A Nílus-delta torkolata 24 000 km² területű, legnagyobb nagyvárosa Kairó, legrégebbi város a közelében fekszik, Memphisz. Hosszan elterülő, feltöltött, sík és igen termékeny terület, kiválóan alkalmas mezőgazdasági művelésre, legeltetésre, és sűrűn lakott. Az Asszuáni-gát megépítése, valamint a túlzott öntözés miatt ma a folyó kevesebb vizet és hordalékot szállít, így a Nílus-delta napjainkban már nem épül tovább. Becslések szerint a gát megépítése előtt a delta területe évente átlagosan 4 km²-t nőtt és 1 mm-nyi iszap rakodott le.
Az ősi Alsó Egyiptom, a Deltában a Nílusnak hét ága volt, ma két ága van. I.e. 3500-ban már lakott a Delta (4)
A NÍLUS KULTÚRTÖRTÉNETE
Az Egyiptom klímáját meghatározó tényezők ismertetése után megvizsgáljuk a klímatényezők hatásait a Nílus-völgyre.
Az átlaghőmérséklet változása az utolsó jégkorszak óta (4)
A Holocén klímaoptimumig (ez 8 - 6 ezer évvel ezelőtt volt): a legutóbbi jégkorszak kb. 10 ezer éve ért véget, és a jégtakaró (akkor kb. a Kárpátokig ért D-n) visszahúzódott a mai helyére. A holocén korban általános felmelegedés történt. A csillagászati pályaelemek változásaival részben magyarázható ingadozás. A kb. hatezer évvel ezelőtti legmelegebb pontján, az ún. klímaoptimumban a Föld átlaghőmérséklete mintegy 1°C-kal lehetett magasabb, mint napjainkban. (Lassan úgy igaz az állítás, hogy azonos.) Meleg, párás, esős időjárást okozott Egyiptom területén is. A Nílus mentén mocsarakat, nádasokat gazdag élővilággal, a Szahara K-i részén szavannákkal.
A tengerszint változása (https://www.met.hu/eghajlat/fold_eghajlata/foldtorteneti_korok_eghajlata/)
A Nílus sok millió éve először mély medreket, szurdokokat vájt magának, majd feltöltötte azokat és folyamatosan változtatta a medrét. Asszuánnál több száz méterrel a világtenger szintje alatt, Kairó alatt pedig 2400 méterrel a világtenger szintje alatt folyt. Itt is egy nagyon hosszú és mély kanyont hozott létre, amelyet a Földközi-tenger feltöltődése után üledékkel töltődött fel. Az üledék folyamatosan emelte a folyómedret, a folyó másik ága, Bahr Jusuf a neve, Nyugat felé folyt és létrehozza a Moeris-tavat Faiyumnál. Faiyum mocsarait [https://en.wikipedia.org/wiki/Nile] már az óegyiptomiak szárították ki, tették termőterületté.
Az ősi Alsó Egyiptom. A Deltában a Nílusnak hét ága volt, ma kettő, i.e. 3500-ban már lakott volt a Delta
(https://exploringrivervalleys.wordpress.com/2015/10/11/ancient-egypt/, Butoban sumer telep, 2, 43.o.)
Hasznos és fontos ábra a klímaváltozásokról, (i.e 8500-ban még meleg, nedves, i.e. már 3500-ban meleg, száraz: az sivatagosodás i.e. 4500-tól történt) és a települések helyeinek változásairól (4)
Megjegyzés a következő képhez: a betelepülés Ny-ról és D-ről i.e. 4000 előtt kezdődött, és a Szahara irányából történt É-Egyiptomba, i.e. 3500 körül. I.e. 2400 körül a sivatagosodás már olyan erős volt, hogy népvándorlásokat váltott ki. Pl. az akkádok, amoriták elvándorlását is a Szír-sivatagból, akik É-ra, az Eufrátesz mentén vándoroltak el.
"A Szahara éghajlata a jégkorszak vége után, i. e. 8000 és i. e. 6000 közt az élővilág számára kedvezőbbre fordult, mert az északon zsugorodó jégmezők alacsony nyomású övezeteket alakítottak ki, sok csapadékkal. A monszun zóna északabbra húzódott, és megakadályozta a Szahara déli részének kiszáradását. A nyári monszun idején a szárazföld feletti száraz levegő felemelkedik, és helyébe az óceán felől érkező nedvesebb levegőt, esőt hoz, így a Szahara nyáron volt csapadékosabb. I. e. 3400 környékére a monszunhatár körülbelül mai helyére húzódott vissza, ami a Szahara területének fokozatos elsivatagosodását okozta, hosszú ideig tartott: az éghajlati hullámzások flóra-, fauna- és embervándorlásokat okozott. A terület mai formáját mintegy 2700 évvel ezelőtt nyerte el. I. e. 7000 és i. e. 2000 közt a Középső-Szahara síkságain dús füvű puszták hullámoztak, gazdag állatvilággal, folyókkal, mocsarakkal, nádasokkal."
Türkíz-kék pöttyökkel jelölve: a pontozott hullámvonalas agyagedényes kultúra helyei és sok a folyóágy látható (4)
Az egyiptomiak előtt a Szaharát a pontozott hullámvonalas kultúra népe lakta, (amely a macskahal gerinctüskéivel díszített kerámiáiról kapta a nevét). Pattintott kő nyílhegyeket használtak, strucctojás héjából faragtak gyöngyöket, jellegzetes fegyverük a csontból metszett, szakállal ellátott szigony volt. A hatalmas területen elterjedt kultúra népei falvakat alkottak és vadászó, gyűjtögető kőkori elődeiktől eltérően szinte kizárólag halászatból éltek, halételeiket az i. e. 7. évezred végén megjelent agyagedényekben készítették el.
A fazekasság az északabbra fekvő Alsó-Egyiptomban csak az i. e. 4. évezredben terjedt el. A népesség az i. e. 4. évezred elején tért át a pásztorkodó gazdálkodásra, háziasítva az őstulok helyi, rövid szarvú változatát. Juhot, kecskét már az i. e. 5. évezred elejétől tartottak a kürenaikai barlangok üledékeinek tanúsága szerint a Földközi-tenger partvidékén, és feltételezhetően ezekkel nagyjából egyidejűek a Felső-Nílus lelőhelyein talált maradványok. A szaharai marhacsordák létezéséről sziklafestmények is tanúskodnak. A Szahara termékeny vidéke i. e. 3500 körül kezdett kiszáradni, de mai formáját csak i. e. 700 körül nyerte el (https://hu.wikipedia.org/wiki/Szahara_(sivatag)) A pásztorkodásnak az egyiptomi civilizáció keletkezésében betöltött fontos szerepére utal a fáraók hatalmi jelvényei közül a pásztorbot és az ostor. A fáraó és a templomok tulajdonában álló, hatalmas állami marhacsordákat a Nílus deltájának mocsaras legelőin tartották az áradásokig, ekkor magasabbra terelték őket, terelőkutyákat is alkalmazva. A közemberek közül a gazdagabbaknak is csak néhány marhájuk lehetett. A szarvasmarhákon kívül tartottak juhokat, kecskéket, sertéseket és szamarakat is. A lovakat csak a szíriai eredetűnek gondolt hükszoszok ismertették meg az egyiptomiakkal az i.e. 1600-as években, akik eltanúlták a lótenyésztés és a harci kocsik, kerekek alkalmazásának ismereteit. Mezőgazdasági munkára továbbra is inkább a szarvasmarhákat, szamarakat alkalmazták."
