AKHÁJOK, A TENGERI NÉPEK BRONZ- ÉS VASFEGYVEREKKEL (https://www.worldhistory.org/Sea_Peoples/)

A Tengeri népekről szóló legkorábbi írásos beszámolók Egyiptomból származnak, az i.e. 1300-as évekből. Az akháj többségű Tengeri népeket kalózoknak tekinti az irodalom, pedig nem voltak kalózok a szó mai értelmében: terjeszkedtek, túlnépesedés miatti népvándorlás volt kb i.e. 1500-tól: először a görög szigeteket és Krétát foglalták el az akhájok, pontosabban vissza, mert előtte a minószi népek létesítettek telepeket a szigeteken, és Krétáról tovább vándoroltak mint tapasztalt hajósok. "Az i.e. 1360 és 1332 között az egyiptomi agyagtáblákra írt főleg diplomáciai levelek számos témát érintenek, köztük a kalózkodást is. Az egyik első felirat III. Amenhotep fáraó (i. e. 1390-1353) uralkodásának idejéből, amely leírja, hogy a Nílus deltájában védelmet kellett kiépíteni a tengeri fosztogatók ellen. Ezek a fosztogatók az akhájok vezette Tengeri Népek (I. Tengeri Koalíció, i.e. 1207) előörsei voltak, végig dúlták a partot D-Anatóliában és Szíriát, Ugaritot i.e. 1180-ban felégették, nem épűlt újjá. Szíriától D-re aztán le is telepedtek, az amorita Amurru államot elfoglalták. Arvad, Szimirra  kikötőket először felgyújtották, aztán akháj kikötők lettek."

Az akháj vezetésű Tengeri Népek, és közöttük a sok akháj törzs ógörög vagy föníciai nevei nem maradtak ránk, csak az egyiptomi, hettita feljegyzések, így a törzsneveket nem tudjuk pontosan azonosítani. Megtámadták Egyiptomot is, de i.e. 1177-ben vesztettek, egy részüket ekkor III. Ramszesz letelepítette Palesztínában, ők a bíbliai filiszteusok, akik krétai eredetű akháj törzshöz tartoztak. Alashiya (a mai Ciprus) királya és az egyiptomi fáraó közötti levelezésből kiderül, hogy a lukkai (a mai Törökország területén) kalózok is komoly fenyegetést jelentettek. Miután a király határozottan tagadta, hogy Alashiya népe szövetkezett volna a kalózokkal, aztán azt állítja, hogy ellen intézkedéseket vezetett be, és kijelenti, hogy megbüntetné minden olyan alattvalóját, aki kalózkodásba keveredett, tartott Egyiptomtól.

I.e. 1300-as években a száraz, hideg és száraz időjárás a Peloponnészoszon, ami Anatóliában, a Hettita Birodalomban is gabonahiányt okozott. Az akhájok terjeszkedtek É-n a Fekete-tenger felé is, ami nem volt békés folyamat, sokat csatáztak, ezek egyike volt a Trója-i háború is i.e. 1237 körül. Az akháj törzsek  terjeszkedése a D-Anatóliai parti, részben gabonatermelő területek felé, Ciprus, később Szíria, Egyiptom felé is történt D-Keleten. Az akhájok a líbiaiakkal szövetkeztek és megtámadták Egyiptomot. (Tengeri népek I. Koalíciója i.e. 1207-ben, a zsidó törzsek kb. ekkor indulnak el a Deltából.). D-Anatóliában a Ciprus-i akhájok a hettitákkal vívták az első tengeri csatát a Földközi-tengeren és tovább hódítottak a K-i medencében, felégetik Ugarit várost (az Ugarit-i kikötő elfoglalása után i.e. 1180 körül), majd  újra megtámadták Egyiptomot a Nílus-Delta-i csatában. (Tengeri népek II. Koalíciója i.e. 1180 körül, a Nílus-Deltai csata i.e. 1175-ben volt, az évszámokban van bizonytalanság, a zsidó törzsek kb. ekkor érkeznek meg a Nébó hegy környékére, Mózest a hagyomány szerint e hegyen temették el.) A Nílus-Delta-i csatában a győztes egyiptomiak rászorították a kisebb hajókkal rendelkező Tengeri-népeket a partra, ahonnan nyilakkal lőtték őket. A keskeny hajókat az egyiptomiak az döfőorros, ékorros hajóikkal felborították, felgyújtották. Közelharcban -a részben vasfegyverekkel harcoló- Tengeri népek előnyben lettek volna.

"Tengeri népek" támadásai  (4)

Akháj hajómodell (az i.e. 1175-s Nílus-deltai csata faliképének alapján, https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%ADlus-deltai_csata):

"Tengeri" népek, az akhájok, azaz danunák építette jellegzetes függőleges tőkékkel szerelt hajók, a bal oldalon látható gerenda hosszabbítás nem döfőorr, a partra futtatást szolgálta, a talpgerenda (false keel) meghosszabbítása  (4)

A korban -az élelem, víz utánpótlás miatt is-, minden éjszakára ki kellett kötniük egy olyan homokos partszakaszon, ahol partra húzták és szárították a folytonosan szivárgó hajókat. Általában két taktika volt az ellenséges hajókkal szemben: az arcvonal széthúzása (majd az ellenség mögé kerülése után a csáklyázás következett) vagy a nagyobb hajó letördelte az ellenség evezőit. A következő érkező hajók -a hajóorron lévő ékkel, a döfőorral- meglékelték a már mozgásképtelen hajót. Ez ellen úgy lehetett védekezni, hogy sündisznó állásban  álltak fel.

 Egyiptomi döfőorros hadihajó i.e. 1175 -ből (5)

A döfőorr vagy ékorr (rostrum_lat, ram_an) először a Nílus-deltai csatában látható i.e. 1175-ből III. Ramszesz faliképén. A döfőorr előtt a tengeri csaták vagy a kikötők megtámadását jelentették, amihez meg kellett találni a kikötőt, ahol sűrű nyílzápor várta a hívatlan hajókat, vagy a tengeren keresték az ellenfelet, majd egymást kerülgették az evezős hajók (3), hogy le tudják tördelni egymás evezőit. A mozgásképtelen fahajóknak már sok esélye nem volt, de sérülés esetén nem süllyedtek el, a ballaszt hiánya miatt. Sokkal később a rómaiak - akik a tengeri csatákban eleinte igen gyengék voltak-, úgy alakították szárazföldivé a csatákat, hogy az íjászoknak kis bástyákat és ejthető csapóhidakat (corvus_lat) építettek a katonáknak. A csapóhíd végén alul egy nagy tüske volt, ami a hidat az ellenséges hajóra ejtve összeerősítette a két hajót és a hídon megrohamozták az ellenséget. Az első ékorr méretes - mintegy 0.5 m² keresztmetszetű- gerenda volt, amivel vagy csak felborították az ellenséges evezős hajót, vagy be is szakították az oldalát, ha gyenge volt a kormányosa. Az ékorr ellen a fedélzet magasságában erős, ívelt gerendákkal vették körbe a hajó a hajót. 

