatitnál általában tapasztaltnál nagyobb fényesség. E felfedezés lépései nem ismertek, de az eredmény lényegében egy olyan anyag, amelynek az "egyiptomi fajansz" nevet adták. "A hagyományos kézművesek nem dolgoztak olyan pontos receptek szerint, mint amilyeneket ma az ipari gyártásban alkalmaznak. Ennek eredményeképpen a fajansz összetételében eltérésekkel kell számolni, és számos fajanszrecept ismert. Egy meglehetősen tipikus összetétel a következő: szilícium-dioxid (SiO2) 92-99 százalék, mész (CaO) 1-5 százalék, "szóda" (Na2O,  nátron a Wadi Natrunból, vagy égetett növények hamujából. Ezekhez (szándékosan vagy nem szándékosan) meszet adnak, amely vagy természetes módon van jelen a homokban, vagy zúzott vagy kalcinált (felmelegített) azaz hevített mészkőből származik. A színt általában fémvegyületek, elsősorban rézvegyületek hozzáadásával érték el. A szilícium-dioxid alkotja az anyag testét. Az üveggyártás összetevőitől eltérően azonban a szóda és a mész nincs jelen olyan mennyiségben, hogy a szilícium-dioxidot a gyártási hőmérsékleten teljesen megolvasztaná; inkább arra szolgálnak, hogy a szilícium-dioxiddal reakcióba lépve kis mennyiségű üveget képezzenek, amely megköti a szilícium-dioxid szemcséket"  "A legkorábbi fajanszok kivétel nélkül kék vagy zöld színűek, és e két szín közötti teljes árnyalati skálát mutatják. A színezőanyag általában réz volt. Az Újbirodalomtól kezdve azonban a színpaletta kibővült, valószínűleg az üveg Egyiptomba való bevezetését követően. 

 

Ókori egyiptomi fajansztárgyak formázása:  először fajanszmasszát kellett előállítani, ehhez kvarcot kellett összezúzni vagy kvarchomokot gyűjteni. Magát a homokot általában némi zúzásra vagy őrlésre volt szükség, hogy lisztszerű porrá váljon, amelyhez zúzott nátron (vagy növényi hamu) és mész adható. A mész származhatott zúzott mészkőből, vagy olyan mészkőből, amelyet kalcináltak, majd porrá zúztak (a mész természetes módon is jelen lehetett a kvarchomok között, és így a homokkal együtt akaratlanul zúzták össze és adták hozzá). Ahol növényi szódabikarbónát használtak, az elégett  növények hamujából  származó durva anyagot porították.  Az így előállított keverék massza a viszkózus volt, ami  megnehezítette a formázást, és hajlamos volt a részletek elvesztésére. [Forrás: UCLA Encyclopedia of Egyptology 2009, escholarship.org].  "A fajansz testanyag megformálásához a technikák széles skáláját alkalmazták. Egy tárgyat durván modellezhettek a lágy pasztában, hagyhatták megszáradni, majd éles szerszámokkal a végső formájára csiszolhatták. Úgy tűnik, ezt a csiszolási technikát széles körben alkalmazták a kora dinasztikus időkben népszerű kis állatfigurák készítéséhez. Ha számos azonos darabra volt szükség - bútorok vagy épületek díszítéséhez vagy amulettekhez -, akkor a formázást lehetett alkalmazni. Egy agyagpárnára nyomták a kívánt tárgy formáját, egy meglévő tárgy, fém- vagy faformázó segítségével, vagy esetleg az agyagból a kívánt formára faragva. Az öntőformát ezután kiégették, és később a tárgy több példányát is elő lehetett állítani fajanszmasszából. Mivel a tárgyat nem a formában égették ki, hanem inkább kiborították belőle száradni, a formát gyors egymásutánban többször is fel lehetett használni. Végül a porózus forma maga is felszívta a paszta anyagainak egy részét; ha fajanszpasztát használtak, a forma végül fajanszfelületet kapott és használhatatlanná vált. Ekkor úgy tűnik, hogy a formát kidobták, és újat készítettek.