A Nílus medrének mozgása, árterülete Memphisz környékén (kyBP = ezer évvel ezelőtt, a jelenhez viszonyítva) (4)
A Nílus a csapadékos évezredekben mocsaras, sok növénnyel, alacsony erdőkkel. náddal benőtt terület volt, amit évente elöntöttek az áradások, szerves és szervetlen hordalékkal feltöltve a medencéket, völgyeket, a Nílus folyamatosan változtatta a medrét. A száraz éghajlat sok fa és fából készült tárgy maradványait megőrizte, de építkezésre alkalmas tetőgerenda, vagy árbóckészítésre alkalmas fák nem nőttek Egyiptomban. A cédrustörzseket Levantéből, Bübloszból hozták be az i.e. 2600-as évektől.
A mai, pontosabban az Asszuáni-gát megépítése előtti időkig (az 1960-as évekig), az utolsó 5 évezredben már csak relatíve kis áradások történtek júliusban, még ha ezeket nagy árvíznek is tekintették az egyiptomiak: nem az árterület feltöltése, hanem a kivállasodás volt a jellemző, mert a folyó már nem változtatta meg lényegesen a medrét. Ekkor a szállított hordalék szemcse mérete és a víz sebessége kisebb volt, mint korábban: a part közelében több hordalékot terített szét, mint a folyótól távolabb, ami szigeteket, és vállakat, a partokon hátságokat képezett a folyó mentén. Ezeken a hátságokon telepedtek meg az ókori egyiptomiak, művelték a földjeiket a Nílus mentén. Árvíz idején csak a falvak emelkedtek ki a vízből, közöttük nádhajókkal közlekedtek. A hátságok, a feltöltődés, kivállasodás kialakulásának sajátos következménye volt, hogy csak az évről-évre magasabb, nagyobb árvizek tudták elárasztani a Nílus völgyét, ezért fokozatosan É-ra kellett terjeszkedniük a földműveseknek, ahol kevesebb hordalékot rakott le a Nílus. (Van rá jó bizonyíték: a régi rakpartok 6 méter mélyen vannak D-en. A vonatkozó irodalomban "lesüllyedtek".) A terjeszkedés az É-n élőkkel konfliktusokhoz vezetett: Egyiptom i.e. 3000 körül, Menes (Meni, https://hu.wikipedia.org/wiki/Meni) fáraó által történt első egyesítésének egyik oka volt a D-re történő terjeszkedés. A következő 3 évszázadban többször egyesítették Egyiptomot, az egyik utolsó i.e. 2700 körül történt Haszehemuima (Khasekhemwyan , i.e. 2680 körül, https://hu.wikipedia.org/wiki/Haszehemui) fáraó idején (47 ezer É-i halott volt).
I.e. 4500-től a mai Asszuáni gáttól É-ra elkezdődött egy fokozódó aszály-folyamat, amely ma is tart. A folyamat kiszárítja a Szaharát, főleg Dél felé terjeszkedik. A Nílus Asszuán – ahol 8 m mély volt- után vállakat épített, erről egy kép:
A kivállasodás folyamata, ami minden áradásos évben (ha az árvíz magassága több volt, mint 8 m-nél, a mai Asszuánnál mérve) az árvíz tovább építette a vállakat, megemelte a Nílus vállait ott, ahol kiöntött. (4)
A Nílus magasságának és vízfelületének összefüggése, a párolgás miatt fontos (4)
Az Asszuáni-gát megépítése előtt a Nílus minden évben kb. július 16.-n kiöntött és fekete iszappal árasztotta el a Nílus-völgyet, évente néhány mm-rel feltöltötte a hátságokat, a mederteltsége erősen változékony volt az év folyamán. A nilusi száraz iszap (gef), amely Egyiptomban mindenhol tengerhomokon, tehát egy régi öböl fenekén nyugszik, a legkisebb vizállás mellett Felső-Egyiptomban 8, míg Kairónál 4.5 méter magas. Asszuántól a torkolatáig 1125 km.-nyi hosszu úton csak 101 m.-t esik a medre.
A Deltát már csak alig évi 1 mm -el tölti fel. Gátakkal tartották vissza a vízet és az iszapot, osztották parcellákra a termőterületet a fölművesek. Az elárasztás intenzitása minden évben változott, volt olyan év, hogy elmaradt az árvíz, aminek a következménye éhínség volt, és ez kikényszerítette a közösségi gabonaraktárak építését, melyek a templomok területén voltak. A templomokat a Nílus közelében építették. Ha túl intenzív volt az áradás, akkor elvitte a gátakat is, "mindent vitt a víz". A szeszélyes nagy folyó, aminek Egyiptom területén nincs mellékfolyója, már i.e. 3000 körül Memphisznél rákényszerítette az egyiptomiakat, hogy gabonaraktárakat és gátakat építsenek. Az első nagy gát Menes (Meni, Narmer neveken is), az első fáraó idején i.e. 3000 körül épült, az akkori új főváros, Memphisz védelmére. Tárolóedényeket csak a templomerődökben találtak, a gabonatárolás nagy része közösségi szinten folyt, de az i.e. 4000-es évekből találtak agyag hombárokat, és a gyékényekkel bélelt vermes gabonatárolás nyomait is.
Falusi közüsség gabonaraktárja, falikép másolata (4)
Gabonatárolással-mozsarakban őrlés: a malmot, a tengelyen forgó szerkezeteket nem ismerték, bár van olyan vélemény, hogy a fazekas korongot használták, az első boltíves gabonatárolót majd II. Ramszesz építi majdnem két évezreddel később. Malom helyett mozsarakat használtak. A közös tárolás hozta részben létre a falukat is. Az erőd szerű, falakkal védett templomok alkalmas épületek voltak terménytárolásra, amit adóként gyűjtöttek be, azaz a tárolás jellege közösségi volt. A másik ok, hogy a nedvesség és a rágcsálók és rablás ellen védeni kellett a termést, ami szakszerű magas tárolást feltételez. Elsősorban gabonaféléket, lent termesztettek (vízszintes a szövőszéket i.e. 1600-s évekig, a hükszoszok idejéig használták), állatokat háziasítottak, új fajta szarvasmarhát, szamarat, so féle vadállatot: sok sikertelen is próbálkozásuk volt. Az ekét fából készítették:
Szántás a 3. évezredben (4)
Sarlóként használt kovakő élű arató szerszám (4)
A májusi monszun (neve Hamszin, jelentése ötven): forró, száraz és erős szél Afrika északi részén, tavasszal kb. ötven napig fújó É-i szél, homokot és port szállított, ilyenkor lehet É-ra vitorlázni. Az áradás miatt a Nílus vízszintje a kritikus, több mint 8 méterrel is megemelkedhetett. A Nílus medre nagyon mély, de Asszuánnál a 8 méteres szintemelkedés éppen elég volt ahhoz, hogy kilépjen a medréből, mert a folyó 2 oldalán természetes gátak alakultak ki, a "vállak". A településeket a természetes hátakra építették. A folyó melletti árterület mélysége 10-16 méteres, ez adja a művelhető terület szélességét, de csak egy-két km-t a folyó mentén. Az áradást megelőzően a Nílus vize iható volt, iszaposan szürkés-zöld színű, ha ülepítették, akkor vöröses. A nyári hónapokban végig áradt, majd 3 hónap után kezd el apadni kezdett, novemberre állt vissza a normális szintmagasság. Az áradás áldás és katasztrófa is lehet. Az optimális szintemelkedés kb. 8 méter volt, ha ezt nem érte el, akkor kiszáradt a föld, ha pedig nagyon túlhaladta, akkor lerombolta gátakat. Problémát jelentett az is, hogy az áradás a legmelegebb évszakokban volt Asszuán megépítése előtt, így a mezőgazdasági munkák a forró nyáron történtek.
