HAJÓK TÖRTÉNETE: RÓMAI FLOTTÁK POMPEIUS IDEJÉN

HAJÓK TÖRTÉNETE: RÓMAI FLOTTÁK POMPEIUS IDEJÉN, AZ I.E. 60 - 40 -ES ÉVEKBEN

(2022 november)

ABSTRACT

A Köztársaság utolsó éveiben a köztársaság pártiak és az Octavianus (i. u. 14-ig, az első császár Augustus néven) követői számos esetben összecsaptak szárazföldön és a Földközi-tengeren. Pompeius (sz. i. e. 106 – i.e. 48) idején épült a második nagy római flotta (az első a a pun háborúk idején) a kalózok ellen. A Köztársaság utolsó éveinek tengeri csatát kutatuk, a szigonyokat kilövő számszeríjat, a harpaxot, a ballistát Agrippa találta fel. / HISTORY OF SHIPS: ROMAN FLEETS UNDER THE POMPEIANS: In the last years of the Republic, the Republicans and the followers of Octavian (until 14 AD the first emperor, named Augustus) clashed on land and in the Mediterranean on several occasions. The second great Roman fleet (the first during the Punic Wars) was built under Pompey (106 BC - 48 BC), at this time against the pirates. The last years of the Republic were spent in naval battle, the crossbow that fired the harpoons, the harpax, the ballista, was invented by Agrippa.

BEVEZETÉS

Az idősebb Pompeius Római Köztársaság egyik legjelesebb hadvezére volt, i.e. 67 -ben flottát épített és megszüntette a kalózkodás Földközi-tengeren, (i. e. 106 – i.e. 48), az egyik legjelesebb római hadvezér és politikus volt a késői Római Köztársaság idején (https://hu.wikipedia.org/wiki/Cnaeus_Pompeius_Magnus). A Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverésében is részt vett. Tagja volt az első triumvirátusnak Iulius Caesarral és Marcus Licinius Crassusszal. Pompeius megpróbálta Caesart távollétében politikailag kijátszani, ami polgárháborút okozott. A háborúban Caesar legyőzte Pompeiust, aki Egyiptomba menekült, ahol árulás áldozata lett, XIII. Ptolemaiosz fáraó parancsára megölték.
Pompeius kezdeti sikerei: a Rómát gabonával ellátó Szicíliában lázadások törtek ki, Pompeius kemény kézzel látott hozzá a feladat megoldásához, és amikor a polgárok szót emeltek módszerei ellen, azt felelte: „Hagyjátok abba a törvényt idézni, mi fegyvert hordunk”. Szicíliában letörte az ellenállókat, majd Afrikába ment, ahol tovább folytatta győzelmei sorát i. e. 82–81-ben. Az ellenséges erők kegyetlen irtása visszatetszést váltott ki, de a csapatai imperátornak kiáltották ki. Rómába visszatérve Pompeius diadalmenetet követelt afrikai győzelmei tiszteletére, megtagadta csapatainak feloszlatását. Kitartóan Róma kapui előtt állt, és meglepő módon megkapta a diadalmenetet, ebben az időben kapta Pompeius a Magnus – a Hatalmas – nevet is.
Hispániába küldték rendet csinálni, a hadjárat végén hatalma kiterjedt egész Hispániára és dél Galliára. Spartacus lázadása idején, i. 71-ben, Pompeius visszatért Itáliába csapataival, és befejezte a lázadás letörését. Pompeiusnak különös érzéke volt a csaták végén megjelenni és learatni a győzelmi babérokat. Visszatérve Rómába Pompeius már a második diadalmenetét tartotta, ekkor a hispániai győzelmei tiszteletére. A korszak legnagyobb hadvezérének tartották és i. e. 71-ben, 35 éves korában konzullá választották.

Sextus Pompeius (i. e. 75 – i. e. 35) római hadvezér, a Cnaeus Pompeius Magnus kisebbik fia, Octavianus és a második triumvirátus (Caius Octavianus -a későbbi Augustus császár-, továbbá Marcus Aemilius Lepidus és Marcus Antonius politikai szövetsége volt i.e. 43 -ban) ellensége volt. A Caesar halála utáni években Szicília szigetén önálló államot hozott létre, ami jelentős flottájával, amely a kalózokkal kötött szövetséget-, a tengeren komoly ellenfele volt Octavianusnak. A kutatás módja az internetes keresés volt, eredménye, hogy a köztársaság pártiak, az ifjabb Pompeius elvesztett tengeri csatájának oka egy új római találmány, az Agrippa által épített, vasrúdra erősített -hogy a kötelet ne lehessen elvágni- csáklyát, szigonyt kilövő számszeríj volt (a kilövő szerkezetet, a ballistát már korábban is használták, https://en.wikipedia.org/wiki/Harpax). Agrippa Octavianusnak a flottaparancsnoka volt, a flottájuk hajói nagyobbak voltak mint az ifjabb Pompeius hajói, és a nagyobb hajókról kilőtt horgos szigonyokkal összehúzták a hajókat. A köztársaság pártiaknak Antoniusszal szövetkezve komoly esélyeik lettek volna Octavianus ellen, Agrippa megnyerte a naulochusi tengeri csatát a köztásaságiak ellen.***

AZ IDŐSEBB POMPEIUS

Róma i. e. 101-ben a kalózok ellen hozott egy törvényt, amely utasította a római tartományok helytartóit, valamint a szövetséges városokat és uralkodókat, hogy területükön akadályozzák meg a kalózok hajóínak kikötését és hogy élelmiszert és vizet szerezzenek. A törvény hatástalan maradt és a kalózok tovább folytatták a fosztogatást. Róma több alkalommal indított hajókat katonákkal, hogy a kalózokat felkutassák, hajóikat elfogják, de eredménytelenül, sőt a kalózok Itália nyugati partjai közelébe kezdtek kalandozni. Nemcsak a szállítmányokat fogtak el, hanem római követeket ejtettek foglyul, akiket a köztársaság kénytelen volt kiváltani. Caieta (ma Gaeta, a Τirrén-tenger partján) kikötőjébe behatoltak és egy római praetor tehetetlenül nézte, amint a kalózok kifosztják a várost. A foglyokat csak magas váltságdíj ellenében bocsátottak szabadon. A rómaiak egyik legnagyobb kudarca az volt, amikor a kalózok behatoltak Ostia kikötőjébe és egy consul vezette hajóhadat megcsáklyázták és felgyújtották.

(https://romaikor.hu/kalozok_es_utonallok/kalozkodas_a_romai_polgarhaboruk_koraban/a_kalozkodas_viragkora_az_i_e__i__szazad_elso_feleben/cikk/cn__pompeius_magnus_hadjarata_a_kalozok_ellen). A városi lakosságot a gabonaellátás bizonytalansága, majd a gabonahiány és az árak emelkedése nyugtalanította az Ostia-i támadás után, az árak alakulásában feltehetően szerepük volt a kereskedők spekulációjának is. A kalózok egy csoportja arra vetemedett, hogy Róma kikötőjét, Ostiát támadja meg, és két római tisztviselőt lictoraikkal együtt elraboltak (https://romaikor.hu/kalozok_es_utonallok/kalozkodas_a_koztarsasag_koraban/cikk/a_tengeri_kalozok). (A liktorok, néha tizenketten, jelvényhordozók és egyben testőrök voltak: a jelvényük egy büntetések kiszabásának jogára utaló vesszőnyaláb volt, amelyet piros bőrszíjakkal kötöttek össze. A nyalábba egy bárdot kötöttek, a bárdot cc. 500 évvel korábbtól a városokban már nem hordozhatták.)

A senatus i.e. 68-ban egy törvényt hozott, amely a kalózok ellen szervezendő hadjárat vezérének proconsuli jogkört biztosított három éves időtartamra; felhatalmazásának érvénye az egész Földközi-tengerre kiterjedt, a partszegélyre is 400 stadium (kb. 70 km) mélységben. Az előirányzat a megválasztandó hadvezérnek 270 hajót ígért megbízatása teljesítéséhez s a kiadásokra 6 ezer talentumot (36 millió denariust); ezenkívül szabadon rendelkezhetett az állampénztárral, a tartományok bevételeivel, s a szükségleteknek megfelelő számban sorozhatott be katonaságot és hajóslegénységet; a vállalkozás támogatása érdekében levelet intézhetett a szövetséges uralkodókhoz és városokhoz. Segítőtársnak kineveztek melléje 15 legatust propraetori rangban, továbbá 2 quaestort. A törvényjavaslat nem jelölt meg senkit név szerint, csak azt mondta ki, hogy a hadjárat vezetését olyan senatorra kell bízni, aki korábban már betöltötte a consuli méltóságot. Pompeius népszerűségének megfelelően másnak a személye fel sem merült, és a megbízatás monarchikus jellegű hatalmat összpontosított Pompeius kezében. Pompeius Magnus i. e. 67-ben felszámolta a kalózkodást.

