A faszén használatának kezdetei az ókorban
(2026 január)
A Mediterráneumban a legkorábbi közvetlen régészeti bizonyítékok a faszén előállítására az i. e. 1600 – i. e. 1500 közötti időszakból származnak. A történész kutatók között bizonyítékok nélküli konszenzus van, hogy faszenet már korábban is használtak, amire bizonyítékként a bronzolvasztásra hivatkoznak, ami csak fával és fújtatókkal is megolvasztható.
A faszén ókori használatára vonatkozó bizonyítékok három fő forrásból származnak: közvetlen régészeti leletekből, technológiai maradványokból és írott forrásokból. Közvetlen régészeti leletek esetén a faszén maradványai rendkívül tartósak, ezért a régészek gyakran találnak elszenesedett fadarabokat az ásatások során, rakott tüzek, leégett épületek elüszkösödött romjait. A legkorábbi tudatos használat bizonyítékai a barlangrajzok (kb. i. e. 30 000), ahol elszenesedett fát fekete pigmentként alkalmazták. Számos ókori településen (pl. Mezopotámia, Egyiptom) tártak fel olyan tűzhelyeket, amelyekben a hamu mellett kisebb-nagyobb mennyiségű elszenesedett fát találtak, ami a fa főzéshez és fűtéshez való használatát igazolja.

Elámi, sumer arzénbronz figura, a vállán ragadozó madár bőrrel
(i. e, 3000-2800, https://www.metmuseum.org/art/collection/search/331619)
A faszén kulcsfontosságú volt a magas hőmérsékletet igénylő iparágak számára, mivel a fánál forróbban és tisztábban ég. A történészek szerint i. e. 4000 körül az egyiptomiak és mezopotámiaiak már faszenet használtak a réz- és bronzolvasztáshoz: a történész kutatók között bizonyítékok nélküli konszenzus van, hogy faszenet használtak. Bizonyítékként a fémolvasztásra hivatkoznak, pl. i. e. 2500 körül a bronzkészítésről nevezetes Eblában valóban találtak konyhai és leégett házakból származó üszkös fadarabokat, de faszén égetésre vonatkozó bizonyítékot, boksákat, gödröket nem találtak! Boksákat csak a vaskortól, azaz a vasolvasztás kezdeti idejétől találtak a Mediterráneumban.
De száraz keményfa és erős fújtatóval, tehát sok oxigénnel 1100–1300 °C a tűz hőmérséklet, míg nyílt tűzben, fújtatás nélkül: kb. 700–900 °C-on ég. Nagyon jó huzattal, épített parázságyban 1400 °C környéke is elérhető, ami már a kovácsolás hőmérséklete, a vas izzik (vörös–narancs), a lágyacél kovácsolható. A bronz megolvad már ~950 °C-on, a réz 1050 °C-on! A Római Birodalomban fával olvasztották a rezet, de az első valószínű faszénhasználat Egyiptomban i. e. 1500 körüli, már bronzolvasztási céllal. Az i. e. 1500 körüli egyiptomi papiruszok – amelyek a hükszosz uralom végére (i. e. 1530) vagy az azt követő korai Újbirodalomra datálhatóak – említik a faszén gyógyászati alkalmazását. Elsősorban sebek kezelésére (szagtalanításra) és emésztési panaszok enyhítésére használták.)

