A késő bronzkori civilizációk
összeomlása (i. e. 1208 - i. e. 1180)
(2025 szeptember)
- Abstract Az összeomlás oka a szárazság, a gabonahiány voltak. Két szembeálló tömb alakult ki a Mediterráneum K-i és a Ny-i felében: az akhájok vezetésével peloponnészoszi, anatóliai, líbiai törzsek Ny-on (szövetségük az i. e. 1208 és az i. e. 1180-ban, a Tengeri népek által kötött I. és II. Koalíciók), a másik oldalon Egyiptom, Ugarit és a Hettita birodalom, akiknek pedig volt gabonájuk: Ugarit szállított gabonát a hettitáknak Merenptah idejétől Egyiptomból. A Mediterráneumban Ugarit rendelkezett i. e. 1200 körül a legnagyobb tengeri flottával, és kikötővel, több mint 100 sólyás hajóépítő kikötője volt. A Tengeri népek gyújtogattak, mélyen a szárazföldön is, a "Termékeny félhold" irányában vándoroltak a családjaikkal együtt. Merenptah fáraó (i. e. 1213 – i. e. 1203) és III. Ramszesz (i. e. 1188-tól 1156-ig) állították meg a népvándorlás sok csatában, és letelepítették az elvándorlókat. A hettita agyagtáblák szerint a hajóhaddal nem rendelkező Hettita Birodalom az ugariti flotta segítségével vívott meg három tengeri csatát Alaszija (Ciprus, ≈ i.e. 1210) mellett, és Ugaritnak maradt hajótere arra is, hogy egyiptomi gabonát szállítson hettita Ura kikötőbe. Ugarit jelentősége csúcsán égett le, semmisült meg, és nem építették újjá, elfelejtették. A Trójai háború egy mellékága volt a Tengeri népek támadásának, valószínűleg a Tróját támadó akháj hajók továbbmentek az Égei-tengerről Anatólia, Kis-Ázsia felé. // The collapse of the Late Bronze Age civilizations (1208 BC - 1180 BC):
The cause of the collapse was drought and grain shortage. Two opposing blocs emerged in the eastern and western parts of the Mediterranean: the Peloponnesian, Anatolian, and Libyan tribes led by the Achaeans in the west (their alliance in 1208 and 1180 BC, the First and Second Coalitions of the Sea Peoples), on the other side were Egypt, Ugarit, and the Hittite empire, who had grain: Ugarit supplied grain to the Hittites from Egypt from the time of Merenptah. In the Mediterranean, Ugarit had Around 1200 BC, it had the largest sea fleet and harbor, with more than 100 falcon-built shipbuilders. The Sea Peoples set fire to it, also deep inland, and migrated with their families towards the "Fertile Crescent". Pharaoh Merneptah (1213–1203 BC) and Ramesses III (1188–1156 BC) stopped the migration in many battles and settled the migrants. According to Hittite clay tablets, the Hittite Empire, which did not have a navy, fought three sea battles with the help of the Ugaritic fleet off Alasiya (Cyprus, ≈ 1210 BC), and Ugarit also had space to transport Egyptian grain to the Hittite port of Ura. Ugarit was burned down at the height of its importance, destroyed, and never rebuilt, forgotten. The Trojan War was an offshoot of the Sea Peoples' invasion, probably the Achaean ships that attacked Troy continued from the Aegean Sea towards Anatolia and Egypt.
Egy bővebb intervallum: i. e. 1250 - i. e. 1150, és az összeomlás oka a szárazság, a gabonahiány volt. Két szembeálló csoport alakult ki a Mediterráneum K-i és a Ny-i felében: az akhájok vezetésével peloponnészoszi, anatóliai törzsek, továbbá a líbiai törzsek Ny-on (szövetségük az i. e. 1208 és az i. e. 1180-ban tengeri népek által kötött I. és II. Koalíciók), a másik oldalon Egyiptom, Ugarit és a Hettita birodalom, akiknek volt gabonájuk: Ugarit szállított gabonát a hettitáknak Merenptah idejétől Egyiptomból. A Mediterráneumban Ugarit rendelkezett i. e. 1200 körül a legnagyobb tengeri flottával, több mint 100 sólyás hajóépítő kikötője volt. Az ugariti flottától a mükenéi akhájok, a pylosiak is tartottak, készültek a támadásaikra. III. Ramszesz idején pedig folytatódott a két csoport háborúja, a Koalíciók népei Egyiptomot akarták elfoglalni.