Pompeius flottát és egy nevezetes szinházat épített (makett, https://www.mozaweb.hu/hu/Extra-3D_modell-Pompeius_szinhaza_Roma_Kr_e_1_szazad-252589)

sokat idézett történet: Egy fiatal római patrícius, bizonyos Gaius Iulius Caesar kíséretével együtt a kalózok fogságába esett. A kalózok húsz talentum (százhúszezer sestertius) váltságdíjat követeltek érte, mire Caesar számon kérte, hogy csak ilyen csekély összegre értékelik az ő személyét?! Önként felajánlotta, hogy ötven talentumot fizet, ha szabadon bocsátják. A kalózok örömmel fogadták a fogoly ajánlatát, és kíséretének két tagját szabadon engedték, hogy a váltságdíjat elhozzák. Közben, míg a váltságdíj meg nem érkezett, a mindössze huszonkét esztendős fiatalember fölényesen bánt a haramiákkal, szinte uralkodott rajtuk. Amikor aludni kívánt, megüzente nekik egy rabszolgájával, hogy maradjanak csendben. Harmincnyolc napig tartott Caesar fogsága, közben költeményeket, szónoki beszédgyakorlatokat írt, és felolvasta a kalózoknak, és amikor nem csodálták kellően alkotásalt, műveletlen barbároknak nevezte őket. Részt vett minden játékukban, szórakozásukban, és nevetve gyakran megfenyegette őket, hogy majd valamennyit keresztre feszítteti.

A kalózoknak nagyon megtetszett a fiatalember nagyzolása, kedélyes természete, nem vették komolyan fenyegetéseit. Amikor -Miletos kisázsiai görög városból- megérkezett a váltságdíj, és a tengeri rablók szabadon bocsátották foglyukat, Caesar azonnal Miletosba utazott, s jó néhány hajót felszerelve a kalózok ellen indult. Rajtuk ütött (már ismerte búvóhelyeiket, életmódjukat), és szinte valamennyit elfogta. A náluk levő pénzt, értéktárgyakat elkobozta, s a rablókat a tartományi székhelyre, Pergamon városába vitette. Itt megkérte a helytartót, hogy szigorúan büntesse meg őket, de azt csak az elkobzott nagy értékű kincsek érdekelték. Caesar végül is, megunva a várakozást, Pergamonba utazott, s a foglyokat kihozatva a börtönből, valamennyit keresztre feszíttette.

Egy másik történet szerint: i. e. 68. körül a kalózok hírt kaptak, hogy egy előkelő fiatalember, bizonyos Publius Clodius Pulcher hajón elindult. Rajta is ütöttek, foglyul ejtették és közölték vele, hogy illő váltságdíj fizetése ellenében szabadon bocsátják. Clodius a közeli Ciprus szigetének királyához fordult, hogy váltsa őt ki a fogságából. A király két talentumot ajánlott fel a banditáknak, amivel Clodius elégedetlen volt, bántotta, hogy a fukar uralkodó, Ptolemaios király (a nagy Kleopatra apjának öccse) ilyen kevésre értékeli az ő személyét. A kalózok ennek ellenére szabadon bocsátották Clodíust, mert megtudták, hogy Róma Gnaeus Pompeius Magnus-t nagy haderővel, hajóhaddal a tengeri rablók felszámolására indította. (Clodius megbosszulta Ptolemaios sértően kevésnek érzett felajánlását. I. e. 58-ban Róma, amely már régóta meg akarta kaparintani a szigetet, Clodius agitációjára foglalta el Ciprust, a király pedig öngyilkos lett.)

Pomepius leghűségesebb híveit, barátait, illetve remélt szövetségeseit tette meg alvezéreinek. A törvény értelmében nagy flottát, és több légiót kapott a feladat végrehajtásához, valamint a tengeren, illetve a tengertől számított 50 mérföldes körzetben magasabb rendű hatalmat minden kormányzónál. Pompeius alig pár hónap alatt kiüldözte a kalózokat a Földközi-tengerről, parti fellegváraikat elfoglalta, admirálisaikat legyőzte, majd az elfogott kalózokat letelepítette, szemben a kegyetlen eljárásaival.

AZ IDŐSEBB POMPEIUS A KALÓZOK ELLEN

Az eredeti törvényjavaslatot Pompeius megválasztása után az ő javaslatára felemelték: a meglevő 270 hajóhoz még további 230-at építhetett, illetve vehetett igénybe a római állam szövetségeseitől (az első nagy flottát* a pun háborúk idején építették); haderejét 120 ezer gyalogos és 5 ezer lovas katonára, tehát mintegy 20 legióra növelhette; 24 legatust vehetett maga mellé. A felhatalmazás kiterjesztése és a felsorolt adatok mutatják, hogy Pompeius mindig igyekezett a biztos erőfölény birtokában hadba vonulni, de egyúttal jellemző képet festenek a kalózok tekintélyéről, valamint arról is, hogy milyen nehéz feladatnak tekintették kalózok tengeri uralmának megtörését, szervezetük szétzúzását.

A hadjárat előtt a Földközi-tenger egész medencéjét és partvidékét 13 -14 körzetre osztották fel; az egyes körzetekben a hadműveletek irányítását egy-egy legatus végezte. A flottarészlegek minden körzetben egyidejűleg kezdték meg hadmozdulatokat. Azt kívánták elérni, hogy a kalózok ne tudjanak kisiklani rómaiak hálójából. Pompeius még a tél folyamán befejezte az előkészületeket, s mielőtt a kalózok elhagyták volna téli kikötőiket, megindította a hadműveleteket.

Legelőször egy erősebb hajórajjal a Róma élelmiszerellátása szempontjából legfontosabb közeli tartományok, Szicília, Afrika és Szardínia partvidékét kereste végig. Legatusai közben a rájuk bízott területeket is átfésülték, számos foglyot ejtettek; azok a kalózok, akiknek sikerült időt nyerniük, hanyatt-homlok menekültek kelet felé, megerősített K-i bázisaikra. A római hajóhad a feladat első részét, a Földközi-tenger nyugati partvidékeinek megtisztítását 40 nap alatt elvégezte. Pompeius ezt követően Rómába ment, ahol a város lakossága ünneplésben részesítette. Majd elutazott Brundisiumba (D-Itália), ahol már várták a legatusai, hogy hatvan hajóval megkezdjék a keleti hadjáratot.

Keleten az önállóan tevékenykedő legatusai közül a legnagyobb sikert a sokoldalú irodalmi tevékenységéről is ismert Varro, Pompeius régi, kipróbált híve aratta. Varro az Ión-, az Égei-tenger és Szicília között elterülő részének volt a parancsnoka és egy ritkán adományozott római kitüntetést, az ún. „corona navalis”-t (hajós koszorút) nyerte el Pompeustól. (https://romaikor.hu/kalozok_es_utonallok/kalozkodas_a_romai_polgarhaboruk_koraban/a_kalozkodas_viragkora_az_i_e__i__szazad_elso_feleben/cikk/cn__pompeius_magnus_hadjarata_a_kalozok_ellen). A kalózok keleten sem tanúsítottak olyan erős ellenállást, mint amekkorára a rómaiak számítottak, sokan megadták, még azok közül is, akik a hegyek közé menekültek. Ennek oka Pompeus már-már túlzásba vitt nagylelkűsége, amellyel azokat a kalózokat kezelte, akik ellenállás nélkül megadták magukat: letelepítette a kalózokat. A rómaiak korábban a kalózokat megölték vagy eladták, a lázadó rabszolgákat kivétel nélkül megölték. Pompeus volt az első, aki ettől a törvénytől eltért. Pompeius azonban nagy részüknek megkegyelmezett, és lehetővé tette számukra, hogy új életet kezdjenek. Letelepítette őket a tengerpartoktól távol eső helyekre. A kalózkodás az első nagy föníciai kikötő, Ugarit idejétől, az i.e. 1600-as évektől szokásjog, a gazdag ugariti, bübloszi, türroszi hajókra vadásztak, a partok melletti szigetek szorosaiban támadtak a kalózok. A föníciaiak elfoglalták a szigeteket, ahol erődöket építettek. D-Anatóliában a kalózok uralták a tengerpartokat. Pompeus idejére a föníciaikat, punokat a rómaiak megsemmisítették.*

Nagyobb tengeri ütközetre Pompeius flottája egy alkalommal kényszerűlt, a kalózok egyik legjelentősebb támaszpontja, Korakésion mellett, de itt is megadták magukat a túlerőnek (https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Korakesion). A korakesioni csata, más néven a korakaesiumi csatát i. e. 67-ben vívták a ciliciai kalózok és a Római Köztársaság között, a csúcspontja volt a Nagy Pompeiusnak a földközi-tengeri kalózok elleni hadjáratának; Plutarkhosz úgy írja le, hogy ez volt Pompeiusnak a Földközi-tenger kalózoktól való megtisztításának kulcsfontosságú csatája több kisebb ütközet után. Plutarkhosz szerint a kalózoknak mintegy ezer hajójuk volt (ez szinte biztosan túlzás) Pompeius kétszáz hajójával szemben, de a kezdeti tengeri ütközetben vereséget szenvedtek. A kalózok hamarosan rájöttek, hogy alulmaradtak, a többségük egyszerűen megadta magát. A partra menekültek, és a kalózok erődjét a mai Alanyában a rómaiak megostromolták, és megadták magukat.