Gabona teremesztés (4)
Építkezés vályogtéglával, falikép Rekhmíre sírjából (i.e. 1500 körül, 4)
Szakmunkások, Rekmíre sírjából falikép i.e. 1500 körül (4)
Gátat homokból építeni nem lehet: a nílusi iszapból készítették a napon szárított vályogtéglákat, nádtörmelékkel. A téglavetés kemény munka. Később építettek a fáraók erősebb gátakat is mindenből, ami alkalmas, kőből is. Ha lerombolta az ár, akkor újra építették. A töltés és gátépítés célja az iszap és a víz a tározó medencékbe történő vezetése csatornákon keresztül, és persze a víz megtartása volt. A csatornák karbantartása nehéz munka, központi irányítás volt szükséges hozzá. A Nílusnak így is csak kb. egy kilométer széles környezetét tudták termővé tenni i.e. 3000-s években. A nagyméretű építkezések szervezettséget, központi szervezést feltételeznek, ami létre is jött i.e. 3500 után. Sok csatornát építettek, és nem csak öntözési célra, szállításra, közlekedési is: a csatornákat betemette a homok. Érdekes lenne egy, a csatornák vélt helyét ábrázoló térkép: van olyan feljegyzés, amely szerint el is terelték a Nílust.
Felső Egyiptom, fekete vonal az utolsó vízesést, köves zuhatagot jelzi, É- irányban folyik a Nílus, Egyiptom ősi területén (4)
A Nekhen-Thiniszi kor ( https://hu.wikipedia.org/wiki/Thiniszi_kor): „A parasztok a vállakra, part-hátakra építették sár- és nádkunyhóikat, s itt várták ki az árhullám levonulását, többnyire biztonságban. Az áradás után, ahogy a Nílus apadt, a kiöntött víz visszamaradt a hátak menti természetes bemélyedésekben: gabonát ültettek és a vetést ezeknek a természetes víztározóknak a vizével öntözték.
Északon, a Nílus-Delta mocsaras vidékén mások voltak a természeti feltételek. Itt a tengerből, mocsárból kiemelkedő homokdombokra épült településeket egész évben elszigetelte egymástól a mocsár: csak a nádcsónakok és nádtutajok sokaságával közlekedhettek. A nagyobbakra vitorlát szereltek, de a májusi erős D-i monszunszél három hónapig tartott: 50 napig nagyon erős volt. A D-re történő szállításnál tengeri széllel fél évig volt használható a Nílus. É-ra, a folyásirányban egész évben lehet hajózni a Níluson.
Az állami egység megteremtését a Nílus kényszerítette ki, a dinasztikus állam létrejötte Narmer (i.e. 3000 körül), más nevén Menesz, Meni nevéhez fűződik, ő volt az első fáraó. Az ország déli részén (Felső-Egyiptom) Nekhen (Kóm el-Ahmar) központtal létrejött törzsszövetség állama Narmer és fia, Hor-Aha idején meghódította a nagy kiterjedésű, a mocsarak miatt földművelésre kevésbé alkalmas, ezért gazdasági szempontból fejletlenebb deltavidéket. Az 1. dinasztia idején Egyiptomnak már voltak kereskedő telepei Bübloszban, a Libanoni hegyekben, a Sinai-félszigeten türkízbányája (1, 82.o.).
A korabeli deltai fővárosban, Butoban volt sumer telep és voltak sumer kapcsolatai (2). A Deltában és Közép-Egyiptomban i.e. 3500-tól a Nílus kultúrái: sumer enkláve (i.e. 3400 körül, 2, 43.o.) Butoban (https://en.wikipedia.org/wiki/Buto), amely Alsó-Egyiptom fővárosa volt kb i.e. 3000-ig, egyértelműek a sumer kapcsolatok, pl. a mezopotámiai szöges-gömbölyű csempék és pecsételőhengeres motívumok. Létezett Buto valamilyen part menti tengeri kapcsolata Byblosszal is, kutatás tárgya. Továbbá egy só lelőhely Merimda néven (https://en.wikipedia.org/wiki/Merimde_culture ), a Deltában. Egy nátron (nátrium-karbonát) és sólelőhely, a nátront olajban oldva szappanként használták, D-n a rézgyöngy leletéről is nevezetes Badari (https://en.wikipedia.org/wiki/Badari_culture ) kultúra és Nagada (https://hu.wikipedia.org/wiki/Nagada-kult%C3%BAra ) kultúrák, továbbá Maadi kultúra (https://en.wikipedia.org/wiki/Maadi). A Buto-Maadi kultúra Dél-Kánaáni kereskedelmi kapcsolataira vonatkozóan ld. https://en.wikipedia.org/wiki/Prehistoric_Egypt. Agyagedényeket és más kézműves egyiptomi tárgyakat találtak a Sinain és más Közel-Kelet-i lelőhelyeken, pl. Tell Brakban, Urukban, Szuszában a Nagada kultúra idejéből.
Ménész alapította Memphiszt i.e. 3000 körül (ó-egyiptomi nyelven: Men-nefer-Pepi, később Menfé, fehér fal a jelentése). Memphisz jelentőségét ebben a korai időszakban még háttérbe szorította két város, Nekhen és Thisz (vagy Thinisz); az utóbbi a győztes királyi ház székhelye, innen származik a thiniszi kor, a korszak uralkodóira pedig a thiniszi királyok vagy thiniták elnevezés. Az I. dinasztia kezdetét két fontos változás jelzi, az íráshasználat elterjedése és Memphisz megalapítása.” Az államszervezet fenntartásához szükséges legfontosabb adóbevétel a gabonatermelésből származott. Az aratási adó-nak nevezett beszolgáltatás a betakarítás után természetben beszolgáltatandó termésmennyiséget jelentette. A föld és a víz tulajdonosa a fáraó volt, ezért a beszolgáltatásnak ezt a formája bérleti díjnak is tekinthető a parasztok használatában lévő földek művelése után. A beszolgáltatandó adó mennyiségét más tényezők is befolyásolták, első sorban az évi áradás nagysága, a lerakott iszap mennyisége, a földterülethez tartozó, vagy annak határán lévő csatorna, vízi út, tó, kút, stb. A felesleget, ha volt, a templomerődökben tárolták és az aszályos években felhasználták. A D-i hatalmi központ terjeszkedése és adószedése ellen tiltakoztak É-n, ami sok háború oka volt.