Két neves kikötő -nem is eredménytelen- ostromának leírása fennmaradt, az első Homérosz Trójája (i.e. 1237), a másik Ugarit, i.e. 1180 körül, az utóbbit utolsó királyának levele alapján ismerjük. (Avarisz kikötőjét a a Nílus-Deltában az amorita hükszoszok foglalják el i.e. 1700 körül, Majd akkor már erőddel rendelkező várost I. Jahmesz fáraó foglalta el három éves csatában, aminek részletes leírása nem ismert (1, 128,129.o.))

A TRÓJAI CSATA ÉS A TENGERI NÉPEK HAJÓÉPÍTÉSE 

I.e. 1200 körüli karvelpalánkos (nem voltak átfedésben a palánkok, az éleiken erősítették össze) Égei-tengeri hajóépítés: az oldalpalánkokból csapokkal építették fel a kagyló alakú hajótestet, vékony kötelekkel rögzítették, "varrták" össze a palánkokat  és a kereszttartókat, ezt nevezik karvelpalánkos "varrott", csapos hajóépítésnek: A hossztartók sokszor a hajó külső oldalaira kerültek, a kereszttartók belülre. A hajókat előre kiásott parti sólyákon, rámpákon építették, fatámaszokra, bakokra, melyekről a tengerre lehetett csúsztatni, vontatni a megépített hajót. (Egyiptomban Imhotep, Dzsószer fáraó hajóépítő műhelyének vezetője, vezírje sorozatban gyártotta az 1.04 méter hosszú, rövid palánkos hajókat i.e. 2650 körül Memphiszben. Az egyiptomi rövid palánkos hajók fedélzetének szilárdságát egy jellegzetes, hosszanti merevítő kötél biztosította, de a rövid- és hosszú palánkos hajók belső szerkezete hasonló. A hosszú, fenékpalánkos, általában temetési hajókat, -pl. a Hufu Napbárkáját, a legismertebb temetési hajót- libanoni cédrusból építették és bybloszi hajónak is nevezték Egyiptomban.)

Homérosz szerint nyílt, homokos partszakaszon történt a partraszállás Trójánál (a hettiták Wilusának nevezték: aiol-trák,dardán határterület volt, https://en.wikipedia.org/wiki/Trojan_War), az evezős-vitorlás hajókat partra húzták. A korban a sólyákkal épült műhelyeket nevezték kikötőknek, a ki- és berakodó rakpartok neve kárum volt, ahol raktárak is voltak. A tengeri fahajók egy evezősorosok, a legtöbbnek 15 m körüli hosszúsága lehetett, két kormányevezővel, a hajók szélessége 4:1 és 3:1 arány körüli volt és legalább 2 x 12 evezős hajók voltak. "Gömbölyű" hajóknak nevezték a nagy szállító hajókat, ezek is négyszögletes vitorlával épültek. A hajótest hamar kiszélesedett, a lapos fenekű hajó testre utólag erősítettek fel egy védő külső gerendát, a hamis keelt. Az árbocon két ejtőkötélen egyetlen, fekvő alakú, négyszögletes vitorla volt. Homérosz szerint a görögöknek érdekükben állt kilenc év után (vetettek-arattak) gyorsan befejezni a háborút, mert a hajóépítmények „varratai” már kezdtek rossz állapotba kerülni.  A későbbi írók és fordítók azt gondolták, hogy a varratok a vitorlákra vonatkoznak, a karvelpalánkokat erősítették össze vékony kötelekkel.

Az Odüsszeia későbbi, közel kétszer nagyobb hajói kb. negyven evezősek. A Trója-i csata hajói íves tatjukról, keskeny fedélzetükről (ebből alakul ki majd a 2x25 evezős, konkáv orrú, rostrumos -döfőorros-, híres és gyors gálya) felismerhető hajók, egy modell képe:

)

A Tengeri Népek között vezető szerepet játszó akhájok hajóinak modellje, és az i.e. 1237 körüli trójai csata nagy hajóinak modellje, fenékgerendás, talpgerendás (false keeles) hajó (4)

A flották navigálásról: látótávolságban a part mentén hajóztak, használták a mélységmérést.  Az akháj hajók jellegzetes orrdísze madárfej volt. A korban a flották önellátók, a szárazföldi hadsereg utánpótlása bonyolult volt  - pl. az egyiptomi logisztikát ismerjük a Kadesh-i csata esetén, ahol előre szállították a vizet és elásták-: a trójai akhájok kilenc évig szántottak, vetettek, arattak. 

Vannak utalások arra, hogy miután haza tértek az akháj hajók, mindjárt tovább is indultak K-re, Ciprus felé (vagy Ny-ra, van aki szerint ez az etruszkok eredete). A történelemben sokszor előfordult, hogy egy hosszú csata után a hadviselt katonák nem széledtek szét, nem  tudtak beilleszkedni: folytatták a megszokott életmódot, pl. a nomád habiruk Amurrúban, akik részben korábbi amorita hükszoszok, majd zsoldosok, később útonállók voltak. 

A denyenek-akhájok a tengerekre 1:4 szélesség:hosszúság arányú, tehát nem "kerek" szállítóhajókat, kormányevezős, evezős-gálya féle vitorlásokat építettek, egy méter alatti merüléssel, hamis keel-el, kb. 12-15 méter hosszú hajókat. A kalózoknak kis és gyors hajóik voltak a történelem folyamán mindig.  2x8 esetleg 2x12 evezős hajót építettek. A csatakép alapján négyszögletes vitorlával, megemelt oldalakkal védték az evezősöket a nyilaktól. A kötélzet és a felkötött (reffelt) vitorlák és köteleik alapján: egy vitorla rudas, tehát keeles hajókat (másként jelentős lenne az oldalra sodródás) építettek, árbockosarakkal. A meredek egyenes orr és fartőkék is ezt mutatják. A korban csak (átfedés nélküli) karvel palánkos, kormányevezős, "varrott", csapos hajókat építettek (Homérosznál is).       

