A TŰ, A VARRÓTŰ TÖRTÉNETE
(2024 december)
A varrótű őse az ár: az ős-kőkorban először a bőrt tövis, hegyes fa-, illetve csontszilánk segítségével, az árral kilyukasztották, s azután ezeken a lyukakon húzták át az inakat vagy bőrszalagokat. Mindaddig, amíg a tűvel nem cérnát varrtak, a varrás igen nehéz munka volt. Idővel rájöttek, hogy előnyös, ha a cérnát magára a tűre erősíti. Kezdetben csak begörbítették a tű végét, s ebbe a horogba erősítették a cérnát, amivel gyorsabbá vált a varrás. Még kényelmesebb lett, ha a tűnek foka is volt, egy lyuk a tű végén. A kőkor végén készítettek olyan csonttűt, amelynek fokába tűzkőszilánkkal fúrták a lyukat. A bronzkortól rézből, bronzból majd vasból készítették a varrótűt, az első fémtűk a bronzkorban jelentek meg.
A jó tű becses szerszám volt, ezért tokban tartották. Praktikus tűtartót használtak az avar asszonyok**: a tűt övükről lecsüngő vászonszalagba tűzték, erre csontból készült csövecskét húztak, amely megakadályozta, hogy a tű elvesszen, vagy megsebezze viselőjét. Abban, hogy leszaladjon a szalagról, a végére kötött csomó akadályozta meg. Ha elő akarták venni a tűt, csak a tokot, a csontcsövet kellett feljebb húzni, használat után újra visszacsúszott helyére. A tokot gyakran díszítették számunkra sokat mondó ábrákkal, írásokkal. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
Az öltözetek és a frizura tűvel való díszítése az ősi kelet – az Ősi Egyiptom és az Ősi Mezopotámia – kultúráira jellemző volt az i. e. III–II. évezredekben. Európában díszített vastűket a hallstatti régészeti kultúra ideje óta használnak.
A tűket leggyakrabban aranyból, ezüstből vagy rézből készítették. A tű jelentős régészeti leletnek minősül, mivel az adott kultúrára jellemző mintázattal díszítették gyakran a tűt, a tokját, a tulajdonos nevével, vagy egy mondással, így lehetővé teszi az adott kultúra megismerését. Például az i. e. I. évezredből származó iráni bronztűk a lapos fejükön emberi, állati alakokat, jellegzetes díszítéseket ábrázolnak. A hettiták arany hajtűje, ami mákgubót formáz, az i. e. II. évezred közepéből származik, és azt sugallja, hogy a hettiták ismerték az ópium-mákot. A etruszkok, és így a rómaiak is ismerték az arany dísztűket. Az antik tűket gyöngyökkel, drágakövekkel, láncocskákkal és gyöngyszemes medálokkal ékesítették. A kínai nők is ősidők óta drága csatokat és tűket használtak a frizurájuk díszítésére. A történelem folyamán kialakult főbb változatok:
Horgolótű, eszköz hurkok készítéséhez cérnában vagy fonalban,
Kötőtű, kötőeszköz, nem olyan éles, mint a varrótű,
Varrótű, hosszú, karcsú, hegyes hegyű szerszám,
Sütéshez használt tű, hosszú, karcsú eszköz, néha lapított hegyű, a főzéshez szükséges baromfi megkötözésére,
Kárpittű, kárpitozási eszköz, általában vastag és ívelt,
Gombostű: A gombostű első használata a 15. századra tehető. Körülbelül 1410-ben jöttek forgalomba az arany- és fémtűk. A gombostű akkor jelent meg, amikor a ruhát konkrétan az adott személy számára kellett szabni. Az olyan tű, aminek a fejrésze karika formában van hajlítva, a 15. században jelent meg.
Sokáig a dísztűk is jelen voltak a varrótűk mellett, az utóbbiból hiány is előfordult. VIII. Henrik, angol király idején törvényt hoztak, ami – speciális napoktól eltekintve – minden napra megtiltotta a tű árusítását. Azt remélték ettől, hogy a tűhiány megszűnik, de a helyzet csak rosszabbá vált, és néhány év múlva eltörölték a törvényt. 1590-ben építették meg Londonban az első huzalgyártó malmot, ahol mindenféle tűket készítettek. A 18. században kezdtek megjelenni a varrótű tömeggyártására szolgáló gépek. Egy újfajta tűt, a biztosítótűt, a 19. század közepén találták fel Angliában. A 19. században kezdenek a férfiak nyakkendőt hordani, amit díszített nyakkendőtűvel szúrnak át, a nők hasonló, de hosszabb kalaptűket viseltek (https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C5%B1).