Szárazság és hőmérséklet bronzkori összeomlás idején (https://www.flickr.com/photos/6959/512589663)
A Holt-tenger vízszint az emult 4000 évben (vastag vonal, ≈3200 éve közel 50 méteres esés történt,
A Tengeri Népek I. Koalíciója (i. e. 1208)
Merenptah fáraó (i. e. 1213 – i. e. 1203, https://hu.wikipedia.org/wiki/Merenptah) az Egyiptom békéjét fenyegető líbiai törzsszövetség és a tengeri népek elleni győztes hadjáratról nevezetes. A Földközi-tenger térségében válság alakult ki, Mükéné gazdasága meggyengült, éhínség tombolt Görögországban, Anatóliában és Egyiptom szövetségeseinél, a hettitáknál is, akiknek Merenptah egy karnaki felirata alapján gabonát küldött ugariti hajókkal. (Ian Shaw, in Hungarian, szerk.: Az ókori Egyiptom, Gold Book, Debrecen, 2004, ISBN 963-425-022-X)). Nomád népcsoportok elvándorolta, fosztogatták a gazdag városállamokat, a tengeren kalózok garázdálkodtak.
A kánaáni vazallusok szokásukhoz híven II. Ramszesz fáraó halálának (i. e. 1213) hírére lázadással reagáltak, a Nílus-deltába már korábban is gyakran betörő líbiaiak pedig új tervvel álltak elő: szövetséget kötöttek a tengeri népekkel (i. e. 1208), köztük az akhájokkal, lükiaiakkal, sardanákkal (szardeisziek), turusákkal (tarszosziak) és a sekelesekkel (talán szicíliaiak), hogy területeket foglaljanak el a Nílus deltavidékén. A törzsszövetség élén a libu törzs állt, Líbia névadói, királyuk Merey, Did fia volt. Ügyes taktikai húzással megpróbáltak lázadást kirobbantani Núbiában, hogy megosszák az egyiptomi haderőket. Merenptah 5. évében (i. e. 1208) tudomást szerzett a líbiaiak szervezkedéséről. Először visszaverte a nyugat felől közeledő, 16 000 fős líbiai sereget egy véres csatában, melyben több mint 6000 líbiai halt meg, majd délnek indult, és leverte a núbiaiakat, akik fellázadtak, de már későn, és nem tudtak segíteni líbiai szövetségeseiken. A líbiaiak közül sok fogságba is esett, őket Merenptah a Delta-vidéken katonai kolóniákba telepítette le; leszármazottaik később, a harmadik átmeneti korban nagy politikai hatalomra tettek szert.
Dicső győzelmeit Merenptah a ma Merenptah-sztéléként ismert feliraton örökítette meg, melyen beszámol arról, hogy a líbiai királyt, Mereyt bűnösnek találta a héliupoliszi isteni tanács, melynek elnöke, Atum személyesen adta át fiának, a fáraónak a győzelem kardját. A szöveg hasonlít II. Ramszesznek a kádesi csatát leíró felirataihoz, valamint egyik érdekessége, hogy itt esik először említés Izrael népéről egy futó félmondat formájában, csak törzsként, ezért a sztélét Izrael-sztélének is szokták nevezni. A líbiaiak és a tengeri népek törzsszövetsége vereségük után felbomlott (https://hu.wikipedia.org/wiki/Merenptah-szt%C3%A9l%C3%A9).
Merenptah sztélé
(https://hu.wikipedia.org/wiki/Merenptah-szt%C3%A9l%C3%A9)
A perirei csatát (https://www.wikiwand.com/en/articles/Battle_of_Perire) i. e. 1208 körül vívták a Merneptah fáraó vezette egyiptomiak, valamint a líbiai törzsek és tengeri népek koalíciója i. e. 1208-ban. Az egyiptomiak döntő győzelmet arattak. Ez volt az első a sok összecsapás közül Egyiptom és a tengeri népek között. A csatáról szóló fő információforrás a Nagy Karnaki Felirat. Egyiptomi Ó- és Középső Birodalom idején a nyugati Líbia nem jelentett komoly veszélyt az egyiptomi fáraók számára, eltekintve az alkalmankénti portyázásoktól. Az Egyiptom tizennyolcadik dinasztia vége felé az egyiptomi hadsereg több erőforrást fektetett Egyiptom nyugati, líbiai határainak biztosítására. Egyiptom tizenkilencedik dinasztia elejétől kezdve erődöket* építettek a mai Alexandriától nyugatra, hogy megvédjék a Nílus-deltát a líbiai (libu) betörésektől.
