A folyó ókori áradásairól, számos eltereléséről, gázlóiról, mocsarairól és arról hogyan vették birtokukba a Sumerek, hogyan szállítottak, közlekedtek rajta. A folyó alsó szakasza éveken belül ki fog száradni. A folyó ókori hajózásával kapcsolatos új felismerés szerint a sumerek nem építettek tengeri fahajókat, nádhajókat építettek. Az Eufrátesz felső folyása nem hajózható nagy vitorlás szállító hajókkal. Aszfalttal szigetelt náddereglyéket használtak a sumerek még a tengeren is. /  HISTORY OF SHIPS: THE ANCIENT HISTORY OF THE EUPHRATES RIVER: About the ancient floods of the river, about its many diversions, fords, swamps and about how the Sumerians took possession of it, transported and navigated it. The lower reaches of the river will dry up within years. A new discovery about the ancient navigation of the river is that the Sumerians did not build wooden ships at sea, they built reed ships. The upper Euphrates is not navigable by large sailing vessels. The Sumerians used reed houses insulated by asphalt walls, even at sea.

 

 

A gyorsabb Tigris folyó befolyásolja a vízhozamot az alsó szakaszán,a Tigrisnek a "forrása Törökországban, a Thorosz-hegységben található. Az Eufrátesz folyóba torkollik Irakban, Baszra közelében. Mellékfolyói: Bal oldalon: Batman, Khabur, Zab, Adhaim, Dijálá és a jobb oldalon: Wadi Tharthar.A folyót Törökországban és Irakban erősen duzzasztják. Vizét a sivatagos és félsivatagos területeken öntözésre is használják. A duzzasztás az árvizek elkerülése miatt is fontos, ugyanis április környékén a török hegyekben megindul a hóolvadás. A Tigrisre épített legnagyobb gát, az Irakban található. Hossza 1850 km, vízgyüjtő területe. 375,000 km2 (144,788 sq mi), hozama Baghdadnál átlagosan 1014 m3/s. A hettita és hurrita mitológiában  Aranzah is a neve a Tigris folyónak, aki a bátyja a hurriták fő és vihar istenének, Tessub-nak. (Wikipédia)

Az Eufrátesz Karkemisnél mindössze kb. 160 km-re van a Földközi-tengertől. Majd a folyó elfordul DK-i irányba, és a Perzsa-öbölig több mint 1100 km-t tesz meg. Az Eufrátesz középső szakaszán, Hít városánál aszfalt-gödrök vannak. Ezen a szakaszon a Balih és az el-Hábúr folyók még erősebbé teszik az áramlását. Hít alatt a folyó átmegy a termékeny Mezopotámiai-alföldön, és hozzávetőlegesen 80 km-rel Hít alatt, Bagdad környékén, alig 40 km választja el a Tigris folyótól. Az Eufrátesz ezen az alsó szakaszon sok ágra szakad, és nagy kiterjedésű mocsarakon és romos csatornákon halad át, így az áramlása lelassul. Az Eufrátesz és a Tigris végül egyesül Baszra közelében, és ettől kezdve a folyót a Perzsa-öbölig már Satt-el-Arabnak nevezik. Plinius és más ókori történetírók szerint az Eufrátesz és a Tigris eredetileg külön torkollott a tengerbe (Natural History. VI., XXVI., 128–131.). Általában úgy vélik, hogy a két folyó lerakta a hordalékát, és ennek köszönhetően jött létre a Perzsa-öböl zugánál a deltavidék, és hogy a tengerpart eredetileg kb. 100 km-el északabbra volt, Ur és Eridu ókori városoknál. 

 

Az Eufrátesz vízállása szeptemberben a legalacsonyabb, majd fokozatosan növekszik májusig. Az Eufrátesz ebben a hónapban éri el a legmagasabb vízszintet. Az olvadó hó miatt tavasszal kiáradnak a folyók. Az Eufrátesz és a Tigris évenkénti áradása miatt telepedtek meg és a folyók áradását az ókorban gátak és zsilipek szabályozták, amelyek a vizet öntözőcsatornákba és gyűjtőmedencékbe, tározókba terelték. Ezek a csatornák öntözőrendszert alkottak az Eufrátesz és a Tigris között, aminek köszönhetően Babilónia alsó régiójának a nagy része termékeny volt. Az évszázadok során a csatornák többsége eltorlaszolódott és eltömődött, ami miatt a mezőgazdaság hanyatlásnak indult. Az öntözővíz hiánya miatt só halmozódott fel a talajban, ami ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy az egykor termékeny völgy fokozatosan tönkrement, elszikesedett. Fontosabb városok: az Eufrátesz partja mentén sok ókori város feküdt, például Ur, Kis és Babilon. A folyó az évszázadok alatt láthatóan valamelyest nyugatabbra tért, ezért a legtöbb ókori település napjainkban a folyótól több km-re K-re van. Babilon  városát eredetileg az Eufrátesz két partjára építették, és a folyó vizét felhasználva széles és mély árkot alakítottak ki, amely körbevette a várost, valamint csatornák rendszerét hozták létre a város falain belül. Babilon i. e. 539-ben bekövetkezett bukása idején Círusz elterelte az Eufrátesz vizét, hogy a csapatai átkelhessenek a folyómedren, és bejuthassanak a gyanútlan városba. 

Sumer, i.e. 2200 körül (4) 3. ábra

Az Eufrátesz ókori története

A mai leírások a gátak, a feltöltődés és az óriási víztározók miatt nem adnak adekvát képet. Egy jó leírást Komoróczy Géza oldalán lehet találni, ennek rövidített változata következik. A mintegy 2850 kilométer hosszú Eufrátesz az Örmény hegyvidéken két ágból ered, középső és alsó szakasza esik Mezopotámia területére. Hordalékának kisebb részét már középső szakaszán lerakja, nagyobb részét azonban Bagdad magasságáig viszi. Itt kezdődő alluviális szakaszán medermélysége egyre csökken, s a hordalékból képződött dűnék közt a meder helye szüntelenül változik. A folyó az ókorban a Perzsa-öbölbe ömlött, alsó szakasza hajózható volt - Mezopotámia legfontosabb útvonalát jelentette -, de a torkolat körül nagy mocsarak képződtek. Középső szakaszának fontos bal oldali mellékfolyója a Balih és a Habur. Alsó szakaszán vizét az ókorban hat főbb csatorna vezette el az egész Sumert behálózó öntözési rendszerbe. Az Eufrátesz igen bővizű, ugyanakkor vízszint ingadozása elérte a 4-5 métert is, ami gyakran okozott súlyos áradásokat, és megkívánta a csatornarendszer gondos karbantartását. Az áradás ideje kb. április, május volt.