                            "Tengeri" népek, a denyenek, azaz danunák építette fenékgerendás (nem hajógerinc!) hajók vélt szerkezete (4)

A hettita agyagtáblák szerint a hettiták ugariti bérelt hajókkal három tengeri csatában elfoglalják Ciprus szigetét i.e. 1220 körül az akhájoktól, a kutatók néha ezt tekintik az első tengeri csatának. Ciprus el- vagy visszafoglalásának a hátterében az akháj terjeszkedés (i.e. 1450 körül foglalják el Krétát), kivándorlás, gyarmatosítás fedezhető fel, ami a Tengeri népek vándorlásának legfontosabb részfolyamata. Ciprus környékén az akhájokat bizonyíthatóan danunáknak, denyeneknek nevezik. Megtalálták a -nem is kicsi- kikötőjüket a Dana szigeten, D-Anatóliában, Kilíkiában. Az utolsó neves csata a Nílus-Delta-i csata, i.e. 1175-ben, III. Ramszesz fáraó vívta meg győztesen a Tengeri népekkel szemben. A trójai háború (i.e. 1237 körül) hajóépítéséről (és az i.e. 1175-ős Nílus-Delta-i csata hajóiról, azaz III. Ramszesz hajóiról) viszonylag sokat lehet tudni.

Falikép III. Ramszesz Nílus-deltai csatájáról (Wikipedia)

Az egyik ok, ami kiváltotta ki a Tengeri népek elindulását, az  az akhájok túlnépesedése. É- i irányban a trák-dardán Tróját támadják i.e 1200 körül, D-n Krétát, Ciprust, D-Anatólát.  Az i. e. 12. században akháj bevándorlók özönlöttek Ny-ról és Anatólia északi részéből a Földközi-tenger partvidékére Lukkába és itt a mai Antalya várostól keletre letelepedtek, amely ezután Pamphülia ("a törzsek földje") néven vált ismertté. (Négy nagy város is kialakult a régióban: Perga, Sillyon, Aszpendosz és Side.). Kilíkia (Kizzuvatna néven a hettitáknál)  Adana (hettita nyelven Adanija, az asszír Kúe) központú királyság volt i.e. 1335-től, a Hettita Birodalom összeomlásáig, i.e. 1191–1189 -ig. Ugyan itt Danuna (akkádul KURDa-nu-na, föníciai nyelven Dnn-im, egyiptomi nyelven Dnwn, a hettitáknál Adanijas) ókori állam. A szárazföld felé két szoroson keresztül megközelíthető a gabonatermesztésre alkalmas értékes terület, ország: Szíria felé az Amani-szoros vezetett, Kappadókia felé a nevezetes Keleti Kapu (ma 1000 m körül) jelentette a közlekedést Tarsos-tól (Tarsustól) északra. Hegyei számos fokkal nyúlnak a tengerbe. Tarsos, a Seyhan folyónál feküdt, ami gyakran változtatta a medrét, Ura a kikötője. A hettiták ide szállíttattak gabonát Egyiptomból az ugaritiakkal. (I.e. 1209-ben Merneptah fáraó Egyiptomból (2, 167.o.) ugariti hajókkal Ura városba, II. Ramszesz idején 450 tonna gabonát szállíttattak.)

A Tengeri Népek támadásai jelentik az első nagy nemzetközi tengeri háborút, az alábbi térképeken követhetőek:

Megindultak az akhájok É-ra  is, a gabonaszállítással, vámmal kapcsolatos viták a Trója-i háborúhoz vezettek, i.e. 1237 körül  a Márvány-tengernél. Az akhájok (denyenek, danunák) a keleti Mediterráneum partjain megtámadták, gyarmatosították Lukkát, Kilíkiát és Ciprust is. Ciprus ekkortól az akhájok szigete hét kis királysággal, amit a rézérc olvasztása miatt látogatták krétaiak is, a denyenek Kilíkiából, ugaritiak már hosszú ideje olvasztottak rezet Cipruson, alalakhiak, egyiptomiak is.

Az akhájok lerohanták Hattit, Kizzuwatnát, Karkemist (Eufrátesznél), Arzawát (Anatólia) és  Alasiját (Ciprust), városaikat lerombolva, felégetve. Ugarit még az utolsó pillanatban bérelt hajóival egyiptomi (II. Ramszesz uralkodásának végén) gabonát szállított a hettitáknak, a kilíkiai Ura városába. Egy akháj szíriai, ugariti kikötő Ciprustól K-re volt, az i.e. 1700-as évektől ismert: a Dana szigeti danuna kikötő Ciprustól É-ra, D-Anatóliában  található. A hettiták Ciprus megtámadásához  bérlik az ugariti flottát, el is foglalják Ciprust, ezek voltak az első tengeri csaták, a Ciprusi- tengeri háborúk. A Tengeri népek, az akhájok, denyenek támadtak: Hatti és Ugarit -ez bosszú hadjárat lehetett- lerohanása után Amurrút, Egyiptomot támadják egy újabb  hullámban, (II. Koalíció). I.e. 1175-ben a Nílus-deltai csatában III. Ramszesz megállítja az inváziót. (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%ADlus-deltai_csata).

FÖNÍCIAIAK, ETRUSZKOK, DÓROK

A Tengeri Népek támadásai lezáró Nílus-deltai csata (i.e. 1175) utáni korszakban a letelepedett akhájok területein új népek, a dórok és a föníciaiak jelentek meg, alapítanak városállamokat. "A föníciaiak város alapítása templom-építéssel kezdődött , "Melkartnak építettek templomot, és körbe építték lakóházakkal. Melkart (héber מלכקרת) a föníciaiak egyik istensége. Neve, Milk-qart azt jelenti „a város királya”, a népek védelmezője és irányítója. Föníciában legnagyobb kultusza Türoszban volt, ahol az egész város egy ősi Melkart-templom köré szerveződött. Itt Asera, Byblosz úrnőjének fiaként tisztelték. Karthagóban a Melkart-templom a fellegvár legmagasabb pontján állt. Mind Melkart, mind Asera ugariti közvetítéssel jutott Föníciába. A név néha keveredik az ugariti Baál nevével, mivel „a város királya” helyett néha „a város ura” (Milk-Baˁal) szerepel a feliratokban. Egyes esetekben kifejezetten Baált tisztelik Melkart néven, vagy Melkart a közvetítő Baál és a földi világ között. Melkartnak napisteni szerepköre is volt, éppúgy december 25-én ünnepelték újjászületését, mint a többi szoláris jellegű keleti isten, például Mithrász esetén. A föníciai gyarmatvárosok alapításaival Melkart kultusza elterjedt a Földközi-tenger nyugati medencéjében. A föníciai punok településein sok Melkart-templom ismeretes Tyrétől, Karthagótól Gadeiráig. A görög korban e helyi Melkart kultuszok nagy része Héraklész kultuszával azonosult. A gadeirai Melkart-templom nyolc könyök (körülbelül 4 méter) magasságú ércoszlopait Héraklész oszlopaival is azonosítják, de volt egy neves Héraklész templom Szicíliában is. Türoszban teljes mértékben összeolvadt a két kultusz." A föníciaiak a korban relatíve nagyon sok fémet használtak, ezért és a sókereskedelem miatt fejlődött ki a a távolsági, tengeri kereskedelmük. Az irodalomban aranyról írnak, de a föníciaiak korában fontosabb volt az ezüst és a bronz készítéséhez szükséges ónérc (kassziterit). Ha több évig távol voltak, akkor tavasszal-nyáron vetettek-arattak, mint a Tróját támadó akhájok. A föníciaiak voltak az elsők, akik nem csak áprilistól októberig hajóztak a tengeren. 