Az i. e. 13. század végén Líbiában éhínség volt és a törzsek egyesültek egy Meryey néven ismert törzsfőnök vezetése alatt. A líbiai szövetséghez tartozott Tjehenu és Meswes is, és meg akarták szállni Egyiptomot. Valószínűleg termő területeket akartak meghódítani, beleértve Memfiszt is. Meryey serege valószínűleg több tízezer főből állt; ez az erő valószínűleg nemcsak harcosokból, hanem családjaikból és vagyontárgyaikból, például szarvasmarhákból és hordozható vagyontárgyakból is állt. A perirei csata után összeállított egyiptomi zsákmánylisták azonban csak Meryey király családját említik. Továbbá a líbiaiak jelentős tengeri népekből álló kontingenst kötöttek vagy béreltek fel, köztük Sékeles, Teres, Ekves, Lukka és Serden népeket; az utóbbi csoport tagjai az egyiptomi hadseregben is szolgáltak. A líbiaiak valószínűleg a Közép-Afrikától a Földközi-tengerig tartó kereskedelem ellenőrzésével szerzett vagyonukat arra használták fel, hogy zsoldosként felbéreljék a tengeri népeket.
A líbiaiak először egy Egyiptomtól nyugatra fekvő oázist foglaltak el; a feltételezések szerint ez az oázis a Bahariya vagy Siwa oázis lehetett. Innen a líbiai erők Farafrába nyomultak előre, ami stratégiailag fontos hely volt, mivel Farafra birtoklása lehetővé tette a líbiaiak számára, hogy ellenőrizzék a helyi oázisok közötti útvonalakat, üzeneteket küldjenek Núbiába.
Meryey feltehetően felvette a kapcsolatot a Farafrától délre élő libo-núbiaiakkal, és bevonta őket a tervébe. Erre utal az Amada sztélé, amely a núbiai rajtaütéseket rögzíti Felső-Egyiptomban két nappal a perirei csata előtt. Darnell feltételezése szerint a rajtaütések és a csata egyidejűsége egy szélesebb körű szövetségre utal, amelyben Meryey líbiai és a libo-núbiaiak együttműködtek Egyiptom felosztásában, Meryey a Nílus-deltát követelte, a libo-núbiaiak pedig meghódították Núbia gazdag, egyiptomiak által birtokolt régióit. Miután megtették az előkészületeket, Meryey líbiai Farafrából Perirébe haladt, amely valószínűleg egy város a Nílus-delta régióban. A sivatagban uralkodó erőforrás hiány miatt a líbiaiak valószínűleg több oszlopra szakadtak, ahelyett, hogy egyetlen hadseregként működtek volna. A karnaki felirat azt sugallja, hogy Merye fő kontingense Farafrából Baharijába, majd a Faiyumba nyomult előre, mielőtt belépett volna a Memphis körüli deltába. Egy másik líbiai hadoszlop valószínűleg átkelt a Níluson Közép-Egyiptomban, majd a keleti deltába vonult, mivel a karnaki felirat szerint a líbiai előőrs Perbarsetben táborozott keleten. Egy ilyen hadművelet megzavarta volna az egyiptomi utánpótlási útvonalakat, elvágva egymástól Memfiszt, Thébát és Pi-Rameszeszt. Végül a felirat egy másik, a Földközi-tenger partján vonuló hadoszlopra is utal, mivel több egyiptomi erődítményt is megemlítenek lerombolva. Az ilyen erődök a part mentén épültek. A líbiai hadoszlopot családjaik és javaik kísérték, ami tovább erősíti azt a feltételezést, hogy a meghódított területeken le kívántak telepedni. Meryey serege körülbelül egy hónapig megszállta a nyugati Nílus-delta egyes részeit, mielőtt kitört a perirei csata.
A Tengeri Népek II. Koalíciója (i. e. 1180)
III. Ramszesz uralkodásának idején (https://hu.wikipedia.org/wiki/III._Ramszesz, i. e. 1188-tól 1156-ig) a tengeri népek támadásai miatt Egyiptom szövetségesei, a Hettita Birodalom és Ugarit elpusztult, Szíria és Palesztina vidékét a peleszetek (Palesztina névadói, filiszteusok, krétai akhájok), a tjakarok a sardanák és a danunák szállták meg, meghódították Alalát, Karkemist, Emárt, Arzawát.