A tengerszint változása (https://www.met.hu/eghajlat/fold_eghajlata/foldtorteneti_korok_eghajlata/)

"A Tigris, az Eufrátesz a mai Perzsa-öbölben összefolyik. Mintegy 10 000 évvel ezelőtt a Perzsa-öböl még nem létezett, a tengerszint körülbelül 60 méterrel alacsonyabb volt. Ide ömlött délről egy azóta kiszáradt folyó, amely az Arab-félszigeten eredt. Az összefolyás helye a mai kuvaiti parttól keletre lehetett, körülbelül megegyezik a sumerek által Dilmunnak nevezett térséggel, amely mitikus jelleget kapott a szövegeikben, és amely a mai Bahreinnel azonos. Az elmélet megmagyarázza a sumer eden szó eredetét és alkalmazását, valamint érthetővé teszi az özönvíz-mítoszt, hiszen az eljegesedés utolsó glaciális periódusa után a Perzsa-öböl viszonylag gyorsan feltöltődött, és tenger foglalta el az addigi élőhelyeket." (Wikipedia)

 Mezopotámiát a szél és homokviharok is jellemezték: A harmadik évezredben a sumerek főistene Enlil a „Levegő Ura” volt (a szél istene, eredetileg Nippur város istene). Hatalmára jellemző, hogy egy-egy városállam királya csak akkor lehetett az egész Sumer uralkodója, ha Enlil kedvező égi jeleket küldött. Mint a levegő és szelek urát, Enlilt a föld királyának is tekintették, így többek között neki tulajdonították a jó vagy rossz termést. Ninlil a felesége, a D-i szél istennője: kegyes istennő volt, Enlil tanácsadója, segítőtársa, haragjának csillapítója, Anatóliában is ismert volt. Azt, hogy a D-i szél a Perzsa-öbölben miről nevezetes, nem tudni, talán egy főn féleség lehet vagy erős forgószél, ami akkor alakul ki, ha a tenger legalább 26.5 fokos. A Perzsa öböl vidéke arról is nevezetes, hogy időnként elárasztotta a sós víz a földeket, mindent elpusztítva, a termőföldet elszikesítve. Ez ellen is gátakkal védekeztek.

Az Eufrátesz mellett feküdt az ókori Mezopotámia számos fontos városa, például Mari, Szippar, Kis, Nippur, Uruk, de az 1. évezredben a folyó már Babilont érintette. Érdekes módon létezik régi egy térkép i.e. 3000 ből: egy agyaglap a Nuzi (romváros Kirkuktól délnyugatra) közelében lévő Harran (Karrhai) mellől, Mezopotámia északi része, az Eufrátesz, a Zagrosz-hegység, Libanon és négy város térképi ábrázolása látható rajta, nem sikerült képet szerezni róla.

A Tigris mintegy 2000 kilométer hosszú; az Eufrátesz forrásvidéke közelében ered, de kelet felé folyik, és a Zagrosz-hegység folyóinak vizét is felveszi. Jelentősebb - bal oldali - mellékfolyói Mezopotámia peremterületén a Felső-Záb, az Alsó-Záb, a Turnatu (ismertebb a mai neve: Diyâlá [Sirwan]). Az Uknu és az Ulaj, mely ma (Karkheh Kúr és Kârún néven) a Tigrisbe ömlik, az ókorban közvetlenül a Perzsa-öbölbe torkollott. A Tigris - erős sodra miatt - gazdaságilag nehezen hasznosítható, viszont keleti partja mentén vezetett a legfontosabb dél-észak irányú útvonal, és mellékfolyói mellett kedvező összeköttetés nyílt a keleti hegyvidékkel. A Tigris torkolatvidéke nehezen megközelíthető terület volt. A folyó középső szakaszán - az asszír területek magjában - épült Assur és Ninua város.

Perzsa öböl  vízzel borított területe lényegesen megváltozott

Mezopotámia területét délről a sós vizű Perzsa-öböl zárja le. A Perzsa-öböl partvonala az ókorban a maihoz képest délebbre húzódott; a mocsaras területek kiterjedése ennek megfelelően nagyobb volt, mint ma. Az ókor folyamán e területen a talaj fokozatosan süllyedt, a Perzsa-öböl vize ennek megfelelően észak felé nyomult előre, elsózva a talajt. E geológiai folyamat a középkortól kezdődően ellentétének, a Perzsa-öböl északi részét érintő lassú feltöltődésnek adta át helyét. Így keletkezett a Tigris és Eufrátesz vizét a feltöltött területen szállító Shatt al Arab. A Perzsa-öböl egyik szigete, Tilmun (Dilmun) - ma Bahrein - az ókorban fontos szerepet játszott Mezopotámia népeinek életében a tengeri kereskedelem átmenő állomásaként. A két folyó alsó és torkolati szakaszán helyenként nagy mocsarak alakultak ki. A síkság nagy része árterület jellegű. Nyugat felé Mezopotámia a szíriai és arábiai sivatagokhoz kapcsolódik; a sivatag határa - különösen délen - változó.

Dél-Mezopotámia éghajlata szubtropikus, illetve a trópusi övezet sivatagi és sztyeppe éghajlatú zónájába tartozik. Az évi csapadék mennyisége a tengerszint feletti magasság csökkenésével párhuzamosan csökken, északnyugaton eléri az 500-600, északkeleten a 800 millimétert is, a déli síkságon legfeljebb a 100-160 millimétert. A csapadék eloszlása igen kedvezőtlen; délen a teljesen száraz idő áprilistól novemberig, 200-220 napon át tart. Az esős földművelés Iraki Kurdisztán hegyeiben, a fennsíkokon és folyami teraszokon lehetséges. A hőmérséklet ingadozása nagy; a síkságon a napi ingadozás a 30 C°-ot is eléri; a nyári maximum 50-60 C° között van, a téli minimum 10 C° körül. Az évi átlagos középhőmérséklet Bagdad vidékén 20 C° körül van. Északon télen -10, -20 C°-os hőmérséklet és havazás sem ritka. Az esős évszak északon a tavasz, délen azonban a tél. A tavaszi-koranyári szél észak felől, a nyári viszont a nyugati sivatag felől fúj (simál, illetve számum). A terület a passzát szélrendszer leszálló ágának övébe tartozik. Dél-Mezopotámia alluviális talaja rendkívül termékeny. Északon a folyóvölgyek és a teraszok alacsonyabb sávja alkalmas öntözésre is - az 1. évezredben különböző vízkiemelési eljárásokkal ezt a területet megnövelték -, az esős zónában (évi 200 milliméter csapadékmennyiség felett) azonban esős földművelés is folyhat. Az esőzéses földművelés határa (1. 43.o.) a történelem folyamán folyamatosan változott, főleg É-D-i irányban oda-vissza tolódott. I.e. 3500 körül megváltozott a korábban csapadékos éghajlat Mezopotámiában is, szárazabb váltotta fel, és a kiterjedt mocsarak elkezdtek kiszáradni, a Szahara után némi késéssel. 