A vízszint mérése: Az áradás nagyságát már korán előre jelezték és regisztrálták is. A termőföldet osztályozták aszerint, hogy az rendszeresen (minden évben) részesült-e a Nílus áldásából, vagy csak néha árasztotta el a földet a víz, és hogy milyen mértékben. Az áradás nagyságának meghatározásához mérőhelyeket, ún. nilométereket létesítettek az Elephantine szigeten Asszuánnál és Ó-Kairó közelében (2,26.o), továbbá Núbiában és Thébában. A vízállások feljegyzése hieroglif , egy fajta szótagírással írással történt, ami még i.e. 3000 előtt kialakult, néha vitatják, (https://hu.wikipedia.org/wiki/Hieroglif_%C3%ADr%C3%A1s), hogy a sumer ékírástól függetlenül vagy azzal kölcsönhatásban. "Az egyiptomi írás megszületésének idejéből nem maradtak fenn írásos emlékek. Az első ránk maradt írástöredékek – főként királyok és helységek neve – az egyiptomi történelem hajnalán keletkeztek, az első egybefüggő szövegek a III. dinasztia uralkodásának korából származnak (i. e. 27.–26. század), ezek azonban már egy teljesen kialakult írásrendszert mutatnak. Több más íráshoz hasonlóan az egyiptomi írás eleinte tiszta képírás lehetett – erre több hieroglifa formája is utal –, sajnos azonban a régészek nem találtak olyan írásos emlékeket, melyből az írás kialakulásának egyes állomásaira következtethetnénk." (Wikipedia)
Nilométer Elephantiné szigetén (4)
A folyók általában és a Nílus is: kanyarban a belső ívet építik, a külsőt bontják. Áradáskor a sebesség és a vízhozam függvényében mindig máshol rakta le a Nílus a legtöbb iszapot, tehát ott, ahol eléggé lelassult, ma az Asszuán-i gát építése miatt előbb:
Hozamok az Assuán-i gát megépítése előtt és után (4)
Időszámítás a Nílus áradása szerint: A Nílus áradása általában július 19.-n kezdődik és szeptember 5-10 között tetőzik, és novemberre teljesen elapad a víz. Az éves, júliusi áradások közti időt osztották 12 darab 30 napos hónapra, ezeket nevezzük holdhónapoknak. De így még hiányzott 5 nap, ezért még 5 napot beillesztettek a 12 hónap után, ezek az év feletti napok. A három évszakból álló év, az "idő" ismétlődik és a napi 2-szer 12 órás ciklikus idő Ré napistenhez kapcsolódik, aki minden nap ugyanazt az utat járja be az égen és az alvilágban.
Írás: (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%8Dr%C3%A1s#%C3%9Ajk%C5%91kori_%C3%ADr%C3%A1s). "A vélemények megoszlanak azt illetően, hogy hol alakult ki az emberiség első írásrendszere, de Egyiptomban és Mezopotámiában nagyjából egy időben, az i. e. 4. évezred második felében. Egyiptomban először képírás alakult ki, majd i. e. 3000 körül ebből stilizált képírás, szótagírás féle jött létre, amit görög elnevezéssel hieroglifának („szent véset”) hívunk. Külön jelei voltak a tárgyaknak, a fogalmaknak és a hangoknak, beleértve egy 24 tagból álló ábécét, a világ első hangjelölő jeleit, amelyek önálló betűnek számítanak. Még ma is láthatóak sírokon és templomokon a Nílus mentén. I. e. 3000 körül az egyiptomiak föltalálták a papiruszt, a tollat és a tintát, ami egyszerűvé tette számukra az írás lejegyzését. Az írnokok egy művelt elitet alkottak, melybe jórészt csak bizonyos társadalmi háttérrel lehetett bekerülni. Szolgáltak templomokban, katonai egységeknél és tagjai voltak a birodalom bonyolult közigazgatási rendszerét irányító hivataloknak. Az írást nehéz volt megtanulni, és az írnokok szándékosan tovább bonyolították, hogy megőrizzék társadalmi helyzetüket. Már az Óbirodalom korából ismertek kurzivált írásjelek i. e. 3000 körülről. Az egyik legrégibb lelet az i. e. 32. századból került elő, I. Skorpió király idejéből, Abüdoszból (Umm el-Kaáb), és fontos lelet még a Narmer-paletta i. e. 3100 tájékáról, amely az Alsó- és Felső-Egyiptomot egyesítő Narmer fáraónak állít emléket. Vannak ezeknél jóval régebbi leletek is, de azok írásfunkciója kérdéses. A hierografikus írás logografikus, fonetikus kiegészítőkkel, melyek ábécét alkotnak. A legkorábbi megfejtett mondat Peribszen sírjából származik Umm el-Kaábból, a II. dinasztia idejéből. " A földet nem művelő pásztoroknak az állatállomány (vagy annak szaporulata) után kellett teljesíteni a beszolgáltatást, két évenként volt marhaszámlálás; papíruszojkra jegyezték fel az adatokat. A kézműveseknek (fazekasok, sörfőzők, pékek, nádfeldolgozók, kőfaragók, bőrművesek, kötélkészítők, vázafaragók) kézműves-termékeik egy részét kellett beszolgáltatniuk, esetleg munkájuk egy részét a közösség céljára végezték, sőt a parasztok is.
Nádvilág: A Nílusi papírusz sás 2000-re eredeti élőhelyén kipusztult, csak helyi fajtái élnek kis, védett csoportokban, D-n, Núbiában, Etiópiában és a Fehér-Nílus mentén, a terület rohamosan csökken. Természetes állományának utolsó európai maradványa Siracusánál (Szicília) mellett maradt fenn. A papirusz nagyon törékeny, de Egyiptom forró és száraz éghajlatának köszönhetően jó néhány papiruszra írt dokumentum fennmaradt (https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A1z). Az ókorban dúsan burjánzott az egész Nílus mentén, ma már csak a Fehér-Nílus mocsaraiban. Az 1930-as években a Felső-Jordán partvidékén még sűrű bozótként nőtt. Vastag, vízszintes gyöktörzsei a víz fenekén terjednek. Belőlük nyúlnak magasra a virágtartó szárak és futnak le a gyökerek. A 2–5 m magas, levéltelen, háromszög keresztmetszetű, nem bütykös, nem üreges, sötétzöld szárak átmérője 5–10 cm.