Fontosabb föníciai városok: Tartús-Arwad (Tartust a föníciaiak alapították az ókori forrásokban Árpád, Arphad, Aradosz, ma Arvád nevű szigetükkel szemben, a kolónia klasszikus neve Antaradosz, a görög Anti-Aradosz, Arváddal szemközti szóból), Byblosz, Tyre, Berütosz, Szidon, Szerepta: Föníciának nevezoik e városok laza szövetségét akkortól kezdve, amikor adót fizettek Egyiptomnak. (A dórok nevezték így a Libanon-hegység tengerparti részét.) Fönícia területe egyiptomi (néha babilóni) befolyás alatt állt. Nagyobb termőfölddel csak Tyre rendelkezett, ez a város lett közöttük a legnagyobb Türosz néven (https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%BCrosz), Melkart temlomának (azaz Tyre-nek, lehetséges, hogy tyre gyűjtötte össze az Egyiptomnak fizetett adót) a többi föníciai város adót fizetett évenként, ha elmaradt az adó, akkor háborúval hajtották be, pl. az 1100 körül alapított  tunéziai Utica esetében.   

A föníciaiak voltak az elsők, akik a Földközi-tenger partjai mentén és nyílt vizen is hajóztak, i.e. 1101-ben alapítják Uticát (a későbbi Kárthágó mellett, de egy folyó feltölti a kikötőjét, https://en.wikipedia.org/wiki/Utica,_Tunisia) és eljutnak egész Gibraltárig, ahol i.e. 1100 -ban várost (Cadízt) is alapítottak, később Afrika partjai mentén D-re is. A nyílt vízi hajózáshoz nagy méretű, erős szerkezetű gyors vitorlásokat építettek libanoni cédrusfából, fenékgerendás (false keel-es) gerinc nélküli hajókat. Hajóépítési tudásukat az ugaritiaktól, egyiptomiaktól örökölték és továbbfejlesztették. Sok kereszttartós (52 cm-enként), orr- és fartőkés fedélzetes evezős-vitorlásokat építettek, a tőkék jellegzetes halfarokban végződtek, később az orrtöke lófejben. A fedélzeten is tároltak árukat, a fedélzet szélére rácsos, fonott kerítést erősítettek vesszőkből, amely az árukat védte. A hossztartókat a karvel palánkok közé és kívülre, a hajó külső oldalára építették, mint az ugaritiak. Azért, hogy megőrizzék tengeri monopóliumukat, a kapitányaik esküt tettek, melynek értelmében kötelességük volt mindazon hajókat megtámadni, akik az  útvonalaikat keresztezték. Ha egy hajót legyőztek, azt ki is fosztották, a kora beli fahajók üresen nem süllyedtek el, elvontatták őket, mert a faanyag nagyon értékes volt, az "emberanyag" pedig kellett munkaerőnek, vagy váltságdíjért kiváltották a foglyokat.

I.e. 814-ben alapították Karthágót Tyréből érkező föníciaiak, (https://hu.wikipedia.org/wiki/Karth%C3%A1g%C3%B3) egy hercegnő vezetésével, a várost egy dombon a Melkart templom köré építették.  

Fantáziakép Karthágóról az i.e. 2. században, túl rendezettnek tűnik, építettek Akropoliszt is (4) 

Karthágó kikötőjének építési dátumait -többször bővítették, átépítették- még közelítőleg sem lehet tudni. Becslés, hogy az Uticaval történ vetélkedés után, i.e. 540 és 480 között már több mint kétszáz hajós flottát tudtak építeni, sorozat gyártással. A kör alakú, 2 méter mély, 220 darab sólyával, vízi rámpával rendelkező mesterséges hadikikötő építési dátuma i.e. 600 körülre tehető. A későbbi, ma ismert formáját, magas falakkal i.e. 220-210 között nyerte el. (https://www.ancient.eu/Carthaginian_Naval_Warfare/). A 2 méteres mélység ma kicsinek tűhet, de a hajók jellemző merülése 90 centiméter körüli volt. 

A régészeti kutatások feltárták, hogy az északi hadikikötő bejárata a déli kereskedelmi kikötőből nyílt. A kereskedelmi kikötőtől nyugatra feküdt Ta’anit temploma (holdistennő), ahonnan volt még egy bejárat. A bejáratokat láncokkal lehetett lezárni. A mólókon sólya-dokkok voltak, amelyek kétszázhúsz hajó befogadására alkalmas hajókihúzó helyek voltak, valamint a felszereléseket, alkatrészeket, szerszámokat tároló raktárak. Mindegyik sólya-dokknak két ión oszlop tartotta a homlokzatát. Egymás mellett sorakozva, a kikötőt és a szigetet körülvevő oszlopcsarnok látszatát keltette. A kereskedelmi kikötőbe érkező idegenek nem tudták szemrevételezni a hajókészítő műhelyeket, mert a hadikikötőt kettős fal vette körül, és a városba igyekvő kereskedők útját úgy alakították ki, hogy elkerülje a hajókészítő üzemeket. A hadikikötő közepén fekvő kis sziget (Îlot d’Admirauté) a 2. században egy oszlopcsarnokokkal övezett piazza lett, melynek közepén egy templom és egy nyolcszögletű épület emelkedett. Az oszlopcsarnokokban később kis helyiségek jelentek meg, ami a helyet hasonlóvá tette az ostiai épületekhez.

Az etruszk civilizáció közvetítette a trák-akháj kultúrát Rómába, többek között néhány olimposzi istent is, közöttük a trák-görög eredetű Dionüszoszt és kultuszát, az olíva és a szőlő termesztését, a méhészetet. A latin ábécét a görög (ami ugariti eredetű, a föníciai is) ábécéből vették át az etruszkok (https://hu.wikipedia.org/wiki/Etruria). Településeik az i. e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a Tiberis és az Arno folyók közötti vidéken, a mai Toszkána és Emilia-Romagna tartományok területén. A több mint fél évezredes kultúrájuk alatt sok hajót építettek és sokat tettek hozzá a hajóépítéshez, ők építették az első kétárbócos vitorlásokat. Az általuk elfoglalt terület egy része termékeny, más része mocsaras volt (ahol megtermett a vitorlának és a kötélnek való való gyékény), továbbá erdő borította és ásványkincsekben (vas, ón, réz) gazdag föld. A tengeri kereskedelem mellett a szőlőtermesztésük és a méhészetük a legismertebb.  