A Tengeri Népek támadásai több hullámban, kb. két évszázadig tartottak, közöttük a Trójai-háború*, az Égei-tengerről indultak
(https://chaamjamal.wordpress.com/2018/08/16/collapse/)
III. Ramszesz kereskedelmi expedíciókat is indított: egyet a tömjén miatt fontos Puntba (lehetséges, hogy Hatsepszut expedíciója óta ez volt az első expedíció), egyet pedig Atikába, a timnai malachit-, és türkízbányák felé. Ramszesz uralkodása alatt több háború is zajlott, a líbiaiak és a tengeri népek ellen. Egyiptom mindből győztesen került ki. Ötödik uralkodási évében (i. e. 1183) kellett először megküzdenie a líbiaiakkal, akik már korábban, Merenptah fáraó idején is betörtek Egyiptomba. A líbiaiak három törzse – a libuk, szepedek és maswasák – kihasználta az Egyiptomot az elmúlt időben legyengítő belviszályt és elkezdtek letelepedni a Nílus-deltában.
A nyolcadik évben (i. e. 1180) a tengeri népek törzsszövetségével (II. Koalíció) szárazföldön (dzsáhi csata) és vízen (Nílus-deltai csata) is összecsaptak Ramszesz hadai. Ramszesz megörökítette a csatákat halotti temploma falain, az faliképekből tudjuk, hogy jó taktikai érzékkel Ramszesz elérte, hogy a part közelében kerüljön sor az összecsapásra, így az egyiptomi íjászok lőni tudták az ellenséget. Még a háború alatt újra szervezkedni kezdtek a líbiaiak, és megszállták Egyiptom egyes területeit. Vezetőjük Mesasar, a maswasa törzs főnöke volt. A Harris-papiruszon Ramszesz beszámol róla, hogy legyőzte ellenségeit, rabszolgaságba vetette őket, katonáikat pedig besorozta hadseregébe, ami azonban a későbbi időkben ahhoz vezetett, hogy a líbiaiak – immár az egyiptomi sereg tagjaiként – át tudták venni a hatalmat.
A Nílus-deltai csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%ADlus-deltai_csata) Egyiptom és a tengeri népek második hulláma, azaz második tengeri koalíció között zajlott le III. Ramszesz uralkodásának ötödik vagy nyolcadik évében. Pontos helyszíne ismeretlen, feltehetően a Nílus deltájának keleti részében, a tengerparton vagy kissé feljebb valamelyik folyamágban zajlott. A világ egyik első hadihajókkal vívott összecsapása, melyről információink főleg III. Ramszesz Medinet Habu-i templomának domborműveiről és feliratairól származnak. Merenptah győzelmével Egyiptom egyelőre megszabadult a tengeri népektől, akik azonban szétszóródtak a térségben, végleg megdöntötték a belviszályokban meggyengült Hettita Birodalmat Hattuszasz és Tarszasz (görög Tarszosz) feldúlásával (a főváros és a fővároshoz tartozó legjelentősebb kikötő), elpusztították Mukist (Alalah lerombolásával), és megszakították az égei-mezopotámiai-egyiptomi kereskedelmi láncot (Ugarit eltüntetésével). Letelepedtek Alasiya, Kizzuvatna, Lukka és Észak-Szíria térségében. Ramszesz viszont uralkodása kezdetén Dzsáhiban gyűjtötte a határvédelmi erőket, erődrendszert telepített a tengerparton és felkészülten várta a tengeri népeket. A fenyegetés súlyosságát az anatóliai és észak-szíriai események mutatják, amelyről több egykorú forrás számol be, így III. Hammurapi ugariti király III. Ramszeszhez írt levele.[https://hu.wikipedia.org/wiki/III._Hammurapi_ugariti_kir%C3%A1ly]. III. Hammurapi Ugarit utolsó uralkodója a tengeri népek támadása és a város és a nagy kikötő végleges elvesztése előtt. Uralkodásának néhány eleme az utolsó hettita nagykirállyal, II. Szuppiluliumasszal, valamint Kargamis alkirályával, Talmi-Teszubbal folytatott levelezéséből ismert, ez egyben hozzávetőleges datálását is lehetővé teszi. A datálásban lényeges szerepe van az egyiptomi Bay levelének, amelyben a nagyvezír gratulált Hammurapinak a trónra lépéshez. Bay i. e. 1188 és 1183 között töltötte be a vezír posztját.