Az Eufrátesz deltájában élő „mocsári arabok” usó szigeteken élnek (4)
A nádszigeten a házak három nap alatt épülnek meg. A házakhoz semmilyen faanyagot, vagy kötöző anyagot sem használnak fel, azok teljes egészében nádból és sárból készülnek. Irak mocsárvilága évezredekig menedéket nyújtott halászoknak, nincsteleneknek, menekülteknek. Az 1990-es években lecsapolták a mocsarakat, ami a mocsári arabok öt-, hatezer éves civilizációját ugyanúgy megszüntette, mint a nádi madarak millióinak gazdag élővilágát. Az évek óta tartó helyreállítás az újjászületés valóságos csodáit eredményezte: a nádas újra zöldell, a halak és a madarak -és szúnyogok- visszatértek, az elpusztított édenkert egyre nagyobb területe benépesült, még szarvasmarhát is tartanak. A Dél-Amerikai Titica-tó partján ma is létezik még a "nádország":
A Titicaca tó nádvilága (https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%A1z)
Nád és mocsárvilág a Fehér-Níluson ma (https://www.erdekesvilag.hu/szudd-a-legnagyobb-mocsar-a-vilagon/) képeken:
A Fehér-Nílus kirerjedt mocsárvilága ma is lakott (https://www.erdekesvilag.hu/szudd-a-legnagyobb-mocsar-a-vilagon/)
A nádépíteszetre i.e. 2600-tól vonatkozóan ld.: https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_egyiptomi_%C3%A9p%C3%ADt%C3%A9szet.
Nádhajó: az utazás, a szállítás a nílusi vízi úton történt, az ősidők (az utolsó jégkorszak) óta épített hajók a nádtutajok voltak. Az egyiptomiak vallásos elképzelése szerint egyik legfőbb istenük, Ré (vagy Rá) is hajón úszott át a Nap képében az égboltozaton. Az egyiptomi nádhajó a világ egyi legrégebbi hajója, i. e. 3500 körül már szállításra használták a Níluson. Egy-két hónap alatt megszívta magát vízzel és újat készítettek, partra húzva tárolták, szárították a nádhajókat. A hajó orra és a tatja ívben emelkedett. A nagy papiruszhajókat két egymáshoz kötözött papiruszkévéből építették, a csónakokat több kis kévéből. A tengeri hajókon két oldalon vékony hullámvetőkkel és kormányevezőkkel. (A sumerek az Eufráteszre több és vékonyabb kötegből és rövidebb, bitumennel szigetelt nádhajókat, tutajokat építettek). A nagy hajók vitorlájának alapanyaga ugyancsak a papirusz volt. A Níluson lefelé az áramlással haladtak, az árral szemben pedig vitorlát használtak, amikor a szél É-ról fújt. Pándlikkal eveztek, illetve rudakkal tolták a csónakokat, hajókat. A nagy nádhajókon voltak evezősök, először menetiránnyal szemben eveztek. Rövid, kötelekkel összeerősített akácia palánkokból épített fahajókat a Níluson körülbelül i.e. 2600-as évektől használták szállításra, először a Tura-i kőbányából szállították a Dzsószer piramis fedő köveit Saqqarába fahajókkal. Keresztvitorlás hajó volt, lehajtható bipod árbóccal. 2x3 kormányevezője volt. Fenékpalánkos, sok kereszttartós hajókat építettek. I.e. 2700-as évekből találtak először tamariszkusz fából épített ceremoniális hajókat, talán vannak korábbiak is, kutatják. Dzsószer fáraó idejétől libanoni cédrusfából építették a ceremoniális Naphajókat. Több mint három tucat hajót találtak a sivatagokban eltemetve, a történelem első fahajói a temetési hajók, később a Napkultusz idején már Napbárkák (https://en.wikipedia.org/wiki/Ancient_Egyptian_solar_ships). Az i.e. 3000 utáni évekből Hor-Aha fáraó idejéből is találták az első tamariszkuszfa hajókat D-n, az első főváros közelében, kutatják még Abydosban (https://en.wikipedia.org/wiki/Abydos_boats).
Egyiptomi sziklarajzok, vitorlás nádhajók (4)
A nádtutajokat vastag nádkötegekből, kötelekkel összekötött papiruszkévékből építették, a régi tutajok tatja meredekebb volt, mint az orr rész (4)
Az egyiptomi nádhajókat i. e. 3500 táján gabona és minden más szállításra, és persze halászatra használták a Níluson. A legkorábbi hajó ábrázolások a Nagada korszakokból származnak, kb. az i.e. 3600 utáni időkből, amikor már raktározták a gabonát, gátakat építettek - ami olyan fontos, mint a tűz ismerete-, szállították az élelmiszereket és terményeket, állatokat. A 16 evezős, szállításra alkalmas nádtutajok hajó szerű kialakításához, építési tapasztalatainak összegyűjtéséhez hosszú idő volt szükséges.
Sarló alakú 16 evezős nádhajó (Lipcsei Egyiptomi Múzeum), Nagada III.-ból, i.e. 3000 előtt (a lapátok számát kettővel osztani kell) (4)
Nád csónak terrakotta modell a II. Dinasztia korából (Az első két dinasztia uralkodásának ideje, az i. e. kb. 3000–2600 közötti időszak „archaikus” korként ismeretes, amely megelőzte az Ó-birodalom korát) (4)
Egyiptomi kis nádhajó modellje, sok kévéből készült:
Nádtutaj modell (4)
Ábrázolások vízfolyások sziklafalain (https://aaa.revues.org/920?lang=en ):
A sokevezős nádhajók "fedélzetén" rácsos szerkezetekre erősítették a kormányevezőket, pándlikkal, lapátokkal eveztek. Nádtetős "kajütöket", naptetőket is ábrázolnak az agyagedényeken. Fontos lehet, hogy az egy kimagasodó oszlop a tetején volt egy íves szerkezet, ma árbocnak nevezzük, de ez volt a halászcsónakok képi jele. Találgatunk: ha vitorlát tartott volna, azt ábrázolták volna: a halászháló kiemelését segítő daru szerű szerkezet lehetett, egy faoszlop, kötélvezetővel, de a naptetővel is kapcsolatos lehet. A nádhajókra fakeretet erősítettek a kormányevezők és a későbbi evezők számára és naptetőket szereltek. Kezdetben csak toló rudat, pándli evezőket használtak, és állva eveztek.