Régi tűtartó (https://galeriasavaria.hu/termekek/reszletek/otthon-haztartas-kellekei/4527007/1K520-Regi-faragott-fa-nepi-tutarto/)
KÉZI VARRÓTŰK
A varráshoz használt varrótű egy hosszú, az egyik végén hegyes hegyű eszköz, a másik végén egy lyukkal, a varrócérna rögzítésére. A legkorábbi tűk csontból vagy fából készültek; a modern tűk magas széntartalmú acélhuzalból készülnek, a korrózióállóság miatt nikkellel, esetleg 18 karátos aranyozással vannak bevonva. A kiváló minőségű hímzőtűket kétharmad platina és egyharmad titánötvözet borítja. Hagyományosan a tűket tűkönyvekben vagy tűtartókban tárolták, amelyek dísztárgyakká váltak. A varrótűket tokban is lehet tartani, egy kis dobozban, amelyben tűk és egyéb tárgyak, például olló, gombok* és csipesz tárolhatóak.
Mai acétű (https://mg.wikipedia.org/wiki/Fanjaitra)
Modern tűtató varrógéphez való tűkkel is
(https://galeriasavaria.hu/termekek/reszletek/otthon-haztartas-kellekei/4527007/1K520-Regi-faragott-fa-nepi-tutarto/)
Kézi varráshoz használt tűk: többféle típusban/osztályban kaphatók, a felhasználásnak megfelelően. Az egyes típusok mérete is változó, hegyes hegyűek, kerek szeműek, közepes hosszúságúak. A kettős szeműekkal két szál cérnával lehet varrni, és minimálisra csökkentik az anyag súrlódását. Appliqué tű: univerzális tűk bármilyen varráshoz, foltvarráshoz. Hímzőtűk: hosszabb szeme van, hogy könnyebben befűzhessen több hímzőszálat és vastagabb fonalat. Foltvarró tű: rövidebbek, mint a hegyes tűk, kis lekerekített szeműek, és finom öltések készítésére használják nehéz anyagokon, például szabásban, paplankészítésben és egyéb részletes kézimunkákban. Milliners: hosszabb tűk, amelyek jól használhatók ráncvarráshoz és redőzéshez, és általában a katonai munkákban használatosak. Gyöngyfűzés: Ezek a tűk nagyon finomak, keskeny szemükkel, hogy átférjenek a gyöngyök és flitterek közepén, valamint egy hosszú nyél, amellyel egyszerre több gyöngyöt is befűzhet és megtarthat.***
Injekciós tű (https://www.freepik.com/premium-ai-image/sterile-medical-syringe-with-transparent-barrel-sharp-needl)
*
A gombokat már a kőkorszakban használtak. A franciaországi, Magdeleni korszak leletei közt vannak rénszarvasagancsból faragott kicsiny korongok, amelyek a közepükön át vannak fúrva. Ezek a kezdetleges gombok, melyeket úgy erősítettek a ruhára, hogy a lyukon szíjat húztak át. A szíj külső végére bogot, belső végére hurkot kötöttek. E gombok sokszor különféle karcolatokkal voltak díszítve. A újkőkorszakban olyan kőből csiszolt gombok fordulnak elő, amelyeken két egymással közlekedő lyuk van, úgyhogy a szíjat ezen keresztül húzva, nem volt szükség a külső oldalon csomót kötni, csak egyszerűen összekötötték a szíj két végét. A bronzkorban érték el a gombok mai frmájukat, valóságos füllel látták el, amit ma pityke néven ismerünk, sőt nem hiányoztak e korban a kettős gombok sem, melyek hasonlók a mi mai kézelőgombjainkhoz (https://hu.wikipedia.org/wiki/Gomb)
**
Ld. (https://mandiner.hu/belfold/2021/10/feher-bence-nyelvtortenet-baszjad-izut) és
Szarvasi tűtartó: https://www.magyarszo.rs/mellekletek/kilato/a.154325/A-civilizacios-vonal-kamuja)
Kora-középkori lelet a szarvasi tűtartó: kb. 700-790 közt készült avar-kori (!) szarvasi tűtartóra meg talán éppen egy varrogató háziasszony karcolta a betűket. Vagy inkább egy pásztor, aki az általa faragott tárgyat babájának szánta? A kedves nyilván ismerhette a rovásírás furmányait, máskülönben értelmetlen lett volna az ajándék gondos és hosszadalmas vésegetése. Vékony Gábor régész olvasatában a következőképpen hangzik a fölirat:
„Üngür, démon ellen ím a vas; tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz, egybeöltesz. …Üngür, ne egyen (meg engem), űzd, emészd (el) őt én Istenem!”