A levelek azt mutatják, hogy Ugarit ereje teljében lévő városállam volt. A hettita agyagtáblák szerint a hajóhaddal nem rendelkező Hettita Birodalom az ugariti flotta segítségével vívott meg három tengeri csatát Alaszija mellett (Ciprus, ≈ i.e. 1210), és Ugaritnak maradt hajótere arra, hogy Anatólia felé egyiptomi gabonát szállítson hettita Ura kikötőbe. Ugarit jelentősége csúcsán úgy omlott össze, hogy végnapjairól nincs információnk. Szinte teljes bizonyossággal állítható azonban, hogy a tengeri népek második koalíciójának egyik hulláma söpörte el hét hajóval, a flottája Ny-on volt, a hadserege Ura környékén. Olyan mértékű volt a pusztítás, hogy Ugarit soha többé nem állt talpra. Helyét később az újhettita királyságok egyike, az Alalah–Ugariti Királysága foglalta el, amelyben Ugarit nem játszott jelentősebb szerepet.
A Nílus-deltai csata, i. e. 1176 (Medinet Habu, templomi falikép, https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%ADlus-deltai_csata)
Egyiptomi döfőorros hadihajó i.e. 1200 -ból
Tengeri népek építette fenékgerendás hajók szerkezete
Nílus-deltai csata ütközetét hadihajók vívták, de az egyiptomiak ügyes trükkel partközelbe csalogatták az ellenfelet annyira, hogy a parton álló íjászok hatékonyan avatkozhattak a csatába. A Medinet Habu-i templom képein több kép is azt a jelenetet ábrázolja, amikor az íjászok nyílzápora elárasztja a hajókat. A képeken az egyiptomi hajók orra oroszlánfejes, az ellenségé valamilyen vízimadár (vadliba vagy vadkacsa) fejével díszített. A tengeri csaták nem szokványosak ebben a korban, tulajdonképpen hadihajók önmagukban – korábban – nem is léteztek. Egyiptom korábban is épített tengerjáró hajókat katonai célokra, de ezek a szárazföldön közlekedő hadsereget kísérték a part mentén, a fedélzeten általában a tartalékos csapatokat és a hadtápot szállították. Az Újbirodalom korától ismert a kenput (bübloszi) és keftiu (krétai) típus megnevezése, de nem tudjuk pontosan, mi volt a különbség köztük. A Medinet Habu-i reliefek képregényszerűen beszélik el a csatát, a hajók zsúfolásig teltek hadifoglyokkal, a menekülni próbáló foglyot a parton tartózkodó katonák fogják el.
A tengeri népek szárazföldi haderejét Dzsáhi mellett a dzsáhi csatában semmisítették meg. Az egyiptomi utolsó nagy győzelme volt a tengeri népek felett aratott kettős győzelem, bár a mesvesek (akik megtelepedtek Egyiptomban) néhány évvel később a líbiaiakkal szövetkezve ismét benyomultak a deltavidékre és ismét vereséget szenvedtek. III. Ramszesz uralkodása kedvezőtlen előjelekkel indult, rosszul is végződött, és az XX. dinasztia további uralkodói nemhogy védekezni nem voltak többé képesek, de hatalmukat sem tudták érvényesíteni a thébai Ámon-papsággal szemben. A tengeri népek viszont ettől kezdve Szicíliától Etruriáig, az égeikumtól Anatólia partvidékeiig, valamint a fönícia–palesztinai tengerparti sávban megtelepedtek.