Őshonos növényei közül legfontosabb a vadon is növő, a mostoha talajt jól tűrő datolyapálma, melyet nemesítve kertekben is termesztettek. A datolyapálma nagy aljterületet (mintegy 100 m2-t) és sok vizet kíván, de bő termést hoz (évente esetleg 250 kilogrammot) és hosszú életű (kb. 70 éven át terem). Gyümölcsét tömegtáplálékként fogyasztották, édességet és erjesztett italt készítettek belőle, szárítva lisztté őrölték, magját tüzelőanyagként vagy takarmányként használták el, fáját szerszám nyelekhez, kérgét és levelét fonadékokhoz, gyékényként. Az olajfa nem marad meg a dél-mezopotámiai talajban, ezért ott olajat szezám magból préseltek. Északnyugat-Mezopotámiában vadon nőnek a gabonafélék. Az öntözéses gazdálkodás számos kultúrnövény termesztését tette lehetővé (füge, alma, gránátalma; hagyma, fokhagyma, saláta, kapor, répa, uborka; fűszernövények: sáfrány, izsóp, koriander; kömény, cikória stb.), a legfontosabb azonban a búza, a tönköly, az árpa, a borsó, a lencse. A táplálkozásban nagy jelentősége volt a folyami és tengeri halászatnak.

Az ókori embereknek a tengerről nem a fürdés vagy a kereskedelmi hajózás jutott eszébe, hanem a halászat, ami egy elég keserves foglalkozás volt, pl. a viharok miatt, ezért a tengeri kikötők csak később épültek ki. A viharokat a szárazföldön is félték, a mennydörgés, villámlás, és a termés miatt is. Fő isteneik a viharistenek voltak: a sumereknek Enlil, az amoritáknak Adad, a hurritáknak Tessub, a nomád amoritáknak Mardu. A Nap és Hold, esetleg a Venusz isteneknek is áldoztak. A torkolat vidékét Tengerföldnek nevezik, pontosabban a  Nippurtól Délre eső térséget nevezték így, valamint a kora ókorban egy még létező nagy szigetet, amely az elámi hegyvidéktől délre helyezkedett el. Ma már nagyon messze van a tengertől, a két folyam feltöltötte a területet. A Tengerföld elkülönülése régi keletű: az i. e. 2. évezred folyamán Larsza és Lagas fennhatóságának területe, ahol a a sumer állam, nyelv és etnikum  utolsó területe volt a III. dinasztia bukása után. A Tengerföld Hammurapi és Szamszuilúna uralkodása alatt a délkeleti sumer városok lakosságának menedéke lett, és a térség nagyobb városai összefogtak az amoriták ellen. Mocsaras, nádas térség volt a legnagyobb része D-n. Önállóságát sokáig megőrizte az Óbabiloni Birodalommal, majd a kasszita Babilonnal (Karadúnias), sőt Elámmal szemben is, ami talán Babilont is elfoglalta I. Murszilisz hettita király hadjárata után.

A folyó tölcsértorkolatához kiterjedt mocsárvidék kapcsolódik, az itt élő „mocsári arabok” főként nádvágásból, halászatból és rizstermesztésből élnek:

A nádszigeten a  házakat „mudhif”-nek nevezik és három nap alatt épülnek meg. A házakhoz semmilyen faanyagot, vagy kötöző anyagot sem használnak fel, azok teljes egészében nádból és sárból készülnek. Irak mocsárvilága évezredekig menedéket nyújtott halászoknak, nincsteleneknek, menekülteknek. Az 1990-es években lecsapolták a mocsarakat, ami a mocsári arabok ötezer éves civilizációját ugyanúgy megszüntette, mint a nádi madarak millióinak élővilágát. Az évek óta tartó helyreállítás az újjászületés valóságos csodáját eredményezte: a nádas újra zöldell, a halak és a madarak -és szúnyogok- visszatértek, az elpusztított édenkert egyre nagyobb területe kel újra életre.

A két folyó összefolyása után, Satt al-Arab mellékén az öntözött földeken jellemző a kertgazdálkodás és a datolyatermesztés.  A mai Bászráig a nagyobb tengerjáró hajók is felhajózhatnak, ehhez azonban a folyómedret rendszeresen kotorni kell, a Satt al-Arabba az iráni oldalról torkolló Karun (a Satt al-Arab legfontosabb mellékfolyója) által szállított nagy mennyiségű iszap és hordalék ugyanis ellehetetlenítené a közlekedést a folyón. A Satt al-Arab évente mintegy 50 métert nyomul előre a tenger rovására.  A folyó szélessége Bászránál a legkisebb (232 méter), míg legnagyobb szélességét (800 méter) közvetlenül torkolata előtt éri el. A torkolatnál az árapály szintkülönbség 2-3 méter.

Ha van áradás és víz, iszap:  van aratás 

Két legismertebb ókori kultúra, ahol az áradások iszapot is szállítottak: az egyiptomi és a mezopotámiai. Valamely folyó áradása önmagában kevés, mert az csak öntözés, annak is rendszertelen, az iszap szerves anyag tartalma a döntő. Ha nincs, megöli a növényzetet a szervetlen iszap, azaz a só. A probléma fontossága miatt a Nílust is röviden tárgyaljuk.