A keleti hadműveletek mindössze 49 napig tartottak, az egész hadjárat tehát három hónap leforgása alatt véget ért. A kalózok közül kereken 10 ezer ember veszítette életét a harcokban. A hadjárat során Pompeius igen jelentős számú hajót is zsákmányolt. A hivatalos jelentésben (id. Plinius, Naturalis Historia VII 97., vő. 93) 846 elfogott, illetőleg elsüllyesztett hajó szerepelt, míg Plutarchos (Pomp. 45, 2) kereken 800 hajót említett. A hadjárat eredményei közé tartozott az is, hogy római kézre kerültek a kalózok várai, hegyi erődjei, továbbá nagy mennyiségű fegyver, nyersanyag, és épülő hajó. Ekkor vették véglegesen birtokukba Kilikia Tracheiát. Pompeius ezt kővető, Μithridatés elleni hadjáratában Kílikía addig független keleti részét is meghódította. A kalózok nagyobb része, mintegy 20 ezer ember élve került a rómaiak kezére. Ezek egy csoportja felvonult Pompeiusnak 61-ben tartott diadalmenetében. Pompeius hadjáratának eredménye volt, hogy Róma tényleges ura lett a Földközi-tengernek, ami addig csak névleg volt az övé (Cicero, de imp. 56). A görög dórok, a délοsiak a győzelem után szobrot emeltek Pompeiusnak, és dicsőségének ápolására külön papi testületet alapítottak.

AZ IDŐSEBB POMPEIUS ÉS JULIUS CAESAR

A Fekete-tenger környékén, Anatóliában és Szíriában ez időben háború zajlott, amit a lakomáiról nevezetes Lucullus vezetett, aki neves hadvezér is volt egyben. Pompeius hozatott egy új törvényt, ezúttal a keleti háború parancsnoklásáról, mely szerint Lucullus kénytelen volt átadni hatalmát és csapatait Pompeiusnak, aki így hatalmas sereggel indult a királyok ellen, akiket Lucullus már számtalanszor tönkrevert. Nem is hiába állították Pompeiusról ellenfelei, hogy hálóval lopkodja a győzelmeket más orra elől. Gyors győzelme nem volt meglepő, mert a két királynak se pénze, se embere nem volt. Syriában letette trónjáról az utolsó uralkodót, aki Nagy Sándor hadvezérének leszármazottja volt. Pompeius mellett, amikor visszatért a keleti hadjáratokról a szenátus elé terjeszttette a kérelmét, mely szerint Itáliában szeretné a veteránjait letelepíteni. Iulius Caesar támogatta Pompeius kérelmét.

I. e. 61-ben Caesart Hispania propraetorává, kormányzójává nevezték ki, ahol már előzőleg quaestorként szolgált. Számottevő győzelmeket aratott a galíciaiak és a luzitánok felett, előre haladt az Atlanti-óceán felé, és leigázta az északnyugati törzseket, amelyek ezelőtt még soha nem hajoltak meg Róma előtt. A háborúk alatt jelentős haszonra tett szert, amellyel biztosította adósságainak fedezetét is, és embereinek jelentős részt biztosított a zsákmányból, és a római kincstárt is gyarapította. Egyik győzelme során emberi imperátorként köszöntötték, amely alapvető szempont volt a római diadalmenetre való jogosultságra.) Pompeius a nagy hadvezér sikertelenül harcolt a szenátussal, hogy veteránjai földhöz jussanak. Marcus Licinius Crassus, egykori consul Róma leggazdagabb embere volt. Caesarnak mindenképpen szüksége volt Crassus pénzére és Pompeius befolyására: i. e. 60-ban megalakult az első triumvirátus: egyben Pompeius, Caesar és Crassus összeesküvése, amit titokban tartottak, bár Pompeius feleségül vette Julia Caesarist, Caesar egyetlen lányát, a nagy korkülönbség és neveltetésbeli eltérés ellenére ez a politikai házasság igazi szerelemnek bizonyult.

I. e. 80 -ban Caesart 5 évre Gallia és Illyricum (Dalmácia partvidéke) proconsuli kormányzójává nevezték ki. A a gall háborúkban (i.. e. 58–49) meghódította a gallokat, valamint Germania egy részét ist Rómához csatolta. I. e. 58-ban Caesar legyőzte a helvétek törzsét (a mai Svájc területén), a belga konföderációt és a nerviusok törzsét és a venetákat.

I. e. 55 -ben megpróbálkozott egy britanniai invázióval. Plutarkhosz szerint Caesar egész hadjárata 800 meghódított várost, 300 leigázott törzset, egymillió rabszolgának eladott embert és hárommillió csatában elesettet eredményezett. A korabeli történészek eltúlozták a számokat, de Caesar gall hadjárata mindenképp a legnagyobb volt Nagy Sándor hadjárata óta és a győzelem is sokkal tartósabb volt, mint Nagy Sándoré. De közben Pompeius hivatali ideje lejárt. a triumvirátus felbomlott.

Caesar találkozóra hívta a triumvireket i. e. 56 tavaszán, a találkozón Róma mintegy 120 fő tisztviselője és 200 consulja vett részt. Az értekezlet úgy döntött, hogy i.e. 55-ben Crassus és Pompeius lesznek a consulok, azt követően pedig öt évre megkapják Syria és Hispania helytartói posztját. Caesar galliai helytartóságát pedig további öt évre, i. e. 49-ig meghosszabbítják, kikötve, hogy a következő évben, 48-ban pályázhat a consuli hivatalra. Bár az értekezlet formailag megújította a triumvirátust, az mégsem lett hosszú életű. Crassus keleten a pártusokkal vívott harc során elesett. Pompeius felesége, Caesar lánya, Julia i. e. 54-ben meghalt, maga Pompeius pedig a szenátus oldalára állt: 52-ben dictator, majd consul lett a szenátus támogatásával.

A polgárháború: i. e. 50-ben a szenátus Pompeius vezetésével visszarendelte Caesart Rómába, hadseregét pedig feloszlatták, mert a proconsuli megbízatása lejárt, emellett megtiltották Caesarnak, hogy egy második consulátusra pályázzon. Caesar úgy gondolta, hogy vádat emelnek ellene és politikailag kirekesztett lesz, amint Rómába érkezik, mivel már nem élvezte consuli védettségét és csapatainak támogatását sem, Pompeius árulással és engedetlenséggel vádolta őt. I e. 49. január 10-én Caesar átlépte a Rubicon folyót csupán egyetlen légióval, és ezzel polgárháborút indított el. A történészek véleménye megoszlik arról, mit is mondott pontosan Caesar a Rubicon átlépésekor, a legelterjedtebb „Alea iacta est”, azaz „A kocka el van vetve” mondás. Caesar csak a 13. légiójával érkezett. Caesar Brundisiumig követte Pompeiust, mivel bízott abban, hogy szövetségüket helyreállíthatja. Pompeius elmenekült előle, de Caesar egy megdöbbentő, 27 napos menetelés után Hispániába érkezett, ahol legyőzte Pompeius hadait. Visszatért Keletre, hogy Pompeiust ellenállásra késztesse Görögországban is, ahol i. e. 48. -ban végül egy rövid ütközetben legyőzte Pompeiust, annak ellenére, hogy Pompeiusnak jelentős számbeli fölénye volt (közel kétszer annyi gyalogsággal és jelentősebb lovassággal rendelkezett, mint Caesar). Pompeius Egyiptomba menekült, ahol XIII. Ptolemaiosz egyik tisztje meggyilkolta. Caesart i.e. 44-ben gyilkolták meg.

(Caesart Rómába visszatérve dictatorrá nevezték ki, majd 11 nap után lemondott, és egy második terminusra consullá választották. Követte Pompeius nyomát Egyiptomig, ahol csapatával letáborozott, és beavatkozott a XIII. Ptolemaiosz fáraó és nővére, VII. Kleopátra fáraónő közt dúló polgárháborúba Pompeius meggyilkolása miatt, ahol Kleopátra oldalára állt. Állítólag Caesar elsírta magát Pompeius levágott feje láttán, amelyet Ptolemaiosz kamarása ajándékként adott át neki. Caesar legyőzte Ptolemaiosz csapatait, és Kleopátrát hatalomra segítette, akitől Caesar egyetlen fia született, XV. Ptolemaiosz Kaiszar, ismertebb nevén Caesarion. Caesar és Kleopátra sosem házasodott össze.