Az etruszkok kultuszai között kiemelkedő volt a Dionüszosz kultusz, aki a bor, a mámor és a szőlőtermesztés istene volt. Dionüszosz felfedezte a bort s annak mámorító hatását, a kultusza elterjedt; a mámor ígéretével sokakat megnyert, különösen a nőket, ők a bakkhánsnők, Dionüszosz női követői; jelvényük a thürszosz volt, fenyőtobozba tűzött s szőlőindákkal körül font bot. Bortól vagy csak az isten ihletétől megmámorosodva, eksztatikus táncban követték uruk menetét (nevük őrjöngőt jelent). A későbbi, már történeti időkben tartott Dionüszosz-ünnepeken a bakkhánsnők nemi szabadosságukkal szereztek hírnevet, a mítikus időkben azonban őrjöngésük sokkal veszélyesebb volt. Dionüszosz tiszteletének féktelen, orgiasztikus vonásai is voltak. A történelmi időkben szivárgott át a kultusz Hellászba; idővel Rómában is elterjedt a bacchanáliák (kicsapongó Bacchus-ünnepek) formájában; itt az istent Bacchus néven ismerték. Athénban az eredetibb termékenység-kultusz őrződött meg a kis és nagy Dionüsziák ünnepségei formájában; ezeken kardalok és szatírjátékok elevenítették meg a hagyományt.

 

 

Szüreti felvonulás: Dionüszosz, jelvényük a thürszosz volt, fenyőtobozba tűzött és szőlőindákkal körül font bot (4) 

 

 

 

 

Etruszk (és görög) kereskedelmi kapcsolatok, melyek föleg a vas, a méz és a bor exportját jelentették (http://www.guadoalmelo.it/en/the-etruscans-and-wine-v-the-first-time-we-sold-wine-to-the-french/)

 

 

Az i.e. 1177-es Nílus-deltai csata után az eredetileg is számtalan törzs alkotta akháj uralom (a Tengeri népek I és II. Koalíciója, amely lefedte a Görög-szigeteket, Krétát Rodoszt, Ciprust is, É-n a Dardanellákat Trákiáig, D-n Anatóliát,Kis-Ázsiát  a Nílus_deltáig) elemire szét esett. A hatalmi űrben először i.e. 1150-től az ugariti eredetű föníciaiak kezdtek terjeszkedni É-n a görög szigetek felé, D-n Afrika partjai mentén. Utánuk a görög szárazföld irányából a dórok indultak el, kiszorítva sok szigetről a föníciaiakat. A korszakot "Sötét korszak"-nak nevezik a történészek, az írás beli emlékek hiánya miatt. Az i.e. 9-4 századot az etruszkok kalózkodás jellemzi a Tirrén-tengeren, ahol szembe kerülnek a föníciaiakkal és a dórokkal. Alkalmi szövetségek kötődnek és elfoglalják a nagy szigeteket, Szícíliát, Korzikát, Elba eredetileg is az etruszkok fémgyártó szigete volt. A Tengeri Népek is már a bronz-vas fegyvereiknek, harci szekereikenk köszönhették a gyors hódításaikat, a dórok és az etruszkok már fel is ültek a lovakra. 

Sűrűn felrakott kereszttartókat keményfa csapokkal rögzítették a palánkokhoz, amiket lapos csapokkal rögzítettek egymáshoz. A palánkok vastagsága kb. 30-40 mm, a korai hajókon és a kereszttartók mérete ennek a kétszerese minimum.  A palánkok szélessége 20-50 cm. Tudjuk, hogy az i.e. II. évezredtől ismerték a csontenyvet és a mézgából készült ragasztót, de nem sikerült belátni a használatát. 

 

Palánkok és tartók szegelt csapolása (4)

                                                                                                                    Hajó részek nevei, egy dor Argó változat, ami az Aranygyapjú legenda döfőorros hajója, konkáv orrtőkés, hasznos ábra (4)

 

A hossztartók helyett és a rövid végükön is csapolt palánkok összehúzására az ógörögök rugalnas fedélzet alatti hosszanti merevítő kötelet használták. A hypozomata-ról, azaz a hosszanti merevítő kötélről már Platon is írt. ("...the Greeks used devices called 'under-belts' (hypozomata). These were probably heavy ropes fitted low down in the ship and stretched by means of windlasses from stem to stern. In the Naval Inventories four are the norm for each ship, while six are taken on distant missions {IG 22 1629.11). Indeed when a trireme was in commission she was often described as 'girded', that is, with the hypozomata fitted (IG22 1627.29) on was required. Apollonios of Rhodes, describing the building of the Argo, says that the Argonauts 'first girded the ship mightily with a well twisted rope from within, putting a tension on each end so that the planks should fit well with the tenons and should withstand the opposing forces of the sea surge' (Voyage of Argo 1.367-369)., http://www.ancientportsantiques.com/wp-content/uploads/Documents/ETUDESarchivees/Navires/Documents/Fields2007-GreekWarships.pdf) 

I.e. 1100-tól i.e 800 -ig nincsenek írásos leletek, ezért a korszakot Sötét kornak nevezik a történészek. Az időszak  az északnyugati görög vándorlás kora: a délre vándorolt dórok alaposan megszaporodtak, az Ény-i „őshaza” területén maradtakhoz viszonyítva. A Püloszban talált nagy mennyiségű lineáris B írásos táblák tanúsága, de a Homérosz közvetítette hagyomány szerint is a mükénéi civilizáció nyelve az akháj volt, míg ugyanezen a területen a poliszok korában - i.e. 8.- 4. századokban- a már dór dialektus volt a jellemző. Az i.e. hatodik század végére a görög kereskedelem a Földközi-tenger egész hosszában és szélességében elterjedt  É-n, a Dardanelláknál, K-n Aanatóliában, Ny-n Ibériáig. Az áruk mennyiségének és értékének jelentős növekedése azt jelentette, hogy a nagy tengerparti városok, mint Athén, Korinthosz és Aegina, Rodosz teljes mértékben a tengeri kereskedelemtől függtek. Mivel a kalózkodás jelentős veszélyt jelentett kereskedelmi érdekeikre, ezek a városok számos intézkedést vezettek be a kalózkodás elleni küzdelem érdekében.