"A Kék-Nílus a Nílus teljes vízhozamának 56%-át adja, a szintén az Etióp-magasföldön eredő Atbara folyóval együtt pedig a vízhozam 90%-át, a hordalékok 96%-át biztosítja. E két folyó okozta a Nílus áradásait, mely az ókori egyiptomi civilizáció kialakulásának nélkülözhetetlen feltétele volt. Jellemző, hogy a Kék-Nílus igen nagy mennyiségű hordalékot szállít, mivel az etióp esős évszakban a sok csapadék hatására az erózió megnövekedik, és nagy mennyiségű iszap kerül a folyóba, nevét is a sötét színű hordalékról kapta. A hordalék vulkáni működésből előkerült földet, illetve dzsungeli eredetű növénymaradványt - főleg a Fehér Nílus- tartalmaz, amely termékennyé tette a partmenti talajt, ezért az egyiptomiak nagy mennyiségű haszonnövényt, így gabonát tudták termelni. A nedves évszakban (augusztus végén) a Kék-Nílus vízhozama elérheti az 5663 m³/s -ot, a száraz évszakban ez az érték csak 113 m³/s. ( A szervetlen hordalék inkább káros, ha  nagyobb eséssel, és ekkor nagyobb szemű hordalékú mellékfolyóként ömlik a főfolyóba. A hordalék anyaga szakadatlanul változik, illetve kicserélődik. A folyók ugyanis természetes állapotukban az egyik oldalon szaggatják és elmossák a partot, míg a másik oldalon (s árvizek alkalmával az elöntött területeken) lerakják a magukkal hozott hordalék egy részét. S mert e szaggatás helye folyton változik, az egyszer már lerakott hordalékot idővel a folyó ismét tovább viszi magával. A folyók hordalékának mennyisége a különböző vízállások mellett nagyon különböző.) A Fehér-Nílus szerves anyagokat sodort magával a trópusi őserdőkből, a Kék-Nílus feloldódott vulkanikus kőzetekkel elegyítette ezt, összességében ebből alakult ki az iszapréteg. A Nílus a két áradás között két-három aratást is adott az Egyiptomnak. A termés mennyisége  nem csak a létfenntartást biztosította, hanem lehetővé tette a felesleg raktárra történő termelését. Az Albert-tóba ömlik a Fehér-Nílus másik forrás ága, a Szemliki. A két forráság vize az Albert-tóban keveredik, majd Albert-Nílus néven kanyarog tovább észak felé. Dél-Szudán területén Jubát 40 km-re elhagyva, Mongallánál a Nílus jellege megváltozik és mocsárrá alakul. Egy 500 km hosszú mocsártengerré változik, ahol bizony nehéz megtalálni, melyik a Nílus főága. A nagy felületű mocsárvidék sok vizet párologtat, ezért Malakal település mellett kevesebb vízzel kerül ki a mocsártengerből, mint Mongallánál belépett oda és a mocsárban sok szerves anyagot mos ki. Végül Kartúmnál a Kék-Nílus vizével egybefolyva alkotja meg a Nílust."

A Nílushoz kapcsolódó kitérő a Szaharáról: "A jégkorszak vége után, Kr. e. 8000 és 6000 közt a terület éghajlata az élővilág számára kedvezőbbre fordult, talán azért, mert az északon zsugorodó jégmezők alacsony nyomású övezeteket alakítottak ki.  Amikor azonban a jégmezők eltűntek, északi része kiszáradt. I.e. 7000 és i.e. 2000 közt a Középső-Szahara síkságain dús füvű puszták hullámoztak, gazdag állatvilággal, folyókkal, mocsarakkal. Ez az ember számára is ideális környezet volt, a sivatagot mai nevén a pontozott hullámvonalas agyagedényes kultúra népe lakta, A fazekasság az északabbra fekvő Alsó-Egyiptomban csak a i.e. 4. évezredben terjedt el. A Szahara termékeny vidéke i.e. 3500 körül kezdett kiszáradni, de végleges, mai formáját csak i.e. 700 körül nyerte el." (WIKIPEDIA). Ebből arra következtethetünk, hogy azonos időben az Eufrátesztől Ny-ra elterülő sivatagos vidék sem volt mindig sivatag, hanem legeltetésre alkalmas terület volt: lehet, hogy innen szorultak fel a szíriai hegyekbe, sivatagba a nomád amoriták. A múlt század végéig tartó lehűlés és a sivatagok északra vándorlása együtt határozták meg a vándorlásokat.  

Az Eufrátesz esetén Délen a "Nád ország" szerves iszappal történő elöntését minden májusban-júniusban a folyó kis esése biztosította Szippartól D-re (1.ábra.), mert ekkor az egész mocsaras területet elöntötte az Eufrátesz árvize, de ha kicsi volt a május-júniusi árvíz, akkor rossz volt a termés, ami hideg tavaszokon-nyarakon következett be. A több évezredes Sumert a meleg tavaszok tartották életben. A lakósság városokban történt koncentrálódását az öntözőrendszerek és árvízvédelmi töltések építésének -és az építések tudatos megszervezésének- szüksége kényszerítette ki. Az ókori Egyiptommal ellentétben itt nem a kiáradó víz földeken tartását segítő töltéseket kellett csak építeni, hanem az árvizek ellen is kellett védekezni, és a töltéseken kívüli is öntözőárkokat és tározókat ásni. A folyók mentén településhálózat jött létre, ami korábban nem volt jellemző. 

 A mocsaraktól É-ra az akkádok ezt nem tudták i.e. 2300 körül, a birodalmuk csak 70 évig tartott, mert kevés volt a mocsár É-n. Ebből következik, hogy az akkád hódításnak kicsi volt a népesség alapja, tízezer körüli, így az akkádok É-n, Eblában nem tudták lecserélni az ott élő hurrita-sumer népességet, csak elpusztítani. Ez Alalah-ra is igaz, aminek hasonlóan fontos szerepe volt a fémművesség kialakulásában. (Egy sumer-eblai szótár okán vita volt az eblai népesség összetételéről, ami az akkád hódítást megelőzően a fémművesség alapján bizonyítható: volt egy sumer enkláve a sóbányája miatt és a népessége sumer volt, Márinál is sumer. A vitát bonyolítja, hogy találtak ősi sémi neveket, melyek az akkád, amorita hódítást bizonyítják. Az amoriták, akkádok É-ra vándorlása miatt i.e. 2300 után az amorita jelenlétet, előtte az akkád jelenlétet is figyelembe kell venni. (A ókori történészek, régészek a nyelvészek munkáját értelmezik, a nyelvészek pedig a régészek által talált neveket. A nevek pedig semmit sem tudnak arról, hogy értelmes összefüggésekre kellene vezetniük! A sivatagosodás miatt É-ra vándoroltak az akkádok és az amoriták.)

Az Eufrátesz árvizeit tekintve lényeges, hogy a vízszint ingadozás 3-4 méter volt korábban, a tározók előtti időkben. Ekkora ingadozás esetén hosszú időintervallumot tekintve voltak legendásan nagy árvizek is, egy pl. i.e. 2900 körül. Érdekes a Ziuszudra-eposz (a sumer vízözön-történet), aki papkirály volt Suruppak-ban. A WB62 tábla szerint Zinszuddu idején volt a nagy árvíz, melynek következtében Kish városára szállt a Sumer feletti hegemónia. Surruppak városában valóban feltártak egy nagy árvízre utaló réteget, amelynek kora i. e. 2900 körüli. Az árvíz alatt közvetlenül a Dzsemdet Naszr-kultúra színes kerámiáit azonosították. Az első városok  Eridu, Bad-tabira, Larsza, Szippar és Suruppak voltak (WIKI). És ezek szerint Kish is. Van egy másik, korai lehetséges özönvíz időpont Mezopotámiában i.e. 6400 körül: a Fekete tenger feltöltődése (Függelék), persze nem erre vonatkoznak a legendák és sok nagy árvíz lehetett több évezred alatt. Van itt elég sok nagy hegy, mégis a Kaukázus bukkan fel ismételten e legendákban. Egy másik sumer legenda szerint a hegyekből jöttek le sumerek is, talán nem D-Zagroszból, hanem a Kaukázusból. 