Rekhmire faliképe a fémmunkásságról, bronz olvasztása faszénen, i. e. 1450 körül
( https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Tomb_of_Rekhmire)
Az idősebb Plinius a Naturalis Historia (A természetrajz története, i. u. 23/24 - i. u. 79, a Vezúv kitörése, 34. könyvében,
https://www.gutenberg.org/files/62704/62704-h/62704-h.htm) részletesen leírja a capuai fával történt rézolvasztás különleges folyamatát, amelyet kora egyik legkiválóbb technológiájának tartott. Capuában a réz olvasztásához nem faszenet, hanem fát használtak. Az ismételten felolvasztott nyers öntvényt hideg vízbe tették, majd egy tölgyfából készült szitán keresztül tisztították. Az olvasztási és tisztítási folyamatot többször is megismételték, a jobb minőség elérése érdekében. Az utolsó szakaszban 100 font rézhez 10 font spanyol ezüst-ólmot (úgynevezett plumbum argentarium) adtak. Az eljárás tette a fémötvözetet könnyen alakíthatóvá, valamint kellemes színt kölcsönzött neki, hasonlóan ahhoz, amit más típusú bronzoknál olajjal és sóval értek el. Plinius összehasonlításként megjegyzi, hogy máshol (például Galliában) a fa hiánya miatt** faszénnel és kevesebb ólommal dolgoztak, ami szerinte rontotta a fém minőségét, fekete színűvé és törékennyé téve az öntvényt.
Számos mediterrán lelőhelyen (például Santorini/Théra szigetén a bronzkorban) találtak elszenesedett famaradványokat, de ezek gyakran tüzelőanyagként vagy építőanyagként használt fák égéstermékei, nem boksák, égető gödrök maradványai. A Mediterráneumban a legkorábbi közvetlen régészeti bizonyítékok a faszén szándékos előállítására az i. e. 1600–1500 közötti időszakból származnak.* Egyiptomban papiruszok, feljegyzések maradtak fenn a faszén üveggyártásban és nemesfémek (arany, ezüst) megmunkálásában betöltött szerepéről is. Az üveggyártást III. Thotmesz (i. e. 1458 -1425) honosította meg Egyiptomban, Karkehmis (az Eufrátesz felső folyásánál) környékéről hozott üvegművesekkel. Az ezüst olvadáspontja 961,78 °C (962 °C), az aranyé pedig 1064 °C, ami azt jelenti, hogy az arany magasabb hőmérsékleten olvad, mint az ezüst, de mind a kettő olvasztható keményfa égetéssel, fújtatókkal. Megmunkáláshoz, alakításhoz, pl. kovácsoláshoz elegendő volt a fémeket izzítani.
A vaskorban (i. e. 1400 után a hettitáknál) a faszén valóban nélkülözhetetlenné vált a vas redukálásához és a megmunkálásához. Európa-szerte (pl. a mai Belgium és Hollandia területén) találtak a vaskorból és a római korból származó téglalap alakú égetőgödröket, amelyek a szervezett faszéntermelés helyszínei voltak. Az ókori görögök és rómaiak faszénnel fűtött kemencékben égették ki a tartós kerámiákat és téglákat.
Klasszikus értekezések (pl. Theophrasztosz vagy idősebb Plinius művei) részletesen leírják a szénégetés folyamatát, sőt azt is, hogy mely fafajtákból (pl. tölgy) készíthető a legjobb minőségű faszén a kohászathoz. A római mindennapokban írott emlékek igazolják a faszén használatát a városi házak fűtésénél (hordozható parázstartókban) és a nyilvános fürdők (hypocaustum rendszerek) üzemeltetésénél. Bár a faszén használatára már jóval korábban, a vas- és üvegkészítés technológiájából is következik, konkrét faszénégető helyek (boksák vagy gödrök) azonosítása nehézkes a korai időszakokból. A korai faszénégetéssel kapcsolatos legfontosabb megállapítások:
Keleti-Mediterráneum: Az Irak területén (Mezopotámia) található lelőhelyek (például Tell Abada) korai, i. e. 4. évezred környéki kemencéket mutatnak, bár ezek kerámiaégetésre szolgáltak. Egyiptomban pl. kerámiaégetésre papiruszszalmát használtak. A faszén ipari méretű előállítása a térségben (Egyiptomtól Szíriáig) a vaskortól vált meghatározóvá. Az ókorban a legelterjedtebb faszén égető módszer a földbe ásott gödrökben történő égetés volt. A ma ismert, földfelszín feletti halomba rakott boksák (mound kilns) csak később, a középkor folyamán (kb. 1300 után) váltak szokásossá Európában.