Vályogtégla használata: Mezopotámiában, az ókori Egyiptomban, de még a Római Birodalom területén is általános volt a vályogtégla használata. Sajnos, éppen az agyagos sárból készített tégla alkalmazása miatt nehéz ma már az asszír, a babilóniai építmények nyomaira bukkanni: a vályogfalakból néha a föld alatti részek maradtak csak meg, az időjárás pusztító hatásainak kitett szerkezetek megsemmisültek, a felszín alatt pedig a magas talajvíz rombolt. Az egyiptomi falfestményeken szerencsére ránk maradt a korabeli vályogtégla gyártás ábrázolása a 18. dinasztia idején (i.e.1550-től) élt Rekhmire vezír sírkamrájában talált (https://web.archive.org/web/20120329062746/http://egyptsites.wordpress.com/2009/02/07/tomb-of-rekhmire-tt100/) ábrázolásokon. Róma városának jelentős része olyan favázas épületből állott, melyeknél a favázak közeit vályogtéglákkal töltötték ki. Ez a favázas építkezési mód volt az oka a Rómában oly gyakori tűzvészeknek. (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_egyiptomi_%C3%A9p%C3%ADt%C3%A9szet) Másrészt az egyiptomi írásjelekből - hieroglifákból - következtethetünk az első, nádból, agyagból és szárított téglából összerótt egyiptomi lakóházak elrendezésére és formai kialakítására. Az e korból fennmaradt emlékek kizárólag sírépítmények: az első két dinasztia (3100-2700) idejéből származó fáraó sírok még szárított téglából épültek, masztabák, néhány méter magas, ferde oldalsíkokkal határolt építmény, a földből hányt sírhalom nagyméretű mása. A vályog vízben meglágyított, napon szárított agyag, 10-20% hozzákevert nádtörmelékkel, szénával stb. A vályogfal nyomás elleni szilárdsága kevés, ezért nagy épületek falazására nem alkalmas. (Forrás: Lechner Jenő és Warga László szerkesztésében: Építők zsebkönyve - 1904.) Később a falvakban sűrűn egymás mellett vályogtéglából épült házak voltak. A beltér általában mindössze néhány négyzetméter, ez volt a nappali, a tároló és a háló is. Szalmazsákon aludtak, párna helyett kőből vagy fából készült fejtámaszt alkalmaztak, mélyedéssel a tarkónak. A főzés, mosás a hátsó udvaron folyt. Tüzet tűzfúróval gyújtottak, a háztartásokban agyagedényt használtak. A falban csak kis ablaknyílások voltak, amiket gyékényfonattal lehetett elzárni. Eső hiányában laposra épített háztetőket fából építették és sárral, náddal tapasztották. A forró estéken, éjszakákon a háztetőn kerestek enyhülést.
Az első kőépülépületek: Kezdetben Horusz kultusz volt: a sólyomisten, majd a fény kultusza. Az első kőépületek, az első piramis is i.e. 2700 után épültek, Dzsószer fáraó idején kezdődött Ré, a Napisten kultusza. Dzsószer (i. e. 2668 – 2649) az egyiptomi Óbirodalom III. dinasztiájának fáraója, az első piramisépítő fáraó. A III. dinasztia alapítója Haszehemui király utódja volt Dzsószer. Előtte nádból építkeztek, a masztaba sírokat és a nagyobb házakat vályogtéglákból építették.
I.e. 2600-as évek előtti masztaba siremlékek rajza (Wikipedia)
Egyiptom gazdag volt építő- és díszítőkövekben, és féldrágakövekben, melyek lehetővé tették az ókori egyiptomiak számára, hogy világcsoda piramisokat, templomokat építsenek, szobrokat faragjanak, eszközöket készítsenek, továbbá ékszereket készítsenek. Érctartalmú köveket a keleti sivatag vízmosásaiban találtak és a Sinai-félszigeten türkízt, a kitermelésére nagy állami expedíciók vállalkoztak. Núbiában aranybányák voltak, a világ első ismert térképeinek egyike egy bányát ábrázol. A Hammamet-vadi gránitban és homokkőben és aranyban is volt gazdag. A kovakőből -amit szerszámok készítésére használtak-, balták, pengék, nyílhegyek készültek. A Buhen-i rézolvasztó rezéből ékszereket készítettek (i.e. 2600-as évek, a réz puha fém, szerszámok készítésére, kemény kövek vésésére alkalmatlan), az Eritrea-i Punt országából elektrumot (termésfém, max 85% arany és max. 85% ezüst ötvözete) hoztak először karavánok, kereskedők, később hajók a Vörös-tengeren. A legrégebbi mólóval építette tengeri kikötő is a Vörös-tengeren épült (a Nagy Piramis építője, Kheopsz, azaz Hufu fáraó idején, k.b. i.e. 2570-ben, Wadi el Jarf),
Az emberiség első nagyméretű, kőből készült építménye az i.e. 2650 körüli Lépcsős piramis:
Dzsószer fáraó i.e. 2650 körül épített Lépcsős piramisának és sírkertjének (ahol meglepő módon még nem találtak Naphajót, pedig kéne lennie) adatai, hatalmas ugrás történt az építészetben (és a hajógyártásban, vízi szállításban is) (4)
A piramiskörzetet 8 méter magas fal vesz körül, korábban árok is körbe vette. Számos építményt is tartalmaz, amelyek egy része ünnepségek rendezésére volt alkalmas, másik része az óegyitomi halottkultusszal (https://www.ancient.eu/Field_of_Reeds/) kapcsolatos. Dzsószer szobra az első ismert életnagyságú egyiptomi kőszobor.
Dzsószer fáraó Lépcsős piramisa, a világ első kőépülete, előtte a Temetési templom, i.e. 2650-ből Memphisz közelében (Wikipedia)
A sírkamra és a labirintus 28 méter mélyen helyezkedik el, 6 km hosszú, kb. 40E kővázát találtak...(https://en.wikipedia.org/wiki/Pyramid_of_Djoser .) Megközelítését eredetileg egy óriási kürtő, akna biztosította, melynek keresztmetszete 7 x 7 méter volt, magassága 28 méter (20 méter mélységből a 8 méter magas első masztaba tetejéig). Az építés későbbi szakaszaiban föld alatti galériák, termek sorát vájták ki, amelyeket összekötöttek egymással.(4)
A labirintusban (/ km hosszú) Dzsószer fáraó elődjének és Dzsószernek az edény gyűjteményét (kb. 40 ezer darabot) és sok ezer állatmúmiát találtak, többek között madarakat, kutyákat, majmokat, bikákat. Az edényeken megtalálták a korábbi fáraók neveit, ezért gondolják gyüjteménynek. A labirintust kék, türkízt utánzó mázas csempékkel díszítették. A máz anyaga az egyiptomi kék fajansz máz, a színezett üvegekhez hasonló anyag. 11 darab 30 méter mélységű kürtőt ástak, amelyek a kürtőgalériákhoz vezetnek, és nincsenek összekötve a korábbi alépítmény egyetlen szakaszával sem. Valószínűleg később vágták a központi kürtőt a terepszinttel összekötő emelkedő, lépcsős folyosót. A sírkamra is szakaszosan épült, eredetileg alabástrom falakkal és diorit-agyagpala padlóval rendelkezett, ezt cserélték később gránitra.