A dzsáhi csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/Dzs%C3%A1hi_csata) Egyiptom és a tengeri népek második hulláma („második tengeri koalíció”,1180) között zajlott le III. Ramszesz uralkodásának ötödik évében. Helyszíne az egyiptomiak által Dzsáhi volt, a Szíria–Palesztina térség déli részén, a Jordán alsó folyásának vízválasztójánál, valahol a mai Dél-Libanonban. A támadó sereg azonban nem csak harcosokból állt, hanem a komplett népesség úton volt, követték őket a családok nő és gyermek tagjai is és vitték magukkal az összes ingóságukat, nyilvánvaló, hogy az invázió letelepedési szándékkal zajlott. A palesetek és tjekerek magas, tollakkal díszített sisakot hordtak, közepes méretű kerek pajzzsal. A denenek lapos, felül gömbölyű, a sekelesek csúcsos, hegyes sisakjukról ismerhetők fel. Mindannyian egyenes hosszúkardot használtak, amely az Égeikum és Anatólia jellegzetes fegyvere. A tengeri népek ettől kezdve Szicíliától Etruriáig, az Égeikumtól Anatólia partvidékeiig, valamint a föníciai–palesztinai tengerparti sávban megtelepedtek. További következményként Egyiptomban újabb népelemek telepedtek meg, egyes törzsek, azok egyes csoportjai katonai pályára léptek, és a Ramszesz által alapított új településeken letelepedtek. Az egyiptomi hadsereg további idegen alakulatokkal bővült, ami rövid időre növelte a hadsereg létszámát és Egyiptom katonai potenciálját, de az új típusú haderő zsoldos jellege korán megbosszulta magát, a kincstár kimerült, és lázadások törtek ki. Mivel Ramszesz, a sereg létszámának növelése miatt, a helyi lakosok hadkötelezettségét megszüntette, és a templomoknak további kiváltságokat adott, a nemzeti haderő megszűnt.
A tűz, a gyújtogatás lényeges szerepet játszott
(https://www.worldhistory.org/Bronze_Age_Collapse/)
Mélyen a szárazföldön is gyújtogattak. A "Termékeny félhold" irányában vándoroltak
A dórok és a hellének beáramlása a Balkán-félszigetre i.e. 1000- i.e. 800 körül, az összeomlás után, a "Sötét kor"-ban (https://en.wikipedia.org/wiki/Doris_(Greece))
*A TRÓJAI HÁBORÚT MEGELŐZŐ ESEMÉNYEK, PIJAMARADU HETTITA KIRÁLY SZEREPE
A trójai háború előtt egy generációval Héraklész elfoglalta Tróját, megölte Laomedónt és fiait, Priamosz kivételével. Priamosz király lett; uralkodása idején a mükénéi görögök elfoglalták a várost, az i. e. 1193-1183 között dúló trójai háborúban. Homérosz műve, az Iliasz a csata meghatározó fordulatait muttatja be, melynek célja Trója városának (görögül Ilion) elfoglalása volt. A görögök az akhájok vezetésével soktörzzsel vettek részt.
Az 1013 darab, egyenként körülbelül 30–50 evezős hajó nagyjából 40 000 harcosra enged következtetni, ami a trójai háború korában hatalmas szám. Ez a hadsereg olyan logisztikai problémák elé állította volna a görög sereget, amit képtelen lett volna megoldani. Még ennek a tizede, 4000 harcos is elég nagy szám. Az akhájok és szövetségeseik sokan voltak Apollodórosz szerint (https://hu.wikipedia.org/wiki/Tr%C3%B3jai_h%C3%A1bor%C3%BA), és valószínűleg nem egy időben támadtak a több, mint 1000 hajóval.
"Pijamaradu három hettita dokumentumban is említett Millavanda-i uralkodó, az i. e. 13. század közepe-vége táján. Legalább 35 évig uralkodott, a térség jelentős változásainak kortársa és részben okozója volt. A három hettita forrás a Tavagalavasz-levél (CTH#181), a Millavanda-levél (CTH#182) és a Manapa-Tarhuntasz-levél (CTH#191), melyek az i. e. 13. században keletkeztek, és a nyugat-anatóliai uralkodók írták őket a hettita királyoknak. Időben első a Manapa-Tarhuntasz-levél, amely megemlíti, hogy az Arzava széthullását követő zűrzavarban Atpa, Ahhijava királya Pijamaradut nevezte ki Millavanda helytartójának, és feleségül adta hozzá a leányát. Egyes elképzelések szerint Arzava utolsó királyának, Uhhacitisznek örököse volt, és Pijama-Kuruntasz tőle bitorolta a trónt. Mások szerint semmi köze az arzavai uralkodóházhoz, csupán egy hettita főember. Ahhijava az akhájok királyságával, Mükénével, Millavanda pedig Milétosszal azonos. A maradék Arzava(-Minor) központja Apasza, azaz Epheszosz lett.
