Harangok és a harangöntés története
(2026 január)
A harangok és a harangöntés története több évezredre nyúlik vissza, már az ókorban is jelentős technológiai fejlődésen ment keresztül. A harangöntés nagy bronzharangok öntése és hangolása öntödékben történt. Templomokban, óratornyokban és középületekben történő felhasználásra, az idő vagy egy esemény jelzésére, zenei harangjátékként vagy harangjátékként használják (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding). A nagy harangokat úgy készítik, hogy a harangfémet a kívánt zenei hangmagasságuknak megfelelő formákba öntik. További finomhangolást végeznek esztergával, hogy a harangról fémet vágjanak le, és a megfelelő zenei felhangok megszólaltatásával jellegzetes haranghangot hozzanak létre.
I. e. 11. századi harang, Shang-dinasztia (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)
A harangöntés Kelet-Ázsiában az i. e. 2000 -es évekre, Európában pedig az i. u. 4. vagy 5. századra nyúlik vissza. A régészeti ásatások kemencék nyomait tárták fel, ami azt mutatják, hogy a harangokat gyakran a helyszínen öntötték a templomok közelében, vagy azok körüli gödrökben. A világ más részein számos öntöde még mindig aktív, némelyik hagyományos módszereket, mások pedig a legújabb öntödei technikákat alkalmaznak. A modern öntödék a 19. század végén kialakult elvek alapján harmonikusan hangolt harangokat gyártanak; ezek közül néhány rendkívül dekoratív is.
Yi márki, Zeng király Bianzhong-ja, i. e. 433-ból (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)
A harangöntés az ókori civilizációk történetében végig fontos volt. A hatalmas méretükről ismert keleti harangok a legkorábbi harangok közé tartoztak, amelyeket évszázadokkal az európai vaskor előtt készítettek. A legkorábbi harangok kerámiából készültek, később fémharangokat öntöttek. A harangöntés régészeti bizonyítékai a neolitikus Kínában jelennek meg. A legkorábbi fémharangok, amelyek közül egyet a Taosi, négyet pedig az Erlitou lelőhelyen találtak, i. e. 2000 körül keletkeztek. Az i. e. 13. századra Kínában már több mint 150 kilogrammot (330 font) súlyú harangokat öntöttek. I. u. 1000 után a vas lett a leggyakrabban használt fém a harangokhoz a bronz helyett. A legkorábbi keltezett vasharangot 1079-ben készítették, és Hubei tartományban találták.
A Kreml nagyharangja (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)
Asszíriában (Nimrud) és Egyiptomban is találtak apróbb csengőket és harangokat, amelyeket gyakran rituális célokra vagy díszként használtak. Az ókori Ebla (Sziria) régészeti leletei és az ékírásos táblák alapján (kb. i. e. 2500) a bronzkori fémöntéshez használt ötvözeteknek pontos receptjei voltak. Az eblai királyi archívumban talált gazdasági szövegek rögzítették a fémek arányát. Az "ideális" bronz összetétele Eblában: a réz és ón aránya: 9 egység rézhez 1 egység ónt adtak, nagyjából 90% rezet és 10-12% ónt jelent, ami megegyezik a modern öntészeti bronz alapvető összetételével. A fémeket agyagtégelyekben olvasztották össze, valószínűleg faszénnel táplált tüzekben. Az öntéshez kétoldalas agyagformákat használtak, viaszveszejtéses eljárás, amelyeket az öntés előtt felhevítettek, hogy a fém ne dermedjen meg túl gyorsan. A feljegyzések szerint Eblában nagyüzemi fémmegmunkálás folyt, esetenként akár 500 kovács is dolgozhatott a birodalomban. A korai bronzkorban Eblában és környékén arzénbronzokat használtak fegyverek készítésére (a réz és arzén elegye, a természetben megtalálható termésfém), de a táblák tanúsága szerint réz ötvözéséhez ónt használtak. Az elemzések kimutatták, hogy a kovácsok különbséget tettek a "tiszta" és a "szennyezett" réz között; a magas óntartalmú (>8%) bronzokat kalapálással. kovácsolással megmunkálták, hogy keményebb eszközöket és fegyvereket kapjanak. Az arzénbronz is kovácsolásra megkeményedik. 8% alatt az ónbroz rugalmas, könnyen alakítható.