Egyiptomból a Közép-Keletre ment, ahol megsemmisítette apontusi király seregeit, a csata kimenetele olyan gyorsan eldőlt, hogy Caesar a következőképpen emlékezett meg a csatáról: „Jöttem, láttam, győztem.” (Veni, vidi, vici). Majd Rómába ment, ahol újjá szervezte a Római Köztársaság alkotmányát. Dictator, élethossziglani censor és öt évre consul lett. 47 végén még átkelt Afrikába, hogy Pompeius megmaradt támogatóival leszámoljon. Pompeius fiai, Gnaeus Pompeius és Sextus Pompeius elmenekültek Hispániába. Caesar üldözőbe vette őket, és i. e. 45-ben végső csapást mért a megmaradt ellenzékre, közben Caesart harmadszor és negyedszer is consullá választották.) Caesart i.e. 44-ben gyilkolták meg.

IFJABB POMPEIUS, A KALÓZ

(https://romaikor.hu/kalozok_es_utonallok/az_okor_leghiresebb_kaloza___sextus_pompeius/cikk/az_okor_legjelesebb_tengeri_kaloza___sextus_pompeius)

Míg az idősebb Pompeius felszámolta a kalózok tengeri uralmát, a fia, Sextus Pompeius hajóhadával Sicilia támaszpontjáról viselt hadat a Senatus ellen a Caesar halálát követő években. A régi Senatus tagjainak egy része az ifjabb Pompeiusban látta a megmentőjét, de a második Triumvirátus hívei közönséges tengeri haramiáknak tartották Pompeius embereit. Mintegy tizenhárom évi háborúskodás után végül Octavianus, a későbbi Augustus császár győzött, aki büszkén hangoztatta, hogy megtisztította a tengert a kalózoktól. Uralkodása alatt és még utána egy ideig valóban béke lett a tengereken. Amíg a központi hatalom erős volt, a kalózok alig tevékenykedtek, bár a kalózkodás soha sem szűnt meg. Mindig akadtak kalózok, mert az uralkodók a magánjellegű hajózást folytató vállalkozókat is hivatalos engedéllyel, pátenssel látták el, hogy joguk legyen az ellenséges kereskedelmi hajók megcsáklyázására, s ezzel is gyöngítsék az ellenséges állam gazdasági helyzetét.

Caesar meggyilkolása (i.e. 44) után, az akkor harmincesztendős Sextus világosan látta, hogy az életre-halálra menő ütközetben, amelyben Caesar ellenfelei Octavianusszal (a későbbi Augustus császárral) vívtak, óvatosan kell cselekedni. Néhány fegyvertársával, akik közül többen nem tudták igazi kilétét, tengerre szállt és kalózkodni is kezdett, hogy flottát gyűjtsön. Kapcsolatba lépett azokkal a régi kalózokkal, akik valamilyen módon elkerülték apja fegyvereseit. Végül felfedte kilétét és különös módon a kalózok közül sokan követtek, mások a fiaikat küldték el hozzá. A Rómában uralkodó zavaros időkét kihasználva, Sextus Pompeius, aki Szicíliát, Korzikát és Szardíniát is birtokolta, kipróbált tengerészek vezette flottája révén jelentős tengeri hatalmi tényező lett. Az Ahenobarbustól (https://hu.wikipedia.org/wiki/Cnaeus_Domitius_Ahenobarbus_(Kr._e._32)) és annak hetven hajóból álló flottája segítette. Ahenobarbus a római flotta fölött Brundisiumnál (a mai Brindisi) aratott főlényes győzelemmel bizonyította ragyogó tengernagyi képességeit.**

Sextus Pompeius és Ahenobarbus szövetségével a köztárság hívei (és a földközi-tengeri kalózok) jelentős hajóflottát hoztak létre Octavianus ellen és Octavianus tudta, hogy milyen komoly veszélyt jelent számára Sextus Pompeius erős kalózflottája. Mint ügyes politikus és jó szervező, a maga oldalára állította Sextus egyik legtehetségesebb hadsegédjét, Menodorosz görög kalózt, akit óriási összeggel vesztegetett meg, és római állampolgárságot, patríciusi rangot is adományozott neki. Tudatában, hogy a rómaiak gyenge tengerészek, felszabadított kétezer közel-keleti származású megfelelő ismeretekkel rendelkező rabszolgát, akiket a hajói élére állított; evezősnek pedig húszezer rabszolgát bocsátott rendelkezésükre. De Sextus Pompeius rendkívül ügyesen kerülte a döntő ütközetet és a Szicíliában állomásozó hajói elfogták az Egyiptomból érkező gabonaszállítmányokat, amivel kiéheztette Rómát.

A római nép a konfliktus sürgős megoldását követelte és csatlakoztak a Rómaiakhoz a partmenti városok lakói is, akiknek fiai vagy a kalózhajókon, vagy pedig a római flottában harcoltak. Létezett egy politikai is szempont is: Octavianusnak meg kellett akadályoznia Sextus és Antonius szövetségét. Ezért Octavianus tárgyalásokat kezdett a kalózflotta főparancsnokával, és az i.e. 39. év nyarán, a nápolyi öböl partján, Misenumban Sextus és Octavianus kiegyeztek.

Érdekesség, hogy egyes történeti források szerint Menodorosz, egy volt görög kalóz, aki időközben jóllakott a békés élettel, otthagyott gazdagságot és címeket, megszökött Rómából és visszatért Sextushoz magával hozva néhány útközben foglyul ejtett római gályát. Menodorosz azt tanácsolta Sextusnak, hogy ne tartsa be a megegyezést és egy találkozó alatt, amelyet a sikeres tárgyalások utánra terveztek Misenumban, tartóztassa le Octavianust és tisztjeit. Sextus azonban apjához méltó módon, állítólag ezt válaszolta: "Egy Menedorosz megszegheti a szavát, egy Pompeius soha". A történet történelmi hitelessége nem bizonyított, de tény, hogy Menedorosz a továbbiakban végig hűségesen szolgálta Sextust. Misenum Sextus győzelmét jelentette; az aláirt szerződés szentesítette a hadiállapot megszüntetését és Sextust elismerte Szardínia, Korzika és Szicília kormányzójának, aki ezen kívül megkapott apja vagyonából mintegy 17 millió drahmát és a családjának kijáró minden tisztességet. Emberei kegyelemben részesültek és visszatérhettek hazájukba, kivéve azokat, akik részt vettek Caesar meggyilkolásában.

A szerződés híre nagy örömet keltett a nép körében. A nápolyiak, a pozzuoliak a tengerbe vetették magukat, úszva közelítették meg Sextus gályáit, úgy keresték barátaikat, hozzátartozóikat. Egyesek rég elvesztettnek hitt rokonaikra és barátaikra találtak rá, és "végtelen öröm lett úrrá rajtuk. Mások megint réges-régen holtnak hitt embereket viszontlátva, nem hittek a szemüknek,... túláradó örömükben könnyel telt meg a szemük".

A misenumi szerződés lényegében trimvirátus-félét hozott létre Octavianus, Antonius és Sextus Pompeius között. Ez utóbbi azonban hallgatva a rossz tanácsadókra, akiknek inkább volt érdeke a tengeri rablás, mint a Misenumban szerzett előnyök megszilárdítása - kihasználta, hogy Octavianus áthágta a szerződés valamelyik jelentéktelen előírását és fosztogatni kezdett Itália partjain, ismét -vagy még- feltartóztatva a gabonaszállítmányokat. A hajózási szabadság Misenumban lefektetett elvének nyílt megsértése drasztikus válaszadásra késztette Octavianust, kinevezte Agrippát főparancsnoknak.

Agrippa Vipsanius újfajta hadihajó tervét dolgozta ki; magasított fedélzettel, tornyokkal, ballistával és páncélzattal, amely védelmet adott a csáklyákkal szemben. A hajót egy szerkezettel szerelték fel (szigony kilövő számszeríjjal, harpax-al), amellyel az ellenséges hajót megközelítve hamar közelharcra kerülhetett sor, amelyben a reguláris római csapatok fölénye azonnal megmutatkozott. (Megj.: a covust, a csapóhidat az első pun háborúban használták először a rómaiak, https://en.wikipedia.org/wiki/Corvus_(boarding_device)). Az új hajókat Cumában, (Kümé Misenum félszigetén) építették és néhány kisebb ütközetben hamarosan be is bizonyították a kalózhajókkal szembeni fölényüket. Ekkor Agrippa döntő ütközet kierőszakolására határozta el magát, amire i.e. 36 ban került sor, Szicília északi partjai előtt, a csata Agrippnak a kalózok fölötti győzelmével végződött. Sextus Pompeius alig tudott elmenekülni a Földközi-tenger keleti oldalán maradt tizenhét hajójával. Sextus Pompeius életének utolsó szakaszára vonatkozóan a szövegek ellentmondóak***. Nem tisztázott, hogy miért nem szövetkezett az Octaviánus ellen küzdő Antoniusszal. I. e. 35-ben megölték. Antonius és Kleopátra négy évvel később az actiumi csatában súlyos vereséget szenvedtek.