Az Eufrátesz kis esésének és sok homokos hordalékának - amit a gyorsabb Tigris is szállít a Zagrosz hegységből, a nagyobb sebesség miatt szemcsésebb hordalékot - van egy járulékos következménye: nevezetesen, hogy folyamatosan változott az Eufrátesz medre és könnyű volt elterelni. A változékony medernek pedig az a következménye, hogy csak magaslatokra lehet építkezni, mert magas volt a talajvíz szintje is,  ami a városok kialakulásának egy másik lehetséges oka. Egy további következmény is legalább ennyire érdekes: csatornákat ásva az Eufrátesz vize könnyen megosztható és elterelhető. Volt olyan város, Babilon, amit úgy vettek be, hogy előtte elterelték az Eufráteszt. Jó példa Mári városa is, ami egy karbantartott csatornán épült és i.e. 1757-ben Hammurápi földig rombolta valószínűleg egy ónnal kacsolatos kereskedelmi vita miatt. Továbbá mert Mári volt a támadó fél, nem építették fel újra. Az Eufrátesz nyomvonala a történelem folyamán nagy mértékben és folyamatosan változott, ezért légi felvételek alapján próbálnak többet megtudni a régi medrekről a kutatók.

Mári városa és at Eufrátesz, fantáziakép (4) 

Gázlók, hidak, kereskedelmi utak

Volt egy gázló Karkemisnél: Karkemis fennhatósága alá tartozott az egyik fontos gázló, amelyen átkeltek az É-Mezopotámiából É-Szíriába tartó hadseregek vagy karavánok K-Ny-i irányban. Karkemis fontos, citadellával erődített város is volt: az ó asszír kereskedelmi útvonal "raktár-kikötője", káruma, Ebla kikötőjének is nevezték. Egy másik fontos gázló Emárnál volt, ami háborúkat is okozott két ókori birodalom, Ebla és Mári között. Kárkemish káruma, raktár-kikötője felett az Eufrátesz nem igazán alkalmas hajózásra, félreértés az irodalomban, hogy É-n hajózható a folyó, mert ott gyors folyású és tele van "zúgó"-val. Használták szállításra, tutajokat készítettek az épületfának való rönkökből és leúsztatták a folyón a Thorosz hegység D-i oldalán elő népek és gyalog mentek vissza, csak a csónakok bőr borítását cipelve. A szamár karavánok: az Eufrátesz mentén és általában a folyók mentén kereskedelmi utak mentek az ókorban, részben azért, mert nem volt térkép, és a gázlók miatt. Pl. Az épületfának való cédrus rönköket szamárkaravánok cipelték az Eufrátesz folyóhoz az Amanusz hegységből, ahol csónakokhoz kötve engedték le az Eufráteszen. Erről egy relief II. Sargon idejéből:

Cédrusrönkök szállítása az Eufráteszen, a hajók orrát a fönícíaiak lófejjel díszítették, tehát arccal menetirányban evezetek! (4)

A farönkök szállításához külön utakat is építettek az erdőkbe, ökrökkel is vonszolták a nagy szálfákat. Az ácsmesterség megbecsült szakma lehetett. Az egykori ácsok nem fűrészáruból dolgoztak, hasították a fát. Erősebb és jobb volt a fejszével, szekercével faragott (bárdolt) faanyag. Amíg a fűrész a fa rostjait válogatás nélkül szétszakítja – rontva ezzel a faáru tulajdonságait – a bárdolással (kisebb hasítékok levágásával, a felület érdesebbre hagyásával) kialakított faanyagok erősebbek. Érdekes adalék, hogy a kézi vonó fűrészt már az egyiptomiak használták, (mely a klasszikus mesékből is ismert hosszú fémlemez, melyet a két végén álló ember húz-von), de kovakő fogakkal, és csak a XVI. században kezdett általánosan elterjedni az ácsok között. A cédrus közepesen puha fa (Brinell skálán 2.4). Csak puhafákkal rendelkeztek Mezopotámiában (fűz, nyár, platán, hárs, fenyőfélék).

Kereskedelmi útvonalak, karavánösvények, korabeli térkép nem létezik (4)

"A tutaj volt a személyszállítás eszköze (és a guffa) is a folyón, tömlőkkel stabilizálták ill. tömlőkre építették. Az 1899 km hosszú Tigris-folyó első hajósai is tutajokat használtak, melyeket nyárfatörzsekből építettek, a gerendák alá, hogy a tutaj kellően terhelhető legyen, birkabőr tömlőket erősítettek. Az évezredes mezopotámiai módszert alkalmazták még Körösi Csoma idejében is a keledzsik, a Tigris tutajosai. A fát a folyó kevésbé száraz forrásvidékén vágták ki, majd megérkezve Moszulon keresztül Bagdadba, ott az értékes fát eladták és a sokkal nehezebb szárazföldi úton tértek vissza."

Olyan nagy mértékű volt a fák kivágása, hogy a hegyoldalak lecsupaszodtak, lepusztultak azt erózió következtében, kilátszottak a fehér sziklák. A tauruszi mézgás cédrus nagyon lassan nő, jellemző fa volt még a nyár, platán és a fenyőfák. Mind puhafa, csak egy akáciafa féleség keményebb és az akácia is mézgás fa. A tölgyfa ritka kincs volt, Libanonból is elhozták Karkemishig vagy Emárig. Ezeknek a kikötőknek a keresztirányú forgalma volt  fontos: eszköze a 

 Bödöncsónak (guffa (1), fűzfavessző-nádszerkezetű, aszfaltos bőrrel bevont csónak) (4)

A sumer nádhajók építése: csak nádhajókat építettek, ami nem is olyan egyszerű belátni.

SUMER HAJÓK KÉSFARAGÁSOKON,  A NÁDHAJÓK

Késnyél faragás kevés van, 3-4 db, fel lehet tételezni, hogy csak uralkodók részére készítették és nem hétköznapi használatra. Intenzív vitákat váltott ki a faragások értelmezése. Sumer-egyiptomi hajók is szerepelnek, nagy vita lett belőle. A késnyélen lévő ábrák értelmezése már vitatható, ez a Metropolitán Múzeum kése:

A Metropolitán Múzeum kovakőpengés és elefántcsont nyelű kése, kb. i.e. 3200-ból, a Nagada II. -ből 

http://www.marine-antique.net/Metropolitan-Museum-Knife-handle (Függelék I.)