Nagyjából ebben az időben stabilizálódott Szeha és Vilusza (Trója) királysága is, amelyek a későbbiekben folytonos viszályban álltak egymással. A hettita levéltárban Pijamaradut csak „bajkeverő”, „kalandor”, „kalóz” és „zsoldos” jelzőkkel illették. Az i. e. 13. század közepén a Tavagalavasz-levél számol be egy Vilusza–Millavanda-háborúról, valamint Lukka (Lükia) sarcolásáról, a terület akkor még a Hettita Birodalom fennhatósága alatt állt. A Manapa-Tarhuntasz-levél Lacpa (Leszbosz) megtámadását írja le, amelyet Atpával együtt hajtott végre, és szintén az akhájokkal közösen támadta meg Viluszát, azaz Tróját. Az Alakszandusz-szerződés (CTH#76) említ egy Parijamuvasz nevű viluszai uralkodót, és mert Pijamaraduról tudjuk, hogy elfoglalta Viluszát (a Millavanda-levélből, i. e. 13. század második fele), elképzelhető, hogy azonos Parijamuvasszal.
A történettudomány jelen állása szerint az i. e. 13. századi nyugat-anatóliai események képezték az alapját Homérosz eposzának, az Iliasznak. Homérosz sejthetett valamit az eseményekről, de a neveket, a cselekményt és a környezetet nagy költői szabadsággal ábrázolta. Az bizonyos, hogy Vilusza azonos Trójával, és a csata i.e. 1193 körül 9-10 évig tartott. (Trója vízellátása kíváló volt: sok kúttal, és egy egyedi jellemzővel: a kútakhoz fúrt alagutak-ban vezették el a vizet.)
Az eposzban Priamosz és Parisz is két-két névvel szerepel (fiatalkori nevük Podarkész és Alekszandrosz). A korabeli dokumentumokban olvasható hettita-luvi nyelvű nevek Parijamuvasz, Pijamaradu és Alakszandusz. A nevek hasonlósága arra utal, hogy ők voltak a mintái az eposznak, azonban a forrásokból nem állapítható meg az események pontos menete és a személyek kapcsolata, amely többféleképpen rekonstruálható. Pijamaradu azonos lehet Priamosszal, Alakszandusz a fiatal Parisszal (Alexandrosz), Parijamuvasz pedig a felnőtt Parisszal. Pijamaradu és Parijamuvasz azonos is lehet, ez esetben Priamosszal.
"Agamemnón néhány hettita dokumentum alapján azonos lehet Atriyaš (Atreusz) fiával, aki Ahhijava királya és aki néhány nyugat-anatóliai uralkodóval szövetkezve hadjáratot indított Vilusza (Trója, a dardánok, trákok lakta Dardanelláknál) ellen, III. Hattuszilisz hettita király idején. Ha ez az azonosítás helyes, akkor a támadó sereg azonos a hettiták által Ahhijavaként emlegetett akháj királysággal, a trójai háború anatóliai akháj expanzió egyik epizódja volt". (https://hu.wikipedia.org/wiki/Agamemn%C3%B3n)
**Az összeomlás utóélete: Ugarit felégetése megszakította a kereskedelmi útvonalakat, összeomlott a mediterrán tengeri kereskedekem. Az összeomlás az írásos emlékek csökkenéséhez vezetett (https://en.wikipedia.org/wiki/Late_Bronze_Age_collapse). Kezdetben a történészek úgy vélték, hogy e korszak első szakaszában Pülosz és Gáza között majdnem minden várost erőszakosan elpusztítottak, és sokakat elhagytak, közöttük Hattusát, Mükénét és Ugaritot. Ha valaki átnézi az elmúlt 150 év régészeti irodalmát, 148 lelőhelyet talál, ahol 153 pusztulás történt a késő bronzkor végéhez, kb. i. e. 1200-hoz köthető. Ezek közül azonban 94, vagyis 61% talán tévesen datált, kevés bizonyítékon alapuló feltételezés, vagy soha nem történt meg. A helyszínekről szóló elemzések szerint a 60 „pusztításból” 31, vagyis 52% álpusztítás. A álpusztítások teljes listája jelentős helyszíneket is tartalmaz, mint például: Lefkandi, Orkhomenosz, Athén, Knósszosz, Alassa, Karkemis, Aleppo, Alalakh, Hama, Katna, Kádes, Tell-Tveini, Büblosz, Tírusz, Szidón, Asdód, Askelón. Mi lehet az "álpusztítás"?