Sextus Pompeius megpróbálta az apjától elragadott szigetekből és partrészekből álló óriási birodalmat helyreállítani, de ehhez nem volt szárazföldi hadserege és olyan ellenfelei voltak, mint Octavianus, azaz Augustus, a legnagyobb római hadvezérek egyike és Agrippa, az ókor egyik legkiválóbb tengernagya****.

Szigony kilövő számszeríj, ballista, ami Agrippa találmánya volt ( https://en.wikipedia.org/wiki/Harpax), Agrippa "wunder Waffe"-ja

Római három evezősoros csapóhiddal (corvus_lat) és döfőorral (rostrum_lat, ram_an),(https://romaikor.hu/a_romai_hadugyek/romai_haditengereszet/a_romai_haditengereszet_a_koztarsasag_koraban/cikk/a_corvus)

Két evezősoros római liburna (https://ferrebeekeeper.wordpress.com/tag/liburna/)

ÖSSZEFOGLALÁS

Pompeius i. e. 67-ben építette a Római Köztársaság második nagy flottáját, történetesen a kalózok ellen. Az első flottát* a punok ellen építették i.e. 264-ben. I.e. 36 -ig, amikor Octavianus, pontosabban a második triumvirátus végleg legyőzte tengeri csatákban*** az ifjabb Pompeiust, Sextust, tartott a római hajóépítés fénykora, tehát összesen ≈ 30 évig. Mind a két flotta építése után Róma uralta a Földközi-tengert. Ezért a Pompeiusok ideje után kisebb, bár hadihajóknak is alkalmas vitorlásokat, liburnákat építettek nagy számban: személy- és teherszállításra is. A liburnák mellett szükségük volt nagy befogadó képességű, néha ezer tonnnát befogadó terményszállító vitorlásokra is, melyeket már evezők nélkül építettek, és nem a homokos partokra húzva tárolták a gabonaszállítókat, kikötőket építettek, pl. Ostiát bővítették. Az árukat csónakon szállították a kikötői raktárakba. A hadihajókon alkalmazott három lényeges római újítás a bástyák, -a felesleges építményeket a csata után egyszerűen a tengerbe dobták-, a csapóhidak -corvus_lat-, és a ballisták, elyeknek egy Agrippa által módosított változata nevezets-, a "wunder Waffe"-k: a szigony lövő számszeríj -harpax_an, harpago_lat, https://en.wikipedia.org/wiki/Harpax- alkalmazásai voltak. A döfőorr - a hajó orrára erősített bronz hajókos, (rostrum_lat, ram_an)- nem római találmány, i.e. 1175-ben, III. Ramszesz alkalmazta először a Nílus-deltai csatában. A csapóhidat már az első pun háborúban (https://en.wikipedia.org/wiki/Corvus_(boarding_device)) használták a rómaiak. A csapóhídak alkalmzása előtt a hajók kerülgették egymást, az evezők letördelése, főleg az ekkor már csak két kormányevező eltörése volt az ütközet célja, és az ellenséges hajó oldalának beszakítása, ami ellen erős keresztgerendákkal védekeztek. A hajók szivárgás elleni szigeteléséről keveset tudunk, lenzsinórt és -bitumen hiányában- fenyőgyantákat használtak, színező anyagként pedig hematitot (vörös színű vasérc), a termésfémként megtalált ólmot (az idősebb Plinius írásaiban használta a latin plumbum nigrum kifejezést, ami a galenit nevű ólomérc pörkölésével is kinyertek).

/ SUMMARY: In 67 BC Pompey built the second great fleet of the Roman Republic, historically against pirates. The first fleet* was built against the Punic ships in 264 BC. Until 36 BC, when Octavian, or more precisely the Second Triumvirate finally defeated Pompey the Younger, Sextus in naval battles***, the heyday of Roman shipbuilding lasted, that was for a total of ≈ 30 years. After building these fleets, Rome dominated the Mediterranean. Therefore, after the Pompey period, a large number of smaller sailing ships, also suitable for warships, the liburns were built: both for passenger and cargo transport. In addition to the liburns, they also needed sailing vessels with a large capacity, sometimes of up to 1,000 tonnes, which were built without oars and not to store ships on the sandy shores. They built harbours,(https://bencsik.rs3.hu/component/content/category/265-hajok-toertenete-az-okori-roma-kikoetoi.html?layout=blog&Itemid=101) such as Ostia, which was extended. Goods were transported by boat to the port to warehouses. The three major Roman innovations used on warships were: the bastions, -unnecessary structures were simply thrown into the sea after the battle-, the trap bridges -corvuslat-, and the ballistaes, an application of a "wunder weapon" modified by Agrippa: the harpoon-firing crossbow - harpago_lathttps://en.wikipedia.org/wiki/Harpax-. the ram - a bronze boat-mounted on the bow of a ship, (rostrum_lat) - is not a Roman invention, first used in 1175 BC by Ramses III at the Battle of the Nile Delta. The corvus was used by the Romans as early as the First Punic War (https://en.wikipedia.org/wiki/Corvus_(boarding_device)). Before the use of corvuses, ships would go around each other, the aim of the battle was to break the oars, especially the two rudder oars, and to break the enemy's side, which was defended by strong crossbeams. Little is known about the waterproofing of ships; they used cord of flax and, in the absence of bitumen, pine resins, and as colouring agents, hematite (a red-coloured iron ore), lead (found as a mineral in the writings of Pliny the Elder, who used the Latin term plumbum nigrum, which can also be obtained by roasting galenite).

Kezdetben a rómaiak csak kis, gyors evezős hajókat, "kalózhajókat", őrhajókat, és halászhajókat építettek. I.e. 264-ben elfogtak egy pun hadihajót, megépítették száz másolatát, és még húsz három evezősorosat is. Arra vonatkozóan nincs adat, hogy hány hajóácsot gyűjtöttek egybe, de abban a korban a famegmunkáláshoz mindenki értett. I.e. 260-ban legyőzték a tengeren a punokat, a szicíliai Mülai hegyfoknál. A III. pun háború (i.e. 149-146) Karthágó végleges elpusztításával zárult, a rómaiak a Földközi-tenger urai lettek: meghódították a keleti medencét is. A hatalom átvétele után átvették a közepes méretű liburnák használatát az Adriai-tengerről. A pun korszak tengeri csatáira nagy evezős és bástyás hadihajók építése volt a jellemző, csapóhidakkal, dobó horoggokkal, de a vitorla csak segédeszköz volt a korban. A tengeri hatalomátvétel után a liburnákat használták nagy számban, még a folyókon is. A Birodalom történetének végére elhanyagolták a rómaiak a hajóépítést, a gót zsoldosok uralma vetett véget a Birodalomnak.

A mylai csatára (https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Mylae) i. e. 260-ban került sor az első pun háború idején, és ez volt az első igazi tengeri csata Karthágó és a Római Köztársaság között. Ez a csata kulcsfontosságú volt Mylae (a mai Milazzo) és maga Szicília római elfoglalásában. Ez volt Róma első tengeri diadala is, és egyben a corvus első csatában való alkalmazása. Az agrigentumi csatában elért sikereken felbuzdulva a rómaiak egész Szicíliát meg akarták nyerni, ehhez azonban tengeri erőre volt szükségük. A már akkor is jelentős karthágói tengeri erők kihívására Róma száz quinqueremesből és húsz triremesből álló flottát épített. A híres görög történetíró, Polybius azt írta, hogy Róma egy Messinánál elfogott, roncsolt karthágói quinqueremet használt fel az egész flotta mintájául, és hogy a rómaiaknak máskülönben nem lett volna alapjuk a tervezéshez. Ez azonban túlzás lehetett, mivel a rómaiak korábban, 264-ben görög quinqueremeket is kölcsönöztek. A rómaiak azonban már korábban is kölcsönöztek görög quinqueremet.

A római hajókat felszerelték a corvus nevű beszálló eszközzel, amely lehetővé tette az ellenséges hajók beszállását és elfoglalását.

Róma két 260-as konzulja Gnaeus Cornelius Scipio Asina és Gaius Duilius volt. Úgy döntöttek, hogy az előbbi a flottát, Duilius pedig a hadsereget fogja irányítani. 17 hajó elvesztéséhez és a karthágóiaknak való kínos megadáshoz vezetett Scipio első találkozása az ellenséggel a Lipari-szigeteki csatában. Scipio Asina kapitulációja után a megmaradt flottát Duilius kezébe adták, a gyalogosok irányítását pedig katonai tribunusoknak adták át.