A Metropolitán Múzeum által bemutatott egyiptomi kés (eredete Howard Carter, 1926), ahol a felső hajó sumer, (a Deltában, Butoban volt a sumér enklávé, (Kákosi, 43.o.)), alatta a hajók sarló alakú egyiptomi hajók. A második oldal felső részén lévő szakállas alakok által cipelt szerszámok a guffa evezők  (a másik kezükben mi lehet?):

Eufráteszi guffa csónak: fonott kerek kosár, bőrrel borítva, evező-ábrázolással.(4)

 Alul a 3 egyiptomi sarló alakú hajó balra halad, fent a sumer hajó (a tat kialakításából következik, hogy sumer) is balra és kormánylapátja és kormányosa is van. Az alsón ülő ember – arccal a kabin felé (az árbocot másként ábrázolták) – a kormánylapátot kezeli. Kérdés: a bal alsó álló alak fején mi van? (vö. Narmer palettán a  Felső-Egyiptomi király-koronát.) A hajón érkezett sumerek szabadon mennek valahova, az alul ülők, (fogolynak látszó Alsó-Egyiptom -iak) várakoznak. A kormányos is szakállas. Az evezőket vivő emberek másik kezében mi lehet, mert ennek ismerete sokat segítene… Nádast is ábrázolhat a hajók alatti mintázat.

A korai sumer jelenlét a  3. ezredforduló előtt a Deltában (a Gilgames eposzban egyértelmű utalás taláható cédrustörzsek leúsztatására az Eufráteszen Urukba, i.e. 2700 körül, Egyiptomban i.e. 2650 körül cédrus-hajókat építettek) figyelemre méltó: be lehet látni, hogy nádhajóval jutottak el Butoba, ami a Ny-Deltában található. Levantében, Kánaánban is megterem az ismert papírusz sás féle, ami a hajókészítéshez szükséges. A  sumerek számára legegyszerűbben a part mentén hajózva - éjszakára kihúzták a partra a hajókat, ami a hajóknak is hasznos volt, mert száradtak - volt megközelíthető a Delta közepén fekvő Buto. Nem tudjuk, hogyan kerültek kapcsolatba korábban, az Alsó-egyiptomiak is mutathatták az utat, akik már a 3. ezredforduló idején is járhattak Byblos vidékén cédrusfáért. A sumerek az Eufrátesz mentén mentek Ny-ra. 

A nevezetes Narmer palette i.e. 3000.ből, predinasztikus, Alsó- és Felső Egyiptom egyesítésével (1, Kákosi) kapcsolatos (4)

Egy további,  igen sok polémiát kiváltó Gebel el-Arak-i, abydoszi kovakés, elefántcsont (viziló-agyar, a nyél nem kutatható: ¹⁴C vizsgálat mit mutatna?)  késnyéllel: alul a 3 egyiptomi sarló alakú hajó balra halad, fent a sumer hajó (a tat kialakításából következik, hogy sumer) is balra és kormánylapátja és kormányosa is van. Az alsón ülő ember – arccal a kabin felé (az árbocot másként ábrázolták) – a kormánylapátot kezeli. Kérdés: a bal alsó álló alak fején mi van? (vö. Narmer palettán a  Felső-Egyiptomi király-koronát.) A hajón érkezett sumérek szabadon mennek valahova, az alul ülők, (fogolynak látszó Alsó-Egyiptom -iak) várakoznak. A kormányos is szakállas. Az evezőket vivő emberek másik kezében mi lehet, mert ennek ismerete sokat segítene? Nádast is ábrázolhat a hajók alatti mintázat.

A korai sumer jelenlét a  3. ezredforduló előtt a Deltában (a Gilgames eposzban egyértelmű utalás található cédrustörzsek leúsztatására az Eufráteszen Urukba, i.e. 2700 körül) figyelemre méltó: be lehet látni, hogy hajóval jutottak el Butoba, ami a Deltában található. Föniciában is megterem az ismert papírusz sás féle, ami a hajókészítéshez szükséges. Legegyszerűbben a part mentén hajózva volt megközelíthető a Delta közepén fekvő Buto, a sumerek számára. A sumerek az Eufrátesz mentén mentek Ny-ra a Bekaa völgybe, ahol két telepük is volt (igaz az egyik a i.e. 27. sz.-ban), a proto-sumer, Dilmun-i telep korábbi. 

           

                                                         Kovakés (kb. i.e. 3300), Abydoszból, nagyított képét elemezzük. 

A jobb oldali képen egy szakállas sumer uralkodó látható két oroszlánnal, az egyetlen sumer uralkodó ábrázolás Egyiptomban. Sumér megrendelésre is készülhetett a kés, mint egy sumer uralkodó ajándéka. Hogyan kerülhetett két sumer hajó a Nílusra? Tengeren biztosan nem, a Perzsa öbölben lévő Dilmun is a világ végét jelentette a sumereknek, az Arab-félsziget megkerülése egy evezős nádhajóval nem reális feltételezés. A Deltában, Butoban volt egy sumér enkláve. (Kákosi, 43.o.). Vagy Butoban, az enklávéban építették a sumerek egyiptomi papirusz sásból. Bútóba É-ról is érkezhettek, a part mentén hajózva, a Galilei tó magasságában is volt papirusz sás és építettek hajót ott is, de a legvalószínűbb, hogy Bübloszban. Természetesen feltételezésekre vagyunk utalva: a Gilgames -ben (i.e. 27. század) található megnevezés szerint a sumereknek Taaniyel-ben a Beqaa völgyben volt egy telepük, légvonalban 40km-re Büblosztól, egy hegyi ösvény vezetett át a Libanon hegységen, míg D-re a Jordán folyó mentén vezetett az út Egyiptomba. Butó a Delta Ny-i oldalán van, amiből a tengeri út következne. 

I.e. 3450 - 3200 -ből a Gebel el-Arak kovakés, víziló v. elefántcsont nyéllel: nagy méretben, a kovakő penge egyik oldala csiszolt.