Az ókori Görögországban a kalózkodáshoz való viszonyulás tükröződik az i.e.  750 körül keletkezett homéroszi eposzokban, az Iliászban és az Odüsszeiában is. Bár ezekben a művekben a kalózokról rosszallóan is beszélnek, néhány alkalommal nemcsak elnézik, hanem dicsérik is tetteiket és tevékenységüket (https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%B6r%C3%B6g_gyarmatos%C3%ADt%C3%A1s).

 

 

 

A 6. századi etruszk-dór-görög és föníciai gyarmatbirodalmak (Wikipedia)

 

Az ókorban a föníciaiak, az etruszkok, görögök és a trákok is ismertek kalózokként.  A rabszolgapiacairól híres Kréta környéke például "Arany-tenger" néven volt ismert, mert a rabszolga-kereskedelem mennyire jövedelmező volt, nem meglepő módon Kréta a kalózairól is nevezetes volt. Ami azt illeti, ha egy városnak sikeres rabszolgapiaca volt, az nagy valószínűséggel kalózkikötő volt. Az olyan hírhedt kalózparadicsomok, mint Kilikia és Delos virágzó rabszolgapiacokkal rendelkeztek. "Sztrabón szerint Deloszon egyetlen nap alatt akár tízezer rabszolgát is eladtak." A kalózok által elrabolt és rabszolgának eladott rabszolgák annyira gyakoriak voltak, hogy az ókori görög drámaírók kedvelt témája volt. A bronzkori és archaikus Görögországból származó számos szöveg valóban elnézően ír a kalózkodásról, mint foglalkozásról. Thuküdidész görög történetíró (Kr. e. 460-395) a Peloponnészoszi háború története című művében olyan nagyszerű férfiakról számol be, mint Odüsszeusz, akik ezt a hivatást választják: "Úgy tűnik, hogy az ókori Görögországban a kalózkodás széles körben elterjedt volt, és széles körben a megélhetés teljesen tisztességes módjának tekintették." Számos utalás található a kalózkodás teljesen normális előfordulására Homérosz Iliászában és Odüsszeiájában, amelyről úgy gondolják, hogy valamikor a Kr. e. 7. vagy 6. században íródott. Odüsszeusz elmesél egy esetet, amelyben ő maga is részt vett: "Bátran partra szálltunk az ellenséges helyen, és kifosztottuk a várost, és elpusztítottuk a népet, feleségeiket foglyul ejtettük, vagyonukat megosztottuk, És minden katona hasonló jutalmat talált". 

Az i.e hatodik század végére a görög kereskedelem a Földközi-tenger egész területén elterjedt. Az olyan nagy tengerparti városok, mint Athén, Korinthosz és Aegina, Rodosz majdnem teljes mértékben a tengeri kereskedelemtől függtek, Athén az ezüstbányáiból élt. Mivel a kalózkodás jelentős veszélyt jelentett kereskedelmi érdekeikre, a városok számos intézkedést vezettek be a kalózkodás elleni küzdelem érdekében. Az ókorban Rodosz a kikötőjén keresztül folyó kereskedelemből gazdagodott meg. A rodoszi haditengerészet védte a sziget virágzó tengeri gazdaságát a kalózoktól, egészen az i.e. második században bekövetkezett hanyatlásáig.

Thuküdidész szerint a korinthosziak voltak az elsők, akik haditengerészetüket a kalózkodás visszaszorítására használták. A nagyszabású haditengerészeti hadjáratok hatalmas költségei és kivitelezhetetlensége azonban sok más államot kizárt volna az ilyen jellegű erőfeszítésekből. Következésképpen a görög államok a Kr. e. V. és IV. században a kalózkodást kevésbé költséges intézkedésekkel próbálták visszaszorítani, beleértve a "tengerek kalózoktól való megtisztítását" célzó szórványos hadjáratokat; a tengeri rablást tiltó, külön megfogalmazású szövetségeket és paktumokat; tengeri előőrsök építését a kalózok által kedvelt régiókban; és tengeri kísérőhajók alkalmazását a kereskedelmi hajózás védelmére. De ezek az intézkedések eredménytelennek bizonyultak a kalózok megállításában.

 

 

Hemiolia, Trákoknál-görögöknél használt hajó i.e. 500 körül, támadáskor az elől lévő evezőket bevonták (https://naval-encyclopedia.com/antique-ships/hellenistic-ships.php)

 

A görögöknél azon kevés kalózok egyike, akiket név szerint ismerünk, a phokai Dionüsziosz volt. Őt és legénységét a perzsák űzték el hazájukból, és úgy döntöttek, hogy az Itália melletti partoknál telepednek le, honfitársaik Korzikán is kalózkodtak. Ezek a korábbi fokaeusok akkora problémát okoztak az Itália és Észak-Afrika körüli tengeri sávokban, hogy a pun Karthágó és Caere - és valószínűleg más etruszk városok is - flottát küldtek elpusztításukra (Hdt. 1.163-6). Még a dél-franciaországi görög város, Massalia (https://hu.wikipedia.org/wiki/Marseille) alapítóiról is azt mondják, hogy kalózok voltak (Just. Epit. 43.3). A szicíliai Zankle városát először hellén kalózok alapították (Thuc. 6.4). Lipari lakosai saját hasznukra rendszeresen raboltak el hajókat, amikor Róma követséget küldött Delphoiba Veii elfoglalását követően (Livius 5.28; Diod. Sic. 14.93.3). A Földközi-tenger középső részén a hellén kalózkodásra vonatkozóan rengeteg bizonyíték van: "Ironikus, hogy csak az etruszkokat bélyegezték a történészek kalózoknak , amikor a kalózkodás legjobb irodalmi dokumentációja ebben az időszakban a görögökhöz kötődik." Írott forrásaink a korból kizárólag görögöktől származnak, az etruszk hírnév egy olyan időszakban alakult ki, amikor a hellének terjeszkedtek a Földközi-tengeren. Az ókor egyik leghíresebb kalóza  Polikratész (i.e. 537 - 522), Szamosz szigetének zsarnoka volt. A sziget gazdagsági növelését tengeri rablással biztosította az Égei -tengeren. Bár a korban a tengeri rablás része volt a politikának és a kereskedelemnek, Polikratészt olyan kapzsiság jellemezte, és olyan intenzív kalóztevékenységet folytatott, hogy az ókor leghíresebb kalózaként vonult be a történelembe. I.e. 522 -ben Oroiták perzsa király becsalta Polikratészt Magnesiába, ahol elfogta és keresztre feszítette. Samosi diktátor halála után azonban az Égei -tengeri kalózkodás mégis felerősödött, és változó sikerrel sok évszázadon keresztül létezett. A harmadik pun háború befejezése után volt érthetően nagy a kalózkodás növekedése. Karthágó megsemmisülése után a föníciai tengerészek, elveszítve hagyományos kereskedelmi tevékenységüket, csatlakoztak a mediterrán kalózokhoz. 