A rómaiak felismerték gyengeségüket a tengeri erő és taktika terén, különösen a Lipari-szigeteknél történt incidens után. Ezt szem előtt tartva építették meg a corvus-t, a hajók tengeren való összekötésére szolgáló csapóhidat. A corvus feltalálója ismeretlen, de egy szirakuszai lehetett, például Arkhimédész. Ezt az eszközt a római hajók orrához rögzítették egy forgó tengelyen, így azt körbe lehetett forgatni; a tüskés végét aztán rá lehetett dobni egy ellenséges hajóra. Így a rómaiak továbbra is hasznosítani tudták a fölényben lévő katonáikat azzal, hogy a corvuson keresztül az ellenséges hajókra rakodták őket.

Duilius 260-ban találkozott Hannibállal az északi Mylae előtt. Polybius azt állítja, hogy a karthágóiaknak 130 hajójuk volt, de a rómaiakra vonatkozóan nem ad pontos számot. 17 hajó elvesztése a Lipari-szigeteknél a 120 hajóból kiindulva arra utal, hogy Rómának 103 maradt. Lehetséges azonban, hogy ez a szám nagyobb volt 103-nál, köszönhetően a zsákmányolt hajóknak és a római szövetségesek segítségének. A karthágóiak számítottak a győzelemre, különösen a tengeren szerzett nagyobb tapasztalatuk miatt.

Ahenobarbus i. e. 42-ben ötven hajó parancsnoka volt. A philippi csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/Filippi) első napján tönkreverte a Brundisiumból kihajózó, Octavianusnak és Marcus Antoniusnak utánpótlást szállító flottát. Amikor a köztársasági, azaz Pompeius-i erők elbuktak, Ahenobarbus mindenkitől függetlenül hetven hajó és két legiója élén saját háborúba kezdett a Jón-tengeren. Miután két évig dúlta a partokat, i. e. 40-ben kibékült Antoniusszal, ami kiváltotta Octavianus felháborodását, mire Marcus Antonius biztos távolságra, egy messzi provinciába, Kis-Ázsiába helyezte Ahenobarbust. A szicíliai vizeket uraló Sextus Pompeiusszal i. e. 39-ben kötött békében Antonius garantálta Ahenobarbus biztonságát, sőt az i. e. 32. év consuli rangját is lefoglalta a számára. A biztonság kedvéért a hajdani flottaparancsnok Kis-Ázsiában maradt még hosszú ideig, és Antonius kudarcba fulladt pártus hadjáratában is részt vett (i. e. 36). I. e. 32-ben elfoglalta a consuli hivatalát, azonban Octavianus és Antonius nyílt szakítása után Ephesusba menekült. Octavianus száműzte Ahenobarbust a szökés után. Ahenobarbus Ephesusban követelte pártfogójától, hogy távolítsa el a szintén jelen levő Kleopátrát a hadvezetésből, ám erre Antonius nem volt hajlandó. Az Antonius viselkedésétől felháborodott katonák már-már Ahenobarbust tették volna meg parancsnokuknak, ő azonban elfordult a köztársaságiaktól és elfogadta Octavianus békejobbját. Bár az actiumi csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/Actiumi_csata) előtt csatlakozott Octavianushoz, az ütközetben betegsége miatt nem vehetett részt, néhány hét múlva Itáliában meghalt.

Az actiumi csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/Actiumi_csata) a római polgárháború következményeiben legjelentősebb tengeri összecsapása volt, amelyet Octavianus vívott Marcus Antonius ellen (akit Kleopátra egyiptomi királynő is elkísért hajóival), i. e. 31 -ben a görögországi Actium római kolóniánál (a mai Préveza közelében). A csatát Octavianus nyerte és ezzel megtette az utolsó nagy lépést a principátus, azaz a császári egyeduralom rendszerének megalapítása felé. A csata időpontját ezért gyakran a Római Köztársaság majdnem ötszáz éves története végpontjának tekintik.

Előzményei: A második triumvirátus azért bomlott fel, mert Caesarion – Iulius Caesar és Kleopátra fia – komoly politikai veszélyt jelentett Octavianus (a későbbi Augustus császár) számára. Octavianus hatalmának legitimációját a tömegek szemében az adta, hogy Caesar örökbe fogadta, ami növelte népszerűségét és erősítette légióinak hűségét. A triumvirátus másik tagja, Antonius azonban Caesariont kiáltotta ki Caesar legitim örökösének és ezzel i. e. 33 utolsó napjától politikai háború kezdődött a korábbi szövetségesek között. Antonius területeket akart Kleopátra részére átadni a Római Köztársaságból, mivel a királynőnek birodalomépítői álmai voltak, ezt pedig a Szenátus már nem tűrhette. Végül a Szenátus megfosztotta hatalmától a távol lévő Antoniust és háborút hirdetett Kleopátra ellen. A Szenátus harmada és mindkét konzul Antonius mellé állt. I. e. 31-ben háború akkor kezdődött, amikor Octavianus hadvezére, Agrippa elfoglalta az Antoniushoz hű görög kikötővárost, Methónt.

A csata: Antonius serege az actiumi földnyelv csücskén táborozott le, amelytől keletre egy szoroson túl hullámzott az Actiumi-öböl (ahol a tengeri ütközet zajlott), azon túl pedig az Ambrakiai-öböl. A szárazföldön csatatornyok, az öböl oldaláról pedig hadihajók sora védte a tábort. Octavianus serege az öböl északi, átellenes oldalán ütött tábort. A két sereg hónapokig nézett farkasszemet egymással, miközben csak kisebb csatározások folytak. Ezek közül az összecsapások közül egy bizonyult jelentősnek: a táboroktól délre Agrippa elvágta Antonius seregének szárazföldi utánpótlási vonalait.

A két flotta az Actiumi-öböl vizein kívül találkozott. Antonius, aki kiváló hadvezér volt, de a tengeri csaták vezetésében nem volt gyakorlata, 220 hadihajót vezetett a szoroson keresztül a nyílt vizekre. Itt állta el az útját Octavianus flottája, amelyet Agrippa vezetett. Közben Antonius táborában feszültség támadt a hadvezérek és Kleopátra között. Az előbbiek szívesen hazaküldték volna a királynőt, akinek jelenléte fűtötte ellenfeleik haragját, távolléte esetén viszont Antonius hívei szerint lehetőség lett volna Octavianus párthívei közül sokak megnyerésére. Kleopátra azonban attól tartott, ha elmegy, gyengül befolyása Antonius felett. A hadvezérek tanácsai ellenére – akik jobban otthon érezték magukat a szárazföldi hadviselésben – arra vette rá Antoniust, hogy a döntő csatát a vízen vívják meg.

A szembenálló flották: Antonius hajói nagy három evezősoros gályák (quinquereme, a felső evezőknél ketten ültek) voltak, amelyeknek az orrát bronzlemezekkel, döfőorrokkal szerelték (rostrum_lat, ram_an) páncélozták. Antonius szerencsétlenségére azonban a hajók közül soknak a legénységét megtizedelte egy maláriajárvány, amely lecsapott rájuk, miközben Agrippa flottájának érkezésére vártak. Sok evezős meghalt, mielőtt a csata még elkezdődött volna, ezért a hatalmas hajók pont azt nem tudták végrehajtani, amire a legjobbak voltak: az ellenséges hajók gyors lerohanását és elsüllyesztését az ütközéssel. Antonius erőinek morálja sem volt a legerősebb, miután az utánpótlási vonalaikat az ellenséges csapatok elvágták. Antonius felgyújtatta azokat hajókat, amelyeket nem tudott személyzettel ellátni, a többit pedig egy csoportba rendezte.

Octavianus flottája jobbára kisebb hajókból, liburnákból állt, amelyeket Antoniusénál jobban képzett, pihentebb és teljes személyzettel láttak el. A könnyű hajók könnyebben manővereztek, mint a nagy sokevezősök, emellett a közelharchoz elegendő emberrel és fegyverzettel voltak felszerelve. Mindezek előnyös tulajdonságoknak bizonyultak az ókori tengeri csatában, amelyben az egyes hajók számára az volt a cél, hogy ütközve lerohanják az ellenséges hajót, letörjék az evezőit, illetve nyilakkal és katapultokból kilőtt kőgolyókkal (amelyek ereje elegendő volt akár az eltalált ember lefejezésére is) pusztítsák el legénységét.

Még a csata kezdete előtt Marcus Antonius egy hadvezére, Delius átpártolt Octavianushoz és magával vitte Antonius haditervét is. Antonius abban bízott, hogy legnagyobb hajóival visszaszoríthatja Agrippa északi szárnyát, Octavianus flottája azonban elkerülte az összecsapást. Röviddel dél után Antoniusnak szét kellett nyitnia csatavonalát, elhagyva a part nyújtotta védelmet és megütközni. Látva, hogy Antonius rosszul áll, Kleopátra flottája visszavonult a nyílt tenger felé, anélkül, hogy felvette volna a harcot. Antonius zászlajával egy kisebb hajóval és néhány másik hajó védelme alatt az ellenség vonalát áttörve sikerült elmenekülnie, hátrahagyott hajóit azonban Agrippa elfogta, vagy elsüllyesztette.