A nyélen lévő faragás nagyítva:

A nyél egy része (az bal alsó két regiszter, azaz ábrasor) kinagyítva: valószínűleg nem hamisítvány - ami a részletekből következik-, egyiptomi-sumer harci játékokat v. imitált csatát, továbbá nádhajókat ábrázol, harcosok azonos öltözékben, övükön a korban szokásos állatfarokkal, a rövid hajúak az egyiptomi harcosok, mert az alsó egyiptomi hajók temetési hajók (az ibex miatt, ami egy kecskeféle). Ibex-es temetési hajó alul (a rövid hajúak esnek le az alsó regiszteren, ők a vesztesek):

Ibex kecskés temetési sírmelléklet (4)

A  sumer hajók jobb kéz felé haladnak a késen, az egyiptomi hajók balra. Talán csata, mert a hosszú hajú sumerek fegyvertelenek és mert az egyiptomi harcosok minden más ábrázoláson győztesek a faliképeken (igaz ez a sumereknél is), egy győztes ilyen ábrázolás:

A sumer hajók rajza:

Egy rövid hajú evezős köti ki (vagy el) az egyik sumer hajót az előoldal alsó képén és a kikötés nem a győztesek és uralkodók dolga: a hajókötelet a „vendéglátó” kezeli, ez esetben az rövid hajú egyiptomiak.

A valódi háborúkat az egyiptomiak durva képekkel szokták volt ábrázolni: a bal oldali regisztereken felül a hosszú hajú sumerek fegyvertelenek, éppen fogságba ejtik őket. Mégis a sumerek a győztesek az alsó kép szerint: Ez ellentmondás a képen, talán az a feloldása, hogy a Nílus-deltai egyiptomiak megtámadták az enklávét és Felső-Egyiptomiak megvédték a sumereket, e korban sokat háborúzott a két Egyiptom.

A sumer nádhajók  alacsony építésű hajók, mert evezős nádhajók, tutajok: az evező emberek méretének és a szállítandó súlynak megfelelő oldal magasságú, szélességű nádhajókat építettek, ami a nádkötegek átmérőjét meghatározta. Az azonos átmérőjű – de elvékonyodó-  nádkötegeket kötelekkel vagy párhuzamos farudakkal fogták össze, eggyel v. többel, a keresztfák hossza a hajó szélessége volt. Egy-két száz éve még Európában is keresztfás módszerrel nádhajót:

                             Nádkötegek összefogásának módja keresztfával (Herrmann Ottó: A magyar halászat könyve

                                      ill. https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_n%C3%A9pi_hal%C3%A1szat .)

A nádkötegek száma a csónak építési céljának megfelelően változott: halászatra, evezős közlekedésre keskenyebbet, könnyebbet kötöttek, teherszállításra nagyobb és több kötegből készítettek szélesebb tutajt.

                                             

          Eufráteszen élő mocsári arabok készítette mai nádtutaj – kb. 30cm-35cm a nagy kötegek átmérője,

         (ház nagyságú kunyhót is építenek nádból, fordított „U” alakú hasonló méretű kötegek tartják

a domború tetőt, ma a turisták kedvéért), a hajó oldalán hullámvető kötegekkel. (4)

Az eufráteszi mocsári arabok teheneket is tartanak, az „úszó” szigeteken élnek, feltéve, hogy a lápi szigetek cölöpökkel nincsenek rögzítve vagy nem valódi szigetek:

 

   Mocsári arabok nem régen még laktak az Eufráteszen (4)

Csónakjuk hasonló alakú, mint  a sumer ezüst csónakmodell. Egy csónak és egy kerek guffa, a guffa teherszállító tutaj (4):

Mai csónak és guffa az Eufráteszen (4)

A sumerek bitumennel (amivel kereskedtek is) szigetelt tutajokkal a tengeren is hajóztak, pl. rezet szállítottak hajókkal a Perzsa öbölből, „dilmunjárók” -nak hívták a tengeri hajósokat: Dilmunba (Bahrein) jártak réz ingótokért (öntvényekért), sőt az indiai Meluhhával is kereskedtek.

Mezopotámiai kereskedelmi útvonalak az i.e. 3. évezredben (4)

Ny-n Ugarit és Büblosz, a Nílus-Deltában Buto lettek később vagy voltak a korban neves kikötők.  A sumer hajók 10 m -nél nem nagyobb nádhajók voltak és volt kormánylapátjuk.

Jellegzetes alakú, szögletes sumer nádhajó (4)

             

A sumérek csak az Eufrátesz folyó alsó szakaszán hajóztak, a felső szakaszon talán már az ő idejükben is guffával szállítottak, ami egy ágakból font kosárra erősített bőrökkel szigetelt ősi kerek csónak, néha ma is használják még:

                                    

                                                                                                        Több mázsa , pl. szamarak, szállítására is alkalmas guffa  ma (4)

A bika ábrázolása itt szimbolikus vallási jelentésű (4)

                      

Sumer nádhajók pecséthenger képeken, állatszállításra is használták (4)

        

A hengeres pecsétek az sumer írással együtt jelentek meg i.e. 3100 körül. Megjegyzendő, hogy a sumer ezüst csónak lelet (ami a Khufu fáraó idejéből származik, azaz i.e. 2550 körül, Khufu szép temetési bárkáját később ismertetjük). hasonlít a "A magyar halászat könyve” -ből származó bödöncsónakhoz:

                                                                                                 Fatörzsből faragott (égetett?) szegedi halászcsónak (Herman Ottó nyomán)

Az ezüst csónak alakjával megegyezik – funkcionális alakegyezés- a Herman Ottó féle szegedi csónak alakjával, amivel előre- hátra is lehetett evezni a nádasokban, a hálóval történő halászatnál is fontos volt.

                                                                                    Csak D-n hajózható az Eufrátesz, a partján É-ra vezetett a kereskedelmi út és voltak rajta gázlók, a Perzsa-öböl pedig kisebb volt, mint ma.(4)

A sumer hajók eredte  Samarra, Ubaid (i.e. 6500-3800) területén volt, ahol

                                       

                                                                                                                                 Samarra, későbbi Ubaid kultúra területe (4).

több kerámia hajómodellt találtak, Eriduban (az időben az első kikötőváros), Urukban, Uqairban, Mashnaga-ban és a mai Kuvait, Abu Dhabi területén is. Kuvaitban (a nevezetes H3-s jelű ásatási helyen, i.e. 5300-4900) találtak árboccal szerelt hajót is: ha szereltek is rá vitorlát, mai értelmű vitorlázás nem volt abban a korban, csak a fixen rögzített hátszélvitorlát ismerték.

Tehát legkorábban nádcsónakot építettek (első sorban halászatra, találtak bitumen modellt, reliefet), de a bödöncsónak is elterjedt, aminek teherbírása több mint egy tonna is lehetett. Az áruk ki- és berakásához rakpartra és raktárokra van szükség, mert az áprilisi-májusi  áradáskor néhány méterrel is megemelkedhetett a vízszint.