A Dzsószer piramis labirintusa (4)
Dzsószer nekropoliszának távlati képe, Saqqara, Memphisz (4)
Dzsószer fáraó kőszobra, a legrégebbi életnagyságú szobor kb. i.e. 2560-ból (Kairói Egyiptom Múzeum)
A Lépcsős piramis alatt az addigi fáraók neveivel jelzett kőváza gyűjteményt és az első fajanszcsempéket is megtalálták:
Alabástrom edények a gyűjteményből, a Dzsószer, Lépcsős piramis alatti labirintusból (4)
A Dzsószer (i.e. 2650 körül) piramis alatt talált, sok száz éves kőedények gyűjteménye (https://www.almendron.com/artehistoria/arte/culturas/egyptian-art-in-age-of-the-pyramids/stone-vessels-luxury-items-with-manifold-implications/ )
Kőedények megmunkálása i.e 2700 körül (4)
Kék fajansz csempék Dzsószer (2668-2649) piramisából:
Lejárat a labirintusba (4)
A színárnyalatokból észrevehető, hogy a receptúra térfogat vagy súlyarányait elég pontosan betartották, bár a kék szín égetéskor 1050 fokon zöldre vált. A színeltérést oka lehet a több mint 4500 év is, a mindig jelen lévő aktuális szennyező anyagok. Az üvegcsempéket darabonként öntötték, mészkő sablonokba. (4)
Fajansz csempék a Dzsószer piramisa alatti labirintusból, i.e. 2650-ből (Wikipedia)
Fahajóépítés:
Fedélzettel épített hajó modellje az 1. dinasztia (pontosabban i.e. 2700 körüli) idejéből, még a sólyomkultusz jellemző a korra. A jelvényhordozó oszlop hagyományosan cédrusfa volt (https://warther.org/Carvings.php)
Haszehemuié (Khasekhemwyan , kb. i.e. 2680 körül, https://hu.wikipedia.org/wiki/Haszehemui) az első sír, amely mellett bárkagödröt találtak, mindjárt 12 darabot, uralkodása alatt még tamariszkusz fából készültek a temetési hajók, utána már cédrusfából. Haszehemui az utolsó fáraó, aki Abydosben temetkezett, Dzsószer fáraó már Saqqarában, Memphisz közelében. A bárkagödrökben a fáraókkal együtt hajókat, Naphajókat temettek el, ezek teljes méretű temetési fahajók voltak. A szertartás része volt, hogy hajón szállították a sírhelyhez a fáraó holttestét.
Hufu, azaz Kheopsz (i.e. 2589 - i.e. 2566) fáraó, i.e. 2580 körüli cédrusfa Naphajójának modellje, 43 m hosszú, ekkor már Napkultusz volt (https://warther.org/Carvings.php)
Hufu (i.e. 2589–2566) vékony kötelekkel összeszerelt, fenékpalánkos - hosszanti merevítés egyben-temetési hajója (43.3 m hosszú, 6 m széles, chine: hosszanti törésvonal)
A cédrusfát Bybloszból, a tengeren, a Deltán át szállították az i.e 2660-s évektől. 1300 méter felett nőnek a cédrusok a libanoni hegyekben, 30 ember kellett egy fa levonszolásához a tengerpartra. Dzsószer fáraó idején már szervezetten történt a cédrusszállítás, Imhotep, a fáraó vezírje volt a felelőse, aki a kikötő felügyelője, és egy új szerkezetű, a rövidpalánkos hajók tervezője is volt. Cédrusfából hagyományosan a Naphajókat építették. A rövid, 104 centiméteres, akáciafa (a víznek jól ellenálló, mézga tartalmú fa, https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A9zga) palánkokból épített, Következtetés, hogy az Imhotep által tervezett és épített nagy kőszállító fahajók körülbelül i.e. 2660-s években jelentek meg, a Lépcsős piramis fedőköveit szállították át a Níluson, a Tura-i kőbányából Saqqarába. Nem voltak bordái vagy gerince, fenékpalánkja és sok kereszttartója volt. A keresztvitorláját nem vonták be, hanem az árboccal együtt lehajtották vagy az alsó vitorla rúdját felhúzták, ez a talpas-billenő, bipod árboc. A nagy hajót 26 hajtó, 2x3 kormányevezővel szerelték fel, megerősítették a fedélzetét és a hajótestet egy hosszanti, vastag kötéllelel. A hajókat Imhotep tervezte - ő volt memphiszi kikötőért is felelős-, aki Dzsószer fáraó Lépcsős piramisát is építette és burkolta Tura-i fehér kővel. Rövid palánkos, un. "gömbölyű" hajókról Snofru fáraó (i.e.2613-2589) idejéből i.e. 2600-ból van falikép. Snofru rögtön hatvan darabot - egész hajógyár volt szükséges a gyártáshoz-, Memphiszben volt a hajóépítő kikötő. Memphiszbe a Tura-i fehér mészkő bányából szállították a 2-3 tonnás kőtömböket a Níluson keresztül a piramisok burkolásához, három nagy piramist épített.
Kairói Régészeti Múzeum, Snofru fáraó sírjából falikép, i.e. 2600 előtt, az első rövid palánkos hajókép (4)
I.e. kb. 2500-ban Sahure fáraó is tengerálló ill. nagy súlyok szállítására alkalmas hajókat épített (4)
Dzsószer fáraó utáni hajó, Sahuré fáraó idejéből, i.e. 2480 körüli tengeri vitorláshajó modellje (https://warther.org/Carvings.php)
Fémművesség nyomai Egyiptomban: termésfémeket (arany, ezüst, termés arzénbronz, termésréz, elektrum) ékszernek, díszítő elemeknél használták, minden féle színes kővel ( pl. Sinai-félszigeti zöld malachit és türkíz) együtt. A kovácsmesterség már i.e. 3000 előtt létezett, a faszén és az ónbronz használatát az i.e. 1600-as években ismerik meg a hükszoszoktól. A rézolvasztást az i.e. 2500-as években már ismerték - a déli Buhen-i rézolvasztót Hufu fáraó idejében említik-, korábbi is lehet, lábbal működtetett fújtatókkal érték el az 1200 C fokos hőmérsékletet. A rezet ékszerek, szerszámok készítésére használták, de tudták, hogy a réz igen puha fém, szerszámok készítésére alkalmatlan. A kutatók a termésbronzot, arzénbronzot gyakran réznek gondolják.
Hor-Aha fáraó jele, egyiptomi termésréz penge, i.e. 3000 körüli, Berlini Egyiptom Múzeum
A Badar-i réz tű és gyöngy leleten, ezek i.e. 4000 körüliek, túlmenően (2, Kákosi, 38.o.) a 4. évezred végéről származó réz késeket, szigonyokat találtak a Nílus-deltában (2,41.o.). A kb. 4000-től 3000-ig tartó kőrézkorban a Badari-kultúrában előkerült réz tárgyak termésbronzból készültek. A használati tárgyak továbbra is kőből, csontból, bőrből és agyagból készültek, nádkunyhókban már faágyakban, derékaljon, bőrpárnákon aludtak.
Rekhmire faliképe i.e. 1500 körül, bronz olvasztása faszénen (4)
A faszén előállításának nem maradt nyoma, -egy égett cédrusfáklya törmeléke még nem jelenti a faszén használatát-, sok fejtörést okoz, hogy ismerték-e és hogy mikortól és hol volt használatos a faszén? Természetesnek tűnő állítás, hogy ősidők óta használtak faszenet és Mezopotámiában is, de nem bizonyítható. (É-Európában valóban régen, legalább tízezer éve főztek fakátrányt, a fa száraz lepárlásával, pirolízis a neve, a mellékterméke faszén, a lepárlás másik terméke volt a fontos, ragasztóként használták!). Csak egy, a római időkből származó utalást sikerült találni a fémolvasztás módjára: Plinius szerint Capuában a rézolvasztást fa égetésével, fújtatókkal végezték és többször megismételték (NH XXXIV. 20). ( https://gazdtort-hu.webnode.hu/temak/romai-gazdasagtortenet/erdogazdalkodas-erdoirtas). A kutatás szempontjából igen fontos állítás, hogy a rézolvasztás fa ismételt égetésével is lehetséges. A réz a fajsúlya miatt az agyag olvasztótégelyek alján gyűlt össze, így a kihűlt fém-salak összetörésével és ismételt olvasztásával a rézkoncentráció növelhető. I.e. 1500 körül Egyiptomban már használták a faszenet a fenti falikép szerint.
