A RÓMAI KORBAN HASONLÓAN MELEG VOLT
(2025 január)
A kutatók szerint a globális átlaghőmérséklet 2024-ben 1,53 Celsius-fokkal haladta meg az 1850-1900 közötti átlagot, plusz-mínusz 0,08 Celsius fokos hibahatárral. Bár egy olyan év, amelyben az átlaghőmérséklet 1,5 Celsius-fokkal meghaladja az iparosodás előtti értéket, még nem jelenti azt, hogy a világ elérte a globális felmelegedésnek ezt a szintjét, de az adatsorban 2024 volt a 11. év egymást követően, amely elérte vagy meghaladta az iparosodás előtti szinthez viszonyított 1 Celsius-fokos emelkedést.
Római kori klímatörténet
I. e. 3000-től 2000-ig lehűlés jellemezte az időjárást, ami a tengerszint nagymértékű csökkenését, valamint számos sziget (pl. a Bahamák), és más tengerparti terület megjelenését okozta (http://www.atmo.arizona.edu/students/courselinks/fall10/atmo336/lectures/sec5/holocene.html).
I. e. 2000-től i. e. 1500-ig egy rövid felmelegedési szakasz volt, amelyet ismét hidegebb időjárás követett. Az i. e. 1500-750 közötti hideg a kontinentális gleccserek és az alpesi gleccserek újbóli jégnövekedését, valamint a tengerszint 2-3 méterrel a jelenlegi szint alá csökkenését idézte elő.
Az i. e. 750-től i.sz. 800-ig tartó időszak a felmelegedés i. e. 150-ig tartott. A Római Birodalom idejének közepén (i. e. 150-300) egy lehűlés kezdődött, amely körülbelül i.sz. 900-ig tartott, bár a globális átlaghőmérséklet viszonylag meleg maradt körülbelül i.sz. 600-ig. 600-900 között (a "Sötét középkor" idején) a globális átlaghőmérséklet lényegesen hidegebb volt, mint ma. a leghidegebb időszakban a Nílus (i. sz. 829) és a Fekete-tenger (i. sz. 800-801) befagyott.
Az utolsó 5500 év hőmérsékletei (https://www.nature.com/articles/s41598-020-67281-2, Alboran egy sziget, Gibraltártól K-re)
Mérések bizonyítják, hogy az i. u. 1–2. században meleg és nem száraz klíma jellemezte a Római Birodalmat, amit a klímatörténészek Római Klíma Optimum-nak (Roman Climate Optimum, i. e. 250 - i. u. 400, https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_Warm_Period), vagy Római Meleg Periódusnak (Roman Warm Period) neveznek.
A kutatók szerint (https://www.grulltibor.hu/teruelet-es-eghajlat) a római korban a Birodalom területén a mainál évi 2–3°C-kal magasabb volt az átlaghőmérséklet. Az Alpok hágói egész éven át járhatóak voltak, ami megkönnyítette az északi provinciák: Gallia, Belgica, Germania, Raetia és Noricum meghódítását. A meleg időszakra utalnak a szőlőkultúra kiterjedése Britanniában (Nene-völgy), valamint Germaniában, a Rajna- és a Mosel völgyekben; az olívaolaj-termelés a lykiai Sagalassosban, ahol hidegebb a klíma a magas fekvés miatt, (a település 1450–1600 méterrel fekszik a tengerszint felett), és ma már nem nő meg az olajfa. Plinius szerint a bükk az ő korában a hegységekben is nőtt. A Magas-Alpoknak olyan régióiban is foglalkoztak bányászattal, ahol még a 20. század végén is állandó fagy uralkodott. Észak-Afrikában is nedvesebb volt az éghajlat. Claudius Ptolemaeus egyiptomi tudós (kb. 100–160) 120 körüli éghajlati naplójában havonta feljegyezte a csapadékmennyiség alakulását, ami – az augusztus hónapot kivéve – egyértelmű eltérést mutat a mai rendkívül száraznak mondható egyiptomi éghajlattól. (Egy vékony sávban az északi tengerparton a csapadékmennyiség elérheti az évi 400 mm-t is, de Közép- és Felső-Egyiptomban évek telhetnek el anélkül, hogy eső esne.)