A föníciai városállamok: Wenamun idejére (https://en.wikipedia.org/wiki/Story_of_Wenamun, XXII. Dinasztia idején, I. Sesonk uralkodása alatt történhetett a nevezetes utazás), Egyiptom ismét kiemelkedő helyre emelkedett Északkelet-Afrikában, Fönícia visszanyerte függetlenségét Egyiptomtól. Csak néhány nagy állam élte túl a bronzkori összeomlást, Asszíria (bár átmenetileg meggyengülve), az Egyiptomi Újbirodalom (meggyengülve), a föníciai városállamok és Elám. A következő sötét középkor végére fokozatosan a hettiták maradványai kis szír-hettita államokká egyesültek Ciliciában és a Levantéban, ahol az új államok vegyes hettita közösségekből álltak. Az i. e. 10. század közepétől kezdődően egy sor kis királyság alakult ki a Levantéban.
A Wenamun története egy hieratikus írásmóddal írt irodalmi szöveg, késő egyiptomi nyelven. Csak egyetlen hiányos példánya ismert, amelyet 1890-ben fedeztek fel az egyiptomi al-Hibahban. A történet régóta tartó bizonytalansághoz vezetett, hogy kitalált beszámolóról vagy valódi történelmi dokumentumról van-e szó. A papirusz jelenleg a moszkvai Puskin Szépművészeti Múzeum gyűjteményében található, hivatalosan Papirusz Puskin 120 néven van számon tartva. A hieratikus szöveget világszerte kiadták, a hieroglif szöveget pedig a Gardiner adta ki 1932-ben. Magát a szöveget 2007-ben digitalizálták. A Wenamun története információforrás az egyiptomi és föníciai viszonyokról. A dokumentum tükrözi a vallással (különösen Amon kultuszával) kapcsolatos hozzáállást, a mediterrán hajózási szokások állapotát, sőt a külföldi fejedelmek hozzáállását is az egyiptomi felsőbbrendűségi igényekhez. A kereskedelem témájában a dokumentum rávilágít arra a tényre, hogy e két régió közötti kereskedelem nagy része XI. Ramszesz idején vallással volt kapcsolatos.
"A történet elején a főszereplőt, Wenamut, a karnaki Ámon papját, Ámon Herihór főpapja elküldi a föníciai Büblosz városába, hogy cédrusrönköket szerezzen. A libanoni cédrusfa (Cedrus Libani) nagyon keresett volt az építőiparban való felhasználása miatt, és Wenamunt megbízták azzal, hogy szerezze be, hogy elősegítse egy új hajó építését, amely Ámon kultikus szobrát szállítaná. Miután meglátogatta Szmendest (egyiptomiul Nesbanebded) Tanisban, Wenamun megállt Dor kikötőjében, amelyet Beder tjeker herceg uralt. Wenamun tartózkodása alatt az egyik tengerésze elhagyta a legénységet, és eközben ellopta Wenamun összes aranyát és ezüstjét. Wenamun kérvényezte Bedertől az ellopott holmik kártalanítását, mivel a város felelőssége volt megtéríteni a rablás áldozatának, ha az elkövetőt nem találták meg. Azonban balszerencséjére, a Dortól távolabb történt rablás miatt a bűncselekmény technikailag Beder hatáskörén kívül esett, és Wenamunnak üres kézzel kellett távoznia. Amikor elérte Bübloszt, megdöbbent az ellenséges fogadtatás miatt, amit ott kapott. Amikor végre találkozott Zakar-Baallal, a helyi királlyal, utóbbi megtagadta, hogy ingyen (adóként) adja a kért árukat, ahogy az a hagyományos szokás volt, ehelyett fizetséget követelt. Wenamunnak Szmendészhez kellett küldenie fizetségért, ami megalázó lépés, és az egyiptomi hatalom hanyatlását mutatja a keleti Földközi-tenger felett: Egy új tényező az egyiptomi hatalom hanyatlásában: Asszíria felemelkedése és Föníciába való behatolása i. e. 1100 körül.
Közel egy év várakozás után Bübloszban Wenamun végre megkapta a fát, amiért jött, de előtte tizenegy tjeker hajóból álló flottával kellett szembeszállnia. Dor elhagyása és Bübloszba érkezése között Wenamun nyilvánvalóan megpróbálta kirabolni őket, hogy helyrehozza a kikötőben való tartózkodása alatt elszenvedett veszteségeket. Wenamun hajójának sikerült elkerülnie az elfogást, és megpróbált Egyiptomba indulni, de a szél letérítette az útról Alashiya (Ciprus) felé. Érkezése után egy dühös csőcselék majdnem megölte, mielőtt a helyi királynő, akit Hatbinak nevezett, védelme alá helyezte magát. Ezen a ponton a történet megszakad."