Az árukat árufajtánkként tárolták, ami abban a korban némileg meglepő, de más módon nem lehetett. Az árú fajtánként történő tárolása szakkereskedelemhez vezetett, ezért lepődnek meg a kutatók, hogy viszonylag korán megjelentek azok a szamárkaravánok, amelyek csak kevés áruféleséget szállítottak. Pl. a gabonát, bitument és a korban nagyon értékes textileket, fémeket, fát, gyapjút nem lehetett együtt, és csak szakszerűen lehetett tárolni. A raktárakat őrizték katonasággal, falakkal, pecsétekkel. (A szurkot világítóanyagként, nádhajók szigetelésére és kötőanyagként épület alapok, bödöncsónakok szigetelésére, tárolóedények készítésére használták, és a külkereskedelemnek is fontos árucikke volt. A fémek közül csak a Felső-Záb völgyében találunk ólomércet, galenitet, ami ez a 2. évezred elején Assur külkereskedelmében nagy szerepet játszott. A déli részek kőben szegények, építőanyaguk az agyag, melyhez szalmát kevertek a szárított téglákhoz, nádból is építkeztek. A szalmából és a nádból gyékény készíthető, sok utalás van arra, hogy nagy mennyiségben használtak gyékényt, Egyiptomban pl. vitorla céljára. Karkemishen keresztülvezetett az Óasszír kereskedelmi útvonal: A mezopotámiai végei Kánis (Anatólia), Ebla és Ugarit voltak, Keleten a mai Irán határvidékéről szállították az ón ingótokat. A díszkövek szállításáról nincsenek feljegyzések, csak dioritról és obszidiánról, pedig voltak. Északon található jó minőségű mészkő.

Építészetük - bár néhol monumentális méretű- egyszerű volt, mert nem használtak ablakot, boltívet és oszlopokat, pedig ismerték a két utóbbit. Az erődítményszerű védelem jellemzi az épületeket: "A lakóház központja a belső udvar, arra nyílnak az oldalak hosszában elnyúló, keskeny lakóterek. Városokban a beépítés zártsorú, az utcai homlokfalat csak a bejárat bontja meg. Az épületek sokszor emeletesek. Az alátámasztó szerkezet majdnem minden esetben végig futó, tömör falazat. Oszlopot vagy pillért alig használnak. Az agyag kis szilárdsága miatt a falazat rendkívül vastag, nagyobb méretű épületeknél általában 3-4 m. A térlefedés rendszerint síkfödém. A vastag falakra támaszkodó, sűrűn rakott fagerendákra gyékény- vagy nádfonatot fektettek, s azt vastag agyag-réteggel borították. Ha a rendeltetésből adódóan nagyobb térre volt szükség, az udvarok többszörözésével a helyiségek számát szaporították. A homlokzatfelületet gyakran burkolták. Már az ó-sumér korban kialakult, jellegzetes megoldás volt az, hogy a falra felhordott, még képlékeny agyagrétegbe színes égetett, gyakran kerek agyag szögeket nyomtak sűrűn egymás mellé, s ezekkel geometrikus mintát raktak ki. Az egyik legrégibb példa rá az Uruk-i szent kerületben a vörös templom, annak udvarán a kerítésfalat így burkolták. Ez különösen az égetetlen agyagtéglából rakott falaknál volt fontos, mert nemcsak díszítette, hanem védte is a felületet."

Hajók, csónakok (5): Eriduban találtak egy, az i.e. 4. évezredre datálható tengeri vitorlás hajómodellt, ez a város akkor tengerparton feküdt.  A vitorlás fahajók korai építését az Eufrátesz alsó szakaszán - a felső szakaz és a Tigris is gyors folyású- nem sikerült bizonyítani. Ezzel szemben (1) nyoma van annak, hogy a sumerek, akkádok i.e. 2300-ban már kereskedelmi kapcsolatban álltak Dilmunnal (Bahrein), Magannal (Omán) és Meluhhával (Harappa) és igen nagy mennyiségő rezet importáltak Dilmunból. Van olyan bizonyíték is -az "álik Dimun" kifejezés, azaz a Dilmun járók- ami szerint ők is jártak Dimunba árúért(1). Így a vitorlás hajókat ismerték, ha nem is építették: az Eufrátesz vitorlással nem hajózható, szemben a Nílussal. 

Egy kép, ami egy mindkét végén kiemelkedő és hegyes végű csónakot ábrázol, ami egy ezüst modellről készült, i.e. 2500-ból Urukból:

A mocsári arabok ma is használnak ilyen csónakokat. Továbbá egy másik rajz egy korábbi uruki teherbárkáról. Ez utóbbinak az alakja erősen emlékeztet az alábbi, D-Amerika-i nádcsónakéra, de kisebb kötegekből építették:

Nádcsónak, D-Amerika   

Az egyiptomi és ide vonatkozó ismeretek alapján biztosra vehető, hogy az ókorban -a kerek nád guffák mellett- nádból készült tutajokat, bőrtömlős tutatojokat, nádcsónakokat használtak folyami teherszállításra is, aminek az irodalomban nincs semmi nyoma. Az 1 tonnás terhek szállítására is alkalmas guffákat alkalmazták kompként, belül nádból, fűzfavesszőből készített merevítéssel, kívül  bőrrel bevonva (5). Hérodotosz szerint  az Araráttól a folyó teljes hosszában is használták, szamarat és esetleg harci szekeret is szállítottak a guffákkal. A folyó alsó folyásánál mindent eladtak, csak a bőrborítást vitték vissza gyalog. 

Modern guffa, (már nem fűzfavesszős technikával) (4) 

A kép szerint az uszadék fát megbecsülték, gyűjtötték. A háttérben látható egy csak folyami szállításra alkalmas, igen egyszerű építésű csónak, szögletes tattal. A hegyes, emelt végű csónakokat nehezebb építeni. A folyók hosszában történő szállításra már fából készült folyami dereglyéket használtak a modern időkben:

Guffa és dereglyék néhány éve(4)

Ismeretlen eredetű folyami dereglye(4) 

 

 

IRODALMAK:

       (1) ROAF, Michael: A MEZOPOTÁMIAI VILÁG ATLASZA, Helikon, 1996. 

       (2) KÁKOSY László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája, Osírisz, 2005

       (3) BEHRINGER, Wolfgang: A klíma kultúrtörténete, Corvina, 2007 

       (4) A képek eredeti szerzőjét nem minden esetben lehetett felderíteni, a WIKI ismert tulajdonságai miatt (gyüjtemények).

            (A szerző nem számítógépes grafikus, hála és köszönet illeti őket, minden kép a NET-ről származik.) 

       (5) MARJAI, Imre- Pataky, Dénes: A hajó története, Corvína, 1973.