 

Az i. e. 1. századra a mai Anatólia partjain kalózállamok sora alakult ki, fenyegetést jelentve a Római Birodalom kereskedelmére, ahogy a hírhedt illír kalózok is azAdriai-tengeren és attól D-re. 268-ban a gall eredetű római hadvezér Carausius arra kapott parancsot, hogy a Classis Britannica, a britanniai flotta élén számoljon le a belga Gallia és Armorica partvidékét rettegésben tartó frank és szász kalózokkal.

A bronzkori és archaikus Görögországból származó számos szöveg valóban elnézi a kalózkodást, mint életképes foglalkozást. "Úgy tűnik, hogy az ókori Görögországban a kalózkodás széles körben elterjedt volt, és széles körben a megélhetés teljesen tisztességes módjának tekintették." 258-tól a Fekete-tenger és a Márvány-tenger partvidékét gót hajók fosztogatták, néhány évvel később a támadások átterjedtek az Égei-tengerre is. Gót kalózok támadtak Ciprusra (Cipruson i.e. 1800 és 1400 között több komoly sáskajárás is volt, talán nem fontos a rézbányászat szempontjából. A Kyrenia hajó híres roncsa (Ciprus: https://en.wikipedia.org/wiki/Kyrenia_ship) körülbelül ebből az időszakból, a 4. századból származik, és a hajótestbe ágyazott lándzsahegyeket találtak rajta, valamint egy ólom "átoktáblát", amelyet Katsev szerint egy kalóz helyezett oda, amikor a hajó elsüllyedt, hogy biztosítsa, hogy ne kelljen megtorlással szembenéznie a bűncselekményért)  és Krétára is.

Rodosz: a Szigetlakók Szövetségének (diadochiai háborúk kb. i.e. 320-280 között, https://en.wikipedia.org/wiki/Wars_of_the_Diadochi ) egyik funkciója az volt, hogy a kalózoktól megvédje a tagországait. Rodosz ebben az időben a Földközi-tenger központi kereskedelmi területe volt, öt kikötővel, amelyek minden szélirányból megközelíthetőek voltak, és meglehetősen egyenletes távolságra voltak a legtöbb hellenisztikus nagyhatalomtól. Gazdaságaik szempontjából elengedhetetlen volt, hogy a körülöttük lévő vizek biztonságosak legyenek. Kr. e. 167-ben Róma erőszakkal "vámmentes" kikötővé tette Deloszt, hogy aláássa Rodosz hatalmát és gazdagságát, ami sikerült, mert a rodoszi kikötői adóbevételei egy év alatt 1 millió drachmáról 150 000 drachmára csökkentek. Rodosz nélkül a kalózkodás a Földközi-tenger keleti részén is újra elharapózott. 

A jelenség különösen elterjedt volt egyes területeken, nevezetesen Kilíciában (Délkelet-Törökország) és Illyriában (Nyugat-Balkán). Bizonyítékok vannak arra, hogy "a tengerparti illyr törzsek létrehozták saját hajótípusukat, a lembuszt, amelyen fosztogatásukat végezték." Ez egy kis méretű, gyors hajó volt, amelyet arra a célra építettek, hogy gyorsan felbukkanjon vagy visszavonuljon rejtett öblökbe, hogy nehezebb hajókat támadjon meg.

 

ILLÍR KALÓZOK

Az i.e. 4. században jelennek meg és mint hajós népek, kalózok. Nevezetes hajójuk a lembosz (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lembosz), ami gyors ókori illír hadihajó, gálya, amely egyes források szerint egy, mások szerint két evezősoros is volt. Az alacsony szabadoldalú, kis méretű és könnyű, gyorsan és könnyen manőverezhető lembosz az evezősök mellett ötven harcos szállítására volt alkalmas.[Eredetileg a dalmát kalózok hajója volt, amely később az Adriai-tenger illír kalózainak közkedvelt hajótípusa lett. Az i. e. 3. században az ardiata Agrón illír király száz lemboszt vetett be egy csatában. I. e. 221–220 fordulóján kilencven lembosszal indultak Pülosz ostromára. A Róma ellen hadat viselő V. Philipposz makedón király i. e. 216-ban illír hajóácsokat fogadott fel, és száz lemboszt építtetett velük, amelyek az első római–makedón háború idején, i. e. 214–205-ben már a makedón flotta kötelékében harcoltak.. III. Pleuratosz i. e. 189-ben hatvan lemboszból álló flottával dúlta végig az aitóliai partokat. A harmadik római–illír háború idején, i. e. 170 körül a rómaiak 54 lemboszt zsákmányoltak egy illír királytól . A háború végéig mindösszesen 220 illír lembosz került a rómaiak birtokába. A hajótípus egyes szerkezeti elemeit saját hadigályáik tervezésénél is figyelembe vették. A lembosz jelentőségét mutatja, hogy ábrázolása egy pénzérmékre is felkerült, innen ismertek orr-részének, tatjának és evezősorának formai sajátosságai.

 

Illír lembosz (https://naval-encyclopedia.com/antique-ships/hellenistic-ships.php)

Teuta királyné a római követeket megölette. ez idézte elő az első római–illír háborút, melyben visszaállították Róma tekintélyét és Teuta királynét súlyos békefeltételek elfogadására kényszerítették (állandó hadisarc, a partvidék és Korfu szigetének átengedése). Az illyr kalózkodást az állam támogatta. Polybius Históriák című művében, amely az i. e. 220-146 közötti időszakot öleli fel, Teutáról, az illírek királynőjéről szóló leírásában ez áll: "Első intézkedése az volt, hogy kapitulációs levelet adott a kalózoknak, felhatalmazva őket arra, hogy kifosszanak mindenkit, akivel összeakadtak." "Az illírek olyan hatalmasak lettek, hogy i. e. 230-ra egyetlen becsületes illír kereskedő sem akart részt venni a tengeri kereskedelemben." Róma figyelme a szárazföldi hódításokra irányult, és kezdetben nem törekedtek arra, hogy olyan tengeri rendőrséggé váljanak, amilyen Rodosz és korábban Athén volt a görög szigetek számára. Amikor azonban illír erők megtámadtak egy hajókonvojt, amely a hadseregnek szánt gabonát szállított, a szenátus úgy döntött, hogy két követet küld Teuta királynőhöz, aki azonnal megölette az egyiket. Felháborodva "Gnaeus Fulvius konzul kétszáz hajóval Illyria felé hajózott, míg Aulus Postumius konzul és 20 000 katona a szárazföldön vonult." I. e. 228-ra Teuta megadta magát, és a rómaiak megtizedelték a Földközi-tenger egyik leghírhedtebb kalózparadicsomának erőit.