Keleti-Mediterráneum: Az Irak területén (Mezopotámia) található lelőhelyek (például Tell Abada) korai, i. e. 4. évezred környéki kemencéket mutatnak, bár ezek kerámiaégetésre szolgáltak. Egyiptomban pl. kerámiaégetésre papiruszszalmát használtak. A faszén ipari méretű előállítása a térségben (Egyiptomtól Szíriáig) a vaskortól vált meghatározóvá. Az ókorban a legelterjedtebb faszén égető módszer a földbe ásott gödrökben történő égetés volt. A ma ismert, földfelszín feletti halomba rakott boksák (mound kilns) csak később, a középkor folyamán (kb. 1300 után) váltak szokásossá Európában.
*A Mediterráneum keleti részén a vaskortól kezdve vannak egyértelmű bizonyítékok rendszeres faszénégetésre, míg a legkorábbi szerkezetekre utaló nyomokat a bronzkor közepétől (i. e. 16. század) datálják (https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S1040618216305791, https://agupubs.onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1029/2021EA002044#:~:text=Charcoal%20production%20in%20the%20Eastern%20Mediterranean%20is,century%20environmental%20standards%20(Ankona%20et%20al.%2C%202021).
https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S1040618220306406), tehát i. e. 1600-tól: előtte van bronzöntvény, de nincs faszénkészítő gödör.
**Amikor egy területen, ahol sok ércet, fémet olvasztottak, elkezdett kifogyni a fa, pl. Ebla. Elba, Ciprus, Ugarit, Mari, Gallia és Anatóliában a Kaman–Kalehöyük lelőhely, a mai Kırşehir környékén, (nem meteoritvasról, hanem olvasztással előállított vasról van szó, az eddig legkorábbi bizonyított vasművelés Anatóliában a Kaman–Kalehöyük lelőhelyhez köthető, Közép-Anatóliában, a mai Kırşehir környékén, ahol az i. e. 3. évezred végére–2. évezred elejére datált vasleleteket találtak, és ami fontos: a hettiták i.. e. 1600–1200 kötött államilag ellenőrzötté és stratégiai jelentőségűvé tették a vasgyártást), akkor ott a fahiány kikényszeríthette, hogy kitalálják a faszén használatát, több helyen, különböző időszakokban. A vasolvasztáshoz feltétlenül szükséges a faszén szükséges. Hogy honnan terjedt el a faszén használata, az kérdéses marad örökre, talán Szíria-Ciprus területéről a ciprusi rézzel, és az ugariti tengerészekkel is elterjedt. Nyiván több helyről.
Mit ír pontosan Plinius? (Gemini AI)
• Fenyőfa a rézhez és vashoz: A Naturalis Historia 33. könyvében (94. szakasz) Plinius azt írja, hogy a réz és a vas olvasztásához a fenyőfa (pinus) a legjobb tüzelőanyag (bár az egyiptomi papirusz is használható), míg az aranyhoz a pelyva tüze a legalkalmasabb.
• Rőzse és száraz fa a pörköléshez: A 34. könyvben (135. szakasz) a réz melléktermékeinél (például a diphryx nevű salakanyag) említi, hogy a kiszárított érces iszap köré fokozatosan égő rőzsét raknak.
• Rőzse és száraz fa a pörköléshez: A 34. könyvben (135. szakasz) a réz melléktermékeinél (például a diphryx nevű salakanyag) említi, hogy a kiszárított érces iszap köré fokozatosan égő rőzsét raknak.
Miért tűnik úgy, hogy „csak fával” olvasztottak?
• A pörkölés folyamata (valódi fával): A szulfidos rézérceket (mint a kalkopirit) az olvasztás előtt pörkölni kellett, hogy a kén nagy része eltávozzon, amihez nagy lánggal égő, hasított tűzifát és rőzsét használtak, mert itt nem az 1085 °C-os olvadáspont elérése, hanem az érc hosszan tartó hevítése és oxidációja volt a cél. Ezt a lépést gyakran ismételték a teljes kéntelenítés érdekében.