Valószínű, hogy a Djoser lépcsőpiramis komplexumában használt mázas csempék öntéssel készültek, és így a tömeggyártás korai példájaként szolgálhatnak. Ezeket a csempéket feltehetően az Óbirodalomra jellemző mázazási eljárással mázolták. 
Az öntött darabok is ritkán valóban egyformák, mivel az anyag száradás közben gyakran elveszíti a részleteket, például a bevésett hieroglifákat. Az öntött darabok ezért némi újra érintést, lényegében a részletek újra faragását igényelhetik, miután kivették őket az öntőformából. Ez nehézségek forrása a modern replikációs kísérletek során. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a modern kísérletezők szükségszerűen a fajanszgyártás terén szerzett tapasztalatok nélkül kezdik meg munkájukat, és így nem rendelkeznek az ókori szakemberek többéves tapasztalatával. Ennek eredményeképpen a folyamatban rejlő nehézségek némelyike sokkal nyilvánvalóbb, mint az ókorban lett volna.

 

"A nagyobb tárgyakat, például az edényeket, szalmából vagy más növényi anyagokból készült mag köré formálhatták (mint a Középbirodalomból származó "sün" figurák némelyikét), vagy formázhatták több részből, amelyeket egymáshoz illesztettek (mint az Újbirodalomból és későbbről származó kelyhek némelyikét) . 5-25 százaléknyi agyagot adtak hozzá a késői korokban.  Bár a fajanszot főként kisebb tárgyak előállítására használták, néha nagyobb darabok készítéséhez is felhasználták. Ezek közül az egyik legnagyobb egy II Amenhotep számára feliratozott jogar, amelyet Petrie 1894-ben Naqadában talált meg. A darab 2,158 méter hosszú, de rövidebb szakaszok fajanszpasztával történő összeillesztésével készült. Szintén II Amenhotep számára készült egy 250 mm hosszú és 140 mm magas nagyméretű szfinx, amely jelenleg a Metropolitan Művészeti Múzeumban található. Ugyanebben a gyűjteményben található egy fajansz oroszlán, amely egy fogságban tartott kuszi főnököt tart. Magassága (0,70 m) és tömege miatt a legnagyobb ismert darabok közé tartozik. Qantir lelőhelye számos bizonyítékot szolgáltatott a fajanszgyártásról, és néhány különösen szép darabot. <>

 "Ezek a nagyméretű darabok azért ismertek, mert kivételes méretarányúak. Ezek és a legkisebb fajansz tárgyak között azonban széles mérettartományban találhatók olyan tárgyak, mint a gyűrűk, gyöngyök és amulettek. Talán a leggyakoribbak ebben a középső kategóriában a csempék. Saqqarából (Dzsószer piramis), Amarnából és más újbirodalmi lelőhelyekről számos olyan csempe került elő, amelyeket valószínűleg intarziának szántak (pl. bútorokba vagy építészeti díszítőelemekbe). Ezek közé tartoznak az Amarna-korból származó - még nem kielégítően reprodukálható - kidolgozott polikróm csempék, amelyek naturalista témákat ábrázolnak, valamint a "kilenc íjat" ábrázoló csempék a ramesszida időkből. Más csempék a szándékos és nyilvánvaló intarzia miatt polikrómosak; ezek közé tartoznak a jól ismert "százszorszép csempék", amelyeken fehér és sárga virágok vannak a zöld háttérben lévő kör alakú üregekbe rajzolva, és amelyek jó példái a Metropolitan és a Petrie múzeumban találhatók. <>
 A "csempe" kevésbé nyilvánvaló formája a hieroglifás intarzia, vagy szobrászati darab. Ezek elég nagyok lehetnek, és egyes hieroglifikus jeleket vagy az emberi test részeit (például kezeket és fejeket) ábrázolnak, amelyekből összetett figurákat állítottak össze, amelyeket falakba vagy bútorokba való berakáshoz használtak. Számos ilyen darab maradt fenn az Amarnában nemrégiben feltárt üveges anyagú műhelyből."