Holland öntöde az 1800-as években (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)
Német harangöntöde (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)
Az ókori görögöknél kézicsengőket használtak katonai táborokban. A rómaiaknál a harang (latinul: tintinnabulum) jelezte a fürdők nyitását, de állatok nyakába is akasztották, vagy házak díszeként használták. A korai időszakban a fémharangokat gyakran kalapált fémlemezekből, szegecseléssel állították össze. Bronzot (réz és ón ötvözete) használtak, de később léteztek vasból, ezüstből, aranyból és terrakottából készült harangok is. Kínában már korán alkalmazták a viaszveszejtéses eljárást, ahol a formát viaszból faragták ki, majd agyaggal vonták be, végül a kiolvadt viasz helyére öntötték a fémet.
A keresztény egyház az 5. század környékén kezdte el használni a harangokat Itáliában a hívők imára hívására, ekkor váltották fel fokozatosan a szegecselt vaslapokat a nagyobb méretű, öntött bronzharangok. A harangöntés tudománya Európában sokáig a szerzetesrendek (például bencések) kiváltsága és titka volt. A templomtornyok építése a keresztény építészetben későn, a 8. század között kezdődött el, de általánossá csak a 10–11. században vált.
Kezdetekben (6–8. század) az ókeresztény bazilikák eredetileg torony nélkül épültek. Az első toronyszerű építmények itáliai (pl. Ravenna) és szíriai területeken jelentek meg, kezdetben gyakran a főépülettől különálló harangtoronyként (campanile). A Karoling-korban (8–9. század) váltak a tornyok a templomépület szerves részévé, különösen Nyugat-Európában, ahol figyelőtoronyként és harangháznak is használták őket. Az első feljegyzés 561-ből Tours-i Szent Gergelyhez köti a hívek hívását külön toronyba helyezett harang megszólaltatásával. A 8. századtól a toronykonstrukció gyorsan elterjedt Európában, amikor II. (III.) István pápa elrendelte három harangnak a Szent Péter-bazilika tornyába való beépítését.
A keresztény egyház az 5. század környékén kezdte el használni a harangokat Itáliában a hívők imára hívására, ekkor váltották fel fokozatosan a szegecselt vaslapokat a nagyobb méretű, öntött bronzharangok. A harangöntés tudománya Európában sokáig a szerzetesrendek (például bencések) kiváltsága és titka volt. A templomtornyok építése a keresztény építészetben későn, a 8. század között kezdődött el, de általánossá csak a 10–11. században vált.
Kezdetekben (6–8. század) az ókeresztény bazilikák eredetileg torony nélkül épültek. Az első toronyszerű építmények itáliai (pl. Ravenna) és szíriai területeken jelentek meg, kezdetben gyakran a főépülettől különálló harangtoronyként (campanile). A Karoling-korban (8–9. század) váltak a tornyok a templomépület szerves részévé, különösen Nyugat-Európában, ahol figyelőtoronyként és harangháznak is használták őket. Az első feljegyzés 561-ből Tours-i Szent Gergelyhez köti a hívek hívását külön toronyba helyezett harang megszólaltatásával. A 8. századtól a toronykonstrukció gyorsan elterjedt Európában, amikor II. (III.) István pápa elrendelte három harangnak a Szent Péter-bazilika tornyába való beépítését.
A velencei Szent Márk tér harangtornya (https://hu.wikipedia.org/wiki/Harangtorony)
Giotto harangtornya, Firenze (https://hu.wikipedia.org/wiki/Harangtorony)
Milánói harangtorony (https://hu.wikipedia.org/wiki/Harangtorony)
Az Ulm-i katedrális harangtornya, a legnagyobb (https://hu.wikipedia.org/wiki/Harangtorony)
Az idő múlását később, a mechanikus órák elterjedésekor jelezték harangütéssekkel.
1880 körüli walesi öntöde, agyagminták (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)
1880 körüli walesi öntöde, öntvények (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)
1880 körüli walesi öntöde, kész harangok (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)