E sorok írója – néhai Vékony Gábor iránti teljes tiszteletét fönntartva – úgy véli, hogy kiváló tudósunk inkább értelmezést adott. A szöveg így hangzik:
Üngür, isz nek ím ily vas
tű tévedjen : iszen (?) : tű tű szúrj bökj varj
fesesz : el sz l /…/
Üngür ne egyen (?) (űzd?) emészd (el) őt én Istenem"
Az eredetiben démon helyett íz olvasható.
Honfoglalás előtti írásemlékeink egyikét őrzi a Nagyszentmikósi kincs is. Vásáry István történészünk szerint „Kétségtelen, hogy az ún. nagyszentmiklósi aranykincs feliratai és a szarvasi felirat egy ábécével készült, amely tehát a késő avar népesség írásának tekinthető.”
***
Bodkin (https://en.wikipedia.org/wiki/Sewing_needle): egy hosszú, vastag tű, golyós véggel és nagy, hosszúkás szemmel. Lehetnek laposak vagy kerekek, és általában rugalmas, szalag átfűzésére szolgálnak a burkolatokon és a csipkéken. Zsenília: Hasonlóak a kárpittűkhöz, de nagy, hosszú szemekkel és nagyon éles hegyükkel, hogy áthatoljanak a szorosan szőtt anyagokon. Hasznos szalaghímzéshez. Sötétítés: Néha befejező tűknek nevezik, ezek tompa végű és nagy szeműek, így a gobelintűkhez hasonlóak, de hosszabbak; A fonaldarner a legnehezebb alfajtája. Babatű: Egyáltalán nem kézi varrásra tervezték, ezek a tűk hosszúak és vékonyak, és puha formázásra használják babákon, különösen az arcrészleteken. Bőr: Kesztyűnek és éktűnek is nevezik, háromszög alakú hegyük van, amelyet úgy terveztek, hogy átszúrja a bőrt anélkül, hogy elszakadna; gyakran használják bőrszerű anyagokon, például műanyagokon. Vitorlakészítő: Hasonló a bőrtűhöz, de a háromszög alakú pont feljebb nyúlik a tengelyen; vastag vászon vagy nehéz bőr varrására készült. Gobelin: A tűk nagy szeme lehetővé teszi, hogy nehezebb fonalat hordozhassanak, mint más tűk, és tompa hegyük – általában a tű többi részéhez képest enyhe szögben meghajlítva – lehetővé teszi, hogy áthaladjanak lazán szőtt anyagon, például hímzővászon vagy egyenletes szövésű anyag anélkül, hogy elkapná vagy elszakítaná; kétszemű változatban kapható, szerelt kereten való használatra és kétszínű cérnával. Kárpit és zsákvarró tűk: Ezek a tűk nehéz, hosszú tűk, amelyek lehetnek egyenesek vagy íveltek, és nehéz szövetek varrására, kárpitozási munkákra, paplanok varrására és kötésére szolgálnak; az ívelt változat praktikus nehéz helyzetekben a bútorokon, ahol az egyenes tű nem működik. Nagy teherbírású 12" (30 cm) hosszú tűket használnak a matracok javításához. Egyenes méretek: 3"-12" hosszú, ívelt: 1,5"-6" hosszú. A gépi varrótűknek is megvannak az egyedi megnevezései.