Tutankhamun nyaktámasza (4)

 

Égetés.

Agyag tokokban (konténerben) szalmával és nyílt tűzön fújtatókkal kiégették (PETRIE, https://hu.wikipedia.org/wiki/Flinders_Petrie, https://en.wikipedia.org/wiki/Petrie_Museum_of_Egyptian_Archaeology). A fajanszmázt nem minden kutató tekinti üvegmáznak, helytelenül, mert szilícium dioxid alapú. 

 

 

Kis tárgyak égetésére használt konténer (tálcákat is használtak), azaz saggar edényekben történt a kiégetés

 

A fajanszmázas darabokat nyílt tűzön vagy kemencében égették. Az égetés során a lúgos összetevők (pl. a sós kéreg) reakcióba lépnek az őrölt kvarccal, a rézoxiddal és a mésszel, és máz képződik.  A legtöbb ókori fajansztárgyat a máz borítja a teljes felületén, és a legtöbbjükön alig vannak olyan nyomok, amelyek arra utalnának, hogy az égetés során hogyan támasztották meg őket a kemencében. Kisebb kúp alakú és gömb alakú kemencetámaszokat találtak. A vizsgálatok kimutatták, hogy a fajanszot 870 °C (1598 °F) és 920 °C (1688 °F) közötti hőmérsékleten égették.  1000°C (1832°F) feletti hőmérsékleten a máz buborékosodni kezd, és lefolyik a tárgyról."  "A memphiszi Kom Helul lelőhelyen Petrie "saggars" néven ismert hengeres tartályok maradványait fedezte fel, amelyekben az edényhalmokat égetés közben helyezték el. Az edényeket egymásba helyezték, egymástól kis agyagkúpokkal elválasztva (minden kúp hegye az alatta lévő edény belsején nyugodott, míg a kúp széles vége az edény állókarikájához volt rögzítve). Az égetés után az edényhalmot a kúpok letörésével távolították el a saggarból. A kúp hegye csak egy tűszúrásnyi nyomot hagyott a mázon, míg a kúp széles végének letörése heget hagyott az edény állógyűrűjén, ahol ez általában nem látszik. Maguk a szaggárok idővel mázasodtak, és gyakran találunk olyan példányokat, amelyek belsejét például sötétkék máz borítja, de az aljuk világoskék. Ez annak a következménye, hogy a saggárokat egymásra helyezték, aminek következtében a saggar alja az alatta lévő saggar mázának színét tükrözte, míg a saggar belső falai a belsejében elhelyezett edények színét viselték."

 

 Paul Nicholson szerint " feltételezik, hogy a fajanszot 800-1000°C-os hőmérsékleten égettek. Ez valószínűleg sok darabra igaz, akár kemencében készítették, akár a szabadban égették őket. A mázatlan kerámiával ellentétben a fajanszdarabok hajlamosak összetapadni, ha égetés közben érintkeznek egymással. Ezáltal a darabok úgy tapadhatnak, hogy nehéz őket szétválasztani. Ezért feltételezik, hogy tálcán vagy saggar edényekben égették őket. Ismeretes, hogy a memphiszi római gyártás során használtak saggarokat, és feltehetően korábban a fajanszedények égetésénél is alkalmazták őket. Azokat a hengeres edényeket, amelyekről úgy vélik, hogy Amarnában üvegtömbök előállítására használták, szintén használhatták kis saggarokként a fajansztárgyak égetéséhez. A fajansztárgyakat azonban égetés közben nem lehetett közvetlenül a kerámiafelületre helyezni, különben azok is odaragadtak volna. Valószínűleg meszet vagy esetleg kvarckavicsot használtak elválasztó rétegként. [Forrás: B: UCLA Encyclopedia of Egyptology 2009, escholarship.org].