A csata politikai következményei mélyrehatóak voltak. Kezdetben Antonius számára kedvező volt, hogy hadereje nem volt kisebb a római Szenátus támogatta Octavianusénál, ráadásul Antonius nagyhírű hadvezér volt. A csata elvesztése azonban olyan mértékben kiábrándító volt követői számára, hogy katonái tömegesen hagyták el: a sötétség leple alatt a szárazföldi seregből 19 gyalogsági légió és 12 000 lovas dezertált és így már Antoniusnak nem maradt ereje ahhoz, hogy a győzelem reményében ellenálljon. Bár i. e. 30. -ban Alexandriánál Antonius még aratott egy győzelmet, ereje elfogyott. Miután katonái elhagyták, Antonius öngyilkosságot követett el, Kleopátra pedig a megadásról akart tárgyalni Octavianusszal. Miután megalázó feltételeket kapott, i. e. 30-ban ő is öngyilkos lett: a beszámolók szerint egy datolyáskosárba rejtett jáspiskígyóval maratta halálra magát. Az actiumi csata Antonius seregének felbomlásához, majd vereségéhez vezetett és végső soron lehetővé tette a Római Birodalomnak Egyiptom bekebelezését. A csata ugyanakkor tekinthető a Római Köztársaság végének és a császárkor kezdetének is. Augustus császár e győzelem emlékére alapította az Actia ünnepet, és a csata helyén emlékművet is állíttatott.

***

I. e. 49-bentört ki a Julius Caesar és Pompeius között a polgárháború (https://hu.wikipedia.org/wiki/Sextus_Pompeius). Sextus Rómában maradt, míg a testvére a konzervatív senatorokkal együtt követte a Balkánra menekülő apját. I. e. 45 -ben Caesar lecsapott a pompeianusokra és végleg megsemmisítette azokat, a vezetők közül csak Sextus Pompeius élte túl a vereséget, aki Corduba (Córdoba) városát védte, majd gerillataktikát alkalmazva sikerrel vette fel a harcot Caesar hadaival szemben. Caesarnak már nem maradt ideje arra, hogy leszámoljon vele, mivel i. e. 44. március 15-én Cassius és Brutus összeesküvése végzett vele.

A vereséget követően senatus Sextus Pompeiust tette meg a flotta főparancsnokává, azonban kinevezését Octavianus gyorsan visszavonatta, és a II. triumvirátus megalakulása után száműzte Sextust, aki hajóhada élén i. e. 43 -ban megszállta Szicíliát. A sziget a menekülő száműzöttek és a szökevények paradicsoma lett. Pompeius flottája elég erős volt ahhoz, hogy blokád alá helyezze Itáliát, ami a tömeges rabszolgaszökésekkel együtt gabonahiányt okozott Rómában. Sextus flottája elég erős volt ahhoz, hogy háborúban győzzék le, i. e. 40-ben Szardíniát és Korzikát is elfoglalta. Róma gabonaellátási helyzete és Sextus és Antonius szövetkezésének lehetősége fenyegetőek voltak Octavianus számára. Feltehetően a tömegek nyomására létrejött a megegyezés i. e. 38-ban. A misenumi (puteoli) egyezség értelmében Sextus Pompeiusnak fel kellett hagynia Itália blokádjával és a rabszolgák befogadásával, továbbá biztosítania kellett Róma gabonaellátását. Cserében felajánlották neki apja elkobzott birtokait, Achaea provinciát és a consuli hivatalt. A szerződésben egyúttal a száműzötteknek amnesztiát, a Szicíliába menekült rabszolgáknak pedig szabadságot ígértek. Az egyezményt azonban egyik fél sem tartotta be, ezért hamarosan kiújultak a konfliktusok.

Sextus bukása: Már a puteoli egyezmény évében tengeri csaták kezdődtek Octavianus és Sextus Pompeius között, azonban a szigeten elég önkényesen uralkodó hadvezér tapasztalt, óriási létszámfölényben levő flottája sorra aratta a győzelmeket. I. e. 38-ban a Korzikát és Szardíniát kormányzó dór Menodorus átállt Octavianushoz, így a két sziget elveszett Pompeius számára, azonban tönkreverte Octavianus flottáját.

A következő évben Octavianus kénytelen volt Antoniushoz fordulni segítségért, ekkor kötötték meg a tarentumi egyezményt (i. e. 37), amelynek értelmében öt évre meghosszabbították a triumvirátusi felhatalmazásukat, és Antonius 120 hadihajót adott Octavianusnak 20 000 legionáriusért cserébe. Ez önmagában nem vezetett volna Sextus Pompeius bukásához: de Octavianus új flottaparancsnoka Marcus Vipsanius Agrippa már két alkalommal is szétverte hajóhadát i. e. 36 folyamán (Mylae-nél és Naulochosnál), és Lepidus segítségével megszállta a szigetet. Sextus Pompeius 17 hajóval kelet felé menekült, majd megérkezett Kis-Ázsiába azzal a szándékkal, hogy Antonius kegyeibe férkőzzön. Nem tudta felvenni a harcot a hatalmas fölényben levő üldözőivel szemben, noha egy ideig ügyesen manőverezett ellenük. Végül feltétel nélkül megadta magát és kivégeztek Milétosz városában.

A mylae-i csata (https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Mylae_(36_BC)) i. e. 36-ban, a Sextus Pompeius és a második triumvirátus közötti háború során zajlott, az Agrippa vezette második triumvirátus és a Papias vezette Sextus Pompeius vezette pompeiánusok között, amely a Szicília északi partjainál fekvő Mylae (a mai Milazzo) városában zajlott. A csata a második triumvirátus győzelmét hozta.

Sextus Pompeius a misenumi szerződésben megállapodott a második triumvirátussal a hatalom megosztásáról. Sextus uralta Szardínia, Korzika és Szicília szigeteit, és komoly haditengerészettel rendelkezett, amellyel a Földközi-tenger nagy részét ellenőrizte. A következő év elején admirálisa, Menodorosz három légióval és 60 hajóval átállt Octavianushoz, így átadta neki Korzika és Szardínia feletti uralmat, amiért Menodorosz jutalmul lovagi rangot kapott, Octavianus oldalán harcolt a Kümé-i (Cumae) melletti tengeri csatában. I. e. 36-ban visszatért Sextus Pompeiushoz, de Sextus szigorúan figyeltette, és Menodorosz, elégedetlenvolt azzal, hogy megfigyelik.

Pompeius a tengeri útvonalak blokádjával válaszolt, amely elvágta Rómát a fontos gabonaforrásoktól, és visszaverte Octavianus egyik első inváziós kísérletét. A kudarc után Octavianus barátja és hadnagya, Agrippa nagyszabású inváziós tervet dolgozott ki Octavianus számára Szicília meghódítására. Octavianus, Statilius Taurus és Lepidus vezetésével három különböző seregnek kellett volna partra szállnia Szicíliában Puteoliból (Miseum), Tarantóból és Afrikából.

A csata: Octavianus i. e. 36 -ban hajózott ki a flottájával először Stromboliba. Miután felderítői azt a benyomást keltették, hogy Sextus Pompeius főereje a szicíliai partoknál áll vele szemben, átadta a főparancsnokságot Agrippának, és visszasietett Itáliába, ahonnan a második inváziós sereggel Tauromeniumban (Taormina) partra szállt Szicília északkeleti partjainál. Agrippa a flottával továbbhajózott a Szicília nyugati részén fekvő Hiera (Marettimo) felé, és elfoglalta a szigetet, amelyet Sextus csapatai nem védtek. Agrippa ezután hajóinak felével keletre hajózott, hogy megtámadja a flottát. Sextus figyelte Agrippa előrenyomulását, és hajóinak nagy részét erősítésként a flottájához küldte. A két flotta augusztus 11-én Mylae-nál (Milazzo) találkozott. Amikor Agrippa rájött, hogy most egy sokkal nagyobb flottával áll szemben, azonnal hívta a Hieránál maradt hajókat. Egyúttal követet küldött Octavianushoz, hogy tudassa vele, hogy a szextus fő erői most Mylae-nál vannak.

Mindkét flotta katapultokkal, ballistákkal (Agrippa találmánya) és tornyokkal volt felszerelve. A Sextus hajói kisebbek és fürgébbek voltak, és tapasztaltabb tengerészekkel rendelkeztek. Agrippa hajói viszont nagyobbak és stabilabbak voltak, és közelharcban is fölényben voltak. Taktikája az volt, hogy az ellenséges hajókat megbénítsa és elszigetelje őket az alakzatuktól. Ügyes hajómanőverekkel próbálta letördelni az ellenfél hajóinak kormánylapátjait anélkül, hogy a csapóhidakat használta volna. Agrippa hajói viszont igyekeztek ellenfeleiket megtámadni, csáklyákkal, ballistákkal és csapóhidakkal (corvus) elfoglalni.