Egy további érdekesség az elektrum nevű arany-ezüst ötvözet, ami a természetben megtalálható: az i.e. 2600-s évektől punti elektrummal fedték be a piramisok piramidionnak nevezett csúcsait Egyiptomban. Ezek kb.10 m2-s felületűek voltak.
Ezüst-arany-réz ötvözetek szine ( A kép eredete:https://hu.wikipedia.org/wiki/Arany_(k%C3%A9miai_elem)
A nílusi száraz iszap (gef), amely Egyiptomban mindenütt tengerhomokon, egy régi öböl fenekén nyugszik, a legkisebb vízállás mellett Felső-Egyiptomban 8 méter, Kairónál 4.5 méter magas. Kairónál évente csak majdnem 1 mm rakódott le. Asszuántól a torkolatáig 1125 km.-nyi hosszu úton csak 101 métert esik a folyó. Vízállásnak minimuma decemberben volt 2 - 3 méter körül, maximuma júliusban 7- 9 méter körül. Egy kilenc méteres árvíz mindent elmosott, a partra épített kőtemplomokat is.
A régészeti leletek arra utalnak, hogy Egyiptom Peribszen fáraó alatt kettéosztott volt, a fáraó csak a birodalom egy része fölött uralkodott. Sírja tartalmazza az első teljes mondatot, melyet hieroglifákkal írtak. Haszehemui döntötte meg elődje, Peribszen hatalmát, núbiai útjáról visszatérve, ahol egy felkelést vert le. Ennél többet nem is tudunk Peribszenről. Haszehemui fáraó, a "Nagy háború" -val ismét egyesítette Egyiptomot. Először Narmer - aki Menesz néven is- fáraó egyesítette, i.e. 3000 körül. Haszehemui az első fáraó, akiről már vannak részletes ismereteink, előtte sokszor csak a fáraók nevét ismerjük (https://hu.wikipedia.org/wiki/Haszehemui). Felsorolás:
* Kőfal-építmény (téglasírban, Abüdoszban, gazdag leletekkel, https://egyptsites.wordpress.com/2009/02/12/abydos-desert-sites/), addig csak napon égetett vályogtéglából építkeztek, a kőfal építése a korban innovációnak számít.
* A kor egyik kovakése Haszehemui fáraó sírjából került elő:
* Abüdoszban hatalmas sír épült számára vályogtéglákból (az 5. sír az abüdoszi nekropoliszban), mely trapéz alaprajzú, 70 méter hosszú, szélessége északon 17, délen 10 méteres, 58 szoba található benne. Síkamráhja a legrégibb kőművesmunkák egyike, bányászott mészkőből készült. Itt találták meg a kutatók a király
Alabástrom edények a gyűjteményből, a Dzsószer, Lépcsős piramis alatti labirintusból (4)
* A vallási háborúként is megjelenő egyesítés egyik oka a Faiyum-mélyföld volt hovatartozása volt (a két országrész i.e 2686-ban sikerült egyeyíteni): a Moeris tÓ környékét (https://en.wikipedia.org/wiki/Lake_Moeris) a Nílus feltöltötte, amit Narmer (Menés) fáraóval kapcsolatban említenek először, i.e. 3000- körül. Faiyum legelős-mocsaras állattenyésztésre alkalmas vidék volt nagy területen Memphisz közelében, amit csatornákkal megművelhetővé tettek. (A Nílus minden áradásnál 1-2- mm-el megemelte a két oldalán a partot, vállasodásnak nevezik a folyamatot. A vállak növekedése évről-évre csökkentette az árvíz nagyságát D-n és ezzel a gabonatermést. Ez ellen is csatornákkal védekeztek, melyek meg is tartották a vizet.) Narmer fáraó Faiyum K-i szélén alapította Memphisz (valószínűleg turai fehér mészkőfallal körülvett, gáttak védett erőd-város, a város korábbi neve egyiptomi nyelven Fehér Fal volt, a falat többek között a gabonaraktárak védelmére építették) városát. Az első bazalt, sokáig egyetlen és első kőutat a világon Faiyumban építették, közel öt évezrede. A Nílusnak akkoriban két ága volt, a bal oldali ág vezetett Fayumba, mára kiszáradt. A két ág környékén csatornázott mocsaras terület, értékes termőföld, ami a "Nagy háború" oka is lehetett:
Érdekesség: egy társasjáték i.e. 2700 -ból, a fajansz készítését bizonyítja:
"A bal oldalon látható (Peribszen fáraó idejéből, i.e. 2700 körül) szilikátos fajansz játék-tábla, mely Abüdoszi sírjából került elő, több darabban. A játék-szett többi része más korból származik, a középen látható golyók a Nagada II. időszakból, az elefántcsont oroszlánfigurák az 1. dinasztia idejéről. Egy tábla-játék részei, amit mehen-nek neveztek. A játékot már az egységes egyiptomi birodalom kialakulását megelőzően játszották. A teljes játék-szett három elefántcsont hím oroszlánból, három nőstény oroszlánból és 6x6 db színes golyóból állt." (https://maatkara.extra.hu/10tori/archaikus.htm). Az i.e. 2600-as években a fajansz egyik készítési módja: porrá tört türkíz vagy malachit felhasználásával.
Dzsószer 16 hektáros nekropolisza, Templom, lakóház, kápolna, ceremóniális helységek is voltak a piramis mellett, az első kőoszlopokkal (4)
A Dzsószer (i.e. 2650 körül) piramis alatt talált, sok száz éves kőedények gyüjteménye (https://www.almendron.com/artehistoria/arte/culturas/egyptian-art-in-age-of-the-pyramids/stone-vessels-luxury-items-with-manifold-
Hesi-ra nevű fogorvos cédrusfa táblája Dzsószer fáraó idején (4)
FÜGGELÉK III.
Az üledékek Sr, azaz stroncium tartalom izotópos elemzése alapján ( https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4281134/) i.e. 10000-től is nagy mértékű éghajlat változások voltak a Szahara területén, eleinte a monszun eső sokkal északabbra is eljutott, de ahogy visszahúzódott szükségessé vált a mesterséges öntözés i.e. 4500-tól.
"The Sahara Desert is presently one of the most arid regions on Earth, but also experienced some of the most drastic environmental changes of the past 10,000 years. During the African Humid Period (AHP, ∼10,000 to ∼6,000 calendar years before present, hereafter referred to as ka BP), monsoonal rains reached areas of the Sahara Desert much further North than today and permitted the development of grasslands and water bodies that hosted large herds of wild game . populations thrived in this fertile environment and occupied a large part of the nowadays hyper-arid desert [2]. Due to decreasing summer insolation in the intertropical zone (i.e., between 20°S and 20°N), the rain belt and the vegetation receded to the South and forced the human populations to leave the Sahara at ∼6.5 ka BP .