A második század végén a gleccserek újra gyarapodtak, a spanyol, osztrák, bolgár mérések szerint is lehűlés következett. Klímatörténészek szerint beköszöntött a Késő Római Átmenet (Later Roman Transition) kora. Cyprianus a Demetrianushoz címzett vitairatában azt írta 251/2 körül: „A téli eső nem elég kiadós a vetés kikeléséhez, nyáron nincs meg a szokásos parázsló hőség a termés beéréséhez, a tavaszok sem dicsekedhetnek enyheségükkel, így a fák sem roskadoznak a gyümölcsöktől ősszel.” (Cyprianus, Ad Demetrianum 3. Vanyó László ford.) Talán nem véletlen, hogy Róma addigi legnagyobb bel- és külpolitikai, a gazdaság és a társadalom egészére kiható válsága is ekkor, a harmadik század közepén (i. u. 235–284) következett be. Alexandria püspöke azt írta, hogy a Nílus medre olyan száraz lett, mint a sivatag, és a papirusz dokumentumok szerint ez nem csupán irodalmi hasonlat volt a részéről.
A 4. század már viszonylag békésebb időszak volt: a klíma melegedett, de nem érte el a Római Klímaoptimumot. Az időszak nagyjából egybeesik Theodosius császár (379–395) birodalomegyesítő kísérletével. Az 5–6. században a globális méretű járványokhoz társult egy lehűlési folyamat is, amit Késő Antik Kis Jégkorszaknak (Late Antique Little Ice Age) neveznek. Okai az 530-as vagy az 540-es években az északi féltekén bekövetkezett erős vulkanikus tevékenység volt, amelynek hatását az északi és a déli sarkvidéken vizsgált jégmagokban is megtalálták. Az irodalmi források szerint 536-ban, és az azt követő évtizedben az átlaghőmérséklet 2,5–2,7°C-kal esett vissza. Észak-Európában a hideg, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Ázsia egyes részein a szárazság jelentette a fő problémát. Az aszályos időszakok alatt a Kaszpi-tenger vízszintje a minimumra csökkent. Dél-Itáliában, Görögországban, Anatóliában és Palesztinában a lakosság a tengerpart vidékére költözött, a szárazföld belseje nagymértékben elnéptelenedett. Erre az időre esik Kis-Ázsia nagyvárosainak, Ephesusnak, Antiochiának és Palmyrának a bukása. Prokopios bizánci történetíró szerint az egykor virágzó észak-afrikai városokat: Leptis Magnát és Ptolemaiszt „nagyrészt homok borítja”, lakói pedig elhagyták „a szélsőséges vízhiány miatt”. A Birodalom annyira meggyengült, hogy a nyugati gótok 410-ben kifosztották Rómát, a vandálok végigvonultak valamennyi nyugati provincián, és 429-ben a római Africában álltak meg. A burgundok 443-ban Savoyán, a frankok az Alsó-Rajna, az alemannok a Felső-Rajna vidékén telepedtek meg. A krízis az 5. században tetőzött, amit jelez, hogy az utolsó nyugatrómai császárt, Romulust Augustulust (475–476) egy germán hadvezér megfosztotta hatalmától.
Arábiában 600 körül olyan településeket hagytak el, ahol korábban a leleményes öntözőrendszer (qanat) következtében lehetséges volt a földek megművelése. A kedvezőtlen klíma miatt a hagyományos települések lakói elvándoroltak, a sivatagi életmódhoz szokott arabok pedig terjeszkedtek, ami az iszlám elterjedését is jelentette.