Sextus Pompeius a partról figyelte a csatát. Amikor észrevette, hogy Agrippa hajói sikeresebben működnek, és hogy Hiera felől más hajók is érkeznek, hagyta, hogy hajói tervezett visszavonulást kezdjenek. Hajói lassan visszavonultak a sekély parti vizekbe és torkolatokba, ahová Agrippa kapitányai nagyobb hajóikkal nem akarták követni őket, és a csata véget ért. Ekkorra Sextus 30 hajót vesztett, Agrippa viszont csak 5-t. Sextusnak sikerült hajóit zavartalanul kivonnia a parti vizekről, és újra flottává egyesíteni őket és Agrippától kelet felé elhajózott. A gyors visszavonulással Sextus meglepte Octavianust, és amikor Tauromeniumban partra szállt, és sikeresen támadott. Octavianus maga is alig tudta magát a partra menteni, és több mint 60 hajó elvesztését szenvedte el. A siker ellenére Sextus nem tudta megakadályozni Octavianus csapatainak partraszállását, mert a flottáját kellett biztonságba helyeznie az előrenyomuló Agrippa elől. Miután Szicília nagy részét már az Afrikából és Itáliából behozott inváziós csapatok uralma alá vonták, az utolsó nagy tengeri csatára szeptemberben került sor a Naulochos-öbölben, amelyben Agrippa megsemmisítette Sextus flottáját.

A naulochusi tengeri csata (https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Naulochus) i. e. 36 ban történt Sextus Pompeius és Marcus Vipsanius Agrippa flottái között a szicíliai Naulochusnál. Az Octavianus admirálisának, Agrippának a győzelme a második triumvirátussal szembeni Pompeius híveinek a végét jelentette. Miután Octavianus és Marcus Antonius között a brundisiumi paktummal megerősödött a kötelék, az ellenfelük Pompeius fia, Sextus Pompeius lett. Sextus elfoglalta Szicília tartományt, amely Róma gabonakészletének nagy részét biztosította. Amikor Sextusnak i. e. 39-ben sikerült éhínséget okoznia Rómának, Octavianus és Antonius szövetségre törekedett vele, és öt évre Szicília, Szardínia és a Peloponnészosz helytartójává nevezte ki (Misenumi szerződés). A szövetség rövid életű volt, ezért Sextus megszakította a Róma felé irányuló gabonaszállítást. Octavianus i. e. 38-ban megpróbálta megszállni Szicíliát, de hajói a rossz időjárás miatt kénytelenek voltak visszafordulni.

Agrippa átvágatta a Via Ercolana egy részét, és csatornát ásott, hogy a Lucrinus tavat a tengerrel összekösse, és kikötővé alakítsa. Ezenkívül Agrippa egy második, hosszabb csatornát is ásott a Lucrinus-tó északi oldalán, hogy összekösse azt az Avernus-tóval, egy beljebb fekvő mocsaras tóval, így egy több öbölből, tóból álló kikötőkomplexumot hozott létre a Nápolyi-öbölben, amely nem volt látható a külső öbölből, ahol Sextus hajói rendszeresen járőröztek. Agrippa ezt a kikötőt Portus Juliusnak vagy Iuliusnak nevezte el Octavianus meggyilkolt nagybátyjáról, Gaius Julius Caesar diktátorról. Az új kikötőt arra használták, hogy a hajókat speciális eszközökkel (ballistákkal) felszereljék, és titokban kiképezzék a tengerészeiket a tengeri csatákra. Új flottát építettek, 20 000 evezőssel, akiket rabszolgák felszabadításával gyűjtöttek össze. Az új hajókat sokkal nagyobbra építették, így több tengerészgyalogos egységet tudjanak szállítani. Továbbá Antonius 120 hajót adott kölcsön Octavianusnak, amiért Octavianusnak 20 000 gyalogost kellett adnia, ezeket Észak-Itáliából kellett toborozni. Míg Antonius betartotta az alku rá eső részét, Octavianus nem. I. e. 36 júliusában a két flotta kihajózott Itáliából, és egy másik flotta, amelyet a triumvirátus harmadik tagja, Marcus Aemilius Lepidus vezetett, Afrikából indult, hogy megtámadja Sextus szicíliai erődjítményeit. Augusztusban Agrippának sikerült legyőznie Sextust egy tengeri csatában Mylae (a mai Milazzo) közelében; ugyanebben a hónapban Octavianus vereséget szenvedett és súlyosan megsebesült egy Taormina melletti csatában.

A csata: a Naulochus-fok előtt Agrippa találkozott Sextus flottájával. Mindkét flotta 300 hajóból állt, mindegyik tüzérséggel, de Agrippa nehezebb egységeket irányított, amelyeket a harpaxszal és corvusszal fegyverkeztek fel. A harpaxot, a ballistát Agrippa találta fel. Agrippa nagyszerűen használta új fegyverét, sikerült feltartóztatnia Sextus mozgékonyabb hajóit, és hosszú és véres küzdelem után legyőzte ellenségét. Agrippa három hajót vesztett, míg Sextus 28 hajója elsüllyedt, 17 elmenekült, a többi pedig elégett vagy fogságba esett. Végül hét év után Szicíliát végül sikerült visszafoglalni a leleményes Sextus uralma alól, akinek a haditengerészei sok problémát okoztak a Második Triumvirátusnak. Sextus hét hajóval elérte Messinát, majd onnan keletre vonult, ahol i. e. 35-ben Antonius legyőzte. Octavianus és Lepidus Szicíliában legyőzte a Pompeiusok utolsó ellenállását. Később, jó néhány intrika után Octavianusnak sikerült megfosztania Lepidust politikai és katonai hatalmától, és nyugat egyedüli uralkodójává válnia Augustus császár néven.

****

Marcus Vipsanius Agrippa, aki Illyricumban töltött kiképzése alatt a bajtársa volt, egy kiemelkedően hatékony tisztje lett. Bár Octavianus Tauromenium (Taormina) közelében újabb tengeri vereséget szenvedett, Agrippa Mylae-nál legyőzte Sextus flottáját. (https://weaponsandwarfare.com/2015/09/16/agrippa-and-the-roman-navy/) Ezt egy újabb győzelem követte Naulochusnál, amely döntőnek bizonyult. Octavianus szárazföldi hadműveletekkel, Lepidus segítségével, már megfosztotta az Sextus híveit a szicíliai utánpótlási központoktól. Sextus Ázsiába menekült, ahol végül elfogták és Antonius parancsára kivégezték.

Agrippa fogékony volt a technikai újítások iránt. Annak érdekében, hogy megfelelő haditengerészeti támaszpontot teremtsen a Sextus Pompeius elleni háborúhoz, csatornát vágatott azon a keskeny partszakaszon, amely a Herkules-utat hosszabbította meg Baiae és Puteoli között, és így összekötötte a szárazföldi Lucrina-lagúnát (az Iacus Lucrinus) a Nápolyi-öböllel. Egy második csatorna a Lucrina vizét kötötte össze a túlsó Avernus-tó vizével. Az egyesített medencék olyan gyakorlóteret biztosítottak, ahol Octavianus flottája bármikor manővereket és taktikai gyakorlatokat végezhetett.

Sextus Pompeius sikere a szicíliai és dél-itáliai vizeken folytatott háború során nagymértékben függött attól, hogy az ellenségeiénél könnyebb és kisebb méretű hadigályákat használt. Cassius Rodosz elleni támadásához hasonlóan itt is bizonyítékot találunk arra, hogy a könnyebb gályák ismét népszerűek voltak, és hogy a manőverezés és a a döfőorros hajók taktikáit újra bevezették a nehezebb hajók ellen, amelyek segítettek az elfogásban és a partraszállásban. Stratégiai szempontból a könnyű hajó a szélnek és az időjárásnak való kiszolgáltatottsága miatt hátrányban is volt. A part menti műveletekben azonban gyakran bizonyította taktikai értékét. Ahol a harcok háborgó tengeren zajlottak, a könnyű hajó meg tudta lovagolni a hullámokat, és rugalmasabban tudott manőverezni, de a nehéz hajó kevésbé hánykolódott. Sextus ezt már Philippi előtt is bizonyította. Ha hajóit véletlenül elfogta az ellenség, a legénység azonnal elhagyta a hajót, és a vízbe vetette magát. Ezután a mentőcsónakok vették fel őket, amelyek a csatát követve összeszedték vizes legénységet.
Igaz, Agrippa egy új típusú szigonyt (harpago_lat, harpax_an) használt amellyel a pompeiusok hajót megcsályázták, és ő maga is a manőverezés, evezőtördeléses és a döfőorrok taktikáját alaklmazta.

Szigony kilövő számszeríj, ballista ( https://en.wikipedia.org/wiki/Harpax), Agrippa "wunder Waffe"-ja