• Lángkemencék (reverberációs kemencék): A római korban már léteztek olyan speciális finomító kemencék, ahol a tüzelőtér el volt választva a fémtől. Itt a hosszú lánggal égő, gyantás fenyőfa hője csapott át a réz felett, így magát a már kinyert nyersrezet újraolvasztani és finomítani valóban lehetett nyers fenyőfával is, anélkül, hogy faszénnel keveredett volna.
• Nyelvi és fogalmi pontatlanság: Amikor Plinius azt írja, hogy a fenyőfa a legjobb a rézolvasztáshoz, az azt is jelenthette, hogy fenyőből égetett faszenet használtak (ahogyan azt a ciprusi és más antik rézkohók régészeti maradványai is bizonyítják)? Megj,: Máshol is olvasható az ismételt fával történt réz vagy bronzolvasztás. Nem mindegy, hogy érc, fémréz, vagy arzénbronz ismételt olvasztásárói írnak-e. A bronztárgyakat folyamatosan újraolvasztották a fémhiány miatt. Fújtatókkal és szárított keményfával meg is haladható az 1100 fok, zárt vagy félig zárt tűztérrel. A rómaiak nagyon értettek a fafűtéshez a fürdők miatt, és télen serpenyős parázzsal fűtöttek, a kályhát nem ismerték, de a kazánt ismerték.
• Lángkemencék (reverberációs kemencék): A római korban már léteztek olyan speciális finomító kemencék, ahol a tüzelőtér el volt választva a fémtől. Itt a hosszú lánggal égő, gyantás fenyőfa hője csapott át a réz felett, így magát a már kinyert nyersrezet újraolvasztani és finomítani valóban lehetett nyers fenyőfával is, anélkül, hogy faszénnel keveredett volna.
• Nyelvi és fogalmi pontatlanság: Amikor Plinius azt írja, hogy a fenyőfa a legjobb a rézolvasztáshoz, az azt is jelenthette, hogy fenyőből égetett faszenet használtak (ahogyan azt a ciprusi és más antik rézkohók régészeti maradványai is bizonyítják)? Megj,: Máshol is olvasható az ismételt fával történt réz vagy bronzolvasztás. Nem mindegy, hogy érc, fémréz, vagy arzénbronz ismételt olvasztásárói írnak-e. A bronztárgyakat folyamatosan újraolvasztották a fémhiány miatt. Fújtatókkal és szárított keményfával meg is haladható az 1100 fok, zárt vagy félig zárt tűztérrel. A rómaiak nagyon értettek a fafűtéshez a fürdők miatt, és télen serpenyős parázzsal fűtöttek, a kályhát nem ismerték, de a kazánt ismerték.
Miért volt szükség az ismételt eljárásra?
• Tisztítás (finomítás): Akár fával pörkölték, akár faszénnel vagy fenyőlánggal olvasztották, az első menetben kapott fém (nyersréz) még tele volt vassal, kénnel és kőzetmaradványokkal.
• Többszöri átolvasztás: Plinius is leírja (34. könyv, 94–98. szakasz), hogy a rézérceket többször is tűzbe teszik és újraolvasztják. Minden egyes újabb olvasztásnál a szennyeződések a felszínre úsztak (salakként vagy úgynevezett „rézvirágként”), amelyeket lefölöztek, így a visszamaradó fém tisztább és kalapálhatóbb lett.
• Többszöri átolvasztás: Plinius is leírja (34. könyv, 94–98. szakasz), hogy a rézérceket többször is tűzbe teszik és újraolvasztják. Minden egyes újabb olvasztásnál a szennyeződések a felszínre úsztak (salakként vagy úgynevezett „rézvirágként”), amelyeket lefölöztek, így a visszamaradó fém tisztább és kalapálhatóbb lett.