Római kutak, ciszternák, vízvezetékek
Traianus császár uralkodása idején a vízvezetékek felügyelője Julius Frontinus volt, aki a következőket írja: “A rómaiak négyszáznegyven évig beérték olyan vizek használatával, amelyeket helyben találtak, a Tiberis, a források és a kutak vizével. Később azonban már 18 forrás vizét vezették 12-70 km-es távolságról magas vízvezetékeken, mintegy 580 km hosszú rendszereken át a városba." Az császárkori Római Birodalom idejéből részletes leírások állnak rendelkezésünkre: több száz km távolságból vezettek vizet Rómába. A helyi csatlakozó vezetékeken -és egy fogyasztásmérő csövön- keresztül juttatták be a házak udvarába. A helyi vezetékek ólomból, a mérővezetékek rézből készültek. Az ókori Rómában és a Római Birodalom más városaiban is a vízvezetékrendszerek csöveit ólomból (esetleg agyagból) készítették, ez volt az ólom legfontosabb felhasználási területe. A magasvezetékek miatt víztornyokat nem, vagy csak alig építettek.
Útcai vízvezeték (https://www.dailymail.co.uk/sciencetech/article-4800450/People-Pompeii-POISONED-drinking-water.html)
Ólom vízvezeték (https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Lingotes_ARQUA.jpg)
Pompeii víztorony, elvi rajz, mai fénykép. Az ólomtartályos víztorony építése kivételesnek mondható a Birodalomban
(https://blog.msc-sahc.org/seismic-assessment-of-ancient-water-towers-in-roman-pompeii/)
Szifon: az átadó tárolók között ólomcsövek voltak (https://engineeringrome.org/the-water-system-of-ancient-rome/)
Pont du Gard alsó szinten úttal (Nimes, Gallia, https://simple.wikipedia.org/wiki/Aqueduct)
A leggazdagabb polgárok közül néhányan -állami kitüntetésként- jogot kaptak az ingyenes ellátásra. A városokban és községekben a vízvezetékekből folyó tiszta víz látta el a nagy fogyasztású iparágakat, például a festőmanufaktúrákat, és a kevés vizet használó iparágakat is, például a malomipart. A használt víz és a vízfeleslegek a dísz- és veteményeskerteket táplálták. A vízvezeték vizének engedély nélküli vidéki elterelése a mezőgazdaságban a vegetációs időszakban gyakran előfordult, és ritkán vonták felelősségre az elterelőket, mivel ez segített alacsonyan tartani az élelmiszerárakat; a mezőgazdaság volt Róma gazdaságának és gazdagságának az alapja.
Róma első vízvezetéke (i. e. 312) a város marhapiacán lévő szökőkutat látta el vízzel. Az i. u. 3. századra a városnak tizenegy vízvezetéke volt, amelyek a több mint egymilliós lakosságot egy vízpazarló gazdaságban is eltartotta, a víz nagy része a város számos nyilvános fürdőjét is ellátta. Az egész Római Birodalomban a városok ezt a modellt követték, a közérdek alapján tárgyaként finanszírozták a vízvezetékeket: "egy drága, de szükséges luxus, amelyre mindenki törekedhetett és törekedett is." A legtöbb római vízvezeték megbízhatónak és tartósnak bizonyult; néhányat a kora újkorig fenntartottak, és részben még ma is használnak. A vízvezetékek tervezésének és építésének módszereit Vitruvius jegyezte fel a De architectura című művében (i. e. 1. század). A vízvezeték-építészet nevezetes példái közé tartoznak a segoviai vízvezeték tartóoszlopai és a konstantinápolyi vízvezetékkel táplált ciszternák.
Segoviai magas vízvezeték (Ibéria, https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_aqueduct)
A Philoxenosz-ciszterna (Isztambul, https://en.wikipedia.org/wiki/Cistern_of_Philoxenos)
A háztetők a belső udvarok felé lejtettek, a hol kis ciszternákban, medencékben gyűjtötték az esővizet. Az éghajlat melegedésével fokozatosan a magas vízvezetékek vize segített a vízellátásban az aszályos időszakokban.
Római villa Szerbiában (https://pannonrtv.com/tv/kozel-kep/kozel-kep-viminacium-okori-romai-varos-szerbiaban)