Illír celes (https://naval-encyclopedia.com/antique-ships/hellenistic-ships.php)

A Róma elleni háborúk sorában az utolsó, az i. e. 168-as harmadik római–illír háborúban Róma legyőzte az illíreket. Illyricumi (https://hu.wikipedia.org/wiki/Illyricum) fővárosa a mai Splít mellett volt. Az utolsó illír felkelést Julius Caesar fojtotta vérbe, aki után Octavianus i. e. 35–33 között a még mindig kalózkodó japodokat, liburnokat és dalmatákat kiirtotta. Az i. sz. 1. században Illyricum provinciát ismét átszervezték, és ettől kezdve Dalmatia provinciának nevezték. 476-tól azonban a bizánci császárok voltak az urai.

Liburnusok hajói: A liburnusok É-adriai hajói: i.e. 241-ből megtalálták egy kis liburna (liburnia néven is) hadihajó roncsát (https://en.wikipedia.org/wiki/Marsala_Ship), ami az Adriai tenger K-i partján élő liburnusok által épített gyors hajó volt-, ami bizonyítja hogy a punok és a föníciaiak használták a keményfából készült szegeket a palánkokat összekötő csapok  rögzítésére és a keelt is ismerték.  

Olyan hajótípus, amely ugyan csak pár száz évvel később fog komoly szerepet játszani, de az i.e. 4-3 századtól a mai adriai szigetvilág illír kalózai (az É-Dalmáciai liburnus nép) már munkaeszközként használta a liburnát. Kisebb volt kortársainál, de igen jó, mozgékony konstrukció, egysoros evezős-vitorlás.  "A liburna császárkori római evezős hadihajó volt, amelyik vitorlákkal is rendelkezett. Felváltotta fokozatosan a nála nagyobb, de lassúbb tréremis-eket. Ezután meghatározóvá vált, sokáig használták. A liburnát eredetileg a dalmáciai liburnusok fejlesztették ki, mint egy sor evezős hajót és kalózhajónak használták. Tőlük vették át a rómaiak és az i.e. 1. sz.-ban és két sor evezőssé fejlesztették, ahol minden evezősnek saját evezője volt. Gyorsaságát kis mérete és vitorlája mellett a többi hajóhoz képest nagyobb evezősűrűségének köszönhette. Ennek titkát még nem sikerült megnyugtatóan feltárni, de középkori analógia alapján feltételezik, hogy az evezőpadot ferdén helyezték el benne. Így egymás mellett akár 3-5 evezős is elfért úgy, hogy evezés közben nem zavarták egymást, így alakultak ki a sok evezősök".

Egy, az első pun háború idején elsüllyedt 2x17 evezős 35 méteres liburna keel-je i.e. 241-235-ből. ( https://en.wikipedia.org/wiki/Marsala_Ship)

Adriai eredetű liburna, evezős-vitorlás. (4)

                                                                                                                                                 A Zadar-i Múzeum képe: A vitorla szabása rendhagyó és szokatlanul torz méretű hajó (4) 

 

A LUKKAI KALÓZOK, LÜKIA-KILIKIA

Lükia mint önálló földrajzi és politikai egység először az i. e. 13. század közepén tűnik fel hettita forrásokban. Korábban Arzava része volt, ekkor a luvik lakták, akiknek több részre szakadása hozta létre a lukkák népét. A görög források alapján az őslakosságot a hegyvidékekre szorították az akhájok. A lükiai nyelvet és írást a 4. századig használták a feliratokon. Az ábécéjük 29 betűből állt, amelynek több mint felét a görögből írásból vették át. A lük nyelv az anatóliai nyelvek egyike, valószínűleg a hettita nyelvek egyikének, a luvi nyelvnek mellékága. (https://hu.wikipedia.org/wiki/L%C3%BCkia) A görögök thermülainak nevezték a lüköket a károkkal együtt, és Krétáról származtatták őket. A tengeri népek mindkét vándorlásában részt vettek, a luka/lukka népnevek az Amarna-levelekben, II. Ramszesz és Merenptah felirataiban is feltűnnek. III. Ramszesz nem említi őket, helyettük azonban feltűnnek a tjekerek, akiket a teukroszokkal, vagyis a dardánok egyik törzsével, az északi lükökkel azonosítanak.

A görög sötét kor idején a lükök története ismeretlen. Az bizonyos, hogy hajósnépek voltak D-Anatóliában, a lük kalózok a Földközi-tenger keleti medencéjében éppoly hírhedtek voltak, mint a nyugatiban az etruszkok. Csak a korai római császárkorban sikerült megszüntetni ezt a tevékenységüket. Kilikia határai északon Lükia és Kappadókia, nyugaton a Torosz-hegység és Pamphülia, keleten Szíria, délen a Keleti-tenger és az Isszoszi-öböl. Az országot földrajzilag a Kilikiai-alföldre (Kilikia pediasz) és a „zordon Kilikiára” (Kilikia tracheia) osztották. Az előbbi a keleti részt foglalta magában egészen a Lamosz folyóig, a másik a nyugatit. Szíria felé az Amani-szoros vezetett, Kappadókia felé a keleti kapu közvetítette a közlekedést Tarsustól északra. Hegyei számos fokkal nyúlnak a tengerbe. Kilikiában sok törzs lakott, akik félelmetes kalózok hírében állottak, pl. i.e. 1180-ban feltehetően hettita megbízásból az ugaritiak szerveztek büntető hadjáratot Lukkába.

Eleinte csak az alattomos sziklákra sodródott hajókat fosztották ki a helyiek, később azonban megépítették saját, gyors járású, kis méretű hajóikat is, amikkel időnként kirontottak az apró öblökből és a folyók torkolatából a tengeren elúszó lomha kereskedőhajókra. Idővel nagyobb hajóikkal egész partszakaszokat tettek lakatlanná, több városállam pedig állandó váltságdíjat kellett, hogy fizessen, hogy biztosítsa békéjét. Az egyre erősödő Rómának újabb és újabb bosszúságot okozott, különösen azért, mert a latifundiumokon dolgozó rabszolgák jó részét a kikiliaiak biztosították és így élvezték a nagybirtokosok támogatását. Gnaeus Pompeius volt az, aki végül, i.e. 67-ben győzelmet aratott felettük és eltörölte a kalózállamot a tengerpartról, így a Földközi-tenger véglegesen római fennhatóság alá került. Cilicia Kr. e. 102-től kezdve volt római tartomány, Kr. e. 58-ban pedig Ciprust is hozzácsapták (Cilicia et Cyprus).